|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 134 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-134 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Nánó Csaba 2014. február 13.Tusványos: kapocs a nemzetek közöttNegyed évszázada, a kommunista rendszer bukása után kezdett körvonalazódni egy olyan fórum létrehozásának gondolata, amelynek elsődleges célja a románok, az erdélyi, illetve a magyarországi magyarok egymásra találása lett volna. Az 1989-ben útjára indított folyamat ma is tart, egyik látványos eredménye a külhoni magyarok közjogi integrációja az anyaországba. Magyarország kolozsvári főkonzulátusának konferenciatermében idézte fel a Bálványosi Szabadegyetem, majd a Tusványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor történetét a rendezvény szenátusának két tagja, Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára, valamint Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. A beszélgetés moderátora Bodó Barna egyetemi oktató, a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének elnöke volt. Németh Zsolt már az 1970-es évektől diákként járta Erdélyt, mígnem – a moldvai csángóknál tett egyik látogatása után – a román hatóságok 1985-ben kitiltották az országból. A Ceaușescu-rendszer bukása után közvetlenül, 1989 decemberében már százával jöttek a magyarországi fiatalok Erdélybe, pártszínektől és politikai nézetektől függetlenül. Németh Zsolt az elsők között érkezett Erdélybe, egy angol újságíró, David Campanella, és egy fiatal orvos barátja kíséretében. Kézdivásárhelyen, egy panellakásban született meg a gondolat, hogy a kommunizmus romjain a Kárpát-medence magyarjainak egymásra kell találniuk. December 30-án nyilatkozatot adtak közre a helyi Székely Újságban, amelyben kifejtették egy erdélyi szabadegyetem megalapításának szükségességét. 1990 nyarán került sor az I.Bálványosi Szabadegyetem megszervezésére, melynek elsődleges szándéka a magyar–román párbeszéd kialakítása volt. A kezdeti táborozásoknak rangos résztvevői voltak, román részről pedig hangos politikai visszhangja is. Az első szabadegyetem után néhány évvel azonban kiderült, hogy a kommunista múlt elutasítása nem elégséges alap ahhoz, hogy létre lehessen hozni a megálmodott erdélyi közösséget. Ám a kommunista visszarendeződés miatti illúzióvesztés nyomán sikerült Magyarországon a Fidesznek megfogalmaznia a posztkommunizmussal szembeni stratégia kulcspontjait, Erdélyben pedig az RMDSZ-fősodorral egyre markánsabban szembehelyezkedő Reform Tömörülés is ebbe az irányba indult el – fejtette ki az államtitkár. Toró T. Tibor szerint Romániában az első szabadegyetem megrendezésének idején demokratának lenni még „pikáns dolog volt.” A néppárt elnöke emlékeztetett, hogy kezdetben igen rangos román politikai és közéleti személyiségek is eleget tettek a meghívásnak, és a bálványosi, majd tusványosi folyamat a román–magyar, de elsősorban a magyar–magyar párbeszéd műhelye lett. Szabadegyetemtől fesztiválig Toró T. Tibor megemlítette, hogy a rendezvény kétszer esett át szemléletváltáson: első alkalommal akkor, amikor a szabadegyetem 1992-ben Bálványosról Tusnádra költözött, majd amikor 2001-ben bevonták a szervezésbe az egyetemistákat is. Toró úgy véli, Bálványos hangulata elveszett, amikor a nyári egyetemet összeházasították a diáktáborral. „Bár a régi dolgokat nem lehet visszahozni, ismét kell egy olyan műhely, mint amilyen a 90-es évek elején volt” – mondta a néppárt elnöke. Emlékeztetett, hogy a kettős állampolgárság, a szavazati jog megadásának ötlete a külhoni magyarok számára szintén egy háttérműhelyben született meg. Németh Zsolt szerint Tusványoson szerteágazó foglakozások zajlanak: a hagyományőrzés és a nyári egyetem mellett ma már fontos helyet foglalnak el a koncertek és egyéb szórakozási lehetőségek is. Az államtitkár hangsúlyozta, hogy Tusványosnak határozott szerepe volt abban, hogy a Kárpát-medencei magyarság egymásra talált, ugyanakkor „olvasztótégely, ahol nagy számban keverednek erdélyi és magyarországi magyarok.” Az államtitkár hozzátette: Magyarország és Románia kapcsolatának tekintetében is nagy jelentősége van a tábornak, mivel Tusványoson indult be egy olyan demokratikus magyar–román párbeszéd, amelytől elindulva meg lehet fogalmazni, hogy melyek a román állam kötelezettségei az erdélyi magyarokkal szemben. A teendőket a román állam, az erdélyi magyarok és Magyarország háromszöge mentén kell behatárolni – fogalmazott. Integráció a szülőföldön „Ma már nem kell elhagyjuk a szülőföldünket ahhoz, hogy magyarok legyünk” – hívta fel a hallgatóság figyelmét a kettős állampolgárság előnyeire Toró T. Tibor. Az összmagyar integráció állomásai: a státustörvény, a magyar igazolvány, a kedvezményes honosítás mind tusványosi fogantatásúak – hangsúlyozta a néppárt elnöke. Ez az integráció egy hosszú távú nemzetpolitikai feladat, amelyben a Bálványos-Tusványos folyamat erdélyi magyar szereplőinek segíteniük kell a magyarországi vezetést. A nemzeti integráció útjában álló falakat az erdélyi magyar közösség tudatában is le kell bontani, ehhez erősíteni kell az elszámoltathatóság elvének érvényesülését, amely jelenleg Erdélyben gyerekcipőben jár, és amely ugyanolyan fontos, mint a politikai pluralizmus – mondta Toró. Az erdélyi magyar közösségnek számon kell kérnie politikai képviseletén ígéreteit, és kontrollt kell gyakorolnia a képviselet fölött. Nem kellene engednie például azt, hogy politikai képviselete önmaga sérthetetlenségét fokozza a büntető törvénykönyv erre vonatkozó cikkelyeinek megszavazásával, vagy úgy nyújtson be autonómiatervezetet a parlamentben, hogy erről semmiféle konzultációt nem tart fontosnak a közösségen belül – hangsúlyozta a néppárt elnöke. Németh Zsolt kijelentette: „A román állam és az erdélyi magyarok között még rengeteg tennivaló akad.” Az államtitkár arra utalt, hogy az erdélyi magyarok hiányosságainak listája még hosszú, de ezt a román államnak és a romániai magyaroknak kell megoldaniuk. A külügyi államtitkár rámutatott: a világ magyarsága sok irányból indult el egymás felé, és a magyar állampolgárságban végre összeértek útjaik. „Az áprilisi választásokat követően nemzeti parlamentünk lesz, amely a világmagyarságot fogja megjeleníteni” – hangsúlyozta Németh Zsolt. Felhívta a figyelmet arra, hogy fontos a külhoni magyarok részvétele a magyarországi választásokon, hiszen ők fogják legitimálni a nemzeti kormányt. Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2014. február 20.A színházban is el kellett menni a faligBár az egyetemen magyar irodalom szakra járt, és a diákévei alatt elért sporteredményei sem elhanyagolhatók, két évtizeden át volt a kolozsvári színház irodalmi titkára, majd öt évig az intézmény igazgatója. A 75. életévét betöltő Kötő József színháztörténésszel beszélgettünk. – Mi döntötte el, hogy ma nem egy neves atlétával, hanem a sokak által ismert színházi szakemberrel beszélgetek? – A gének döntik ezt el. Amikor 1958-ban megnyertük az akkor még tartományi ifjúsági bajnokság 4×400 méteres stafétaszámát, az olyan szintet jelzett, ahonnan csak teljes erőbedobással és szabadidő-lekötéssel dolgozva lehetett volna tovább lépni. Akkoriban viszont mocorogtak már bennem a kutatói ösztönök. Másodéves voltam a Bolyai Egyetem bölcsészkarán, egy tudományos diákkonferencián a következő csapat képviselte a kart: az akkor ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv és Kántor Lajos, valamint jómagam, aki valamivel fiatalabb voltam. A diákkonferencia után eldőlt: szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom. – És mi terelgette érdeklődését a színházművészet felé? – A színház már a tanulmányaim elején érdekelt. Az első „löketet” ugyancsak másodéves koromban kaptam, amikor szemináriumi dolgozatként elvállaltam Janovics Jenőnek a Farkas-utcai színházról írt könyve bemutatását. Döbbenetes élmény volt megismerni ezt a gazdag színháztörténeti múltat, az egyetemen csodaszámba ment, hogy kértem még egy szemináriumi órát, hadd mutathassam be még alaposabban és elmélyültebben azt a könyvet. Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat. Azon a bizonyos szemináriumon, 1958-ban fogalmazódott meg bennem az is: miként lehetséges, hogy egy ilyen jelentős színháztörténeti eseményt, mint az első magyar kőszínház megalapítása, nem jelez emléktábla. A Farkas utcában a magyar művelődéstörténet nagyon fontos emléke volt elrejtve, hiszen miután lebontották, teljesen nyomtalan lett, és úgy nézett ki, kezd kihullani a köztudatból. Egyetemistaként határoztam el: amíg élek, ütöm a vasat, hogy ennek a kőszínháznak emléket állítsunk. A diktatúrában persze nem lehetett, a 200. évfordulóra elkészítettük ugyan az emléktáblát, de az meg Funar uralkodásának idejére esett, nem kaptunk engedélyt a kihelyezésre. Végül 2012-ben, a 220. évforduló alkalmából sikerült felavatnunk az emléktáblát, így több mint félévszázados álmom teljesült. Az épület jelenlegi tulajdonosa az egyetem, a vezetőknek egyetlen kifogásuk volt: miért nem nagyobb és impozánsabb a tábla? – Egyetemista volt, amikor 1959-ben egyesítették a magyar és román egyetemet. Hogyan hatott ez a pályájára? – Arról volt szó, hogy a diplomázás után itt maradok az egyetemen. Bukarestben államvizsgáztam, de mire visszatértem Kolozsvárra, „eltűnt” az állásom. Gyanítom, addigra megérkezett a dossziém is, amelyben benne volt, hogy amikor összevonták a Babeș és a Bolyai egyetemet, én is „vitézkedtem”. Öt évig tanár voltam Zsobokon, nagyon keserves volt, hiszen nem lehetett tudni, mikor kerülök ki belőle. Színház iránt érzett vonzalmamat úgy éltem ki, hogy színjátszó csoportot irányítottam a faluban. Tulajdonképpen itt történt meg végleges eljegyzésem is a színházzal: Kolozsvárra hívták továbbképzésre azokat a tanárokat, akik színjátszó csoportokkal foglalkoztak. Senkálszky Endre, Orosz Lujza és Bereczky Júlia tartotta az órákat, és lassan partnerükké fogadtak. Ők képeztek engem a színpadi munka rejtelmeire, én pedig tájékoztattam őket arról, ami külföldön, a színházak világában végbement. Akkoriban jelentős szemléletváltás történt, megfogalmazódott a látványszínház igénye. 1965-ben elhunyt Hobán Jenő költő, a kolozsvári színház irodalmi titkára, jelentkeztem a versenyvizsgára, és én nyertem el az állást. Ezzel megkaptam azt a keresztet, amit a mai napig viselek. – Mennyire volt szabad keze egy irodalmi titkárnak a darabválasztásban, és mennyire működött keményen a cenzúra? – Abban az időben a játékrendben szigorúan megszabott arányok voltak. Kötelező volt a hazai, illetve a szocialista országokbeli darab, a mai témájú és klasszikus román darab. Egy évadban hat-hét bemutatót lehetett színre vinni, ennyit engedett meg a pénzügyi keret. Az már a színházi vezetés kreativitásán, közéleti bátorságán, kísérletező kedvén múlott, hogyan lehet ezeket a kereteket tovább tolni. Ahogyan Csíky András színművész mondta: elmenni a falig. A keretekből kitörni nem lehetett, de az már erkölcsi kötelesség és politikai bátorság kérdése volt, hogy mindig elmenjünk a falig. Mindig megpróbáltuk azokat a darabokat választani, amelyek hordoztak valamiféle üzenetet a korról. Például Sütő András Szúzai menyegzője az asszimiláció kellős közepén az asszimilációról szólt, ez ellen emelte fel a szavát. Felterjesztettük, és kezdődött a nyomás: mondjon le róla a színház önként, vonja vissza a felterjesztést. Az nekik is kellemetlen volt, hogy felülről tiltsanak le, Sütőnek jelentős nemzetközi hírneve volt már. Azt válaszoltuk, mi nem vonjuk vissza, tiltsák le ők. Kijött a vizionálási bizottság, amely jegyezgetett: ez a replika mehet, amaz nem, ezt kihúzzuk, azt átírjuk. Már senki sem ismerte ki magát a szövegen, és, hogy tényleg úgy mondják el a színészek, ahogyan azt jóváhagyták, a premier napján egy cenzor beült a meghuzigált szövegkönyvvel, és szóról-szóra végigkövette az előadást. Átalakított szöveg került a színpadra, de úgy érzem, ma is vállalható. Alapvető ferdítés, ami más irányba vitte volna azt az üzenetet, amiért Sütő megírta a darabot, és amiért színpadra vittük, nem történt. – 1985-ben felújították Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját. Akkor már kemény időket éltünk Romániában, a közönség hogyan fogadta a darabot? – Engem abban az évben bíztak meg a színház vezetésével, de csak jóval később neveztek ki igazgatónak, és ebben az említett darab bemutatása is közrejátszott. Akkoriban már erősen sorsfordító időket kezdtünk élni, én az 1985-89 közötti korszakot a végjáték, vagy a „játszma vége” időszakának nevezem. Számot kellett vetnem azzal, hogy ha továbbviszem ezt a falig elmenő játékot, akkor kiderül majd, a fal erősebb vagy a fejem. Kapóra jött, hogy 1985. április 4-én volt tíz éve, hogy bemutattuk a Lócsiszárt. Már a készülődés óriási visszhangot váltott ki, és a végén szinte forradalom lett belőle. Botrány kerekedett már abból, hogy Sütő válaszlevelét a mi meghívásunkra a helyi lap az első oldalon közölte, ahol tudjuk, kizárólag ki szerepelhetett. Ránk küldték Hajdú Győzőt, a bizalmi embert, hogy intézkedjen, nehogy az előadásból baj legyen. Hajdú kitalálta, úgy jelezzük, hogy csak felújítása volt a darabnak, hogy az előadás végén sem Sütő András, sem Harag György nem megy ki a vastapsra. Olaj volt a tűzre: amikor nyolcadszor is meghajoltak a színészek, és ők ketten nem jelentek meg, a nézők skandálni kezdték a nevüket, majdnem elszabadult a pokol. Végül kiment Sütő és Harag, de ha betartjuk Hajdú Győző „értékes útmutatásait”, nem tudom, mi lett volna ebből. – Milyen volt azokban az években a színház anyagi támogatottsága? – Éppen akkoriban – 1985 körül – kezdték meg a színház szubvenciójának megvonását. Pedig kultúrát is csak pénzzel lehet művelni. Az előző évek költségvetésének hét (!) százalékát kaptuk, a színészek pedig a fizetésük 75 százalékát. Nyugati darabokat nem játszhattunk, mert nem volt pénz a jogdíjakra, a magyar darabok világirodalomnak számítottak. Már a hazai magyar szerzők sem számítottak hazainak, így szinte lehetetlen volt magyar darabokat bemutatni. – A 80-as években távozott külföldre a legtöbb kolozsvári színész. Ez mennyire rázta meg a társulatot? – Nagyon, hiszen pótolhatatlan emberek voltak. Egyesek értékmentés címen távoztak, másoknak az egzisztenciájukat fenyegette volna, ha itt maradnak. Amikor egy társulati ülésen bejelentették, hogy magyar darabokat nem lehet játszani, a nagyszerű színész, Héjja Sándor felállt, és azt mondta, akkor ez nem magyar színház, itt nincs keresnivalója. De nagyon sokan, jelentős színészek mentek el. Fiatalokat nem tudtunk hozni, de nem is volt honnan: Kolozsvár „zárt” város volt, a főiskolán egy-két növendék végzett. A társulat néhány fontos személyisége – Köllő Béla, Vadász Zoltán, Pásztor János, Horváth Béla – elhunyt. Borzasztóan nehéz periódus volt. Próbáltuk úgy leróni a kötelező feladatokat, hogy ne lépjünk az önfeladás ösvényére. Ragaszkodtunk viszont ahhoz, hogy minden évben bemutassunk egy olyan előadást, ami jelezte a színház igazi potenciálját, a társulat erkölcsi tartását, politikai bátorságát. A„játszma vége” korszakot a maga kompromisszumaival és nagy veszteségeivel együtt emelt fővel lehet vállalni, hiszen a magyar színház életben maradt. – Közéletünk személyiségei közül ön az, aki talán a legkevesebbet foglalkozik az egykori besúgókkal, volt szekusokkal. Pedig lenne oka bőven. Ez a fajta múlt nem foglalkoztatja? – Volt olyan, hogy a feleségem éjjel háromkor érdeklődött: dolgom van vagy bevittek? Sokszor kísértett, hogy kikérjem a személyi és intézményi dossziét is. De elgondolkoztam azon: ha ezt az ügyet társadalmi méretekben nem tudjuk megoldani, akkor igazságtalanságokhoz is vezethet előrángatni hajától fogva egyenként az embereket. Kisebb ügyekért egyesek megbűnhődnek, az igazi nagy bűnösök lapulnak. Furcsa aránytalanságok vannak: a nemzeti önazonosság idoljait – Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Mikó Imrét – sárba tiporunk, holott a kérdés árnyaltabb. Ugyanakkor napirendre kerültek a Szőcs István, Marosi Barna, Marosi Péter és mások nevei, akikről kiderült, tényleg ártottak és tragédiákat okoztak. Úgyhogy én végzem a dolgomat, foglalkozzanak mások ezzel. – Fontos szerepet töltött és tölt be az erdélyi magyar közéletben, megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt, könyvet írt. Önéletrajzot nem készül írni? – Nem készülök meghalni. Kötő József 1939. augusztus 8-án született Kolozsváron. 1961-ben végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán, 1984-ben doktorált. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között igazgatója, 1998-tól 2008-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1998-tól 2000-ig és 2005-től 2007-ig az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia testületi tagja. Számos színháztörténeti könyv és több mint száz színház- és drámatörténeti tárgyú, a civil társadalom önszerveződését tárgyaló kötetben, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratban közölt írás szerzője. Legutóbbi kötete: Színjátszó személyek Erdélyben (1919–1940). 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. 2006 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja. Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2014. március 13.Közvetítés nemzetek között – Járosi-vitaest KolozsváronMennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsor-politikai szempontokból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre keresték a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely vitaestjén Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában. A Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumon Kósa András László, a Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központjának igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke vett részt. Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője kérdéseire Kósa András elmondta: amikor megpályázta a Bukaresti Magyar Intézet igazgatói tisztségét, arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Tervei között szerepelt a román kulturális élet személyiségeivel való együttműködés kialakítása olyan módon, hogy az együttműködő felek egyenlő partnerek legyenek. Távlati tervként az igazgató elképzeléseiben az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. „Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amivel a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében” – tette hozzá az intézet vezetője. Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, de felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehetne. Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. „A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos a helyi közösségek szerepvállalásának növelése is” – emelte ki Kötő József. A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre való közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így csak különféle projektekkel támogathatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. Ugyanakkor a román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például néhány nap alatt ezren tekintették meg. Nánó Csaba Krónika (Kolozsvár), 2014. március 20.Romániai magyar kultúra: intézmények és stratégiákMennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek-e az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsorpolitikai szempontból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló művelődési szakemberek részvételével rendezett kolozsvári vitaestjén. Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában. Az eseményen részt vett Kósa András László, a bukaresti Balassi Intézet igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke. A fórum házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt. Kósa András, a Balassi Intézet igazgatója a tisztségre írt pályázatában arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Konkrét tervei között szerepelt, hogy együttműködést alakítson ki a román kulturális élet személyiségeivel oly módon, hogy ez előremutató legyenek, az együttműködő felek pedig egyenlő partnerekként vegyenek részt benne. Az igazgató távlati tervei közt az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amelyek révén a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében – tette hozzá az intézet vezetője. Évente rendeznek Bukarestben magyar filmhetet, a Magyar Zenefesztivál már a tizedik kiadásához érkezett, és román társintézményekkel karöltve sok egyéb programot is szervez a Magyar Kulturális Intézet. Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, ugyanakkor felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehet. Az operaigazgató hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a magyar kultúra kiemelkedő személyiségeinek életét megismertessük a románokkal is. Példának hozta fel a színház- és filmgyáralapító Janovics Jenőt, akiről kevesen tudják, hogy már akkor készített filmeket Kolozsváron, amikor az amerikai álomgyár még gyerekcipőben járt. Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos, hogy a helyi közösségek szerepvállalását is növeljük – emelte ki Kötő. A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így különféle projektekkel támogatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. A román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például pár nap alatt ezren tekintették meg. Ugyanakkor Kósa András felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy vannak Erdélyben olyan intézmények, amelyek normatív támogatásban részesülnek, így pedig elitkultúrát tudnak művelni. Ezek inkább helyi érdekeltségű intézmények, de a Bukaresti Magyar Intézet feladatának tartja, hogy a magyar kultúrát például Moldvában is népszerűsítse. Noha természetes folyamat lett Európában, hogy egyre több lokális kultúrközpontot alakítanak ki, a dolgok természetes rendjét nem szabad túllépni – figyelmeztetett Kötő József. Annál is inkább, mert – ahogyan Szép Gyula igazgató megfogalmazta – a kultúra művelését nem biztos, hogy könyvekből meg lehet tanulni. Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2014. május 15.Augusztus: a magyar térfoglalás hónapjaKolozsváron ötödik alkalommal szerveznek Magyar Napokat, Marosvásárhelyen második kiadásához érkezett a Forgatag. Míg az előbbi rendezvény helyszínei és kínálata bővült, a Vásárhelyi Forgatag szervezői még nem tudják, hogy a város központjában kapnak-e területfoglalási engedélyt. A Kolozsvári Magyar Napok szervezői is tisztában vannak azzal, hogy nehéz lesz felülmúlni a tavalyi rendezvényt, hiszen 2013-ban minden a legekről szólt: többek között elhozták az István, a király rockoperát, amelyet a kincses város főterén álló eddigi legnagyobb színpadon mutattak be a legnépesebb közönség előtt. Az idei, augusztus 17. és 24. között, ötödik alkalommal megszervezendő nyolcnapos rendezvény inkább a változatosságra és a sokszínűségre koncentrál – nyilatkozta Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke, a rendezvény főszervezője. Óperrrencián innen és túl az idei magyar napok mottója – ennek kapcsán Gergely Balázs azt mondta: a fesztivál a valóság és a mesevilág határán mozog, „hiszen évente egy héten át kicsit meseszerűvé válik Kolozsvár főtere és más helyszínei, de arra is vonatkozik a mottó, hogy a szervezők, akárcsak a mesebeli hősök, mindig megtalálják szövetségeseiket a támogatókban, partnerekben, akikkel együtt sikerre viszik a történetet”. Hogy valóban mennyire meseszerű az egész augusztusi fesztivál, azt jól érzékelteti, hogy ott ünnepel immár ötödik éve Kolozsvár magyarsága – és nemcsak –, ahol alig egy évtizede még kotrógépek, gödrök, nemzeti színű padok és oszlopok csúfították a város képét. Újításokban az idén sincs hiány: a kezdetben viszonylag szerény, háromnapos sokadalom tavaly már egy hetesre bővült, a szervezők az idén ezt is megtoldották egy nappal. A Magyar Napok eseményeinek helyszínei immár az egész várost átszövik, és minden alkalommal újabbak adódnak hozzájuk. Felújítási munkálatok miatt kimarad ugyan az idén a Farkas utcai romkert, de média- és múzeumok sétányával bővül a kínálat. Újdonság, hogy ezúttal a kolozsvári magyar színház is részt vesz a rendezvényen. Ugyanakkor autentikus középkori forgatag várja a közönséget, a közös múlt és jövő jegyében a velünk együtt élő nemzeti közösségek, kiemelten a zsidó közösség felé történik nyitás ebben az évben. Szimfonikusoktól a legendákig Jóval nagyobb teret kapnak az idei Magyar Napok keretében a komolyzene művelői. Kolozsvár főterén láthatjuk ugyanis az MR Szimfonik Live produkcióját, amelyet eddig Magyarországon kívül sehol sem mutattak be. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara olyan előadókat kísér, mint Péterfy Bori és a Love Band, a Heaven Street Seven, az Irie Maffia, és a Pannonia All Stars Orchestra (PASO). A Kolozsvári Magyar Operában fellép a Magyar Rádió Szinfonikus Zenekara, az MTVA archívumából pedig filmeket, ezen belül gyerekfilmeket mutatnak be, de lesz sajtófotó-kiállítás is a Magyar Távirati Iroda tavalyi terméséből. Sánta Levente fesztiváligazgatótól heti bontásban is megtudhattuk a fesztivál főbb programpontjait. Vasárnap, augusztus 17-én, a nyitógálán mutatják be a Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas rendező-koreográfus által rendezett Székely Dózsa György című táncjátékot a Honvéd Táncszínház előadásában, Novák Péter főszereplésével. Hétfőn a főtéri nagyszínpadon egész estés, mintegy négyórás rockkoncert zajlik majd, a fellépők között lesz a Kalapács együttes régi Pokolgép- és Omen-dalokkal, a Dinamit együttes Rudán Joe-val, Varga Miklós, a Takács Tamás Dirty Blues Band és mások. Kedden Tamás Gábor lép fel a nagyszínpadon, szerdán a nemzetközi Szent István-napi Néptánctalálkozó gálaelőadása zajlik, csütörtökön a Kiscsillag és a Quimby lép fel. Pénteken az MR Szimfonik Live produkciójára kerül sor, szombaton Illés-emlékkoncert Szörényi Levente, Bródy János és Szörényi Szabolcs, valamint meghívott vendégeik: Feke Pál, Vastag Tamás és Vastag Csaba, Csobot Adél, Baricz Gergő és Gubik Petra közreműködésével. Vasárnap este a magyar történelmet a honfoglalástól napjainkig 21 képben feldolgozó, Experidance Ezeregyév című látvány és táncszínházi nagyprodukciót tekintheti meg a közönség a főtéri nagyszínpadon. A Farkas-utcai színpadon a fellépők között lesz Palya Bea, a 100 Folk Celsiust és a Parno Graszt. Az ötödik Kolozsvári Magyar Napokon is folytatódnak a már hagyományossá vált programok: lesznek gyerek- és ifjúsági, valamint képzőművészeti és irodalmi rendezvények, filmnapok, kiállítások, kerekasztal-beszélgetések, gasztronómiai és borászati rendezvények. A sokak által látogatott Fesztivál-utca a Farkas-utcában újra várja az érdeklődőket, és természetesen a Szent István-napi Néptánctalálkozóra is sor kerül. A Magyar Napok 2014-ben az eddigi legnagyobb összegű, 130 ezer lejes támogatást kapja a kolozsvári önkormányzattól, a háromszorosát a két évvel ezelőttinek. Marosvásárhely: a helyzet változatlan Alig érnek véget Kolozsvárott a Magyar Napok eseményei, augusztus 27-én a kikapcsolódni vágyók máris vonulhatnak száz kilométerrel odébb: Marosvásárhelyen immár második alkalommal szervezik meg a Forgatagot. A tavalyi rendezvény elsődleges gondja állandósulni látszik: Soós Zoltán fesztiváligazgató és csapata már a tavaly is szerette volna a rendezvényt Marosvásárhely belvárosába vinni, de a polgármesteri hivataltól erre nem kapott engedélyt. Még le sem járt a tavalyi forgatag, a szervezők már benyújtották a kérést, hogy a 2014-es rendezvényen Marosvásárhely köztereit használhassák, egyelőre azonban még válaszra sem méltatták őket. Amit tudni lehet: rendezvények lesznek a színházban, a múzeumban, a zsinagógában, a Teleki Tékában és a Maros partján. Soósék még bíznak abban, hogy a városvezetés jobb belátásra tér, de nagy reményeket nem fűznek a nacionalista kirohanásairól ismert Dorin Florea polgármesterhez. A Forgatag művészeti vezetője az idén Sebestyén Aba színművész, aki sok szempontból kihívásként éli meg a rendezvényt, hiszen a különböző kulturális programok mellett helyet kell szorítani a populáris műfajoknak is. Finanszírozás tekintetében viszont idén jobban áll a Forgatag. „A szervező Vásárhelyért Egyesületet a Bethlen Gábor Alap felvette a jelentős szakmai és kulturális intézmények sorába, amely remélhetőleg majd az egyesület működését fogja biztosítani a következő egy évre” – nyilatkozta Portik Vilmos főszervező. A Forgatag programjai most körvonalazódnak: ami biztos, hogy Rúzsa Magdi lesz az idei esemény egyik főszereplője. Nánó Csaba. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. június 19.Teleki Téka, a szellem hajlékaA Teleki Téka immár két évszázada Marosvásárhely kulturális büszkeségei közé tartozik, a könyvtárnak otthont adó Wesselényi-ház pedig épített örökségünk kincse. A Tékában tett látogatásunknak Lázok Klára történész, az intézmény vezetője volt a házigazdája, aki múltról, jelenről és jövőbeli tervekről is beszélt. Kis túlzással állíthatjuk, hogy Marosvásárhelyen minden út a Bolyai térre vezet. A kultúra vásárhelyi fellegvárában futnak össze a történelem ösvényei, hiszen a nagy múltú Református Kollégium szomszédságában, egy látszólag szerény ház kapuja egyenesen a könyvek, a múlt csodálatos világába vezet be. Lázok Klára, a Téka vezetője (portrénkon) az intézmény udvarán fogad, ahova legalább húsz kisiskolás érkezik velünk egyidőben, hogy megismerkedjenek Teleki Sámuel örökségével, és megtekintsék a Téka éppen aktuális kiállítását. A gyerekekkel vonulunk be mi is a könyvtárba, ahol az intézmény egyik munkatársa tart előadást Telekiről, könyvekről és sok más érdekességről. A könyveket hatalmas szekrényekbe zárták, a kiállítás témáját szolgáló korabeli szakácskönyvek pedig üvegezett asztalkákon tekinthetők meg. Ma már természetes, hogy kultúránk eme tárháza mindenki előtt nyitva áll, de a diktatúra éveiben is fontos szerepet töltött be a város, a nemzet életében: „A Teleki Téka a történelem és a politika alakulásától függetlenül meghatározta Marosvásárhely szellemi súlyát. Könyvtárosai nemcsak a könyvtár őrei voltak, hanem sok esetben fontos kultúrtörténeti értékek feltárói, illetve a Tékáért elhivatottan dolgozó, küzdő emberek. Legyen itt szó akár a tudományos kutatásokat végző Farczády Elekről, aki rálelt a Koncz-kódexben rejtőzködő Marosvásárhelyi sorokra, vagy a nyolcvanas években titokban a könyvtárban régi magyar irodalomórákat tartó Zsigmond Irmáról, a Téka könyvtárosai mindig jelentős helyet foglaltak el a város életében. Amúgy a Téka teljes történetére vonatkozó legteljesebb feldolgozások eddig egykori vezetője, Deé Nagy Anikó tollából kerültek ki, de a kutatások jelenleg is folynak” – meséli Lázok Klára. Jelenkori történelem A rendszerváltás első napjainak lendülete után a Tékának szembesülnie kellett azzal, hogy a jogi helyzete változatlan marad. Ennek az állapotnak az áthidalására a Teleki család tagjai és a Téka támogatói létrehozták a bázeli Teleki Téka Förderstiftungot, illetve annak testvéralapítványát, a vásárhelyi Teleki Téka Alapítványt – ezek révén járultak hozzá a Telekiek az épület kisebb-nagyobb javításaihoz, finanszírozták a könyvtár négynyelvű ismertetőjének nyomdai költségeit. A könyvtár rendszerváltás utáni életében a fennállásának 200. évfordulójára szervezett évforduló és konferencia jelentette fordulópontot, amely lehetőséget adott a megmutatkozásra mind az örökséget a nehéz évtizedeken átmentő csapat, mind az ezredforduló környékén bekerült fiatalabb generáció számára. Ekkor kezdődtek el a pályázások is kutatási-, illetve felújítási projektekre, a restaurátor műhely fejlesztésére, a Bolyai-kéziratok konzerválására, és sok más egyébre. A kilencvenes évek végén adták ki Deé Nagy Anikó monográfiáját az alapító Teleki Sámuelről, az állomány 16. századi könyveinek katalógusát, illetve egy gyűjteményes emlékkönyvet a 200 éves évfordulóra. Azóta elkészült a könyvtár supralibrosainak katalógusa is Kimpián Annamária doktori értekezéseként, Lázok Klára pedig a Téka ’50-’-es éveinek feltérképezésén dolgozik. A Téka különböző állományainak gyarapodására, tudomány- és könyvtörténeti érdekességeire vonatkozó tanulmányok is napvilágot láttak az elmúlt tíz évben. A hagyományos kutatókönyvtári- és könyvmúzeumi szolgáltatások mellett 2011-től erőteljesebb hangsúlyt kaptak az állománymegőrzést célzó intézkedések, illetve a közösséget célzó programok, 2008-tól a könyvtárat, illetve a könyveket bemutató elméleti és gyakorlati gyerekfoglalkozásokat is beindítottak. Az utóbbi években a Téka egyre inkább jelen van Marosvásárhely kulturális életében: 2013-ban útjára indította Történelmi Könyvek Vásárát, amelyre 16 erdélyi kiadó vitte el történelmi könyveit – az idei vásárt augusztusban szervezik. A Beszélő könyvek című, talkshow-szerű előadás-sorozat keretében a Téka különböző könyveitől indulva kultúrtörténeti-könyvtörténeti témákról beszélgetnek, ezek az előadások több mint 100 nézőt-hallgatót vonzottak az elmúlt fél évben. Egyedülálló ritkaságok A könyvtár tulajdonképpen több állományból áll össze – tudjuk meg az intézmény vezetőjétől. Az alapító 40 ezer kötetes enciklopédikus jellegű könyvtára mellé a 20. század folyamán több más különböző jellegű állomány került, közülük legfontosabb a Református Kollégium 80 ezer kötetes könyvtára, de a könyvek jelentőségét tekintve hasonlóan fontosak a töredékkönyvtárak is, így a második világháború után felszámolt kolostorok, nemesi könyvtárak, felekezeti iskolai könyvtárak állományai. Az összesített állomány 67 ősnyomtatványt számlál, a legkorábbi Galeotto Marzio Liber de homine című munkája, amelyet Bolognában nyomtattak 1475 körül. A másfél ezer régi, 1712 előtti magyar könyv között unikum Apáczai Csere János Magyar logikátska című munkája, ez a Gyulafehérváron 1654-ben megjelent, első, magyar nyelven írott logika tankönyv egyetlen ismert példánya. Szintén egyetlen, igaz, csonka példány maradt fenn Balassi Bálint Istenes énekinek Bártfán, a 17. században megjelentetett kiadásából. Eredettörténet A Teleki–Bolyai Könyvtár vagy közismert nevén Teleki Téka Marosvásárhely egyik legjelentősebb kulturális öröksége. A könyvtárat 1802-ben létesítette gróf Teleki Sámuel (Gernyeszeg, 1739. november 17.–Bécs, 1822. augusztus 7.), Erdély kancellárja, aki nemcsak gazdag, hanem rendkívül művelt ember is volt, több európai egyetemen tanult. A könyvgyűjtés megkezdésében Jakob Christoph Beck teológia- és történelemprofesszor, a bázeli közkönyvtár őre látta el hasznos tanácsokkal. Teleki 1778-ban Nagyszebenbe költözött, ahova a könyveit is magával vitte. Az 1790-es évek elején Teleki a könyvtárat Bécsbe szállíttatta, de 1797 áprilisában a franciákkal folytatott háború miatt ismét Marosvásárhelyre menekítette. Itt abban Wesselényi-házban raktároztatta a könyveket, amelyet felesége, iktári Bethlen Zsuzsanna örökölt nagynénjétől, báró Wesselényi Katától. A 17. századbeli épületet Teleki 1799–1802 között kibővítette, és a megnyitás előtt, 1802 őszén személyesen irányította a könyvek elrendezését. Ekkor vette szolgálatába az első marosvásárhelyi könyvtárost, Szász Józsefet, aki nagyon korszerű katalógusrendszert állított föl. „A legrégebbi példányunk a magyar szempontból egyik legfontosabb kötet, a Koncz-kódex, egy 1300-as évek elejére keltezhető Szentírás, amelynek egyik oldalára a 15. század első évtizedeiben egykori tulajdonosa berótt néhány sort magyarul. Ez a Farczády Elek által azonosított, a hatodik magyar nyelvemlékként számon tartott Marosvásárhelyi sorok” – tájékoztat bennünket Lázok Klára. Manapság régi könyvekkel nagyon ritkán gazdagodik az állomány, ezek általában adományok, mint például a nemrégiben egy kolozsvári antikváriumban megtalált Köteles Sámuel-kötet, amely Bolyai János saját könyvtárából származik, és a 15 éves Bolyai aláírását, illetve egy általa beírt Horatius-idézetet is tartalmazza. Jelentős gyarapodást jelent a legújabb társadalomtudományi szakkönyvek beszerzése, ezekre jórészt a Teleki Téka Alapítványon keresztül pályázik az intézmény, fő támogatója a Bethlen Gábor Alap. Ugyanakkor személyes adományok által is gyarapszik a könyvtár. Hatalmas forgalom, biztató jövő A könyvtár olvasótermét évente 300-350 diák és kutató használja, a könyveket csak helyben lehet olvasni. Ugyanakkor évente 10-12 ezren látogatják a könyvtár múzeumát, további 2000-2500 ember fordul meg a különböző programokon, előadásokon, az udvaron szervezett Történelmi Könyvek Vásárán, időszakos kiállítás-megnyitókon, a Múzeumok éjszakájára szervezett megmozdulásokon. Bár a könyvek nem vihetők haza, egy átfogó leltárt követően kiderült, hogy 45 év alatt 538 kötet eltűnt – köztük 16-18. századi könyvek. A rendőrségi ankét manapság is tart, de Lázok Klára nem tud arról, hogy bármilyen előrelépés lenne. A 2012-es leltár eredményeit – amelynek során kiderültek a hiányok – az intézmény vezetősége több honlapon is közzétette, hátha a nagyobb nyilvánosság segíti az ügy előremenetelét, de egyelőre semmiféle visszajelzést nem kaptak. A Téka vezetőségének fő célkitűzése az olvasótermi-, illetve a múzeumi szolgáltatásaik minőségének további javítása, külföldi szakfolyóiratok- és szakkönyvek beszerzése, a múzeumi látogatások minél emlékezetesebbé tétele. Ugyanakkor fokozott figyelmet fordítanak a könyvállomány, valamint a Tékában található többi érték konzerválására, restaurálására, láttatására. Elkezdődött a digitalizálási program is, jelenleg a marosvásárhelyi 19. század végi, 20. század eleji hírlapokat, illetve unikumainkat szkennelik, és remélik, ezek minél hamarabb felkerülhetnek a világhálóra. Szeretnék folytatni az elmúlt években elkezdett közösségi programjaikat, a könyvtörténeti előadássorozatukat, a Történelmi Könyvek Vásárát, a vásárhelyi kultúra- és könyvnépszerűsítő akciókban való aktív részvételt. „A Téka szellemisége szakmai- és közösségteremtő téren egyaránt megköveteli, felelősségünkké teszi azt, hogy a 21. század sajátságos akadályai között is élő intézmény legyen ez a könyvtár” – mondja búcsúzóul Lázok Klára. Nánó Csaba. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. július 24.Isten igájában, ördög markábanSzázhuszonöt éve, 1889. július 28-án született Székelyzsomboron Nyirő József. Miközben maradandó irodalmi értékeket alkotott, egyesek szerint a történelem viharában emberileg is, művészileg is Isten igájából az ördög igájába hajtotta a fejét. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Római Katolikus Főgimnáziumban végezte Nyirő József, majd a gyulafehérvári papnevelő intézetben és a bécsi Pázmáneumban tanult teológiát és filozófiát. 1912-ben Nagyszebenben szentelték pappá. 1919-ben, nem sokkal azután, hogy Erdélyt Romániához csatolták, kilépett az egyházi rendből. Kidén bérelt malmot, hogy fenntartsa magát és családját, majd a kolozsvári Keleti Újságnál dolgozott újságíróként. Bár alkatának legjobban a novella felelt meg, életművének nagyobbik része regény. A kritikusok véleménye: társadalmi és történelmi regényei felépítésükben maguk is jórészt novellafüzérek. Nyirő talán legismertebb regénye a havasok világában játszódó, 1933-ban megjelent Uz Bence. A főszereplőben az író a székely nemzetideált festette meg, azon vonásokat emelte ki, amilyennek népét látni szerette volna. 1941-ben Nyirő részt vett a weimari költőnapon, ahol ő képviselte a magyar írótársadalmat. Radnóti Miklós Naplójában egy újsághírt idéz, miszerint Nyirő József a következőket nyilatkozta: „Ezekben a napokban a szellemi Európa születik újjá. Boldog vagyok és boldog a magyar irodalom, hogy ebben a szellemi felépítésben szintén részt vehet. Szép képet láttam éppen az előbb a templomban, amint Luther rámutat a bibliának arra a mondására, hogy a vér megtisztít minket. A vér megtisztítja Európát. Európa népei a békének, a léleknek és az új szellemiségnek a jegyében összefognak és egymásra találnak...Éljen Hitler Adolf! Éljen Németország!” Radnóti Miklós szűkszavú kommentárja: „Most, hogy másolom az újsághírt, már csak tűnődöm… Véletlen-é, hogy egyetlen sora nincs a polcomon?” „Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe...”. Nyirő József kívánsága egyelőre nem vált valóra. Az újratemetése körüli hercehurca legújabb fejleménye az, hogy a marosvásárhelyi táblabíróság jogerős ítéletben megsemmisítette a temetkezési engedélyt, melyet a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal bocsátott ki. A táblabíróság helybenhagyta a Hargita megyei törvényszék 2012 júniusi ítéletét, amely formai okok miatt érvénytelenítette a temetkezési engedélyt. Egy székely faluban született, és egy spanyol kolostorban halt meg. Életútja és utóélete is olyan, mint a kor, amiben élt: tele ellentmondásokkal… Nánó Csaba, Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. szeptember 15.Kitárt lélekkel a nyelvi sokszínűségben – Beszélgetés Marius Tabacuval, a kolozsvári filharmónia igazgatójával„Eljutottam arra a szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. ” – Miként sikerült ennyi nyelvet ilyen szinten megtanulnia, honnan származik nyelvi multikulturalitása? – Nem szeretem a „multikulturális” kifejezést, a fogalommal nekem gondjaim vannak, maradjunk inkább a nyelvi sokszínűségnél. Ebben a sokszínűségben nincsen semmi érdemem, hiszen ezek a nyelvek – ne túlozzunk, nem olyan sok – rám ragadtak. Hatéves koromban kerültem Temesvárra a nagyszüleimhez, temesvári születésű szüleim Szilágysomlyón dolgoztak. Az eredeti elképzelés az volt, hogy idővel mind visszatérünk a Bega-parti városba, ám ez nem sikerült: csak én ragadtam ott. Olyan környezetben nőttem fel és éltem, ahol a többnyelvűség természetes volt, nem beszélve arról, hogy családunkban mindenki több nyelven beszélt: nagymamám románul, magyarul, németül, franciául, édesapám úgyszintén. Temesváron jártam iskolába, Szilágysomlyón töltöttem a vakációkat, magától értetődő volt, hogy azok a nyelvek, amelyek körülöttem léteztek, valahogy rám ragadjanak. Marius Tabacu Szilágysomlyón született 1952. január 13-án. A temesvári zenelíceum elvégzését követően a kolozsvári zeneakadémián diplomázott 1975-ben. 1990-ig zenetanárként dolgozott, a forradalom után a román televízió kolozsvári stúdiójának volt szerkesztője. 1993-ban megalapította a Video-Pontes stúdiót, 2007-től a Transilvania Állami Filharmónia menedzsere. 1982-ben szerzett műfordítói bizonyítványt, mások mellett Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Bartis Attila, Papp Sándor Zsigmond műveit ültette át románra. Persze ez még nem jelenti azt, hogy mélyen elsajátítottam őket, hiszen a nyelv irodalmában, kultúrájában él. Az, hogy mi a temesvári utcákon magyarul, románul, svábul beszéltünk, még nem kultúra. Azt viszont sajnálom, hogy Temesváron nem tanultam meg szerbül is, pedig voltak szerb barátaim, de még szerb szerelmem is. Ez a nyelv valahogy nem ragadt rám. – Olvasott is ezeken a nyelveken? – Amikor elkerültem Kolozsvárra, magyarul például tűrhetően beszéltem, de olvasni nem tudtam. Később összekerültem első feleségemmel, Balla Zsófia írónővel, és minimális követelménynek éreztem – no meg az illendőség is ezt diktálta –, hogy legalább az ő írásait el tudjam olvasni. Sokat segített az is, hogy a zenei szakirodalom nagy részét magyarul kaptam kézhez. Könnyebb volt igyekezni magyarul olvasni, mintsem hogy körbejárjam a könyvtárakat, hisz még az sem volt biztos, hogy azok a kiadványok léteznek románul. Kéznél voltak, ott voltak a szobában a polcokon, kényelmes volt leemelni őket, és megpróbálni megérteni. Ami az olvasást illeti, még egy dolog sokat segített: amikor gyerekkoromban Szilágysomlyón moziba jártunk, a filmek két nyelven, magyarul és románul is feliratozva voltak. A mozivászon fele tele volt szöveggel. Az ember akaratlanul is elolvasta azt, ami oda volt írva. A számunkra érdekes filmeket többször is megnéztük, és amikor később elkezdtem olvasni magyarul, a szavak reflexszerűen visszatértek az emlékezetembe a filmeknek köszönhetően. Valahol az agyam mélyén ezek a szavak elraktározódtak, így nem volt nehéz elkezdeni olvasni magyarul. Szerencsém volt azzal is, hogy gyerekkoromban még élt az a franciatanárnő, Werner néni, aki még édesapámnak volt a francia óvónője. A francia óvoda persze már nem létezett, de a néni eljárt házakhoz. Összegyűlt néhány gyerek – a sznob családok jövendő sznob csemetéi –, és Werner nénivel franciául beszélgettünk. Később az iskolában kivételesen jó franciatanárnőnk volt, aki nemcsak a nyelvre, de általános műveltségre is tanított. Aztán úgy adta a véletlen, hogy iskolai zongoratanárnőim magyarul és németül beszéltek velem. Nem volt előre megtervezve, hogy német zongoratanárhoz kerüljek, egyszerűen ők voltak a legjobbak. Annyira belém ivódott a magyar, illetve a német szaknyelv, hogy miután elvégeztem a zeneakadémiát, és a kolozsvári zeneiskolában lettem tanár, keresnem kellett a szakszavakat románul. A nyelvi közegek tehát adva voltak körülöttem, csupán nyílt fülekkel kellett járni. – Temesváron tehát adott volt a nyitottság a soknyelvűség felé. Mit tapasztalt ebből a szempontból Kolozsváron? – Azokban a körökben, ahová én Kolozsváron jártam, nem sok különbség volt. Illetve az, hogy a német–sváb nyelvet elvesztettem, abból a közegből kikerültem. De ez a folyamat Temesváron kezdődött el, hiszen kamaszkoromban a svábok már kezdtek eltünedezni. Kolozsváron ellenben bekerültem egy elit kultúrkörbe, ahol nagyon jól éreztem magam, ahol a magyar nyelv is szerepet kapott. A nyolcvanas években, amikor ellenzékiként a nevemet már nem volt szabad leírni, kinyomtatni plakátokon, elkezdtem fordítani. Akkoriban úgy gondoltam, sok mindent lehet egyszerre csinálni, aztán kiderült, ez a párhuzamosság nem működik. A zongora is, az íróasztal is teljes embert kíván, arról nem beszélve, hogy családom volt, három gyerek, munkahely... De nagyon örvendtem, amikor 1989-ben, közvetlenül a forradalom előtt megjelent első fordításom. Székely János Nyugati hadtest című művét ültettem át románra. Az én nevem alatt nem lehetett kiadni a műfordítást, így az orosz fogságban elpusztult anyai nagyapám nevén – Ion Tudoran – jelentettem meg. Számomra nagy elégtétel volt, hogy ennek a talpig becsületes ősömnek a neve megjelenhetett a forradalom előtt az én nevem helyett. – Az ellenzékiség a művészi pályájára is kihatott? – Nem kell dramatizálni a dolgokat, nem volt az olyan nagy karrier. Eljutottam arra a szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. Ám, ahogyan telt az idő, ez már nem elégítette ki túl nagy igényű vágyaimat. Nem volt végzetes tragédia számomra pályát váltani. – A forradalom után új utakon indult el, a médiában helyezkedett el. Hogy történt a váltás? –1990 legelején, amikor azt hittük, megváltjuk a világot, találkoztam Csép Sándorral, aki megkérdezte, nem akarok-e a tévében dolgozni. Volt kedvem hozzá, így mi lettünk az első kolozsvári tévések, hiszen azelőtt csak rádió létezett. Egy szál kameránk volt, hogyan montíroztuk az adásokat, azt csak mi tudjuk. Három év után kiderült, nem az történt, amit vártunk a forradalomtól. Nem mondom, hogy nem volt változás, életemben is annyi minden történt akkoriban, mint egy történelemkönyvben. Végül 1993-ben Maksay Ágnessel kiléptünk az állami televízióból, és létrehoztuk a Video-Pontes stúdiót. Tizennégy évig szabadúszóként tévéztem, ami varázslatos volt, sok élményt szereztem, rengeteg emberrel találkoztam. – A döntését, hogy a médiában kötött ki, befolyásolta-e az a tény, hogy első felesége, Balla Zsófia költőnő annak idején a kolozsvári rádióban is dolgozott? – Egyáltalán nem. Abban az euforikus ’89 utáni hangulatban mindenki tenni akart, a magunk világát meg is váltottuk, hiszen radikálisan megváltozott minden. Ebbe a változásba szinte magától érthetően beleillett az a tény, hogy médiával akarok foglalkozni. Mindig is szerettem írni, van készségem hozzá, tehát számomra nem volt egy beláthatatlan változás. – A tévézés után ismét a szakmája közelében találjuk, hiszen a kolozsvári filharmónia igazgatója. Sorsszerű volt ez a visszakanyarodás a zenéhez? – Valójában csak a közelében vagyok a szakmának, hiszen az igazgatóság nem a szakmám. A viccet félretéve: nem volt fizikai energiám, hogy a Video-Pontest is, a filharmónia igazgatását is csináljam. Amikor eldöntöttem, hogy elvállalom az igazgatást, nem gondoltam, hogy ez ennyire igénybe vesz. Végül is kétszáz embernek a sorsáért vagyok felelős, ami nem könnyű feladat. A Video-Pontes az én gyermekem is, a mai napig nem gondolom, hogy véglegesen otthagyom. Amikor befejezem a filharmóniánál a feladatomat, megpróbálok új projekteket kitalálni a tévében. Biztos, hogy híradózni nem fogok, és nem fogok kicsi riportokat készíteni, ahhoz már nincs lelki energiám, de egy érdekesebb, nagyobb tervben bármikor hajlandó vagyok részt venni. – Igazgatósága alatt elkezdődött – legalábbis tervek szintjén – az új kolozsvári filharmónia felépítése. Hol tartanak most az építkezéssel? – Azt pontosan én sem tudom. Állítólag kellenek még valami papírok, tervek a műépítészek részéről. Hogy vannak, lesznek, vagy mikor lesznek, nem tudom. Én összeállítottam annak idején a filharmónia szükségleteit, leírtam mindazt, ami a normális működéshez feltétlenül kell, és minden esély megvan arra, hogy Közép-Európa egyik legpompásabb koncertterme Kolozsváron épüljön meg. A hely ki van jelölve, a filharmónia és a zeneakadémia is ott lesz: egy zenei kulturális központot képzeltünk el. A terv gyönyörű, tetszetős, Romániában egyébként sincs új, korszerű koncertterem. Már az is nagy eredmény volt nekünk, hogy sikerült megkötni a szerződést a Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel, és visszaköltözhettünk koncertjeinkkel eredeti helyünkre, a Farkas utcai Egyetemiek Házába, oda, ahol gyakorlatilag 1956-ban létrejött a filharmónia. – Csak érintőlegesen szóltunk fordítói munkájáról – gondolom, az is alaposan igénybe veszi. – Jól érzem magamat a bőrömben, nagyon szeretek fordítani, kikapcsol, hiszen teljesen más munka, mint amit nap mint nap végzek. Szoktam mondani, én nem vagyok fordító, átíró vagyok. Ha fordít az ember, akarva-akaratlanul megpróbálja ugyanazokat a kifejezéseket használni, mint az eredeti szövegben, és azok nem mindig találják meg helyüket abban a nyelvben, amire fordít az ember. Úgy szoktam hozzáállni az eredeti szöveghez, hogy azt „átírom” románra. Megpróbálok egy olyan nyelvközeget találni a románban, amely közel áll az eredetihez, és így átírom azt a művet románra. De fordítottam én már hollandból is: német, angol tudással és szótárakkal kezdtem egész jól érezni magam a holland nyelvvel, de amikor elkerültem Hollandiába, az élő beszédből egy vak hangot sem értettem. Most Bánffy Miklós Erdélyi történetét fordítom románra. Marosvécsen találkoztam többek között a trilógia holland fordítójával is, elkezdtem lapozni a holland fordítást, és minden további nélkül megértettem, hol tart a szöveggel. A szerződésen és a kiadón múlik, mikor fog megjelenni. Nánó Csaba, Krónika (Kolozsvár) 2014. október 23.Szind: az eltűnő élet nyomábanTordától nyugatra, a Tordai-hasadéktól és a Túri-hasadéktól egyforma távolságban fekszik Szind, egy majdnem ezeréves múltra visszatekintő falu, melynek első írásos említése 1176-ból maradt fenn Zind néven. Annak ellenére, hogy turistaútvonalon haladunk – a két hasadék vonzása és a tordai sóbánya akár turistaparadicsommá is varázsolhatná a vidéket, ha nem Romániában élnénk –, az út elhanyagolt, két jármű alig fér el rajta. Nem csoda, hogy a dombok között rejtőző faluba érve az embernek olyan érzése támad, hogy itt megállt az idő és az élet valamilyen láthatatlan kataklizma következtében. A falu házai inkább a szegénység benyomását keltik, nincsenek többé emeletes paloták, az utcán szinte kivétel nélkül idős emberekkel találkozhatunk. A fiatalok elmenekültek a nincstelenség elől, amióta Tordán felszámolták az ipart, édeskevés munka terem még a legdolgosabb embernek is. Pedig valamikor volt gazdasági jelentősége a településnek: a római időkben az itt bányászott mészkőből és alabástromból építették a mai Torda helyén Potaissa városát. A kőbánya közelében egyébként fel is tárták egy római kori település maradványait. A 19–20. században még intenzíven használták a falutól nem messze lévő kőbányát. Innen származott a tordai építkezésekhez szükséges cement, az itt talált kaolint például a batizi edények gyártásánál hasznosították. A mészkő szállítására még iparvasútat építettek Tordáig, amelyet egészen 1999-ig használták is. Persze, rohamosan múltak itt is az évtizedek, évszázadok: rómaiak csak a történelemkönyvben élnek, a kisvasútnak nyoma is alig maradt, és a környéken már csak a Tordai-hasadék áll változatlanul, dacolva az idők változásaival. Maroknyi magyarság A falu bejáratát jelző tábla azt is mutatja, hogy itt egy ortodox templom áll. Csak az ortodox építményt jelzik, pedig a településen 500 éves görög-katolikus és 800 éves magyar templom jelzi, milyen volt egykoron a vallási eloszlás. Előbbi templomra még büszkék is kellene legyenek Szind elöljárói, hiszen eltérően más évszázados román templomoktól, ez nem fából, hanem kőből épült. De az ortodox pópának sikerült kijárnia, hogy alig három évtizede épült templomát már a falu bejáratánál jelezzék. Egyébként a román pap nem a legkedveltebb személyiség errefele: az asszonyoktól megköveteli, hogy szoknyában járjanak templomba, erőszakos hittérítése viszolygást vált ki még hívei között is. Az unitárius és a görög-katolikus lelkésszel nem áll szóba, sőt, rossz szemmel nézi azokat is, akik szóba elegyednek velük. Nem véletlen, hogy a viszonylag újonnan megjelent pünkösdista egyháznak egyre több híve van Szinden. Amikor Szabó László unitárius lelkésszel a templomhoz értünk, a hívők már várták a kicsinyke templomkertben. Nem volt nehéz megszámolni őket: három férfi és kilenc nő vett részt a havonta egyszer, minden hónap utolsó vasárnapján sorra kerülő istentiszteleten. Ami azt jelenti, hogy a hívők majdnem teljes létszámban jelen voltak. Csupán néhányan hiányoztak – többnyire igazoltan. Itt szó szerint érvényesül az ökumenizmus: nem mindenki unitárius, de felekezettől függetlenül a falu egyetlen magyar templomába járnak igét hallgatni. A maroknyi szindi magyarságnak – összességében 25 személy, 70 feletti átlagéletkorral – egyetlen szervezeti kerete maradt: az unitárius egyházközség, amely felekezetközileg ápolja a nemzeti azonosságtudatot a 97 százalékban román többségű faluban. Szind magyar lakossága a reformáció idején tért át az unitárius vallásra és később is megmaradt hite mellett. Az ide házasodottak természetesen más felekezetekből is jöttek, de ma már úrvacsorát is az unitárius templomban vesznek. A templom oltára az Árpádok korában épült román stílusban, hajója 500 éves, a torony két évszázada áll. Mementó a hősöknek A templom udvarában három emlékmű található, mementóként hősi halált halt honvédjainknak: 1944 szeptemberében a tordai csatában a magyar és német hadsereg hetekig feltartóztatta a nagy létszámfölénnyel előretörő szovjet–román hadsereget. A majdnem egy hónapig tartó ellenállásban kétezerötszáz honvéd halt hősi halált, akik közül negyvenhárman Szind határában estek el. Hét honvéd és három német katona holttestét a szindi unitárius templomkertben hantolták el. A visszavonulás során a súlyosabb sebesültek egy része a szindi paplakon maradt. Nem tudni, kinek a parancsára, szovjet katonák húsz sebesült honvédet kihurcoltak az útra, és lánctalpas harckocsikkal taposták agyon őket. Egy 2011-ben felavatott gránitobeliszken a 43 honvéd neve olvasható, mellett faragott–festett fejfa emlékezik az ugyanazon a vidéken elesett német, orosz, ukrán, román és más nemzetiségű katonákra. A harmadik fejfa a templomkertben elhantolt katonáknak állít emléket. Szind földrajzi fekvése szerfelett előnyös: 5–5 kilométernyire található a Tordai- és a Tordatúri-hasadéktól, illetve a tordai sóbányától. Mindezek arra késztették az egyházközséget, hogy a többszáz éves templomon kívüli egyetlen épületét, a paplakot átalakítsa „alsókategóriás” tömegszálláshellyé. Az egyházközség bérbe adott szántóföldjeiből és legelőiből származó jövedelmet a munkálatok kivitelezésére fordították, a felújítás a befejezéshez közeledik. Már eddig is sok eseménynek adott otthont a paplak: csak az idén két tábort is szervezett Szinden az unitárius óvoda, itt került sor a kolozsvári belvárosi és monostori konfirmandusok felkészítő és csapatépítő táborára, sokgyermekes keresztény családok, kollégisták és egyetemisták táboroztak itt. Kétségtelen, hogy a maroknyi magyarságot Szinden az unitárius egyház tartja életben. Hogy meddig? Vendéglátóm, Szabó László lelkész optimista: talán eljön az idő, amikor a városiak ide is kiköltöznek, és gyarapítani fogják nemzetünk lélekszámát. Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. november 17.Egy reneszánsz ember a 21. században„Eddigi életemben általában, de a pályámon különösképpen sok izgalmas fordulat esett meg velem. Gondviselésnek nevezném, hiszen a magam módján hívő ember vagyok, és úgy gondolom, nincsenek véletlenek” – Beszélgetés Laczkó Vass Róbert kolozsvári színművésszel. – A főiskola elvégzése után azonnal Kolozsvárra került. Mit nyújt önnek ez a város, és mit nyújt ön a városnak? – Pályámat Kolozsváron kezdtem, itt is próbálom kiteljesíteni. Nem vagyok őshonos kolozsvári, mégis magaménak érzem ezt a várost, hiszen annyi lehetőséget kínál a kibontakozásra, amennyit az országnak ebben a felében másutt keresve sem találnék. Adta magát, hogy minden erőmmel, tehetségemmel ide gyökerezzem, ugyanakkor a város is ezer szállal hálóz körbe engem. Laczkó Vass Róbert Gyergyóremetén született 1976. július 24-én. A székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanító-képző elvégzése után a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem színház-művészeti tanszékének hallgatója volt Csíky András és Keresztes Attila osztályában. Tanított a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumban. 2000 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze, a Kolozsvári Magyar Opera rendszeres munkatársa. 2000–2008 között a kolozsvári színházművészeti tanszék tanársegéde volt, beszédtechnikát oktatott. Az a tizennégy év, amióta a Kolozsvári Állami Magyar Színház deszkáit koptatom – ha pedig az egyetemi éveket is ide számoljuk, idestova húsz év – éppen elegendő ahhoz, hogy az ember „feltalálja magát” a lehetőségei között, amelyeket tiszta lelkiismerettel, a szakmai tudása és kötelezettségei szerint a lehető legjobb módon megpróbál kiaknázni. Ha magamat kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy kifejezetten lusta ember vagyok – az ember sose elégedjen meg saját magával –, de kifelé mégsem ez látszik. Igyekszem több műfajban alkotni, mert nem szeretném, ha szakbarbárrá válnék abban, amit művelek. Úgy vélem, hogy a munkája, szakmája, művészete nem kizárólagos tulajdonsága az alkotó embernek. Lennie kell egyfajta józan rálátásnak is a világra, no meg felelősségnek is a tekintetben, hogy azokat a bizonyos talentumokat hogyan és kinek a javára használjuk, mert kötve hiszem, hogy magukért valók. Ezért írok például publicisztikát. És igen, verseket is írok, negyven felé közeledve jó lenne már összeszedni és kötetbe rázni őket. – Élete főcsapása mégiscsak a színház. Annál is érdekesebb a választás, hogy sem születési helye, sem legifjabb éveinek színhelye régebben nem a színjátszásáról volt híres. Persze mára változott a helyezet... – Változott bizony: ma már Gyergyóban is, Székelyudvarhelyen is színházi alkotóműhelyek működnek. Persze nem emiatt lettem színész. Csak azt mondhatom, ha őszinte akarok lenni, hogy soha nem készültem színésznek. Sokan elmondják a pályatársaim közül, hogy amióta az eszüket tudják, azóta a színház körül gravitálnak egész lényükkel és lényegükkel. Mi az igazság, nem tudhatom, az eredmény szempontjából nem is fontos. Minden szerettem volna lenni, amire jó példa volt a családban és a közvetlen környezetemben, és hát színészek nem igazán voltak. Nagybátyám okán előbb orvos szerettem volna lenni, hittanos lelkipásztorunk révén később pap, hallgattam is másfél év civil teológiát. A tanítóképző negyedik évében – akkor ötesztendős képzés volt – gondoltam először, hogy mi lenne, ha...? A rendszerváltozás után egy kicsit társadalmilag is kieresztettük a gőzt, én pedig folyamatosan fennforogtam Székelyudvarhely megbolydult közéletében, mint az a bizonyos dugó, úgy is neveztek, hogy „perpetuum mobile”. Lódenkabátban és kalapban jártam, és már akkor viseltem édesanyám családnevét, a Vasst. Egy lakkozott aktatáskával a kezemben járkáltam, szóval nagyon furcsa figurája lehettem Székelyudvarhelynek. Az irodalmi kreativitási versenyektől a bármiféle szavalóversenyekig folyamatosan fényeztem mindenütt a tanítóképző hírnevét. Jó volt lubickolni ebben a közegben, végül két magyartanárom – essék szó róluk, mert megérdemlik –, Toró Jolán és Miklós Ferenc vezettek rá, talán akaratlan, hogy érdemes ezen a csapásirányon elindulni. – Azon kevés színész közé tartozik, aki a Kolozsvári Magyar Operában is rendszeresen fellép. Hogyan fedezte fel magának az operát, illetve hogyan fedezte fel önt az opera? – Eddigi életemben általában, de a pályámon különösképpen sok izgalmas fordulat esett meg velem. Gondviselésnek nevezném, hiszen a magam módján hívő ember vagyok, és úgy gondolom, nincsenek véletlenek. Kétezerben diplomáztam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem színházművészeti tanszékén, és még abban az évben gyors egymásutánban annyi jó dolog történt, hogy engedélyt is kellett rájuk kérni a tanáraimtól, mert közben államvizsgák ideje volt. Akkor játszottam először nagyjátékfilmben, amit a néhai Maár Gyula rendezett, és szintén akkor kaptam az első felkérést énekes szerepre. Ez is filmes munka volt, Selmeczi György Kolozsvári operamesék című sorozatában. Közben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződtem, az opera pedig nálunk ugyanott van. Az egyik szerep hozta a másikat, és roppant élvezem, hiszen a zenés ütemekbe fegyelmezett színház is színház a javából! – Részt vett a kolozsvári opera utóbbi éveinek, évtizedeinek talán legnagyobb sikerű produkciójában, a Valahol Európában című musicalben, ahol 35 gyerekkel szerepelt együtt. Milyen volt megélni ezt a nem mindennapi élményt? – Van egy alapszakmám, a pedagógia, tanítottam is egy évet Gyergyószentmiklóson. Egy bátortalan első osztályt vezettem át a trógerkedésekkel teli második osztályba. Mai napig tartom velük a kapcsolatot, az egyik kislány – szeretném azt hinni: kicsit az én példám okán is – tanítónő lett azóta. Később az egyetemen is tanítottam beszédtechnikát, volt tehát gyakorlatom abban, hogyan kell egy osztályra való gyerekhaddal bánni. De az, hogy a Valahol Európában harmincöt különböző habitusú, más-más iskolából való gyerekéből úgy tudott egy csapat összekovácsolódni a szemem láttára, tán kicsit az én segédletemmel is, hogy tizenöt telt házon legyünk túl, az egyedülálló történet lesz az életemben. Ez a fajta „trógerkedés” ugyanis megtanította a felnőtt szereplőket, köztük engem is arra, hogyan lehet és kell egyenrangú partnerként tekinteni mind a civil életben, mind a színpadon egy 6-7 éves gyerekre. – Szerteágazó tevékenységei közé tartozik a fényképezés, amit nem akármilyen szinten űz, hiszen már kiállítást is láthattunk fotóiból... – Ez is egy hobbi, végső soron összefügg az utazgatás varázsával. Cinikus barátaim – ilyenek is vannak – sanda irigységgel szoktak célozgatni arra, hogy mennyit tekergek a nagyvilágban, s hogy ki tudja, honnan és mennyibe kerül mindez. Pedig jelentem: én is pénzért dolgozom, nem is keveset, és hivatásom okán inkább csak nyaranta utazom távolabbra. Nem kerül olyan sokba, semmivel sem többe, mint bárki másnak egy láblógatós nyaralás, főleg ha az ázsiai országokra gondolunk, ahol elég egyszerű létezni. Az utazgatások kínálták az alkalmat, hogy megörökítsem a világot olyannak, amilyennek akkor és ott csak én látom. Maradandóbb élmény lesz minden utazás, ha szubjektív, általam készített képanyag mozaikjából próbálom újra meg újra összerakni a velünk történteket. – Véletlenszerűen keres fel országokat, vagy jó előre megtervezett utak ezek? – Kínálkozott olyan alkalom is, amely szinte véletlenszerűen jött össze. Pontosan arra a tíz napra volt szükségem, amikor éppen nem dolgoztam semmin, így el tudtam menni télidőben Indiába, ahol egy viszonylag elviselhető hőmérsékletű, száraz évszak várt ránk. Természetesen az utazások többségét előre meg szoktuk tervezni. Többes számban azért, mert nagyon szeretek olyan emberekkel utazni, akikkel ott helyben tágabb összefüggéseiben is meg lehet osztani az élményt, ami adott esetben sokkolja az embert. Ázsia sokkolja az európai kultúrkörből kikacsingató embert. A legizgalmasabb utazásaim közé tartoznak azok, amelyeken történész-régész barátunk is részt vesz, hiszen ingyen és bérmentve vállalja az okostojás szerepét. Vele sikerült például olyan helyekre, múzeumokba is eljutni egy-egy utazás során, ahova lehet, hogy saját fejemtől nem is mentem volna el. – Egész furcsa helyeken is járt: melyek a kedvencei? – Az előbbiekből kiderül, hogy nagyon szeretem Ázsiát, ahol talán az a leginkább lenyűgöző, hogy az emberek ingyen és bérmentve tudnak mosolyogni, mi meg újabban ahhoz vagyunk szokva, hogy az emberek katatón módon gyalogolnak, végzik a dolgukat, a mosolyuk mögött pedig, amit például az utcán vagy a boltokban hivatalból megkapsz, látod a kényszeredettséget. Egy mosoly Ázsiában természetesnek számít akkor is, ha képtelenek veled kommunikálni, mert nem beszéltek semmilyen közös nyelvet. Így próbálnak valamilyen módon kapcsolatot teremteni. Sugárzik róluk az a fajta boldogság, amely nem kapcsolódik anyagiakhoz, nem is föltétlen az életkörülményeikhez, hanem önmagától való. – Igen érdekes beszélgetőműsort vezet a Györkös Mányi Albert Emlékházban. Az ön ötlete volt, vagy felkérték erre? – Mindkettő. Jött a felkérés, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hiszen minden egyes beszélgetés kapcsolódik az utazásokhoz. A beszélgetősorozat címe Nyitott szemmel, azaz aki megfordul nálunk, annak látni és láttatni is akarnia kell. A cél az, hogy vendégeink úgy meséljenek el személyes történeteket, mutassanak be kultúrákat, hogy innen oda tekintve, onnan pedig visszanézve is tudjunk párhuzamokat találni, tanulságokat levonni. Vendégeim olykor a közönségünk soraiból kerülnek ki, hátizsákos turisták, köztük olyan is, aki például hat-hét ázsiai országban fordult meg akkor, amikor még a bacilusnak is nehéz volt kimenni az országból. – Énekese volt a Kalapos Band című zenekarnak – miért csak volt? – Sajnos letettük a lantot is, a kalapot is. Különös színfoltja marad a pályámnak. Mint légy a tejbe, úgy csöppentem a zenekarba, gyermek emberek kértek, hogy énekeljek velük olyasmit, amit nagyon szerettem volna, de ami tőlük valahogy nem volt magától értetődő. Magas színvonalú kortárs magyar lírával próbáltak közönséget szerezni maguknak. A zenekar egyes tagjai ma már külföldön tanulnak, mások ízlést és műfajt váltottak, nagy sajnálatomra két év után szétment a csapat. Közülük Szép András zongorista barátommal dolgozom tovább, nemrégiben saját szerzői és előadóesttel, a Maszek balladákkal jelentkeztünk. – Tizennégy esztendeje játszik. Bejöttek azok az elképzelései, melyekkel nekivágott ennek a nehéz, de szép pályának? – Szerencsére nem minden történik úgy, ahogyan azt eltervezzük. Nem is biztos, hogy azok voltak a jó elképzelések. Amikor az ember maga mögött hagyja az egyetemi inkubátorlétet, egyszeriben azt hiszi, hogy övé a világ, és meg is tudja váltani. Harminchárom éves koráig az embernek rá kell jönnie valamire: ha a világot addig nem tudta megváltani, utána már nem is fogja. Jézus belehalt harminchárom éves korában a megváltásba. Ha nekünk nem sikerül belehalni, akkor az a legbiztosabb jele annak, hogy kezdhetünk gondolkodni a saját életünk értelmén. Aki azt mondja, hogy neki bejött minden számítása, az vagy nagyon szerencsés, vagy hazudik – ez utóbbiakból vannak többen. De nincs az a jelentéktelen, talán a habitusunktól is távol eső munka, ami ha mégis ránk vár, ne lehetne tisztelettel, magunknak is, másoknak is haszonnal elvégezni. Nánó Csaba | Krónika (Kolozsvár) 2014. november 20.Nyelvében él a nemzet – a képernyőn isNegyvenöt évvel ezelőtt indult első útjára, huszonöt éve pedig folytatta útját a Román Televízió magyar adása. Évtizedeken át a romániai magyar családok ezrei számára hétfő délutáni főprogramnak számított, míg a diktatúra meg nem szüntette a műsort. A rendszerváltás után feltámasztott adás ma már több órában és három csatornán szól magyarul a közszolgálati televízió nézőihez. A 20. század hatvanas éveinek végén a kommunista diktatúra még enyhébben szorongatta az embereket Romániában. Nicolae Ceauşescu a romániai magyarság szemében attól lett még népszerű, hogy 1969 végén engedélyezte a Román Televízió magyar adásának beindítását. A történet előzményei egy évvel korábbra nyúlnak vissza: 1968 nyarán Ceauşescu és a kormány legfontosabb emberei előtt a romániai magyar értelmiség összehívott képviselői a magyarság elvárásai között egy magyar nyelvű televíziós műsor beindításának igényét is tolmácsolták. Ha több kérésüket nem is vették figyelembe, 1969. november 23-án végre elindult a Román Televízió bukaresti magyar adása. Műsorideje először mindössze 20-25 perc volt, majd heti három órára bővült. Az első felelős vezető Molnár Vilmos és Kónya Anna volt. 1970 áprilisától 1979 szeptemberéig Bodor Pál irányította a nemzetiségi műsorokat, míg 1980-tól 1985-ig újra Molnár Vilmos felelt értük. Az első szerkesztők nagyobbrészt a bukaresti rádió magyar adásának munkatársai voltak. Az alapító szerkesztőség tagjai: Tomcsányi Tibor, Labancz Frida, Kónya Anna, Molnár Vilmos, Birta József, Tóthfalussy Béla, Öllerer József, Ilya Ehrenkrantz. A bukaresti magyar adás munkatársai közé tartozott a kezdetektől fogva a pedagógusi és filozófusi végzettséggel rendelkező Tomcsányi Mária, valamint a zenész Boros Zoltán, aki később a magyar szerkesztőség főszerkesztője lett. Sorsdöntő találkozások Boros Zoltán 1971-ben kapcsolódott be a szerkesztőség munkájába: „Dzsessz és könnyűzene muzsikusként iratkoztam be a Zeneakadémiára. Az egyetemi évek alatt együttesem volt, a kolozsvári Egyetemiek Háza dzsesszkvartettje. Az egyetem elvégzése után egy éven át szabadúszó zenész voltam, majd 1969-ben karmesternek szerződtem a nagyváradi színházhoz. Az első Siculus-fesztiválon mi is felléptünk, ahol jelen volt Bodor Pál, a magyar adás főszerkesztője, neki nagyon tetszett a produkciónk. Közben egyre inkább mocorgott már bennem a vágy, hogy alapvetően zenével foglalkozzam, lehetőleg egy szakmailag színvonalas helyen, a média közelében. 1970 őszén felmentem Bukarestbe, és megkerestem Bodort, elmondtam neki, hogy szoktam nézni a magyar adást, és úgy vettem észre, hogy nincs zenei szerkesztő, én pedig szívesen vállalnám. Bodornak – úgy láttam – jól jött az ajánlat, mivel nagy emberhiánnyal küszködött. Az 1971-es nyári színházi szünetben aztán megkaptam az értesítést, hogy az átigazolást jóváhagyták. Persze attól, hogy a magyar adáshoz kerültem, még nem lettem tévés. A mesterséget menet közben kellett megtanulni. A szerkesztőségnek szakmailag jól képzett operatőrei és vágói voltak, sokat tanultam Aradits Lukács Zsuzsannától és attól a két operatőrtől, Emil Lungutól és Mircea Bogdantól, akikkel az első filmemet a Muzsikáló várost készítettem, Csíky Ibolyával.” Tomcsányi Mária is egy Bodor Pállal való találkozás nyomán került a tévébe. Másodéves volt a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia szakán, amikor elment Bukarestbe meglátogatni egyik barátnőjét. Együtt mentek fel Bodor Pálékhoz egy pohár hűsítőre: „Bekérezkedtem a fürdőszobába, és mit ad isten, Bodor Pál éppen ott tett-vett. A látogatás hosszú beszélgetéssel folytatódott, Pali akkoriban másról sem beszélt, mint a televízióról. Azt szerette volna, hogy Bukarestben folytassam az egyetemet, de erre akkor még nem voltam hajlandó. Viszont kipróbált, forgatócsoportot küldött Kolozsvárra, velük riporterkedtem.” Tomcsányi Mária rövidesen mégis otthagyta Kolozsvárt, és Bukarestbe költözött. Négy és fél éven át a román rádió magyar adásának volt külső munkatársa, de már a tévé magyar adásának is dolgozott. Végül 1977-ben megkapta a szerkesztői állást: „Amolyan mindenes lettem, mert minden műfaj érdekelt. Még sportriportot is készítettem, de elsősorban azért a színház érdekelt. A mai napig ez a nagy szerelmem...” Bodor Pál és a kommunista rokon Természetesen a cenzúra akkoriban mindenbe beleszólt. Tomcsányi Mária szerint a magyar adásnak Bodor Pál főszerkesztővel volt szerencséje, aki különleges státust élvezett: „Palinak volt hátországa és tekintélye is: nem politikai, hanem írói, szakemberi tekintélye. A román kollégák is nagyon tisztelték szakmai tudását. Ezen kívül sógora, Gere Mihály a kommunista párt központi bizottságának tagja volt, ami politikailag is jelentős hátországot biztosított. Bodor hihetetlenül okosan tudta kijátszani a hatalmi utasításokat és a cenzúrát, egy Ceauşescu-idézettel képes volt elaltatni az éberségüket. Minden aktuális utasításról tudott, így képes volt védekezni ellenük. Voltak anyagok, amelyeket minden pártutasítás ellenére valósággal bedumált az adásba. Nagyon okosan tette a dolgát” – emlékezik Tomcsányi Mária. 1980-tól kezdve azonban fokozatosan csökkentették az adásidőt: az eredeti három órából kettő, majd egy, legutoljára már csak egy negyedóra maradt. 1985-ben a műsor már nagyon hanyatlott: ekkor szüntették meg a közszolgálati televízió 2-es csatornáját, a kolozsvári rádiótelevíziót, a többi rádióstúdiót, és az RTV 1-es csatornáján is mindössze két óra román nyelvű műsort engedélyeztek. Hidegzuhany és újjászületés Tomcsányi Mária 1985-ben családi okokból átkérte magát néhány hónapra a kolozsvári rádióhoz. A hír, hogy megszűnt az adás, és ezzel az állása, teljesen váratlanul érte: „Reggel bementünk dolgozni, és szóltak: nincs adás. Hirtelen azt hittük, a magyar adást szüntették meg, de kiderült, hogy az egész stúdiót lekapcsolták. Így történt Bukarestben is a televíziónál: reggel bementek dolgozni, és kiderült, nincs többé magyar adás. Egyébként engem addigra áthelyezetek a rádióhoz. Valami feljelentés alapján – a mai napig nem tudom, ki tette – úgy döntöttek a tévé vezetői, hogy el kell engem tüntetni a képernyőről. Harminc éve történt, ma már nem is érdekel, kinek voltam az útjában.” Az 1989-es romániai változások után a magyar adás néhány régi munkatársa – Aradits László, Lukács Zsuzsanna, Boros Zoltán, Feczkó Zoltán, Miklós-Pataki Georgina, Rostás Emília, Simonffy Katalin, Todan Ildikó, Öllerer József – kihasználva az új politikai konjunktúrát 1990. január 8-án műszaki háttér és szerkesztőségi szobák nélkül, amatőr videósok és fiatal műszaki értelmiségiek (Győrffy György, Kacsó Sándor) segítségével saját kezdeményezésből újraindították a magyar nyelvű műsort. Vezetőjüknek Boros Zoltánt választották, akit később hivatalosan is kineveztek főszerkesztőnek. A magyar adás munkatársi gárdája önálló főszerkesztőség lett. Boros Zoltán ma is nagyon jól emlékszik azokra a napokra: „1989 decembere a szerkesztőség régi tagjait a világ minden tájára szétszórva találta. Bemondónőnk, Józsa Erika Ausztráliában, Fischer István rendező Németországban, a volt főszerkesztő, Bodor Pál, valamint Csáky Zoltán, Vári Attila Magyarországon telepedett le. Jómagam zenei rendező lettem a televízió zenei stúdiójában, ismét felléptem dzsesszmuzsikusként a hazai fesztiválok színpadain. A televízió élőben közvetítette a román forradalmat. Otthon, a tévékészülék előtt hárman, Simonffy Kati, Veronka, a feleségem és jómagam néztük, mi történik. Mi is kimentünk az utcára, akkor támadt az ötletem, hogy menjünk a rádióhoz. Hazarohantunk, Trabantba vágtuk magunkat, majd tülkölve, nyitott kocsiablakokkal, üvöltözve „vágtattunk be” a televízió udvarára. Egy héten keresztül csak aludni jártunk haza, hol nappal, hol éjszaka, Simonffy Katalinnal váltottuk egymást a négyes stúdióban. A négyes stúdiót, ahonnan az adást sugározták, a Híradó szerkesztősége uralta, bennünket, régi tévéseket ismertek, és mivel az első napokban boldog-boldogtalan megszólalhatott a képernyőn, nem volt akadálya, hogy Simonffy Katalinnal mi is megjelenjünk. Arról beszéltünk, hogy a magyarság is együtt érez a forradalmárokkal, támogatja a demokratikus változásokat. Bejátszottunk egy részletet a Mondod-e még? című filmből, és megjelent a cím előtti szöveg is: a Román Televízió Magyar szerkesztősége bemutatja. Az emberek másnap már azt rebesgették: újraindult a magyar adás. Karácsonykor ismét beültem a stúdióba, magyarul is boldog karácsonyi ünnepet kívántam. A román kolindák mellett megszólalt a Mennyből az angyal és az Oh, Tannenbaum is. A román közszolgálati televízió létrejötte óta nem sugárzott karácsonyi dalokat.” „Én főleg a színházzal foglalkoztam az új időkben, de érdekeltek a társadalomban lezajló folyamatok, sok riportot készítettem ’90 után. Noha korkedvezménnyel viszonylag korán mentem nyugdíjba, a rádióba rendszeresen bejártam híradózni, sőt egy ideig rovatom is volt. A rádióban kezdtem, és ott is fejeztem be a pályámat, de a tévézést nagyon szerettem” – eleveníti fel emlékeit Tomcsányi Mária, a magyar adás egykori szerkesztője. Könyvbemutatóval és könnyűzenekoncerttel fűszerezve ünnepelte fennállásának 45. évfordulóját a Román Televízió magyar adása Marosvásárhelyen. A tévé három munkatársa és meghatározó egyénisége, Józsa Erika – a magyar adás múltjának felidézése könyv formájában az ő ötlete volt –, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária által szerkesztett vaskos kötet nem véletlenül viseli A mi magyar adásunk címet. Öt évvel ezelőtt, amikor a szerkesztők nekiláttak a hatalmas feladatnak, még munkacímnek szánták, ami később, a Kriterion Kiadó javaslatára véglegessé vált. Elvégre az 1969-es indulástól az 1985-ös betiltásig a bukaresti tévé magyar adása valamennyi székelyföldi, partiumi és szórványban élő magyar kedvenc műsorává nőtte ki magát. Nem egyszerű hagyományőrző vagy szórakoztató funkciót töltött be, hanem a közösségi ügyek felvállalásával a romániai magyarság egyik legfontosabb fórumává fejlődött. Nánó Csaba | Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. december 18.Ellenszélben: szembemenni a rendszerrelÜnnepek közeledtével a könyvkiadók is gyakrabban örvendeztetik meg olvasóikat újdonságokkal. A román forradalom óta eltelt negyed évszázad ismét aktuálissá teszi az emlékezést a letűnt rendszerre, annak minden fonákságára, tragédiájára. Az utóbbi időben Kolozsváron és Erdély más városaiban bemutatott irodalmi újdonságok közül több is foglakozik a letűntnek és eltűntnek hitt rendszer történéseivel, furcsaságaival. Egyetlen közösség sem léphet előre, míg nem tárja fel múltját – hangzott el minap egy könyvbemutató kapcsán a kincses városban. Ezt a társadalmi igényt próbálja kielégíteni két minap megjelent és bemutatott kötet is: Kántor Lajos szerkesztésben a Titkosan – nyíltan című könyv a szekuritáté működéséről közöl emlékezéseket, tanulmányokat, dokumentumokat, míg Sebők Klára önéletírása, a Komiszkenyér, a művészek sorstragédiájáról számol be a szemtanú hitelességével. Besúgók, besúgottak Kántor Lajos Erdély magyar csúcsértelmiségének emlékeit gyűjtötte egy kötetbe. Megkerülhetetlen lett immár ez a kiadvány – vélekedett a szerkesztő – annál is inkább, mert Milan Kunderát idézve „egyetlen hallhatalanságunk a titkosszolgálat irattárában van”. A Titkosan-nyíltan című kötet három nagyobb fejezetre osztható: emlékezések, melyek a Korunk lapjain már megjelentek, megfigyelésekkel és üldözésekkel kapcsolatos dokumentumok, valamint az iratok tudományos feldolgozása. Dávid Gyula irodalomtörténész szerint – akit közel fél évszázadon át megfigyelt a román titkosszolgálat – úgy gondolja, a megfigyelési dokumentunok fele sincs még feldolgozva. Cseke Péter egyetemi tanár is rámutatott, sokan vannak olyanok, akik a megfigyelési aktáikban található lapok alig tíz százalákát vehették kézhez ezidáig. A kötetben visszaemlékezéseket olvashatunk Szilágyi Domokosról, Páskándi Gézáról, tájékozódhatunk a Ioan Petru Culianu-ügyről, és információkat kapunk Marosi Péter író és Bustya Endre Ady-kutató ügynökmúltjáról. Mindazonáltal, hogy sok egykori ügynök, besúgó lelepleződött, Tibori Szabó Zoltán publicista úgy véli, „a Szekuritáté győzött”. Hiszen ők azok, akik békés öregkort élveznek, több ezer lejes nyugdíjból „tengődnek”, miközben nem egy generáció életét megkeserítették, emberek tízezreinek karrierjét derékba törték, másokat börtönbe vetettek. A kötetben szereplő szerzők: Kántor Lajos, Markó Béla, Cseke Péter, Gálfalvi György, Visky András, Ilia Mihály, Csapody Miklós, Zelei Miklós, Váradi Nagy Pál, Kovács András Ferenc, Lőrincz György, Buchwald Péter, Gagyi József, Tibori Szabó Zoltán, Győrffy Gábor, Könczey Csongor, Gyarmati György, Cseke Péter Tamás, Kőrössi P. József, László Ferenc, Tófalvi Zoltán, Páskándi Géza, Király István, Király Ibolya, Ambrus Attila, Dávid Gyula és Balon Ruff Zsolt. A Korunk Komp-Press kiadónál megjelent, közel négyszáz oldalas kötet újabb – de még nem elégséges – tégla múltunk feltárásának falában. Menekülők Sebők Klára önéletírása sokmindenben összefügg az előbbi kiadvánnyal. Aművésznő, a kolozsvári magyar színház örökös tagja, egy szakácskönyv apropóján emlékezik férjére, Héjja Sándorra, a kolozsvári színház egykori vezető színészére, és a legendás rendezőre, Harag Györgyre. Héjját és családját gyakorlatilag elüldözte Erdélyből a kommunista rendszer, ellehetetlenítve művészi, emberi mivoltát. Harag György a maga lehetőségei szerint szembeszállt a rendszerrel, hiszen burkoltan ugyan, de a zsarnokság ellen emelte fel szavát Sütő korszakos műveinek megrendezésével és egyéb színrevitt darabokkal. Héjja belepusztult az emigrációba, Harag megviselt szervezete sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat. Sebők Klára megdöbbentő őszinteséggel ír a szellemi és anyagi nyomorról, amiben egykor legjobb színészeink élték napjaikat úgy, hogy esténként fellépéseikkel a közönséget próbálták szórakoztatni. Visszaemlékezéseiben Sebők Klára feleleveníti jelentős alakításait a kolozsvári színház színpadán, de a sorsdöntő momentumokat is, amikor férjével, Héjja Sándorral eldöntötték, kisfiúkkal együtt áttelepülnek Magyaraországra. Sebők Klára Komiszkenyér című, önéletrajzi ihletésű kötete Köllő Katalin szerkesztésében a Korunk Komp-Press Prospero Könyvek sorozatában jelent meg. Nánó Csaba | Sebők Klára KomiszkenyérEgy színéstnő emlékszakácskönyve /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014/ Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. december 29.Fellegvári csodákTavaly ősszel Kolozsvár főterén gyereksereg jelent meg, és sajátos eszközeikkel – jelbeszéddel – előadták az LGT Egy elfelejtett szó című örökzöldjét. „Értünk egymás nyelvén, minden szó beszél, mégis másképp érted, mint ahogyan én. Más a szó, ha mondod, más ha hallgatod, nem tudná a bal kéz, mit akar a jobb” – „énekelték” az előbb meglepett, majd érdeklődő közönségnek. A kis és nagyobb „jelelő” előadók a kolozsvári Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájának tanulói voltak, a hangszeres és énekes kíséretet az iskola tanárai biztosították, a gyerekek szülei és a barátok segítették a flashmobot. A refrénhez érve már mosoly jelent meg minden jelenlévő arcán, a közönségből egyesek a dallamon kívül a jelbeszédet is próbálták tanulgatni a dal szövegére: „minden ember jó, kit megtalál egy szó”. A téren gyülekező személyek, talán rövidebb, talán hosszabb ideig, de valamennyien értettek egymás nyelvén, a kezek jártak, a fürkésző-megértő tekintetek és a szavakat némán rajzoló ajkak sokaságában érthetővé vált az ép érzékkel rendelkező emberek számára is a kirekesztettség érzése, valamint annak felismerése, hogy a kommunikációnak számos válfaja létezik és mennyire jó is az, ha értjük egymás nyelvét. Újjászületés Egyfajta csodának lehettünk szemtanúi azon a szép őszi napon Mátyás királyunk szobra előtt. A száznál is több csodálója a produkciónak őszinte elismeréssel adózott a gyerekeknek és a közreműködőknek, de közülük valószínűleg kevesen tudták és tudják azt, hogy a jelbeszéddel kommunikáló kisdiákok hol és milyen körülmények között tanulnak, kik oktatják őket, hogyan telnek iskolás és bentlakásos hétköznapjaik. Ahhoz, hogy némi fogalmunk legyen, hol születnek a csodák, jó magasra fel kell másznunk a Fellegvárra, hogy rátaláljunk a hallássérültek iskolájára. Az intézmény maga 126 éves múltra tekint vissza, a hallássérülteket nevelő iskola Kolozsvár különböző helyein működött az idők folyamán. A fellegvári épület 1918-ra készült el, és tüdőszanatórium működött benne. A hallásérültek speciális iskolája 1959-ben költözött az épületbe, húsz éven keresztül együtt használta a teret huszonöt albérletben itt lakó családdal. Az iskola bentlakása a szanatórium által lóistállónak használt épületből lett kilakítva, szegényes, nyomorúságos körülmények között éltek és tanultak a gyerekek. A nem éppen rózsás körülmények közepette az 1970-es évekre a tanulók száma már megközelítette a kétszázat, miközben az évtized derekán a pártállam beszüntette az egyetemi szintű pszichopedagógus-oktatást. 2001-ben, elsősorban külföldi támogatásból, sikerült felavatni az új bentlakás épületetét. Az egykori szanatórium ódon épületét pedig – a Kolozs Megyei Tanács finanszírozásával –, az elmúlt két év során teljesen felújították. Szükségessé vált egy átfogóbb munkálat elvégzése – mondja Kiss Csilla Gabriella igazgatónő –, hiszen a falak már repedeztek. Egy angol alapítvány támogatásával átépítették és funkcionálisabbá tették a belső teret is. A kicsi termek és az épülethez tartozó napozóteraszok, melyek még a szanatórium működésének idejében épültek, mostanra tágas osztálytermekké alakultak. Többszöri próbálkozás után, 2012-ben az iskola vezetőségének sikerült elérnie, hogy az intézmény Kozmutza Flóra gyógypedagógus – József Attila orvosa, Illyés Gyula felesége – nevét vegye fel. A névválasztás nem véletlen – világosít fel az intézmény igazgatója – hiszen az egykori tüdőszanatórium építtetője Kozmutza Kornél tüdőgyógyász volt, aki rokoni kapcsolatban állt a gyógypedagógus Flórával. Egyébként a Kozmutza-család örökösei azért mondtak le az örökösödési jogaikról, mert tudták, hogy az épületben egy gyógypedagógiai intézmény működik, és úgy vélték, továbbra is ez kell legyen egykori tulajdonuk rendeltetése. Óvoda és iskola Az intézményben nyolcadik osztályig tart az oktatás, de 1972 óta óvoda is működik benne. „A halmozottan sérült gyerekek tizedik osztályig tanulhatnak nálunk, alapképzésük kitolódhat két évvel” – mondja Kiss Csilla Gabriella. Az oktatás párhuzamos osztályokban zajlik: külön-külön hallássérült, autista vagy értelmi fogyatékos gyerekeknek. A Kozmutza iskolához tartozik még négy speciális osztály, melyek a Báthory líceumban kaptak helyet. Ebben a tanévben összesen húsz iskolai, két óvodai, valamint egy nyolc fős előkészítő osztályban tanítják a különleges foglakozásokat igénylő gyerekeket. Az intézmény vezetősége próbálkozott kerámia szakos inasosztályok indításával, de ezt több okból nem sikerült hosszútávon megvalósítani: a tagozat nem volt akreditálva, de nem is volt nagy kereslet rá, mert a végzősök nem nagyon tudtak elhelyezkedni a szakmában. A művészeti oktatás azonban nem állt le, korongozni, agyagozni továbbra is tanulnak a diákok, csak diplomát nem kapnak erről a tevékenységről. Az igazgató azonban hozzáteszi: a végzőseink nagy része a kolozsvári SAMUS speciális szakiskolában folytatja tanulmányait, de vannak, akik magyarországi iskolákban, vagy román nyelvű speciális líceumokban tanulnak tovább. Választási lehetőség tehát van, az iskola vezetősége pedig azt támogatja, amit a diák szeretne, és amire képesnek érzi magát. „Budapesten számítógép-kezelést, bőrdíszművességet is tanulhatnak a hallássérültek, a SAMUS speciális szakiskolában pedig a cukrász, autóbádogos, asztalos, fodrász, manikűrös-pedikűrös szakok nagyon keresettek” – tájékoztat Kiss Csilla igazgató. Az elhelyezkedéssel már problémák adódnak, de ez általános jelenség a romániai fiatalok körében. Messze földről érkeztek A Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájába évről évre egyre kevesebb a hallásérült gyermek. A fogyásnak Kiss Csilla szerint az oka az, hogy egyre jobbak a hallókészülékek, illetve egyre inkább kezd elterjedni a cochleáris implantáció. Utóbbi egy olyan műtéti beavatkozás, ami lényeges javulást hoz a hallás terén. Régebben sok gyerek lett hallássérült a nem megfelelő antibiotikum-kezelés következtében, ennek a veszélye ma már minimálisra csökkent. „Általános tendencia, hogy csökken a hallássérült gyerekek száma, de nő az autista, illetve a halmozottan sérült értelmi fogyatékos gyerekek száma. Az arány eltolódott, iskolánkban a hallásérült gyerekek száma csupán az egyharmadát teszi ki a nálunk tanulóknak, az autista gyerekek száma jelentősen megnőtt.” Az iskola bentlakásában általában 84-85 gyerek lakik. Az óvodában tanuló tizenkét gyerek mindegyike bentlakásos, a többiek már iskolások. Otthonra leltek itt nagyon messziről, Csángóföldről, Gyímesközéplokról vagy Brassó környékéről érkezett gyerekek, de a környező megyékből is jönnek, hiszen ez az egyetlen speciális, hallássérült gyermekek számára fenntartott magyar nyelvű oktatási intézmény Romániában. „Felfogásunk az, hogy minden olyan területet igyekezzünk lefedni, ahol szükség van gyógypedagógia ellátásra. Hetven gyógypedagógusunk van, és azokon a területeken is működünk, amelyek nem tartoznak kimondottan a munkaköri leírásba” – mondja Kiss Csilla Gabriella. A gyógypedagógusok a gyakorlatban sajátítják el a hivatás csínját-bínját, az intézmény pedig lehetőséget biztosít arra, hogy a gyógypedagógia szakirányú egyetemisták náluk végezzék a gyakorlatot. A tapasztalat ezen a pályán nélkülözhetetlen – vélekedik az igazgató –, de szerencsére az intézményben vannak tapasztalt gyógypedagógusok, akik gyakorlati tanácsokkal látják el az újakat. Mellettük torna-, vallás-, rajz- és technológiatanár teszi teljessé a pedagógusi gárdát. Az autistáknál, az értelmi fogyatékosoknál azonban mindig a gyógypedagógus a szakember. Az osztályok kis létszámúak, a tanár mindenki mellett ott kell legyen, mert a gyerekek önálló munkára nem képesek. Aki ebben az iskolában szeretne elhelyezkedni, annak kötelező módon ismernie kell a jelnyelvet is. Amit az egyetemen nem tanítanak – jegyzi meg az igazgató –, de a diákok gyakorlatozhatnak, önkénteskedhetnek az iskolában, a jelnyelv próba előtt előkészítőt tartanak számukra, így sajátíthatják el e különleges kommunikációs forma alapjait. Epilógus Gyönyörű téli napsütésben látogattunk el a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájába. A folyósok, a tantermek, a hatalmas udvar csendes volt, a diákok már elmentek vakációra. A szponzoroknak – meglepően sokan támogatják az iskolát –, a megyei tanácsnak köszönhetően mindenki megkapta a karácsonyi ajándékát, senki sem utazott haza üres kézzel. Kiss Csilla Gabriella igazgató még elmondja: minden kis figyelmességnek örülnek a gyerekek, hiszen nagy többségük szegény családból származik. Néha a hátrányos helyzetű gyerekek utaztatását is felvállalja az iskola a vakációkban. Januárban aztán visszatérnek otthonná varázsolt iskolájukba, ahol a konyha finom főztje, a bentlakás kényelme, rendszeres orvosi ellátás, kirándulások várják őket. De mindenekelőtt az életre való felkészítés, amit más intézményben, ilyen szinten talán nem kapnának meg. Hiszen vannak gyerekek, akiknek itt az iskolában kell megtanítani, miként kell bekötni a cipőfűzőt, vagy hogyan kell használni az evőeszközöket. Búcsúzáskor Kiss Csilla Gabriella, az intézmény igazgatója megjegyzi: „Nehéz feladatok elé állítja a pedagógust ez a munka, a legnehezebb azoknak a kollégáknak, akik autista gyerekekkel foglalkoznak, de mindenki igyekszik megfelelni a kihívásoknak.” Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. február 23.Kultúrigazgató, akit Kodály „buktatott meg”„A táncházmozgalom tartalmában, világnézetében, magyarságtudatában egy teljesen új világot teremtett. (...) Olyan népzenekincse messze nincs senkinek, mint a magyarságnak” – beszélgetés Szép Gyulával, a Kolozsvári Magyar Opera vezetőjével. – Az opera igazgatásán túl rendkívül sokoldalú tevékenységet fejt ki Erdély művelődési életében. A kolozsvári zeneakadémián kapta útravalóul ezt a sokoldalúságot? – Rendkívül szerencsésnek tartom magam, amiért olyan tanári gárda oktatott minket, akikre mindig büszke lehetek: Jagamas János, Szenik Ilona, Márkos Albert, Vermessy Péter, Szalai Miklós, Demján Vilmos, Jodál Gábor, Pop Dorin, Florentin Mihăiescu. Zenei szempontból nagyon sok lehetőségre nyitották ki a szemünket, fülünket. Olyan helyzetbe kerültem, hogy a tanárkodás mellett válogathattam a karvezetés, muzikológia, folklórkutatás, netán könnyűzene között. Ennek következtében bátran, merészen, magabiztosan vágtunk neki az életnek. Bíztunk a tudásunkban, a felkészültségünkben, és úgy gondoltuk, megváltjuk a világot. – Kezdetben zenetanárként... – Az akadémia elvégzése után a Maros megyei Mezőszengyelre helyeztek ki zenetanárnak, az ottani román iskolába, ahol csak 1–4. osztály volt magyarul. Később Székelyudvarhelyen, a zeneiskolában, illetve Máréfalván kértem helyettes tanári állást, és hobbiból a helyi gépgyár férfikórusát vezényeltem. – A táncházmozgalom jelentős hatással volt a hetvenes évek fiatalságának életére. Ön mikor csatlakozott? – 1977-ben, amikor elindult. Kezdetben én is táncolni mentem, viszont kiderült, hogy hiányos a zenekar. Összeállt egy háromtagú együttes, ám a brácsás rövidesen kiszállt. Én zongorista voltam egész életemben, de arra nagyon büszke vagyok, hogy 25 évesen megtanultam brácsázni úgy, hogy addig soha nem volt vonó a kezemben. Nem volt könnyű feladat, éjjel-nappal gyakoroltam, egy egész nyaram ráment, mire rendesen megszólaltattam a hangszert. Így lettem a székelyudvarhelyi Venyige zenekar brácsása. Közben elindultam gyűjtőutakra, és szerencsésen tudtam ötvözni a gyűjtött anyagot az iskolai tanítással: amit hallottam a gyűjtőúton, azt szinte másnap megtanítottam a gyerekeknek. Udvarhelyszéken csupán Vikár Béla végzett komolyabb gyűjtőmunkát a 20. század elején. Az anyagokat átcsempésztük Budapestre, a Tudományos Akadémiára és a Folklórkutató Intézetnek. – Ön hogyan fogalmazná meg a táncházmozgalom hatását a kultúrára, a zenére, a fiatalok életére? – A táncház megjelenését a 20. század talán legnagyobb magyar kultúrtörténeti fordulatának nevezném. Értékfelismeréshez vezetett a fiatalok körében, egy elfeledett hagyatékról sikerült a port leseperni, így élő, funkcionális, hatalmas értékeket hordozó kultúrvilág került elő. Kiderült, nem véletlenül volt a magyarság mindennapjainak része ezer évig. A táncházmozgalom tartalmában, világnézetében, magyarságtudatában egy teljesen új világot teremtett. Szép Gyula 1952. február 2-án született a Kolozs megyei Szucságban. 1975-ben diplomázott a Gheorghe Dima Zeneakadémia Muzikológiai és Zeneszerzési Fakultásának pedagógia szakán. 2010-től a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója. Érdekes módon Erdélyben a zenészek irányították a táncházakat, belőlük lettek a táncoktatók is. Mi, zenészek, majdnem mind egyetemet végzettek, hamar rájöttünk, milyen kincset lehet kibányászni a népzenéből, hiszen itt hever a lábunknál, és sokkal szebb és értékesebb, mint a kétakkordos, gyenge diszkózene. Olyan népzenekincse messze nincs senkinek, mint a magyarságnak. Ne feledjük, a magyar népzene – Vikárnak, Kodálynak, Bartóknak, majd a tanítványaiknak köszönhetően – össze van gyűjtve, rendszerezve van. A fiatalok nemcsak táncoltak, többé-kevésbé felkészülten elindultak gyűjtőutakra, gyakorlatilag ebből is mozgalom lett. Tömegével kezdtek falura járni – volt, aki a viseletért, mások a táncokért, a buliért vagy csak azért, mert ment a babájuk is. A lényeg az, hogy közel negyven év után minden magyarok lakta településen igazi népzenére táncolnak, a táncoktatók már nem az egykori budapesti állami együttes koreográfiáit majmolják, hanem valós táji ismeretekre építik népzene- és néptáncműsoraikat. – Akadt meghatározó momentum az életében, amely a népzene oktatása és művelése mellett kötelezte el? – Egyik barátnőm mutatta meg Kodály Zoltán Székely fonó című lemezét. Amíg hallgattuk az operát, olvastam a lemez mellékletét, melyben le volt írva a szöveg, és rájöttem, az egész nem más, mint egy Kodály által feldolgozott népdalfüzér. Mivel már tanítottam, rádöbbentem, milyen kevés népdalt ismernek a székelyföldi gyerekek, és a felnőttek sem sokkal többet. Az új hangzást szokták meg, nehezen tudták befogadni a régi stílust, idegenkedtek tőle. Azáltal, hogy én színpadi előadásra tanítottam a népdalokat, lassan megszerették őket. Beigazolódott, amit Kodály mondott: a népdalokat nem kell kiszakítani a környezetükből, hanem abban a talajban kell megmutatni őket, amelyben születtek, éltek. – Alig huszonkilenc évesen kinevezték a székelyudvarhelyi municípiumi Művelődési ház igazgatójává. Nem volt gyanús senkinek? – Valószínűleg sokféle tevékenységem miatt figyeltek fel rám a város és a megye vezetői. Elvállaltam, és volt is megbotránkozás Udvarhelyen: mi az, hogy egy tisztességes tanító bácsit, aki amúgy jól vezette a művelődési házat, felvált egy fiatal, hosszú hajú, nagy szakállú ismeretlen, aki még csak nem is székely? De hamar megszeretett a város, mert nyitottan közeledtem mindenkihez. Úgy éreztem, a hivatásos művészeket kell megmutatni az udvarhelyieknek, az ő jelenlétüket arányaiban kevésnek éreztem. A műkedvelő előadások mellett egyre sűrűbben léptek fel hivatásos művészek is. Kezdett úgy tűnni, hogy aki magyar, és Erdélyben számít, Udvarhelyen is be akar mutatkozni. Az udvarhelyiek több színházi előadást láttak, mint a kolozsváriak vagy a marosvásárhelyiek, hiszen itt felváltva vendégszerepelt mind a hat erdélyi társulat. Végül éppen Kodállyal ütöttem meg a bokámat Székelyudvarhelyen, gyakorlatilag miatta (is) rúgtak ki... – Mi történt? – Kodály születésnapjára fesztivált szerveztem. Egymás után mutattuk be Kodály mindhárom színpadi művét – a Székely fonót, a Háry Jánost és a Czinka Panna balladáját, utóbbit először Erdélyben. Főleg az utóbbi verte ki a biztosítékot, újra meg újra betiltották. Nem tudták megmagyarázni, miért, egyszerűen a hangulata nem tetszett. Végül kirúgtak, és el kellett hagynom a várost, mert Székelyudvarhelyen nem engedtek elhelyezkedni, noha több iskola is alkalmazott volna. – Mondhatni felfelé buktatták... – Igen, zenei szakirányító lettem Csíkszeredában, a Hargita Megyei Alkotások Házában. Rendezvényeket szerveztem, de a megye falusi zenekarainak repertoárját is ellenőriznem kellett: én voltam a zenei cenzúra. Jóvá kellett hagyni például, hogy egy zenekar mit játszik a lakodalomban. Azt például tilos volt, hogy Hétre ma várom a Nemzetinél, mert maga a nemzet szó – hiába tudjuk, hogy egy szállodára utal – nem lehetett benne. Ettől persze mindenki játszotta. Az egyik zenekar beírta a repertoárlistájába az Un pumn de secui című dalt. Ezt mindenki aláírta, mert hiszen románul volt. Persze a székely himnuszról volt szó. De Csíkból sem önként távoztam. A Kodály-fesztiválért magyar állami díjat kaptam, sok embert megismertem, állandóan jöttek a meghívók a magyar nagykövetségről mindenféle eseményre. Folyóiratokat, könyveket vittem onnan, Csíkban osztogattam őket. Egy szép nap letartóztattak, a Szeku elvitte a könyvtáramat, az állásomból pedig kidobtak. Egy napra a Gyimesbe helyeztek. Azért egyre, mert közben rájöttek, a magamfajtának Gyimes maga a paradicsom. – Hogy lett ebből opera? – Még udvarhelyi időszakomban, amikor az opera akkori zenei titkára beadta a kitelepedési kérelmét, megkérdezték, érdekel-e az állás? Négyszer versenyvizsgáztam, mind a négyszer megnyertem, de mivel nem volt kolozsvári személyim, és Kolozsvár zárt város volt, nem alkalmazhattak. Az opera pedig folyamatosan kiállt mellettem, és inkább nem vettek fel senkit. Félévente kiírták az állást, félévente jöttem versenyvizsgázni. Két évig ment ez így, végül 1988-ban kihallgatást kértem a pártbizottságnál. Elmondtam, hogy eredetileg nekem is kolozsvári személyim volt, csak a párt meg a haza érdekében oda költöztem, ahol megbíztak egy feladattal. Végül beleegyeztek, hogy elfoglaljam az állást. A rendszerváltás után élveztem azt a hatalmas területet, amit be lehetett lakni. Nem voltak még civil szervezetek, rendezvények, így részt vehettem a Kallós Alapítvány létrehozásában, a Németh családdal én szerveztem az első táncháztábort Erdélyben, sokat ügyködtünk azon, hogy minden település lehetőleg civil szervezetet hozzon létre. 1990-től a Kolozs Megyei Művelődési Felügyelőségen az volt a feladatom, hogy a magyar kultúra gyakorlását szavatoljam a magyar közösségekben. Nem volt egyszerű, mert sok volt még a gyanakvó ember, éppen a néptánc kapcsán: azzal is vádoltak kutatók, hogy a román zenét magyarként adjuk el. Szívesen vállaltam 2000-ben az RMDSZ Művelődési és Egyházügyi Főosztályának vezetését, hiszen a képviselet infrastruktúrájával és háttérerejével lehetőségem nyílt a magyar kulturális életet átlátni. Az irodámban alkották meg az egyházak jogi képviselői és az RMDSZ politikusai azt az egyházi ingatlan-visszaszolgáltatási törvényt, amit egy az egyben átvett a román kormány. Megtisztelő volt, hogy megszervezhettem a Millenniumi Sokadalmat, ami megelőzte a Kolozsvári Magyar Napokat. – Előbb művészeti vezetőként dolgozott az operában, 2010 óta igazgatóként. Korábban milyen viszonyban volt a műfajjal? – Megvallom őszintén, annyit tudtam az operáról, hogy egyetemista koromban néhány bemutatóra elmentünk. Diákéveinkben nem voltunk nagy operába járók, a zenetörténeti órákon az operarészen éppen csak átfutottunk. Új világ tárult elém, de nagyon megszerettem... – Egészen egyedi produkciók fűződnek azóta a nevéhez. Hogyan született meg például az ötlet, hogy világpremierként az összes Erkel-operát bemutassa a kolozsvári opera? – 1991-ben született az ötlet, amikor a Hunyadi László című operával Gyulán, Erkel szülővárosában léptünk fel. A gyulai Várszínház akkori igazgatójának tettem egy viszonylag felelőtlen ígéretet, miszerint bemutatjuk mind a nyolc Erkel-operát. Az akkori igazgató, Simon Gábor, Hary Béla karmester és Dehel Gábor rendező is az ügy mellé állt, megszereztük a kottákat, és végül kultúrtörténeti sorozat lett belőle. Az egyedüli opera vagyunk, ahol 10–12 év leforgása alatt az összes Erkel-operát bemutatták. Arra is büszkék vagyunk, hogy 1990 óta kortárs magyar operákat is folyamatosan színre viszünk, programszerűen ezt sem teszi senki. – Közeledik a nyugdíjkorhatárhoz. A visszavonulás is közeleg? – Elég régóta foglalkoztat a visszavonulás gondolata. Telik az idő, ugyanakkor megnyugtató módon szeretném látni az opera vezetésének jövőjét. Szeretném, ha még aktív koromban felváltana valaki, akinek átadhatok valamennyit mintegy három évtizedes tapasztalatomból. Büszke vagyok a társulatra, jól érzem itt magam, de a dolgok rendje az, hogy egyszer átadjuk a helyünket. Nincs bennem hatalomvágy, nem futkosok a titulusok után. Sikerült egy fiatal, jó minőségű csapatot összehoznom az operában, amely mégiscsak a legnagyobb, Magyarország határain kívül működő, hivatásos magyar intézmény. A maga nehézségeivel és szépségeivel. Nánó Csaba Krónika (Kolozsvár) 2015. március 26.Van mit, van hol, de ki?Hozzájuthatnak-e a legújabb magyar könyvekhez azok, akik nem tudják megengedni maguknak a kiadványok megvásárlását? Milyen ma az olvasási kedv Erdélyben? Az Erdélyi Napló könyvtártúrán járt. Az elektronikus könyvek terjedésével leáldozóban lévőnek tűnik a nyomtatott kiadványok népszerűsége. Egyre kevesebb családban gyűjtik a könyveket, egyrészt, mert a fiatalabb generációk nem tartanak rá igényt, másrészt mivel egyre drágábbak – legalábbis a bérekhez mérten. Aki mégiscsak szeretne kézbe venni hagyományos kiadványokat, annak marad a könyvtár. Kicsi, majd nagy olvasók Diákok számára – főleg a házi olvasmányok tekintetében – az iskolai könyvtár a könyvekhez való legkézenfekvőbb hozzáférési mód. „Nálunk a kötelező házi olvasmányok mind megtalálhatók” – jelenti ki a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója, Solymosi Zsolt. A több mint 10 ezer kiadványt számláló, nemrég felújított könyvtárban Feischmidt Ildikó könyvtáros kalauzol végig. Az állomány kissé megcsappant, mióta szétköltözött a korábban egyazon épületben működő unitárius gimnázium és a Brassai Sámuel Líceum. Még mindig sok a régi rendszerben vásárolt kötet, amelyeket csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem kölcsönöznek ki a diákok. Az állomány mintegy 70 százaléka olyan kiadvány, amelynek tartalma mára elavult. A frissítést magánadományokból, hagyatékokból, csekély állami pénzből, valamint az iskolát támogató Pro János Zsigmond Szövetség révén végzik. És nem is akárhogyan: a látogató meglepődik, hogy a polcon ott találja például Dragomán György nemrégiben megjelent, nagy sikerű Máglya című regényét is, amely egyes könyvesboltokban már elfogyott. Az 1–4. osztályosok a könyvtár leglelkesebb látogatói, tudjuk meg Feischmidt Ildikótól, 5–8. osztályban lanyhul az érdeklődés, de kilencediktől ismét gyakran megfordulnak a diákok a könyvek birodalmában. Érdekességként: az unitárius kollégium minden évben könyvkavalkádot szervez, amikor ingyen el lehet vinni a könyvtár és a diákok által felajánlott plusz példányokat. Nem sokban különbözik a helyzet a Brassai Sámuel Líceumban sem. Könyvtáruk valamivel több mint 30 ezer kiadványt tartalmaz, a gond itt is az, hogy nagy részük még az elmúlt rendszerben került leltárba. Az iskola könyvtárosa, Pop Adrián sem panaszkodik a diákokra, nagyon sok fiatal keresi fel, és nem csak a házi olvasmányok érdeklik őket. A kiadók sem adják ingyen A Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, a könyvtár, a hozzá kapcsolódó nyelviskola és nyelvvizsgaközpont 1992-ben kezdte meg tevékenységét az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Könyvtári Szakosztályának intézményeként. Az alapítvány saját tulajdonú kolozsvári székházában mintegy 60 ezer kötetes, egyetemi oktatást is kiszolgáló könyvtár működik, olvasóinak zöme Kolozsvárott tanuló magyar egyetemi hallgató és középiskolás diák. Egyik beszerzési forrásuk a Márai-program, amelynek keretében különböző kiadók köteteiből rendelhetnek ingyenes példányokat egy-két alkalommal egy évben. A gond az, hogy csak bizonyos, a kiadók listáján szereplő kiadványokat rendelhetnek meg, amelyek nem mindig találkoznak a diákok, illetve a többi olvasó igényével. „Évekkel ezelőtt a kiadók még megengedhették maguknak, hogy új kiadványaikat elküldjék a könyváraknak is, de ez ma már nem működik” – mondja Miklós Erika könyvtáros. Az olvasók száma így évről évre apad – noha ennek elsősorban nem a könyvtári állomány az oka. A közkönyvtár nem csak könyvtár A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár, Háromszék közkönyvtárának története a reformkorig nyúlik vissza. A főszékhelyen található három olvasószolgálati részleg és a városban működő fiókkönyvtár több mint 220 ezres összállománnyal áll az olvasók rendelkezésére. A megyei könyvtár jelenlegi szervezeti formájában 1974 óta működik, és a Kovászna Megyei Tanács fennhatósága alá tartozik. „A közkönyvtárak egy ideje nemcsak könyves intézményekként működnek, hanem egyéb szerteágazó feladatokat is végeznek az olvasásra nevelés és a kulturális rendezvények során. A könyvtárba beiratkozottak száma jelenleg mintegy nyolcezer főre tehető, azaz Sepsiszentgyörgy lakosságának közel 16 százaléka aktív könyvtárlátogató” – tájékoztat Szonda Szabolcs igazgató. A könyvtár állományának több mint fele magyar nyelvű, a szakkönyvek némileg túlsúlyban vannak, de a szépirodalom is több mint 100 ezer kötetet tesz ki. Az állománybővítés érdekében a pénzalapot negyedévekre osztják be, és bizonyos rendszerességgel vásárolnak. Közben folyamatosan zajlik a felmérés arról, mire van szüksége a könyvtárnak, ebből a célból úgynevezett hiánylisták készülnek, amelyeket a különböző részlegeken megbízott kollégák frissítenek. „Évente mintegy nyolc-tíz alkalommal vásárolunk, van, amikor a kiadótól, máskor a könyváruházaktól vagy akár az internetről” – mondja az igazgató. A magyar, román és más nyelvű könyvek, periodikák, dokumentumok mellett 2669 elektronikus dokumentum is az olvasók rendelkezésére áll. A statisztikák szerint az egyéni igénylések száma évente mintegy 75 ezerre tehető. A könyvtár rendszeres látogatói főként az 5–8. osztályos diákok, illetve az idősebb korosztály, a középkorúak kisebb száma vélhetően a munkával és egyéb elfoglaltságokkal is magyarázható. Magyar kiadványok a rengetegben Többemeletes épületben található Kolozsváron a megyei könyvtár. Néhány éve költözött ki a városközpontból a külvárosba, azóta megcsappant a látogatók száma – mondják a könyvtár illetékesei. Kolozs megye megközelítőleg 700 ezer lakosának 15 százaléka magyar, ennek ellenére a magyar könyvek a világirodalom címszó alá vannak besorolva. Nem csoda, hogy elvesznek az egyéb nyelvű publikációk rengetegében: mindössze négy-öt könyves szekrény áll a magyar részleg rendelkezésre. Floarea Elena Mosoiu, a könyvtár aligazgatója pontos számmal is szolgál: 16 487 magyar könyvcím áll az olvasók rendelkezésére, az összállomány 8 százaléka. Ugyanakkor a 30 ezer rendszeres könyvtárlátogató 6,5 százaléka magyar anyanyelvű, ami nagyon kevés a megye magyar lakosságához képest. 2014-ben 318 új magyar nyelvű kötetet vásárolt a könyvtár, ez csupán 3 százaléka az újonnan beszerzett könyveknek. A megyei könyvtár egyik beszerzője szerint igyekeznek a lakosság nemzetiségi összetételével arányosan beszerezni a könyveket – csakhogy ez, ahogyan az adatokból is kitűnik, nem mindig sikerül, és nem is igen látszik. Olvasói apokalipszis Elkeserítő helyzetképet mutatnak a romániai olvasási szokásokról készült statisztikák. Egy nemrég készült kimutatás szerint az összlakosság fele egyáltalán nem olvas könyveket. Egy évtized alatt 30 százalékkal csökkent a könyvtárak száma, hasonló mértékben azoké, akik köteteket kölcsönöznek. Ezzel szemben a franciák 90 százaléka havonta elolvas egy könyvet, egy bestseller 1,5-2 millió példányban fogy el. A finnek 77 százaléka évente legalább egy könyvet megvásárol, Romániában az arány 24 százalék. A romániai megkérdezettek egynegyede soha életében nem vásárolt könyvet. Milliós állomány, újságolvasó nyugdíjasok Kolozsvár legjelentősebb könyvtára – amely könyvállományában messze felülmúlja a 700 ezer kötetes megyei könyvtárat – a közismert nevén egyetemi könyvtár. Megalakulása pillanatában, 1872-ben, a Kolozsvári Tudományegyetem könyvtára több mint 11 ezer kötetet számlált, amely felölelte Joseph Benigni főhadvezérségi titkár hagyatékát, a régi királyi jogakadémia és az orvos-sebészeti intézet könyvtárát, illetve a főkormányszék levéltárát. Ehhez kapcsolódott az Erdélyi Múzeum-Egyesület mintegy 40 ezer kötetből álló könyvtára, amelyet az újonnan alakult intézmény rendelkezésére bocsátott. Jelenleg a négymillió körüli összállomány a tudományok valamennyi területét felöleli, a gyűjtemény tematikájában és információhordozók tekintetében enciklopédikusnak tekinthető: könyvek és régi könyvek, kéziratok, időszaki kiadványok, térképek, metszetek, fényképek, képeslapok, apró nyomtatványok, kották, különböző audiovizuális és elektronikus dokumentumok, valamint adatbázisok alkotják. „Mintegy 50 ezer beiratkozott olvasónk van” – ismerteti a helyzetet ifj. Györfy Dénes könyvtáros. Hogy a könyvtári állományban hány magyar nyelvű kiadvány található, arról nincs külön adat, 1918-ig gyakorlatilag csak magyar nyelvű kiadványok voltak az egyetemi könyvtárban, közöttük ma is találhatók 16–17. századi dokumentumok, kéziratok. A ritkaságokat természetesen nem lehet hazavinni, de valamennyi kiadvány a kutatók rendelkezésre áll. Van a könyvtárnak kölcsönző részlege is, sok diák és nyugdíjas pedig az egyetemi könyvtárba jár napi- vagy hetilapokat olvasni. Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2015. augusztus 20.Porladó szobrok: a kolozsvári színjátszás kálváriájaA Kolozsvárra érkező turista érdeklődése – főleg, amióta Erdély kulturális fővárosa tranzitváros lett a Székelyföld irányába – többnyire kimerül a Mátyás-szoborcsoportnál. Pedig nagyrészt még megtalálhatók annak épített emlékei, hogy a kincses város a magyar színjátszás bölcsőjének számít. Kolozsvár főteréről több utcácska nyílik, az egykori városgazdák a térre merőlegesen tervezték meg őket néhány évszázaddal ezelőtt. A New York kávéház és szálloda tőszomszédságában kezdődik a Jókai utca, amely nevét akkor kapta, amikor a romantikus regényírás mestere itt szállt meg a 19. század utolsó éveiben. A magyar színjátszás története Kótsi Patkó Ferenc irányításával, a Jókai utcai Rhédey-ház egyik báltermében kezdődött 1792. november 11-én, majd egy másik – majdnem szemben lévő – épület padlásterében folyatódott. Általában ott léptek fel Kótsiék, ahol egy-egy gazdagabb nemes befogadta őket. Mindkét épület áll még, igaz, emléktábla csak a Rhédey-házon jelzi a történelmi tényt. A kolozsvári társulat lassan kinőtte a báltermek, padlásszobák befogadó képességét, az idősebbik báró Wesselényi Miklós pedig kőszínházat álmodott a lelkes aktoroknak. Csakhogy a báró 1809-ben bekövetkezett halálával megszűnt az érdeklődés a kolozsvári kőszínház építése iránt. Szerencsére öt arisztokrata – gróf Teleki Ferenc és Teleki Lajos, báró Wesselényi Miklós, báró Thoroczkai József és báró Bánffy József – már 1803-ban megvásárolta a színház számára a telket, és el is kezdődött az építkezés. A kérdés csak az volt, miből fejezik be, hiszen az építkezés nagymértékben a készpénzadományoktól és a természetben (építőanyag, szakmunka, szállítás) tett megajánlásoktól függött. Mivel azonban a begyűlt összeg elenyésző volt, 1807-ben le is állt az építkezés. A korszerű kőszínház Az 1810–1811-es évi diétára Kolozs vármegye már követutasításba iktatta a színházépítés pártolásának ügyét. Határozat született arról, hogy a kórházi és inszurekcionális pótadó mellett a színház építésére is adót vetnek ki. A terv rosszul sült el, a következő évben például egyetlen fillért sem sikerült begyűjteni az adóból, de született egy zseniális ötlet. A színházi bizottság páholybérleteket bocsátott ki, és Bánffy György gubernátorral az élen szinte valamennyi magyar arisztokrata előre megvásárolta helyét az épülő színházban. A Farkas utcai színház (képünkön) homlokzatán, annak ellenére, hogy csak 1821-ben nyitotta meg kapuit, a következő felirat állt: „Az Erdélyi Nemzeti Magyar Játékszín – 1813”. A magyarázat a következő: 1813-ra már minden külső kőművesmunka elkészült, és a belső ácsmunkák is készen álltak. Az állandó pénzhiány miatt mégis elhúzódott az építkezés 1821-ig, végül a belső munkálatok befejezésére a város nyújtott kölcsönt. A Farkas utcai színház – amelyet a bécsi theátrum mintájára rendeztek be – a kor egyik legmodernebb színháza lett: a beltér olyan magasra volt tervezve, hogy a függönyt tekercselés nélkül is felhúzhatták a zsinórpadlásra, a színpadon három süllyesztő is működött, korszerű gépezet segítette a gyors díszletváltást. A korabeli tudósítások szerint „a theátrum, hogy illendőleg nézőkkel teli legyen, szorulás nélkül 800 ember kívántatik”, de amikor „nagyhírű játék vagy opera adatik” akár 1400 lélek is elfért benne. Katona József Bánk bánja a színház Farkas utcai állandó otthonának 1821-es avatását köszöntő pályázatra született. Az író még 1815-ben elkészült műve első változatával, majd 1820-ban átírta. Amikor azonban 1821. március 12-én először gördült fel a Farkas utcai színház súlyos függönye, mégis „főrangú műkedvelők adták elő Theodor Körner Zrínyi-drámáját (többször játszott produkciójukat), a címszerepben a fordítóval, Petrichevich Horváth Dániellel, fontos szerepben a gubernátor lányával és vejével.” Másnap, március 13-án lépett fel a hivatásos színtársulat, eredeti magyar drámával, Szentjóbi Szabó László Mátyás király című „érzékeny játékával.” Kótsi Patkó János, a magyar színjátszás megteremtője soha nem lépett fel a kőszínház színpadjára. 1808-ban visszavonult a színjátszástól. Bár Katona művének kolozsvári ősbemutatója nem jött össze, a Bánk bán mégis elkísérte a kolozsvári színjátszást. A felújított, immár a Kolozsvári Nemzeti Színház nevet viselő Farkas utcai épület Erkelnek a Katona művéből írott operájával nyitotta meg kapuit. Utoljára 1906. június 17-én játszotta el ezen a helyen a társulat a Bánk bánt, méghozzá Jászai Mari vendég felléptével, mivel közben felépült a Hunyadi téri új nemzeti épülete, a Farkas utcai színház befejezte pályafutását. Üresen, de állta még az idő sarát 1935-ig, amikor lebontották, helyébe egy jóval korszerűbb épületet emeltek, amely a mai napig a kolozsvári filharmonikusok otthonául szolgál. 2012-ben, a magyar színjátszás 220. évfordulóján, a helyhatósággal vívott hosszas küzdelem után a jelenlegi épület falán sikerült emléktáblát elhelyezni. A régi kövekből viszont hírmondónak sem maradt. Megépül a Nemzeti A Hunyadi (ma Avram Iancu) téren álló épület ma a román nemzeti színház társulatának otthona. Csakhogy – a Szamos-parti város annyi épületéhez hasonlóan – a románságnak semmi köze hozzá. A színház előtt két román költő, Mihai Eminescu és Lucian Blaga szobra fogadja a látogatókat. Talán még a kolozsváriak közül is kevesen tudják, hogy az épület megépítésekor a főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak. Sorsuk igencsak szomorúan alakult, évtizedekig megemlíteni is tilos volt létezésüket. Az 1904 és 1906 között épült új színház ügyében a városi elöljáróság ismételt kérésére a budapesti minisztertanács 1903-ban döntött, anyagiakkal azonban nem támogatta a város kezdeményezését. A terv elkészítésével a Fellner és Helmer neves bécsi céget bízták meg. A két építész által vezetett tervezőiroda 1873 és 1919 között valósággal uralta a közép-európai színházépítést. Negyvennyolc színház terve kapcsolódik a nevükhöz Hamburgtól Szófiáig, illetve Zürichtől Odesszáig és Lembergig (Lviv). Ferdinand Fellner kolozsvári színháztervét 1904-ben fogadta el a városi közgyűlés, majd jóváhagyta azt a belügyminisztérium is. A munkálatok ugyanazon év őszén elkezdődtek, 1904 végére már elkészült az alapozás, 1905 nyarán került tető alá az épület, a belső építészeti munkálatok viszont majd egy évet igényeltek. A főhomlokzat rizalitjának két szélén egy-egy 9 méter magas torony emelkedik, amelyek tetején Apollónt (keleti torony), illetve Tháliát (nyugati torony) ábrázoló bronz szoborkompozíciók láthatók. Az alakokat hordó antik fogatokat 3-3 oroszlán húzza. A főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak, Szeszák Ferenc által irányított ifjú kolozsvári művészek munkája. Az alkotásokat 1919-ben távolították el. Az építkezés 1906. augusztus 15-re fejeződött be, szeptember 8-án rendezték az avató ünnepségét és az első előadást. A színház építésének egyik irányítója, majd az intézmény igazgatója az 1872. december 8-án Ungváron született Janovics Jenő volt. Szobrok a magasban Az új nemzeti színház 1906. szeptember 8-i avatási ünnepségét kisebb botrány előzte meg. Az építésvezető és Szeszák Ferenc szobrász ugyanis komolyan összekülönbözött. Janovics Jenő, a színház igazgatója így emlékezett az esetre: „Az ünnepség békés harmóniáját néhány nap múlva szenvedélyes harc váltotta fel. Híre szárnyalt annak, hogy a homlokzatra tervezett Wesselényi Miklós-szobrot az építés vezetője, Bohn Alajos úr letiltotta. A dolog előzménye az volt, hogy Szeszák Ferencnél az építőbizottság két szobrot rendelt, amelyeket az első emelet magasságában kiképzett homlokzati benyílásokban kellett volna elhelyezni. Úgy tervezték, hogy Jósika Miklós és Wesselényi Miklós szobrait helyezik oda. Az építésvezető önhatalmúlag értesítette a szobrászt, hogy a Wesselényi szobor helyett mást készítsen, mert Wesselényi képmását nem helyezi el a színházon. Mérhetetlen felháborodást keltett ez a pökhendi intézkedés. Az építésvezető azzal védekezett, hogy az építőbizottság egyik tagja, akinek nevét azonban nem hajlandó a nyilvánosság számára átadni, rendelkezett így. Mindenki sejtette, hogy ez az építőbizottsági tag báró Feilitzsch Arthúr volt, aki így akart bosszút állni azért, mert a nemrégiben lezajlott képviselőválasztás alkalmával kisebbségben maradt Wesselényi Miklós egyik leszármazottjával, Wesselényi Ferenc báróval szemben.” (Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, Korunk Baráti Társaság, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2001. A szöveget gondozta Kötő József): Szeszák Ferenc szerint viszont neki Bohm azzal indokolta a szobor letiltását, hogy Wesselényi egy rebellis egyén volt. Ekkor már városszerte elterjedt a híre a vitának, a kolozsváriak szinte meglincselték Bohm építésvezető urat, és kijelentették, hogy „a kolozsvári közönség nem fogja tűrni a magyar színészet atyjának, Wesselényi Miklósnak ilyen impertinens meggyalázását.” A kolozsváriak „osztrák útszéli betyárnak” titulálták az építésvezetőt, és követelték, hogy távolítsák el a színház építésétől. Végül Feilitzsch Arthúr Budapesten bevallotta, hogy ő kérte a Wesselényi szobor szabotálását, és ezzel valamelyest elült a vihar. A színházavatóra mindkét szobor teljes egészében elkészült. Szeszák nem véletlenül választotta Wesselényit és Jósikát. Előbbi volt a kolozsvári színjátszás mecénása, Kótsi Patkó János támogatója és ösztönzője, nélküle nem létezett volna magyar nyelvű színház. Utóbbit a magyar romantikus regény megteremtőjének tartják, az 1848-as forradalom után részt vett a nemzetgyűlésben, majd bujdosnia kellett. Kiűzetés a Nemzetiből, költözés a Nyári Színkörbe Mindössze tizenhárom év telt el a Hunyadi téri Színház felavató ünnepségétől, amikor 1919. október elsejei kezdettel a magyar társulatot kikergették a színházból. Előző este, amikor már nyilvánvalóvá vált a költözés ténye, Janovics Jenő társulata, nem kis jelképes célzással, a Hamletet adta elő. A Román Nemzeti Színház még december 2-án beköltözött az épületbe. Az új tulajdonosok a magyarokra utaló szinte összes emléket el akarták tüntetni a színházból. Egyik „hőstettük” aszínház homlokzatán található két Szeszák-szobor ledöntése volt. A porba hullott szobrokat Janovics átvitette a Nyári Színkörbe. Ezzel ugyan megmentette őket a pusztulástól, de mára szinte a felismerhetetlenségig elporladtak. Janovics a magyar társulattal ruhatár, díszletek és egyéb felszerelések nélkül 1919. október 4-én a sétatéri Nyári Színkörben kezdte el az évadot, egy fűtés és minden technikai felszerelést nélkülöző teremben, és az elkövetkező két évtizedet a magyar társulat itt vészelte át. A színház a 100 éves korában elhunyt Senkálszky Endre érdemes színművész szavaival élve „rideg és rossz akusztikájú volt a nézőnek, kényelmetlen és kimerítő a játékosnak”. 1931-ben bekövetkezett haláláig itt játszott az „örök Tiborc” Szentgyörgyi István (Fadrusz János róla mintázta a zilahi Wesselényi-szoborcsoport népi alakját), de tagja volt a társulatnak az akkoriban alig huszonéves Kovács György, Fényes Alíz, Tóth Elek, Tompa Pufi vagy Solymosán Magda és Váradi Miklós. Janovics társulatát a háborús években készített filmjeinek bevételéből tartotta fenn, illetve igyekezett a magyar kultúra minden jelentős eseményét megünnepelni a színházban. Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. szeptember 10.Kolozsvár 1940-es visszatéréseHetvenöt évvel ezelőtt, 1940. szeptember 11-én, egy szerdai napon vonultak be a magyar honvédség csapatai Kolozsvárra. A második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély, ezzel együtt pedig a kincses város is visszatért a hazához. Néhány nappal a második bécsi döntés kihirdetése után, 1940. szeptember 3-án, Horthy Miklós kormányzó hadparancsban útnak indította a Magyar Királyi Honvédséget, hogy ellenőrzése alá vonja a Magyarország javára ítélt területeket. A IV. hadtest Szatmárnémeti, a II. hadtest Érmihályfalva, a IV. hadsereg Técső, a VII. és VIII. hadtest pedig Máramarossziget előtt várta a határátlépést, amelyet szeptember 5-re időzítettek. Kolozsvárra szeptember 11-re érkeztek meg a magyar csapatok, felszabadítva a kincses várost a román megszállás alól. Beck Albert királyi ezredes és segédtisztje, verebélyi Marssó István tartalékos hadnagy délelőtt 11 órakor jelentek meg a városházán, hogy a magyar államhatalom számára átvegyék Kolozsvárt. „Amikor átveszem ennek a ragyogó múltú, ősi, magyar városnak a parancsnokságát, első szavam a hála szava a Mindenhatóhoz, hogy ezzel a dicsőséges, boldog nappal megajándékozta a magyar nemzetet. Köszönetemet fejezem ki Kolozsvár magyarságának, hogy kitartott a hosszas raboskodása alatt, és meg tudta őrizni ennek a városnak hagyományos magyar jellegét” – mondta beszédében az ezredes. A katona szavai jogosan fejezték ki azt az örömöt, amit a kolozsváriak éreztek a visszatérés nagy napján. A bő két évtized alatt, míg román hatalom alatt sínylődött a város, több kár érte a magyarságot, mint haszon: intézményeit elvették, szobrait ledöntötték, hivatalaikból elüldözték őket. Beck Albert néhány hónapig a város katonai parancsnoka volt, majd Keledy Tibor jogász lett 1944-ig a polgármester – 1919 óta ő volt az első, napjainkig pedig gyakorlatilag az utolsó magyar polgármestere Kolozsvárnak. Bevonulnak a honvédek Délután két órakor vonult be a városba a magyar királyi honvédség, vitéz Jány Gusztáv altábornaggyal az élen. Nagyvárad felől érkeztek, végigvonultak a Monostori, majd az Unió utcán, hogy végül a Főtéren, a Szent Mihály-templom előtt felállított dísztribünön ülők előtt tisztelegjenek. Dr. Vékás Lajos, a Magyar Párt kolozsvári tagozatának elnöke üdvözölte a bevonuló csapatok főparancsnokát, majd az egyházak képviselői fogadták a bevonuló honvédséget. Kolozsvár lakossága ezúttal is kitett magáért: a templomok tornyain magyar zászlók lengtek, virágeső borította el a bevonuló katonákat. „Mindent vissza! Éljen a magyar hadsereg!” – kiabálta a mámorban úszó sokaság. A Bánffy-palota homlokzatán Horthy Miklós hatalmas portréja díszelgett, az utcákon díszmagyarba vagy népviseletbe öltözött fiatalok integettek a bevonuló magyar csapatok felé. Huszonkét év elteltével ismét felcsendült a Himnusz Kolozsvár szívében. A korabeli tudósítások tanúsága szerint még a délután lezúdult hatalmas zápor sem riasztotta el az embereket, senki sem mozdult, míg véget nem ért a nagy ünnep. Történelmi esemény volt: az elnyomók helyett szabadítókat üdvözölhetett Mátyás király városának népe. „És ahogy Jány Gusztáv ott állott a szakadó esőben az utolsó csapat elvonulásáig, úgy állott ott nem szűnő lelkesedéssel az egész város, Erdély fővárosa” – olvashatjuk Bor Jenő altábornagy visszaemlékezéseiben. Öröm és lelkesedés Nagybányai Horthy Miklós gépkocsin érkezett az ünnepi díszszemle helyszínére. A Szent Mihály-templom északi felén kiépített dísztribün előtt a város magyar vezetése üdvözölte vendégeit. Először gróf Teleki Pál miniszterelnök köszöntötte a kormányzót, majd gróf Bethlen György mondott köszöntő beszédet az itt maradottak nevében. „Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit! Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha, egy percre sem. És most, mikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a történelmi pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat. Gondolatban ma itt van minden magyar!” – mondta többek között Horthy Miklós az ünneplő tömegnek. „Az üdvözlő beszédek, vitéz Jány altábornagy zengő szavai minden pillanatban elvesztek a Főteret borító embertenger lelkesedésének kirobbanásaiban. Lelkesen éltették Magyarország kormányzóját, vitéz nagybányai Horthy Miklóst, Teleki gróf miniszterelnököt, Csáky gróf külügyminisztert… Egetverő lelkes éljenzés fogadta annak a három–háromtagú német és olasz katonai küldöttségnek tagjait is, akik a fogadtatási ünnepség megkezdése után érkeztek a magyar, német és olasz színekkel ékesített díszemelvényre. Tízezrek ajkán csendül fel a Szózat, s mire hangjai elhalnak a kövér esőcseppek kopogásában, megkezdődik a diadalmas felvonulás, amelyhez foghatót soha nem láttunk. Mint egy érchenger dübörgött végig a városon a honvédség beláthatatlan hadoszlopa. Gyalogosok, géppuskások, légelhárító ütegek, tüzérek, huszárok vonultak el fenséges erővel, sziklaszilárd nyugalommal, arcukon az út porával, a visszaszerzett magyar földek áldott porával, mosollyal, ölükben virággal, örömünk, hálánk, boldogságunk, jövendőbe vetett hitünk szerény ajándékaival” – számolt be az örömmámorról a kolozsvári Keleti Újság 1940. szeptember 12-i száma. A boldogság azonban nem tartott sokáig: a háborúban vesztesnek kikiáltott Magyarországot újabb csonkítással sújtották, az 1947-es párizsi békeszerződés ismét a trianoni határok közé szorította Mária országát. Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. november 12.Belső migrációA „multikulturális” kifejezés kulturális vagy nemzeti sokszínűséget jelent, míg a „multikulturalizmus” olyan ideológia, mely támogatja a kulturális és a nemzeti sokszínűséget és elismeri az etnikai kisebbségeket. Ám a romániai hétköznapok azt bizonyítják, a gyakorlat igen messze esik az elmélettől. Manapság, amikor valóságos népvándorlás indult el Európa irányába és az idegen kultúrákból, más életkörülmények közül érkező bevándorlók egyre nagyobb kihívás elé állítják a civilizált országok döntéshozóit, érdemes emlékeztetni arra, hogy a 60-as 70-es évek Romániájában országon belüli – igaz, a hatalom által kikényszerített és irányított – migráció zajlott le, ami nem kis változást okozott az addig magyar többségű települések mindennapjaiban. A vándorlás tudatosan egyirányúvá sikeredett: Moldvából és Havasalföldről Erdély nagy és kis városaiba tartottak tömegestől a sokszor félanalfabéta román munkások és parasztok. Nem beszélnénk manapság úton-útfélen multikulturalizmusról, ha az etnikumok jól kitervelt, tudatos keverése nem történik meg, ha az évszázadok óta többségében magyarok által lakott vidékeket nem sikerül etnikailag teljesen átrajzolni. Több tízezer román anyanyelvű egyént költöztettek be – elsősorban a falvakról – az erdélyi városokba rohamléptekkel épült tömbházrengetegekbe. Kolozsváron – ahogyan más nagyvárosban is – ma már második, harmadik generációs bevándorlókról beszélünk, akiknek semmi közük az egykori kincses városhoz, és akik ma sem ismerik el és nem tudják elfogadni azt a tényt, hogy a város épített és szellemi öröksége az egykor itt élő magyarság keze nyomát viseli. Uralkodásuk érdekében mindent megtesznek: román zászlók lengenek a legváratlanabb helyeken, a törvény által is biztosított kétnyelvűség a legtöbb esetben csak papíron létezik. Ugyanakkor minden talpalatnyi helyet beépítenek ortodox templomokkal, ami szintén a „mi vagyunk itt az úr” elvet hivatott alátámasztani. A romániai multikulturalitás pusztán szemfényvesztés, a hatalom nagyon jól tudja: ha komolyan venné a kulturális és nemzeti sokszínűséget, és mindent megtenne, hogy egyenlő alapokon bírálja el a nemzetiségeket, megszűnhet a társadalom egysége. A nagyvilág felé persze mindent elkövetnek, hogy úgy tűnjön, Romániában a kisebbségek paradicsomi körülmények között élnek. A határokon belül viszont minden eszközzel a nemzetállam megerősítésén ügyködnek: ezért nem akarnak hallani semmiféle autonómiáról, ezért vonnak fel hatalmas nemzeti trikolórokat majdnem színtiszta magyar településeken, ezért nem engedélyezik a kisebbségek szimbólumainak használatát, és ezért veri ki őket a verejték, ha felcsendül a Himnusz. Ahogyan Angela Merkel német kancellár fogalmazott még 2010-ben: „A multikulturális társadalom építéséről szóló kísérlet megbukott”. Szerinte „az álom, amely szerint a multikultiban az emberek boldogan élnek egymás mellett, egyszerűen nem működik Németországban”. Romániában sem. Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. január 25.Emlékek Thália templomából Nánó Csaba interjúkötetébenAzon túlmenően, hogy nagyon emberi, meleg hangú beszélgetéseket tartalmaz, olyan színháztörténeti korszakot rögzít, kelt életre és hoz mozgásba ez a könyv, amit a közösségi színjátszás korszakának neveznék – méltatta Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatóhelyettese Nánó Csaba Ahol fény, ott árnyék is című interjúkötetét a szombat esti könyvbemutatón a kincses városban. A nagyváradi Europrint Kiadó gondozásában megjelent kötet összesen tizenegy portréinterjút tartalmaz színművészekkel, operaénekesekkel, a 70-es és 80-as évek kolozsvári magyar színjátszásának meghatározó személyiségeivel. Visky András úgy fogalmazott, szereti, ahogy Nánó Csaba kérdez. „Kérdései néha meglepően direktek, váratlanok és nagyon személyesek, mégsem szemérmetlenül, hanem őszinte érdeklődéssel kérdez. Így olyan dolgokat tudunk meg interjúalanyaitól, amelyeket korábban nem tudtunk" – magyarázta. Derzsi Ákos, a könyvkiadó igazgatója elmondta, azért épp Nagyváradon jelent meg a kötet, mert a szerzővel osztálytársak voltak Kolozsváron, régóta ismerték egymást, ugyanakkor nagyra értékeli Nánó Csaba munkásságát. A könyvbemutatón Makkay József, az Erdélyi Napló főszerkesztője beszélgetett a szerzővel, aki maga is a lap újságírója. Thália templomával való kapcsolatáról Nánó Csaba elmondta, szülei a kolozsvári színház folyosóján ismerkedtek meg, aztán ő a nyolcvanas években felcsapott amatőr színjátszónak. Ekkoriban ismerkedett meg későbbi interjúalanyaival, így újságíróként feltett szándéka volt, hogy a színház egyik aranykorszakának számító periódust, a 70-es, 80-as éveket megörökítse. Arra a kérdésre, hogy mi szükséges ahhoz, hogy megnyíljon valaki, betekintést engedjen a magánéletébe is, Nánó Csaba kifejtette, nagy adag empátia szükséges, a beszélgetőtárs pedig megérzi ezt. A szerző mintegy 50 interjújából választotta ki a kiadóval közösen a most megjelent 11 beszélgetést, és olyan alanyokra esett a választásuk, akik már eltávoztak az élők sorából. Többek közt Dorián Ilona, Nagy Dezső, Senkálszki Endre színművész, Mátyás Jenő operaénekes is megszólal a kötetben, amely a kommunista diktatúra évtizedeinek hangulatát is visszaadja. A Kötő Józseffel készült interjúból például kiderül, hogy 1985 és 1990 között – amikor a tavaly januárban elhunyt Kötő volt a színház igazgatója – állandóan driblizni kellett: jött egy-egy „pártokos", akinek fogalma nem volt a színházról, de ha nem tetszett neki egy jelenet, egyszerűen kicenzúrázta. A tizenegy interjú közül kettő Senkálszky Endre színésszel, színházigazgatóval készült, a szerző bevallása szerint azért, mert annyira színháztörténeti emlékek azok, amikről beszélt, hogy kikerülhetetlen volt két interjút is beválogatni a kötetbe. Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár) 2016. január 26.Bemutatták Nánó Csaba interjúkötetétNánó Csaba Ahol fény, ott árnyék is című interjúkötetét mutatták be szombat délután a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában. A nagyváradi Europrint Kiadónál megjelentetett könyv tizenegy interjút tartalmaz olyan kolozsvári színészekkel és operaénekesekkel, akik már eltávoztak közülünk. Az interjúk jó része 1998–2000 között készült és a Szabadságban jelentek meg. A családias hangulatú könyvbemutatón Derzsi Ákos, a kiadó igazgatója, Makkay József, az Erdélyi Napló folyóirat főszerkesztője és Visky András, a színház művészeti vezetője osztotta meg gondolatait a népes hallgatósággal. – Egy könyv megszületése mindig gyönyörű folyamat. Jó érzés a szeretettel és hozzáértéssel elkészített könyvet a kezünkbe venni. Azon túlmenően, hogy nagyon emberi, meleg hangú beszélgetéseket tartalmaz Nánó Csaba könyve, feltűnik még az olvasónak, hogy ez a kötet olyan színháztörténeti korszakot rögzít, de jobb, ha azt mondom, hogy kelt életre és hoz mozgásba, amit én a közösségi színjátszás korszakának neveznék. Több interjú Harag György rendező személye köré összpontosul. Érdekes volt azzal szembesülni, hogy kiváló alkotói magatartásán túl volt valami sajátos titka Harag György személyiségének. Mégpedig az, hogy benne megbízó, vele szeretettel és örömmel dolgozó csapatot tudott összehozni. Többször szembesültem ezzel a ténnyel, amikor azokkal a színészekkel beszélgettem, akik egykor a mesterrel dolgoztak. Nem csak színházcsinálóként, hanem a színház iránt érdeklődő emberként is megemlítem: szeretem, ahogy Csaba kérdez. Néha a kérdései meglepően direktek. Váratlan és nagyon személyes kérdéseket tesz fel, mégsem szemérmetlenül, hanem őszinte érdeklődéssel. Ennek köszönhetően korábban nem ismert tényeket tudhatunk meg az interjúalanyokról – mondta a kötetről Visky András. Szabadság (Kolozsvár) 2016. január 26.Könyv a színpad nagyjairól – akik már nincsenek közöttünkAhol fény, ott árnyék is: ez a címe Nánó Csaba interjúkötetének, amelyben a kolozsvári színjátszás olyan markáns személyiségeit idézi meg, akik már nincsenek közöttünk. Az igényes kivitelezésű, gazdagon illusztrált kötet 2015 végén jelent meg a nagyváradi Europrint kiadó gondozásában. Tizenegy interjún keresztül vezet be azoknak a színészeknek, operaénekeseknek a letűnt világába, akik a kolozsvári magyar színház valódi sztárjai voltak az 1970-es, ’80-as években. „Emberi, meleg hangú beszélgetéseket tartalmaz ez a kötet. Olyan színháztörténeti korszakot kelt életre, amit én a közösségi színjátszás korszakának neveznék” – jelentette ki Visky András, a társulat művészeti aligazgatója a kolozsvári könyvbemutatón. Több interjúban megjelenik a legendás rendező, Harag György, és az interjúalanyok egybecsengő jellemzéséből az is kiderül, hogy sajátos titka volt személyiségének. Benne megbízó, vele szeretettel és örömmel dolgozó csapatot tudott mindig maga köré gyűjteni. A szerző elmesélte: élete már születése előtt összefonódott Tháliával, hisz szülei a sétatéri színház folyosóin találkoztak először. Gyermekkorában két színházi produkcióban is statisztált, abban az időben már csodálta a nagy művészeket, későbbi interjúalanyait. „Empátiával, felkészülten kell kérdezni. Beszélgetés közben nyílnak meg az emberek” – mondta Nánó Csaba az interjúkészítés kulisszáiról. Az alanyok arról az időszakról mesélnek, amelyben a közönség megtöltötte a 850 férőhelyes nézőteret, és – mivel nagyon sok mindenről nem volt szabad beszélni – fantasztikusan nyitott volt arra, hogy felfogja az áthallásokat, rejtett üzeneteket. „Nehéz, de szép korszak volt: ez jön le minden vallomásból” – mondta a szerző. A kötet nemcsak egy letűnt színházi kor dokumentuma, hanem jónéhány érdekes, vicces sztorit, színházi anekdotát is első kézből kapunk meg benne. Nagy Dezső például felidézte Nánó Csabának, hogy a színpadon viccelődés nagy mestere volt Horváth Béla és Széles Anikó is. Dorián Ilona elmondja az interjúban, hogy kétszer is átszökött a határon, Bíró Levente meg a bohém, örök agglegény Tomcsa Sándorról mesélt vicces történetet, no meg az 1947-ben alakult Dolgozók Színházáról, ahol tűzoltó és kuplerájlakó „művésznő” is akadt a színészek között. Megtudjuk azt is belőle, hogy Dehel Gábor profi labdarúgó volt, mielőtt színészi pályára lépett volna, és akik ismerték Kötő Józsefet, biztos összeszorul a szívük interjút záró szavaira: „Nem készülök meghalni.” A megkérdezettek: Nagy Dezső színész (1941 – 2004), Dorián Ilona színésznő (1927 – 2001), Bíró Levente színész (1924 – 2007), Mátyás Jenő operaénekes (1935 – 2015), Dehel Gábor színész, rendező (1940 – 2014), Kötő József színháztörténész, a Kolozsvári Magyar Színház egykori igazgatója (1939 – 2015), Senkálszky Endre színész, szintén a Kolozsvári Magyar Színház egykori igazgatója (1914 – 2014) – vele két interjút is közöl a szerző, Bereczky Júlia színésznő (1928 – 2007), Szilágyi Ferenc tenorista (1925 – 2010), László Gerő színész (1928 – 2005) és Váli Ilona, aki férjére, Harag Györgyre (1925 – 1985) emlékezik. T. Koós Imola. maszol.ro 2016. február 25.A fehér holló beszédeKözhelyszámba megy, hogy az Egyesült Államokban – és általában a nyugati demokráciákban – a haláltól és az adóhivataltól nem szabadulsz. Lehetsz államelnök, miniszter vagy a világ leggazdagabb polgára, ha hibáztál, fizetsz. A törvények mindenkire érvényesek, és nem képezik alku tárgyát. Nem így keleten, ahol a helyzet negyedszázada változatlan. Ahol még mindig csak mankóval vánszorgunk a jogállamiság felé. És ahol nagyon sokan úgy gondolják, hogy a törvények betartása opcionális. A fehér hollónál is ritkábban megszólaló román államelnöknek – egy mondvacsinált politikai és médiahisztéria közepette – egyetlen beszólásával sikerült lenulláznia mindazt, amit magáról kiépített: a hitelességét. Olyan módon mondott ellen mindannak, amit a választási kampányban hirdetett, hogy az ember csak hüledezik. Aki azt hitte, valamiféle elegáns szemérmességből hallgat az elnök az év nagyobbik felében, most rájöhetett, hogy téved. Azért van csendben, mert nem mer beszélni. Nehogy megsértse azokat, akik a minap még mocskolták, sárba tiporták, megalázták. Az ország első embere azok mellett állt ki, akik – akárcsak egy hazaárulónak – az elnökválasztási kampányban ki sem ejtették a nevét. És azokat sajnálja le, akik naivan bedőltek, hogy eljött a „jól elvégzett munka” ideje. Az államfő kijelentései, miszerint egy állami hatóság intézkedései egy magánvállalkozás ellen „hejruppista” módon történtek, és hogy nem szabad a sajtószabadságot „banális adminisztratív okokra hivatkozva” korlátozni, valamint a szenátusban történt felhördülés a törvényesség betartása ellen annak bizonyítéka, hogy a legfelsőbb román hatalom magasról tesz a saját maga által alkotott törvényekre, a jogállamiságra. A parlamentben lebzselőktől – mély tisztelet a kivételnek – csak ennyire telik. Dehogy mögéjük beáll a sorba Nagyszeben, az ország, a világ, a kozmosz nagy reménysége? Ez már szégyen. Amit a napokban művelnek azon a bizonyos tévéadón, azt az újságírói egyetemeken kellene tanítani, mint a legmocskosabb manipuláció, a félrevezetés, a hazugság, az önimádat és önsajnálat, a felbujtás és a megalázás fényes példáját. Ezt védeni: nagy hiba. Értsük meg: az egész ízléstelen botránynak semmi köze sincs a sajtószabadsághoz. Az országos adóhatóság egy 2014-es jogerős bírósági ítéletnek akar érvényt szerezni az Antena 3 kilakoltatásával, ugyanis a televízió székhelyéül szolgáló ingatlan másfél éve az állam tulajdonába került. Magyarán: az okozott kárt meg kell téríteni, az ellopott pénzt vissza kell fizetni. A cirkuszra az államelnök is felébredt téli álmából. Bár ne tette volna. Nánó Csaba. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. május 19.Utcán a kultúraAmióta Supka Géza újságíró-polihisztor kilenc évtizeddel ezelőtt Miskolcon megálmodta, csak a háborúk szóltak közbe az ünnepi könyvhét megrendezésébe Magyarországon. Nagyszerű ötlet volt – immáron hatodik alkalommal – Kolozsváron is megszervezni az eseményt. Még akkor is, ha kissé keveredik benne a politika a kultúrával, a politikusok a könyvekkel. No,de lépjünk túl ezen, hiszen manapság a politika minden lehető és lehetetlen helyen ott van, és akarjuk vagy sem, beleszól, tervezi, irányítja életünket. Így aztán a kulturális rendezvényekről pláné nem hiányozhat némi önreklám, főleg választási évben. Persze, ha ezzel támogatják a magyar kultúra fennmaradását, akkor akár el is nézhetjük politikusainknak, hogy ők nyitják, zárják, vezetik, alakítják, látogatják a rendezvényeket. Így van ez az egész világon, miért lógjunk mi a sorból kifelé. De ne rontsunk a jón, hisz minden jel arra mutat, hogy a 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét sikert aratott. Legalábbis a szervezők szerint. Másoknak nagyon úgy tűnt, mintha kevesebben látogatták volna a kiadók, könyvárusok standjait, mint az elmúlt években. Természetesen ez szubjektív vélemény, négy nap pedig édeskevés minden elképzelés valóra váltásához, minden igény kielégítéséhez. Így is nagyon jól meg kellett fontolni, hogy a sok érdekes, esetenként egymásra szervezett rendezvény közül melyiken vegyünk részt. Ami a könyvek árát illeti, hétköznapi, fizetésből élő embernek sajnos egyáltalán nem ünnep a könyvhét. El kell ismerni, nem a kiadványok drágák – nyugati zsebeknek akár röhejesen kevés –, hanem a fizetések, nyugdíjak alacsonyak. Utóbbiakhoz viszonyítottan minden drága, ami a megélhetéshez szükségeltetik, a könyv pedig ebben az országban már-már luxuscikknek számít. Ürömben az öröm, hogy ha már könyvhét és ünnepi, kevesen mennek el úgy a kiállított kiadványok mellett, hogy valamit ne vásároljanak. Az már bonyolultabb kérdés, hogy miért vásárolunk akkor, ha kihozzák elénk, és miért nem fordulunk be ugyanazért az üzletbe. Ám ez legyen az emberiség legnagyobb gondja. Mindazonáltal öröm volt nézni a fiatalokat, akik legalább ideig-óráig lekapcsolták magukat a virtuális világról, és kilátogattak oda, ahol valós dolgok történnek. Ha csak a szemükkel is simogatták a könyveket, de legalább élőben látták, hogyan is néznek ki. Így talán néhány évet még túlél a nyomtatás műfaja, mielőtt végképp felkerül okosabbnál okosabb kütyükre, és majd múzeumokban, egy letűnt kor emlékeként mutogatják a papírosra nyomtatott betűket. Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. június 9.Bartis Ferenc: volt rab, de szolga sohaÖsszesen tíz évet ült börtönben többek között azért, mert 1956-ban a kolozsvári Házsongárdi temetőben felolvasta az Utószó című versét. A nyolcvanas években fiával együtt kitoloncolták Romániából, haláláig Budapesten élt. Egy évtizede hunyt el Bartis Ferenc költő, író. Bartis Ferenc: Utószó (részlet) Hogyha sírunk: kiröhögnek, Hogyha kérünk: fel is kötnek, Hogyha küzdünk: odalöknek Történelmi kárörömnek - És mégis élünk Magyar, szavad világ értse: Anyanyelvünk létünk vére; Anyánk szíve tetemére Átok zúdult: vége, vége… - És mégis élünk! Az 1936. július 4-én Gyergyószárhegyen született Bartis Ferenc (írói álneve „Karda”) neve összefonódott az elnyomás, a korlátozás elleni harccal, de legfőképpen a kisebbségben élő magyarság jogainak betartása iránti küzdelemmel. A középiskolát szülőhelyén végezte, majd Marosvásárhelyen érettségizett. Alig volt 13 éves, amikor először letartóztatták, mert részt vett szülőfaluja lázadásában a román kommunista diktatúra ellen. Egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem magyar–történelem szakán kezdte 1956-ban. Alighogy elkezdődött a tanév, Magyarországon kitört a forradalom. Bartist is jócskán megérintette ennek szele, és november elsején, több társával együtt kivonultak a Házsongárdi temetőbe, ahol Dsida Jenő kriptájánál elszavalta az Utószó című, de És mégis élünk! sorú refrénjéről híressé vált versét. 1957-ben többedmagával letartóztatták és bebörtönözték. Hét év szigorított börtönt kapott, 1964-ben 19 csonttöréssel és jobb fülére örökre megsüketítetten szabadult. A börtön meghatározó élménye minden kötetében visszatér, akárcsak a szabadság utáni vágy. „Bár voltam rab, de szolga soha!” – vallotta később Bartis Ferenc. Megpróbáltatásairól a Rácsok között Romániában című kötetében számolt be. Tanulmányait csupán 1968-ban tudta befejezni, amikor tanári képesítést szerzett a marosvásárhelyi Pedagógiai Intézetben a magyar–román–francia szakon. Volt erdőmunkás, kőműves, kazánkovács, pékinas, tanár, kőfaragó, szerkesztő többek között Sütő András mellett az Új Életnél, később Budapesten kiadóigazgató, a Magyarok című folyóirat és az általa alapított A CÉH Lap- és Könyvkiadó főszerkesztője. De mindenekelőtt költő volt, 39 könyve jelent meg, költeményeit sokan megzenésítették. 1984-ben települt át Magyarországra, amikor a román diktatúrában megfosztották állampolgárságától. Az általa létrehozott Összmagyar Testületen (amelyet még a börtönben alapított) keresztül 32 ország magyarjaival tartotta a kapcsolatot. Szeretett szülőföldjétől távol, Budapesten érte a halál 2006. június 9-én, végakaratához híven szülőfalujában, Gyergyószárhegyen temették el. Őserő és tele hamutartó Ahányszor csak találkoztam Bartis Ferenccel, mindig az volt az érzésem, egy tornádó vagy maga az ősrobbanás jön velem szembe. Ennyi energiát egy emberben sem azelőtt, sem azután nem láttam. Különös személyiség volt, olyan tűzzel égett, amilyen csak azoknak adatik meg, akik igaz hittel teszik a dolgukat ebben az árnyékvilágban. A sors ajándéka, hogy a korkülönbség ellenére (apám lehetett volna) Ferivel a kétezres évek legelején igazi bensőséges baráti kapcsolatba kerültem. Igaz, ahogyan én emlékszem, vele kétféle viszonyba kerülhetett az ember: vagy barátjává fogadott, és mindenben, amiben tudott, segített – ez volt a többség –, vagy ellensége voltál – ahogyan a „smasszerek”, akik a börtönben megalázták, süketre verték, a szekusok, akik fél életén át üldözték, vagy a besúgók, akiknek bűneit sosem felejtette el. Jellemző volt Bartis Ferencre: ha elromlott mondjuk a vízcsapja, biztos, hogy erdélyi származású mesterembert hívott, hogy megjavítsa. És bevallom: rövidre sikeredett budapesti karrieremet nagyrészt neki köszönhettem. Vas utcai lakásán olykor órákig beszélgettünk, ha múltjáról, szülőföldjéről mesélt, már-már transzba esett. Emlékezetes marad számomra, hogy ilyenkor egy tányér nagyságú hamutartót megtöltött csikkekkel, észre sem vette, ahogy egyik cigarettáról a másikra gyújt. Hangja zengett a szobában, úgy tűnt, megszűnt körülötte a világ, mimikájából, gesztusaiból is le lehetett olvasni azt a szenvedést, amit az elveszett és elvesztett Erdély iránt érzett. Sosem tudta megbocsátani a román hatalomnak, hogy megfosztotta állampolgárságától, gyakorlatilag földönfutóvá tette, és fiával, Attilával együtt – felesége, Margit akkor már nem élt – elüldözte őket szülőföldjükről. De a sors megbosszulta magát: Bartis munkásságát a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével és az ’56-os forradalom hőse kitüntetéssel is elismerték új hazájában, fia, Attila jelenleg az egyik legismertebb magyar író és fotóművész. Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. június 23.Balogh Edgár: régi hittel át az új korbaTemesváron született 110 éve, Kolozsvárott hunyt el két évtizede Balogh Edgár közíró, szerkesztő, a romániai magyar irodalom egyik nagyhatású szervezője és nevelője. A nagyszebeni szász Kessler családból származott az 1906. szeptember 7-én született író, apja honvédtiszt, anyja tanítónő volt. A család 1910-ben Pozsonyba költözött. 1926-ban vette fel anyja családnevét, így lett Balogh. Pozsonyban végezte el a magyar reálgimnáziumot, majd a prágai német egyetem filozófiai karán folytatta tanulmányait. Etnográfusnak készült. 1922-ben a losonci A Mi Lapunk című ifjúsági folyóirat jelentette meg első írását, rá öt évre már a Budapesten megjelenő Ethnographia-Népélet közölte egyik tanulmányát. Publicisztikai munkásságát a Prágai Magyar Hírlapban, a csehszlovákiai magyar ellenzéki pártok lapjában kezdte. Kezdeményezője és szervezője volt a csehszlovákiai magyar ifjúság haladó Sarlós-mozgalmának. 1931-ben a kommunista mozgalomba kapcsolódva Fábry Zoltánnal szerkesztette Az Út című prágai baloldali folyóiratot. 1934-ben lefordított egy antifasiszta művet, ezért a csehszlovák hatóságok 1935-ben kiutasították az országból. Kolozsváron, majd Brassóban telepedett le, a Korunk, illetve a Brassói Lapok munkatársa lett. Rövid ideig tanító volt Kalotaszentkirályon, majd Móricz Zsigmond megbízásából a Kelet Népe kolozsvári szerkesztője lett. Tanított és egy ideig rektora volt a Bolyai Tudományegyetemnek, de 1949-ben – a Magyar Népi Szövetség több más vezetőjével együtt a szocialista törvényesség megsértésének vádjával – letartóztatták, és 1956-ig börtönbe vetették. A Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése után a magyar irodalomtörténeti tanszéken publicisztikát adott elő. 1957-től 1971-ig az újrainduló Korunk főszerkesztő-helyettese volt. A hithű kommunista Noha éppen a kommunista hatalom vetette börtönbe Balogh Edgárt, eszmei síkon tántoríthatatlan rajongója maradt a lenini eszméknek. Egy 1972-ben megjelent kötetének (Intelmek, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest) előszavában a következőképen fogalmaz: „Pártunk főtitkára mindnyájunk szívéből szólt, akik ifjúságunktól korszerű önmegfogalmazást várunk a szocialista tudat s ennek megfelelően az alkotó emberség szellemében, s ezért helytelenítünk minden eltompulást, mely marxista-leninista ideológiai felkészültségünk, szocialista hazafiságunk rovására valamelyes nemtörődömséget, egyénieskedő és szabados tervszerűtlenséget sugalmazna, veszélyeztetve az új nemzedék folytatólagos történelmi szerepét a szocialista társadalom építésében.” A kötet fejezeteiben „saját kommunistává válásom ívéről” szól Balogh Edgár, azzal a kimondott céllal, hogy hozzájáruljon „ideológiai megerősödésünkhöz, főleg a nevelés terén”. A kötet utolsó lapján reményét fejezi ki, hogy „álbaloldali megoldások és reakciós visszacsuszamlások helyett a fiatalság megtalálja a pártos kommunista felfogás teljes emberi becsét és jelentőségét”. Nos, az akkori fiatalság ennek nem találta meg sem becsét, sem jelentőségét: 1989 decemberében a tömeg Romániában is besöpörte az asztal alá a kommunista diktatúrát, lenini, marxi, ceauşescui ideológiájával együtt. Nem adta fel De Balogh Edgár nem adta fel: úgy gondolta – több más levitézlett káderrel együtt –, ott a helye továbbra is a véleményformáló, észosztó tisztségviselők között, így aztán a frissen alakult magyar érdekképviseletben is szeretett volna jeleskedni. Erről érdekes adalékokat találunk az Együtt és külön: az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) című kötetben, melyet Bárdi Nándor, Gidó Attila és Novák Csaba Zoltán szerkesztett, és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet jelentetett meg Kolozsváron, 2004-ben. Kiderül, hogy a forradalom napjaiban Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, ám Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet. Viszont megalakult a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács, melynek december 28-i gyűlésén felszínre kerültek a nézeteltérések. Sipos Gábor ekkor úgy fogalmazott, hogy a „magyarság körében a nomenklatúra jóemberei maradtak meg hangadónak”. Kapcza Imre ügyvéd kijelentette, nem hajlandó együttműködni Balogh Edgárral. Idézünk a fent említett kötetből: „Az összeszólalkozást követő napokban Benkő Samu próbálta rávenni, hogy ezt most már tényleg hagyja abba, írjon, stb.” Gáll Ernő szerint Balogh Edgár mindenáron elnökölni akart, noha „vele szembe évtizedek óta gyűlt a kritika, sőt az ellenszenv…”. Kétségtelen, hogy Balogh Edgár sokat tett az erdélyi magyarságért, Kolozsvárért, de esetében is érvényes az a megállapítás, hogy nem tudta, mikor kell egyet hátrább lépni. Kolozsváron hunyt el 1996. június 19-én. Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. augusztus 11.Kolozsvár szégyenszobraKolozsváros olyan város, a kapuja kilenczáros – szól a mindenki által ismert népszerű dalocska. A történelmi emlékek, a régvolt elődök által épített bástyák, épületek, szobrok és megannyi más mellett van azonban egy viszonylag új köztéri alkotás, amely fügét mutat a jóérzésnek és esztétikailag súlyosan szennyezi a környezetet. Ez nem más, mint a magyarirtó Avram Iancu szobra, amely egyebek mellett Gheorghe Funar egykori polgármester ízlésficamának állít emléket. A förmedvényt úgy helyezték el, hogy déli irányból, a városba jövet, már messziről szúrja az ember szemét. Magának a térnek a felújítása – szoborral, szökőkúttal megtűzdelve – egyetlen célt szolgált: áthelyezni a hagyományos Főteret – a Mátyás-szoborcsoport és környéke – egy olyan térre, amely nem emlékezetet lépten-nyomon a város magyar múltjára. Persze nem sikerült. A hamarosan 700 éves kincses városban aligha lehet elhajítani úgy követ, hogy az ne egy magyar történelmi emléket találjon el. Ha bármelyik Kolozsvári lakost arról kérdezzük, hol a Főtér, senkinek nem jut eszébe az Avram Iancu szobra által uralt tér. A szoborállítással más „eredményt” is elért a 90-es évek eleji városvezetés: gyakorlatilag meggyalázták a magyarok egyik szimbolikus kulturális központját, amely a Bocskai és a Hunyadi tereket foglalja magába, ahol Janovics Jenőék 1906-ban felavatták a Nemzeti Színházat és ahol az egykori Bánffy György-telken az impozáns Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) palotája is helyet kapott. Ma már a színház sem, a tér sem, a palota sem, és – legyünk őszinték – a város sem a miénk. Ide épült a múlt század 30-as éveiben az ortodox katedrális. A teret, amely a 19. században Trencsin tér néven volt ismert, az 1899-es rendezése után az itt álló palota nyomán EMKE térnek kereszteltek, majd 1907-ben Bocskai névre neveztek át. A trianoni békeszerződést követően a románok Alexandru Ioan Cuza nevét adták neki. A második világháború idején neve Hitler térre változott. A háború után Malinovszkij marsall nevét vette fel, majd 1964-ben Győzelem tér lett. 1993. december 1-jétől a kincses város sok névváltoztatáson átesett közterét a románok által nemzeti hősként ünnepelt, a magyarok szemében egy gyilkos figura szobra uralja. „Gheorghe Funar, Kolozsvár polgármestere eldöntötte, Kolozsváron fel kell állítani Avram Iancu szobrát, amely méreteivel, monumentalitásával túlszárnyalja Mátyás király szobrát. Pályázatot írt ki. A bírálóbizottság elnöke, Raoul Şorban művészettörténész, a Szocialista Munkáspárt tagja nem az esztétikát vette figyelembe, hanem a politikumot. Ilie Beinde nyert, aki primitív elképzelések rabja. Pályaműve 20 méter magas, bazaltkövekből rakott oszlop, a tetején áll majd Avram Iancu 5 m-es bronzszobra. Hiába tiltakoztak a művészek, a román értelmiségiek, Funar nem hallgatott rájuk, idén december 1-jén szeretnék fölavatni a szobrot” – írta 1993-ban a szoborról a Népszava. (A cikkben elírás történt, a szobrász neve helyesen Ilie Berindei). A szoborállítás ötlete még csak nem is új keletű, Funarnak voltak hasonszőrű elődei. 1930-ban, amikor még Trianon után frissiben dúlt a románkodás Kolozsvárott, megszületett egy terv Iancu szoborba öntéséről. A románoknak mindig fájt, hogy Európa egyik legszebb köztéri szobra egy magyar művész, Fadrusz János alkotása Kolozsváron, és egy magyar királyt, Mátyást ábrázolja az akkor még majdnem teljesen magyar város közepén. Nem beszélve az 1902-ben felavatott Mátyás-szobor nagyságáról, művészi értékéről, amely messze földről érkezett látogatókat is ámulatba ejtett és ejt a mai napig. Azt még a román nemzetiségű építészek és szobrászok is elismerik, hogy ennyire csúf „műalkotás” nincs széles e hazában. Alkotójáról, a Svájcban élő Ilie Berindeiről keveset tudni, jött, látott, és… megáldotta a várost egy szörnyszülöttel. Évekkel ezelőtt, 2007-ben a Clujeanul hetilap és a MindBomb akciócsoport már kérte az akkori polgármestert, hogy a nemkívánatos funari örökségtől szabaduljon meg, ám a válasz az volt, hogy a polgármesteri hivatalban a szobor kérdésével nem foglalkoznak, a téren azonban tervezik egy zenélő és színpompás szökőkút építését. Később is hiába kérte több román és magyar szobrász, építész, művészettörténész, de a Művészeti Akadémia tagjai és más értelmiségiek is a polgármesteri hivatalhoz intézett nyílt levelében, hogy a szobrot valamilyen formában tüntessék el, Emil Boc jelenlegi polgármester már 2014-ben határozottan kijelentette, amíg ő lesz a város élén, egy ujjal sem nyúlnak hozzá. Kolozsvár 2021-re megpályázta az Európa Kulturális Főváros címet. Esélye van rá, hogy elnyerje, de kérdés, hogy egy ilyen szoborral vajon a városvezetés méltó-e arra, hogy megkapja a kitüntető címet. És ezt nem kizárólag a Kolozsvári magyarok állítják, hanem például a Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem több román nemzetiségű oktatója. A város főépítésze is azt nyilatkozta: új Iancu-szoborra van szükség, ám mivel ehhez erős lobbi kell, etnikai okok miatt „ezt nem fogja felvállalni senki”. Avram Iancu megítélése – annak függvényében, hogy román vagy magyar történészek nyilatkoznak róla – homlokegyenest eltérő. Történelmi tény, hogy az 1849-ben fellázadt császárhű románok – Avram Iancu vezetésével – magyarellenes pogromjuk alatt összességében 7500–8500 embert mészároltak le, megváltoztatva ezzel Dél-Erdély etnikai összetételét. Azóta Gyulafehérvár és környéke a magyarság szempontjából szórványnak számít, de az Avram Iancut ábrázoló – szakértők szerint is Európa egyik legrondább – köztéri szobor mégis ott virít Kolozsvár szívében. Mintegy emlékeztetve minket, magyarokat, hogy ne ugráljunk, mert megjárhatjuk… Nánó Csaba | Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. szeptember 22.Foglalják el helyeiket: kezdődik az évad!Bemutatók, felújítások, klasszikus és kortárs szerzők darabjai, fesztiválok várják a közönséget a 2016–2017-es évadban Erdély magyar színházaiban. A meghirdetett bemutatók között tallózva feltűnik, hogy például Shakespeare műveit több társulat is műsorára tűzte, de eddig ismeretlen szerzők darabjaival is megismerkedhetünk az új évadban. A folytonosság, az együttműködések és a 10-es szám jegyében hirdetett évadot a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A tervek szerint 2016 szeptemberétől 2017 júliusáig tíz új bemutatóval a tizedik kiadásához érkezett Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóval és számos kiegészítő programmal várják színházba az érdeklődőket. Október első hetében mutatják be a Magyari Etelka és Levkó Esztella meghívott vendég részvételével készült Még ezt elmondom, aztán megyek… című előadást. Az évad következő új produkcióját a társulat házi rendezője, Kedves Emőke jegyzi. Tuncer Cücenoglu kortárs török szerző darabja, a Hólavina azt mutatja be, hogyan zsarolják ma az embereket a hagyományokkal, a múlttal. A stúdióelőadás tervezett bemutatója október vége. Kocsárdi Levente a társulat idősebb kollégáinak és egy frissen felvett bábszínészének kínál lehetőséget, a november közepén bemutatásra kerülő Barlanglakók című előadásban. Az évad második fele két nemzetközi koprodukciót és két klasszikus szerző szövegének újragondolt változatát ígéri. Kokan Mladenovic Shakespeare-szonetteket, Sardar Tagirovsky pedig Moliére-vígjátékot állít színpadra. A Temesvári társulat évek óta tűz műsorra olyan koprodukciós előadásokat, melyeknek rendezői rendre Európa legizgalmasabb színházi alkotói közül kerülnek ki, és amelyek a kulturális különbségek mentén egy közös színházi nyelv megtalálását és fenntarthatóságát célozzák. Idén két ilyen koprodukció is bemutatásra kerül a Temesvári magyar színházban. Egyiküket, a film-és színházi rendezőként is elismert Hajdu Szabolcs állítja színpadra saját csapata, a Temesvári társulat három színésze és a zágrábi Eurokaz Színház színészeinek közreműködésével. A bemutató tervezett időpontja április vége. A másik, hasonló jellegű színházi előadást Schilling Árpád jegyzi. Az általa rendezett produkcióban a Temesvári magyar társulat mellett az Aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház színészei és a szabadkai Népszínház magyar és szerb társulata lép színpadra. Az előadást a 10. születésnapját ünneplő TESZT első napján, május 21-én láthatja a közönség. A felsoroltak mellett lesz új bábos produkció is, illetve egy-egy előadást állít majd színpadra Szász Enikő és Horváth Anna. Előbbi Görgey Gábor darabját, a Wiener Valzer-t, Horváth Anna, a társulat új, frissen végzett tagja pedig Wedekind: A tavasz ébredése című szövegét rendezi majd. Kolozsvár: nyolc bemutató Eseménydús évad kezdődik a Kolozsvári Állami Magyar Színházban is. Az intézmény nyolc bemutatóval, valamint az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadásával várja közönségét a 224. évadban. Tompa Gábor igazgató évadnyitó sajtótájékoztatón ismertette a társulat terveit, a bemutatásra kerülő darabokat és ezek rendezőit. Az évad első bemutatójának előkészületei már júniusban elkezdődtek, az orosz származású, de az Egyesült Államokban élő Yuri Kordonsky vezetésével készült Éjjeli menedékhely című Gorkij-drámát október 7-én láthatja a közönség a nagyszínpadra épített stúdiótérben. Már elkezdődtek a próbák Dragomán György Kalucsni című drámájának ősbemutatójára is, amelyet Visky András, a színház művészeti aligazgatója visz színre a Stúdióban. Különlegességnek számít, hogy a színház 14–18 éves fiatalok családi történeteiből készít közösségi alkotási módszerrel előadást. A fiatalok és szüleik kapcsolatát vizsgáló produkció előkészítése január óta zajlik, az említett két generáció képviselőivel mintegy hetven interjú készült el, melyekből kiindulva az alkotócsapat két dramaturg vezetésével összeállítja majd az előadás végleges szövegkönyvét. A darab rendezője Vargyas Márta, a bemutató tervezett időpontja november eleje. Az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivált ötödszörre szervezik meg november 24. – december 4. között, a fesztivál témája az Idegen odüsszeiája lesz. A rendezvényre Németországtól Dél-Koreáig számos társulat érkezik, visszatérő vendégként lesz jelen Declan Donnellan, Jaram Lee, a lengyelországi Teatr ZAR, valamint először lesz látható Kolozsváron a németországi Schauspielhaus Bochum és a stuttgarti Schauspiel előadása. A fesztivált követően januárban újabb fiataloknak szóló előadást tűz műsorra a színház: Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig musical-változatát Béres László rendezésében láthatja a közönség sok fiatal részvételével. 2017-ben először rendez Kolozsváron az ukrán Andriy Zholdak, akinek macedóniai Elektra-rendezése az Interferenciák Fesztiválon lesz látható. A fiatal európai rendezők között „ukrán fenegyerek” néven is ismert Zholdak a Kolozsvári társulattal Ibsen Rosmersholmját viszi színre. Fiatal rendezők műhelye címmel új sorozatot indít a Kolozsvári színház: az évad második felében Nagy Botond, Sinkó Ferenc és Tom Dugdale új rendezései lesznek láthatóak a stúdióban. Vásárhely: klasszikusok, kortársak Az új színházi idényben is rangos klasszikus és kortárs színművek, ifjúsági előadások, adaptációk, közkedvelt musicalek szerepelnek, de ünnepségek, irodalmi estek, könyvbemutatók, kulturális rendezvények is gazdagítják a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának műsorrendjét. Az idei évad legelső bemutatóját szeptember 16-án tartják a nagyteremben: az Olbrin Joachim csodálatos utazása című játék Hamvas Béla művei nyomán készül, rendezője a szabadkai származású Mezei Kinga. Jon Fosse Szép című drámáját Domsa Zsófia fordításában Adi Iclenzan viszi színpadra a kisteremben. Bemutatják Christine Rinderknecht Stresszfaktor_15 című ifjúsági darabját is Csáky Csilla rendezésében. Szilveszterre John Kander–Fred Ebb–Bob Fosse: Chicago című világhírű musicaljével készül a társulat Juronics Tamás rendező-koreográfus vezetésével, a darab zenei részét Incze Katalin és Strausz Imre jegyzi. Hosszú szünet után viszi színre ismét a társulat William Shakespeare Macbeth című tragédiáját, az előadás rendezője Keresztes Attila. Egy újabb Radu Afrim meglepetésdarab is lesz, a harmadik a nagysikerű produkciók sorában. Újabb Székely Csaba-drámát is láthat a publikum: Molière A botcsinálta doktor című műve alapján született a Doktor S., amelyet Rareş Budileanu rendezésében mutatnak majd be a kisteremben. Vendégrendezőként érkezik Marosvásárhelyre Theodor Cristian Popescu és Mohácsi János. Előbbi egy kortárs német szerző, Timur Vermes Nézd, ki van itt! című szatíráját, Mohácsi pedig Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-klasszikust viszi színre. Új évad Sepsiszentgyörgyön is A Tamási Áron Színház társulata az új évadban öt bemutatót tervez. A Gyulai Várszínház, a Háromszék Táncegyüttes és a Tamási Áron Színház közös produkciójának, a Sardar Tagirovsky által rendezett Zongotának a Sepsiszentgyörgyi bemutatója szeptember 14-én volt. A második előadást Kövesdy István rendezi Igor Bauersima kortárs svájci drámaíró norway.today című szövegéből, amely két fiatal elvágyódását és menekülési kísérletét meséli el. A szilveszteri produkciót Ray Cooney brit drámaíró Pénz az égből című bohózatát Zakariás Zalán állítja színpadra, amely a pénz hatalmát abszurd, humorral teli helyzetekkel és tévedésre hajlamos szereplőkkel ragadja meg. Porogi Dorka Bertolt Brecht A városok dzsungelében című rendezésével az élet alapvető kérdéseit feszegeti. Az évad utolsó előadását Alexandru Dabija rendezi, Harold Pinter Ünnep című darabja alapján. Az új bemutatók mellett Sepsiszentgyörgyön is műsoron mAradnak az elmúlt évadok legsikeresebb előadásai: a Vízkereszt, vagy amire vágytok és a Liliom Bocsárdi László, az Úrhatnám polgár Sardar Tagirovsky és a Jegesmedvék Zakariás Zalán rendezésében. Mindemellett felújításra kerülnek olyan meghatározó előadások, mint A csoda és A fösvény Bocsárdi László, Az ezredik éjszaka Zakariás Zalán és a Kaisers TV, Ungarn Porogi Dorka rendezésében. Felújított színház Szatmáron Az eredetileg Nagybányán alapított Harag György Társulat éppen hatvan évvel ezelőtt, 1956-ban foglalta el először a Szatmárnémeti történelmi színházépületet, így idén a társulat kerek évfordulót ünnepelve költözhet vissza az európai uniós alapokból teljesen felújított és modern színpadtechnikai rendszerrel felszerelt otthonába. A jubileumi év apropóján szatmári szerző a városról írt drámájának ősbemutatójával indul a 2016–17-es színházi évad: Láng Zsolt Bartók zongorája című, a városhoz kötődő, abban játszódó drámájával kezd a társulat. Az ősbemutató dátuma: október 14. Az előadás rendezője Patkó Éva. Az idei évadban három klasszikus mű is szerepel a műsoron: W. Shakespeare: Tévedések vígjátéka, melyet Bocsárdi László vendégként rendez; Zerkovitz Béla – Szilágyi László: Csókos asszony, rendező Bessenyei István; Carlo Goldoni Velencei terecske, az előadás rendezője Visky Andrej. Ezek mellett színre kerül Werner Schwab Elnöknők című műve a társulat alkalmazott rendezője, Sorin Militaru munkájaként, valamint Visky András Pornó című monodrámája romániai ősbemutatóként a szerző rendezésében. Arisztophanész Lüszisztraté című klasszikus komédiáját Bordás Attila rendezi. Az évadban látható majd a Janne Teller Semmi című, Dániában nagy port kavart ifjúsági regénye alapján készülő egyéni műsor Marosszéki Tamás szereplésével, Márkó Eszter rendezésében. Az Ács Alajos Játékszín biztosít majd helyszínt a Shakespeare összes röviden (S. Ö. R.) című előadásnak, amelyet Barabás Árpád vendégrendező állít színpadra. Nagy Regina rendező A dzsungel könyve című gyerekmusicalt rendezi meg, kamaratermi előadásként pedig egy Grimm-mesét is színpadra állít, amely a Harag György Társulat az idei évadtól önálló szerkezeti egységeként működő Brighella Bábtagozata és a prózai tagozat közös produkciójaként kerül a nézők elé. A korábbi évadokhoz hasonlóan 2016–17-ben is láthat majd vendégelőadásokat a közönség. Szatmárra látogat többek közt a nagyváradi Szigligeti Színház társulata, és a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház. Személyi változások is voltak a társulatnál: Sándor Anna és Kányádi Szilárd idén ősztől átszerződött a Csiky Játékszín társulatába, Szatmárra pedig három új tagot szerződtettek: Budizsa Evelyn és Keresztes Ágnes színésznőket, illetve Nagy Csongor Zsolt színészt. Idén a Harag György Társulat szervezi meg az IFESZT (8. Interetnikai Színházi Fesztivál) elnevezésű vándorfesztivált, amelyre több mint húsz, Románia területén működő kisebbségi (magyar, német, zsidó és roma) színház kapott meghívást. Nánó Csaba | Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. február 16.Az üldözött székely zászlóAz utóbbi öt évben rengeteg rendőrségi büntetés és több tucat bírósági ítélet született a székely zászló használata miatt. A 2015-ben elfogadott zászlótörvény súlyosbította a helyzetet, és tovább korlátozta a magyar nemzeti szimbólumok használatát. Körképünkben a lépten-nyomon tetten érhető jogfosztást mutatjuk be. ó ideje nincs már olyan nap, hogy valamelyik székelyföldi településen a román hatalom ne hurcolná meg a székely zászlót és annak kitűzőjét. Immár nemcsak a kormány által kinevezett prefektusok hadakoznak a magyarság szimbólumaival, hanem a magánemberi státusban tetszelgő hivatásos román feljelentők is árgus szemekkel figyelik: hol, mikor és mibe tudnak belekötni? Törvényi háttér ide vagy oda, Erdélyben egyre nehezebb büntetlenül használni a nemzeti jelképként számon tartott zászlóinkat. A Romániában érvényes 2015/141-es zászlótörvény értelmében két területi-közigazgatási egységnek nem lehet azonos zászlaja, és a zászlón szereplő jelkép nem sértheti a nemzeti (román) szimbólumokat. A lobogóra felkerülhet a törvény által szabályozott közigazgatási címer és a település neve is. Azokban a közigazgatási egységekben, ahol a nemzeti kisebbségek aránya eléri a 20 százalékot, az adott kisebbség anyanyelvén is szerepelhet a felirat a román nyelvű szöveggel megegyező betűméretben. A zászlók a közigazgatási hatóságok (a helyi önkormányzat és polgármesteri hivatal) székhelyének homlokzatára, illetve a helyi érdekeltségű közintézményekre tűzhetők ki, de csak Románia és az Európai Unió hivatalos zászlajával együtt. A törvény azt is előírja, hogy a zászló helyi protokolláris események alkalmával is használható. A területi-közigazgatási egység zászlóinak száma nem haladhatja meg Románia és az Európai Unió zászlóinak számát és méretben is azonosaknak kell lenniük. A törvényes előírások be nem tartása kihágásnak minősül, és pénzbírsággal büntetendő. A 2015-ös zászlótörvény megjelenése után a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) Klaus Johannis államfőhöz fordult. A Székelyföld autonómiájáért küzdő civil szervezet levélben kérte a román államelnököt: a zászlótörvényt ne írja alá, és küldje vissza a parlamentnek. Az SZNT a nép ügyvédjét, az ombudsmant is felkérte, hogy a jogszabály felülvizsgálatáért forduljon az alkotmánybírósághoz, míg a magyar kormányhoz intézett levelében azt szorgalmazta, hogy a két ország közötti alapszerződés értelmében tegyen lépéseket a székely szimbólumok védelméért. Az SZNT kérésére román részről nem érkezett válasz, a magyar kormány több tisztségviselője nyilvánosan is állást foglalt a magyar szimbólumok erdélyi jogfosztása miatt, a magyar Országgyűlés homlokzatára pedig kitűzték a székely zászlót. Az SZNT elnöke, Izsák Balázs úgy fogalmazott: a zászlótörvényt nem azzal a céllal fogadták el, hogy a székely zászlónak a román zászlóval egyenlő használatát tegye lehetővé, hanem ellenkezőleg, a jogszabállyal a székely szimbólum használatát korlátozzák. Úgy vélte, a 2015/141-es törvény ellentmond a Románia által ratifikált Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának és Románia alkotmányának is. Székelyföldi zászlóperek 2013-mal kezdődően Székelyföld-szerte több peres eljárás indult a székely zászló kitűzésével kapcsolatban. Elsőként a Kovászna megyei kormánybiztos szólította fel a helyi közigazgatási hatóságok vezetőit, hogy az állami intézmények homlokzatáról távolítsák el a székely zászlót, mert azt jogtalanul helyezték ki. A megszabott türelmi idő lejártával öt háromszéki polgármester ellen indult peres eljárás, amelynek során a bíróság kivétel nélkül elmarasztalta őket törvénytelen zászlóhasználatért. A 2015-ös jogi szabályozás előtt a helyi és a megyei önkormányzatok egyszerű tanácsi határozattal fogadhatták el saját jelképeiket. Az új zászlótörvény kihirdetése után Kovászna megye az új eljárás betartásával elfogadtatta a régi, a bíróság által betiltott zászlaját, amely az Országos Heraldikai, Genealógiai és Pecséttani Bizottság véleményezése és a kormányhatározat megszületése után hivatalosan is kikerülhet a közintézmények homlokzatára Románia és az Európai Unió zászlója mellé. Fontos megjegyezni: ez a zászló nem azonos a székely zászlóval. Sőt, a törvény egyértelművé teszi: két közigazgatási egységnek nem lehet azonos zászlója, ezért gyakorlatilag meghiusítja annak lehetőségét, hogy a székely zászlót több megye, illetve több település saját zászlajaként – azaz Székelyföld lobogójaként – használhassa. Az elmúlt öt évben a Kovászna megyei prefektusok 104 esetben 96 eljárást kezdeményeztek anyanyelv- és szimbólumhasználat miatt a megye önkormányzatai ellen. A polgármesterek, illetve a megyei tanács elnökei esetében a szabálysértés megállapítása és a büntetés kiszabása a helyi kormánybiztosok (prefektusok) jogkörébe tartozik. A magán és a jogi személyek esetében a kihágás megállapítására a rendőrség illetékes. Csak magánházon loboghat Marosvásárhelyen három évvel ezelőtt kezdődött el az első zászlóper: az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a Klastrom utcai székházára tűzte ki a székely zászlót az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a párt saját zászlaja mellé. Noha a székház épülete magántulajdon, Olimpiu Sabău Pop USL-képviselő feljelentésére a városi rendőrség 2014-ben felszólította az EMNP helyi képviselőit, távolítsák el a homlokzatról a székely zászlót. Az alakulat tagjai a néppárt és az EMNT zászlóit levették, a székely lobogót azonban az épületen hagyták. A türelmi idő lejártával a rendőrség 30 ezer lejes büntetést szabott ki, arra hivatkozva, hogy a székely zászlónak, mint reklámlobogónak a kitűzésével megsértették a reklámtörvényt. Az EMNP a helyi bíróságon támadta meg a rendőrségi bírságot: 2014. október 7-én a marosvásárhelyi bíróság eltörölte ugyan a tetemes pénzbüntetést, de a zászló kitűzését kihágásnak minősítette és megtiltotta újbóli kihelyezését. Az alperes ügyvédje, Kincses Előd lapunknak elmondta: a végső bírói döntés 2016-ban született meg az ügy kapcsán a Maros Megyei Törvényszéken. A bírói döntés kimondta, hogy a székely lobogó nem reklámzászló, kitűzését pedig egyetlen törvény sem tiltja a magántulajdonban lévő épületeken. A jogász szerint a zászlótörvény kizárólag középületekre vonatkozik, tehát magánszemély bármilyen zászlót kitűzhet saját ingatlanára. Bihar megyében reklámzászló a székely lobogó „A román zászlótörvény értelmében csak állami zászlót tűzhetünk ki középületre, a székely zászló pedig nem minősül állami szimbólumnak, ezért romániai középületen nem loboghat” – fejtette ki a marosvásárhelyi ügyvéd. Maros és Hargita megyében már nem rónak meg senkit azért, ha magántulajdonban lévő épületre székely zászlót tűz ki. Bihar megyében azonban más a helyzet: a román zászlótörvényt a Bihar megyei törvényszék sértette meg, amikor 2015 őszén jogerős ítéletében reklámzászlónak minősítette a székely lobogót. A nagyváradi rendőrség még 2014 augusztusában szólította fel Tőkés Lászlót, hogy távolítsa el európai parlamenti irodája erkélyéről a székely zászlót. A helyi hatóságok 30 ezer lejes pénzbírsággal fenyegetőztek, Tőkés László azonban nem távolította el a lobogót, a Bihar megyei törvényszék pedig két évvel ezelőtt a helyi rendőrség javára döntött. „Fellebbeztünk és az Európai Emberjogi Bírósághoz fordultunk, ahol befogadták az ügyet: a döntésre két-három év múlva kerül sor” – fogalmazott Kincses Előd, Tőkés László ügyvédje, aki optimista a strasbourgi bírósági döntéssel kapcsolatban. Törvény által ellehetetlenített magyar zászlók Nem nehéz kitalálni, hogy a 2015 júniusában elfogadott román zászlótörvényt a magyar szimbólumhasználat betiltására dolgozták ki. 2015 előtt kizárólag a területi-közigazgatási egységek dönthettek arról, milyen hivatalos jelképet használnak az adott térség szimbólumaként a középületeken. Az új törvény szerint minden területi-közigazgatási egység zászlótervét nyilvános vitára kell bocsátani, hogy a térség lakói kifejezhessék véleményüket a tervezett jelképpel kapcsolatban. Következő lépésként a zászlót be kell terjeszteni az Országos Heraldikai, Genealógiai és Pecséttani Bizottság elé, hogy a szervezet szakvéleményezze. Ezután a zászló a kormány elé kerül, amely elfogadja vagy visszautasítja azt. A zászlóperek előtt Romániában egy adott régió vagy megye maga dönthetett lobogójáról az általános zászlótörvények figyelembe vételével. Elfogadás végett egy helyi zászló felterjesztése az ország kormánya elé jellegzetesen romániai eljárás, Európában alig van rá példa. Nem nehéz kitalálni, hogy a székely vagy más erdélyi magyar hagyományokat nem ismerő vagy azokhoz ellenségesen viszonyuló román kormányok mikor bólintanának rá egy helyi magyar zászló elfogadására. Jogkorlátozó előírásaival a román zászlótörvény tehát gyakorlatilag az erdélyi magyar szimbólumok használata ellen irányul. „Hargita megyei példával élve: aki a vármegye zászlójaként akarja használni a székely lobogót, azt – azzal az indokkal, hogy a megyében nem csak székelyek élnek – a prefektus rendszerint megtámadja” – fogalmazott lapunknak Kincses Előd. Háromszéken is a magánterület az egyetlen megoldás Az elmúlt években a háromszéki Kézdivásárhely a revizionista merényletkísérlettel vádolt Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjainak meghurcolása mellett zászlós ügyeitől is hangos volt. A város szimbólumának tekintett Gábor Áron szobor melletti oszlopokra 2013. március 15-én húztak fel két székely lobogót, a prefektus azonban felszólította a polgármesteri hivatalt a zászlók eltávolítására. Az indok ezúttal is a jól ismert szlogen: közterületen csak állami jelképekkel ellátott zászló loboghat. Bár a brassói táblabíróság döntése értelmében a székely zászlót el kellett távolítani, 2014 nyarán a polgármesteri hivatal a prefektus tiltakozása ellenére újra felhúzta azt egy másik helyszínen: a régi katonanevelde épülete előtt. Tavaly nyáron azonban a magyarellenességéről közismert székelyföldi Dan Tanasă magánszemély által indított újabb per és jogerős brassói ítélet után ezeket a lobogókat is el kellett távolítania a városi vezetőségnek azokkal együtt, amelyeket a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjai húztak fel a zászlók korábbi helyére, Gábor Áron szobra mellé. Kézdivásárhely középületein ma csak Románia és az EU zászlaja lobog. Bokor Tibor polgármester tavaly lapunknak azt nyilatkozta, belefáradt a peres ügyekbe, így a magánterületek bevonása mellett döntött: a céhes város központjában számos magántulajdonban lévő ingatlanra kitűzték a székely zászlót. Európai szabad zászlóhasználat Az Európai Unió legtöbb országában ritka az a bírósági eljárás, ami Romániában bevett jogi szokásként használatos a székely zászlót kitűzők megfélemlítésére. A Kárpát-medencében Magyarország fogadta el elsőként törvényben a kisebbségek kulturális és személyi elvű autonómiájáról szóló jogszabályt. Ennek értelmében a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek megszorítások nélkül használhatják nemzeti jelképeiket. Ugyanakkor a zászlóhasználatot az 1990. évi LXV., az önkormányzatok működéséről szóló törvény szabályozza. Ennek alapján a helyi önkormányzat a törvény keretei között „önállóan alakíthatja szervezetét és működési rendjét, önkormányzati jelképeket alkothat, helyi kitüntetéseket és elismerő címeket alapíthat”. A román többségű Méhkeréken például a községházán a magyar zászló mellett évtizedek óta leng a román lobogó is. Nyugat-Európában is nagyjából hasonló a helyzet. Amikor zászlóviták akadnak, azt rendszerint nem az állami hatóságok gerjesztik, hanem különböző sportszervezetek képviselői, ahogyan többször is megtörtént a katalán zászlóval. Katalónia az önkormányzás számos szimbólumával is rendelkezik. A katalán zászló hivatalosan az autonómiával egyszerre született 1979-ben, mintázata megegyezik a katalán címerpajzs mintázatával, a 4 vörös és 5 arany vízszintes csíkkal. Nemzeti himnuszuk 1993 óta a mintegy száz éve született Els Segadors. Szeptember 11-i nemzeti ünnepükön függetlenségük 1714-es elvesztésére emlékeznek, ami ellenállásukat testesíti meg. Az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) ugyanakkor többször megbüntette az FC Barcelonát, mert szurkolói a Bajnokok Ligájában több mérkőzésen is katalán zászlókat (estelada) lengettek a lelátón. Az estelada a katalán függetlenség támogatóinak jelképe, és mivel az UEFA szerint politikai szimbólumnak számít, használata tilos a futballmérkőzéseken. Ahogyan a heraldikus látja „A zászló hagyományos színekből összeállított, rendszerint téglalap alakú szövet, amelyet rúdra erősítenek, vagy őrfára vonnak fel, nagy mennyiségben előállítható és használható, valóságos vagy képzeletbeli személy, nemzet vagy eszme felismerését szolgáló megkülönböztető jelkép. Az árbocra vagy őrfára zsineggel felvont zászló megnevezése lobogó. A zászló hűségre kötelező szimbólumnak számít, ezért kényes kérdés más zászlaját gyalázni. Az állami lobogó felségjelvény, állami intézmények használják” – foglalja össze lapunknak a zászló meghatározásának ismérveit dr. Szekeres Attila István heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke. Zászlókat már az ókorban használtak, de a mai értelemben vett lobogókat a 17. század elejétől alkalmazzák. Németalföldről kiindulva terjedtek el. A háromszínű zászló – avagy trikolór – főleg az államok és nemzetek zászlaja. Hollandiában jelent meg, majd a francia forradalom idején vált ismertté, és a 19. század folyamán terjedt el főleg az 1848-as nemzeti ébredések idején. Ha a háromszínű lobogók a nemzeteket, országokat jelképezik, a kisebb területi egységeknek általában egy- vagy kétszínű zászlajuk van, legalábbis ez ajánlatos. Szekeres szerint a megyék, városok, községek zászlajának megalkotásánál figyelembe kell venni a közigazgatási egység címerét, annak egy vagy két fő mázából kell megalkotni a zászló színeit. A zászló lehet egyszínű is a ráhelyezett címerrel. Sepsiszentgyörgy esetében a címer pajzsa kék–arany, ezért a zászló színei arany–kék, úgy, hogy a vízszintes vágással keletkezett felső aranymezőbe nyúlik a címerpajzs kék felső fele, alul a zászló kék mezejében marad a pajzs arany része. A címert fel is lehet oldani. Ha egy címer kék mezejében ezüstszínű galamb látható, a zászló megoldható úgy, hogy a kék téglalapban megjelenik az ezüst vagy fehér galamb, pajzs nélkül. „Térségünkben történelmi címere a városoknak van, a községeknek kevésbé. 1993 után lehetőség nyílt helyi közigazgatási címereket tervezni és elfogadtatni. Tavaly a zászlóhasználatot is szabályozták Romániában, ám szűrőként a közigazgatási minisztériumot jelölték meg, és a tárca főleg politikai és nemzetiségi szempontból akadályozza a jelképek elfogadását. Ha van történelmi zászló, természetesen azt kell elfogadtatni közigazgatási zászlóként. Minél régebbi egy jelkép, annál értékesebb” – fogalmaz a háromszéki szakember. Zászlóperek eddig csak a székelyföldi zászlók ellen folytak – nemcsak a székely zászló ellen, hanem a főleg Háromszéken és Hargita megyében elfogadott közigazgatási zászlók miatt. Korábban nem szabályozták a zászlóhasználatot, ezért egyes közigazgatási egységek tanácshatározattal zászlót fogadtak el. Ezeket a döntéseket a prefektusok azzal az indokkal támadták meg, hogy a törvény nem szabályozza a zászlóhasználatot, tehát értelmezésükben tilos. És minden esetben nyertek is. Ez is a demokrácia fokmérője… Most, amikor hivatalosítani lehetne a zászlókat, a minisztérium mindent hátráltat. Szekeres arról is beszélt lapunknak, hogy zászlóügyben eddig csak kirakatperek voltak, nem a lényeggel foglalkoztak, hanem formai kérdésekbe kötöttek bele. Szerinte a tavalyi zászlótörvény annyiban jó, hogy az annak alapján elfogadandó zászlókba később nem lehet belekötni. (Feltéve, ha a közigazgatási minisztérium nem működik továbbra is kerékkötőként.) Azt is tudni kell, hogy a jogszabály kizárólag a közigazgatási – megyei, városi, községi – zászlók elfogadásáról és használatáról szól, nem szabályoz mást, például nem közigazgatási egységnek minősülő térségi zászlókat, mint a székely vagy partiumi zászló. A román hatóságok figyelmét eddig csak a székelyföldi zászlók (újabban a partiumi is) keltették fel. Máshol büntetlenül loboghat bármi. Victor Ponta még miniszterelnök korában Moldva zászlajával pózolt, Gura Humorului városban katonai tiszteletadással hivatalosságok jelenlétében vonták fel Bukovina zászlaját. És akkor nem beszéltünk a pártok, a különböző alakulatok, a futballcsapatok, a sportegyesületek zászlairól, amit senki nem szabályoz, mert ilyen szabályozásra nincs is szükség” – mondta lapunknak Szekeres Attila István heraldikus. Kádár Hanga, Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. március 20.A magyar nyelv őrzőinek kolozsvári „hűségesküje”A jövőben is kiemelt céljának tekinti az együttműködést az erdélyi és magyarországi anyanyelvápolók szövetsége, amelynek vezetői az erre vonatkozó szerződés meghosszabbítását írták alá a hétvégén Kolozsváron. Továbbra is közösnek tekintik céljaikat és munkájukat az erdélyi és magyarországi anyanyelvápolók: Juhász Judit, az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke és Péntek János, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke a két szervezet között 2001-ben megkötött szerződés meghosszabbítását írta alá szombaton Kolozsváron. Az aláírásra a 22. alkalommal megrendezett Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny keretében került sor az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban, ahol erdélyi középiskolás diákok szép magyar beszéd, édes anyanyelvünk és versben bujdosó elnevezésű kategóriában mérték össze tudásukat. Az erdélyi művelődésszervező, történész halálának március 11-én volt a 200. évfordulója, a róla elnevezett verseny szép magyar beszéd és az édes anyanyelvünk kategóriájának győztesei a magyarországi döntőkre jutnak tovább. Magyarországon 27 évvel ezelőtt alakult a szövetség Bánffy György elnökletével, 1992-ben pedig létrejött az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Közös céljuk a magyar nyelv használatának védelme és értékeinek felmutatása. Az együttműködés egyik legfontosabb területe az anyanyelvi versenyek szervezése. Eleinte az erdélyi versenyzők külön kategóriában szerepeltek az anyaországban, de kérésükre végül eltekintettek az úgynevezett pozitív diszkriminációtól, és egyforma megmérettetésben van része minden versenyzőnek, függetlenül származási helyétől. „A szerződés megkötésének másik célja, hogy szakmai együttműködés alakuljon ki a szervezetek között, ezt közös konferenciákon, rendezvényeken keresztül valósítjuk meg. Fontos célkitűzésünk, hogy a fontos dolgok immár nem külön-külön, hanem egy kicsit közösen történjenek. Az együttműködés a mozgalom nemzeti keretben megvalósuló összefogását szolgálja" – nyilatkozta lapunknak Juhász Judit elnök. Rámutatott, a gyakorlati együttműködés megmaradt, és továbbfejlődött, mindazonáltal a szövetségek vezetői úgy gondolták, dokumentumokban és a nyilvánosság számára is meg kell erősíteni az összetartozás tényét. Juhász Judit elmondta: a szerződés nem egy bizonyos időtartamra szól, de ha az utódok majd úgy érzik, hogy újra „hűségesküt" kell tegyenek, a jövőben erre ismét sor kerülhet. Kétszáz éve hunyt el Aranka György Aranka György művelődésszervező, történész, író, költő, filozófus, esztéta 1737. szeptember 17-én született a Kolozs megyei Széken, 1817. március 11-én hunyt el Marosvásárhelyen. Aranka György táblabíró, a királyi táblán szolgáló jogász volt, aki a nagyszebeni és kolozsvári szabadkőműves páholyok tagjaként kezdeményezte az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság létrehozását. Nagyszabású szervezőmunkát folytatott, élnék levelezésben állt kora összes jelentős tudósával, azzal, hogy létrehozta a társaságot, gyakorlatilag az első magyar akadémiai intézmény felállítását vívta ki, amelyhez csatlakoztak Döbrentey Gábor (Erdélyi Múzeum) és Kazinczy Ferenc kezdeményezései. Hivatali tevékenységein túlmenően nyelvműveléssel, történelemmel, irodalommal, filozófiával foglalkozott. Egész működése a felvilágosodás jegyében zajlott; az ember fő feladatát az elme művelésében látta. Aranka György sírjának helye ismeretlen, Marosvásárhelyen, a színház épülete mögött róla készült szobor őrzi az emlékét. Nánó Csaba Krónika (Kolozsvár) 2017. április 6.Régimódi hóhérok, újkori lélekrontókVan, akit tánc közben zavar a zene. Másokat a bábuk zavarják sakkozáskor. És megint másokat a gyógyszer a gyógyításban. Aztán sokakat a jelen megítélésében zavar a múlt, és az igazság kiderítésében a tények. Apró-cseprő történések között minduntalan szem elől tévesztjük a lényeges dolgokat. Ameddig az élet jelentéktelen dolgaival foglalatoskodunk, elrobog mellettünk a történelem. Aztán egyszer csak jön a hír, miszerint jogerősen húsz év letöltendő szabadságvesztésre ítélte a legfelsőbb bíróság Ioan Ficior nyugalmazott ezredest, a kommunista hatalom által Peripraván működtetett kényszermunkatábor egykori parancsnokát emberiesség elleni bűncselekmények elkövetése miatt. És nem tudjuk, mit kezdjünk a hírrel. Valahogy elsétálunk a bejelentés mellett, vagy ahogy egy kedves ismerősöm jelezte a közösségi oldalán, „valamiért ezek a történetek elsikkadnak a napi dagonyában, pedig fontos lenne szemmel tartani őket!” Hiszen ne feledjük, ez a hóhér több mint száz ember haláláért felelős, és fél évszázadig megúszta a felelősségre vonást. A peripravai munkatábor célja az volt, hogy elpusztítsák a foglyokat, akiket a kommunista rendszer ellenségeinek tekintettek. A Ficior által irányított munkatáborban a foglyok nem részesültek megfelelő élelmezésben, és embertelen körülmények között szállásolták el őket. Nem volt ivóvíz a táborban, a gyógyszerek és az orvosi ellátás is teljes mértékben hiányzott. Szigorú büntetéseket róttak ki a legapróbb kihágásokért, a foglyoknak emellett különösen nehéz munkakörülményeket kellett elviselniük függetlenül attól, hogy egészségesek vagy betegek voltak, és rendszeresen a munka túlteljesítésére kényszerítették őket. Az új nemzedékek érdektelensége Felnőtt egy nemzedék, amelynek az 1990 előtt történtek nem jelentenek semmit. Néhány évvel ezelőtt, az 56-os megemlékezések napján a forradalom egyik résztvevőjét kísérgettem Kolozsváron, amikor egyetemista ismerősöm megkérdezte, ki ő, mit kell tudni róla, és egyáltalán mi olyan fontos ebben a megemlékezésben? Hogy ezek után még jobban letaglózzon, mosolyogva hozzátette: az ő generációjuknak már 1989 is olyan távolinak tűnik, hogy nem igazán érdekli. Pedig a múltat ismerni kell, és a bűneit ugyanúgy fel kell tárni, mint a jelen disznóságait. Ficior csak egyike azoknak, akik egy rendszer képviselőjeként és annak nevében embereket öltek. Az izmusokra sok minden ráfogható, ám a Ficiorhoz hasonlók nem kimondottan ideológiai alapon gyilkoltak: inkább pszichopaták voltak, akik a körülmények számukra szerencsés állása következtében olyan helyre jutottak, ahol következmények nélkül tevékenykedhettek. Akik annak idején munkatáborokban kötöttek ki, embertelen kínokat éltek át függetlenül attól, hogy a tábor vezetője egy Ficiorhoz hasonló őrült volt, vagy egy kisebb kaliberű hóhér. A lényeg az emberek megtörése, méltóságuk megtiprása, egészségük tönkretétele volt. Ez a személy talán az utolsó, aki a jéghegy csúcsát képviseli, de rajta kívül számtalan gazember sétál ma is közöttünk, aki annak idején emberségét félredobta valamiféle homályos ideológia és haszon reményében. Ez a gazember – és sok hozzá hasonló – túl sokáig élvezte a nyugdíjas évek nyugalmát. De végül pont került a történelem egyik sötét fejezetére. 21. századi karaktergyilkosok Ámde hiába csengett le a kommunizmus, hiába élünk a 21. században, hiába hisszük azt, hogy ma már nem lehet büntetlenül embereket bántani. Kisebb és nagyobb kaliberű lélek-és karaktergyilkosok ma is léteznek, akik nem riadnak vissza a lelki és testi terrortól. Itt élnek közöttünk, ránk mosolyognak, miközben a kezükben lévő hatalmat úgy értelmezik, ahogy nekik tetszik: szabad üvölteni, fenyegetni, kezet emelni, köpni, szitkozódni. Döbbenetes, hogy az ilyenek minden szinten és minden szakmában fellelhetők: a hétköznapi emberektől kezdve sportolókig vagy művészekig mindenhol ott vannak. Félőrültekkel találkozunk az utcán, a közlekedésben, sportpályákon és újabban kulturális intézményekben. Sajnos, József Attilával élve mindig csak a felszín fecseg, ki tudja, mit rejt még a mély. Amit nem közölnek, amiről nincs tudomásunk, ami a nagyközönség számára rejtve marad. Ami – akárcsak a kommunista hóhér esetében – jó esetben évek, évtizedek múlva derül ki, és amiben mindenki cinkos, aki most hallgat. Ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy a cél szentesíti az eszközt. A bűnt el kell utasítani, és meg kell torolni: bárhol, bármilyen szinten történjen az meg. Akár – lásd Ficior esetében – évtizedekkel elkövetése után. Ez az egy, ami sosem késő, és nem vész kárba a rászánt idő. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
