Péter Miklós /sz. Sepsiszentgyörgy, 1939. jan. 23./ a teológia elvégzése után református helyettes lelkész volt Biharvajdán, amikor 1959-ben letartóztatták. A kolozsvári Katonai Bíróság az 1959. május 25-i tárgyaláson tizennégy évre ítélte, többek között, tiltott iratok terjesztése vádjával. Börtönéveit Szamosújváron töltötte, innen szabadult 1964. augusztus 2-án. Szabadulása után újra lelkész volt különböző helyeken, 1990-től párhuzamosan a Kolozsvári Református Kollégium és a Teológia Vallástanárképző Karának a tanára lett, 1992-től pedig a Diakonisszaképző Intézet főigazgatója. 1999 óta a nagyváradi Sulyok István Református Főiskolán, majd a belőle kinőtt Partiumi Keresztyén Egyetemen tanít. Péter Miklós a vele készült beszélgetésben kifejtette, az állambiztonsági szervek két legyet akartak ütni egy csapásra. Nemcsak félre akarták állítani azokat, akik az útjukban voltak, hanem az ítéleteken át megfélemlíteni egy-egy közösséget, az erdélyi magyarságot. 1959-ban kinevezték helyettes lelkésznek Biharvajdára, mert az ott több évtizede szolgáló lelkészt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, utódját pedig behívták munkaszolgálatra. Alighogy megérkezett szolgálati helyére, az első éjszaka, letartóztatták. Nem tudta, hogy letartóztatásának előzményei voltak. 1959. március 15-én éjszaka körülbelül kétszáz szekus megszállta a teológia épületét, és rengeteg papnövendéket hurcoltak el. Az őt letartoztató tiszt Fényes Ferenc volt, akkor főhadnagy, a kihallgatása idején léptették elő századossá, alezredesként halt meg. Péter Miklós ügyvédjét csak a tárgyaláson látta. Zsúfoltak voltak a börtönök. A szamosújvári börtönben 1959-ben az egyik szobában huszonhat ágy volt, és ahhoz százhat fogoly. Két egymás mellé tolt ágyban öten aludtak, az ágyak közé, a földre szalmazsákokat raktak le, két szalmazsákon keresztben kilencen aludtak. Vizük nem volt, egy-két deci jutott egész napra. Inni is, mosakodni is. Nyáron pokoli volt a hőség. A börtönben sokszor megverték a rabokat. Hetenként, kéthetenként vitték őket fürdeni, de előfordult, hogy mire beszappanozták magukat, már nem folyt a víz. A hasmenés állandó volt. A lelkészek szabadulásuk negyvenedik évfordulóján, 2004-ben ünnepi istentiszteletet tartottak a szamosújvári templomban. /Papp Annamária: Virágvasárnap… Itt kezdődik az út a Golgotára” = Szabadság (Kolozsvár), febr. 9./
2008. május 29.
Puskás Attila szerkesztésében és jegyzeteivel jelent meg édesapja, néhai Puskás Lajos Börtönnaplója. /Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, Múltidéző sorozat/. A könyv törzsanyaga a Börtönnapló, fontosak a kiegészítő megjegyzések, magyarázó szövegek és lábjegyzetek. A naplóíráshoz szükséges papírt Puskás Lajos felesége juttatja be a szamosújvári lágerbörtönbe: az elemózsiás kosár fülét vászonnal betekerte, ez alatt lapult a papír. Ez 1947-ben történt, a börtönviszonyok nem torzultak el, mert később ez elképzelhetetlen lett volna. Puskás Lajost a Magyar Népközösség jogutódjaként 1941-ben megalakult Tízes Szervezet volt kolozsvári elnökeként tartóztatták le. Nem tetszett a hatalomnak Puskás Lajosnak a cserkészmozgalomban vállalt szerepe, a moldvai csángókkal kiépített s a magyarországi kapcsolatai sem, ezért a börtönből való szabadulása után is állandó megfigyelés alatt tartották. A szintén börtönviselt Puskás Attila jegyzeteiből az apját figyelő ügynök-besúgókra is fény derül. A titkos dossziékban fellelhető dokumentumokból Puskás Attila kihámozta az ügynökök kilétét, sőt, azt is felfedezte, hogy volt köztük kettős ügynök is, aki egyrészt jelentette a szekuritáténak a Börtönnapló meglétét, másrészt a börtönviselt Puskás Lajossal egy olyan ,,változatot” készített, amely ártalmatlannak tűnt, s az eredeti helyett ez került a biztonságiak kezébe. A Dossziék című fejezet válogatott dokumentumokat tartalmaz Puskás Lajos több ezer oldalas, négykötetes szekus iratcsomójából. /Sylvester Lajos: Puskás Lajos: Más jövőt álmodtam (Börtönnapló a kommunista hatalomátvétel évéből) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 29./
2008. augusztus 29.
Nagy Géza nyugalmazott református lelkész Nyárádszentbenedeken született 1929. december 13-án, hatéves koráig élt ott, édesapja református lelkész volt. Nagy Géza húszéves korában börtönbe került, ahol három évet és két hónapot töltött nehéz körülmények között. 1953-ban szabadult a börtönből. Nem mindenki tudja, hogy Erdélyben 1956 előtt is létezett kommunistaellenes szervezkedés. Nagy Géza 1949–1950-ben egy antikommunista ifjúsági szervezet tagja lett, amiben csak ketten voltak egyetemisták. 1949 októberében került kapcsolatba a szervezőkkel, és decemberben már letartóztatták. Amikor a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Tanács (CNSAS) jóvoltából beletekinthetett a dossziéjába, kiderült, hogy az egész a politikai rendőrség provokációja volt. A fő provokátor egy Leitz György nevű egyén volt, aki Kolozsváron élt, és 1993-ban halt meg. Ő maga írta le, hogy már 1946-tól provokátor volt, de talán mégis próbálta menteni azokat, akiket lépre csalt, mert végül ő kapta a legnagyobb büntetést: húsz, majd 15 évre elítélték. Tizenhét fiatalt tartóztattak le a szervezkedés ürügyén, tizenkettőt ítéltek el közülük. Nagy Géza börtönmúltjáról Ha túlélted, hallgass! /Polis Kiadó, Kolozsvár, 2004/ címmel is kötetet jelentetett meg. Arról szól, hogy milyen volt a pitesti-i és szamosújvári börtönben a kínzással való átnevelés. A magyarság erről nagyon keveset tud. Térben is és időben is csak Romániában, 1950–1951-ben alkalmazták ezt a módszert a fiatal értelmiségiek, iskolások és egyetemisták kommunista pártkatonákká való átnevelése céljából. Román szerzők 35 könyvet írtak róla, például Virgil Ieruncának van erről kötete, azt magyarra is lefordították. Magyar nyelven csak ő írt erről. Borzalmas dolog volt. Rabokkal kínoztattak rabokat, akik önmagukat lelkileg megsemmisítve kínzottakból kínzókká lettek. Hála Istennek kevés magyar fiatal került be ebbe a rendszerbe. A románok azt állítják, hogy magyar zsidó kommunisták eszelték ki mindezt. Ezt az egész rendszert egy nagyváradi ezredes, Czeller Lajos vezette. A végén maga a rendszer állította le a folyamatot. Később ráfogták az egészre, hogy a vasgárdisták szervezték a saját soraik megerősítése érdekében. Abszurd állítások sorozata követte egymást. Az átnevelés vezetőit perbe fogták, és 1954 decemberében Jilaván közülük 17-et kivégeztek. Czeller Lajos korábban főbe lőtte magát. Nagy Géza a börtönből való szabadulása után jelentkezett a teológiára. Előbb másfél évig Kolozsváron voltam segédlelkész, majd Iklandra és Székelykálba került. Nyomorúságos körülményeket talált, a parókia lakhatatlan volt. 1959-ben Sáromberkére került, itt szolgált negyvenegy éven át. Sáromberkén tizenhat Teleki-ős nyugszik, a leghíresebb gróf Teleki Sámuel kancellár volt, aki 1822-ben hunyt el, valamint az ükunokája, az Afrika-járó Teleki Samu, őt 1916-ban temették oda. A lelkész addig küldte a jelentéseket a Műemlékvédelmi Igazgatósághoz, míg végül a kriptát államilag valósággal újjáépítették. /Máthé Éva: „Sosem barátkoztam a hatalommal” Beszélgetés Nagy Géza nyugalmazott református lelkésszel. = Krónika (Kolozsvár), aug. 29./
2008. október 18.
1958 a romániai magyarság történetében a véres megtorlásokkal, kivégzésekkel, példátlan retorzióval társuló esztendőként marad meg a közös emlékezetben. A román kommunista diktatúra számára a megtorlásokhoz az impulzust a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 22. és 28. közötti látogatása jelentette. Kállai Gyula 1958. február 24-én Marosvásárhelyen jelentette ki, hogy Magyarországnak a szomszédaival szemben semmilyen területi követelései nincsenek, majd kijelentette, hogy az 1956-os magyar ,,ellenforradalom” elsősorban Románia területi integritása számára jelentett veszélyt. A csúsztatás abban állt, hogy revíziós követeléssel egyetlen program sem lépett fel. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem programjában 16. pontként szerepelt, hogy a magyar kormány nemzetközi fórumokon képviselje a határon túli magyarok ügyét. Kállai Gyula arra is felhívta a ,,román elvtársak” figyelmét, hogy az ellenforradalmárokat példásan meg kell büntetni. Ennek a kijelentésnek azonnali hatása volt: véres kezű magyar gyilkos, Kádár János és kísérete még el sem hagyta az országot, amikor a Kolozsvári Katonai Törvényszék Fodor Pál csíkszeredai vasútépítő mérnök, Csiha Kálmán református lelkész – a későbbi püspök –, Hajdu Géza, Szőcs Ignác, Szentmártoni Bálint Ferenc-rendi szerzetes perében példátlanul szigorú büntetéseket mondott ki: Fodor Pált, Fodor Imre marosvásárhelyi polgármester (1996–2000) édesapját 25 évi kényszermunkára, a többieket 10 és 20 év közötti börtönbüntetésre ítélte. 1958. május 30-án Temesváron tíz személyt ítéltek halálra. Kegyelmi kérvényüket visszautasították, a Nagy Nemzetgyűlés elnöki tanácsa 1958. augusztus 22-én megerősítette a halálos ítéleteket. Ötven évvel ezelőtt, 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében a tíz értelmiségit, köztük dr. Fintinaru Alexandru aradi ügyvédet, kivégezték. Az ötvenedik évfordulón álljon itt a névsoruk: Szoboszlai Aladár magyarpécskai római katolikus plébános, Ábrahám Árpád torjai római katolikus plébános, báró Huszár József abafáji földbirtokos – letartóztatásakor Aradon élt –, dr. Fintinaru Alexandru aradi ügyvéd, a Nemzeti Parasztpárt egyik Arad megyei vezetője, Orbán Károly mezőmadarasi, nyolc nyelvet beszélő földbirtokos, dr. Kónya Béla István kézdivásárhelyi ügyvéd, Orbán István csíktaplocai tisztviselő, földműves, Lukács István magyarpécskai kereskedő, Tamás Imre csíksomlyói tanító, Tamás Dezső csíksomlyói tisztviselő. A hozzátartozók ma sem tudják, hol nyugszanak szeretteik földi maradványai. Tamás Imre tanító három gyermekének a börtönből kiadták édesapjuk véres foltokkal tele nagykabátját. Szoboszlai Aladár úgy képzelte, hogy Háromszék lesz az általa kidolgozott Keresztény Dolgozók Pártjának és programjának központja. Bérmakeresztapja, Ábrahám Árpád torjai plébános révén a szervezkedés egyik legfontosabb központja Torja lett. A mozgalomnak sejtje működött Kézdivásárhelyen, Csernátonban. Azért fontos, hogy a mozgalom hiteles történetét a Háromszékben közölt sorozat révén elsősorban a megye lakossága ismerje meg. 50 évvel ezelőtt, 1958. október 4-én a nagyvárad-velencei művelődési házban mondták ki az ítéletet az érmihályfalvi csoport perében. Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt és dr. Hollós István volt hadbíró századost, később magyar-francia-latin szakos tanárt halálra, 13 személyt életfogytiglani kényszermunkára és a többieket 5–25 év közötti börtönbüntetésre ítélték. Sass Kálmánt és Hollós Istvánt 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben végezték ki. Ez volt a legkegyetlenebb per, a túlélők nagy része a börtönből való szabadulás után elhunyt. A Háromszék folytatásokban közli Tófalvi Zoltánnak a Szoboszlai-per anyagát feldolgozó munkáját, emléket állítva Erdély mártírjainak. /Ötvenhat véres megtorlása Erdélyben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 18./
2009. április 20.
Hány áldozata volt Hunyad megyében a kommunista rémuralomnak? Még felbecsülni is nehéz. A Volt Politikai Foglyok Szövetsége megyei szervezetének kb. 1500 tagja van, mondta Mihai Bucur, a szervezet elnöke. A szám azonban csak töredéke a meghurcoltaknak: sokan nem tértek vissza élve a kommunista lágerekből, mások az ott elszenvedett atrocitások miatt vesztették életüket szabadulásuk után, mások pedig a rendszerváltás után nem iratkoztak be az egykori politikai foglyok egyesületébe. A letartóztatások már 1947-ben megkezdődtek. A legtöbb letartóztatás és elhurcolás azonban az ötvenes években történt. A kommunista diktatúra számtalan társadalmi kategóriát üldözött: politikai pártok tagjait – mindenekelőtt legionáriusokat, parasztpártiakat és nemzeti liberális pártiakat –, egyházi személyiségeket (mindenekelőtt az 1948-ban betiltott) görög katolikus és a római katolikus egyház tagjait üldözték), arisztokratákat, gazdagokat, értelmiségieket, nyugati kapcsolatokkal rendelkezőket, vagy a másként gondolkodókat. A legtöbb áldozat a kollektivizálást el nem fogadó szabad parasztok sorából került ki. A jelenleg Szászvároson szolgáló 91 éves Antal atyát nem Hunyad megyében, hanem Székelyudvarhelyen tartóztatták le. Ferences szerzetes volt s 1948-ban a kommunista hatalom önkényesen feloszlatta az összes szerzetesrendet. Két évig helyben maradtak, nem oszlottak fel, majd 1950. augusztus 20-án letartóztatták őket, majd Arad megyébe, Máriaradnára vitték a szerzeteseket. 120-an voltak a kolostorban, mely kényszerlakhelyül szolgált. 1951-ben a háromszéki Esztelneket jelölték ki kényszerlakhelyként. Közel hat év múlva engedték, hogy visszatérjen az egyházba. A temesvári egyházmegyébe került, ahol 47 évig szolgált magyar és német falvakban, míg 2003-ban Böjte Csaba atya meghívására Szászvárosra jött plébánosnak, a gyermekotthon mellé. Antal atya elmesélte, hogy már 1956-ban megpróbálták beszervezni. Ő azonban mindig ellentmondott nekik. Fenyegetőztek, zaklatták, zsarolták, mindent megpróbáltak. Mihai Bucurt, a volt politikai foglyok megyei szervezetének elnökét 1957-ben tartóztatták le, s az 1964-es nagy amnesztiáig volt börtönben. Politikai foglyokat védett, majd ő került a vádlottak padjára, mert nemcsak védte ügyfeleit, hanem rokonszenvezett is velük. Legnehezebb a magánzárka volt, amikor fél évig más embert nem látott, mint a börtönőröket. Szamosújváron a börtönben gyakoriak voltak a verések, minden politikai foglyot vertek. A brailai szigeten gátat kellett építeniük. Évekig tartó, nehéz fizikai munka volt. Napi 14-16 órát dolgoztatták őket. Aki nem teljesítette a normát, este 25 gumibot-ütést kapott. Két barakk jutott 2400 politikai fogolyra. Fűtés nem volt, télen iszonyú hideg volt. 1963-ig semmilyen hírt nem kaptak családjukról. Körülbelül a foglyok fele nem tért vissza a brailai szigetről. /Chirmiciu András: A kommunizmus rémtettei II. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 21./
2009. május 12.
1956-ban, illetve az azt követő években a román kommunista hatalom az erdélyi magyarságot végérvényesen össze akarta roppantani. Ez nem sikerült, és ez jelentős mértékben a kivégzettek, bebörtönzöttek helytállásán múlott. 1989 után levéltári dokumentumok alapján kezdte kutatni sorsukat Tófalvi Zoltán, ma is ezt tartja legfontosabb feladatának. Május 8-án mutatták be Marosvásárhelyen az erdélyi hazaárulási perekről szóló sorozatának II. és III. köteteit, amelyek az érmihályfalvi csoport, illetve a Dobai-per történetét taglalják. A Dobai-perben életfogytiglani kényszermunkára ítélt, ma is kiváló memóriájú Varga László marosvásárhelyi református lelkész Páskándi Gézának a szamosújvári börtönben fejben megfogalmazott versét mondta el megrendítő hatással. A „hazaárulási perek”-sorozat négy, levéltári dokumentumok alapján összeállított kötetből és egy mélyinterjúkat tartalmazó kiadványból áll. Önálló kötet készül az 1959-ben megszüntetett és a Babes Egyetemmel egyesített Bolyai Tudományegyetem peréről, amelynek során mintegy harminc tanárt, diákot zártak börtönbe, illetve másokat kirúgtak az egyetemről. Készül a kötet az erdélyi unitárius egyház lefejezéséről, illetve a 77 személy elítélésével végződő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – az EMISZ – peréről, az 59 személy bebörtönzésével járó Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete – a SZVISZ – koncepciós peréről, illetve a tűzhalált halt Moyses Márton és társai peréről. A mintegy tíz kötetre tervezett sorozat, a romániai politikai perek monografikus bemutatása igen jelentős vállalkozás. /Damján B. Sándor: Ötvenhat mártírjai. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 12./
2009. szeptember 11.
A Kolozsvári Református Kollégium tanári kara dr. Székely Árpád igazgató és Kovács Tibor iskolalelkész kezdeményezésére szeptember 8-án tartalmas kiránduláson vett részt. A kirándulás egyik fő célja a szamosújvári börtönben tett látogatás volt, ahol megemlékeztek a kommunizmus áldozatairól. Az iskolalelkész felidézte a szamosújvári börtönben raboskodó ismertebb református lelkészek nevét, különös tekintettel dr. Péter Miklósra, aki az iskola lelkész-tanára volt több mint egy évtizeden keresztül. A börtön kápolnájának udvarán emléktábla áll a kommunizmus idején ott raboskodó lelkészek névsorával. Jellemző, hogy ezen a táblán csak egy magyar lelkipásztor neve szerepel, Csiha Kálmán püspöké. A börtön ortodox lelkésze ígéretet tett: mindent megtesz annak érdekében, hogy a közeljövőben pótolja a hiányzó neveket. /K. T. : „Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról... ” = Szabadság (Kolozsvár), szept. 11./
2009. október 1.
Bartis Attila a Szárhegyi Közlöny júliusi számában igyekezett bizonyítani, hogy édesapját, Bartis Ferencet hazug vádakkal illették. Keresztes Márton ugyanis a Szárhegyi Közlöny júniusi számában arról írt, hogy a gyergyószárhegyi kultúrpalotát nem kellene Bartis Ferencről elnevezni, mivel a Rácsok között című könyvében valótlan dolgokat állít, és hogy Bartis Ferenc a börtönben besúgó volt. Keresztes Márton Bartis Ferenc-bírálatában a cikkíróra, az Amerikában élő Szilágyi Árpádra hivatkozott, mondván, hogy Bartis Ferencnek a szamosújvári börtönben tanúsított magatartását jól ismeri. Szilágyi Árpád elment Bartis Ferenc temetésére, mert tisztelte őt, de hozzátette, Bartis Ferenc a börtönben besúgó hírében állt. A börtönbeli besúgókról nincsenek írott bizonyítékok, erre csupán a többi cellatársak következtettek. Bartis Ferenc írásaiban és nyilatkozataiban sok valótlan dolgot állított, nagyokat lódított. Szilágyi Árpád szerint a gyergyószárhegyi kultúrpalota felvehetné a község eddig legszeretettebb volt plébánosa, Ambrus József nevét, akit 1949-ben elhurcoltak és elítéltek. Felvehetné még Czimbalmos Lajos nevét is, akit Ambrus József elhurcolásakor a Szekuritátén agyonvertek. /Szilágyi Árpád: Felelet a mondolatra. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 1./
2009. október 28.
Nemrég jelent meg Kolozsi Gergely István Rózsa Sándor utolsó útja című dokumentumkötete. Ebben a legismertebb alföldi betyárnak az életfogytiglani büntetését a szamosújvári fegyházban (1872–1878) letöltött végső esztendeit eleveníti fel. Az analfabéta, de nagyon rátarti „betyárkirály” betartotta a fegyházba érkezésekor adott fogadalmát: nem szökött meg. A börtön temetőjében kapott nyughelyet. Sírját 1940-ben Móricz Zsigmond is felkereste, amikor anyagot gyűjteni érkezett Szamosújvárra Rózsa Sándor a lovát ugratja és Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét című közismert regényeihez. /Ö. I. B. : Betyár-forradalmár kultusza. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./
