Fájdalmas a végvárak pusztulásáról, a haldoklásáról értesülni. Augusztus 24-én, vasárnap Tornyán a Nemzetiségek találkozója kapcsán előadások hangzottak el magyarul, románul és szerbül a település, illetve a régió történetéről, eltűnt magyar kulturális rendezvényeket szemléltető fotókiállítást lehetett látni, falumúzeumba illő régi szerszámok, használati eszközök, dísztárgyak, gyöngybetűkkel magyarul rótt okiratok gyűjteményén keresztül mutatták be az elődök életét. A tudósítást író Balta János újságíró egykori tornyai diákként emlékezett a néhány évtizede lezajlott közelmúltra, amiről egyetlen előadó sem szólt, mégis meghatározója volt nem csak a tornyai, de a környékbeli magyarság életének is. A magyar nyelvű, bentlakással működött általános iskoláról van szó, ahol nem csak a helybeli magyar, román és szerb, de a szederháti, a kis- és nagyvarjasi diákok is együtt tanultak, két nyelven. Manapság elképzelhetetlen, hogy egy osztályközösségben, ahol a létszám kétharmada magyar, egyharmada román és szerb nemzetiségű, minden tantárgyat, ugyanazon az órán magyarul és románul tanuljanak, egymást váltva, mindenki a maga nyelvén feleljen. A diákok a kifejezéseket mindkét nyelven ismerték, beszélték egymás nyelvét. A nemzetiségek közötti harmóniáról a kántor-tanító, igazgató, Péter Antal gondoskodott. A közművelődési élet az ő idejében élte utolsó virágkorát. Hanyatlása, az ország 1968-ban bekövetkezett adminisztrációs átszervezésével, Tornyának faluvá történt degradálásával vette kezdetét. Néhány éve nagy összefogással sikerült újraéleszteni a magyar oktatást, csakhogy az új tanévtől gyermekhiány miatt kilátástalan helyzetbe kerül az elemi és az óvodai csoport. Nemzetmentő stratégia nélkül a néhány évig pislákolt elemi és az óvodai csoport nem csak itt, máshol is végleg eltűnik. A cikkíró húzza a tornyai példa vészharangját. Hátha meghallják az egymásra acsarkodó politikusok is. /Balta János: Vészharang. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 26./
