Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 8 találat lapozás: 1-8
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Jelenits István

1999. november 17.

A Babes-Bolyai Tudományegyetem római katolikus teológiai kara november 18-20. között Teológiai Napokat szervez Kihívások a teológiában a harmadik évezred küszöbén címmel. Az előadók között van Jakubinyi György gyulafehérvári érsek /A szövetség teológiája a Tórában és Lisieux-i Szent Teréznél/, Benyik György szegedi biblikus /A Qumrán-kutatás újszövetségi vonatkozásai/, a szegedi Thorday Attila /Szent Pál evangéliuma a feltámadásról/, a budapesti piarista tanár Jelenits István /Az Apostolok Cselekedetei az újabb kommentárok tükrében/, a protestáns teológia tanára, Molnár János /Az Egyiptomból való szabadulás és az új kronológia (20. század végi archeológia kutatási eredményei és az ószövetségi kortörténet)/, Erdő Péter, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora /A vegyes házasságokkal kapcsolatos egyházi nyilatkozatok/. Ezután szekciókra osztva folytatódnak az előadások. /Teológiai Napok a katolikus teológiai karon. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 16./

2002. július 7.

A Háló a Kárpát-medencei, magyar katolikus kisközösségeket összekötő szervezet. A Háló Pedagógiai Munkacsoportjának szervezésében Bélfenyéren megtartott konferencia központi gondolata: a keresztény pedagógus szerepe a jövő társadalmában. Elekes András, a csíksomlyói Jakab Antal tanulmányi központ rektora a fogyasztói társadalom meghatározásával indította előadását. Jelenits István budapesti piarista volt tartományfőnök kifejtette, hogy a pogány világ nem csupán a missziós területeken lakókra értendő. A ma embere elszakadóban van a kereszténységtől. Feledésbe merült, hogy már az írásbeliség előtt imádkozott az ember. Diaszpóra-helyzetben van az egyház, nem elzárkózni kell, hanem szigeteket teremteni, hidat verni, szót érteni a közösségen kívüliekkel. Huszonhat erdélyi, magyarországi, vajdasági pedagógus találkozott Bélfenyéren. /Tüzes Bálint: Konferencia Bélfenyéren. = Vasárnap (Kolozsvár), júl. 7./

2004. május 21.

Máj. 20-án Szatmárnémetiben, a székesegyházban ünnepi szentmisével vette kezdetét az idei Hám János Napok rendezvénysorozat. A nyolcadik alkalommal megrendezett Hám János Napok a 200 éves szatmári egyházmegye jubileumi ünnepségének részét képezi, jelezte Ádámkó István iskolaigazgató. /Hám János szatmári püspök (1827-1857) volt./ Az ünneplőket Schönberger Jenő megyés püspök köszöntötte, majd előadást tartott dr. Jelenits István piarista atya, atya, végül bemutatták Ozsváth Judit Erdélyi iskola című oktatási antológiáját. /(anikó): Hám János Napok 2004. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), máj. 21./

2004. augusztus 15.

A katolikus fiatalok csoportjainak találkozójának, a Hálónak idén egy szlovákiai kis falu, Rózsaszállás adott otthont, a közel ötszáz résztvevőnek. Az előadók között volt Jelenits István, Sebestyén Ottó és Czakó Gábor író. Megjelent a táborban Csáky Pál miniszterelnök-helyettes, Csallóközi Zoltán, a Hungária Televízió Közalapítvány kuratóriumának tagja és Gebauer Szabolcs a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének főtitkára is. /Kovács Kinga Katalin: Küldetésünk a világban... Háló tábor 2004. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 15./

2010. július 28.

Kárpát–medencei Háló Tábor
Szatmár megye — Idén tizedik alkalommal került sor a Háló mozgalom Kárpát–medencei nagy táborára, melynek otthona a Debrecen melletti Dorcas üdülőtelep volt.
Idén tizedik alkalommal került sor a Háló mozgalom Kárpát–medencei nagy táborára, melynek otthona a Debrecen melletti Dorcas üdülőtelep volt. A Háló mozgalom a Kárpát–medence katolikus magyar kisközösségei között próbál kapcsolati hálót építeni ökumenikus szellemben, ugyanakkor megszólít közösséghez nem tartozó személyeket, családokat, bízva abban, hogy a találkozások felkeltik a vágyat a közösség iránt. A Háló régiókat foglal magába a Kárpát–medence öt országából, melyek kerületekre bomlanak így a szatmári egyházmegyéhez tartozó Nagybánya, Nagykároly és Szatmár is bekapcsolódott ebbe a közösség– és kapcsolatépítésbe. A különböző régiókban évente szerveznek régiós találkozót, valamint kerületi találkozókat, de évente egyszer Kárpát–medencei találkozót és nagy tábort is.
Az idei, több mint háromszázhatvan fős táborban, melynek házigazdája a partiumi régió volt, huszonheten vettek részt Nagybányáról, Nagykárolyból és Szatmárról. A tábor vezérfonalát a tízparancsolat, valamint néphagyományaink adták. Különböző előadások hangzottak el a Szent Koronáról és Szent István király intelmeiről, valamint a parancsolatokról: Dr. Bakos Batu, Sebestyén Ottó SJ, Dr. Jitianu Liviu, Dr. Jelenits István, Ft. Orosz István és Dr. Vik János előadásában. A tábor vendégei Bosák Nándor debrecen–nyíregyházi és Böcskei László nagyváradi püspök atyák voltak. Az előadásokat minden alkalommal kis csoportos beszélgetés követte olyan kérdések mentén, mint: Jól ismerjük–e és értjük–e Szent Istvánt? Milyenek a szüleinkhez fűződő emlékeink, milyen szülői mintákat ismertünk meg? Miben látjuk a kereszténység értékét? Mi a problémája a keresztény múltnak? Milyen krízisek állhatnak elő kapcsolatainkban és melyek lehetnek ezekre a megoldások? Mit mondhatunk el személyes Istenkapcsolatunk ápolásáról, értékrendünkről?
A tartalmas és sok esetben mély élet-, és hit–vallomások megadták a kis csoport személyességét, meghittségét. A programok különböző altáborokban folytak, így a fiatalok, gyermekek sem unatkoztak, hisz korosztálynak megfelelően foglalkoztak velük. A különböző régiók magyar néphagyomány gazdagságát mutatta a közösségi helység naponta bővülő díszítése, valamint a délutánonkénti egy–egy néphagyomány megjelenítése, de tojásfestésre, szalmafonásra, szőnyegszövésre is volt lehetőség. Esténként felváltva kulturális program és néptáncelőadás, valamint táncház folyt péntek kivételével, mely nap a kiengesztelődés jegyében telt. A színvonalas előadások és programok mellett egyik mély élményem volt, hogy egy hegedű és harmonika mellett kicsik és nagyok órákon át önfeledten tudtak énekelni és táncolni. Mit adhat egy ilyen találkozás? Összetartozás tudatot, közös örökségünk megmentéséért való elkötelezettséget, közösségi élményt, Istenélményt.
Tisztelettel, Kujbus Márta. erdon.ro

2010. október 9.

Hetvenöt éves a Vigilia
2010. szeptember 29-én tartották a Magyar Írószövetség Bajza utcai klubtermében a Vigilia című folyóirat jubileumi estjét, melynek vendége volt Lukács László főszerkesztő, Bende József és Lázár Kovács Ákos szerkesztők, Jelenits István irodalomtörténész és Vasadi Péter költő. A műsort szerkesztette és vezette Szakolczay Lajos irodalom- és művészetkritikus, közreműködtek Császár Angela és Oberfrank Pál színművészek.
A Vigilia című folyóiratot 1935-ben alapította a magyar neokatolikus mozgalom néhány kiemelkedő képviselője, Aradi Zsolt, Balla Borisz és Possonyi László. Céljuk az volt, hogy a kultúra és a hit találkozását, a katolikus szellemű irodalom megújulását és a magyar katolikus egyház korszerűsödését előmozdítsák. Az egyetemesség jegyében tágították és mélyítették a katolikus gondolkodást: felkutatták és felmutatták az irodalom, sőt az emberi kultúra minden igaz értékét; az Istent keresők számára pedig a misztika útjait tárták fel, a szentek példáján tájékozódva keresték a hétköznapi kereszténység lehetőségeit. Új távlatokat nyitottak a magyar irodalom horizontján is: megalkották az irodalomnak keresztény indíttatású, spirituális ihletésű szemléletét, s felmutatták az irodalom transzcendentális, Istenre nyíló értékeit. A lap 1935-től 1944 márciusáig elsősorban francia mintákra tekintve közölt irodalmi, irodalomtörténeti, művészeti és filozófiai tanulmányokat. Maga köré vonta a fiatalabb írónemzedék kiemelkedő képviselőit (Lovass Gyula, Rónay György, Sőtér István, Thurzó Gábor és mások), s a háború alatt otthont biztosított azoknak az íróknak is, akik politikai vagy más okok miatt másutt nem jelentethették meg írásaikat. A német megszálláskor az akkori főszerkesztő, Possonyi László megszüntette az évnegyedes kiadványként induló, de akkor már havi folyóirattá nőtt lapot. 1946-ban alakult meg a Vigilia munkaközösség Juhász Vilmos szervezésében, az országos tekintélynek örvendő Sík Sándor vezetésével, Mihelics Vid, Possonyi László és Rónay György segítségével. Az új körülmények, a reményteljesen bontakozó demokrácia, majd annak elfojtása új lehetőségeket és feladatokat, majd új nehézségeket hoztak a lap számára. A Vigilia mégis szervesen beleépült a háború utáni magyar egyház és irodalom életébe.
1949-től a lap példányszámát és terjedelmét drasztikusan csökkentették, az írásokat cenzúrázták, a szerkesztőket és munkatársakat folytonosan zaklatták. 1956 után a lap szerkesztéséből akkor már oroszlánrészt vállaló Rónay Györgyöt erőszakkal eltávolították a laptól, s oda csak 1969-ben térhetett vissza. A lap mindezek ellenére segítette a keresztény értelmiség tájékozódását, egy modernebb egyházkép kialakítását, s fórumot biztosított az elhallgattatott "polgári" íróknak. E tényezők indokolják, hogy a viszontagságos körülmények ellenére a Sík Sándor nevével fémjelzett korszak a lap első virágkorát hozta a világháború után.
A Vigilia nevéhez méltóan a virrasztó szerepét vállalta ebben az időben: az országra erőszakkal rákényszerített szűkkörű ideológia légkörében őrizte és hirdette a szellem és a gondolat, a művészet és a humánum tágasságát; a fojtogatóan szűk keretek közé szorított hitélet számára közvetítette az egyház egyetemességét, a II. vatikáni zsinat megújult s megújító szellemiségét; az elnémított írók számára menedéket s életlehetőséget adott írásaik közlésével; a Nyugaton élő, s ezért idehaza kitagadott s elhallgatott íróknak fórumot biztosított műveik szemlézésével, s mihelyt lehetőség nyílott rá, írásaik közlésével. Rónay György tízéves szerkesztői tevékenysége idején a folyóirat a magyar szellemi és keresztény élet legrangosabb orgánumává lett.
A lap küldetésként vállalt nyitottsága s a II. vatikáni zsinattól tanult szellemiség indította szerkesztőit arra, hogy a hetvenes években párbeszédet kezdjenek a másként gondolkodókkal, így a nemhívőkkel, a marxistákkal is. E tágasság ösztönözte a lapot az ökumené szellemének vállalására, s ez vezette akkor is, amikor tudatosan adott helyet a fiataloknak.
Az 1989–90-es változások következtében nemcsak az ország politikai szerkezete alakult át gyökeresen, hanem szellemi arculata is. Más helyzetben találta magát a Vigilia is, hiszen számos rangos kulturális és több értékes katolikus kiadvány között kellett megtalálnia saját régi-új hangját. A Vigilia ma is az aktív keresztény értelmiség lapja, amely igyekszik hozzájárulni az országot leginkább érintő társadalmi és politikai, kulturális és eszmei kérdések keresztény szellemű tisztázásához, s próbálja életre kelteni az elmúlt évtizedekben háttérbe szorított emberi és keresztény életértékeket, újra megalkotva hitnek és kultúrának szintézisét. Változatlan missziója a mai napokban az, hogy gyors változások közé kényszerült világunkban őrizze keresztény értékeinket, és szembesítse korunkkal.
A lap szerkesztői: Possonyi László (1935), Balla Borisz (1936 – 1937), Possonyi László (1938 –1940), Mécs László, Possonyi László (1941–1942), Possonyi László (1943 –1944), Juhász Vilmos, Sík Sándor (1946 – 1948), Sík Sándor (1948 – 1963), Mihelics Vid (1964 –1968), Rónay György (1969 – 1977), Doromby Károly (1978 – 1979), Hegyi Béla (1980 – 1984). 1984-től mindmáig Lukács László a Vigilia főszerkesztője. Népújság (Marosvásárhely)

2015. január 5.

Ha iskola nincs, tanító rend sem lesz
Jelenits István piarista szerzetes tanár, teológus a felekezeti oktatásról, a hittantanításról.
– Mi késztetett egy tizenkilencedik évében járó fiatalembert arra, hogy szerzetesrendbe akarjon belépni 1951-ben, az érettségije évében, Magyarországnak a Rákosi Mátyás nevéhez kötött legsötétebb sztálinista időszakában?
– A családi háttér. Édesapám is a piaristákhoz járt iskolába, és bár én Nagyváradon az első gimnáziumi osztályt a premontreieknél kezdtem, Budapestre kerülve a piaristáknál fejeztem be.
Úgy terveztem, hogy érettségi után azonnal belépek a rendbe, de éppen a kérdésben említett társadalmi körülmények miatt a rendfőnök azt tanácsolta, hogy ha tehetem, otthonról végezzem el az egyetemet, s majd azután lépjek be. Így lett.
– Köztudott, hogy a tanító rendek – mint amilyen a piarista és a premontrei rend – tagjainak tanári végzettségűnek kell lenniük. De a szakválasztás hogyan történik? Vagy kérdezzem egyszerűen úgy, hogy főtisztelendő atya miért az irodalmat választotta?
– Ennek is gyerekkorig nyúló oka van, ugyanis mindig sok könyv közt élő család voltunk, az irodalom szeretetét is édesapámtól kaptam örökbe. Volt egy szokása, hogy amikor nagyon megtetszett neki egy-egy részlet az éppen olvasott könyvben, akkor összecsődítette a családot, és felolvasta az illető passzust. Természetesen ismét vissza kell utalnom a Rákosi-korszakra, amikor egyértelműen minden alkotótól a szocreálnak is nevezett szocialista realista látásmódot követelték meg. A minden jó, minden szép, minden épül hurráoptimizmust. De a sorok közé, ha nem is könnyen, de el lehetett rejteni az igazi gondolatainkat és érzéseinket.
Kispapságom idején zajlott az ’56-os forradalom, mégpedig a közvetlen közelünkben, mert a rádió székháza mellett volt a mi székházunk. Nagyon sokat jelentettek nekünk azok az események. De miután láttuk, hogy segítségre nemigen számíthatunk sehonnan, beláttuk, hogy hosszabb időre kell berendezkednünk a forradalmat megelőző időszaknál is talán még kegyetlenebbnek ígérkező évekre, hisz csak úgy lehet majd – hitünk segítségével – túlélni a korszakot.
– A mi körülményeinket ismerve nagy különbségnek tűnik, hogy Magyarországon még azokban az ordas időkben is hivatalosan működhettek egyházi iskolák. Romániában elképzelhetetlen lett volna.
– Nálunk is összesen nyolc felekezeti iskolát hagytak meg, közülük az egyik volt a miénk, a piarista. Romániában valószínűleg azért államosították mindeniket, mert a görög katolikus felekezetnek az ortodoxiába olvasztása után csak magyar nyelvű egyházi iskolák maradtak volna. Egyébként én éppen iskoláskoromban döbbentem rá, mit is jelent tanárnak lenni, átadni másnak a tudást, felkelteni az érdeklődését sok minden iránt, és arra is ráébredtem, hogy bennem megvan az ehhez szükséges tehetség.
Úgy történt, hogy édesapámat a háború legvégén vitték el katonának, amerikai fogságba került, s amíg haza nem tért, de még azután is jó darabig elég nyomorúságos körülmények között éltünk. Az osztályfőnököm tudta ezt, s hogy valamiképpen segítsen rajtam, rám bízott egy gyengébb, de nagyon jó anyagi körülmények közt élő diáktársamat. Együtt tanultam vele, és akkor láttam, hogy van képességem másban is felébreszteni a tudásszomjat. Így lettem pap tanár.
– Az irodalom mellett hittant is tanított. Engedjen meg, főtisztelendő atya, egy nálunk mostanában gyakran vitatott kérdést. Lehet-e, kell-e kötelezni világi iskolában, különösen középiskolai osztályokban a hittan tanítását? Lesz-e ennek a kötelezővé tételnek hozadéka olyan esetben, ha a fiatal csak serdülőkorban találkozik a hitoktatással?
– A hittantanítás iskolai bevezetése semmiképpen sem valamiféle fenyítési módszert jelent, hanem azt, hogy a kereszténységünk által az európai kultúrához tartozunk. A másként gondolkodó vagy nem keresztény vallású gyerekek esetében viszont lassan, türelemmel juthatunk el oda, hogy igényelni fogják a hittant. Olyan eset is előfordul, hogy a szülők a maguk gyermekkorában nem jártak hittanra, és most a gyerekük révén szeretnék behozni a lemaradást. Az mindenképpen fontos, hogy a szülő döntsön, és ne a gyerek, mert sokkal kevesebb lesz a menet közben felmerülő gond. Fontos továbbá az is, hogy a pap, vagy aki tanítja a hittant, jó problémamegoldó legyen, és mindenekelőtt abból induljon ki, hogy a hittanórának az atmoszférája merőben különböző, mint például a biológiaóráé.
– Milyen ön szerint a tanító rendek jövője? Különösen nálunk, ahol bizony a hajdani felekezeti iskolák visszaszolgáltatása körül még most, huszonöt évvel a rendszerváltozás után is nagyon felfűtött indulatok kavarognak.
– Tudomásom van a helyzetről, természetesen elsősorban a volt piarista iskolák vonatkozásában. S ha innen nézem, akkor nagyon egyszerűen azt mondhatom: ha iskola nincs, akkor tanító rend sem lesz. Gyulafehérváron részletekbe menően tárgyaltunk erről az érsekkel, de a baj az, hogy ha esetleg visszakapná a rend az iskolákat, tőlünk nem jöhetne ide senki tanítani, mert diplomáink nem honosítottak. Persze különböző kiskapukkal megoldható volna, de nem simán és egyszerűen.
Egy esetet mégis el szeretnék mondani, ami talán mások számára követendő példa lehetne. Egy piarista szellemben nevelt nagykárolyi fiatal lányról van szó, aki Temesváron végezte a matematika–fizika szakot, és egyetemistaként fel-felkereste a temesvári piarista lelkészt. Hite annyira elmélyült, hogy elhatározta, piarista apáca lesz. Megkeresett minket, mi Firenzébe küldtük, mert ott van női képzés. Ott annyira megbarátkozott a főnöknővel, hogy elhatározták, Nagykárolyban nyitnak egy lánynevelő tanintézetet. Formailag árvaház ugyan, de nagyon sokoldalú nevelést adnak a lányoknak, és folyamatosan tartják a kapcsolatot a régi temesvári iskolával.
– Nemrég Nagyváradra látogatott. Annyi idő után milyen érzés volt visszajönni kisiskolás korának színhelyére?
– Voltam én sokszor közben is, a rendszerváltás előtt is nagy kerékpártúrákat tettünk a tanítványaimmal, elmentünk Brassóig, Nagyszebenig, és mindig Váradon át kezdtük az utat. Az elemi osztályokat az úgynevezett Stark iskolában jártam, azt is megmutattam a tanítványoknak, és természetesen a volt premontrei főgimnáziumot is. Sajnos már nem emlékszem az ottani tanárokra, illetve arra igen, hogy aránylag kevés pap tanárunk volt, több tantárgyat is civilek tanítottak. Levélben megkeresett a Premontrei Öregdiákok Egyesülete, de mivel én csak a mostani ötödik osztálynak megfelelő első gimnáziumot jártam ott, nem emlékeztem a nálam idősebb diákokra, a fiatalabbakra pedig még annyira sem.
– A mostani látogatás nem a városnak szólt a nosztalgia jegyében, hanem a Posticumban tartottak Dóczy Péter színművésszel együtt érdekes, lelket simogató előadást Pilinszky János költészetéről. Honnan az ötlet, és milyen emlékekkel távozik a Posticum közösségi házból? – Az ötlet Dóczy Pétertől származik, aki tanítványom volt, ő gyűjtött össze egy csokorra való Pilinszky-verset, mindenekelőtt azokat, amelyek a költő csodálatosan mély hitéletéhez kötődnek. Felkért, hogy az egymáshoz fűződő versek után mondjam el a saját gondolataimat a költeményekről, én pedig szívesen vettem az ajánlatát, és eljöttünk. A Posticum pedig őszintén szólva nagyon kellemesen lepett meg, a modern architektúrájának összeolvadása a hamisítatlan gótikus szellemiséggel, illetve külön örültem annak a nagyon közvetlen, baráti hangulatnak, amivel fogadtak és körülvettek.
Boldog vagyok, hogy eljöttem, hogy végigjárhattam a régi várost, ami sokat változott ugyan, de sok mindent még könnyen felismerni. S ha adódnak ellentétek, azt okosan mindig el lehet rendezni. És majdnem elfelejtettem mondani, milyen örömmel hallottam, hogy Nagyvárad és Berettyóújfalu között kiépült a kerékpárút. Arra gondoltam, milyen jó volna nyáron kipróbálni!
Jelenits István
1932. december 16-án született a magyar–román határ mentén fekvő, Hajdú-Bihar megyei Berettyóújfaluban. Édesapja megyei tisztviselő, ezért 1940 és 1944 között Nagyváradon él a család, iskolába is ott kezd járni, majd a háború végén Budapestre költöznek. 1951-ben érettségizik, 1955-ben fejezi be az egyetemet magyar nyelv és irodalom szakon, belép a piarista rendbe, 1959-ben szerzi meg a teológiai doktorátust.
Ötven éven át tanított hittant és magyar irodalmat a piarista gimnáziumban, majd tíz évnél tovább esztétikát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Tíz évig a magyar piarista rend tartományfőnöke volt, az 1989-es rendszerváltás után a közoktatási tanács tagjaként aktívan részt vesz a visszakapott rendi iskolák újraindításában. Széchenyi-díjas, december 17-én pedig Budapesten megkapta a Szeged-csanádi Egyházmegye Gelsey Vilmos Pedagógiai Intézete által adományozott első Báró Gelsey Vilmos-nagydíjat. A nyáron alapított intézet díjátadásán elhangzottak szerint Jelenits István piarista szerzetes, magyar és hittan szakos pedagógus a katolikus keresztény nevelés ügyéért, a magyar köznevelésért végzett kiemelkedő pedagógiai munkásságáért, sok nemzedék javára végzett nevelő szolgálatáért kapta az elismerést.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

2015. október 17.

Kettős ünnepség Nagyszentmiklóson
Történelmét és múltját tekintve Nagyszentmiklós Temes megye egyik legkiemelkedőbb települése. A városhoz olyan jeles személyiségek neve kapcsolódik, mint a Nákó grófok, akiknek kastélya ma is a helység egyik nevezetessége és jelképe, itt született Bartók Béla világhírű zeneszerző, zenetudós, Heim Péter, a magyar posta- és telefonhálózat kiépítője, valamint Révai Miklós tanár, lapszerkesztő, korának legkiemelkedőbb nyelvtudósa. Az ő szellemi és kulturális örökségük megőrzése és továbbadása a ma élő nemzedékek feladata, amelyet az elmúlt évek tanúsága szerint a hagyománytisztelő utódok felelősséggel vállalnak. Erre példa az október 15-én elkezdődött rendezvénysorozat is, amelynek keretében Révai Miklósra emlékeztek, felavatták mellszobrát, a római katolikus templomban pedig búcsús szentmisét mutattak be. Az eseményen jelen volt Molnár Zsolt parlamenti képviselő, Halász Ferenc, a Temes Megyei RMDSZ elnöke, Jelenits István piarista szerzetes, tanár, író, P. Ruppert József piarista atya, a kegyes tanítórend romániai megbízottja, Kaba Gábor, a Romániai Máltai Segélyszolgálat temesvári filiájának elnöke, a szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium nevelőkből és tanulókból álló népes küldöttsége, anyaországi és belföldi meghívottak.
Mint azt Groza Dănuţ, a város polgármestere elmondotta, Révai bronz mellszobra Ardelean Aurel szobrászművész alkotása, amely a Személyiségek Sétányán kapott helyet. A polgármester ugyanakkor hangsúlyozta: a város jeles szülöttére nemzetiségtől függetlenül minden nagyszentmiklósi lakos büszke lehet.
Révai Miklós munkásságát meghívottként Szekernyés János temesvári helytörténész, a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári fiókjának elnöke ismertette, kiemelve: a szegény sorsú családból származó nyelvtudós nevéhez fűződik a magyar nyelvtannak, mint tudományágnak a létrejötte. – Révai a magyar helyesírás terén is jelentőset alkotott, ő állt ki például az ikes ragozás mellett. Erős egyéniség volt, aki keményen tudott harcolni az igazáért – jellemezte a magyar tudóst Szekernyés János helytörténész.
A méltatást követően msgr. Dirschl Johann általános helynök megáldotta Révai Miklós mellszobrát, amelynek talapzatánál elhelyezték a tisztelet koszorúit.
Az avatási ünnepséget követően a jelenlévők a római katolikus templomban búcsús szentmisén vettek részt. A konszekrálás idei évfordulója a helyi közösség számára különösen is jelentős, a templom védőszentje, Avilai Szent Teréz ugyanis 500 évvel ezelőtt született. Ft. Andó Attila helyi plébános meghívására a szentmisét msgr. Dirschl Johann általános helynök mutatta be, msgr. Kondé Lajos nagyprépost, szeged-belvárosi plébános, p. Jelenits István, p. Ruppert József, a temesvári Székeskáptalan több tagja, valamint a helyi, illetve az anyaországból érkezett egyházmegyés papság népes csoportjának jelenlétében.
A templom védőszentjének alakját Jelenits István piarista atya és ft. Kozovits Attila perjámosi plébános idézte meg. – Avilai Szent Teréz, ez az egyszerű karmelita apáca nem csupán nővértársait tette mélyen hívő emberré, hanem az egész akkori spanyol társadalmat megszólította, és minket is imádságra buzdít – hangzott el a szentbeszédben.
A szentmisét követően a templom előtti téren színes népviseletbe öltözött gyermekek és fiatalok, köztük a helyi Kék Ibolya és Piros Rózsa magyar néptánccsoport előadásának tapsoltak a jelenlévők.
A Révai Miklós emlékének szentelt rendezvénysorozat pénteken délután a Nákó-kastélyban előadással folytatódott, amelynek keretében p. Jelenits István piarista szerzetes és Velcsov Margit ny. magyartanár, a nagyszentmiklósi Révai Miklós Egyesület titkára értekezett a város jeles szülöttéről.
S. E.
Nyugati Jelen (Arad)



lapozás: 1-8




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998