Önerőből éledt újjá a kommunizmusban halálra ítélt Fehér megyei Lőrincréve. A Tompaháza községhez tartozó, kétharmad részt magyarok, egyharmad részt románok lakta 270 lelkes mindenki itthon van. A falut a Ceausescu-diktatúra el akarta tüntetni a térképről. A hírhedt faluromboló program szerint nemcsak Lőrincréve, hanem a községhez tartozó Magyarkapud, Pacalka, Meggykerék és Kissolymos is eltűnt volna a föld színéről. Lakóikat a Tompaházára tervezett tömbházakba költöztették volna. Közvetlenül a rendszerváltozás után Lőrincrévén nem voltak túl fényesek a kilátások. Akkor jött a változás, amikor Bárdi János rövid vendégmunka után hazajött Magyarországról. Ő volt családjával az első nagybani zöldségtermesztő. Lőrincrévén ragadósnak bizonyult a jó példa, s ma már gyakorlatilag az egész falu megélhetése a zöldségtermesztéshez kötődik. Horhát Miklós református lelkészt 1983-ban a teológia padjaiból egyenesen Moldvába küldték missziós lelkésznek. A bákói gyülekezet kilencven százaléka Erdélyből „száműzött” magyar orvosokból állt. A Szekuritáté állandóan arra volt kíváncsi: mikor és hol találkoznak, mivel foglalkoznak. Távollétünkben a szekusok hetente dúlták fel a lakásukat. A hívek névjegyzékét akarták mindenáron megszerezni, de azt ő a kabátzsebében hordta, így soha nem jártak sikerrel. Az eredetileg képzőművésznek indult lelkész ma is festeget. Patakfalván is szolgált, ott eltanulta a székelyektől az asztalosmesterséget, bútorait maga készíti. A lelkész patakfalvi kapcsolatai azóta is élnek: a két, nagyjából egyformán 180-180 lelkes gyülekezet összejár, családi barátságok alakultak ki. Ennek hozadéka, hogy a lőrincréviek a székelyektől tanulgatják a lakberendezést, amazok pedig a zöldségtermesztés titkaiba nyernek betekintést. Lőrincrévén szolgált egykor a kolozsvári protestáns teológia rektora, Juhász Tamás. E kapcsolat alapján alakult ki az a szokás, hogy a faluban rendszeresen gyűjtenek zöldséget a teológushallgatók javára. A lőrincrévi református gyülekezet nemrég visszakapta a felekezeti iskolát. A faluban arra alapoznak, hogy a fiatal házasok otthonmaradásával a közeljövőben megáll a népességfogyás. /Benkő Levente: Ahol mindenki otthon van. = Krónika (Kolozsvár), okt. 24./
2006. július 8.
Kónya Tibor iskolalelkész indította újra a cserkészetet Nagyenyeden, ahol irányításával jelenleg két csapat tevékenykedik. Enyeden már többször próbálkoztak a cserkészet újraindításával, s mint iskolalelkész, felvállalta az ügyet. 2004-ben képzetlen vezetőként működtette a csapatot. 2005 nyarán Kis Szabolcs biológiatanárral együtt elvégezte a Szlovákiai Magyar Cserkészképző Szövetség által szervezett segédtisztképző tanfolyamot. Idén júliusban szintén Szlovákiában kiscserkész-vezető képzésen vesz részt Kónya Gyöngyi és Orbán Katalin, segédtisztképzésre pedig Borbándi András és Szekeres Ildikó utazik. Millik Emese Budapesten tanul kiscserkész-vezetést. Nagyenyeden 30 kiscserkész van, és a nagyobbak száma is meghaladja a 25-öt. Július 29-e és augusztus 11-e között Magyarkapudon rendezik meg a nyári nagytábort, a kiscserkészeknek pedig a nyári tanyázást. /Takács Ildikó: Cserkészet Nagyenyeden. Emberebb embert, magyarabb magyart. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 8./
2008. április 19.
Mivel szórványvidékben élünk, legfontosabb célkitűzésünk az anyanyelv ápolása kulturális rendezvények szervezésével – mondta Király Edit, a Fehér megyei EMKE elnöke. A Fehér megyei EMKE az RMDSZ-szel együttműködve rendezvénysorozatot indított el Nagyenyeden, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban 2005-től kezdődően, a szórványban elő magyar gyerekek számára azokon a településeken, ahol nincs semmilyen magyar nyelvű oktatási forma – sem óvoda, sem iskola. Megyei szinten 12 településén – Szászsebes, Tűr, Alsókarácsonyfalva, Magyarkapud, Solymos, Magyarszentbenedek, Magyarsüllye, Hari, Maroscsúcs, Szászvesszős és Enyedszentkirály – van hasonló helyzet. Ezeken a településeken az anyanyelvvel való kapcsolat csupán a család és az egyház körében valósul meg. Minden évben az RMDSZ segítségével Mikulás-napot szerveznek Enyeden, ahol az említett településekről részt vesznek a gyerekek. Rövid verseket, népmeséket, mondókákat és népdalokat tanulnak és gyakorolnak, amit aztán az enyedi ünnepségen mutatnak be. Ajándékcsomagot kaptak a gyerekek, amiből sohasem hiányzott a magyar mesekönyv. A mesekönyvek adományokból gyűltek össze. Sikeresek voltak a 1956-os megemlékezések is. Felkeresték azokat az eléggé leromlott állapotú templomokat is, ahol már nincsenek hívek. Nagyenyeden heti rendszerességgel működik az EMKE-klub, helytörténeti témájú, vetítéssel egybekötött előadásokkal. /Szakács Bálint: Nem a látványosság a fontos. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 19./
