|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 108 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-108 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Molnár Judit 2016. június 27.SajtócsörtékMostanában a mi tájainkon annyira eluralta a politika a sajtót, hogy olvasni még lehet ugyan független véleményeket, de látni-hallani már alig. Csak keveseket vonz már a friss sajtótermék nyomdaillata, és minek is böngészgetné a hasábokat, ha egyéb elfoglaltságai közben saját pártállását igazoló propagandaszöveget nézhet és hallgathat egyenes adásban. Csak a kellő adó(kat) kell ismerni, adás közben aztán bátran maga elé dünnyögve szidhatja az ellenkező véleményt hirdetőket. Hogy a mezei médiabefogadók így viselkednek, az tulajdonképp egyáltalán nem szokatlan, végeredményben ők a propaganda, a pártsajtóorgánumok igazi célpontjai: az arctalan tömeg, akiket vezetni és megvezetni kell. Akik saját bőrünkön éreztük a hajdani egypártrendszer sajtóhoz való viszonyulását, tudjuk, hogy nem volt ugyan olyan éber cenzor, akit még éberebb odafigyeléssel és komoly, kimerítő munkával ne lehetett volna kijátszani, de szamizdat kiadványokkal vagy nyilvánosan elkiabált véleményekkel már sokkal nehezebb volt próbálkozni. ’89 decemberétől kezdve aztán az általános függetlenség hirdetése lett a divat, ami maradt is ugyan néhány évig, de csak a fejlécre biggyesztett kiírásban. A célközönség nem háborgott ellene, hisz végeredményben a szabad pártválasztás is a szabadság tartozéka. Az viszont érthetetlen, hogy sok elsővonalas politikus épp ezt nem érti: az ő véleményüktől eltérő írott sajtót igyekeznek kiirtani, a sugárzott média embereit kitiltják olyan helyekről, ahol addig bátran és szabadon mozoghattak, illetve a legfelsőbb vezetők is odáig süllyednek, hogy egy-egy, velük ellenséges adót kipécézve folytonosan azokat szidják. Akármiről is volt szó, emlékszünk, hogy Băsescu az Antena 3-at, Ponta viszont a Realitateát okolta mindenért. Utóbbi még mindig ezt teszi, pedig levitézlése után most megint szeretne visszakapaszkodni az élvonalba. Történik ez annak ellenére, hogy a nyilvánvalóan egyoldalú tájékoztatásuk mellett mindkét adó a profizmus hiányáról is üvöltözik: az egyfolytában csácsogó műsorvezetők újabban már az időjárás-jelentésbe is belebeszélnek, meghívottjaikat szóhoz sem engedik és azzal dicsekednek, hogy x-nek és y-nak ők az ellenfelei. Javasolnám a madarat tolláról kezdetű szólás folytatásának embert ellenségéről változatát! Hátha észhez térnek a felek! Molnár Judit Krónika (Kolozsvár) 2016. július 18.Tények – majdnemBoldogult tanárkoromban többször döbbenten kényszerültem szembesülni azzal, hogy a születésünk előtt történt, vagy egészen kisgyerekként átélt események összemosódnak a történelmi régmúlt tényeivel. Diákjaim becsületére legyen mondva, csendben végighallgatták, sőt többen érdeklődve figyelték fejtegetéseimet arról, hogy kommunizmus nem volt. A fogalom egy szép vágyálom leképezése, de amit például mi fiatalkorunkban átéltünk, a hivatalosan népi demokráciának nevezett államforma, a legkevésbé sem demokratikus, annál nemzetibb töltetű araszolás volt valamiféle utópista szocializmus felé. Diákjaim egyszer sem mondták, de szemükben sokszor láttam megvillanni a kérdést: minek kell ennyit cifrázni, kommunizmus és kész! Jó, legyen! Ráadásul én az aranykort soha nem is emlegettem – az ógörög mitológia iránti rajongásom miatt –, hisz azt már végképp nem akarták volna megérteni, miért merte aranykornak neveztetni Ceaușescu regnálásának huszonöt esztendejét, a legmélyebb össznépi nyomorgás éveit. Aki viszont nem élte át, de szeretné megismerni ennek a vaskor jelzőre is méltatlan időszaknak a közvetlen előzményeit, Kovács Levente Marosvásárhelyi rendező És jött az Aranykor című, 2016-ban megjelent regényét ajánlom. „Használati utasításként", ha egyáltalán olvasó emberek számára fontos lehet ilyesmi, felhívnám a figyelmüket a címlapon is feltüntetett műfaji megjelölésre: majdnem tényregény. Ennek a két szónak a megfejtése az Ariadné-fonal a lebilincselő lektűrtől egy csalódások sorát hozó és egyre csak rosszabbakat ígérő, változó időszak alapos megértéséig. Az ötvenes évek legvége, a hatvanas évek kezdete Kovács Levente korosztálya számára a kamaszkorból a fiatal felnőttkorba lépés ideje. Vagyis az a periódus, amikor tulajdonképpen minden vagy majdnem minden sokkal inkább számít, mint a helyi vagy még kevésbé az országos nagypolitika. Végre véget ér a serdülőkor hormonális forradalma, s ha mindez olyan környezetben történik, mint ahogy az erősen önéletrajzi gyökerű Szabó Lehellel történt, akkor az eszmék harca helyett a testek bonyolult kapcsolata uralja a mindennapokat. Ez így természetes, minden körülményben ez volna, további életének alakulása szempontjából viszont Lehel szerencséje, hogy olyan emberek közt történik vele, ami történik, akiktől emberileg-szellemileg örökké tartó útravalót is kapott. Egy pillanatra visszatérnék a „majdnem tényekre", mivel a regény egyik nagy pozitívuma, hogy a kamasz és a felnőtt közti, sokszor nagyon messze nyúló és sok veszéllyel aláaknázott senkiföldjét Kovács Levente remek húzással, egyrészt a többszörösen áttételes kémtörténettel, másrészt a kiskamaszok világába vissza-visszahúzó Rejtelmes sziget iránti kettős rajongással oldja meg. Az igazi felnőttkor beköszöntével aztán mindkét motívum kimúlik: a kémkedésből egy évek múlva „meghálált" veszett fejsze nyele lesz, s a nagy buzgalommal kezdett, közös Rejtelmes sziget-musical Teddyvel együtt hal meg. A felnőtté válást, önmagának és másik felének, életre szóló nagy szerelmének a megtalálását Lehel zökkenőmentesen, a világ legtermészetesebb eseménysoraként éli meg – éppen akkortájt, amikor az ország élére az ötvenes évek végén a Kolozsvári Babeș- és Bolyai-egyetemek összevonásának levezénylése óta ismert alak kerül és vele együtt az aranykornak nevezett sötét negyedszázad. „Mintha egy másik világba, más dimenzióba lépett volna át. Minden sor, minden strófa, minden vers az ismeretlennek új és új tájaira vezette. (...) Mélyebb, tisztábban fénylő, lelke rejtelmeibe világító mozzanatokra vetül egy sajátos világosság, ami értékesebb, felemelőbb, mint életének megannyi más eseménye. Hirtelen gyerekesnek érezte a kalóztörténettel való bajmolódást, az egyetemi és a munkás színjátszókkal megélt, akkor izgalmasnak vélt élményeket. Szinte csodálkozott magán. Mi vonzotta, mi izgathatta ezekben a történésekben, mikor mennyivel másabb, fantasztikusan izgató világok léteztek mellette." (333. oldal) „Másnap Lehel bemutatja szüleinek a lányt, aki náluk ebédel, és megismerkedik Szabó néni korhelylevesével, töltött káposztájával. Szabó bácsi rögtön megkedveli a lányt, alaposan megölelgeti. – Isten hozott minálunk! Végre ez a buta fiú talált valakit! Szép vagy, lányom! Szabó néni titkolt gyanakvással nézi Kittyt. Lehel látja ezt, eszébe jut, mit mondott Melina. Mindegy, gondolja, aztán hangosan hozzáteszi: – Rövidesen összeházasodunk...Márciusra valóban beigazolódik Fejér elvtárs és Gyurka gyanúja. A nehezen megjegyezhető nevű, bunkó tag lesz az ország első embere. És jött a huszonöt évig tartó aranykor..." (389. oldal) Kovács Levente: És jött az aranykor, Marosvásárhely, 2016 Molnár Judit | Krónika (Kolozsvár) 2016. július 25.Szenvedélyes nyelvszolgálatMálnási Ferenc Kolozsvári nyugalmazott magyartanár, a nyelvtudományok doktora nem szobatudós. Nem búvárol sokak számára érdektelennek tűnő, apró nyelvi jelenségeket, nem húzódik vissza könyveinek, jegyzeteinek világába. Pályakezdése óta összeforrt szenvedélye a hivatástudatával, ami nem is csoda, hisz mindkettőnek ugyanaz a forrása, tárgya és éltető ereje – az anyanyelvünk. Már fiatal tanárként olyan konok szolgálatra szegődött, ahogyan a legkiválóbb mesterdetektívek beállnak az igazság kiderítésének szolgálatába: amikor még épp csak rebesgették, hogy vannak helyek, ahol úgynevezett munkafüzeteket használnak, Málnási neve már egyet jelentett az általános iskolai magyar rmunkafüzetekkel, amelyek segítségével könnyebben, érdekesebben sajátítja el a gyermek annak a nyelvnek a titkait, amit már az anyatejjel együtt szív magába. Munkafüzeteit folyamatosan újította, bővítette, nemzedékek egész sorát segítve át a nyelvtani szabályok huppanói közt kanyargó utakon. De ahogy nem lett szobatudós, úgy nem lett szakbarbár sem: széles körű érdeklődését, tudását változatos területeken kamatoztatja a mai napig. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a 2016-ban megjelent két kötete, A Székely Útkeresőtől a Nyelvünk és Kultúránkig, az erdélyi irodalomtól ünnepekig, nyelvhazáig, illetve a Beke Sándorral közösen kiadott Az álmodó bérceken című kötet. Mindkét könyv az idén 25 éves Székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó terméke, és mindkettőnek megvan a maga vonzó érdekessége. Az először említett kiadvány alcíme Recenziónyi állomások könyveink birodalmában. Első ránézésre azt is mondhatnók, hogy mindez csak a negyedszázados kiadói évforduló ünnepléséért van, de elég csak a recenzeált szerzőket megnézni, hogy rájöjjünk: sokkal több ennél. Valójában egyfajta keresztmetszete, összefoglaló felmutatása az erdélyi kultúra értékeinek egy olyan korban, amikor ha valaki lepengeti a kiadási költségeket, bármi piacra kerülhet. A teljesség leghalványabb igénye nélkül – nem akarok a telefonkönyvszerű felsorolás csapdájába esni – csak néhány, Málnási által bemutatott, nagyrészt Erdélyi Gondolat kiadványt említenék: Komoróczy György Magyar szavaink nyomában, Murádin Lászlónak négy kötete, Brauch Magda Közös anyanyelvünkért, Beke Sándor A Székely Útkereső levelezés és dokumentumok tükrében, Eszteró István Nirvána gombostűje – és így tovább, összesen harminc kötet recenziója. A másik kötet tulajdonképpen két könyv: az első rész Beke Sándor eddig megjelent verseiből álló reprezentatív válogatás, a második pedig ezeknek a verseknek stilisztikai elemzése Málnási Ferenc tollából. Szégyen ide, szégyen oda, Beke Sándornak eddig egy-egy versét olvastam, kötete nem került a kezembe. Lehet, hogy én vagyok a hibás, amiért nem jártam utána, de talán inkább az 1990 után összeomlott szervezett könyvterjesztés nem gondolt arra, hogy Nagyváradon is érdekelhet valakit egy Székelyudvarhelyi kiadvány. De hagyjuk az utólagos, meddő elmélkedést, a lényeg, hogy közvetve, Málnási Ferencnek köszönhetően megismerkedhettem Beke Sándor verseivel. A stilisztikai elemzések olyan tanerőknek, illetve diákoknak sietnek a segítségére, akik szívesebben veszik a „készételt", mintsem hogy maguk bajlódjanak az értelmezés elkészítésével. Pedig megéri a belemélyedést, kedvcsinálóként két Beke-szöveget ajánlok hozzá: „Ha egyszerre lehullna mind, / ellepné az egész földet. / De látod, / nem hullámzik ott fent, / csak fehéres szürkén lebeg, / rétegesen és gomolyosan / a fejünk fölötti égi óceán." – mondja a Fejünk fölött az óceán című vers. A Melegítés pedig: „A kandalló-/ban ég a tűz. / A kéményen / füst száll a / csillagok fe- / lé. Mintha / az erdőből / kivágott cse- /refa melegí-/ tené az álmos / csillagokat..." Molnár Judit | Málnási Ferenc: A Székely Útkeresőtől a Nyelvünk és Kultúránkig, az erdélyi irodalomtól ünnepekig, nyelvhazáig. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2016. Beke Sándor – Málnási Ferenc: Az álmodó bérceken. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2016. Krónika (Kolozsvár) 2016. szeptember 5.Múzsák találkozása a szecessziós múzeumbanNegyedik alkalommal találkoztak a Múzsák a Nagyváradi Holnapfeszten, közel ősi lakhelyükhöz, a helikoni ligethez, mivel a szombaton zárult háromnapos rendezvény a város egyik legújabb művészeti terében, a szecessziós múzeumnak otthont adó belvárosi Darvas-La Roche-villában zajlott: szó, dal és kép közös, interdiszciplináris művészeti élményt nyújtott az érdeklődőknek. Művészeti ágak összefonódása A szervezők, Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője, Simon Judit újságíró, szerkesztő, valamint Ramona Novicov művészettörténész tartotta a csütörtöki megnyitót, majd a Kocsis Csaba vezette berettyóújfalui Körömvirág együttes mutatta be a határ mindkét oldalán élő kortárs magyar költők megzenésített verseiből összeállított műsorát. Énekeltek verset Markó Bélától is, aki a Körömvirág után mutatta be Kerítés című, legújabb kötetét. A költő-politikus elmondta, újabb mandátumért már nem indul az őszi választásokon, ezt öt éve döntötte el, a versek mellett viszont egyre gyakrabban ír publicisztikát, nagy élvezettel. Új kötetéből felolvasott néhány szabadverset, majd dedikált. Az első napot a Képek és szavak című, Ujvárossy László képzőművész-egyetemi tanárral folytatott beszélgetés zárta, aki azt az élményét is megosztotta a jelenlevőkkel, amit a velencei biennálén is tapasztalt: a fiatal művészek egyre inkább a többi művészeti ággal való összefonódást kedvelik, olyannyira, hogy már nem is a képzőművész, hanem „csupán” a művész önmeghatározást használják. Tényregény az „ordas időkről” A pénteki programsort a MÚRE Brassai 2015 sajtófotókiállítás megnyitója indította. Rácz Éva, a magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke és Ramona Novicov a fotóművészet lényegéről, a pillanat megörökítésének lehetőségéről és a sajtófotó valóságot feltáró dokumentumszerepéről beszélt. Szűcs László elmondta, a verseny kiírásakor romániai magyar fotósokra számítottak, de végül több országból érkeztek művek, alkotóik valamiképpen mind kapcsolódnak Erdélyhez, ha másként nem, érzelmileg. Az eseményen könyvbemutató is várta a közönséget: Simon Judit látta vendégül Forgách András magyarországi írót, akivel Élő kötet nem mArad című könyvéről beszélgetett. A tényregény azt a jellegzetesen huszadik századi, kelet-európai családi tragédiát írja meg, amit Esterházy Péter a Javított kiadásban, csak Forgách az édesanyjáról tudja meg, hogy a III/1-es érintettséget. Megható őszinteséggel beszélt a hír fogadásáról, az azt követő eseményekről, hangsúlyozva, hogy rég elhunyt édesanyjához való kötődése mit sem változhat az „ordas idők” miatt. Kinde Annamária költőről neveztek el díjat A fesztivál második napját Élő Várad – Nagyvárad és a progresszió címen fórum és felolvasás zárta Tasnádi-Sáhy Péter irányításával, fiatal tollforgatók – Kemenes Henriette, Ozsváth Zsuzsa, Mihók Tamás és Bíró Árpád Levente közreműködésével. A fiatalok leginkább azt nehezményezték, hogy nem érzik, hogy Váradon lenne olyan mentor, szellemi irányító, akihez alkotói problémáikkal bármikor fordulhatnának, illetve akit mesterükként követhetnének. Ez a téma tulajdonképpen átvezet a harmadik fesztnap délutánjába, amikor bemutatták a 2014-ben elhunyt Kinde Annamária Nagyváradi költőről elnevezett díjat, Deák Árpád művét. Szűcs László elmondta, a márvány talapzaton stilizált bronz angyalszárnyakat ábrázoló alkotást évente egy olyan fiatal alkotó kapja majd, akinek még nincs kötete, de már megérett rá. Kiemelte, mennyire szívén viselte a korán elhunyt költőnő a fiatalok felkarolását, alkotói kört szervezett és az ő ötlete volt a Várad folyóirat Várad Junior rovata. Az idei díjat majd az október végi Könyvmaratonon fogják átadni, addig talán elkészül Kinde Annamária síremléke is, ugyancsak Deák Árpád műve. Ami a szerepek álarca mögött rejtőzik A rendevénysorozaton a színházi alkotókkal is tartottak beszélgetést: Novák Eszter rendezővel, a Szigligeti Színház művészeti vezetőjével, majd Bíró József Nagyváradi születésű Kolozsvári színésszel. Novák Eszter beszélt erdélyi gyökereiről, Marosvásárhelyi, illetve Budapesti rendezéseiről, művésztanár tevékenységéről és arról, mit jelent számára a Szigligeti Színház művészeti vezetése. Bíró József elmondta, színészi pályája a legendás Kortárs-csapattagsággal kezdődött, a színiakadémia elvégzése és rövid kitérők után pedig a Kolozsvári színházban teljesedett ki. Mindkét színházi alkotóművész kiemelte, nem az erőltetett aktualizálás vagy múltba fordulás a fontos, hanem a mindenkori ember sokszor egyértelmű, de inkább rejtélyesen összetett arcának felmutatása az egyes szerepek álarca mögül. A Holnapfeszt eseménysorát színházi előadás zárta: a Szigligeti Színház fiatal művészei Tasnádi-Sáhy Péter rendező szakos hallgató vizsgaelőadását, a Kés a tyúkban című darabot mutatták be. Molnár Judit Krónika (Kolozsvár) 2016. szeptember 29.Élet(ek) a hamis Aranykor előttMarosvásárhely után Nagyváradon is bemutatta majdnem tényregényét Kovács Levente színházi rendező, egyetemi oktató. Az És akkor jött az aranykor című könyvet Molnár Judit közíró, tanár segítségével ismerhették meg az érdeklődők. Szűcs László írása. Az Illyés Gyula könyvesboltban összegyűlt publikum láttán akár azt gondolhattuk volna, színházi tematikájú művel jelentkezett ismét a Marosvásárhelyi rendező, hiszen jópár váradi színművész is megjelent, s a szerző korábbi munkái alapján joggal gondolhattunk volna erre a tematikára. Ám Kovács Levente nem először mesél történeteket a huszadik század derekának korából, Időutazás című 2013-as könyve a hatvanas évekből mesél történeteket. Érdekes adalékkal szolgált a könyv címére utalva bevezetőként Molnár Judit, aki úgy emlékszik, kezdetben a Ceauşescu korszakot a kibontakozó személyi kultusz jegyében nem Aranykornak, hanem a Fény éveinek próbálták nevezni, de végül a jobb hangzású Epoca de Aur mellett döntöttek a diktátor marketingesei. Csakhogy Kovács Levente kötetében – amint arra a címe is utal – igazából a Ceauşescu uralma előtti korszak, az aranykor előtti világ jelenik meg. Méghozzá egy olyan életérzés, ami Molnár Judit szavaival „jó volt, amikor rossz volt. Hiszen amikor az ember fiatal, mindegy, hogy milyen rendszer van körülötte”. Az elnyomó rezsim hatásaira utalva egy Goethe idézettel is élt: a cenzúra finomítja a stílust. Kovács Levente arról beszélt, hogy az általa megidézett korszakban, a hatvanas évek elején senki sem úgy indult neki az életnek, hogy ez egy szörnyű kor, tehát nem érdemes semmit sem csinálni. Eszmék, téveszmék voltak, amikben az emberek egy ideig hittek, aztán fokozatosan szeletelődött le minden remény. A szerző arról is beszélt, hogy e majdnem tényregényben a leírtak 95 százaléka valóban megtörtént, ha nem is feltétlenül azokkal, akikre a szerepeket az író kiosztotta. Különböző mellékszálakat is kibont, felbukkan nagypolgári család és prostituált, utóbbi az egyetlen talán, aki saját nevén szerepel. Kovács Levente arról a csodavárásról is beszélt, ami ifjúkora környezetét jellemezte, a letűnt polgári világ utáni nosztalgia sokáig kísérte az életüket. A könyvbemutatón közreműködő Firtos Edit és ifj. Kovács Levente színművészek több rövid részletet adtak elő a regényes vásárhelyi korrajzból. Hallhattunk arról a korabeli reményről, hogy Gheorghiu Dej halála után sokan azt remélték, hogy Maurer elvtárs követi az első titkári székben, s nem a Kolozsvári egyetemegyesítést brutálisan végrehajtó, kevésbé ismert Nicolae Ceauşescu. Egy másik felolvasott részlet az egyik főhős beszervezési kísérletét idézte fel, melyet jellemző módon egy korábban Erdős névre hallgató, később Codrea elvtárssá átalakult szekus irányított. erdelyiriport.ro 2016. október 10.Künn a tankok, benn a költőTankdübörgés jelezte 1956. november 4-ének hajnalán, hogy a két hétig sem tartó, ragyogó, a tavasznak is becsületéré váló szabadságálomnak vége, cudar idők következnek, lánctalpas felvezetéssel vonul be a ki tudja, meddig tartó tél. Szabó Lőrincnek épp kezdték volna megbocsátani az alig tíz éve véget ért háború előtti és alatti erős jobboldali „elhajlását”, ahogy „finomkodva” akkortájt mondták, Illyés Gyulával tartott közismert barátságára való tekintettel, aki abban az évben, a Szabó Lőrinc, vagy boncoljuk-e magunkat elevenen? című tanulmányában többek közt a következőket írta: „(Szabó Lőrinc) költői ösztöne látnivalóan az, hogy minél több emberrel értesse meg s fogadtassa el azt a szinte reménytelenül bonyolult magyarázatot, ami az egyén igazsága, mert hisz az percenként és esetenként változik! Ebből a törekvésből származott verseinek legjellegzetesebb vonása, hogy miközben lüktet bennük az indulat, formájukkal a természetes, a hétköznapi nyelvhez akarnak hasonulni.” Amikor Illyés ezt írta, nem tudhatta, hogy nemsokára költőtársának és barátjának az elérhető közelségben hitt szabadság üdvözlésére felhorgadt ujjongó indulatát tankok fogják maguk alá gyűrni és sárba tiporni. Szabó Lőrinc pedig ismét visszavonul a legbiztosabb helyre: önmagába. És ahhoz, hogy az ordas idők megkövetelte virágnyelven elmondhassa, mit érez, két útitársat választ: egy latin szólást és a minden sejtjéből harmóniát kisugárzó Mozartot. Ahogy az idén, úgy hatvan évvel ezelőtt is kettős Mozart-évforduló volt, sőt akkor kerek kétszáz éves születésnap. A világ kultúrára fogékonyabb részén talán Mozart-évet is meghirdettek, ezt nem tudom pontosan, ahogy azt sem, hálásak voltak-e azért a vasfüggöny felénk eső részén, hogy Salzburgban 1756. január 27-én megszületett Wolfgang Amadeus Mozart, vagy inkább csak azt tartották említésre méltónak, miszerint a Bécsben 1791. december 5-én elhunyt zenészt jeltelen sírba temették. Szabó Lőrinc viszont a künn randalírozó tankok zaját Mozart muzsikájával írja felül, verscímbe emelve a kétszáz éve született és százhatvanöt éve elhunyt zeneszerző nevét: Mozart hallgatása közben. A költeményt a már említett latin idézettel indítja: „Csak a derű óráit számolom”, ezzel mintegy azokat szólítva meg, akikről tudja, hogy tudják, mire vonatkoznak azok a bizonyos, gyorsan elszállt derűs órák. Mozartot hallgat, a Varázsfuvolát. Látszólag nagyon egyszerű, boldogságkereső mese, viszont a mögöttes misztikumáért – a szabadkőművesség beavatási titkainak majdnem nyílt „kiénekléséért” sok Mozart-kutató szerint (bár máig egyértelműen be nem bizonyítva) harmincöt évesen az életével kellett fizetnie az egykori zenészcsodának. Ám a maga líraiságában az is csoda, ahogy Szabó Lőrinc ebben a versben összekapcsolja Mozartot, a Varázsfuvolát és a szabadság tizenkét napig tartó délibábját: „Óh, igen, a fényt, napot, a derűt, / illatok táncát, szélhalk őzikét, / s fent a kékben a habos gőzökét, / azt kellene most visszahozni, hogy / átjárjanak új, forró áramok, / nem a grönlandi szörnyek, nem ezek / a jegesmedve s rozmár hidegek, / melyektől annyit szenved a szegény, / hogy a pokolba vágyik, s annyit én; – / kinti rémüktől félve hallgatom / Mozartot, s tűnődöm a tavaszon / vagy akár csak a múlt nyáron (pedig / az is vén volt már, ötvenötödik!): / és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene, / te, Mindenségé, édes üteme / a fájdalomnak, Varázsfuvola, / varázsjáték, te, tündér mámora / hitnek, reménynek: árnycsík a falon / a nagy fényben, s a szívben nyugalom / s üvegparázsként égő sugarak / az élő lomb tengerzöldje alatt, / s bölcsesség, a vidám öregeké, / amilyen azé lehetett, azé / a napórásé, ki – „Non numero / horas nisi serenas!” – drága jó / intelmét adja, még most is, tanácsul: / „Csak derűs órát veszek tudomásul!” Molnár Judit Krónika (Kolozsvár) 2017. január 9.Volt egyszer egy iparvilágNagyon érdekes kiadvánnyal lepte meg az érdeklődőket a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó 2016-ban: Kakucs Lajos Céhek, manufaktúrák és gyárak a Bánságban 1716 és 1918 között című kötetével. A könyv legfőbb erénye talán az, hogy a legszigorúbban vett szakemberektől, a témában legkevésbé jártas, de a régebbi idők viszonyaira a maiakhoz hasonlóan nyitott szemmel figyelők számára egyaránt nagyon sok újdonsággal szolgál. A szerző 1975 és 1985 között a temesvári székhelyű Bánsági Múzeum történeti részlegének volt a munkatársa, és ahogy az Előszóban írja: „A romániai múzeumokban dolgozó kisszámú magyar szakember többségéhez hasonlóan kutatási céljaimat igyekeztem a politikától mentesebb gazdasági területekre irányítani. A Temesváron eltöltött évtizedben így fordultam a román kollégák által amúgy is „mostohagyerekként” kezelt bánsági mezőgazdasági és iparfejlődés múltjának kutatása felé.” 1981-ben Bánsági pecsétek címen huszonhat bánsági céhpecsétnyomót mutatott be, 1983-ban pedig a Bánsági céhek kiállításon az említett céhpecsétnyomók mellett a Bánság romániai helységeinek egykori kézművesiparára vonatkozó céhkiváltságokat, bizonyságleveleket, vándorkönyveket, ládákat, zászlókat és remekeket mutatták be. Az akkori időknek megfelelően a hatóságok nem járultak hozzá, hogy magyarországi és jugoszláviai múzeumokkal és levéltárakkal együttműködve rendezzék a kiállítást, a bemutatott anyag iránti érdeklődés mégis jelentős volt, különösen a temesvári és a környező falvak német ajkú lakosságának a körében. 1985-ben elkobozták Kakucs Lajos jegyzeteit, és csak 1991-ben sikerült visszaszereznie, ekkortól viszont már kiterjeszthette kutatásait a szerb Bánság területére is. Manapság, amikor tájainkon sorra szűnnek meg a valaha nagynevű iparvállalatok, hajdani épületeik ebek harmincadjára hagyva, vagy már le is bontották őket, szórakozóhelyeket, bevásárlóközpontokat építve a helyükre, szinte hihetetlennek tűnik, milyen pezsgő céhélet volt már a 17. században is aránylag kis vagy közepes bánsági településeken. Kakucs Lajos azzal kezdi könyvét, hogy áttekinti az 1716 előtti kézművesség, céhélet és iparfejlődés helyzetét, és ezt követően tér át részletesen a török uralom alóli felszabadulás után elindult fejlődés ecsetelésére. Ennek a témakörnek a keretében külön beszél Majdanpek, Csernestica, Újmoldova, Szászkabánya, Oravica, Dognácska, Boksa, Lunkány, Nadrág, Gladna, Ruszkabánya, Anina és Resica fejlődéséről, a céhek és manufaktúrák szervezéséről a bánsági határőrvidéken, illetve külön fejezetben a zsidóság és a céhek viszonyáról, a bánsági háziiparról és az ipartársulásokról. Szubjektív vélemény, de számomra, aki csak nagyon érintőlegesen, irodalmi művek „közbenjárásával” tudok a letűnt idők nagyon hosszas és nagyon hasznos szokásáról, az iparosnak álló fiatalok külföldi tanuló- és vándoréveiről, a bánsági iparvilág színvonalát és szakmai értékeltségét elsősorban nem az bizonyítja, hogy innen is mentek külföldi vándorlásra céhlegények, hanem hogy külföldről ide jöttek céhlegények, sőt meg is maradtak egyes bánsági céheknél. A sokszínű bánsági terület vizsgálódását Kakucs Lajos megyékre lebontva is megteszi, és bár részletesen elemzi a Krassó-Szörény és a Torontál megyebeli különböző helységek iparának alakulását, természetesen legtöbbet Temes megye határain belül időzik, ott is elsősorban Temesvár szerteágazó manufaktúrahálózatát véve górcső alá. Mielőtt az ilyen. tudományos igényű munkák esetében természetes, a forrásanyagok, a könyvészeti mutató és a gazdag, értékes képanyag közlésével lezárná művét, érdekességként még külön közli a 18. században használt bánsági mértékegységeket, illetve német nyelven is összefoglalja mondandóját. Ismétlem ugyan magam, miszerint a témában abszolút laikus vagyok, de üdvözlöm a hátsó borító szövegének utolsó mondatát, vagyis hogy „az 1716 után formálódott mai Bánság török hódoltság alóli felszabadításának 300. évfordulóján e munka talán gyújtószikra lehet a magyar, szerb és román történészek, történelmi intézetek és múzeumok közös céhtörténeti programjának szervezéséhez” Kakucs Lajos: Céhek, manufaktúrák és gyárak a Bánságban 1716 és 1918 között. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2016 Molnár Judit Krónika (Kolozsvár) 2017. január 19.Vajda János, „az előd költő”Szerdán az Irodalmi esték-sorozat keretében Vajda János költőre emlékeztek a Kiss Stúdió Színházban. Közreműködtek Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos színművészek, Molnár Judit közíró. Vajda János költészetéről, a magyar irodalomban elfoglalt helyéről Molnár Judit közíró, magyartanár beszélt, az elhangzottakat pedig versekkel illusztrálták Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos színművészek. A meghívott előadó arra hívta fel a figyelmet: az idén 190 éve született és 120 esztendeje elhunyt Vajda János a kevésbé ismert és emlegetett alkotók közé tartozik, holott a költészete egyáltalán nem avult el. A 19. században eléggé divat volt különféle melléknevekkel illetni a közéleti szereplőket, így ha Vajda Jánossal is ezt tennénk, őt úgy jellemezhetnénk, hogy „az előd költő”. Elődjének tekintette őt például Ady Endre és Tóth Árpád is, Kosztolányi Dezső pedig az egyik rá emlékező szövegében azt írja, hogy ő az első modern költőnk. Noha Petőfinek a kortársa volt, túllépett a nemzedékének látásmódján, és megelőzve a saját korát, öntudatlanul előkészítette a talajt a 20. század eleji költőknek. Ha Vajda János szellemi portréját akarjuk megrajzolni, abból kell kiindulnunk: közéleti emberként érdeklődött az őt körbevevő világ történései iránt, érdekelte a hazája és a nemzete sorsa. Az 1867-es kiegyezésről mindvégig előítélettel nyilatkozott, egyértelműen elutasítva és ostorozva ezt. Nem békélt meg ennek gondolatával, tényével, és nem akarta elismerni azt, hogy fejlődést eredményezett. Ennek kapcsán a legemlegetettebb verse A virrasztók, és az allegória világos: a nagy halott a magyar szabadság. Gina A szerelmi költészetéről nem beszélünk úgy, hogy ne tegyünk említést Gináról, akibe reménytelenül szerelmes volt. Szerinte szép asszony volt, mások szerint viszont nem, egy azonban biztos: szó nélkül lelépett egy bécsi bankárral. Vajda később ugyan megnősült, de haláláig nem tudta feledni Gina emlékét (Húsz év múlva; Utolsó dal, Ginához; Harminc év után). Az üstökös című verse abból a szempontból kilóg a sorból, hogy hamisíthatatlanul a nagy romantikus ideál bukkan elő benne. A felesége leírta, hogy a kertjükben láttak egy üstököst, mely látványnak annyira a hatása alá került a költő, hogy azonosította magát vele, és állítólag egy napig ki sem mozdult a szobájából, hogy fel tudja dolgozni az élményt. A végrendelet című költemény azért szokatlan, mert ironikus hangvételű, Vajda pedig általában nem volt vicces kedvében. Az, hogy Vajda hidat képzett Petőfi és a 20. század eleji nagy nemzedék közt, leginkább a Nádas tavon című verse igazolja: valósághűen indítja tájleírását, akárcsak Petőfi, hogy aztán egy hétköznapi jelenség megélésén keresztül eljusson a kozmikus élet-halál kérdés felvetéséig, illetve azon megállapításig, hogy az egész élet tulajdonképpen egy álom, mint ahogyan Ady is a magyar ugart az elmaradottság szimbólumaként jelenítette meg. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2017. január 20.Az előd költőre emlékeztekA nagyváradi Kiss Stúdió Színház idei első irodalmi estéjének keretében ezúttal a magyar irodalom egy kevésbé emlegetett költőjét, Vajda Jánost idézték meg, aki – mint elhangzott – hidat képezett a Petőfi-generáció és a XX. század nagy költői közt, és akinek idén kettős kerek évfordulója van, hiszen 190 éve született és 120 éve hunyt el. „Ha egy melléknévvel kéne illetnünk őt, ahogy az a korban divatos volt, úgy nevezhetnénk, hogy az előd költő. Ugyanis ő volt az, akit az utána következő generáció egyértelműen az elődjének tekintett” – hangsúlyozta az életművet méltató Molnár Judit magyartanár, közíró. Mint hozzátette: Kosztolányi is Vajdát nevezi az első modern költőnek, aki – bár Petőfi kortársa volt – verseiben mégis túllépte a Petőfi-generáció szemléletmódját. Az előadás keretében Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos színművészek olvastak fel Vajda János műveiből, melyek jól megrajzolták a költő szellemi portréját. Közéleti ember volt, akit érdekelt, ami körülötte történik, foglalkoztatta a haza, a nép sorsa. Elítélően írt a kiegyezésről, és más kortársaival ellentétben soha nem békélt meg. A nagyközönség mégis leginkább szomorú szerelmes verseiről ismeri, melyekben a boldogtalanul szeretett és soha el nem feledett Ginához fűződő érzelmeit írta le. Az emlékest keretében Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos előadásában elhangzottak többek közt a Húsz év mulva (Gina emlékkönyvébe), A nemzethez, A virrasztók, Az üstökös, a Nádas tavon, a Harminc év után és az Emléksorok című költemények. Reggeli Újság (Nagyvárad) 2017. március 23.A Kiss Stúdió születésnapját ünnepelték keddenJanus Pannonius halálának 545. évfordulója és a stúdió születésnapja alkalmából kedden este ismét előadást tartott a Magyar Örökség-díjas Kiss Stúdió Színház Nagyváradon. A bemutató címe Pannónia küldi a szép dalokat, meghívott előadó Molnár Judit magyartanár, közíró, a fellépők pedig Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos voltak. Az előadás előtt Kiss Törék Ildikó elmondta, március 26-án ünnepli fennállásának 23. évét a Kiss Stúdió Színház. Március 27-én a színház világnapját ünnepli a közönség, ebből az alkalomból a stúdió a Szigligeti Színházzal közösen kiállítást nyit, illetve vetítéssel emlékeznek meg Varga Vilmosról, akinek szerepeiből válogatva film készült, melyet tavaly már láthatott a közönség a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban. Janus Pannonius – vagy ahogy egyes források jegyzik, Kesincei vagy Csezmicei János (a költő a mai Horvátország területén, Csezmicén született) – életéről Molnár Judit beszélt: bemutatta gyermekkorát, tehetségének kibontakozását. A költő és Nagyvárad kapcsolatának megértése céljából a magyartanár felvázolta az akkori történelmi eseményeket, így szó esett Vitéz János és Mátyás király életéről is. A színészek a Janus Pannonius életéről szóló előadás közben a költő versei közül olvastak fel néhányat. Először az úgynevezett római típusú epigrammáit, melyekben humorosan megszólja a neki nem tetsző személyeket és tetteket, kritizál, majd a görög stílusú epigrammáit, melyekben több az elmélkedés, általános vagy adott országot érintő problémákat feszeget. A közönség így hallhatta Janus Pannonius Pál pápáról, Aki csak a könyveket szereti, Hunyadi Jánosnak, Mátyás király atyjának sírfelirata, János esztergomi érsekhez, Egy dunántúli mandulafáról és a Búcsú Váradtól című költeményeit is. Kiss Erzsébet Janka Reggeli Újság (Nagyvárad), 2017. április 5.Felfedezni, ne lejáratni Aranyt!A nagy ünnepléssorozatok sajnálatos velejáróinak talán leggyakoribbja a gyors kifulladás, az elkerülhetetlen ismétlődések sora. Különösen, ha egy egész esztendőt kell átfognia a kegyeleti ünneplésnek! A 200. születésnapra emlékező Arany-év, bár még csak az elején járunk, máris a fáradtság jelét mutatja. Hát milyen is legyen, ha már életében és a halála óta eltelt 135 esztendőben mindent elmondtunk legnagyobb epikus költőnkről?! – hallom lelki füleimmel sok okoskodó mormogását. Inkább örüljünk, hogy ünnepelhetünk, örüljünk, hogy elmondhatjuk újra meg újra – teszik még hozzá – talán – a lamentálásukhoz. Holott szerintem ezeknek az egész évet átfogó megemlékezéseknek épp az lehetne a célja, hogy ismerjük meg jobban, fedezzük fel újra az ünnepeltet. És újból a szirénhangok: Aranyt ismerjük, Arany, a mi Aranyunk soha nem volt betiltva, a legordasabb időkben is már az elemi osztályokban is tanították. Ez az, már a legelemibb osztályokban is. Az esendő ember pedig hajlamos arra, hogy ami megmaradt benne zsenge gyermekkorában, azt igyekszik nem elfelejteni, hivatkozik rá, otthonosan mozog a rég hallott közegben, és nem biztos, hogy hajlandó volna új szempontok ablakszemeit is kitárni az ünnepelt felé. Pedig érdemes volna megpróbálni, máris elkezdeni Arannyal vagy bárki mással a nagyok közül. Szórakoztató kísérlet is lehetne a próbálkozás, egyfajta kontrollkísérlet a felfedezésre: ha sikerül újat találni egy versben, egy sorban vagy akárcsak egyetlen szavában, máris megérte: quod erat demonstrandum, megérdemli a 100, 200, 500 vagy akárhány száz éves ünneplést. Mert örök. Távol áll tőlem, hogy tanácsokat osztogassak különböző rendű és rangú ünneplőknek, csak egyetlen példát adnék, mire is gondoltam az elmondottakban. Legnagyobb epikus költőnk – az, kétségtelenül. Mert ilyen alkat. De akkor miért lírában közli, hogy leteszi a lantot?! És mi az az impulzus, ami újra kézbe véteti a lantját, újfent csak epikát zengetve vele?! Nemcsak az általános és középiskolai osztályok tananyagába került balladákra gondolok, hanem olyanokra is, mint például az Éjféli párbaj, ami az óceánt átívelve talál rá és forr össze a Gabriel García Márquez Száz év magányában megjelenő ősi indián hitvilágba, de helytől és időtől függetlenül minden emberi lélekbe kódoltakkal?! S ha nem a rendezvények kipipálása, gyors elrendezése, hanem Arany újrafelfedezése is céllá válna, rengeteg hasonló példára bukkanna a kereső. Megérné, mindenképpen! Molnár Judit / Krónika (Kolozsvár) 2017. április 19.A színházcsinálók is emberek – Török Sándor az Akiknek szívesen tapsolunkrólTörök Sándor ötletgazda beszélt az Akiknek szívesen tapsolunk elnevezésű nagyváradi rendezvénysorozatról a Krónikának. A havonta szervezett beszélgetések keretében színészekkel, „színházcsinálókkal” találkozhat a közönség. Kissé döcögősen indult ugyan, de az utóbbi időben havi gyakorisággal szervezik meg a nagyváradi Szent László Egyesület programfelelősének, Török Sándornak az Akiknek szívesen tapsolunk című beszélgetőprogramját, amelynek keretében a színházcsinálás munkafolyamatáról, örömeiről és bosszúságairól, vagyis a lehető legemberibb arcáról ejtenek szót a meghívottak. A rendezvénysorozat ötletéről Török Sándor elmondta, hogy középiskolás korától kezdve színházrajongó, színésznek készült, be is jutott, de személyes okok miatt otthagyta a színművészetit. Középiskolásként kezdett járni Nagyvárad közismert „színházi emberéhez”, Farkas Teri nénihez, máig élete egyik legmeghatározóbb egyéniségéhez. Tulajdonképpen nem hagyományos felkészítők voltak ezek az alkalmak, hanem a versmondásra és különösképpen az előfeltételnek tartott szövegértelmezésre helyezték a hangsúlyt. Nagy hasznát vette ennek később, amikor kolozsvári villamosmérnök-hallgatóként szorgalmasan járt a diákművelődési házba, a Bereczki Péter vezette színjátszó csoportba. A hangjával meg voltak elégedve, a mozgásával kevésbé, de miután eljátszhatta Bródy Sándor A medikus című darabjának a címszerepét, másodjára is felvették a színire, egyenesen másodévre. De a színészi pálya valahogy csak nem alakult ki számára, holott Szilágyi Domokos-estjének nagy sikere volt, és a rádióbemondói munkakört a diákrádiónál szintén nagyon szerette. Ott a Visszhang csapat tagja lett, hetente rendeztek a diákművelődési házban beszélgetéseket olyan személyiségekkel, mint Lőrincze Lajos, Kányádi Sándor, Harag György, a Czikéli színészházaspár, egyszóval érdekes, színes világot ismert meg Kolozsváron. Mérnökként Sepsiszentgyörgyre került, akkoriban ott is nagyon jó volt a színház és Szilágyi Domokos-estjének is sikere lett. A szerepformálás „szülési fájdalmairól” Visszatérve a nagyváradi beszélgetőműsorokra, Török Sándor természetesként említi, hogy legelőször az idősebb művészekkel beszélgetett, Csíky Ibolyával, Hajdu Gézával, Dobos Imrével, a Varga Vilmos – Kiss Törék Ildikó házaspárral, Bató Idával, majd Fábián Enikővel, F. Márton Erzsébettel, Meleg Vilmossal, illetve a „kulisszák mögül” Körner Anna súgóval, Joó Emília és Vajda Zoltán ügyelőkkel, legutóbb pedig Novák Eszter rendezővel, a színház jelenlegi művészeti igazgatójával. A meghívott művészeket mind jól ismeri a váradi közönség, és nagyon szívesen hallgatta egy-egy szerep megformálásának a „szülési fájdalmait”, a különböző szövegtanulási, illetve a kollégákkal és nem utolsósorban a műszakkal való együttműködési szokásokat. Minden alkalommal személyes történetek hangzanak el, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a színészek, a színházcsinálók is emberek, ugyanazok a hétköznapi gondjaik, mint mindnyájunknak, legföljebb az évek során felhalmozódott tapasztalat és emberismeret segítségével könnyebben és gyorsabban sikerül megoldaniuk ezeket. A színház mint templom A fogadtatás, a közönség visszhangja egyértelműen pozitív: beszélgetésről beszélgetésre többen és többen jönnek, kialakult a törzsközönség is, amely az áldatlan helyszínváltozások dacára sem hagyja cserben a sorozatot. A jövőben előfordulhat majd páros meghívás, barátok, állandó partnerek megszólaltatása. Török elmondta, nagyon fontosnak tartja Novák Eszter jelenlétét, mivel minden színész alakításában meghatározó a rendezőhöz fűződő viszony, illetve az elmúlt évek során meglátszott a színház életében is az állandó rendező hiánya, a hosszas felújítási munkálatok miatt kialakult helyzet mellett. Ezért sem érdekli, mondja Török, hogy hányan jönnek egy-egy beszélgetésre, mert számára a lényeg, ha beszélnek a műsorról, és reméli, hogy ez is hozzájárulhat egyrészt a közösségépítő szerep erősödéséhez és ahhoz, hogy a közönség újra a „szívére ölelje a színházát”. A színházba járás olyan, mint a templomba menés, az öröm, a meghatottság, a csend, szipogás, majd pedig a taps közös megélése. Novák Eszter esetében fontos a Nagyvárad–Budapest-kapcsolat, a beszélgetések általános hozadéka pedig annak az átérzése, hogy ők is emberek, s amit elmondanak, azzal mindnyájan jól járunk. Molnár Judit / Krónika (Kolozsvár) 2017. május 23.Páskándi-darabot mutatott be az egri színház a Festum Varadinum zárónapjánA Páskándi Géza Vendégség című darabjából készült produkciót láthatta a nagyváradi közönség az egri Gárdonyi Géza Színház előadásában, a május 7. és 21. között szervezett Festum Varadinum zárónapján. Az emberi természetnek a legkülönfélébb kapcsolatai és nem utolsósorban a hatalommal szembeni viselkedésében semmi olyan nem történhet, amire ne találhatnánk előzményt a történelemben. Ezért számít ma már közhelynek a megállapítás, hogy a múlt nemcsak megihleti, de igazolja is az alkotó szándékait, illetve, hogy ordas időkben a történelemből vett példa az allegória legmegfelelőbb kifejezésmódja: mindenki érti, az éber cenzúra mégsem tilthatja le a múltra való hivatkozást. A vasárnap zárult nagyváradi Festum Varadinum kulturális rendezvénysorozat második hetében két idevágó eseményt is szerveztek: Varga Gábor Az üres tér dicsérete című drámakötete a Kriterion Kiadónál jelent meg, Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője pedig érdekes beszélgetést folytatott a kötet szerzőjével és H. Szabó Gyulával, a kiadó igazgatójával. A jelenlevők megtudták, hogy a kötet darabjai közt vannak régebbi és újabb keletkezésű írások, melyek apropóját épp a már említett múlt-jelen analógia kínálta, de Varga Gábor azt is elmondta, hogy élt ugyan ezzel a „kínálattal”, ennek ellenére nem tartja magát igazi drámaírónak. A történelmet megjelenítő másik esemény az egri színház előadása volt, amely Páskándi Géza Vendégség című drámájából készült. Páskándi darabjának főhőse Dávid Ferenc, az erdélyi unitáriusok mártír püspöke, aki mellé szintén hőssé nő fel a mellé kirendelt besúgó, Socino. Kettejük vitája, illetve barátsága kétirányú példázata a hit fegyverének erejéről a hatalommal és a hatalmasokkal szembeni kiállásban. Dávid Ferenc „bűne” mindössze annyi, hogy rendíthetetlen hite képes új és új híveket szerezni az unitárius egyháznak, sőt az ugyancsak unitárius János Zsigmond fejedelemsége idején, az 1557-es tordai országgyűlésen Dávid Ferenc hirdette ki a vallásszabadságot, amit törvénybe iktattak, és a protestáns felekezetek összeegyeztetésére nemzeti zsinatok tartását határozták el. A János Zsigmondot követő Báthory István katolikus fejedelemnek viszont kényelmetlen lesz a karizmatikus és megingathatatlan unitárius hitű Dávid Ferenc, és ezért hallgat Blandrata udvari orvos javaslatára – aki szintén unitárius, de szolgalelkű alattvaló is – hogy a hontalan Socinót vegyék rá a püspök megfigyelésére, gondolatainak olyan irányú magyarázatára, hogy nyilvánosan el lehessen ítélni a kényelmetlen hitújítót. Socinót lenyűgözi Dávid Ferenc lénye, konok hite, embersége, és elvállalja ugyan a fejedelemtől kapott feladatot, de egyben megpróbálja kijátszani a túl rövid és csak gondolattöredékeket idéző jelentéseiben. Hiába győzködi Blandrata, Socino már Dávid Ferenc oldalán áll, ezért „állítják rá” mindkettőjükre Máriát, a tudatlan cselédlányt, aki tulajdonképpen nem is érti a két férfi vitáját, de teljesíti a feladatot úgy, ahogy tőle kitelik, vagyis ahogy nem az ész, hanem ahogy a hús súg be. Mindkét férfi Mária szeretője, ezért a nőnek „kinyílik a szeme”, terrorizálja őket, zsarolja, megalázza – Dávid Ferenc szavaival – ugyancsak a hús jogán. Dávid Ferenc nem remél semmiféle kegyelmet, s amikor Blandrata megüzeni Máriával, hogy másnap jönnek érte a fejedelem katonái, ám mintha csak véletlen volna, az ajtót nyitva hagyják, Dávid Ferenc nem is gondol a szökésre. Érvelése logikus: ezzel csak azt bizonyítaná, hogy bűnös, márpedig ő nem az. És elmagyarázza Socinónak, mi a különbség a bűnös és a kényelmetlen ember között: Azok kényelmetlenek az emberek számára, akiktől nem azt a választ kapják, amit ők szeretnének, amit ők már a lelkükben jó előre eldöntöttek. Azok kényelmetlenek az emberek számára, akik nem adnak nyugalmat, nem nyújtanak pihenőt a lelkiismeretnek, akik mindig kérdeznek, még akkor is, amidőn mindenki minden választ mindenre már megadott. Ezek a kényelmetlen emberek. Ezek sose ölnek, ezeket mindig megölik.” A Gárdonyi Géza Színház művészei Blaskó Balázs rendező irányításával a katarzis iskolapéldájával örvendeztették meg a kéthetes eseménysor zárónapján a nagyváradi közönséget. Dávid Ferencet Kelemen Csaba alakította, egyetlen percig sem zökkenve ki a tudós püspök szerepéből, ugyanolyan meggyőző volt Nagy András is a meghasonlott lelkű Socinóként, a Blandratát alakító Reiter Zoltán, Várhelyi Dénes a püspök vejének szerepében és nem utolsósorban a nehéz feladatot vállaló Nagy Adrienn mint Mária. A megrázó finálé előtt pedig Dávid Ferenc – útravalóul – a közönség számára megmagyarázza a címet is, tulajdonképpen Socinóhoz intézve szavait: „Vendég voltál – a tudatomban. Én is vendég voltam a tiédben. És mindketten vendégek Isten tudatában. Egyetlen vendégségünk ez.” Az egri társulat kedden Gyergyószentmiklóson a Figura Stúdió Színházban, szerdán a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban is bemutatja az előadást. Molnár Judit / Krónika (Kolozsvár) 2017. június 8.A magyar kisebbségek sajtójáról rendeztek konferenciát BrüsszelbenA kisebbségi nyelvű média erősítése Európában címmel tartottak félnapos konferenciát június 7-én az Európai Parlament brüsszeli székhelyén. Házigazdák a magyar néppárti delegáció egyes tagjai voltak, a meghívott előadók pedig Kárpát-medencei médiaszakemberek. A konferenciát kezdeményező EP-képviselők mindnyájan kiemelték: mivel a kisebbségi nyelvű kommunikációs csatornák erősítik a nemzeti identitást, sőt egyenesen a megmaradás zálogai, ezért a nemzeti kisebbségek médiájának fejlesztése, támogatása közös európai ügy. Ugyanakkor elsősorban a többségi nemzetállamok feladata a területükön élő kisebbségek anyanyelvű sajtójának oly mértékű védelme és erősítése, hogy akár esélyegyenlőségről is beszélni lehessen ezen a pászmán a többség és a nemzeti kisebbségek között. Ezt a feladatot nemzetközi dokumentumokban lefektetett saját vállalásaik mentén kell teljesíteniük az egyes államoknak. Azt a konferencián részt vevő politikusok egybehangzóan és elismerően állították, hogy a magyar nyelvű kisebbségi média fenntartásában és működtetésében kiemelten fontos a Magyarországtól kapott támogatás, amely pótolni igyekszik mindazt, amit a többségi nemzetállamok e téren nem végeznek el. Deli Andor délvidéki EP-képviselő meghívására Bodzsoni István szabadkai médiaigazgató a szerbiai magyar sajtó helyzetét, sikereit és gondjait ismertette, Natasa Heror az ottani többségi és kisebbségi média viszonyáról és együttműködéséről tartott rövid tájékoztatást. Bocskor Andrea kárpátaljai képviselő meghívottjaiként Kulin Zoltán ésK. Debreceni Mihály vázolták az ukrajnai médiaállapotokat, különös tekintettel a magyar nyelvű köztájékoztatás nehéz, törvényi megszorítások és hatósági vegzálások által terhelt helyzetére. Csáky Pál szlovákiai EP-képviselő vendégeként Molnár Judit dunaszerdahelyi főszerkesztő a felemás, politikai torzsalkodásoknak kitett, helyenként szerepzavarban lévő felvidéki sajtóról adott egyfajta képet. Az RMDSZ-es Sógor Csaba azzal adta át a szót meghívottjának, Szász Attilának, hogy a romániai többségi média gyakran festi le úgy az erdélyi magyar valóságot, ahogyan azt láttatni szeretné, mégpedig ritkán jó színben. A marosvásárhelyi rádió főszerkesztő-helyettese a közszolgálati rádiózás, azon belül pedig a belső-erdélyi magyar nyelvű tájékoztatás helyzetét és gondjait ecsetelte.Maksay Ágnes kolozsvári médiaszakember a romániai tapasztalatokról általánosságokat és specifikumokat is megosztott a hallgatósággal, leszögezve: a magyar nyelvű televíziózás a legkevésbé fejlett és korszerű kommunikációs ágazat az országban. Tőkés László erdélyi EP-képviselő hozzászólásában rámutatott, hogy a piac szabályai szerint működő média világában a kisebbségi közösségi tájékoztatás gazdaságilag nem életképes. Előnyös bánásmódra, pozitív diszkriminációra van szüksége ahhoz, hogy fenntartható legyen. Ezzel szemben a kelet-közép-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy az öntörvényű piac alig van tekintettel erre az eleve hátrányos helyzetre, ráadásul a többségiasszimilációs politika a kisebbségi média működését egyenesen gátolja. De gondok mutatkoznak a magyar közmédia szolgáltatásainak a határon túli nemzetrészekhez való eljuttatásában is, a kábelcégek hozzáállásától a geokódolásig terjedően. „Nyelvében él a nemzet – mondottuk a legelején. Jól felfogott nemzeti érdekeinket semmiképpen sem szabad alárendelnünk a megosztó pártérdekeknek. A sajtónak, a médiának szabadnak kell lennie!” – zárta felszólalását Tőkés László. Meghívottja, Dénes László nagyváradi újságíró a romániai magyar nyomtatott sajtó állapotáról szólva elmondta, hogy számszerűleg kevesebb, de annál színvonalasabb kiadvány megjelenése lenne kívánatos, úgy, hogy azok el is jussanak az olvasókhoz. De arra is felhívta a figyelmet, hogy az unióbeli legnagyobb nemzeti kisebbségnek, a romániai magyarságnak nincs egész nap és mindenütt fogható országos televíziója és rádiója, sem közszolgálati, sem kereskedelmi. Ugyanakkor az újságírószakma anyagi és társadalmi megbecsülése rendkívül alacsony, emiatt a rutinos szakemberek elhagyják, a tehetséges, magasan képzett fiatalok pedig nem is választják ezt a pályát. Azt sem hallgatta el, hogy a közösség érdekvédelmét és közképviseletét évek óta kisajátító politikai szervezet azzal is igyekszik uralni a médiát, hogy a romániai magyar kisebbségnek szánt állami támogatásnak az anyanyelvű sajtóra eső részét preferenciálisan osztja szét. A konferencián szót kapott még Balázs Bence kolozsvári újságíró, az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelveken Megjelenő Napilapok Egyesületének (MIDAS) munkatársa, valamint Vincze Loránd, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke. Zárszavában Deutsch Tamás EP-képviselő minden, magát demokratának tartó politikus abbéli felelősségére mutatott rá, amellyel a nemzeti kisebbségek megmaradását, erősödését, gyarapodását elősegíteni köteles. Ez egy kardinális európai ügy, a nemzetek Európai Uniójának közügye. A nemzeti közösségek fejlődéséhez pedig elengedhetetlen az anyanyelven történő alapos tájékoztatás az önálló, szabad és korszerű média révén. tokeslaszlo.eu/cikk 2017. június 17.Megoldáskeresés egy felforgatott világban?Kovács Levente újabb regénye Alig egy éve jelent meg Kovács Levente tanár, rendező „majdnem tényregénye”: És jött az aranykor. Június 20-án máris újabb – ezúttal napjainkban igen aktuális témákat felvető –, A megoldás című regényét helyezi az olvasók elé, amiben szó van egy magasan képzett zsoldosról, aki a Közel-Keletről tér haza, egy 14 éves lány elrablásáról, akit szexuális szolgáltatásra kényszerítenek, de feltűnik benne egy éjszaki bár táncosnője is, aki a maffia célkeresztjébe kerül, és végül kiderül, hogy egy idillikus hangulatú kisvárosban eluralkodik a káosz és a rettegés. Az új könyvről a szerzővel beszélgettünk. Alig telt el egy év, és újabb regénye kerül az olvasók elé. Újabb „arcát” ismerhetjük meg a színházi szakembernek, vagy ez csak amolyan tévelygés a fantázia világában? Visszatértem az irodalmi próbálkozásaimhoz, amelyek 1970 körül szakadtak meg. Az akkor született novellákat több mint 40 év után kötetbe foglalva jelentettem meg. A közbeeső évtizedek alatt a színháznak éltem. Mivel mindig nagy mesélő voltam, lappangott bennem a vágy, hogy ha lesz rá idő, kedv, türelem és ihlet, akkor visszatérek a szépirodalmi műfajhoz. Korábbi kötetem, az És jött az aranykor sok személyes fogantatású részt tartalmaz, majdhogynem felismerhető szereplők, helyszínek vannak benne. Most úgy gondoltam, hogy írok egy kimondottan fiktív regényt, amelynek a helyszíne ugyan szintén a mi kisvárosi közegünk, de a történet fikció. Egyfajta lehetőséget jártam végig a cselekmény során, ami bizarrnak, irreálisnak tűnik, de ahogy halad ma a világ, szűkebb és tágabb környezetünkben is előfordulhat. Például a ma egyre burjánzó terrorizmus is szülhet ilyen bizarr történeteket. Ez a regény arra is figyelmeztet, hogy miként lehet valaki hétköznapi körülmények között terrorista. Ehhez bizonyos adottságok, képességek kellenek, ugyanakkor emellett az egyén olyan helyzetbe kerülhet, amikor eldöntheti, hogy problémáinak megoldására nincs más út, mint lerombolni a világot. Döbbenten tapasztaljuk, hogy a híradókban ismertetett terrorista merénylők többségükben harmadik generációs bevándorlók, akik a befogadó országban nőttek fel. Nem hajléktalanok, országúti bolyongók között kell keresni a potenciális terroristát, hanem jól szituált, képzett emberek vetemednek ilyen tettekre. Ez az igazi veszély. A merényletek többségét felvállalja az Iszlám Állam, de az elkövetők nagy részét saját elégedetlenségük, frusztrációjuk hozza olyan helyzetbe, amelyre csak egy választ találnak, és ez a merénylet, a bombatámadás, a körülöttük levő világ lerombolása. A cselekmények mögött bonyolult lélektani összefüggések vannak. Ebben a regényben megpróbálok körüljárni egy ilyen lehetőséget. Ez a regény inkább a fantázia szüleménye, mégis, ahogy hallom, nagyon sok tényszerű konkrétum is van benne, amelyről napról napra egye többet hallunk, látunk a televízióban. Végül akkor A megoldás milyen műfajba sorolható? Sokat konzultáltam a szerkesztőmmel azért, hogy meghatározzuk, milyen műfajba sorolható az új regény, mely talán kriminek is tekinthető. De a kriminek az alapvető szerkezete, cselekménye az elkövetett bűntény nyomozásának története, s ezen belül az elkövető és a bűnüldöző harcáról szól. Bűntényről szó van ugyan, de a bűnüldöző hatóságok nem tudnak rákattanni az ügyekre, mert az elkövető(k) beazonosíthatatlanul háttérben maradnak, így klasszikus értelemben véve ebben a regényben nem beszélhetünk krimiről. Talán fantasztikus regénynek is meg lehetne határozni, de akár romantikusnak is titulálható (a történet főhősében erős empátia fogalmazódik meg mások nyomorúsága iránt, mely megváltó gesztusokra készteti, és így fonódik össze a regényben két sors, ezenkívül egy különösen romantikus szerelmi szál is követhető). A főhősre sajátos kettősség jellemző. Egyrészt jót akaró és jót tevő ember, másrészt súlyos tetteket is elkövet, melyeknek tragikusak a következményei. Azt próbálom kiemelni ezáltal, hogy az emberek nem egyarcúak, nem sorolhatók egyszínű kategóriákba. Tehát a romantikus elemek dacára a mű mégsem romantikus, hiszen e műfaj jellegzetessége, hogy sarkított jellemű szereplőket vonultat fel. Én úgy gondolom, hogy a hősök tulajdonságai sokkal burkoltabbak, időnként más derül ki róluk, mint ahogy az elején megismeri őket az olvasó. Mindez beágyazódik abba a közérzetbe, amelyet mi is megtapasztalhatunk mindennapi életünkben. A főhős hosszú idő után tér haza, és olyan ugrásszerű változásokkal szembesül, amelyeket azok, akik benne élnek, nem észlelnek ennyire mellbevágónak. Ez lélektani sokkot okoz. Gondoljuk csak el, azok között, akik elmentek a 90-es években, számosan vannak olyanok, akik sem az új, sem a régi hazában nem érzik igazán otthon magukat. Anyagilag jobban élhetnek, de az a közeg, ahova költöztek, érzelmileg nehezen tudja a „jövevényeket” befogadni. Az ebből származó otthontalanság érzésével is foglalkozom a regényben. Elvonakoztatva a mindennapoktól, talán – kis túlzással – úgy is feltehetem a kérdést, hogy itt, Erdélyben is vannak olyan helyzetek – akár a kisebbségi létküzdelem terén –, amelyeket összehasonlítva a más országokban tapasztalt hasonló konfliktusokkal, akár terrorcselekményekké is fejlődhetnek? Ha ehhez hozzátesszük azt is, hogy az 1989-es – be nem teljesített – közösségi és egyéni elvárások miatti frusztráció egyre inkább nő, talán elmondható, hogy a felszín alatt parázslik az elégedetlenség. A regény azt is taglalja, hogy miként tud időzített bomba lenni egy megnyomorított kisember, aki tűrte a „sors csapásait”, de előjöhet egy olyan helyzet, amikor kitör. Ezt nem lehet kiszámítani. A legjobb példa 1989 decembere. Ezt megelőzően sokszor elhangzott, hogy „a puliszka nem robban”. Mégis, egy délelőtti nagy népgyűlésen, ahol Ceauşescut kellett volna éltetni, jószerint percek alatt kitört a forradalom, és sikerült a diktátort elűzni. Erre azelőtt senki nem mert gondolni. S az igen érdekes kérdés, hogy mi hozhatja ki vagy juttatja az egyént olyan fordulóponthoz, amikor a felgyűlt feszültség miatt „kirobban”, mikor válnak az egyéni frusztrációk olyan társadalmi elégedetlenséggé, amely akár forradalmat válthat ki? A könyv felhívja erre is a figyelmet. Van benne egy háttércselekmény, amelyet végigkövet az olvasó, ami egy krimi, vagy inkább politikai fantáziatörténet, de amelynek talán a mondanivalója az is lehet, hogy a mi környezetünkben is történhetnek robbanásszerű események, amelyek felboríthatják megszokott életvitelünket. S ebben a legszomorúbb az, hogy az ide vezető utat manipulálni is lehet, ami veszélyes. A regény fő tengelyében jelen van a manipuláció sajátos lehetősége. Mindezeket egybevetve talán a kalandregény egy sajátos formájának tekinthető ez a munkám. Valójában a manipuláció jelen van társadalmunkban az 1989-es forradalom óta. Gondoljunk csak az ezt követő bányászjárásokra, az 1990-es marosvásárhelyi eseményekre, a mai napig tartó, szándékosan szított etnikai (ál)konfliktusokra. A manipulációban könnyen lehet olyan ellenségképeket kreálni, amivel egymás ellen uszíthatóak az emberek, ennek valóban napjainkban is tanúi vagyunk, és ez a jelenség a regényben hangsúlyosan benne van. Olyan témák szerepelnek a regényben, mint a maffiotizmus, a terrorizmus. Mennyire dokumentálódott a szerző a regény megírása előtt vagy közben, hiszen nem kitalált jelenségről van szó… Valóban, az írást megelőzően elég sokat „dokumentálódtam”, jegyzetelgettem a témák kapcsán. Beszélgettem egy ismerősömmel is, aki igen jól ismerte az ukrán maffia működését, mert hét évig kamionsofőrként sokszor tapasztalhatta, mire képes egy szervezett bűnbanda. A regényben egy olyan nemzetközi hálózatról van szó, amelynek a vezetése Ukrajnában van, és arra törekszik, hogy betörjön a közel-keleti szexpiacra. Ezért prostituáltakat futtat az égei- és a földközi-tengeri üdülőkben. A főhős fegyverszállítási ügyletekbe, csempészmanőverekbe, túszügyletekbe is belekeveredik. Ezek a bűncselekmények folyamatosan jelen vannak az említett térségben, de nem csak ott, hiszen az ún. feketegazdaság jelentős tényezői. Ez tehát a valós alapja a regényben lévő történetek egy részének. Az ukrán maffia tagjai a hármas határ egymáshoz közel eső területein (Magyarországon, Romániában és Ukrajnában) időnként új „árut” cserkésznek be, „amit” majd a Közel-Keleten „értékesítenek”. A regényem egyik szereplőjét 14 éves korában rabolják el. Az ő történetét is végigkövethetik az olvasók, a befogásától a megtörésen, a „kiképzésen”, a szabaduláson át a tragikus végkifejletig. Nagyon erősen összefonódik a főhős, a volt zsoldos katona és a lány sorsa, mert mind a kettő megpróbál kiszabadulni abból a helyzetből, amibe került. Annyit elárulok, hogy a zsoldos alakja fiktív ugyan, de valamikor élt Marosvásárhelyen valaki, akinek a fantáziálásaiban sok minden benne volt mindabból, amit beleszőttem a főhős történetébe. A cselekményszál fűzése követ-e egyfajta drámai szerkezetet? Mennyire színházi szemmel írta Kovács Levente a regényt? A regénynek állítólag – tanácsadóim szerint – filmszerű szerkezete van, ami abban nyilvánul meg, hogy különböző hangulatú, tempójú és cselekményű jeleneteket montázsszerűen, gyakran váratlan vágással helyeztem egymás mellé. Úgy tűnik, hogy nincs közük egymáshoz, végül pedig kiderül, mégis egybefűzhetőek. Ezt Peter Brooknak a történetszerkesztés diszkontinuitásos eljárási módszeréből tanultam, amellyel egyaránt fenntartható a történet feszültsége és a nézői figyelem. Sokat olvastam Agatha Christie, George Simenon, Raymond Chandler, Ed McBaine regényeit, vagy Robin Cook orvosi krimijeit, valamint a Columbo-filmeket is többször néztem-nézem, és tanulmányoztam módszereiket. Ezek a szerzők inspirálták az alkotásban? Egyiket sem tekintettem utánozható modellnek, inkább a gondolkodásmódjuk hatott rám. A színházi munkám tapasztalataiból következik az is, hogy az epizódszereplőknek igyekszem erős karaktert kialakítani. Egy-két ilyen szereplő is feltűnik a regényben. Említette, hogy a korábbi regényt is négy ember olvasta el, akiknek a véleménye szerint finomított, alakított a cselekményen, és most is ezekre a szerkesztőkre bízta az új regényt. Elárulja, kikről van szó? Nem titok, mert az előszóban van egy köszönetnyilvánítás, ahol megemlítem őket: Tomcsányi Jakab Mária volt televíziós szerkesztő, Salamon András sepsiszentgyörgyi tanár, az Osonó az egyik alapítója, Molnár Judit újságíró, tanárnő Nagyváradról és Koszta Gabriella, aki a könyv szerkesztője, és korábban a Jelenkor kiadónál a legnagyobb magyar írók közül igen sokkal dolgozott. Különböző szemszögből, nagy tapasztalattal olvasták végig, és vissza is jeleztek. Volt, amikor a cselekménybe is beépítettem javaslataikat, hogy jobban fenntartsam a feszültséget. Örülök, hogy vannak ilyen barátaim, akik önzetlenül segítették a munkámat. Ugyanakkor köszönettel tartozom a Gutenberg-Pallas Akadémia könyvkiadónak, melynek nyomdája fölvállalta a kiadás műszaki támogatását és kivitelezését, valamint a Bernády Háznak, ahol immár ötödik alkalommal tarthatok könyvbemutatót. Elhangzott, hogy a regénynek filmszerű cselekményszerkezete van. Ez azt jelenti, hogy talán egyszer valaki könnyebben vászonra viszi? Ez nem az írótól függ. Talán elolvassa és felfedezi benne a filmszerűséget. Nekem elsődlegesen nem célom, hogy a regényeimből film szülessen. Örömöt szerez, ha leírhatom a történetet, és elolvassák. Nem tartom magam profi írónak, mert nekik teljesen más a habitusuk, a világuk, az írás számukra hivatás és szakma. Én, amikor mesélő kedvem támad, és a történet tükrözi az életfilozófiámat, passzióból, hogy ne mondjam, hobbiból, leírom. Készül-e egy következő regény? Hozzáfogtam egy hasonlóképpen krimielemeket is tartalmazó regény megírásához, amelynek hátterében a korábbi könyvben írtakhoz hasonlóan személyes élmények is helyet kapnak, abban a reményben, hogy érdekességben és színvonalban talán meghaladhatom az eddigi két regényt. VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely) 2017. június 19.Tanárok terítékenAmióta 1993-ban először vetődött fel, hogy az áldatlan tanügyi helyzetet talán leginkább a tanév befagyasztásával lehetne a megoldás felé billenteni, mondhatni menetrendszerűen minden nyárelőn ugyanúgy felvetődik, aztán nagyon hamar vissza is hull a nagy semmibe. És mindig ugyanúgy játszódik le, mint huszonnégy évvel ezelőtt. Akkor összeültünk, a szakszervezetis kolléganő elmondta, az országos javaslat ez a bizonyos befagyasztás, megmagyarázva az esetleg értetlenkedőknek, hogy nem zárjuk le a jegyeket, és ami ennél is fontosabb, bojkottáljuk a záróvizsgákat: a nyolcadikos országos felmérőket és az érettségit. Valóban nagyon hatásosnak tűnt így első elmondásra, megállapodtunk, hogy mi is bekapcsolódunk az országos akcióba. Eleinte nem is volt semmi baj, ment minden a megszokott úton, ahogy viszont közeledett a tanév vége, egyre több volt a sóhajtozás a tanáriban, egyre többen méltatlankodtak, hogy azért szegény gyerekecskéknek nem kellene szenvedniük, állandóan fel-felröppent egy-egy tanári lelket emlegető sirám, de a lényeg, hogy a naplókban gyűlni kezdtek az előírásszerű év végi lezárások. Röviden: a szakszervezetis kolléganő egy nagyszünetben bejelentette, vissza az egész, majd máskor. Emberileg természetesen jogos volt a lépés, de amikor a következő évzárások előtt megint felbukkant az ötlet, már mi magunk sem vettük komolyan a „követeléseinket”. 2005 őszén viszont, nem sokkal az évkezdés után kitört a nagy, országos tanügyi sztrájk. Semmi értelme nem volt, mert azok alá adta a lovat, akik fennen hirdették: még az a háromhavi nyári szabadság sem elég a tanároknak, „kisztrájkolnak” maguknak még ki tudja mennyit. A magam részéről nem sztrájkoltam, az osztályaim pontosan bejöttek az órákra, mert elmagyaráztam nekik, hogy mindenképp be kell majd pótolnunk, és a semmiért ne járjunk majd talán egész éven át szombaton–vasárnap is suliba. Nekünk lett igazunk, üres ígéretnél többet nem értek el, a hétvégi bepótlásokat viszont szigorúan ellenőrizték. A sztrájkhangulat ezek után sokkal lejjebb süllyedt, inkább a különböző tévéműsorok szájalásaiban vettek részt az országos szakszervezeti vezetők. Egyeseket jó állásokkal hallgattattak el, mások még most is szájalnak. A szenátusi elnök övön aluli támadását sem verték vissza, akinek nem a fennhatósága alatti szunyókálók és megrögzött lógósok, hanem a tanárok szúrták a szemét. A sztrájkot ismét átdobták őszre, és ezzel, lassan negyedszázada, ismét lesöpörték magukat a tanárok a terítékről. Molnár Judit Krónika (Kolozsvár) 2017. szeptember 26.Megemlékező zongoraest a LEK-benThurzó Zoltán vasárnap délutáni zongoraestje ezúttal másképpen zajlott, megemlékező hangversenyen vehettek részt az érdeklődők Thurzó Sándor zenetörténész, muzikológus emlékére. A Múzeumi hangversenyek sorozat szeptemberi zongoraestjén In Memoriam Thurzó Sándor címmel tartott megemlékező koncertet Thurzó Zoltán. Thurzó Sándor nagyváradi zenetörténész, muzikológus nyolc éve hunyt el, született 1920. március 17-én. Munkásságáért számos díjat elnyert, kiemelkedő alakja volt a helyi zenei életnek, szellemisége tovább él a helyi zenetörténelemben. Unokája, Thurzó Zoltán megemlékező zongorahangversenyt tartott a tiszteletére, 80 darabbal készült a zenei estre. Rendhagyó módon dőlt el, hogy melyek lesznek azok a zeneszámok, melyeket előad 55 percben: a közönség tagjai választhatták ki a darabokat. A koncert előtt minden néző kapott egy listát, melyen 80 darab volt felsorolva, köztük Liszt, Chopin, Bach, Scarlatti, Mozart, Grieg, Schubert, Enescu, Bartók stb. alkotások. Az 55 percbe végül 13 darab fért bele. Műsor Két Bach számmal kezdődött az este, melyeket Erdei Árpád és Gyulai Katalin választottak ki, Thurzó eljátszotta az Aria from „Goldberg Variations” BWV 988 és Prelude and Fugue in B-flat minor, BWV 867 darabokat. Majd Bárdon Péter ajánlására Kodályt hallhattunk, Dékány Katalin egy Modest Mussorgsky számot választott. Beethoven Für Elise száma sem maradt ki a műsorból, ezt Rövid Kiss Tünde választotta. Elena Morgoș egy Sergei Rachmaninoff darabot kért, Henning Margit pedig egy Edward Griegtől származó művet. Ezután egy Richard Clayderman szám következett, a Love Story című darabot játszotta el Thurzó Zoltán, ezt Codreanu Monika választotta. A folytatásban Kolozsvári Zsuzsa kérésére egy Chopin számot játszott el a zongorista, majd Német Katalin és Rozin Erzsébet egy-egy Liszt darabot választott. Az este lassan véget ért, még eljátszott a zongoraművész egy Strauss Jr.-Thurzó Z. – Radetzky Marsch című számot, amelyet Hamurg Katalin kért. Végül az est Molnár Judith választásával zárult, Erkel Ferenc Nemzeti Himnuszát közösen énekelték az egybegyűlteket, Thurzó Zoltán zongorakíséretével. A Lorántffy Egyházi Központ Múzeumterme ezúttal is megtelt, a nézők vastapssal köszönték meg a rendhagyó zongoraestet. Törő Enikő Thurzó Sándor (Nagyvárad, 1920. március 17. – Nagyvárad, 2009. szeptember 6.) erdon.ro 2017. november 24.Ady megzenésített verseit adták elő NagyváradonSikeresnek bizonyult a költő születésének 140. évfordulóján elindított, 140 év 14 hónap alatt elnevezésű rendezvénysorozat nyitánya Nagyváradon: az Ady Emlékmúzeum előtti szobor megkoszorúzása után a költő szellemiségéhez méltó hangvételű összeállítással ünnepeltek a zsúfolásig megtelt múzeumban. Az eseményindító beszélgetés – melynek során Imre Zoltán múzeumigazgató és meghívottjai, Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője és Péter I. Zoltán helytörténész megidézték a fiatal Adyt mint váradi újságírót – sajnálatosan laposra sikeredett, a jelentéktelen részletekben való tévelygés közben ugyanis éppen a lényeg sikkadt el, az, hogy a költő miért Nagyváradon találta meg sajátosan markáns hangvételét és nem előbb, Debrecenben. De az est további momentumai meghozták a várt élményt: Meleg Vilmos színművész olyan verseket választott, amelyek egyrészt releváns darabjai az Ady-életműnek, másrészt pedig nagyon jól illeszkednek előadói egyéniségéhez. A megzenésített versek előadásától egy kissé tartani lehetett, mert az eddigiek során hallottak inkább elriasztóak voltak és kifejezetten idejét múltaknak hatottak, szinte agyonnyomva az alapszöveg erejét. A mostani összeállítás viszont igazi élményt nyújtott: Ferencz Vilmos és Tasnádi Ferenc énekes, valamint Radó Judit zongorakísérete nemcsak dúsította, de fel is ragyogtatta Ady szövegeinek minden szavát. A hangulatot fokozta Imre Zoltán igazgató bejelentése, hogy adományként érkezett a múzeumba Szervátiusz Jenő fából készült Ady-portréja, aminek külön érdekessége, hogy feltehetően akkortájt, az 1950-es évek derekán alkothatta a művész, amikor 1955-ben Tabéry Géza sikeresen megnyitotta a múzeumot. A Szervátiusz-szobor az emlékünnepséget követő naptól, november 23-tól kezdve megtekinthető. Molnár Judit / Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
