Húsz éve, 1988. augusztus 28-án munkatalálkozót tartott Aradon Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának főtitkára, miniszterelnök és Nicolae Ceausescu, a Román Kommunista Párt KB főtitkára, a Román Szocialista Köztársaság Államtanácsának elnöke. Kádár János és Nicolae Ceausescu 1977. júniusi debreceni–nagyváradi megbeszélése óta 11 évnek kellett eltelnie az újabb kétoldalú magyar–román csúcstalálkozóig. Az összességében nyolcórányi tárgyalásokat a felek pozitívan értékelték, a „kölcsönös megértés” jelentőségét hangsúlyozták. A találkozót a közvélemény utólag a magyar fél diplomáciai vereségeként értékelte. 1988 nyarán hangvételében is szokatlan, ingerült vita zajlott a szocialista tábor két országa között, amihez az alapot a romániai magyar nemzetiség helyzetéről érkező aggasztó hírek szolgáltatták, nem utolsó sorban a romániai falurombolás kapcsán. A terv elleni több tízezres budapesti tiltakozó tüntetés június végén, majd erre válaszul a kolozsvári magyar főkonzulátus Bukarest általi bezáratása a helyzet elmérgesedését jelezte. Az MSZMP Politikai Bizottsága a megbeszélésekre 10 pontos javaslattal készült, köztük szerepelt a politikai kapcsolatok hiánya, a lakossági kapcsolatok akadályozása, a menekülők problémája, a kolozsvári főkonzulátus bezárása és a bukaresti Magyar Kultúra Háza megnyitása. A tárgyalásokon Grósz 25 perces beszédben ismertette a magyar álláspontot, válaszul Ceausescu két és fél órás expozét tartott. A négyszemközti találkozón csak a hivatalos román tolmács vett részt, a magyar delegáció tagjai nem is tudták meg, hogy ott mi hangzott el. A PB álláspontjával ellentétben Grósz elfogadta, hogy falurombolás nincs, és válaszra sem méltatta, amikor Ceausescu közölte: a kolozsvári főkonzulátus kiutasított diplomatáit tulajdonképpen le kellett volna tartóztatni. A Grósz jóváhagyásával kiadott közös közlemény teljesen a román fél álláspontját érvényesítette. 1991-ben a Társadalmi Szemle című folyóiratnak adott interjújában Grósz Károly így nyilatkozott: a Ceausescu által a tárgyalások megkezdésére kijelölt határidő rövidsége, valamint a helyszínekre vonatkozó javaslat lényegében csapda volt a magyar delegáció számára. Minden azt tükrözte, hogy a Ceausescu a találkozót saját céljaira akarja felhasználni. /Húsz éve történt: Rendszerváltás Kelet-Európában. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 30., folyt. aug. 1./
2009. augusztus 8.
Újabb jelentős kiadvánnyal gazdagodott a Tamási Áron életpályájára vonatkozó magyar irodalom: megjelent Sipos Lajos Képeskönyve, melynek címe: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne /Elektra Kiadóház – Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest/. A kötet alcíme: Tamási Áron útja Farkaslakától Farkaslakáig. Több mint száz fénykép és dokumentum egészíti ki a szerző mondandóját. Sipos Lajos ezúttal az előző, 2006-ban (ugyancsak az Elektra Kiadóház gondozásában megjelent) Tamási-monográfiájának kiegészítéseként főként az életpálya emberi, családi, közéleti alakulástörténetének megrajzolását, értelmezését tekintette feladatának. A szerző Tamásinak az 1956-os forradalom alatti és utáni tevékenységéről adott képet. Egyebek között ezt írta: „Tamási Áron 1956 őszi szerepvállalása, az utána következő ideológiai harc, továbbá a totalitárius rendszer belső logikája szerint az író a rendszer ellenségének számított. Az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárában a feldolgozott anyagban a legtöbb jelentés Illyés Gyuláról szól, Tamási Áron a tíz leggyakrabban szereplő személy egyike. ” Sok ügynök készített besúgói feljelentéseket az íróról. Kádár János a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1958. október 13-i ülésén így nyilatkozott: „Van olyan probléma is, hogy jelentkezett ez a Tamási Áron nevű író (…) Én azért említem ezeket a csodabogarakat, mert azért mondjuk, mi szubjektíven meglennénk egészen jól Tamási Áron, Veres (Péter) meg Szabó Pál nélkül is. ” Tehát: Kádár holmi „csodabogaraknak” tekintette a kor neves magyar íróit, mások mellett Tamási Áront, aki egész életében vallotta: „az író a nemzetnek felelős”… Tamási Áron életében egyetlen cél a nemzeti és egyéni becsület védelme volt. Aki a legnehezebb időkben – kisebbségi sorsban – is mindvégig megmaradt népe, a székely-magyarság hűséges fiának. /Nagy Pál: Farkaslakától – Farkaslakáig. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 8./
