Az 1978-ban Temesváron elhunyt neves magyar költő első versei 1906-ban jelentek meg, barátja volt Ady Endrének, megjárta az első világháború tűzvonalait, levelezett a magyar és világirodalom élő klasszikusaival, egyéb nagy emberekkel. Család híján egyedül élt otthonában. Temetésén váratlanul mégis megjelent egy müncheni fiatalember; németül közölte, hogy ő az egyedüli vér szerinti leszármazott. A lényeg azonban csak ezután következett: bejelentette, hogy igényt tart a megboldogult rokon házára és minden ingóságára. Kiderült, hogy a „nagybácsi” egyetlen sorát sem olvasta. Megkapta a házkulcsot. Jött a váratlan fordulat: a szomszédok kétségbeesetten telefonáltak szerkesztőségekbe, hogy napszámosok zsákokban hordják szemétre a dolgozószoba polcainak, fiókjainak tartalmát, főképpen testes papírkötegeket. Irodalmi mentőosztag az utolsó pillanatban érkezett a helyszínre, hogy megtudja: a német örökös egy betűt sem ért a kéziratokból, levelekből, a szobát fel akarja szabadítani, hogy az egész lakással együtt eladja. Szerencsére örömmel egyezett bele, hogy a kihordott „szemetet” írókból szervezett bizottság biztonságba helyezze. Így menekült meg a pusztulástól a romániai magyar irodalom számára felbecsülhetetlen értékű dokumentumanyag. A cikkben nem szerepel a neve, Franyó Zoltánról van szó. Pintér Lajos /Arad, 1910. jan. 18. – Bukarest, 2005. ápr. 20./ újságíró, a magyar és román zenetörténet kutatója, több monográfia szerzője két évvel ezelőtt, 95 éves korában hunyt el bukaresti lakásán. Magányosan élt. Egyetlen rokona, a szintén Bukarestben élő unokahúga, Szabóné Pintér Diána és férje látogatta rendszeresen, segítette élelemmel, anyagiakkal. Halála után ők örökölték minden ingóságát, beleértve megsárgult aradi újságokat, folyóiratokat, nagy zeneszerzők leveleit, dedikált fényképeit, háborús emlékeket, a családi irattárat stb. Szabóék meggazdagodhattak volna, ha mindezt régiséggyűjtőknek, antikváriumoknak eladják. Értelmiségiek lévén, tisztában voltak a hagyaték felbecsülhetetlen eszmei értékével, ezért szokatlan nagylelkűségről tettek tanúbizonyságot: az anyagot a bukaresti magyar közösségnek ajándékozzák. A Pintér Lajos-hagyaték így került a Viilor úti református egyházközség dokumentációs részlegének tulajdonába, ahol azóta is bárki számára hozzáférhető. Régi, úri hagyomány folytatói, például gróf Kemény József és gróf Kemény Sámuel 1841-ben aranyosgerendi birtokuk kézirat- és ásványgyűjteményét a Kolozsváron szerveződő erdélyi múzeumnak ajándékozták, mire példájukat követték Csík-, Udvarhely- és Marosszék közismert személyiségei is. A szép hagyomány folytatódott 1862-ben, amikor gróf Mikó Imre, Erdély főembere 800 régi könyvet ajándékozott egykori iskolájának, a nagyenyedi Bethlen Kollégiumnak. Úgyszintén, gróf Teleki Sámuel önzetlen gesztusának köszönhető a ma is nevét viselő marosvásárhelyi Téka, Batthyány Ignác püspöknek a gyulafehérvári csillagvizsgáló és érseki könyvtár. A legfrissebb példa: Molnár Attila dokumentumfilmes, Tekerőpatak szülöttje (1975), édesapjával, Molnár Jánossal és Ádám Gyula csíkszeredai fotóművésszel együtt tervezi az Erdélyi Fotográfiai Múzeum megalapítását. Céljuk összegyűjteni a családok birtokában lappangó régi fényképeket. /Barabás István: Mentsük múltunkat! = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 20./
2008. december 20.
Egy csíkszeredai civilszervezet nagy vállalkozásba fogott: létrehozzák Erdély fotográfiai múzeumát. A célt maga a szervezet neve jelöli meg: Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület. A régi képek gyűjtése, digitalizálása, archiválása már elkezdődött, az anyag hozzáférhetővé tétele érdekében. A Hargita Megyei Kulturális Központ partnerségi megállapodást kötött az egyesülettel, elvállalva a gyűjtés és a feldolgozás folyamatában a szakmai, módszertani segítségnyújtást, a digitalizáláshoz szükséges felszerelés befogadását. Molnár Attila, az egyesület létrehozásának egyik kezdeményezője a kolozsvári Képzőművészeti és Design Egyetem doktorandusz diákja, kutatási témája az erdélyi fotográfia története. A szervezet törekvése, hogy egy honlapon jelenítse meg a már begyűlt fényképeket, gyűjteményét. Az újságíró megjegyezte, hasonló ötlet kivitelezésén fáradozik Székelyudvarhelyen Zepeczáner Jenő múzeumigazgató. Kézdivásárhelyen a hajdanán híres Bogdán-műterem is múzeummá alakul, az épületet a magyar állam vásárolta fel, és a helyi múzeum ügykezelésébe adta. Jó lenne tehát összehangolni a hasonló kezdeményezéseke. /Sarány István: Erdélyi fotográfiai múzeumot létesítenének. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 20./
