|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 279 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 ... 271-279 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2016. október 1.Se veled, se nélküled, Bukovina!A monarchia egykori turisztikai ékkövében, a bukovinai Dornavátrán a kommunizmus évtizedei alatt szépszámú magyar értelmiségi közösség élt. Riportunkban néhány emberi sorsot mutatunk be. Dornavátra, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik gyöngyszeme, ha kopottan és romosan is, de arculatában és hangulatában valamit még mindmáig őriz a múlt század eleji hangulatából. Szinte száz éve kikerült a bécsi udvar szárnyai alól, de a központosított szocialista rendszer bukása óta Bukarest is elengedte a kezét. Nem a császári család látogatja a valamikor messze földön híres üdülőtelepet, és a negyed évszázada letűnt vörös korszak olcsó kezelési jeggyel érkező, pihenésre és gyógyulásra vágyó munkásosztálya is jócskán kezdett elmaradni, mégis a bukovinai városkát egyedi építészeti stílusa, lakóinak hagyománytisztelete, gyógyvizei, tiszta levegője, sípályái, a környék természeti szépségei most is vonzóvá teszik. Azok is nehezen tudnak megválni tőle, akiket a hetvenes-nyolcvanas években erdélyi magyar értelmiségiekként vetett ide a sors és a rendszer. Pedig kihelyezésük pillanatától egyetlen vágyuk volt: mielőbb hazatérni. A felsoroltakon kívül valami mégis ideláncolja – az egyszerű bukovinai lakók tisztelettudása és szeretete, ami általában mindenkinek szól, az emberileg és szakmailag nagyra becsült magyaroknak különösképpen. Harminchét évnyi hegyen túli „száműzetés” után a Fazakas családnak 2015 nyarán teljesült az álma: végre hazatelepedhetett Erdélybe. A családfővel, Sándorral éppen a költözködés közepette ismerkedtünk meg, amikor a dornavátrai négyszobás tömbházlakásukat már csak egyetlen bútordarab, az ágy ékesítette. Ezért inkább a takaréklángra helyezett építkezési magánvállalkozása irodájában, a fertőzőkórház tőszomszédságában adtunk egymásnak találkát. Párja, a néhány héttel azelőtt nyugdíjba vonult Éva asszony ekkor már a marosvásárhelyi otthonukat csinosította és várta haza mérnök férjét. Fazakasék az asszony kihelyezése, azaz 1979 ősze óta szomjazták a hazatelepedés pillanatát. Most, amikor már túl vannak a dobozoláson és a lakásra is sikerült vevőt találniuk, örömmel és mégis fájó szívvel hagyják el a Dornák vidékét. Ennek komoly oka és magyarázata van. Magyar orvoskolónia Amikor mintegy negyven évvel ezelőtt Fazakas Sándor és felesége, Éva, Dornavátrára került, az akkor még tizenötezer fős városkában mintegy száz magyar élt, akik közül szinte mindenkit a nacionalista-kommunista rendszer népvegyítő politikája taszított ki Erdélyből. „Közülük a legtöbb orvos volt, olyan, aki az egyetem elvégzése után nem választhatott erdélyi települést. A dornavátrai kórház szakembereinek nyolcvan százaléka magyar volt. Zömük Marosvásárhelyről, Szatmárnémetiből, Temesvárról származott, az igazgató a nagyváradi Bende Barna volt” – emlékszik vissza a 70-es évek keserűen édes állapotaira Fazakas Sándor. Nevek csendülnek fel: Csutak, Szabó, Bende, Záry, Molnár… Kivétel nélkül mindeniket egy-egy pozitív jelző követi. Egy bizonyos időszakban, a helyi kórházban csak két regáti gyermekgyógyász nem tudott magyarul, hisz az erdélyi román kollégáik beszélték mindkét nyelvet. A ’89-es fordulat után a bukovinai üdülővárosba helyezett magyarok többsége, amint tehette, hazaköltözött vagy nyugdíjba vonult. Ma legfeljebb húszan maradtak, orvos már csak egy van. A dornavátrai kórházban és a környékbeli falvak rendelőiben a magyar szakemberek helyét a Besszarábiából áttelepült orvosok vették át. Az itt ragadt Örmény Ferenc a ritka kivételek közé tartozik. „A rendszerváltás után inkább a tanügyisek előtt nyílt meg a hazatérés lehetősége. Köztudott, amíg Kolozs megyében a híres-hírhedt doamna Albu, a Vatra Românească alapítótagja vezette a közegészségügyet, magyar orvos szinte hiába is keresett állást. Szülővárosomban ma is csak megtűrtek a magyarok, az egyetemen adjunktusi rangnál feljebb nemigen viszik” – állapítja meg keserű szájízzel Örmény doktor, akit a városi kórház egyik kisebb, lepukkant épületében, a fertőzőn találunk. A kincses városból elszármazott férfi egyébként Szatmárnémetit hagyta ott kezdő orvosként Dornavátráért, hisz ez volt szülővárosához a legközelebb eső település, ahol 1987-ben szolgálati lakáshoz juthatott. Akkor még ő sem gondolta, hogy ilyen hosszú időre bútorozza be ide magát. A dornavátrai magyar orvoskolónia másik oszlopos tagja, Fazakas Éva, a tavaly ugyan hazaköltözött, de mégsem tud elszakadni Bukovinától. Egy év után is, amikor teheti, vissza-visszamegy, orvosi köpenyt ölt és visszavárja régi pácienseit. Mert ők is várják „a magyar doktornőt”. Szomorúsággal vegyülő elégtétellel – vagy elégtétellel kavarodó szomorúsággal? – nyugtázza, hogy az utcán, üzletben, piacon mindegyre felismerik, és ugyanazt a kérdést szögezik neki: „miért hagyott itt bennünket, doktornő?” Nemcsak tisztelték és becsülték, de szerették is, mert a gyógyszereken kívül egy-egy jó szava is akadt a betegeihez. Mint meséli, soha nem rázott le senkit, munkaidőben és azon kívül szívesen elbeszélgetett mindenkivel. „Az emberek minden bújukkal-bánatukkal hozzám jöttek. Pályafutásom során én már békítettem is, családszétszakadásokat gátoltam meg. Büszke vagyok és boldog, hogy a Ceauşescu-korszakban dolgozhattam. Mert az medicina volt, amivel mi foglalkoztunk” – vág a dolgok közepébe Fazakas Éva, aki 1979. november elsejétől a tavalyi nyugdíjazásáig harminchét évig szolgálta a dornavátrai és dornakandreni betegeket. Meglepődést olvashat ki a szememből, így gyorsan magyarázattal szolgál. Mint mondja, az a munka, amit a mai, korszerűnek titulált egészségügyi rendszer követel a háziorvosoktól, szinte köszönő viszonyban sincs a gyógyászattal. Ugyanezt tapasztalta meg már évekkel ezelőtt tőlünk nyugatabbra, az anyaországban, meg a tulipánok hazájában. „Nem sokkal a fordulat után, amikor megadatott, hogy kijussunk Hollandiába, rögtön lakást és munkahelyet ajánlottak egy kisvárosban. Az ottani háziorvosnak, amikor zsúfolt napja volt, öt beteget kellett megvizsgálnia. Jobbára csak gépiesen kérdezett, számítógépen dolgozott, nyomtatványokat töltött ki. Nálam egy-egy lazábbnak mondható napon huszonöt beteg fordult meg a rendelőben vagy én az ő hegyen-völgyön túli otthonában. Budapesti látogatásomkor azt mondták, hogy a Thököly úton már hétfőtől átvehetem a rendelőt, ha maradok. Sem Hollandia, sem Magyarország nem kellett, én Marosvásárhelyre kívánkoztam vissza” – állítja büszkén az orvosnő, akivel immár szülőházában beszélgettünk el. Hasonló felfogást vall Örmény Ferenc is, aki úgy véli, a frissen végzett fiatal orvosok jobban tennék, ha itthon maradnának vagy némi külföldi tapasztalatszerzés után hazatérnének. Nem igaz, hogy Romániában nincsenek jól fizetett állások és korszerűen felszerelt kórházak – állítja. Fazakas doktornő számára a hazatérés lehetősége leghamarabb 1990 tavaszán villant fel, amikor a dédai vasútállomáson véletlenszerűen összetalálkozott Rettegi Károllyal, a neves és befolyásos ortopéd főorvossal, aki önzetlen segítséget ígért elkeseredett kolléganőjének. A vásárhelyi márciusi véres események, a Maros megyei egészségügy élére került magyarellenes vezetők és Rettegi korai halála hamar szertefoszlatta a dédelgetett álmot. Beteljesülésére további negyed évszázadig kellett várnia. Kis, de széttartó közösség Hogy lehetett magyarként ilyen hosszú időn keresztül Bukovinában élni? Van vagy egyáltalán volt Dornavátrán magyar közösségi, társasági, művelődési élet? Nincs – érkezik a határozott replika. „Nemigen jártunk össze akkor sem, amikor sokan voltunk, nem járunk össze most sem, amikor alig maradtunk. Társasági élet nem létezett, haveri körök nem voltak” – állítja Örmény Ferenc, aki mindezt az esetleges provokátoroktól és besúgóktól való óvakodásával magyarázza. Ő inkább a magányt, a természetet választotta, kirándult, olvasott és rádiót hallgatott. „Az esték a Szabad Európa és a Kossuth hallgatásával teltek el, igen, a magyar rádió nagyon jól bejött itt, a bukovinai havasokban” – meséli. Amikor meg hazament, kifacsartnak érezte magát. Fazakasék, ha tehették, szombaton délben kocsiba ültek és Marosvásárhelyig meg sem álltak. Az oda-vissza bő 350 kilométeres távot az elején minden egyes hétvégén megtették, majd a páros-páratlan gépkocsirendszámok szomorú korszakában kéthetente egyszer. „Nem volt, miért maradni. Hétköznapokon a kocsmában még találkozgattak az itt élő magyarok, de valós közösségi életről nem beszélhetünk” – erősíti Örmény véleményét Fazakas Sándor. Egyébként a dornavátrai magyarok egymáshoz való kimért viszonyulásáról sokat elárul az is, hogy a két, hatvanas éveiben járó, egymástól egy kerítésnyire dolgozó értelmiségi férfinak az elmúlt három évtized alatt nem adódott alkalma pertut inni. A vallás mint mentőöv Az egyetlen közösségi élményt a havonta egyszeri alkalommal tartott vasárnapi istentisztelet jelentette. Hol marosvásárhelyi, hol kolozsvári lelkész toppant be Fazakasék szertartásra előkészített tömbházlakásába, de volt rá alkalom, hogy a Maros megyei Jeddről vagy a háromszéki Árkosról utazott a pap a Dornák birodalmába. A katolikusok valamivel szerencsésebb helyzetben voltak, hisz az 1905-ben épült templomukban rendszeresen látogathatták a miséket. A csángóföldi papok némelyike pedig néha-néha magyarul is hajlandó volt megszólalni – a szertartást követően. Mivel a helyi iskolában csak román tagozat működött, a szülők vagy otthon, gyakran gyertyafény mellett, a nem könnyen beszerezhető magyar tankönyvekből tanították meg anyanyelvükön írni-olvasni a gyermekeiket, vagy, nagyobb korukban, hazaküldték Erdélybe, a nagyszülőkhöz. A lelkészek a magyarnak nevelt gyermekek életében is fontos szerepet játszottak. Fazakasék lánya, Réka első osztályos volt, amikor sírva tért haza az iskolából, mert a vallástanár azzal riogatta az osztályt, hogy mindenki, aki nem ortodox, a gyehenna tüzén fog elégni. „A kislányom olyan szomorú és rémült volt, hogy nem tudtunk lelket verni belé. Aztán egyszer csak kopogott valaki az ajtón, egy bundasapkás férfi, akit addig soha nem láttunk. Sógor Géza volt, a bákói református lelkipásztor. Percek alatt összebarátkozott a gyermekeimmel, és megnyugtatta őket, mondván, hogy a jó emberek mind a mennyországba jutnak. Akkor és ott úgy éreztem, az Isten küldte hozzánk Sógor Csaba, jelenlegi EP-képviselő testvérét!” – meséli a csodának is beillő fordulatot Fazakas Éva. A megszokhatatlan szép városka Szintén afféle couleur localnak számított a Ceauşescu-éra legembertelenebb időszakából országszerte ismert takarékossági program. Míg az erdélyi városokban napi rendszerességgel vették el a meleg vizet, Dornavátrán hetente egyszer szolgáltatták, akkor is csak négy órán keresztül. „Aztán amint október végén, november elején beköszöntött a tél, egy csepp meleg víz nem folyt a csapból egészen áprilisig. A kályhán melegítettük, kézzel mostunk, egyszóval sokat kínlódtunk. Talán ezért sem volt időnk délutánonként, esténként találkozgatni és összejárni” – mondja Éva asszony. Ilyen körülmények között miként lehetett megszokni a vidéket? Nem lehetett megszokni – érkezik a határozott replika a férje részéről, akinek véleményét osztja orvoskollégája is, hozzátéve, hogy egyetlen megoldás létezik: alkalmazkodni kell a helyhez és a körülményekhez. Ennek dacára Örmény Ferenc nem siet vissza szülővárosába, mint ahogy Fazakas Sándor is sajnálja felcserélni a hegyek sugározta nyugodtságot és az erdők árasztotta friss levegőt Marosvásárhely zajára és vegyipari kombinátja csípős ammóniabűzére. Az első találkozásunk óta eltelt egy év alatt a család hazaköltözött, de a kétlakiságot nem adta fel. Fazakasék gyakran visszajárnak Dornavátrára – erőt meríteni a friss levegőből és az itteniek kedvességéből. Mert, ha az erdélyi magyarok nem is szokták meg a bukovinai kisvárost, az itteniek hamar elfogadták, sőt megszerették őket. „Magyarnak lenni itt Bukovinában soha nem jelentett rossz keresztlevelet. Az embert a tudása és hozzáállása alapján ítélték meg” – fejtegeti Örmény doktor. Fazakas Sándor az egyszerű ember vele született tiszteletét emlegeti. „Az itteniek jól tudták, hogy a magyarok jó szakemberek, meg is becsültek minket” – állítja. Szintén a tisztelet jeléül nem egy idősebb román hajlandó volt magyarul is megszólalni. Szeretettel emlegetik, hogy felmenőik már 1775 óta a monarchiát szolgálták, ők meg kikérik maguknak, hogy bukovinaiak, semmiként nem moldvaiak. Egyébként az elmaradottnak és lustábbnak tartott regátiakat a mai napig is lenézik. „Dornakandren községen belül most is jól ki lehet venni, hol húzódott az osztrák határ. Akik az egykori monarchia területén élnek, valahogy igényesebbek, bölcsebbek, felvilágosultabbak. És rendkívül büszkék származásukra! Akik a Mária Teréziai határvonalon túl születtek, melegebb szívűek, kedvesebbek” – rangsorolja két, jól elkülöníthető kategóriába a környék románságát Fazakas doktornő. Kezelésre szoruló építészeti örökség Dornavátra építészeti stílusából is tisztán kivehető, hogy Trianonig vajmi kevés köze lehetett Moldvához. Fazakas Éva most is emlékszik arra a napra, amikor először tette be a lábát a városkába: november elseje, halottak napja volt, amikor a nyolcszáz méteres magaslatban fekvő települést már vékonyka hóréteg borította. „A csinos, monarchiabeli épületeivel olyan volt, mint egy hegyvidéki osztrák üdülőtelep” – idézi fel az első kellemes emlékét, amely a vidékhez köti. Építészmérnök férjének már csak a szocializmus „építése” jutott. Sok más betonskatulyától eltérően, az itt felhúzott turisztikai és gyógyászati egységeknek is van, vagy pontosabban volt némi egyéniségük. Fazakas Sándor tömbházakon, a postán, a víztárolón, valamint a központi parkban lévő újnak nevezett kezelőbázison és a két szállodán dolgozott. A harmadiknak a felhúzását a ’89-es fordulat törte derékba. Egy ideig az 1899-ben avatott kaszinó restaurálásában is kivette részét, azonban pénzhiány miatt az állam leállította a munkálatokat. A dualizmus idejében a bádeni kaszinó mintájára, eklektikus stílusban épített szórakozóhely, miután munkásklubként szolgálta a szocializmus dolgozó népét, a 90-es években állami ajándékként az ortodox egyház ölébe hullott, de amikor kiderült, hogy az A-kategóriás műemléképület megmentése mekkora anyagi áldozatot követel, a pópák túladtak rajta. A kaszinó jelenleg az önkormányzat tulajdonaként vár a megmentésre. „Legalább két évtizede sínylődik a kiürített, beázott, málladozó vakolatú épület. Amikor ide kerültem, még mozi, színház, sakkterem és kantin működött benne, a szép, boltíves pincéi pedig a fürdővállalat élelmiszerraktáraként szolgáltak. Ma már legfeljebb feredőnek lehetne használni az alagsort, annyira feltelt vízzel” – mondja Fazakas. Pedig fénykorában olyan hírességek is megfordultak itt, mint maga Ferenc József császár meg a trónörökös főherceg, Ferenc Ferdinánd, de tisztét tette a második világháború előtti és utáni román történelem néhány hírhedt alakja is, mint például Antonescu marsall, Corneliu Zelea Codreanu, a Vasgárda vezetője, majd a kommunista hatalom jeles képviselőiként Emil Bodnăraş és Gheorghe Gheorghiu-Dej államfő. Dornavátra első kezelőbázisának épületét még sikerült megmenteni az enyészettől. Benne most gyógyszertár, üzletek és, szinte magától értetődően, kocsma működik. Mint ahogy a néhai osztrák mezőgazdasági miniszterről, Falkenheinról elnevezett, majd később Sentinela, Augusztus 23., majd ismét Sentinela névre átkeresztelt forrás műemlék épületében is kereskedelmi egység, szálló kapott helyet. „A gond az, hogy a fordulat óta, egyetlen kivétellel, ennek a városnak sosem volt egy becsületes, talpraesett polgármestere. Azon túl, hogy a parkot piskótakövezték és kicserélték a padokat, semmit nem mozdítottak a városban” – sajnálkozik Fazakas, akit szakemberként még inkább zavar mindaz, ami történik vagy pontosabban nem történik, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legszebb üdülőtelepén. Bár a nyugdíjasok még mindig érkezgetnek kezelésre, és a sípályák is hoznak valamicskét a konyhára, a helyi hatalmasságok még mindig nincsenek tudatában, hogy egy idegenforgalmi aranybánya fölött basáskodnak. Dornavátra és vidéke olyan aranybánya, melynek kincseit képtelenek kiaknázni. Pedig az üdülőtelep és térsége jövője nem a fakitermelésről és -feldolgozásról, a megbukott sajtgyárakról, a bukdácsoló kőbányáról vagy a bezárás küszöbére került urániumbányáról szól. „A felmérések alapján Kovásznafürdő után az országban itt van a legtisztább levegő. Valamikor ezért rengeteg külföldi turista járt ide, ma már a hazaiakból is alig vannak” – fájlalja Fazakas Sándor. Felesége orvosként esküszik a dornavátrai kezelés hatásfokára. Mint mondja, főként a reumás- és érrendszeri megbetegedésekre az itteni tőzeg, mofetta, gyógyfürdő és a környék napsütötte hegyoldalaiból összegyűjtött gyógynövény a lehető legjobb. Ő maga is kipróbálta a természet csodáit, a különböző füveket, amelyeket az idősebbek mindmáig előszeretettel használnak. „A 80-as évek vége felé, amikor jóformán már a gyógyszerek is eltűntek, kénytelen voltam füvekkel, teákkal gyógyítani. Felkerestem néhány vidéki öregembert, olyanokat, akik jól ismerték a természet minden hasznosítható kincsét. Megtanultam tőlük, hogy ha nem áll rendelkezésünkre vegyi hatóanyag, nem tragédia; pótolni lehet a természet adta füvekkel.” Nem azt kapták, amit otthagytak A Bukovinában leélt mintegy négy évtized után Fazakasék most úgy érzik, nem azt a Marosvásárhelyt kapták vissza, amit annak idején ott hagytak. „A harminchat év minden egyes napján a visszatérés járt a fejünkben. Most mégis azzal szembesülünk, hogy ez a Vásárhely már nem az a Vásárhely. Kiürültek vagy megszűntek az emberi kapcsolatok, mindenki elvan magával, hajt a pénzért. Dornavátrán az idő is másként, sokkal lassabban pergett, szülővárosomban pedig nagyot változott a világ” – jut a szomorú megállapításra Fazakas Éva. Pedig a nyugdíjas házaspárnak megadatott, hogy a kisebbik gyermeke mellett legyen és az azóta világra jött két szép unokáját pátyolgassa. És mégis… Örmény doktor még borúlátóbbnak tűnik; ő még csak nem is kívánkozik vissza fiatalsága városába. A Szamos-partján töltött hétvégék alkalmával volt alkalma megtapasztalni azt, amit Fazakas Évának Marosvásárhelyen. „Kolozsváron a mai napig megvan a családi házam, de nem sietem el a hazaköltözést. Az is lehet, hogy inkább Magyarországra telepednék át, hisz szülővárosom már nem a régi. Ez már nem az én Erdélyem, nem az én Kolozsvárom. Rengeteg söpredékkel töltötték fel. És nem csak a Monostor negyed jövevényeiről beszélek, jómagam olyanokat is láttam, akik húsvét másnapján kecskét legeltettek a Sétatéren. Az ilyenek közé menjek vissza?” – kérdezi, és ezzel megadja a választ is. Ki tudja, még hány Örmény Ferenc, Fazakas Sándor, Fazakas Éva tengődik az ezeréves határon innen vagy túl, aki úgy érzi, tőle másodjára vették el fiatalságnak helyszíneit, Erdélyt, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt… Szucher Ervin erdelyinaplo.ro Erdély.ma 2016. október 1.Tízéves a Százlábú néptáncmozgalomA gyermekeknek nem azért kell játékot, zenét, táncot, éneket tanítani, hogy ebből éljenek, nem is azért, hogy mutogassák magukat, hanem azért, hogy boldogabb emberek legyenek – vallja Virág Endre, aki feleségével, Imolával együtt tíz éve indította el a Százlábú Néptáncegyüttest, ezt a Százlábacskák Gyermek Néptáncegyüttes követte, amelyben jelenleg a harmadik Virág-nemzedék táncol, és jövő héten tartja első próbáját a negyedik táncos alom. Ma este a Százlábú-mozgalom három nemzedéke együtt üli a tízéves születésnapot, a sepsiszentgyörgyi Őszi Vásár színpadán tartják jubileumi gálaműsorukat. Az alkalomból Virág Endrével beszélgettünk. Az elmúlt tíz év alatt több mint százötven előadást tartottak a Százlábú-együttesek, az első gyermektáncosok azóta kinőttek az iskolapadból, az őket követő jelenlegi tizenévesek alkotják a Százlábú Néptáncegyüttest, a legkisebbek pedig a Százlábacskák Gyermek Néptáncegyüttest. Manapság, amikor az emberek életében nincs jelen szervesen a néptánc, a gyermekeknek nincs módjuk, hogy belenevelkedjenek a néptáncba. A tévé, a számítógép, internet, okostelefon világában pedig háttérbe szorulnak a közösségi tevékenységek, szinte csodával határos, hogy Sepsiszentgyörgyön kétszáz gyermek a néptáncot választja. Tíz év alatt ennyien fordultak meg Virág Endre és Imola keze alatt, és igény van arra, hogy újabb csoport induljon. Mi ennek a titka? Virág Endre: A múltban a gyermekek valóban belenevelődtek a táncba a bálok, esküvők alkalmával. Ezek az események most is megvannak az emberek életében, csak másként ünneplik meg. Az 1970-es évek végétől elterjedt táncházak visszahozták a néptánc közösségépítő szerepét, és azok a fiatalok mára szülőkké váltak, tudják, mi ennek az értéke, és elhozzák a gyermekeiket tánccsoportba. Az oktatók dolga, hogy a próbákon és egész életvitelükkel átadják ezt a szellemiséget. Tehát, ha a szülő valamilyen szinten érintett volt, tudja, hogy ez egy jó hely, ahol a gyermekek együtt vannak, együtt játszanak, akkor szívesen engedi a táborokba is, ahol reggel nyolctól este tizenegy óráig kötött program zajlik. Nemcsak népzene, néptánc, kézművesség és játék van, este pedig mesemondás, hanem mindig volt valami, amivel a gyermekeket sikerült ráhangolni ezekre az értékekre. A kisgyermekek elsősorban játszani szeretnek, ezért népi játékokon, közösségépítő játékokon keresztül közelítjük meg a néptáncot, a nagyobbakkal az ének és a tánc mellett szokásokról, viseletről, a magyarságról, kultúránkról is beszélgetünk. A Háromszék Táncegyüttes táncosaként nem lett volna ennyi ideje Virág Endrének, hogy tanítson, előadásokat szervezzen, pályázatokat írjon, erre akkor nyílt lehetősége, amikor váltott és a Kovászna Megyei Művelődési Központ munkatársa lett. Így adott az is, hogy az intézmény hátteret biztosít a pályázatokhoz, ebben a Lajtha László Alapítvány és a Regös Egyesület is segít, így nyertek két alkalommal is támogatást a ruhák beszerzéséhez a megyei tanács székelyruha-programjában, de előadásaikhoz kapnak ruhákat kölcsön a Háromszék Táncegyüttestől is. A kiszállások költségeit szintén pályázati pénzből fedezik, a szülők is támogatják az együtteseket, a Virág házaspár ellenben önkéntes munkában tartja a próbákat, az előadásokat. „Mi ingyen csináljuk, de az az előnyünk, hogy baráti tőkét kovácsoltunk ebből. Ha végigmegyek a városon, minden második-harmadik felnőtt vagy gyermek ismer, odajön, kezet fog, megölel. Rengeteg energiát fektetünk ebbe a munkába, ugyanakkor rengeteg energiát kapunk, ebből töltekezünk.” Az elmúlt tíz év alatt Virág Endréék kilenc tábort tartottak, önálló előadásaik mellett felléptek a Háromszék Táncegyüttessel, a kézdivásárhelyi Harmatfű Néptánccsoporttal, a vargyasi Csillagkövetők Néptánccsoporttal, a kovásznai Recefice Néptánccsoporttal és a békéscsabai Tabán Táncegyüttessel. A Százlábú együtteseknek muzsikált a Heveder, a Tokos, a Folker és a Kedves zenekar, Dezső Attila és Dezső István, Ábri Béla, Kerezsi Csongor, a Hevedertől minden táncukhoz hangfelvételük is van. Ma este fellép a Százlábú-táncosok három nemzedéke – a jelenlegi két aktív csoport mellett régi tagokat is meghívtak, zenél a Folker és a Tokos zenekar, énekel Steckbauer-Hanzi Réka, Márkosi Lili, Demeter Gyöngyi és Balázs Gergő. A születésnapi gálaműsor mottója: Tíz év mögöttünk, a jövő előttünk. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. október 1.Őszi vásár ínyencségekkelMesével, vásárral, koncertekkel fűszerezett eszem-iszom, dínomdánom vár a hétvégén a sepsiszentgyörgyiekre, a már hagyományos Őszi Vásár idénre igazi kis fesztivállá nőtte ki magát. Tegnap már kirakodtak a helyi termelők, megnyílt a vásári csárda, és a Csík zenekar koncertje előtt a magyar népmese is főszerepet kapott. Mától a gasztronómia kerül középpontba, párhuzamosan zajlik a Kolbászparádé és Káposztafesztivál, a készülő finomságok minden bizonnyal meg is kóstolhatóak majd, délután pedig gálaműsorral ünnepli tízéves születésnapját a méltán híres Százlábú Néptáncegyüttes, és fellép a Tokos zenekar. Vasárnap délelőtt szabadtéri interaktív gyerektáncházba, mesés kalandozásra várnak kicsiket és nagyokat (egyébként népi gyermekjátékok és gyermekfoglalkozások végig lesznek a vásár ideje alatt), este pedig a hiteles cigányzenét játszó, népszerű magyarországi Parno Graszt koncertezik. (-kas) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. október 1.Véletlen megemlékezésJó embernek kellett lennie Fazakas Mihálynak, ha egyetlen hívó szóra húsznál többen jelentek meg sírjánál egy szál virággal. És jó embernek kell lennie annak a húsz emlékezőnek is, akik Balázs Antal hívó szavának eleget téve, tegnap körülállták a sepsiszentgyörgyi közös temetőbeli sírt. A véletlen megemlékezés egy tíz évvel ezelőtti temetéssel kezdődött, Fazakas Mihályt 2006 januárjában búcsúztatták hozzátartozói, barátai, ismerősei. Balázs Antal már a temetésre megfaragott egy kis méretű kopjafát egykori Cantus Firmusbeli dalostársa emlékére, melyet aztán a sírkeret fejrészéhez erősített. Néhány nappal ezelőtt azonban a kopjafa eltűnt – hogy hogyan, milyen körülmények közt kél lába ilyesminek egy temetőben, arra most hadd ne térjünk ki. Anti bácsi tehát újat faragott, és miközben helyére szerelte, figyelt fel arra, hogy épp tíz esztendeje hunyt el Fazakas Mihály. És született is benne rögvest az ötlet: milyen szép lenne, ha a sír mellett összejönnének a dalárdások egykori társukra emlékezni, mert Fazakas Mihály, az egykori bardoci tanító megérdemli, hogy akik jó baráti viszonyban voltak vele, eljöjjenek hozzá egy szál virággal – ezt már a tegnapi megemlékezésen mondta Balázs Antal. És gyűltek is a virágok a fejfa két oldalán lévő vázákban, és szaporodtak az emlékezés virágai is, „még tudjátok, mikor mondta felesége, hogy na Mihály, mehetünk haza? Amikor Mihály a borospohár mellett rázendített arra, hogy Hazudnak a gyöngybetűk a hófehér papíron”, de mégsem ezt énekelték el a sír mellett az emlékezők, hanem a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű zsoltárt. Egy kis megemlékezés, a véletlenek tetőzéseként épp Mihály napján. Jó emberek idézték meg társukat, aztán csendesen szétoszoltak. Maradtak a virágok, és a fejfához rögzített kopjafa, rajta az a két szó, amely mindenkit megillet, akit nem felejtenek el: in memoriam. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. október 1.Égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani (Tíz éve hunyt el Sütő András)A Széchenyi-díjas irodalomtörténész Kortárs folyóiratban megjelent, Erdélyi változatlanságok* című, egyik utolsó Sütő András-könyvről írott esszéje részleteivel emlékezünk a drámaivá fordult sorsú Herder- és Kossuth-díjas erdélyi írófejedelemre. A romániai „forradalommal” sok minden megváltozott szomszédainknál is. Ami az írókat illeti, a hajdani tiltást fölváltotta a szabadság. Nincs többé cenzúra, a könyveket – egy-egy mondatért vagy akár csak jelzőért harcolva – nem kell ellenőriztetni. Igaz, hogy a piac és egyéb érdekek beleszólnak (beleszólhatnak) valamely mű megjelenésébe, ám az irodalom mint áru szabad. Az írónak csupán a közönség igényét kell kitalálnia, s máris minden úgy megy, mint a karikacsapás. Vagy mégsem? Hogy Sütő Andrásnak az elmúlt negyedszázadban hány könyve jelent meg Romániában (1989 előtt még csak érthető volt a kiadók parancs szerinti ódzkodása), ahhoz fél kéz is elég előszámlálni. Talán nincs rá igény? Az Anyám könnyű álmot ígérttel jócskán megszaporodott olvasói mind elhagyták az országot, netán a posztmodern irodalom felé fordultak? A népi írókéhoz hasonlatos szerep, a közösség (nemzetiség, kisebbség) ügyes-bajos dolgainak vállalása veszített értékéből? A metaforikus lázbeszéd helyett (mert még a Káin és Ábel című színpadi játék biblikus környezetében is a romániai magyarság szenvedései s a túlélés módozatai soroltattak) az egzaktabb fogalmazás – némely esetben a kínpadra feszített nyelv – ideje dívik, vagy a posztmodern nyelvjátékaitól föltüzesedő blabláé? Akárhogyan is van Sütő hazai (romániai) negligálása, a sütői szerep visszavonására, eljelentéktelenítésére tett megannyi kísérlet – a személyéhez tapadó „pártállami” bűnöket, művei tanúsítják, drámai módon megszenvedte, sőt, életét kockáztatva a vártára állt –, könyveit, drámáit csak kierőszakolt csönddel lehet figyelmen kívül hagyni. A politika-irodalompolitika hőbörgői vele szemben azt a szigort alkalmazzák (az illyési életművet is ezért akarják némelyek a sutba dobni), amit saját kedvenceik besúgó, behódoló, átálló stb. múltjával soha nem tennének – a könyörtelenséget. A dolgok közelebbi ismeretében érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a Sütő által kedvelt Bethlen Gábor-i magatartás, a politikai zsákban futás művészete az ötvenes évek zűrzavarában minden esetben meghozta-e gyümölcsét. Viszont ahhoz kétség sem férhet, hogy az író a kisebb-nagyobb fenyegetések ellenére is mindenkor a „Trianon böllérei” által széttrancsírozott haza (szülőföld) és az önrendelkezés jogát mindmáig vissza nem nyert, a történelmükből, nyelvükből, nemzeti önismeretükből kiforgatott közösség érdekében cselekedett. Miféle akaratos nemzedékváltás történt, hogy Sütő – leszámítva egy-két lapban való megszólalását – Romániában (Erdélyben) nem vagy alig kap hangot? Miféle színházi átrendeződés nyomán illant el Thália erdélyi deszkáiról – tudjuk, a zseniális, mindenféle értékre fogékony Harag György is rég halott – az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel? Nem volna közönségük? Az új, az Erdélybe be nem engedett, ám külhonban nagy sikerrel játszott drámák (kiváltképp az Advent a Hargitán) nem töltenék meg egy vagy több színház nézőterét? De ha nem adatik meg nekik a bukás lehetősége, honnan tudható, hogy nincsen rájuk igény? Nem a romániai magyar könyvkiadás szégyene-e, hogy az író publicisztikája – bár Tamási Áron ez irányú ténykedésével lassan hazalopakodik – megint csak egy debreceni kiadó jóvoltából lát napvilágot, mintha ez egyáltalán pótolhatná az erdélyi könyves műhelyek érdektelenségét? Sütő András – az Erdélyi változatlanságok, ez a kíméletlen korítélet mutatja – még mindig, a szabadság szellősebb házában is rágós falat. De csak azoknak akad meg a torkán, akik a rájuk szakadt szabadságot önkényesen értelmezve az irodalmat és a művészetet csupán a nekik tetsző egyenruhában tudják elképzelni. Mondván, az író ne legyen közíró, ne kommentálja rossz politikusok – Trianontól idáig kitelnék egy tábor belőlük – rossz döntéseit. Hagyja az anyanyelvet, az iskolát, a közintézményeket támadó hangokat, az etnikai tisztogatásra érzéketlen magatartást, mondjon le nemzetiségének önrendelkezési jogáról, rá se hederítsen a politikai manőverek (például a Székelyföldre való román betelepítés) és az egységes nemzetállamot létrehozó fortélyok (kisebbségnyúzó kísérletek) fordulataira! Ha lehetséges, a széplelkeknek írjon, és ne a körülmények által rebellissé vált mezítlábasoknak! Miért lehetetlenek ezek a kívánalmak? Mert Sütő, akárcsak a Molière-re figyelő Illyés Gyula, mindennél jobban szem előtt tartotta a kakasülők (vagy oda se jutottak) népét. Mindvégig „az otthoniak, a sárban maradottak” gondjai érdekelték. Vagyis a ma már többek által lesajnált szolgálat. Eme kolonctól terhes az Erdélyi változatlanságok. Jóllehet a kötetnyi írói publicisztikán – tárcán, naplórészleten, önéletrajzi vallomáson, íróportrékon, saját műveit értelmező szövegeken, köszöntőkön, búcsúztatókon, interjúkon, kisebbségi és többségi jegyzeteken – nem kérhető számon a varázslatos esszék, a Nagyenyedi fügevirág, a Perzsák stb. egész világra nyíló teljessége (bár közülük nem egy, például az Alvadtvér-színű táj versprózaként olvasható), Sütő bármely megszólalása minden ízében írói munka. Azzá teszi a fölényes nyelvkezelés, metaforáinak történelem előtti és utáni hangulata, s legkivált szavainak korvalóságot festő, a történelmi elárvultságba a lélek (és gyalázat: a megvert test!) kiúttalanságát belopó opálfénye. Sokat bíz az olvasóra. Fönt említett helyzetképében, amikor is karácsony misztériumjátékát illő ünnepelni, nem beszél a Marosvásárhelyre betört (beszállított!) fejszés román hordáról – fél szemének kiverésén akkoriban a România Mare mellett a Magyar Narancs is elménckedett –, csupán annyit közöl, hogy „a betlehemes csapat a szent ládikóval nem mer majd kilépni a többségi gyűlölet veszedelmeitől terhes éjszakába”. S az írás befejezése? Lemondásában is fölemelő. „Mintha kifogytunk volna a szikrázó téli fehérségből is, mert ha körbenézek, azt látom, alvadtvér-színű a táj, és benne nyilván a kedvünk is. Ne mondja senki, hogy képzelet festette, betlehemi csillagot vigyázó szemünk valami csodát lát. Ez a mi égre vetülő szemünk alvadt vérbe fulladt. Nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is értve. Az égi és a földi fénynek maradékát hunyt pilláink alatt a maradék reménység őrzi. Ilyen a mi karácsonyunk.” (1991) Olyannyira tiszta beszéd ez, hogy megérthetik a süket fülek is. És a másikat? „A nyugati magyar diaszpóra az igazság ellenőrizhető tényeivel módosíthat azon a magyarságképen, amelyet látatlanban elfogadott hazugságok alapján alakítottak ki rólunk Trianon böllérei.” (Ha majd emlékké válik a pentaton dallam) Sütő állandóan egy dallam körül kering, mintha instrumentuma, ez a közép-európaiból világméretűvé tágított hangszer, Bartók erkölcsét állítva a középpontba, csupán „a magyarság évszázados belső vérzésének, gyöngülésének és fogyatkozásainak számbavételéről” szólna. Ezt a megvertséget panaszolja föl svédországi barátainak, s ugyanezt hozza föl egyik barátjához írott levelében, megvédve az „etnikai tisztogatásra” figyelmet fölhívó püspököt. „Súlyos közösségi fenyegetettségünkben súlyosan és lényegre törően kell szólni. Látható és tapintható sebeinknél végzetesebb lehet számunkra ama láthatatlan belső vérzés, amely hetven esztendeje gyöngíti az erdélyi magyarságot.” (Tévedett-e Tőkés László?) Ez az a pont – az író-publicista kiválóan érzékeli –, ahol megszakadt valami. Vagyis az egyetemes veszteségnek leginkább ez a kezdete. Ha tudatában van is annak, hogy az író mit köszönhet eme határszaggató tragédiának – Trianon és következményei nélkül megszülethetett volna-e a kisebbségi létben fogant életműve: drámáinak (színpadi játékainak) sora s legkivált briliáns esszéje, a Perzsák –, újból és újból fölpanaszolja (nem a határkiigazítást, hanem az önrendelkezési jogot követelve) e világgyalázat máiglan bomlasztó erejét. Mi másról beszélne a Hatszázharminc álmatlan éjszaka után riporterének, ha nem erről a sokkról. „Arról azonban már kevesebb szó esett, hogy egy letepert, kifosztott és minden elképzelhető módon megalázott nemzet fájdalma miként húzódik meg és válik életérzéssé a családban. A nemzet védettebb sejtrendszerében. Amelyet a győztes hatalom, az országtrancsírozó erő képtelen betiltani, föloszlatni, érvényteleníteni, szétlopkodni.” (...) Önmagába hasít, amikor a magyar nyelv egyik legnagyobb művészeként kijelenti: „Tragikus és folyamatos exodus áldozatai vagyunk. Ha viszonylag rövid időn belül nem harcoljuk ki a jogainkat az autonóm, magyar iskolai hálózathoz: máris megrendelhetjük síremlékünket s a lassú gyászzenét, Funarjaink és funerátoraink legnagyobb örömére.” (Hogy orcánk ne piruljon) De a román nacionalista polgármestert temetésrendezőként (is) felvillantó szójáték – másutt meg határozottan nem mondja ki a meggyilkolt Zsarnok és Zsarnokné valódi nevét – sem tudja feledtetni azt a tényt, hogy legalább harminc olyan rokona van, aki egyetlen szót sem beszél magyarul. Az Anyám könnyű álmot ígérből ismert mezőségi keverék nyelv tovább foszladozott; egészen addig, amíg a kutyából nem kucsa lett, hanem csupán egy sóhajtás és egy befelé nyelt mukk. Illyést is csak azért hozza egyik, hajdani állapotot tükröző naplópéldának, hogy a Szókertjeink művelése ekképp fejeződhessék be: „Hogy és mint szolgál, magyar testvérem, az édes anyanyelve?” Az övé – Sütőé – szerencsére jól szolgál. Nemcsak azért, mert ismeri a szavak alakjában megtestesülő gyönyört, hanem azért is, mert van bátorsága, megint Illyésre figyelve, a való helyzet kimondását „tigrisszelídítő cselekedetként” értékelni. Szavakból font karikás ostorával azért durrant nagyot, hogy mind messzibbre űzze az anyanyelvre főképp veszélyes kopókat: az asszimiláló lélekvadászokat. Mondatai a legtermészetesebben folynak, mert a tájnyelvi érzékiség mellé szinte automatikusan beemel egy-egy klasszikustól (Petőfi, Dsida, Illyés) vett szófordulatot vagy (jelöletlen!) idézetet, illetve a bibliai történések meséjével (Károli) teszi még érzékletesebbé mondandóját. De ez a színes nyelv – amely főként Illyés, Kosztolányi, Tamási Áron és Csoóri esszéinek közelében érezheti otthonosan magát – azonnal öncélúvá válnék, ha nem görgetne sokakat fenyegető lavinaként „átkokat”, „parancsolatokat”. Ilyenkor Sütő egy-egy pillanatra Ady maszkját is magára veszi. A Cs. Nagy Ibolya által szerkesztett és jegyzetelt Erdélyi változatlanságok – a kötet egyik legszebb interjúját (Adventi beszélgetés a várakozásról) ugyancsak neki köszönhetjük – számtalan írói levelet, közügyben fogant írásos véleményt gyűjtött egybe. Sütő rétori erővel, sokszor számoszlopok mellé helyezett lírai-drámai meggyőződéssel harcol-küzd igazáért. Volt időszak, hogy tényeiben lázító politikai vitairatát álnéven (Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség – Hitel, 1987) jegyezte. Írása, gondoljunk csak Kós Károlyék Kiáltó szójára, megrendítő olvasmány: panasz és vádbeszéd egyben, ugyanakkor fölhívás a szülőföldön való maradásra. Sütő András harcai – mert a bajvívó szellem írásaiban föltehetően sosem huny ki – alighanem folytatódni fognak. „Tintás esztergapadján” ezért az én helyett továbbra is mindig a mi lesz a nézőpont, a cselekvésre ösztönző hajtóerő. És nem csak önmagában a magyar nemzetiségben keresi a megoldást. „Engem mindig az érdekelt, serkentett, nyugtalanított, hogy mi módon juthatnánk természetes emberi jogaink birtokába, hogyan szabadulhatnánk meg a gyarmati sorstól, amely Trianonnal szakadt ránk, és miként lehetne megnyerni ügyünknek az emberségükben, demokratikus gondolkodásukban velünk egyetértő román gondolkodókat is.” (Irodalomról, gyarmati sorsról, létünk csodáiról, remélt rendes feltámadásunkról) Egy szemvillanással – rendes feltámadás – a publicisztikában ugyancsak példakép, Tamási Áron is idevonatik! Mert kiben nem csupán a költő fészkel, hanem a reálpolitikus is, tudván tudja, hogy – miként a Fájdalmat enyhítő kísérlet közli – „égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani”. * Debreceni Kossuth Egyetem Kiadója, 2001 SZAKOLCZAY LAJOS Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2016. október 1.Hencz Hilda: Magyar Bukarest 29. (részletek)A Magyar Népi Szövetség hatalomközelbe kerülésével újabb generáció magyar érkezett a fővárosba, sokan közülük munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, újságírók, tolmácsok, képzőművészek, zenészek, majdnem mindannyian „jó káderlappal”. Mások felsőfokú iskoláikat végezték Bukarestben, és közvetlenül tanulmányaik befejezése után a fővárosban kaptak munkahelyet. A kommunisták hatalomra jutása és magyar nemzetiségűek kormányzásba való bevonása nélkül legtöbbjüknek esélyük sem lett volna szakmailag érvényesülni, annál is inkább, mert túlnyomórészt nagyon alacsony társadalmi helyzetből indultak. A magyar értelmiségiek tucatjával vagy akár százasával helyezkedtek el a felsőoktatásban, gazdasági irányításban, kutatásban, hadseregnél, külkereskedelemben stb. Sokan elismert szaktekintéllyé váltak. A friss jövevények általában nem ismerték egymást, ez alól kivételek a sajtónál vagy az egy intézményen belül elhelyezkedők. Ezt az új generációt nem érdekelte a kapcsolatteremtés a régebbi bukarestiekkel; ignorálták őket, vagy nem is tudtak róluk. A kivételezett magyarok kasztjához tartoztak a pártaktivisták, az állami intézmények központi alkalmazottai, a központi sajtó, rádió és később a televízió szerkesztői és újságírói. Jól fizetett állásuk mellett könnyen jutottak lakáshoz is, a szimbolikus bér fejében osztott lakáskiutalás a kommunizmus egyik legkívánatosabb „kegye” volt. 1948 után több olyan állami könyvkiadó alakult, amelyekhez magyar szerkesztőségek is tartoztak: az Irodalmi és Művészeti Állami Kiadó, az Ifjúsági Kiadó, a Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, később pedig a Ion Creangă, Eminescu, Albatros vagy a Műszaki, Orvosi stb. kiadók. A szerkesztők közé tartozott például a sokoldalú író-újságíró Csire Gabriella (szül. 1928) is; egy évtizedig az Irodalmi Kiadónál dolgozott, majd a gyermekirodalomban szerzett magának nevet, több könyve is megjelent. Néhány magyar szerkesztő és tolmács Bukarestben román iskolába járt vagy román filológia szakot végzett, mint Hegedűs László (szül. 1953, Bukarest) vagy Skultéty Sándor (szül. 1948). Hegedűs László egy darabig a közrádió magyar nyelvű adásánál dolgozott, de ismertté a Szocialista Nevelés és Kultúra Minisztériumának magas rangú tisztviselőjeként vált; még 1989 után is államminiszter maradt. Az egyetem befejeztével Skultéty Sándort a Scânteia Kiadónál alkalmazták, majd 1980-tól a Politikai Kiadónál, amely 1989 után Gabriel Liiceanu vezetésével Humanitas Kiadóvá alakult át. Testvére, László (szül. 1942) a Közgazdasági Akadémián végzett, a külkereskedelemben dolgozott, ami rendkívüli kiváltságot jelentett, hisz lehetővé tette a külföldre utazást. Külön figyelmet érdemel a poliglott Mariana Şora (1917−2011) fordító, prózaíró és a Bukaresti Egyetem német és angol nyelvre szakosodott esszéistája; a világháború alatt ösztöndíjjal Franciaországban élt. Egy interjúban osztrák-magyarnak vallotta magát: a családban magyarul és németül beszéltek. Budapesten született, szülei zsidók voltak, a családja 1919-ben visszatért Temesvárra, a város már Nagyrománia részévé vált. Románul csak 11 éves korára tanult meg. 1978 után Németországban élt, három gyermeke Német-, illetve Franciaországban telepedett meg. Férje, a filozófus Mihai Şora ortodox pap fia, aki ugyancsak tud magyarul; 1989 után egy ideig oktatásügyi miniszter volt. 1949-ben megalakult a Folklórintézet, ahol szintén dolgoztak magyarok; sikerült 1954-ben egy kötet csángó éneket és balladát kiadniuk, ami pár év múlva, a csángópolitika megváltozásával már nem lett volna lehetséges. Még az Electrecord lemezkiadónál is voltak magyar szerkesztők. Imre Sándor, a neves szaxofonművész és hangszerelő az Electrecord zenekarának volt a karmestere; később Németországba emigrált. Több magyar képzőművész, köztük néhány rendkívüli tehetség a Képzőművészeti Főiskola tanára, mások könyvillusztrátorok vagy az újonnan alapított magyar lapok grafikusai lettek. Az új hatalom elvárta tőlük, hogy a nép elnyomás elleni harcát és a munkásosztály szocializmust építő forradalmi lendületét ábrázolják. Ez – legalábbis a kezdetekben – nagy vonalakban egyezett személyes meggyőződésükkel. Hárman közülük, akiket a Képzőművészeti Főiskolához neveztek ki, rendkívüli elismerésnek örvendtek a háború utáni években: a festő Szőnyi István (1913−1967), a szobrász Szobotka András (1917−1992) és Molnár József grafikus (1907−1984). Párizsi tapasztalatszerzés (1938−1939) után hazatérve, Szőnyi nemcsak Temesváron vált elismertté, hanem országos hírnévre is szert tett: 1948-ban elnyerte a Román Akadémia Ion Andreescu-díját, 1950-ben tanulmányi igazgatónak nevezték ki a Képzőművészeti Intézetnél; ezt az állást töltötte be korai haláláig. Szoborszerű és monumentális festészete, amely a Fekete Józsefére vagy a Romulus Ladeáéra emlékeztetett, az egyszerű embereket, legyen az munkás vagy paraszt (Nehéz aratás, A hegesztő, A hegesztőnő), a parasztlázadásokat és vezetőit (Dózsa György, A bábolnai felkelés, Varga Katalin) vagy a Kommunista Párt illegalitásbeli tevékenységét, illetve az októberi forradalmat ábrázolta. Lánya, Julieta Szőnyi-Ghiga a filmművészetben alkotott maradandót G. Călinescu Otilia titka című regényének vászonra vitelével (Félix és Otilia, 1972), ő játszotta a női főszerepet; fia, George Ghiga Bukarestben orvos. A másik, második házasságából született lánya, Anca Nicola a Ciuleandra, a Rebreanu azonos című regénye alapján forgatott film főszereplője volt; jelenleg Franciaországban él. A festő Krausz Tibor (1919−2010), egykori ellenálló, nagyjából Szőnyivel egy időben tanított a főiskolán. Miután Kanadába emigrált, T. K. Thomas néven elismert tájképfestő lett. Nővére, Krausz Zsuzsanna (Juji) a modern táncművészetben remekelt, új színpadi mozgástechnikát fejlesztett ki, és nagyon keresetté vált a rendezők körében... Ugyancsak egy magyar nőnek, a modern táncos Magyar Eszternek köszönhető a bukaresti koreográfiai líceum megalapítása. A bukaresti magyar értelmiség, a különböző intézmények és felsőoktatási intézetek alkalmazottjainak egyik jó ismerője Rostás Zoltán szociológus. Kutatási módszere az interjú. A rádiónál egykor hetente közvetített egy-egy beszélgetést magyar értelmiségiekkel. Sajnos, ezek nem jelenhettek meg nyomtatott formában, így gyakorlatilag örökre elvesztek. Néhány kötet, más interjúja mégiscsak megjelent. Egy másik sorozat A Hétben és A Hét 1978-as évkönyvében látott napvilágot; néhányan az alanyok közül Bukarestben éltek. Ezek a magasan képzett szakemberek még a magyarság számára is jóformán ismeretlenek maradtak. Egyike a meginterjúvolt szakembereknek Miklós László mérnök, aki a Sala Polivalentă csarnokának a fedélszerkezetét tervezte; másik Márton Gyárfás, a fotogrammetria specialistája. Az eredeti végzettsége szerint matematikus Márton Gyárfás 1951-ben költözött Bukarestbe Lőrinczi Gyula kollégájával együtt, közvetlenül a kolozsvári Bolyai Egyetem befejezése után. Mindkettőjüket a Haditechnikai Akadémiára nevezték ki mint geodéziai szakembereket. Három év után újabb kolozsvári társ, Györfi Jenő csatlakozott hozzájuk, aki később az akadémián belül az elektronikára szakosodott. Feleségeiknek is került bukaresti állás a tanügyben vagy a kutatásban. Mindhárman doktori címet szereztek. Márton Gyárfás Antal (Gherasim Marton, 1928−2009) rendkívül szegény, sokgyerekes székely parasztcsaládból származott. Elismerte, hogy kinevezése a Haditechnikai Akadémia laborfőnöki posztjára a jó „káderlap” alapján történt: nem volt eminens tanuló, fogalma sem volt a fotogrammetriáról, nem tudott sem oroszul, sem németül, hogy a hozzáférhető bibliográfiát olvashassa. A hiányokat bepótolta, és elismert kutatóvá vált, több tucat tudományos munkája jelent meg, a Fotogrammetriai Társaság alapító tagja volt; társszerzője az első román nyelvű fotogrammetriai és geodéziai tanulmánynak, valamint a többnyelvű szakszótárnak. 1963 és 1969 között a Geodéziai Intézet, utána a Katonai Topográfiai Kutatóintézet igazgatója volt. Felesége 1960-tól a magyar iskolában volt tanítónő. 2012-ben a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság emlékplakettel tisztelgett Márton Gyárfás előtt. Lőrinczi Gyula, a matematika doktora különböző vezető beosztásokat töltött be az akadémián, 1995-beli nyugdíjazása után is folytatta kutatótevékenységét 2005-ig a Geodinamikai Intézetnél. Márton és Lőrinczi 1989 után szerepet vállalt a magyarság politikai életében, előbbi a területi RMDSZ elnöki tisztjét töltötte be 1990−1991 között, Lőrinczi pedig a Petőfi Művelődési Társaság elnöke lett. Szintén a Haditechnikai Akadémián tanított dr. Demeter István dandártábornok. Négyük neve szerepel Demény Lajos 2002-ben megjelent könyvecskéjében is a több tucat, az elmúlt fél évszázadban a tudomány vagy a művészetek világában tevékenykedő, javarészt a kommunizmus idején érvényesülő személyiség között. Ez a névsor 33 kutatót, felsőfokú tanügyi kádert, a fővárosi magyar elit reprezentatív neveit tartalmazza, a listán a saját neve is szerepel, rajta kívül: dr. Cihó Miron és dr. Lukács Antal történészek, dr. Kovács Albert, dr. Molnár Szabolcs, dr. Murvai Olga és dr. Murvai László nyelvészek, Árvai Zsolt, dr. Lányi Szabolcs, dr. Nagy E. József, dr. Nagy József és dr. Lingvay József vegyészmérnökök, Szabó Károly, dr. Demeter Elek, Gedő István energetikus mérnökök, dr. Grúzsniczky Fülöp spektrográfiai szakmérnök, dr. Gyéresi István, Osváth Jenő mérnökök, Bíró István és dr. Soós Jenő matematikusok, dr. Dévényi András, dr. Katona László és Dr. Fazakas Antal Béla fizikusok, dr. Katona Éva biofizikus, dr. Szedlacsek Jenő István biokémikus, dr. Sztojánov István és Szász-Gábor Domokos informatikusok, dr. Tövissi Lajos statisztikus és dr. Fábián Csaba Béla közgazdász. Ezen az eléggé szubjektív listán néhány tudományos, műszaki vagy gazdasági szaktekintély is szerepel. Így például Lingvay József (szül. 1949), aki találmányainak számával rekordtartó az alkalmazott elektrokémia terén (a földgáz szállítóvezetékeinek és elosztóhálózatának korrózióját kutatta); Osváth Jenő az atomfizika orvosi alkalmazását kutatta japán tudósokkal közösen. Szabó Károly kutatómérnök (szül. 1948) a bukaresti műszaki egyetemen végzett, a telekommunikáció és a távérzékelés területén publikált több művet, 1992-től a Légforgalmi Hatóság alkalmazottja. A biokémikus Szedlacsek Istvánt 2000-ben a Tudományos Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. Ugyanezzel az érdemrenddel méltatták dr. Fábián Csaba Béla (szül. 1941) matematikust és közgazdászt, kutatót és egyetemi tanárt, aki tanulmányait Németországban végezte, az informatikai rendszerek programozására szakosodott, és két egyetemet is végzett. A romániai magyar személyiségek tára, a Ki kicsoda 2000 a felsorolt 33 névből csak 14-et említ, ami a bukaresti magyar közösség és a helyi RMDSZ szervezet közti rossz kommunikáció tanújele. (...) A Petőfi Társaság által kiadott három értesítőben sem említik a Demény által felsorolt vagy akár az általa kihagyott neveket, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben felelős szerepet vállaló vagy felkérésre előadást tartó személyt. Nevük többnyire a román enciklopédiákból és névtárakból is hiányzik, habár munkájukkal és szaktudásukkal elsősorban a román államot gyarapították. Ahogy azt Nagy Sándor már pár évtizede megállapította, lassanként ,,az erőnk, a munkánk, a lelkünk, a vérünk, a gyermekünk, a jövendőnk mind-mind a másé lészen”. A nagy román tömegben ezek az emberek, külön egyedenként elveszve, nem jelentenek gyakorlatilag semmit a magyar közösség számára, amely általában nem is ismeri őket; a románok pedig még annyira sem. JÁNOS ANDRÁS fordítása (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. október 1.Cseke Gábor 75Cseke Gábor (Kolozsvár, 1941. július 29.) költő, író, újságíró. Szülővárosában a Brassai Sámuel Líceumban 1957-ben érettségizett, magyar irodalom szakos tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett 1962-ben. Az egyetem elvégzése után az Ifjúmunkás belső munkatársa, 1968-tól – Dali Sándor után – 1979-ig főszerkesztője volt, később az Előre szerkesztőjeként működött. A Forrás-sorozatban 1967-ben verskötettel jelentkezett (Déli harang), majd 1969-ben az Elveszett birtokok cíművel. Próbálkozott az 1950-es években lejáratott „termelési témák” költői megközelítésével (Levelek a brigádból). Karcolatai, elbeszélései Tornác címmel 1970-ben jelentek meg. Ló a pincében címmel lefordította Ovidiu Zotta ifjúsági regényét (1975). A tuskó című gyermekregénye (1979) versekkel tarkított lírai történet. Érzelmes levelek című regénye Ellenállás című újabb verskötetével egy évben, 1980-ban jelenik meg. Ugyanebben az időszakban látnak napvilágot: Bármely rendelést vállalok (regény, 1982); Az ítélet születése (versek, 1983); A megtalált kulcs (elbeszélések, 1989); A bozót (regény, 1989); Álruhában. Mai kalandok, riportok (1989). A rendszerváltás után a Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben (2009) című vallomásos munkájával jelentkezik, s megkezdi addigi lírikusi életműve összegzését is: Tükörterem (válogatott versek, 2005); Lírai tőzsde. Fontos versek (2006); Szerpentin vándora. Szigorúan válogatott versek, 1967–2010 (2010). Szintén a rendszerváltás után, 2003-ban jelenik meg a Periszkóp Pál–Bakter Bálint (Szonda Szabolcs–Cseke Gábor): Robogni örök úthengeren, avagy Mit vétettek a dáliák? című, játékosan „feleselő” verskötet is. Lefordította M. F. Ṣandru válogatott verseit (A nagy teremben, 1989). A Romániai Magyar Szó hétvégi mellékletét szerkesztette, majd társszerkesztője a Café Főnix internetes irodalmi portálnak. Csíkszeredában él. Cs. G. hétköznapi glóriája Nézhetne farkasszemet a világgal. Nézhetne fölszegett fejjel, dacos komorsággal, mint aki már semmitől sem fél. Nézhetne vádlón, amiért ily terhet rótt rá a sors. Nézhetne fájdalmas keserűséggel, hiszen semmit sem úgy akart, ahogy éppen történt, és nincs nagyobb csalódás, mint az elfüstölgő szerelvény után küldeni egy utolsó sóhajt. Dolgos élete terhét lerakhatná immár a csíkszeredai park valamelyik padjára, nem orozná el onnan senki. De valami divatlan konoksággal cipeli tovább, és szerkeszt, olvas, közöl, ír és levelezik ellenállhatatlanul. Számomra attól rokonszenves, hogy nem csinál titkot semmiből. Amikor pedig sem a föld, sem a víz, sem a levegő helyzete nem egészen tiszta: sem eredet, sem képlet, sem birtoklás tekintetében. Holott napnál világosabb, hogy igazán csak kiterített kártyákkal érdemes nyerni. Ami ennél is derekasabb: veszíteni is ugyanígy, de ezerszer acélozottabb lélekkel. Vannak emberek, akiket folyamatosan valamiféle hétköznapi glória leng körül. Jó velük lenni, akkor is, ha több száz kilométerre élnénk egymástól. Születésnapjára gondolva újraolvastam egyik nagyon fontos könyvét, és néhány nekem tetsző szövegrészt ideválogattam. Ha valaha megalkotják a romániai (szórvány-, tömb- és össz-vissz-) magyar lapszerkesztő szobrát, az egyik lehetséges „modell” Cseke Gábor lehetne. Isten éltesse! Bölöni Domokos Cseke Gábortól idézetek: „Emlékezni kell – mindenki ezt szajkózza. De azért ne legyen szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nagyon nemkívánatos vendégeink. Úgy képzelem az életet, mint egy többé-kevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szorongatott helyzetbe jutott, vagy ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől – szerinte – minden rossz eredendően származik. 1962-től, ahogy kiléptem az egyetemről, egyfolytában újságot írtam, szerkesztettem. Mintha egyébre nem is lettem volna jó… Igazából nem is nagyon vágytam más foglalatosságra. Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Amely értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt. A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon. Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű helyzetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, a beláthatatlan következményekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet. És várni, hogy az utánunk következők, akik kezébe most már lassan átcsúszott minden meghatározó kormányzórúd, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis, feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen napról napra, a mi tévedéseinkre kísértetiesen emlékeztetve maguk is elkövettek.” (Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. október 1.Erdélyi panoráma ÓpusztaszerenAz 1849-es nagyszebeni csatáról készült Erdélyi panoráma című festményt bemutató kiállítás nyílt csütörtökön az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban. Ez az első alkalom, hogy együtt látható a két nagy magyar történelmi körkép: az Erdélyi panoráma és a Feszty-körkép. A kiállítást abból az alkalomból rendezték, hogy Ópusztaszeren tartják az International Panorama Council huszonötödik, jubileumi közgyűlését. Az Erdélyi panoráma, más néven a Bem–Petőfi-körkép 18 darabját, valamint a festmény népszerűsítésére készült két olajnyomatot a lengyelországi Tarnów múzeuma adta kölcsön az emlékparknak. Jan Styka 1896-ban kapott felkérést arra, hogy készítsen egy körképet az 1848-as forradalom ötvenedik évfordulójára. A megrendelők kérése az volt, hogy a csatakörkép állítson emléket a lengyel–magyar barátságnak, a szabadságharc egy dicsőséges ütközetét ábrázolja, ne sértse az osztrákokat, de azt nem kifogásolták, ha oroszellenes. (Magyar Idők) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. október 1.Bemutatkozott a Szabó családRendhagyó tárlat nyílt kedden a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti galériáiban: családi és egyben emlékkiállítás. Az egy évvel ezelőtt elhunyt festőművész, Szabó Zoltán Judóka, felesége, Schneller Mária és szintén művész lányuk, fiuk, Szabó Anna-Mária, illetve Szabó Csongor munkái kerültek közönség elé, amelynek soraiban a helyiek mellett sepsiszentgyörgyi, szovátai, székelyudvarhelyi és máshonnan érkezett kollégák, barátok, művészetkedvelők is szép számban voltak jelen a megnyitón. A 63 évesen hirtelen elhunyt vásárhelyi alkotó rég eltervezte a közös bemutatkozást, a család most valóra váltotta az elképzelést, és nyilván nemcsak a családfő s a művészi elismertség jogán, hanem azért is, mert sajnos immár lezárult életműről kell beszélnünk, Szabó Zoltán Judóka alkotásait helyezték előtérbe. Az utca felőli két nagyobb terem nyújt reprezentatív válogatást a festőként, grafikusként, performerként egyaránt termékeny és karakteres, sokoldalú vizuális művész munkáiból. A belső teremben Schneller Mária festményei, a felső szinten a fiatalok alkotásai láthatók. Érthető, hogy a tárlatot s a kiállítókat méltató Ütő Gusztáv is elsősorban Judóka művészetére koncentrált szakavatott beszédében. A sepsiszentgyörgyi barát és művésztárs, aki maga is a performance elkötelezett híve, felidézte Szabó Zoltán közel négy évtizedes művészi pályájának fontosabb állomásait, a kolozsvári főiskolás foglalatosságaitól az utóbbi esztendőkben újult erővel és odaadással folytatott művésztelepi, happeninges ténykedéseiig több figyelemre méltó jelenségre kitért, kiemelte a Judóka művészetét meghatározó főbb jellegzetességeket is. Az egykori kolléga, Ady József és a műkritikus Vécsi Nagy Zoltán gondolatait is idézve méltatta a Marosvásárhelyhez eltéphetetlen szálakkal kötődő művész, a MAMŰ egyik alapítója alkotói, emberi következetességét, igényességét, bátorságát, hangsúlyozta azt a kitartást, amellyel a legnehezebb időkben is ragaszkodott az elveihez, konceptuális művészeti elképzeléseihez. Szóba hozta land-artos törekvéseit, installációit, Anna-artos, alkotótáboros munkásságát is. Többrétű, gazdag a korán lezárult életmű, alapos felmérésre vár a későbbiekben. Schneller Mária három gyermek anyjaként nyilván nem bontakoztathatta ki annyira gazdagon festészetét, a természet szerelmeseként azonban finom, érzékeny líraiságú képeken mutatja fel, hogy szülőhelye, Nagybánya szelleme, hagyományai mély nyomot hagytak benne, és a táj az az ihletforrás, amely arra ösztönzi, hogy a megálmodott festői szekvenciákhoz önmagából is hozzáadjon valamit. Tájfestészete bizonyára újabb színpompás alkotásokkal gyarapodik a jövőben, hiszen a művésztelepek kapui előtte is nyitva állnak. A jövőt viszont elsősorban az új nemzedék vetíti előre. Ígéretes mindkét fiatal. Szabó Anna-Mária már több az ígéretnél, az egyetem elvégzése után néhányszor alkalma volt bizonyítani, hogy a maga útját kereső, egyéni hangú, érdekes egyéniség, akire nem lehet nem odafigyelni. Munkái, festményeinek valóságba ágyazódó, mégis szürreális, furcsa, sajátos geometriát érvényesítő, különös világa közös kiállításokon, alkotótáborokban már joggal szerzett több hívet számára. Szabó Csongor még egyetemista, erre is, arra is tapogatózik, még teljes szélességben előtte a pálya, nem döntötte el, melyik a legjárhatóbb út, amit választania kell, de őt is bőven felvértezték talentumokkal. A kiállításon bemutatott plasztikái, origamiszerű ötletes formabravúrjai jogos elismerést váltanak ki a nézőkben. (N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely) 2016. október 1.„Az Úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgája”Márton Áron püspököt méltatta ezekkel a szavakkal Szent II. János Pál pápa az erdélyi főpásztor nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában. Ezeket a szavakat idézte ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, temesvár-józsefvárosi plébános is azon az imával, előadással és filmvetítéssel egybekötött megemlékezésen, amelyet szeptember 29-én, csütörtökön, Márton Áron halálának idei évfordulóján délután 6 órakor tartottak a helyi plébánia közösségi termében. Mint azt a lelkipásztor elmondta, ezen a napon, ebben az órában a világ több pontján gyertyagyújtással emlékeztek a példás életű főpásztorra, az erdélyi egyházmegye 74. püspökére, aki 1938 decemberétől 1980 áprilisáig foglalta el a gyulafehérvári főpásztori széket. – „Emberkatedrális” volt, írta Márton Áronról Illyés Gyula költő, megtörhetetlen fenyő, mint az a püspöki címerében is szerepel – fogalmazott a megemlékezés kezdetén ft. Szilvágyi Zsolt plébános, majd a vetítővásznon peregni kezdtek A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéből című dokumentumfilm képkockái. A Nagy Zoltán hittanár által szerkesztett és összeállított dokumentumfilm részletesen mutatta be a Csíkszentdomokoson székely földművelő családba született püspök gyermekkorát, tanulóéveit, papi pályáját, továbbá a kommunista diktatúra éveiben elszenvedett megpróbáltatásokat, a rabság, illetve a több mint egy évtizedes házi őrizet idejét. A vetített filmkockák kiegészítéseként Marty Gábor egyháztanácsos tartott átfogó előadást Márton Áron főpásztorról. – Negyvenkét évesen lett püspök, főpásztorrá a kolozsvári Szent Mihály-templomban szentelték, püspöki jelmondata: „Non recuso laborem” vagyis nem futamodom meg a munkától, amely akár így is értelmezhető: nem utasítom el a nehézségeket, a szenvedést. És valóban, Márton Áront a börtönévek, az akkori hatalom zaklatása sem törte meg, semmiféle megalkuvásra vagy szabadságáért cserébe megszabott feltétel elfogadására nem volt hajlandó – hangzott el a tartalmas előadásban. Végezetül Marty Gábor az erdélyi főpásztor utolsó körleveléből idézett: „Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.” Ezt követően Szekernyés Irén ny. tanárnő osztotta meg Márton Áron püspökhöz fűződő személyes élményeit. – Kislányként egy bérmaútja alkalmával láttam őt először Csíkdelnén, amikor magam is a bérmálkozók csoportjában álltam. Utoljára pedig 1970-ben, amikor emelvény híján egy székre állva beszélt az egybegyűlt hívekhez. Akkor már a lányom is velem volt, így ő is láthatta Erdély nagy püspökét – mondotta Szekernyés Irén tanárnő, aki a visszaemlékezése végén kérte az egybegyűlteket, imádkozzanak Márton Áron boldoggá avatásáért. A megemlékezés imával zárult. A Miatyánk mellett a hívek közösen mondták el azt az imát is, amelyet, mint azt ft. Szilvágyi Zsolt plébános említette, a teológiai hallgatók is gyakran imádkoznak: „Istenünk, te Áron püspököt arra választottad ki, hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen. Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük, tanítása és példája világító jel legyen mindannyiunk számára. Ámen.” Nyugati Jelen (Arad) 2016. október 1.Ifjú Helytörténészek TalálkozójaVannak gyökereink és van történelmünk Aradi és vidéki magyar tannyelvű iskolák egyháztörténeti bemutatója volt pénteken délelőtt a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében. Az esemény az Aradi Magyar Napok programjában szerepelt, szervező a Szabadság-szobor Egyesület. Lehoczky Attila történelem szakos tanár a Nyugati Jelen kérdésére elmondta, hogy Arad megyében majdnem minden iskolában vannak helytörténeti körök, amit történelem szakos pedagógusok vezetnek. „A Szabadság-szobor Egyesület kezdeményezésére a körök tagjainak minden évben szervezünk egy találkozót. Általában még a tanév elején kiosztunk egy témát a diákoknak – most éppen az egyháztörténetet –, amit feldolgozásra javaslunk vezető tanár irányítása alatt. Tulajdonképpen a diákok munkájából összeáll egy kötetnyi anyag, amit megjelentetünk, hogy megmaradjon. Ezeken a találkozókon bemutatjuk egymásnak az éppen megjelent könyv anyagából készült kisfilmet. Nagyjából erről szól, de természetesen az is fontos, hogy a gyermekek ismerkedjenek egymással, a Csiky Gergely Főgimnáziummal” – foglalta össze Lehoczky az esemény lényegét. Pénteken délelőtt ágyai, aradi, erdőhegyi, kisiratosi, pécskai, nagyzerindi és simonyifalvi diákok adtak rövid egyháztörténeti bemutatót, a Csiky dísztermében többek között jelen volt Király András tanügyi államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, valamint Matúz András képzőművész, restaurátor, egykori csikys diák, aki nagyon sok olyan templomban dolgozott, melyet kiselőadásaikban említettek a tanulók. „Nagyon örülök, hogy a megye magyar tannyelvű iskolái is összeszedték magukat erre az alkalomra, és ilyen színvonalas, szép és jó bemutatóval készültek. Úgy érzem, hogy mindannyiunkat megerősített ez a találkozó” – mondta a simonyifalvi diákok előadásán elhangzott kifejezés („az evangélikusok összeszedték magukat” – szerk. megj.) apropóján Király András. Amint azt Lehoczky Attila említette, minden évben más és más helytörténeti téma kerül terítékre, idén az egyházakra fókuszáltak. „Nem véletlenül választottuk az egyházakat, hiszen egyházaink története egy kicsit a mi történetünk is. Ahogy a templomunk kinéz, körülbelül úgy nézünk ki mi is, amilyen sorsa van, az emlékeztet a mi sorsunkra is. Én nagyon örülök annak, amikor templomok szépülnek, mert az azt jelenti, hogy a közösségben van erő és akarat ezekre a dolgokra” – indokolta a témaválasztást a történelem szakos tanár. Takáts D. Ágnes Nyugati Jelen (Arad), 2016. október 1.Birtokba veszik a főteret a Temesvári Magyar Napok szervezői„Szeretnénk megmutatni a többségi lakosságnak a magyar kultúrát” Lázas készülődés folyt pénteken délelőtt a temesvári Opera téren, ahol „sátrat bontottak” az első Temesvári Magyar Napok szervezői, a nagyszínpadon kipróbálták a hangosítást, benépesültek a faházikók, felállították a lacikonyhákat, a hagyományos kézművestermékeket forgalmazó standokat. A péntek délután rajtoló háromnapos rendezvénysorozat fő támogatója, a Nemzetpolitikai Államtitkárság nevében Potápi Árpád államtitkár tartott sajtótájékoztatót a főtéri óra tőszomszédságában. A szervezők nevében Tamás Péter tiszteletbeli konzul köszönte meg Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkárnak a támogatást, amely nélkül nem jöhetett volna létre a rendezvénysorozat. „Ez a rendezvény a Kolozsvári Magyar Napok mintájára jött létre, ott hetedik alkalommal rendezték meg az idén, itt első alkalommal – nyilatkozta a sajtó képviselőinek Potápi Árpád államtitkár úr. – A rendezvények fő szervezője a Várbástya Egyesület, amelynek 28 tagja van és akik különböző szervezeteket, egyesületeket, intézményeket jelenítenek meg, illetve képviselnek. Széles civil összefogáson alapul az eseménysorozat, ezért is gondolta a magyar kormány, a Nemzetpolitikai Államtitkárságán keresztül, hogy támogatja ezt a rendezvényt. Reméljük, hogy sikerül megmutatni, nem csak az itteni magyaroknak, hanem a többségi lakosságnak is a magyar kultúrát, az itteni magyarságot. Szeretnénk, ha ez a rendezvénysorozat a többnemzetiségű Temesvár kulturális életének kiemelt rendezvénye lenne szeptemberben.” Az első Temesvári Magyar Napokra két héttel az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésének kihirdetése után kerül sor. „Nagyon örülök annak, hogy a magyarság számára is nagyon fontos város kapta meg ezt a címet – nyilatkozta Potápi Árpád. – Temesvár az újkori történelemben többnemzetiségű város, amelyet magukénak vallhatják a németek, a románok, a magyarok, de a szerbek, a bolgárok és a többi itt élő nemzetiség is. A temesvári magyarok aránya ma már csak 5-10 százalék közé tehető, de nagyon remélem, hogy a kulturális életben és a gazdasági életben ennél fontosabb a magyarság szerepe. Temesvár 2021-ben lesz Európa Kulturális Fővárosa, ezt hosszas előkészítő munka előzi majd meg, aminek a gyümölcse talán nem is 2021-ben, hanem a következő években fog beérni. Ez meg fog mutatkozni intézmények, épületek, terek, rendezvénytereknek a felújításában, ami a külső szemlélőnek látványos, ugyanakkor fontos, hogy magával a rendezvénysorozattal ne csak maga a város tudjon bemutatkozni, hanem az egész régió, a történelmi Bánság. Ez jó alkalom lesz arra, hogy Temesvár mellett Arad, Szeged, Hódmezővásárhely, Nagybecskerek, Nagykikinda, Lugos, Resicabánya is megmutassa magát, és a román kultúra mellett a magyar, a német, a szerb, a bolgár, a szlovák, a cseh kultúra is bemutatkozhasson.” A sajtótájékoztatón azt is megtudtuk: Temesvár központjában az utóbbi száz évben nem volt ilyen többnapos szabadtéri magyar rendezvény, ahol hangosan zenghet a magyar szó, a magyar dal, méghozzá rendőrségi-csendőrségi védelem, biztosítás mellett. Tamás Péter, a fő szervező Várbástya Egyesület elnöke a Nyugati Jelennek elmondta: itt a Bánságban egyértelműen pozitív fogadtatásra számít a többségi román lakosság részéről, mert erről a vidékről nagyon sokan járnak át Szegedre, Makóra, Budapestre, a Balatonra és nagyra értékelik a magyar gasztronómiát, a fürdőket, a magyar vendéglátást. A Temesvári Magyar Napok költségvetéséről csak annyit tudtunk meg, hogy a példaképül szolgáló kolozsvári rendezvénysorozat költségeinek az egynyolcadánál tartanak a szervezők, de az összeg még nem végleges. A pénteken 17.30 órától kezdődött megnyitóünnepség után 19 órakor a Csárdáskirálynő 100. operettelőadására invitálják a temesváriakat (és nem csak) a szervezők. 20.30 órától néptánc-találkozó, és kiállításmegnyitó volt a kínálatban, 22.30-tól táncház a magyar színházban. Szombaton és vasárnap délelőtt 10 órától éjfél utánig zajlanak a programok: délelőttönként családi és gyermekprogramok, tematikus városnéző séták, délután harcművészeti bemutatók, könyvbemutatók, színházi és bábelőadások, bor-, sör- és pálinkakóstolók, koncertek stb. Részletes program a www.temesvarimagyarnapok.ro honlapon, illetve a közösségi oldalon. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad), 2016. október 1.Az újratalálkozás öröme a „violásokkal”Fergeteges nosztalgia-ünnepségen emlékeztek meg csütörtökön délután a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében az egykori (1975-ben a Művelődési Házban alakult) aradi Viola néptáncegyüttesről. A néptánccsoport egyik egykori alapítója, Szabó András táncos-koreográfus vezetésével hangulatos és egyben megható rendezvényre toborozták össze a régi tagokat (táncosokat, énekeseket, zenészeket stb.), akikkel felelevenítették az emlékeket a Viola megalakulásától annak alkonyáig. A Viola néptánccsoport történetére most nem térünk vissza, hiszen a szeptember 28-i lapszámunkban Juhász Béla terjedelmes beszélgetést készített Szabó Andrással erről, annyit azért mindenképp megemlítenénk, hogy sokan könnyes szemmel, baráti öleléssel üdvözölték egymást. A közönség 15 év történetét láthatta egybesűrítve „a volt violásokkal”, Szabó András felkonferálásával. Az eseményt Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnök nyitotta meg. Megszervezésének oroszlánrészét Farkas Viktória ötletgazda, az RMDSZ Arad megyei szociális szakbizottságának elnöke és a Máltai Szeretetszolgálat Arad megyei vezetője vállalta magára. Utóbbi elmondta, tekintve, hogy az Aradi Magyar Napok is az október 6-i megemlékezések köré épülnek, a nosztalgiaműsor középpontjában is az emlékezés áll. „Úgy gondoltam, emlékezzünk meg azokról, akik annak idején, a régi rendszerben is vállalták magyarságukat, néphagyományaikat, múltjukat. Az újratalálkozás öröme ez, hiszen volt, aki Magyarországról és Ausztriából érkezett, hogy együtt ünnepelhessen egykori kollégáival, barátokkal. A Viola óta természetesen szinte minden magyarlakta vidéken alakultak tánccsoportok, viszont az ő munkájuk kimagasló, hiszen az alapokat ők helyezték el” – nyilatkozta Viktória. A rendezvény végén az ünneplők egy gyönyörű tortával koronázták meg az emlékezetes estet. Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad 2016. október 1.Nem ért egyet az RMDSZ elnökével a Szabadelvű KörKelemen Hunorétől eltérő véleményét hangoztatja a Szabadelvű Kör az október 2-i, azaz vasárnapi magyarországi népszavazás ügyében. Az RMDSZ elnöke sajtónyilatkozatában kijelentette, az erdélyi magyaroknak a romániai és a magyarországi választásokon, illetve népszavazásokon egyaránt élniük kell a szavazati joggal.) Szabadság (Kolozsvár), 2016. október 1.Maros megyei RMDSZ-listán indul Biró ZsoltMegerősíti az RMDSZ együttműködését a Magyar Polgári Párttal (MPP), s ennek szellemében az RMDSZ a Maros megyei parlamenti jelöltlista befutónak számító harmadik helyét engedi át Biró Zsolt MPP-elnöknek a már korábban felajánlott Kovászna megyei képviselői hely mellett. A parlamenti választási listák véglegesítése céljából tartott ülést tegnap Kolozsváron az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsa (SZÁT). Kelemen Hunor elmondta: a SZÁT most az erdélyi megyék és Bukarest esetében véglegesítette a parlamenti jelöltlistákat, és a legtöbb esetben jóváhagyta a területi szervezetek javaslatait. A szövetség a romániai magyarság számarányának megfelelő parlamenti képviseletet szeretne elérni a december 11-i választásokon: 8-9 szenátori és 18-19 képviselői mandátumot akar megszerezni a törvényhozásban. Szabadság (Kolozsvár), 2016. október 1.Ernelláék és sok érdekesség a FilmtettfesztenEzúttal is színvonalas új magyar filmek szerepelnek a 16. Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle kínálatában; október 5-e és 9-e között Kolozsváron és tíz erdélyi városban, majd 13-án és 14-én Aradon is várják az érdeklődőket a Filmtett Egyesület munkatársai, partnereikkel együttműködve többek között a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban, a nagyszebeni Habitus Könyvesboltban, a szatmárnémeti G. M. Zamfirescu Városi Művelődési Házban és a besztercei Zsinagóga Multikulturális Központban tartanak vetítéseket. A fesztivál két Kolozs megyei községbe is ellátogat: a Cinemobil névre keresztelt egyszemélyes utazó mozi révén jövő pénteken Kalotaszentkirályon, másnap Tordaszentlászlón látható Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családbólcímű játékfilmje – ha a vénasszonyok nyara kedvez, mindkét vetítés szabadtéri lesz; hideg vagy rossz idő esetén fedél alá vonulnak. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár), 2016. október 1.Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatábólDózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam” FOLYTATÁS SZEPTEMBER 30-I LAPSZÁMUNKBÓL – Néhány órával később pedig eljutott az olvasókhoz a legelső Szabadság, benne többek között Cs. Gyimesi Éva cikkével is, aki azt írta: „sírva nevetünk, nevetve sírunk, hogy megérhettük ezt is. Hogy Karácsonyra a SZABADSÁGGAL, eljött az Igazság napja”. Kétségtelen, hogy örömteli pillanat volt ez a szerkesztőség tagjai számára és az olvasók körében egyaránt, de ugye hozzászokhattunk ahhoz, hogy a legnagyobb örömben sem hiányozhat a fejcsóválás, az elmarasztalás. Voltak-e akkoriban ilyen vélemények? – Persze, volt, aki felháborodott, közöltük is a szövegét: mit keresnek ezek a nevek a lapban, hát olvastuk őket addig is, amíg még Ceauşescu élt?! Ki onnan mindenkit, és tessék új szerkesztőséget alapítani – valami ilyesmire ösztönöztek bennünket. Ami pedig a szerkesztőség tagjait illeti, idővel nyilván cserélődtek az emberek, a munkatársak többsége nyugdíjba vonult, és újak jöttek a helyükbe, sok minden történt. Olyan emberek is megfordultak, akik megpróbálták ráerőszakolni a saját álláspontjukat bizonyos helyzetekre, azt viszont pozitívumnak tartom, hogy a lapnak, mindennek ellenére, sikerült megőriznie a mértéktartását. Soha nem váltott ki olyan reakciót, ami esetleg kellemetlen helyzetbe hozta volna a szerkesztőséget. – Nem fenékig tejfel az újságírás és egy szerkesztőség működése, ez nyilvánvaló, viszont érdekelne, hogy a kilencvenes években, amikor még nap mint nap része volt ennek a taposómalomnak, hogyan tapasztalta, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie aSzabadságnak? – Adott pillanatban a Szabadságot is rá akarták venni, hogy hódoljon be a magyarországi Inform Média nevű médiatrösztnek, és adja fel a függetlenségét. Ez szerencsére nem történt meg, bár egyeseknek nagyon is tetszett volna. A másik fő gond, amivel már a kilencvenes években szembe kellett nézni, hogy elkezdett beszűkülni a terjesztés, és sokan lemondták a lapot. Azok a nyugdíjasok, akik korábban eltartották, a kilencvenes évekre elszegényedtek, és már nem tudtak előfizetni. Ez magával hozta, hogy önerőből szinte lehetetlen fenntartani az újságot, nem beszélve a munkatársak anyagi honorálásáról – ha pedig kevés a fizetés, akkor olyan a hozzáállás is, sajnos. Én ezt nem érzem, mert 2003-ban kiléptem, akkor volt egy műtétem, utoljára már csak tisztafejként dolgoztam, fél normával. Azután is hívtak vissza, de nem tudtam vállalni, a feleségem állapota is egyre inkább romlott. Visszatekintve, úgy érzem, jó, hogy így döntöttem. Azóta párszor még felhívtam a figyelmüket egy-két hibára, és nem föltétlenül vették jó néven. A másik dolog, hogy néhány kolléga esetében nem láttam megnyilvánulni a laphoz való kötődést, az érdekkapcsolódást, és ez időnként elszomorított… – Mert mindenkinek ott a család, kevés a fizetés, megannyi magyarázatot lehet találni… – Nézze, az ötvenes, hatvanas években is mindenkinek kijutott a problémákból, de amikor a lapról volt szó, akkor teljes odaadással dolgoztunk. Egy történet mindenképp ide kívánkozik, hogy érthető legyen, miről beszélek. Ha úgy tetszik, ezek az események is befolyásolták, hogy 1989 decemberében, egyik napról a másikra megjelenhetett a Szabadság. 1968-ban konfliktusba kerültem a városi pártbizottság első titkárával, Bucşa Remusszal, neki is „köszönhetjük” amúgy kincses városunk nevének Napoca toldalékkal való kiegészítését. Egyik nap telefonon értesítettek, hogy dél körül rövid gyűlésre hívják össze a két lap, az Igazság és a Făclia pártalapszervezetek büróit és a lapok főszerkesztőit. Átmentünk a Făcliához. Bucşa Remus és az értünk felelős pártinstruktor fogadott, de jelen volt ”¨ is, a megyei pártbizottság propaganda és agitációs osztályának vezetője, zsdánovi exaspiráns és Mihalcea Aurelia, azaz Varga Aranka, a megyei pártbizottság sajtómegbízottja. Bucşa rövid bevezetőként közölte, hogy a városi pártbizottság bürója elhatározta a két lap alapszervezeteinek egyesítését. Az egyesítést a két alapszervezet tagságának kell határozatban „kérnie” a városi pártbizottság bürójától, és meg is indokolta az elképzelését: fölösleges a külön-külön alapszervezet, együtt eredményesebb munkát tudunk kifejteni, és jobban megismerjük egymást. Kinek van hozzászólnivalója, tette fel a szokványos kérdést. Vállaltam a vita megnyitását, és leszögeztem, hogy nem értek egyet az indítvánnyal. Magyarázatomat a szervezeti szabályzat azon előírására alapoztam, amely eldönti, hogy pártalapszervezetet munkahely szerint kell létrehozni. Az indítvány ezzel szöges ellentétben volt. Elmondtam, hogy az Igazság alapszervezetében a gyűlések magyarul folynak, a dokumentumokat is anyanyelvünkön készítjük, a pártoktatás, a továbbképzés is úgy zajlik, mindez az ideológiai kérdések jobb megértése, alaposabb megismerése, munkánk során történő felhasználása miatt is fölöttébb indokolt. Bucşa rám ripakodott: „Măi mustăciosule (te, bajuszos), mit képzelsz, mi nem ismerjük a szervezeti szabályzatot? Értsétek meg, ez jól átgondolt, új irányzat, amit el kell fogadnotok!” Felháborodottan replikáztam, hogy ne gúnyolódjon, van nekem tisztességes nevem, és különben is, nem bokszmeccsen vagyunk, hogy így beszéljen velem. Különben tegeződtünk, régebbről ismertük egymást, de ilyen gyűléseken illett betartani a szabályt. Szerencsémre utánam Ion Arcaş, a Făclia alapszerveze-tének titkárhelyettese kért szót, és bejelentette, hogy ő sem ért egyet az egyesítéssel. „Ce dumnezeu (mi az isten), ti összebeszéltetek a párthatározat ellen?”, kérdezte Bucşa, mire Arcaş csak annyit válaszolt: senki sem értesített előre a gyűlés témájáról, így nem volt miről összebeszéljünk. „Itt és most szembesültünk első kézből a témával. Egyébként, amit kollégámmal – talán elvtársad, vetette gúnyosan közbe Bucşa – elmondtunk, az egyéni vélemény, a kérdésről az alapszervezetek tagságának kell kimondania a végső szót.” „Ez így igaz, de teszünk mi róla, hogy a felsőbb szerv véleménye érvényesüljön”, fejezte be Bucşa a vitát. Kovács András főszerkesztőm csak néhány szót szólt, kifejezte meggyőződését, hogy a jelenlegi forma eddig jól működött, nem tartja indokoltnak a változtatást. Szabó Sándor nem vett részt a vitában, csupán bejelentette: tájékoztatja a megyei pártbizottságot a javaslat fogadásáról. Aztán napok múlva Crişan Adalbert, a megyei szervezési titkár telefonált, és megnyugtatott: maradunk a külön alapszervezetekkel. – Ez a része inkább „előtérben” zajlott, de mi minden rejlett a dolgok mögött, melyek voltak ennek az elképzelésnek a mozgatórugói az adott helyzetben? – A témafelvetés elsősorban ellenünk irányult: kis magyar szigetecske voltunk a városi pártszervezetben, és ez zavarta Bucşát. Nekünk az Igazságnál nagy nehézséget jelentett volna a „közös”, mert ott csak románul fejezhettük volna ki magunkat, ami egyeseknek nem lett volna könnyű, de különben is, egyetlen porcikánk sem kívánta a vegyülést a szomszéd lap munkatársaival. Ők más okból ellenezték az egyesülést: nem akarták kiteregetni a szennyesüket, nagymérvű alkoholizmusukat és az ebből fakadó erkölcsi romlást, a sok kilengést, fegyelmezetlenséget. Ezek a kendőzött problémák állították mellénk őket az egységes álláspont meghozatalában. Kiküldött megfigyelő aktivisták jelenlétében tartott alapszervezeti közgyűléseinken a tagság egyöntetűen elvetette a városi pártszerv indítványát. Ezzel a döntéssel magunkra/magamra haragítottuk elsősorban a kezdeményező Bucşát, de voltak ott mások is, akik nem nézték jó szemmel a „függetlenségünket”. – Pontosan mi történt ezután? – Rövidesen lecsapott rám Bucşa bosszúja. A következő választási közgyűlésen megjelent küldött, akit Bucşa előtte jól felkészített, úgy manőverezett a jelöltlista összeállítása során, hogy én lemaradjak róla. Így végül megszabadultam tízévnyi alapszervezeti titkárságtól, és egyben a városi pártbizottsági póttagságtól, ami nemcsak terhes volt, de a szabadidőmet is igénybe vette. Leváltásomért amúgy hálás voltam Bucşának, de ezt soha nem közöltem vele. Az alapszervezeti titkár pozíciójától való mentesítés mellé kaptam egy szakmai pofont is: a főszerkesztő közölte, hogy a nyugdíjba vonuló Erős László külpolitikus helyét felsőbb javaslatra nekem kell átvennem, így megszűnik a rovatvezetői tisztségem. Ennek következtében a rovatvezetői fizetésem különbözetét is az utódomnak, Kiss Sőni Erzsébetnek adják, én pedig csak főmunkatársi besorolásért járó javadalmazást kapok. Mit mondjak, ezt nem vártam volna a szerkesztőség vezetőségétől, de az is lehet, hogy összefüggött a lecserélésem a Bucşával való konfliktusommal. Örvendtem annak, hogy a külpolitikához kerültem, ami sokkal nyugodtabb körülményeket biztosított, nem kellett terepre mennem, és többet lehettem a családommal; nem örvendtem viszont a fizetési besorolásom megváltoztatásának, így néhány száz lejjel kevesebb jutott a családi kasszába. A pénzmegvonáson túltettem magam, a leváltásomon sokat gyötrődtem, de el kellett fogadnom. Az emésztett, hogy a felettes szervekkel szembeni jogos magatartásom miatt jártak el így velem, viszont elégtétellel töltött el, hogy kicsi magyar közösségünk felszámolását megakadályoztuk. Többé nem is kísérleteztek velünk. Így őriztük a függetlenségünket további 21 éven át, amikor a múltat és vele a pártot is elsöpörte a ’89-es decemberi rendszerváltó „forradalom”. Én voltam a szenvedő alany, engem rugdostak, de az alapszervezet megmaradt külön, a lap is megmaradt külön, és ennek köszönhetjük, hogy Szabadság is lehetett. Mert ha egyetlen „fordított” lap lett volna 1989. december 22-ig, akkor a Szabadság nem jelent volna meg, és nem lenne Kolozsvár magyarságának ez a kiváltsága, hogy immár 27. éve van magyar nyelvű napisajtója. – Sokat kellett nyelni 37 éven keresztül, mondjuk ki… – Volt, sok volt… FERENCZ ZSOLT FOLYTATJUK Szabadság (Kolozsvár), 2016. október 1.Emléktárlattal nyitott a Báthory KlubgalériájaEmléktárlattal nyitott tegnap a Báthory István Elméleti Líceum Klubgalériája: a líceum idén tavasszal elhunyt rajztanárának, Orbán Istvánnak a fiatalkori, 16 éves kora körül, az 1960-as évek végén készített munkáiból állítottak ki a kolozsvári rakodó pályaudvart ábrázoló pasztelleket, akvarelleket és szénrajzokat. Kollégák és munkatársak, családtagok, közeli barátok, ismerősök és természetesen volt diákjai zsúfolódtak be az elegáns Klubgalériába – emlékezni, ahogyan azt a kiállítás tervezője és szervezője, Murádin Lovász Noémi képzőművész-rajztanár megnyitó beszédében elmondta. Orbán István tanítványának tekinti magát, magyarázta, hiszen sokszor és sokat dolgoztak együtt. Most átvette a hagyatékát, és úgy érzi, tartozik a tanár kollégának ezzel a kiállítással, amellyel most ismét beindul a galéria tevékenysége. (Ú. I.) Szabadság (Kolozsvár), 2016. október 1.Ünnepi Báthory Napok SzilágysomlyónBáthory István lengyel trónra lépésének 440., halálának 430. évfordulójára emlékeztek Múlt hét végén, szeptember 23-a és 25-e között immár XXIV. alkalommal szervezte meg a Báthory István Alapítvány Szilágysomlyón a Báthory Napokat, amelynek a kerek évfordulók mellett ünnepi hangulatot adott az is, hogy a rendezvények egy része végre visszatérhetett az eredeti helyszínre, a Várkertbe. Pénteken délután egyszerre két helyszínen, három eseménnyel kezdődött a program. A Ioan Ossian Technológiai Líceum dísztermében a XXIII. Orvostovábbképző nyitotta meg kapuit a három országból jött vendégek, előadók és résztvevők előtt. Az EMKE–Magyar Házban ezzel egy időben indult az EMKE Ifjúsági Szervezetének Könyvturi|élőKönyvtár programja, valamint a már hagyományossá vált anyanyelvi játékok. Szabadság (Kolozsvár), 2016. október 1.Hitélet – Bujkás lelkészavató ZsobokonSzeptember utolsó vasárnapján ünnepi népviseletbe öltözött emberek lepték el Zsobok utcáit. Nem mindennapi eseményre hívogatott a harang e napon, amelyhez fogható negyed évszázada volt utoljára a zsobokiak életében. A falu új lelkészének, Barta István Zsoltnak a beiktatási ünnepségére gyülekeztek. A templom teljesen megtelt, sok helyen három generáció hölgytagjai egymás mellett foglalták el helyeiket a folyamatos tűzvész pusztítások után 1911-ben harmadszor is újjáépített templom padsoraiban. Egy ilyen nagyszabású esemény alkalmával a falu összes lakosa igyekezett ott lenni az istentiszteleten, így a meghívottakkal együtt közel 300-an voltak tanúi a jeles eseménynek. BECSKE ADRIENN Szabadság (Kolozsvár), 2016. október 1.Sütő Andrásra emlékeztek halálának 10. évfordulójánHalálának 10. évfordulóján Sütő Andrásra emlékezett péntek délután az író nevét viselő baráti társaság a marosvásárhelyi református temetőben. Sírjánál Demeter József lelkész, a Sütő András Baráti Társaság elnöke beszélt. Felidézte: egy évtizeddel ezelőtt nagyon sokan állták körül a sírt, amelyhez ma már csak a szűk baráti kör tagjai jöttek el leróni tiszteletüket. A református lelkipásztor úgy fogalmazott: „tudjuk, ki volt Sütő András és mit hagyott ránk, és azt is, hogy az eltelt tíz év alatt mi történt vele” – utalva az irodalmi munkásságát negatívan megítélő véleményekre. Demeter József szerint egyre kevésbé van benne a köztudatban Sütő András, sőt már a legújabb magyar irodalmi lexikonban sem szerepel a neve. „Számunkra mégis létezik” – hangsúlyozta a baráti társaság elnöke, Demeter József, hozzátéve, úgy érzi, amíg lesz magyar ember a földön, addig lesz Sütő Andrásnak is olvasója. „Hisszük, hogy nem hiábavaló a munkánk, megpróbálunk szembemenni az árral, ami őt próbálja elsodorni” – fogalmazott a baráti kör elnöke. A rövid megemlékezés a Sütő András kedvenc zsoltára, a Tebenned bíztunk kezdetű zsoltár eléneklésével ért véget. A legvégén a jelenlevők koszorút helyeztek el a síremléken. Október 9-én, vasárnap Pusztakamaráson, az író szülőfalujában is tartanak egy megemlékezést, Sütő András szülői házánál, ahol az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület jóvoltából felújították a ház után a régi nyári konyhát és az udvaron álló kútkávát is. Antal Erika maszol.ro, 2016. október 1.Autonómia, szeparatizmus, vagy amit akartokVitathatatlanul hiánypótló a Rise Project oknyomozó portál munkássága Romániában – de az Autonómia és petárdák című, a HVIM-ről szóló dokumentumfilmjük csalódást okoz. „Egy fantomszervezet, amely több száz székely fiatalt vonzott köreibe Erdélyben. Az utóbbi években vezetői tüntetéseket térítettek el, összetűzésbe kerültek a csendőrséggel, házi készítésű bombát akartak robbantani egy katonai parádé kellős közepében, s levegőbe akartak röpíteni egy gázvezetéket, mely összeköti Erdélyt az ország többi részével. HVIM néven ismertek, azaz Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomként” – így kezdődik a felvezetője annak a dokumentumfilmnek, amely sajnálatos módon nemcsak a tényeket és a még le nem zárult bírósági tárgyaláson vizsgált vádakat, hanem a revizionizmust, szeparatizmust és az autonómiatörekvéseket is összemossa. Azt ígéri, leleplezi a mozgalom hátterében álló érdekeket, „a Budapest-Moszkva tengelyt”, de közben, még ha akaratlanul is, a magyarokkal és főleg a székelyekkel kapcsolatos sztereotípiákra erősít rá. Más kérdés, hogy ebben mennyire ludas az a kommunikációs gyakorlat, amelyet a székely autonómiatörekvéseket zászlajára tűző szervezetek alkalmaznak a román közvélemény és média felé. Ha ők sem magyarázzák el – ha kell, újra meg újra – koherens módon, hogy mi az autonómiatörekvések lényege, és ők maguk sem választják le ezekről az Erdély és/vagy Székelyföld elcsatolását és Nagy-Magyarországot vizionáló szeparatista diskurzusokat, hanem párhuzamosan tolják a kettőt, akkor álságos azon csodálkozni, miért „nem értik a románok”, voltaképpen mi is a céljuk. A román néző a filmből annyit tud meg, hogy a HVIM célja Nagy-Magyarország visszaállítása, de addig is a legreálisabb célt, a székelyföldi területi autonómiát támogatják – de hogy ez utóbbi miről is szól, az nem derül ki, csak annyit közölnek, hogy az „autonómiaterveket” titkos, zárt táborokban vitatják meg a HVIM-esek, ahol többek között katonai kiképzés folyik. Autonomisták, szeparatisták, vagy valami ilyesmi: a HVIM-től az SZNT-n keresztül a református egyházig Az Autonómia és petárdák című dokumentumfilmjében a Rise Project többek között próbálja összefoglalni a szélsőjobboldali szervezet közvetett magyar állami finanszírozásáról korábban már az Átlátszó Erdély által kikért és közölt adatokat, és melléje teszi, hogy az autonómiamozgalmat felvállaló Székely Nemzeti Tanács (SZNT) is kap magyar állami támogatást elsősorban a tömegrendezvényeik logisztikai költségeire. A március 10-i Székely Szabadság Napjáról közölnek képsorokat, a békésnek indult rendezvény kapcsán a HVIM tagjait teszik felelőssé mind az „Autonómiát!” skandálásért, mind pedig a csendőrökkel való összetűzésért (mintha a két showelemet egy lapon lehetne emlegetni). Szőcs Zoltánt láthatjuk egy pár másodperces részleten, amint magából kikelve üvölti valakinek (feltehetően egy csendőrnek), hogy „Megöllek”. A nyomaték kedvéért ez a jelenet kétszer is megismétlődik a filmben. A Rise Project dokumentumfilmje nagyjából próbálja összefoglalni mindazt, ami a magyar radikális szervezetekről az utóbbi időszakban a magyar oknyomozó portálokon megjelent. Emellett a Beke István és Szőcs Zoltán elleni vádiratból idéznek bőségesen. A terrorizmussal vádolt két kézdivásárhelyi HVIM-es vezetőről gyakorlatilag ugyanazt elmondják, mint a DIICOT, kvázi tényként kezelik, hogy bombamerényletet terveztek. Ugyanakkor a Beke és később Szőcs letartóztatásának megszüntetését követelő, spontán kézdivásárhelyi tüntetésekről azt sugallják, megszervezésüket a Jobbik pénzelte. A filmben megjelenik a Bethlen Gábor Alap, amely autonomista szervezeteket is támogat Erdélyben, Semjén Zsolt, aki Kézdivásárhelyen egy ünnepség keretében hatalmas székely zászlót vont föl „Beke István és Szőcs Zoltán jelenlétében”, illetve a református egyház és Kató Béla, mint az autonómiaprojekt támogatói és a HVIM kvázi partnerei. Tény, hogy a Jobbik és a HVIM Marosvásárhelyen a református egyház adminisztrálása alá tartozó vár épületében szervezett találkozót Beke és Szőcs letartóztatása után, mindazonáltal a filmben szereplő szervezeteket és személyeket túlságosan leegyszerűsítő módon hozzák kapcsolatba egymással. A Rise szerint a HVIM „legaktívabb sejtje” a kézdivásárhelyi, ahonnan Beke István, Szőcs Zoltán és testvére, a HVIM jelenlegi erdélyi elnöke, Szőcs Csongor irányítja a „fantomszervezet” aktivitását. A szervezet második embere a nagyváradi Lokodi Ferenc Attila, aki sokáig elnöke is volt a HVIM-nek. A szervezet tagjai közt kisvállalkozók és állami alkalmazottak egyaránt vannak, mint ahogy a helyi politikai szerepvállalás sem idegen tőlük. Az orosz kapcsolat A Rise Project riporterei azért nevezik fantomszervezetnek a HVIM-et, mert azt hivatalosan Romániában soha nem jegyezték be. Felelevenítik, hogy az alapítók Magyarországon élnek, és nemkívánatos személyekként ki vannak tiltva Románia, Szerbia és Szlovákia területéről – Toroczkai Lászlóról és Zagyva György Gyuláról van szó, akik a maguk során időközben a Jobbik soraiba integrálódtak, előbbi Ásotthalom polgármestere a szélsőjobboldali párt színeiben, utóbbi pedig képviselő volt négy évig az Országgyűlésben. A Jobbik és a HVIM között szoros kapcsolat van – erősíti meg ezt Szőcs Csongor is, a HVIM erdélyi elnöke a filmben, aki azt sem tagadja, az ukrajnai konfliktusban a HVIM Oroszország álláspontjával szimpatizál. A legaktívabb HVIM-esek az Avram Iancu-bábu égetéséről Románia-szerte hírhedt Csibi Barnával együtt érdekeltek egy zászlókkal, Nagy-Magyarország- és Székelyföld-térképekkel, ultranacionalista magyar írók könyveivel és Nagy-Magyarország-térképes ruhaneművel kereskedő vállalkozásban – írják. Márpedig Csibi – aki közben 2013-ban Ukrajnába (Káprátaljára) költözött és ott bloggerkedik – még 2014-ben azt nyilatkozta a Rise-nak, Moszkva szövetségeseket keres a Székelyföldön, és hogy Oroszország támogatja „Székelyföld függetlenségét”. A Rise Project az orosz kapcsolatot egy másik mellékszállal is igyekszik alátámasztani, és behozza a képbe a CIS-EMO nevű, egy orosz házaspár által alapított civil szervezetet, amely választási megfigyelésekkel foglalkozott nemzetközi szinten. Ugyancsak hozzájuk köthető a European Center for Geopolitical Analysis nevű szervezet is. A Kochetkov házaspár mellett ennek dolgozott egy Mateusz Piskorski nevű volt lengyel parlamenti képviselő is, akit aztán később azzal vádoltak meg, hogy Oroszországnak kémkedik. Ezek a személyek a Kreml-közeli médiában gyakran megszólaltak szakértőként – emeli ki a Rise Project cikke. Egy volt belga parlamenti képviselő, Luc Michel, EU-ellenes politikus és franciaországi szélsőséges politikai mozgalmak támogatója is része a csapatnak, akinek a birtokában van egy könyvkiadó-hálózat is (például a brüsszeli Centre Multimedia l’ASBL), mely „az orosz expanzió politikáját” népszerűsíti. A négy „szakértőt” már többször vádolta a nyugati sajtó azzal, hogy Vlagyimir Putyint és külpolitikáját támogatja, sőt, attól sem riadnak vissza, hogy az általuk megfigyelt választásokról az orosz érdekeknek megfelelően jelentsék ki, hogy demokratikusak voltak vagy sem. Az általuk delegált személyek nagy múltú nyugati demokráciák független megfigyelőiként jelennek meg az orosz sajtóban, amint nyilatkoznak ezekről a választásokról, de közben a háttérben egy nagyobb játszma zajlik. A külföldi megfigyelőket ugyanis többnyire nyugati országok – például Anglia vagy Franciaország – szélsőjobboldali politikai alakulataiból toborozzák, amelyek egyébként a maguk részéről orosz finanszírozást kapnak működésükhöz – hivatkozik a Rise Project több, a témát kutató szociológus megfigyeléseire. De hogy kapcsolódik mindez a HVIM-hez? Ezek a „szakértők” szeparatista régiókról – mint amilyen Abházia, Dél-Oszétia, Transznisztria, Donyeck – szoktak nyilatkozgatni. Például ők monitorizálták a 2011-es transznisztriai választásokat is. Ugyanakkor 2011-ben az abháziai választásokkor többek között Zagyva György Gyulát és más jobbikos politikusokat is alkalmazták választási megfigyelőként. Ezt egy interjúban maga Zagyva mondta el a romániai oknyomozóknak még 2014-ben, ám utólag korrigálta nyilatkozatát, és azt állította, nem a European Center for Geopolitical Analysis, hanem a budapesti Országgyűlés képviseletében utazott a Grúziától elszakadt tartományba. A másik szál, hogy több jobbikos politikus – maga Vona Gábor pártelnök is – részt vesz gyanús Kreml-párti tanácskozásokon, eseményeken. Kovács Béla jobbikos politikus is feltűnik, akit Oroszországnak történő kémkedéssel vádoltak Magyarországon. A HVIM-hez köthető jobbikos politikusok illegális függetlenségi népszavazásokon játszott megfigyelői szerepe és oroszbarátsága összefügg azzal, hogy ezeket a szeparatista régiókat kvázi precedensként akarják felhasználni a székelyföldi autonómiamozgalomban – vonja le a következtetést a dokumentumfilm. Ezt Szőcs Csongor is megerősíti olyan értelemben, hogy az idegen elnyomás alatt álló népek közös érdekéről beszél a filmben. Bekerül a képsorok közé az SZNT skóciai függetlenségi népszavazást támogató szórólapja is, valamint elhangzik, hogy ugyanezek a körök ebből az okból a Brexitre is rokonszenvvel tekintenek. A SRI által közzétett lehallgatási jegyzőkönyvek alapján is előkerül a feltételezett orosz finanszírozás, és közzéteszik annak a személynek a nevét, akivel Szőcs Zoltán állítólag erről beszélgetett. Sebestyén Teleki István mondta tehát állítólag azt, hogy az oroszok biztosan támogatnák a HVIM-et, de arra várnak, hogy a szervezet bebizonyítsa, hogy „erős”, amely „már fel tud mutatni valamit”. Sebestyén Teleki István Svájcban él, és hozzá kötik a HVIM tagjai által forgatott, „A magyar szabadságharcos kézikönyve” című, szabotázstechnikákról is leírást adó könyv szerzőségét. Nemrég a Maszol közölt terjedelmes cikket Sebestyén-Teleki István és a jelenleg házi őrizetben lévő két HVIM-es vezető kapcsolatáról. Eszerint a vádiratban „az erdélyi HVIM-vezetők mentora”-ként említett Sebestyén-Teleki ténylegesen találkozott HVIM-esekkel 2015. augusztus 19-én, amikor először lehallgatták a HVIM tagjait – bár Beke István a találkozón nem volt jelen –, és hogy ezzel kapcsolatban a svájci hatóságok kihallgatták. Rákérdeztek egy esetleges romániai fegyveres ellenállás szervezésére, amit Sebestyén határozottan cáfolt. A férfi a Maszol kérdésére közölte, kétségbe vonja a vádiratban ismertetett lehallgatási jegyzőkönyv valódiságát, szerinte a dokumentumban valótlanságok is szerepelnek; azt mondta, bár már nem emlékszik pontosan arra, hogy ki mit mondott a találkozón, de szerinte semmi olyan nem hangzott el, ami „veszélyes” lenne. Sebestyén-Teleki István kapcsán a Maszol levélben kért információkat a DIICOT-tól, de a választ elutasították arra hivatkozva, hogy azok nem közérdekű információk. Lehallgatásból rádiójáték Ami a Rise Project dokumentumfilmjében talán leginkább zavaró, hogy a Szőcs Zoltán és Sebestyén-Teleki István, Szőcs Csongor, valamint egy meg nem nevezett HVIM-tag között a lehallgatási jegyzőkönyvek szerint elhangzott párbeszédeket rádiójáték-szerűen felolvassák, románul. A Beke család és számos, a HVIM-mel nem feltétlenül szimpatizáló, viszont a terrorvádat nem eléggé megalapozottnak tartó személy hívta fel már arra a figyelmet, hogy a kulcsfontosságú bizonyítéknak tekintett állítólagos hangfelvételt közzé kellene tenni, vagy nemcsak a román fordítást, hanem legalább a magyar átiratot, ugyanis korábban számos esetben volt már arra példa, hogy magyarról románra tolmácsolás közben félrefordítottak szövegeket. Többen úgy vélik, az lenne igazán oknyomozói teljesítmény, ha ezeket a hangfelvételeket megszereznék, és legalább magyar átiratban közzétennék. A dokumentumfilm epilógusában Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély alapítója – a magyarországi finanszírozásokat feltáró oknyomozó anyagok szerzője – annyiban árnyalja a kibontakozó képet, hogy a román hatóságok Beke- és Szőcs-ügyben tanúsított eljárását bírálja. A román hatóságok annyit értek el, hogy a HVIM eltűnt a közéletből és a közösségi hálózatokról, viszont nagyban nőtt a népszerűségük, letartóztatott vezetőit egyre többen mártíroknak tekintik; dilettáns szervezetből a HVIM valószínűleg valami sokkal veszélyesebbé alakul át ezek után – nyilatkozta Sipos. B. D. T. [Bakk-Dávid Tímea] Transindex.ro, 2016. október 1.A hatóságok elszabotálták a transzilvanisták találkozóját KolozsváronMihály vajda szobra helyett csak egy gyorsétterem előtti járdán demonstrálhattak volna. A transzilvanisták harmadik találkozójának színhelye volt péntek délután a kolozsvári Széchenyi/Mihai Viteazul tér, amint arról korábban beszámoltunk – azaz csak lett volna. A Főtér munkatársa a meghirdetett időpont előtt megjelent a helyszínen, de csak pár lézengő rendőrt (a hozzájuk tartozó rendőrautóval) és járókelőt talált ott. Munkatársunk több mint félórányi kitartó várakozás után, a rendőrökkel együtt elhagyta a teret. Később kiderült, hogy mi történt. Fancsali Ernő szervező a Facebookon közzétett bejegyzésében számolt be arról, hogy miután a rendőrség, csendőrség és az önkormányzat képviselőiből álló bizottság engedélyezte az eseményt, az utolsó pillanatban váratlanul mégis módosították az engedélyt, és „egy félreeső helyre” engedélyezték a találkozót. Mint megtudtuk, ez a félreeső hely a tér másik felén lévő McDonald's gyorsétterem előtti járdát jelentette, amely a legjobb indulattal sem számít utcai rendezvények megtartására alkalmas helyszínnek. Fancsali telefonon jelezte, hogy nem fogadja el a helyszínmódosítást. Az esemény előtt az utólag modosított helyszínre ment, egyeztetni a karhatalmi erőkkel, akiktől azt a választ kapta, hogy amennyiben a Széchenyi térre megy, megbüntetik, de még mielőtt odaérne, előállítják. Ezért azt javasolták, telefonon jelezze az érintettekkel a módosulást, amit ő részben meg is tett – többen viszont, akik az eredeti helyszínre érkeztek, hazamentek, mert senkit nem találtak ott. Az eseményt végül lefújták, és azokkal a résztvevőkkel, akiket sikerült összeszedniük, a demonstráció utánra betervezett zártkörű eseményre távoztak. Arra a kérdésünkre, hogy milyen indoklással módosították az engedélyt, Fancsali elmondta: semmilyen indoklást nem kapott, a helyszínen lévő csendőrök és rendőrök sem tudtak magyarázatot adni a történtekre. „Sikerült széttrolkodniuk az egészet” – mondja. Fancsali szerint utoljára történt meg, hogy a hatóságok korrektségében bízva ők is korrektül jártak el. „Ezután a saját játékszabályaink szerint játszunk. Kerül, amibe kerül” – szögezte le. foter.ro 2016. október 2.Lendületbe hoznák a Nagy Románia PártotÚjra lendületbe hoznák a Nagy Románia Pártot. Az elnöki tisztséget a pártalapító Corneliu Vadim Tudor lánya tölti be. Lidia Vadim Tudor kijelentette: nem térnek el az édesapja által képviselt eszmétől, de fiatalos, lendületes pártot fog vezetni. Célja, hogy ismét bejussanak a parlamentbe, ezért ő maga is képviselői mandátumért indul a december 11-i választásokon. A szélsőjobboldali, soviniszta eszméket képviselő pártot 1991-ben alapították, egészen a 2008-as választásokig minden évben átlépte az 5%-os küszöböt. Marosvásárhelyi Rádió Erdély.ma 2016. október 2.Elhunyt Vofkori György helytörténészÉletének 78. évében vasárnap hajnalban hosszú betegség után meghalt Vofkori György. Helytörténeti alapműveket köszönhetünk neki. 1938-ban született Brassóban, Székelyudvarhelyen végezte a középiskolát, egyetemi oklevelét pedig a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia karán szerezte meg 1960-ban. Tanári pályafutása a zetelaki gimnáziumban kezdődött, ahol tizenkét évig tanított. 1972-ben került a Tompa László Általános Iskolába, ahol egészen nyugdíjazásáig, 1998-ig történelemtanárként dolgozott. Vofkori György első, Székelyudvarhely múltjáról szóló képes kötete 1995-ben jelent meg, ezt három évvel később a második, bővített kiadás követte, majd 2009-ben a bővített, kétkötetes harmadik kiadást is kezükbe vehették az olvasók (Székelyudvarhely - Várostörténet képekben). Az udvarhelyi után Székelykeresztúr, Gyergyószentmiklós és Csíkszereda képes történetét is elkészítette. 1960-tól gyűjtötte a helytörténeti anyagokat, 1974-től végezte Udvarhelyszék hely-, kultúr- és gazdaságtörténeti felmérését. Pedagógiai, néprajzi, hely- és művelődéstörténeti írásait számos hazai lapban (Hargita, Ifjúmunkás, Hídfő, Székelység, Székely Útkereső) közölte. 1998-ban a város történetével kapcsolatos tudományos és ismeretterjesztő munkásságáért Székelyudvarhely városa Pro Urbe Díjjal, tanári munkája elismeréséül a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége pedig Ezüstgyopár díjjal tüntette ki. 2006-ban a Príma Rádió hallgatói és a rádió vezetősége a Legprímább Polgár díjával tüntette ki. Vofkori György évek óta súlyos betegséggel küzdött, vasárnapra virradóra érte a halál, temetéséről később intézkednek. KATONA ZOLTÁN Kötetei: Székelyudvarhely. Várostörténet képekben (Polis, Kolozsvár, 1995); 2. bővített kiadás uo. 1998; 3. kiadás két kötetben, Békéscsaba, 2009); Székelykeresztúr képes története (Polis, Kolozsvár, 2002); Gyergyószentmiklós – Gyilkos tó – Békás szoros (Polis, Kolozsvár, 2004); Csíkszereda és környéke (Békéscsaba, 2007). uh.ro, 2016. október 2.Elhunyt Incze Béla egykori parlamenti képviselőVasárnapra virradóra elhunyt Incze Béla nyugalmazott gyárigazgató, volt parlamenti képviselő. A Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottságának udvarhelyszéki jegyzője vasárnap reggel súlyos betegség, tüdőgyulladás után hunyt el, 75 éves korában. Incze Béla a hetvenes-nyolcvanas években a székelyudvarhelyi bútorgyár igazgatója volt, 1990 májusa és 1992 ősze között RMDSZ-es parlamenti képviselőként dolgozott. Később Székelyudvarhelyen, a Magyar Polgári Pártban vállalt közéleti szerepet, nyugdíjasként pedig a Székely Nemzeti Tanács udvarhelyszéki szervezetében dolgozott elnökként, illetve jegyzőként. Tizenöt évig a Szombatfalvi Református Egyházközség főgondnoka volt. Incze Béla temetéséről később intézkednek. Incze Béla /Sepsiszentgyörgy, 1941. nov. 24. - Székelyudvarhely, 2016. okt. 2./ uh.ro, 2016. október 2.Meghalt Vofkori GyörgyElhunyt vasárnap Vofkori György hely- és művelődéstörténész, pedagógiai szakíró, nyugalmazott tanár, több kötet szerzője. Székelyudvarhely mellett több székelyföldi város múltját is vizsgálta, helytörténeti kutatásai eredményeként jelent meg Székelyudvarhely. Várostörténet képekben című könyve is 1995-ben, amit később több bővített kiadás követett. 1998-ban a város történetével kapcsolatos tudományos és ismeretterjesztő munkásságáért elnyerte Székelyudvarhely város Pro Urbe Díját, tanári munkája elismeréséül pedig a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Ezüstgyopár díját. Vofkori György 78 évet élt. Vofkori György /Brassó, 1938. jan. 20. – Székelyudvarhely. 2016. okt. 2./ Székelyhon.ro 2016. október 2.Lányokat használt ki szexuálisan egy székelyföldi szektaSzektába toboroztak lányokat, akiket szexuálisan kihaszáltak, éheztettek és fogva tartottak. Az éjféli szexuális szertartások éveken át zajlottak a szerte Székelyföldön, többek közt Nyárádremetén fellelhető „szent házakban” anélkül, hogy a különböző helyi közösségeknek ez feltűnjön. Megdöbbentő történetre derült fény a hét végén, amelynek helyszínei többek között a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, illetve egy marosszéki, katolikusok lakta falu, Nyárádremete. Szerdán és csütörtökön a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság (DIICOT) ügyészei öt személyt vettek 24 órára őrizetbe: Eusebiu Sebastian Apostolachet, Sinoai Ildikót, Pápai Mártát, Birtalan Villőt és Gothard Veronikát. Az igazgatóság közleménye szerint alapos a gyanú arra vonatkozóan, hogy a nevezettek (Birtalan Villőt leszámítva) egy további, a közleményben K. N. A. monogrammal jelölt gyanúsítottal együtt szervezett bűnözői csoportot hoztak létre és elkövették az ember- és kiskorú-kereskedelem bűntettét. A vizsgálatok eddigi szakasza folyamán kiderült, hogy az ügy szálai egészen 2008-ig nyúlnak vissza. Ekkor hozta létre a zenész és koreográfus Eusebiu Sebastian Apostolache a Kört – egy szektát –, amelybe a tagok segítségével Apostolache több fiatal nőt toborzott többnyire a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diáklányainak köréből. Apostolachét „szellemi mesterként”, guruként mutatták be a lányoknak. A mester utóbb „befogadta” őket abba a lakásba, amelyben maga is tartózkodott (s amelyet az ő jelenléte miatt „szent háznak” neveztek). Az áldozatok rövidesen teljesen kiszolgáltatottá váltak Apostolacheval szemben, neki teljes engedelmességgel tartoztak. Ezt a rendőrség szerint K. N. A. gyanúsított és Sinoai Ildikó és Pápai Márta vádlottak közvetlen segítségével valósították meg, ők vitelezték ki a toborzást, alkalmazták a félrevezető tanokat oly módon, hogy az áldozatokat elszigetelték a családjuktól, társadalmi környezetüktől, munkahelyüktől zárt közösségbe való elhelyezéssel. Az úgynevezett szent házakban bizonytalan körülmények között tartották őket, megtiltva számukra szinte minden kapcsolatot a Körön kívüli személyekkel. Ebben a kontextusban a vádlottak szexuálisan kihasználták az áldozatokat, de kihasználták anyagilag is őket, ugyanis kötelezték, hogy a teljes keresetüket vagy a szüleiktől kapott pénzt bevigyék a fogvatartásukra szolgáló házakba azzal az ürüggyel, hogy hozzá kell járulniuk a közös étkeztetés költségeihez (annak ellenére, hogy a sértettek nyilatkozataiból az derült ki, hogy naponta egyszer kaptak enni túrós makarónit, éjszaka pedig, a szexuális szertartások után mindössze dzsemes kenyeret). Az ügy mindezen részletei a DIICOT pénteki közleményében találhatóak meg. A vizsgálat során arra is fény derült, hogy eredetileg Birtalan Villő vádlott is kiskorú áldozat volt, akit Apostolache a csökkent határozatképessége, élettapasztalatának hiánya (ő 11-12 éves korától tartózkodott a „szent házban”), valamint érzelmi labilitása miatt sikerült meggyőznie, hogy a vele, mint szellemi mesterrel való szexuális kapcsolata folytán lehetősége nyílik, hogy spirituálisan előrehaladjon. Egyébként nem csak ő, de valamennyi áldozat istenségként tekintett a mesterre. Utóbb Birtalan Villő vádlott teljes függőségbe (mentális, érzelmi, szexuális) került a mesterrel. Ehhez hozzájárult az anya távolléte az országból. Mindez a függőség oda vezetett, hogy kiskorú áldozatból fiatal lányok toborzójává vált, akiket bemutatott Apostolache vádlottnak. Sajtóinformációk szerint Birtalan Villő anyja az ötödik gyanúsított, akit K. N. A. monogrammal jelölnek a közleményben, Apostolache legelső „munkatársa” volt a lányok toborzásában, legelőször akkor még csak 11 éves lányát vitte a „mesterhez”. Több román sajtóorgánum beszámolója szerint ő a csak Nusiként becézett Kelemen Anna, akit most nem találnak a hatóságok. Kelemen Anna a Művészeti Egyetem honlapján jelenleg is a munkatársak között szerepel fodrászként. Az ügyben négy helyszínen tartottak házkutatásokat, amelyek alatt adathordozókat és -tárolókat foglaltak le, számos olyan követ, amit a szertartásoknál használtak, az éjféli szexuális szertartásoknál a fiatal lányok által használt tárgyakat, zacskókat, amelyekben valamennyi fiatal lánynak bele kellett tennie a levágott haját vagy körmét, egy asztalt, amelyet Apostolache arra használt, hogy betűket tegyen rá, majd a kezével egy poharat úgy mozgatott, hogy a betűkből különböző szavak alakuljanak ki, amelyekről azt állította, hogy azok egy „természetfeletti személy”, Csehov 1 üzenetei a fiatal lányokhoz, továbbá lefoglaltak olyan cédulákat, amelyekre ezek az üzenetek voltak írva. Úgy tudjuk, hogy az egyik házkutatás helyszíne, a legtöbbször használt ilyen „szent ház” Nyárádremete központjában, a falu templomától pár száz méterre található. Szeptember 29-én Eusebiu Sebastian Apostolache, Sinoai Ildikó, Pápai Márta és Birtalan Villő vádlottakat előállították a megyei ügyészségen előzetes letartóztatásba vétel elrendelésének javaslatával (Gothard Veronika esetében már elrendelték a bírói felügyeletet). A törvényszéki bírói testület Apostolache esetében elrendelte a 30 napra szóló előzetes letartóztatást, Pápai Márta és Sinoai Ildikó esetében 30 napra szóló házi őrizetet, Birtalan Villő esetében 60 napra szóló bírói felügyeletet. Bakó Zoltán Székelyhon.ro 2016. október 2.Megérte, hogy kitüntessékEmléktárgyat adományozott a tusnádi Domokos Dénes második világháborús veterán katonának Simicskó István magyar honvédelmi miniszter a Magyar Honvédelem Napja (május 21.) alkalmából. Az átadó ünnepséget vasárnap tartották, a Tusnádon megrendezett búcsúval egybekötött községi napon. Tusnádon az Assisi Szent Ferenc tiszteletére tartott ünnepi szentmise előtt a hősi emlékműnél magyar állami elismerésben részesült a helybéli 92 éves Domokos Dénes. Amint azt Berencsi Attila, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Országos Szövetségének alelnöke beszédében elmondta, céljuk felkeresni azokat az embereket, akik szolgáltak, harcoltak a hazáért, és még életben vannak. Az átadó ünnepséget a Pro Musica Egyesület fúvószenekara nyitotta meg a székely himnusz eljátszásával, majd Molnár József, a helyi önkormányzat munkatársa köszöntötte az ünneplőket. „Amikor kitüntetést adunk és kapunk, akkor az arra kötelez bennünket, hogy hozzámérjük magunkat ahhoz a tetthez, életpályához, amit jelen esetben Dénes bácsi megélt. Ez a mérce nagyon magas, de ha alatta maradunk is, mégis megkérdem, szabad-e kevesebbet akarni ebben az országban, ezért a nemzetért, mint amit Domokos Dénes tusnádi polgár megtett?” – vetette fel a kérdést Molnár. A továbbiakban György József, Tusnád község polgármestere szólt a jelenlévőkhöz. „Az ünnep fénypontja Dénes bácsi, úgy gondolom, megérdemli, hogy főhajtással tisztelegjünk előtte. Örvendünk, hogy egy ilyen ember él még ma is közöttünk”. A helytállás fontosságát hangsúlyozta Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. „Ez a globalizálódó világ egyre kevésbe szól a bizalomról, a hitről és az egymásért vállalt kötelességről. Azt gondolom, hogy a mai nap kitüntetettje pont az ellenkezőjét tette az életben. A helytállás azt jelenti, hogy vállaljuk a távlatos céljainkat akkor is, ha azok nehezen megvalósíthatók, hogy felelősséget vállalunk egymásért, és nem azt keressük, ami elválaszt, ami sért, ami bánt, hanem próbáljuk megtalálni azt a morzsát, ami összeköt. Ez a kitüntetés mindannyiunk számára nagy elismerés, arra biztatok mindenkit, hogy a fiataljainkat neveljük a helytállásra” – hívta fel a figyelmet Borboly. Csont Ede tusnádi plébános beszédének elején a világháborús kor hangulatának felelevenítése céljából a Domus Historiából idézett. „A hazának a szeretete, az áldozatkészség él Dénes bácsi szívében” – tette hozzá a plébános. A közös imát követően Magyarország Bukaresti Nagykövetségének katonai és légügyi attaséja, Kóka Zoltán alezredes adta át az emléktárgyat. „Ebben az évben a kitüntetéssel járó megtiszteltetés Domokos Dénes urat illeti, aki 1943 októberétől 1945 szeptemberéig volt katona, és Gyimesen teljesített szolgálatot. 1945-ben hadifogságba esett, ahol hat hónapig volt, majd Szegedre került, és onnan visszatért lakhelyére, Tusnádra. Domokos Dénes úrnak a honvédelem ügye iránti elkötelezettségének, tevékenységének elismeréseként a Magyar Honvédelem Napja alkalmából emléktárgyat adományoz Dr. Simicskó István, Magyarország honvédelmi minisztere” – ismertette Kóka. Domokos Dénes könnyekkel küszködve vette át az elismerést, amely szerinte „a szeretet jelképe”. Az ünnepélyes átadót koszorúzással és a magyar himnusz eléneklésével zárták. Községi napot tartottak A templombúcsú mellett vasárnap községi napot is szerveztek Tusnádon, ahol enni- és innivaló, valamint vásár várta az érdeklődőket. A délelőtti órákban főzőversenyt tartottak, amelyre hét csapat nevezett be. A kitüntetés és szentmise után a délutáni órákban fogathajtóversenyt és lovasíjász-bemutatót tartottak, az esti órákban pedig néptánccsoportok előadását tekinthették meg a résztvevők. A községi nap bállal zárult. Iszlai Katalin Székelyhon.ro 2016. október 2.Székely vásár, székely sajátossággal: sok a nézelődő, kevés a vásárlóA hetedik Székely Termékek Fesztiváljának, valamint a tizenharmadik Borfesztiválnak is teret adott a városi minifocipályán a hét végén a székelyudvarhelyi Őszi Vásár. A szép idő sok érdeklődőt vonzott a rendezvényre, azonban a kiállítók és termelők szerint vásárló meglehetősen kevés volt. A negyvenöt udvarhely-, gyergyó-, csík-, maros- és háromszéki termelő egyebek közt gyümölcslevet, szörpöt, lekvárt, tejterméket, teakeveréket, kézműves csokoládét, házi süteményt, méhészeti terméket, valamint szappant, natúr kozmetikumot és tisztítószert, ékszereket, népi motívummal díszített üvegpoharakat, bőrdíszműveket, levendulatermékeket próbált értékesíteni. A háromnapos rendezvényeket túl hosszúnak tartja Mózes Enikő kénosi sajtkészítő. Úgy tapasztalta, hogy a legtöbb látogató gyerekével sétált egyet a szép időben, aztán hazament anélkül, hogy vásárolt volna. A termelő jobban kedveli a hagyományos hó végi vásárt, ahol nem ül hiába napokig, hanem pár óra alatt eladja termékeit visszajáró vásárlóinak. Noha idén nem kedvezett az időjárás a méhészeknek, mégis legalább négy standon kínáltak méhészeti termékeket. Az akác a tavalyi készletből került értékesítésre, ebben az évben még kóstolásra sem jutott – mondta Salat Emília udvarhelyi méhész. Repce-, hárs-, illetve havasi méz is szűkösen lett: hét éve, mióta méhészettel foglalkoznak, az idei szezon volt a leggyengébb. A vásári forgalommal kapcsolatban elmondta, hogy sok volt a látogató, de nem igazán vásároltak. „Van, hogy szép idő van, mégis kevés a vásárló, máskor meg szakadó esőben találnak kedvükre való ékszert” – Verestóy Éva udvarhelyi kézműves úgy gondolja, hogy a vásár sikere főként a szerencsén múlik. Pénteken alig pár vevője volt Zillmann Zsuzsa marosvásárhelyi kozmetikumkészítőnek, azonban ez nem okozott neki meglepetést, hiszen már kitapasztalta a többnapos rendezvények dinamikáját. Mint mondta, nála első két nap ismerkednek a kínálattal az érdeklődők, beszélgetnek, kérdeznek, majd hazamenve dokumentálódnak a termékekről, és többnyire utolsó nap vásárolnak. Pénteken borkülönlegességeket is kóstolhattak az Őszi Vásár látogatói. A Székely Dalegylet Kovács László karnagy vezetésével bordalokkal nyitotta meg nemcsak a Borfesztivált, hanem ezzel együtt a kulturális programok sorát is. Idén két tokaji pincészet mellett budai, szekszárdi, etyeki, kunsági, illetve Balaton-felvidéki és somlói nedűket kortyolhattak a borkedvelő vásárlátogatók. Gyerekek meséltek Hetedik alkalommal rendezték meg a gyerekek mesemondó versenyét az Őszi Vásáron szombaton. A legfiatalabb mesélő öt-, a legidősebb tizenegy éves volt. Az öttagú zsűri az előadások mellett a gyerekek öltözetét is figyelte, valamint hogy mennyire illett a választott mese az előadó életkorához. A főként székely népviseletbe öltözött gyerekek többsége jól ráérzett a magyar nyelv sajátosságaira, ereszkedő dallamára, megfelelő hangszínnel sikerült visszaadniuk a megjelenített szerepeket. Jobbára hosszú, tréfás mesékkel szórakoztatták az egybegyűlteket, teletűzdelve ízes, népi kifejezésekkel. Minden részvevő emléklapot kapott, a három dobogós és a három különdíjas pedig mesekönyvet, játékot és írószert tartalmazó ajándékcsomagot vihetett haza. A verseny győztese a hatéves Jónás György Balázs, a zeteváraljai Jókai Mór Általános Iskola előkészítős diákja, a második helyezett Waum Réka Gyopár, a harmadik pedig Simon Tímea lett, míg Gedő Krisztina Enikő, Hajdó Gábor és Barabás Kristóf különdíjban részesült. Dósa Ildikó Székelyhon.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
