Fülöp Dénes /Geges, 1938. máj. 18. – 1996. dec. 29./ Székelykeresztúron szerzett tanítói diplomát, oktatott Kendőben és Márkodon, a Bekecs alján. Elvégezte a marosvásárhelyi tanárképző főiskolát, magyar nyelv és irodalom – történelem szakon. Haláláig Makfalván tanárkodott. 1966-ban szakdolgozatként megírta Makfalva történetét. Összegyűjtötte Makfalva helyneveit, ez megjelent az ELTE-füzetek sorozatban, 1998-ban Budapesten. Összegyűjtötte a makfalvi helyi legendákat, ezek (más szerzők gyűjtésével egyben) a Beszélik rólunk, magyarokról... című kötetben jelentek meg (Budapest, 1999). Pedagógusként a legjobbak közül való, cikkei rendszeresen jelentek meg. Makfalván a helyi néprajzi múzeum 1975-ben nyílt meg. 2004 júliusában, a múzeum 30 éves évfordulóján felavatták a szövőszobát, amely Fülöp Irén munkáját és Zsigmond Dánielné Bernád Ilona adakozását dicséri. Fülöp Dénesnek nem kis része volt abban is, hogy az iskola 1999-től a Wesselényi Miklós nevét viseli. Makfalva azon ritka községek közé tartozott, ahol 1969-től 1989-ig irodalmi színpad működött. Ennek a szervezője-motorja is Fülöp Dénes volt, akit felesége, Fülöp Irén minden munkájában szívvel-lélekkel támogatott. Híre van a makfalvi képzőművészeti alkotótábornak. Előzménye az 1990-ben életre hívott Wesselényi Közművelődési Egyletben folyó élénk tevékenység, melyet szintén a Fülöp házaspár irányított. Az egylet tánccsoportot, irodalmi kört működtetett, képzőművészeti tárlatokat szervezett. A művésztábor 1999-ben felvette a néhai Nagy Pál marosvásárhelyi festőművész, tanár nevét. /Bölöni Domokos: Egy népművelő pedagógus emlékére. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 4./
2007. január 19.
A 87. évét töltő dr. Horváth Attila harmadmagával megalapította a Gyógyszerészeti Kart Marosvásárhelyen, majd bátyjával, Horváth Imrével Románia első fotópapír-üzemét hozta létre, az 1960-ban induló Tanárképző Főiskola üres falai között pedig a fizika-vegytan szakot indította be, s szerelte fel a tanításhoz szükséges laboratóriumot, majd a természettudományi kar tanszékvezetője és dékánja volt több mint egy évtizeden át. Jelenleg Marosvásárhelyen egy szerény tömbházlakásban a nyugdíjasok életét éli. Dr. Horváth Attila /sz. Marosszentkirály, 1920/ az egyetem fizika-vegytan szakát végezte el. Kinevezték gyakornoknak az analitikai kémia tanszékre, majd 1944-ben doktorált. Doktori címét Romániában, mivel az egyetem, ahol a tudományos fokozatot megszerezte, akkor Magyarországhoz tartozott, soha nem ismerték el. Így csak a tanári oklevelét hasznosíthatta. Dr. Hankó Zoltán egyetemi főgyógyszerésznek jutott eszébe, hogy a gyógyszerészetet is Marosvásárhelyre kellene hozni, hogy együtt legyen az orvosi karral. Hankó Zoltánnak sikerült elérnie, hogy az akkori harmadévesek Marosvásárhelyen folytathassák tanulmányaikat. A Vásárhelyre költözött fakultás első előadóit a Hankó–Horváth–Jablonkay hármas alkotta. Dr. Jablonkay István a botanikát tanította, Hankó Zoltán gyógyszerészetet, Horváth Attila pedig a gyógyszerészet-technológiát. 1948-tól rendeződött a helyzet, a megbízott dékán, dr. Obál Ferenc adjunktusként alkalmazta őket, majd Csőgör professzor felterjesztésére dr. Horváth Attilát kinevezték egyetemi előadótanárnak. 1952-ben Horváth Attilát elbocsátották azzal a kifogással, hogy „polgári-objektív” módon tartja az előadásokat. Nem volt hajlandó Popov-féle Herz-hullámokról beszélni és elmondta, hogy a transzformátort a budapesti műszaki egyetem tanárai, Zipernovszky, Bláthy és Déry, tehát magyar tudósok találták fel. Azt is a szemére vetették, hogy katolikus gimnáziumban végzett stb. Bátyjának köszönhető, hogy a háború utáni Romániában egy új iparág, a fényérzékeny anyagok gyártása létrejött. Horváth Attila pedig szakdolgozatát a fotográfiai folyamatok fiziko-kémiájáról írta. Ketten hozták létre az első fotópapírgyárat. A marosvásárhelyi tanárképző főiskolán 1960-ban, az induláskor csak az üres falak voltak. Ide ment át tanítani dr. Horváth Attila. A főiskolán 12 évig volt tanszékvezető, s tizenegy éven át a fizika-vegytan és a matematika szak dékánja. Kezdetben Szilágyi Margit rektornak az volt az elve, hogy azokat a tantárgyakat, amelyeket a diákok nem fognak tanítani az iskolában, románul adják elő. Horváth Attila az iskola teljes leépüléséig tanított. /Bodolai Gyöngyi: Mindig újrakezdve. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 19./
2007. június 21.
A Marosvásárhelyi Napok keretében díszpolgári címet és Pro Urbe kitüntetést adnak át a város jeles személyiségeinek. A magyar kitüntetettek: Csató Béla főesperes, dr. Horváth Attila tanár, Weszely Tibor matematikus, Bolyai-kutató. Pro Urbe-díjat vett át az Amerikai Egyesült Államokba emigrált Bálint József. Csató Bélát /sz. Csíkszereda, 1944. máj. 26./ Gyulafehérváron 1967-ben szentelték katolikus pappá. 1992 óta Marosvásárhelyen plébános, 1997 óta főesperes. Dr. Horváth Attila /sz. Marosszentkirály, 1920/ 1944-ben doktorált vegytan-fizika és ásványtanból. 1948-ban egyike volt a marosvásárhelyi gyógyszerészeti kar megalapítóinak. A tanügyi intézményből 1952-ben elbocsátották azzal a kifogással, hogy „polgári-objektív” módon tartja az előadásokat. 1960-ban részt vállalt a hároméves Tanárképző Főiskola megalapításában, ahol hosszú évekig tanszékvezető, majd a fizika-kémia és a matematika szak dékánja volt. Weszely Tibor professzor /sz. Brád, 1936. jan. 16./ 1959-ben a Bukaresti Egyetem matematika karán diplomázott, majd 1971-ben megszerezte a matematika doktora címet. Több oktatási intézetben tanít: Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Líceumban, a Tanárképző Főiskolán, a Sapientia Egyetemen, valamint a rabati (Marokkó) Al Laymoune Középiskolában. Weszely professzor 31 tudományos dolgozat, két egyetemi kurzus, 8 kézikönyv és monográfia szerzője, több mint 80 szaklapban jelentek meg írásai. /Antalfi Imola: Marosvásárhelyi Napok. Díszpolgárokat avattak és Pro Urbe-díjakat adtak át. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 21./
2009. április 4.
Tófalvi Zoltán 1944. március 24-én született Korondon. A marosvásárhelyi tanárképző főiskola után a kolozsvári tudományegyetemen is szerzett történelem-filozófia tanári képesítést. Éveken át szülőfalujában tanár, majd a Marosvásárhelyi Rádió riportere, később az A Hét, az Erdélyi Napló munkatársa, 2007. augusztusi nyugdíjazásáig az RTV magyar adásának szerkesztője, számos jelentős kötet szerzője. Tófalvi Zoltán riporter, kutató, történész, monográfus, író. Úgy látja, hogy a 45 éven át tartó diktatúra elnyomó gépezetének belső mechanizmusát ismerjük a legkevésbé. A politikai perek tanulmányozása, magyar nyelvre való átültetése, a túlélők visszaemlékezéseivel való „összeszikráztatása” során megdöbbentő esetekkel találkozott. Ilyen például Boros Sándor fogdajelentése Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészről. Boros Sándor Mészáros Gyula ÁVH-s tiszt ötlete alapján – a tervet hivatalosan Nagyváradon egyeztették a Szekuritátéval – vállalkozott arra, hogy megjátssza a szökést és felkeresi Sass Kálmán ismerőseit, és így felderítik „egy nemzetközi kémhálózat” szálait. A Szekuritáté még a román-magyar határon is átszöktette, hogy az ottani „szálakat” is felgöngyölítsék. Boros Sándor állítólag Vajdahunyadon él. Tófalvi megjelent köteteivel a tizenkét kivégzett, a mintegy ezerötszáz bebörtönzött erdélyi magyar rehabilitációjához szeretne hozzájárulni. A „hazaárulási perek” sorozat négy, levéltári dokumentumok alapján összeállított kötetből és egy mélyinterjúkat tartalmazó kiadványból áll. Önálló kötet készül az 1959-ben – tehát 50 éve – megszüntetett és a Babes Egyetemmel egyesített Bolyai Tudományegyetem peréről, amelynek során mintegy harminc tanárt, diákot – köztük Páskándi Gézát, Dávid Gyulát, Varró Jánost, Lakó Elemért, Péterffy Irént, Páll Lajost, Várhegyi Istvánt, Nagy Benedeket, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Vastag Lajost – zártak börtönbe, illetve másokat kirúgtak az egyetemről. Készül a kötet az erdélyi unitárius egyház lefejezéséről, illetve a 77 személy elítélésével végződő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – az EMISZ – peréről, az 59 személy bebörtönzésével járó Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete – a SZVISZ – koncepciós peréről, illetve a tűzhalált halt Moyses Márton és társai peréről. 1956-ban, illetve az azt követő években a román kommunista hatalom az erdélyi magyarságot végérvényesen össze akarta roppantani. Hogy ez nem sikerült, az igen jelentős mértékben a kivégzettek, bebörtönzöttek helytállásán múlott. Tófalvinak van némi szerepe abban, hogy kiskunmajsai kápolna falára odakerültek az erdélyi mártírok nevei, hogy Budapesten a 301-es parcellánál le lehet róni a kegyeletet az erdélyi magyar kivégzettek, meghurcoltak előtt. Azt is sikerült tisztáznia, hogy az 1956-os forradalom leverése utáni magyarországi kivégzettek közül nyolc erdélyi volt. Az első két kivégzett is erdélyi volt: a marosvásárhelyi származású Dudás József és a Széna tér legendás parancsnoka, Szabó bácsi. Őket a fellebbezési jog megtagadása mellett 1957. január 19-én végezték ki. Az erdélyi települések közül 1956 eszméiért Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot: Budapesten két marosvásárhelyi származásút végeztek ki, Romániában pedig három Marosvásárhelyhez ezernyi szállal kötődő értelmiségit: a nyolc nyelven beszélő Orbán Károly földbirtokost, báró Huszár József földbirtokost, és dr. Kónya István-Béla ügyvédet, aki a Református Kollégiumban érettségizett. /Bölöni Domokos: „Akit a földre taposnak... ” Tófalvi Zoltán újabb pászmái. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 4./
