Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét, febr. 17./ című tanulmánya vitát váltott ki. A hetilap következő számában több reagálást közöltek: a/ Sütő András cáfolta Stefano Bottoni állításait. 1957-ben nem váltották le az Igaz Szóban viselt beosztásából, hozzátette: 1956-ban – „forradalom-pártiságért” – a letartóztatandó személyek listájára került, Fazekas János – akkori KB-titkár vállalt érte felelősséget. Sütő András visszautasította Bottoni állítását, hogy Hajdu Győzőt ő látta volna el folyamatosan információval Földes Lászlóról, Sütő ugyanis bekerült az Utunk szerkesztőbizottságába. Sütő ezt rágalmazásnak minősítette, mondván általános gyakorlat volt a tiszteletbeli szerkesztőbizottsági tagság. A hetilap testületében szerepelt, de gyakorlatilag semmi köze sem volt hozzájuk, mert 1956 elejétől kezdve már a Művészet című folyóirat főszerkesztőjeként dolgozott Marosvásárhelyt. „Így a kolozsvári Utunknál nem volt alkalmam Hajdu Győző „besúgójaként” működni Földes László ellenében” – írta. Sütő szerint Hajdu Győző véleményeket kért több, Földes által megtámadott írótól, ezt nevezte a tanulmány feljelentő levélnek. Sütő az emlékezetes gyűlésen védeni próbálta Földes Lászlót. /Sütő András: Traumát oldó emlék. Gálfalvi Zsoltnak. = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ b/ Gálfalvi Zsolt az akkor történteket csapdahelyzettel magyarázta: „Földes tehát egy szorongató csapda-helyzetből úgy próbált kiutat találni, hogy másokat taszított csapda helyzetbe. Nemcsak helyzetmegítélése, eljárása is téves volt.” Gálfalvi Földes László hitelét és megbízhatóságát vonta kétségbe, de utólag úgy látja, hogy saját csapdahelyzetéből téves módon próbált menekülni. Ami akkor történt, az csak a diktatúra ismeretében ítélhető meg. /Gálfalvi Zsolt: Megjegyzések egy esettanulmányhoz. = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ c/ Bodor Pál hozzászólásában a diktatúra akkori korszakát elevenítette fel. A románosítás 1956-ra már egyértelmű volt. 1956 szeptemberében Miron Constantinescu, a párt KB keménykezű titkára Kolozsváron magyar értelmiségi gyűlést hívott össze, ahol a felszólalók óriási többsége nyíltan kritikus volt a pártvezetéssel és a kormánnyal, a magyar érdekeket sértő jelenségek tekintetében. Ezt látva Miron Constantinescu elmondta, a párt vezetése jóváhagyta a régi kérést az 1940-ben megszüntetett Korunk újrakiadására, egy új gyereklapra (ez lett a Napsugár), nem állítják le a szakszervezetek magyar nyelvű hetilapját, (Szakszervezeti Élet, majd Munkásélet), a KISZ ifjúsági lapját sem szüntetik meg (Ifjúmunkás), visszaállítják a kolozsvári Agronómia magyar tagozatát, megvizsgáltatja az utcanév-változtatásokat stb. Bodor elismerte, hogy felszólalt Földes László ellen, de hozzátette: ezt a szövegét szinte Földes László diktálta és heteken át kérte Bodor Pált, hogy olvassa föl. /Bodor Pál Diurnus: Stefano Bottoni! = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ d/ Hozzászólt a hetilap munkatársa, Sipos Géza is, aki nekirontott Sütő Andrásnak és ítélkezett, Sütő nem jelentős író. „Egyszerre volt a működtetője, haszonélvezője és ugyanakkor eszköze a hatalomnak, másrészt nemzetiségi mivolta miatt sohasem válhatott annak szerves részévé” – minősítette Sütő Andrást Sipos Géza. Sőt, Sipos szerint az író „ellenzéki szerepben is megnyilvánult”, „átnyergelt”, „ellenzéki-nemzetvédő identitást épített ki magának”, „hatékonyan dolgozott önnön irodalmi kultuszán”. Sipos szerint Sütőnek 57 kötete jelent meg, „tézisdrámái 1975-től a szelep funkcióját töltötték be diktatúra és nemzetiség viszonyában”. Sipos Géza megvonta Sütő András írói mérlegét: egyetlen jó könyve van, az Anyám könnyű álmot ígér. /Sipos Géza: Az önfelmentő.= A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ e/ Kuszálik Péter saját magára hivatkozott, ő már régebben sürgette a „kibeszélést”. Földes László már 1964 decemberétől közölhetett, igaz, kezdetben csak recenziókat, kisebb cikkeket. Kuszálik két könyvcímet hiányolt Bottoni bibliográfiájából: Huszár Sándor: Sorsom emlékezete. Vallomások egy bűntelen nemzedék elkárhozásáról /Kriterion, Bukarest, 1982/ és Földes László: Elvek és viták. Tanulmányok, kritikák /Kriterion, Bukarest, 1983/. Huszár könyvéből kiderült, hogy a pártból kizárt Földes haláláig a marxista esztétika egyetemi előadótanára maradhatott. /Kuszálik Péter: Eljött (?) a kibeszélés ideje? = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./
2008. június 21.
1958 áprilisában indult el útjára, de csupán a következő esztendő szeptemberéig látott napvilágot szülőhelyén, Marosvásárhelyt, havonként, a Művészet, ezzel az alcímmel: Színház, zene, képzőművészet, film. A beharangozó vezércikket a kinevezett főszerkesztő, Sütő András írta. A szerkesztőbizottságban ott volt Abodi Nagy Béla festőművész, Jagamas János zenetudós, Kovács György színművész és Tompa Miklós rendező-színigazgató. A színházi rovat vezetője jó ideig az a báró Kemény János volt, akit Sütő a mészégető kemencék mellől hozott be a szerkesztőségbe. A színház állt a lap érdeklődésének középpontjában. A Művészet munkatársai közé tartoztak azoknak az éveknek a legjobb tollú színházi, képzőművészeti, zenei kritikusai: Jánosházy György, Deák Tamás, Földes László, Oláh Tibor, Lőrinczi László, Páll Árpád, Halász Anna, Banner Zoltán, Lukácsy András, Ditrói Ervin, Gazda József és Pintér Lajos. Működött a cenzúra, kötelező volt a romániai és a szovjet „vívmányok” állandó népszerűsítése. Azután jött az átmeneti engedmények visszavonása, a Művészet felsőbb parancsra egyik napról riportlappá alakult át – Új Élet címen, így jelent meg – most már kéthetenként – egészen 1989 decemberéig, majd a kilencvenes években Erdélyi Figyelő címmel fejezte be pályafutását. (Nagy Pál: Volt akkor egy Művészet. Hitel /Budapest/, 2008. június). /B. D. : Egy kérészéletű folyóiratról. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 21./
2008. október 28.
Az 1956-os magyar forradalom romániai előtörténetéről adott képet Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ címmel 2001, 2002-ben megjelent önéletrajzi visszaemlékezéseiben, dokumentumokat közölt róla az Etnokulturális Sokszínűség kolozsvári Forrásközpontja kiadásában 2002–2003-ban megjelent Maghiarii din Romania című, Lucian Nastasa és munkatársai gondozta kétkötetes dokumentumgyűjtemény, azóta újabb levéltári források váltak hozzáférhetővé, s ezek részben pontosították az 1956-os év erdélyi magyar vonatkozású eseményeiről alakuló képet. Az újabb kiadványok közül különösen értékes és fontos az a jegyzőkönyv-köteg, amely a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írókkal, szerkesztőkkel, 1956. szeptember 29–30-án az RMP KB kezdeményezésére tartott két napos gyűlésen történteket tartalmazza, mégpedig úgy, ahogyan azok elhangzottak, legnagyobbrészt magyar nyelven. (Az őszinteség két napja. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. A RMP Kolozs Tartományi Bizottságánál kolozsvári és marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel tartott gyűlés jegyzőkönyvei és más dokumentumok. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Benkő Levente. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.) A jegyzőkönyvekből részleteket már korábban is közölt a Krónika napilapban Benkő Levente, most azonban a teljes anyagot tette hozzáférhetővé, sőt alaposan dokumentált bevezető tanulmányában és a jegyzőkönyveket kiegészítő, egykorú sajtóközleményeket, cikkeket, interjúkat magába foglaló függelék segítségével ennek a minden szempontból fontos gyűlésnek az előzményeit, összefüggéseit is feltárta. A Sztálin halála után az egész szovjet tömbben egyfajta olvadás kezdődött, ez vezetett szovjet kommunista párt XX. Kongresszusához. Romániában azonban a korábbi sztálinista vezetés arra használta fel a változást, hogy eltávolítsa a pártvezetés belső ellenzékét: ekkor ítélték halálra és kivégezték a már évek óta bebörtönzött Lucretiu Patrascanut, ekkor juttatták a süllyesztőbe Vasile Lucát és Ana Paukert. Ugyanakkor az irodalomban, a művészetek tájain tér nyílik az alkotás valódi problémáinak felvetésére, megvitatására. Az 1956. szeptember 29–30-i gyűlés szempontjából különösen fontos, hogy a megoldottnak kikiáltott nemzetiségi kérdés helyett felvetették a többségi nacionalizmus jelenségét. A romániai magyar írók és értelmiségiek egy számottevő része elfogadta a marxista ideológiát és a kommunista pártvezetést. Abban a meggyőződésben (vagy hitben) tette, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásáról hirdetett tanok valóságos szándékot fejeznek ki, s valóban elkövetkezik a megbékélésnek, közös dolgaink rendezésének kora. Azok a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írók és szerkesztők, akiket akkor a Központi Bizottság küldötteivel való tárgyalásra összehívtak, a magyarságnak vagy a pártnak való elkötelezettség közül az előbbit választották. Benkő Levente kiért röviden az előzményekre, az ún. „Jar-ügy”-re (a párt központi vezetését korábbi tetteik miatt nyilvánosan felelősségre vonó Alexandru Jar román író megbélyegzésére); az 1956 nyarán megrendezett és a Jar-ügy hatásaként jóformán érdektelenségbe fulladt országos írókongresszusra; végül magára a szeptember 29–30-i tanácskozásra. A tanácskozás légkörét Nagy Olga néprajzkutató felszólalása értékelte: „Tíz év telt el, mióta először mondhatjuk el sérelmeinket őszintén. ” A gyűlésen 35 író és szerkesztő szólalt fel. Többek között Szabédi László szóvá tette, hogy amennyiben Kolozsvár kétnyelvű város, az miért nem tükröződik az utcanevekben és a hivatalos feliratokban is; Szilágyi András a Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatának néhány évvel ezelőtti megszüntetése, az orvosi egyetemen a magyar származású tanárok hátrányos megkülönböztetése ellen emel szót; Sőni Pál a kolozsvári Politechnika magyar évfolyamainak felszámolását tette szóvá; Csehi Gyula azt sérelmezte, hogy a román akadémia miért mellőzi a magyar (és általában a nemzetiségi) kutatókat; Kányádi Sándor és Kormos Gyula az államosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos túlkapásokat, Fodor Sándor a milícia tisztjeinek székelyföldi erőszakoskodásait tette szóvá. Sütő András az irodalmi alkotások cenzúrázásának megszüntetését sürgette, Bodor Pál a szerkesztőségekben hemzsegő hozzá-nem-értő pártaktivisták eltávolítását kérte, Földes László szerint „itt az ideje, hogy biztosítsuk végre irodalmunkban a vélemények valóban szabad harcát, minden áramlat kibontakozását”. A legfelső pártvezetés akkor a felvetett „hiányosságok” kijavítását ígérte, új magyar intézmények létrehozását, a magyarság nagyobb beleszólását a saját sorsát illető problémákba. Újra beindult a magyar nyelvű oktatás az Agronómián és a Politechnikán, előkészületek történtek a két háború közötti marxista Korunk, az 50-es évek elején fokozatosan megszüntetett Tanügyi Újság, Szakszervezeti Élet, Népsport újraindítására (utóbbiak Munkásélet illetve Új Sport címmel), post mortem rehabilitálták Gaál Gábort, s 1956 decemberében a börtönből előzőleg szabadon engedett Balogh Edgárt, Csőgör Lajost, Demeter Jánost és Jordáky Lajost, új folyóiratként megindult a román akadémia kiadásában a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, továbbá a Napsugár gyermeklap, Marosvásárhelyen a Művészet (később Új Élet), az Oktatásügyi Minisztériumba kisebbségügyi alminiszterré nevezték ki Bányai Lászlót. Egy idő múlva jött a számonkérés, jöttek a romániai megtorlás évei, zsúfolásig megteltek a börtönök, százakat távolítottak el az egyetemekről, milliókat némított el a félelem, s csak kevesen voltak, akik – akár életük árán is – nemet mertek mondani. Az 1956. szeptember 29–30-i tanácskozás mindennek ellenére a romániai magyar értelmiség 1945 utáni történetének – épp a folytatás ismeretében – emlékezetre érdemes pillanata volt. /Dávid Gyula: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./
2008. október 28.
Az 1956-os magyar forradalom romániai előtörténetéről adott képet Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ címmel 2001, 2002-ben megjelent önéletrajzi visszaemlékezéseiben, dokumentumokat közölt róla az Etnokulturális Sokszínűség kolozsvári Forrásközpontja kiadásában 2002–2003-ban megjelent Maghiarii din Romania című, Lucian Nastasa és munkatársai gondozta kétkötetes dokumentumgyűjtemény, azóta újabb levéltári források váltak hozzáférhetővé, s ezek részben pontosították az 1956-os év erdélyi magyar vonatkozású eseményeiről alakuló képet. Az újabb kiadványok közül különösen értékes és fontos az a jegyzőkönyv-köteg, amely a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írókkal, szerkesztőkkel, 1956. szeptember 29–30-án az RMP KB kezdeményezésére tartott két napos gyűlésen történteket tartalmazza, mégpedig úgy, ahogyan azok elhangzottak, legnagyobbrészt magyar nyelven. (Az őszinteség két napja. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. A RMP Kolozs Tartományi Bizottságánál kolozsvári és marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel tartott gyűlés jegyzőkönyvei és más dokumentumok. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Benkő Levente. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.) A jegyzőkönyvekből részleteket már korábban is közölt a Krónika napilapban Benkő Levente, most azonban a teljes anyagot tette hozzáférhetővé, sőt alaposan dokumentált bevezető tanulmányában és a jegyzőkönyveket kiegészítő, egykorú sajtóközleményeket, cikkeket, interjúkat magába foglaló függelék segítségével ennek a minden szempontból fontos gyűlésnek az előzményeit, összefüggéseit is feltárta. A Sztálin halála után az egész szovjet tömbben egyfajta olvadás kezdődött, ez vezetett szovjet kommunista párt XX. Kongresszusához. Romániában azonban a korábbi sztálinista vezetés arra használta fel a változást, hogy eltávolítsa a pártvezetés belső ellenzékét: ekkor ítélték halálra és kivégezték a már évek óta bebörtönzött Lucretiu Patrascanut, ekkor juttatták a süllyesztőbe Vasile Lucát és Ana Paukert. Ugyanakkor az irodalomban, a művészetek tájain tér nyílik az alkotás valódi problémáinak felvetésére, megvitatására. Az 1956. szeptember 29–30-i gyűlés szempontjából különösen fontos, hogy a megoldottnak kikiáltott nemzetiségi kérdés helyett felvetették a többségi nacionalizmus jelenségét. A romániai magyar írók és értelmiségiek egy számottevő része elfogadta a marxista ideológiát és a kommunista pártvezetést. Abban a meggyőződésben (vagy hitben) tette, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásáról hirdetett tanok valóságos szándékot fejeznek ki, s valóban elkövetkezik a megbékélésnek, közös dolgaink rendezésének kora. Azok a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írók és szerkesztők, akiket akkor a Központi Bizottság küldötteivel való tárgyalásra összehívtak, a magyarságnak vagy a pártnak való elkötelezettség közül az előbbit választották. Benkő Levente kiért röviden az előzményekre, az ún. „Jar-ügy”-re (a párt központi vezetését korábbi tetteik miatt nyilvánosan felelősségre vonó Alexandru Jar román író megbélyegzésére); az 1956 nyarán megrendezett és a Jar-ügy hatásaként jóformán érdektelenségbe fulladt országos írókongresszusra; végül magára a szeptember 29–30-i tanácskozásra. A tanácskozás légkörét Nagy Olga néprajzkutató felszólalása értékelte: „Tíz év telt el, mióta először mondhatjuk el sérelmeinket őszintén. ” A gyűlésen 35 író és szerkesztő szólalt fel. Többek között Szabédi László szóvá tette, hogy amennyiben Kolozsvár kétnyelvű város, az miért nem tükröződik az utcanevekben és a hivatalos feliratokban is; Szilágyi András a Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatának néhány évvel ezelőtti megszüntetése, az orvosi egyetemen a magyar származású tanárok hátrányos megkülönböztetése ellen emel szót; Sőni Pál a kolozsvári Politechnika magyar évfolyamainak felszámolását tette szóvá; Csehi Gyula azt sérelmezte, hogy a román akadémia miért mellőzi a magyar (és általában a nemzetiségi) kutatókat; Kányádi Sándor és Kormos Gyula az államosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos túlkapásokat, Fodor Sándor a milícia tisztjeinek székelyföldi erőszakoskodásait tette szóvá. Sütő András az irodalmi alkotások cenzúrázásának megszüntetését sürgette, Bodor Pál a szerkesztőségekben hemzsegő hozzá-nem-értő pártaktivisták eltávolítását kérte, Földes László szerint „itt az ideje, hogy biztosítsuk végre irodalmunkban a vélemények valóban szabad harcát, minden áramlat kibontakozását”. A legfelső pártvezetés akkor a felvetett „hiányosságok” kijavítását ígérte, új magyar intézmények létrehozását, a magyarság nagyobb beleszólását a saját sorsát illető problémákba. Újra beindult a magyar nyelvű oktatás az Agronómián és a Politechnikán, előkészületek történtek a két háború közötti marxista Korunk, az 50-es évek elején fokozatosan megszüntetett Tanügyi Újság, Szakszervezeti Élet, Népsport újraindítására (utóbbiak Munkásélet illetve Új Sport címmel), post mortem rehabilitálták Gaál Gábort, s 1956 decemberében a börtönből előzőleg szabadon engedett Balogh Edgárt, Csőgör Lajost, Demeter Jánost és Jordáky Lajost, új folyóiratként megindult a román akadémia kiadásában a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, továbbá a Napsugár gyermeklap, Marosvásárhelyen a Művészet (később Új Élet), az Oktatásügyi Minisztériumba kisebbségügyi alminiszterré nevezték ki Bányai Lászlót. Egy idő múlva jött a számonkérés, jöttek a romániai megtorlás évei, zsúfolásig megteltek a börtönök, százakat távolítottak el az egyetemekről, milliókat némított el a félelem, s csak kevesen voltak, akik – akár életük árán is – nemet mertek mondani. Az 1956. szeptember 29–30-i tanácskozás mindennek ellenére a romániai magyar értelmiség 1945 utáni történetének – épp a folytatás ismeretében – emlékezetre érdemes pillanata volt. /Dávid Gyula: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./
