Karácsony Sándor (Földes, 1891. január 10. – Budapest, 1952. február 23.): pedagógus, filozófus, nyelvész, irodalomtudós, író, lapszerkesztő, a legmagyarabb magyar elme a 20. században, írta róla K. Jakab Antal. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakának hallgatója volt, Genf, München, Bécs és Grác egyetemein is megfordult. A harctéren súlyos sérülést szenvedett, élete végéig mankóval, bottal kell járnia. 1927-től a Magyar Tudományos Akadémia Szótári Bizottságának lett a munkatársa. Megalkotta „társas-lélektani” nyelvelméletét, megindítja tízkötetes könyvsorozatát, A neveléstudomány társaslélektani alapjait. 1932-től a debreceni egyetem magántanára, 1942-től professzora. Az 1945 után számos közéleti tisztséget töltött be, és a központilag irányított népműveléssel szemben hatalmas kulturális tömegmozgalmat indított el, a „szabadművelődést”. Az uralomra jutott kommunisták derékba törték kezdeményezéseit, őt magát kényszernyugdíjazták, 1950-ben eltávolították az egyetemről. Főbb művei: A csucsai front (regény, 1928), Hegyi beszéd (regény, 1937), Barátság és szerelem (1938), A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja (1939), A könyvek lelke, irodalmi nevelés (1941), A társaslélek felső határa és a transzcendens nevelés (I–II., 1941–1943), Ocsúdó magyarság (1942), A magyarok Istene (1943), A cinikus Mikszáth (1944), A magyar demokrácia (1945), Magyar ifjúság (1946), Magyar béke (1947), Holdbeli diákélet (1948). /K. Jakab Antal: „Nemcsak magyar nyelven, hanem magyar módon is” 55 éve halt meg Karácsony Sándor. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 27./
