|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 57 találat | lapozás: 1-30 | 31-57 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ghibu, Onisifor 1998. február folyamánSas Péter /Budapest/ kutató Bíró Vencel és Balanyi György, a két piarista történész életútját vázolta fel, mindketten Kolozsváron professzorai voltak az egyetemnek 1943 és 1948 között. Bíró Vencel /Vértessomló, 1885. aug. 9. - Kolozsvár, 1962. dec. 2./ teológiai és egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte, 1908-ban pappá szentelték, ugyanebben az évben summa cum laude minősítéssel bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Kolozsváron tanított a gimnáziumban és rendre írta történelmi tanulmányait. 1925-ben a kolozsvári főgimnázium igazgatója és az önállósult romániai piarista provincia rendfőnökének, Patay Józsefnek az asszisztense lett. Bíró Vencel kutatómunkájának eredménye Altorjai gróf Apor István és kora című monográfiája. Bíró Vencelt 1934-ben a piarista rend főnökévé választotta. Sok gonddal kellett megküzdenie, a román állam nem ismerte el a rend jogi személyiségét, sőt Onisifor Ghibu kolozsvári egyetemi tanár címbitorlás és államellenesnek nyilvánított rendi címer használata miatt bírósághoz fordult. Végül az ügyben felmentő határozat született, 1938-ban. 1940-ben a visszaállított Ferenc József Tudományegyetem Erdély és Kelet-Európa története tanszékén lett rendes tanár, egyben munkatársa az újonnan felállított Erdélyi Tudományos Intézetnek. Az MTA tagjának választotta. Bíró Vencel munkássága összefoglalásaként megírta Erdély története című munkáját. 1945-48 között a Bolyai Tudományegyetem dékán-helyettese volt, akkor nyugállományba küldték. 1946-ban ismét őt választották a romániai piarista rendtartomány főnökének. 1949. aug. 1-jén megszüntették a szerzetesrendeket, így a piarista rendet is. Bíró Vencel Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián kapott szálláslehetőségeket. Tovább írta történelmi tanulmányait. Balanyi György /Kecskemét, 1886. febr. 10. - Budapest, 1963. máj. 4./ piarista történész 1824-től tanított a budapesti tudományegyetemen, majd 1943 és 1948 között Kolozsvárott volt a Bolyai Tudományegyetemen a történelem tanszék professzora. 1948-ban vissza kellett térnie Magyarországra. /Sas Péter: Bíró Vencel, a piarista rendfőnök és történetíró. = Művelődés (Kolozsvár), febr./1995. szeptember 15.Iliescu elnök szept. 15-én, a tanévnyitón Nagyváradon, az Onisifor Ghibu Líceum avatásán mondott beszédében felhívást intézett a román és magyar tantestületekhez, a tanulókhoz, hogy támogassák a román-magyar megbékélést. Örömmel állapította meg, hogy a kezdeményezés jó visszhangra talált Magyarországon is. Szerinte a tanügyi törvény a legmagasabb nemzetközi előírásoknak is megfelel. Az RMDSZ kifogásai az elnök szerint alaptalanok és indokolatlan szeparatizmushoz vezetnek. /Szabadság (Kolozsvár), szept. 19./1995. szeptember 17.Többezer résztvevője volt szept. 17-én a Tőkés László püspök kezdeményezésére megtartott Templom- és iskolanap nagyváradi eseményeinek, amelyen a történelmi magyar egyházak képviselői felemelték szavukat a magyar nyelvű oktatást sújtó tanügyi törvény ellen. Tempfli József nagyváradi megyéspüspök felhívta a figyelmet arra, hogy Iliescu elnök Nagyváradon olyan politikusról elnevezett iskola avatásán vett részt, akinek tevékenysége korántsem egyeztethető össze a megbékélés gondolatával /Onisifor Ghibu/. A magyar egyházak mindeddig nem kaptak választ a több mint két hónapja jelzett kérésükre, hogy az államfő fogadja küldöttségüket az elkobzott egyházi javak ügyében. /Szabadság (Kolozsvár), szept. 19./1996. március 30.A Kolozs megyei tanfelügyelőség összeállította az 1996/97-es tanév beiskolázási tervét. Victor Dragoi főtanfelügyelő elmondta, hogy a magyar tagozatos iskolák közül a Brassai és a Báthory Líceumnak négy-négy, az Apáczai Líceumnak két, az "Onisifor Ghibu" (volt természettudományi), a "Gheorghe Lazar", a Zenelíceumnak egy-egy, a Könnyűipari Iskolaközpontnak egy, a Református Kollégiumnak két, a "Maranatha" Kollégiumnak, a Római Katolikus Főgimnáziumnak, az Unitárius Kollégiumnak és az Elektrotechnikai Líceumnak egy-egy kilencedik osztályt kérnek. Désnek, Szamosújvárnak, Tordának és Bánffyhunyadnak egy-egy magyar tannyelvű kezdő középiskolai osztályt javasolnak. A tanfelügyelőség ismét vissza kívánja helyezni a magyar tannyelvű tanító- és óvónőképző kilencedik osztályt az Apáczai Líceumból a Gheorghe Lazar Líceumba. 1990-ben hosszas harc árán lehetett csak az utóbbi iskolából (ahol nincs megfelelő magyar könyvtár stb.) az Apáczaiba áthozni a magyar tanítóképzőt. /Sz. Cs. Előterjesztik az 1996-97-es tanév beiskolázási tervét Költöztetnék a magyar tanító- és óvónőképzőt. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 30./2000. május 8.Máj. 6-án bemutatkozott Kolozsváron a Donát Alapítvány, amelynek fő célja a magyar oktatás és kulturális élet támogatása, fejlesztése a Donát/Grigorescu lakótelepen. Az alapítvány létrehozásáról Zsigmond Ilka elnök, az Onisifor Ghibu Líceum aligazgatója beszélt. A Donát lakótelepen (Rákóczi negyed) 1961-től kezdődően román-magyar vegyes tagozatú középiskola működött. Magyar tagozatán (I-XII.) még 1990-ben is párhuzamos osztályok működtek. A kivándorlás valamint a belvárosi színmagyar líceumok létrejötte, ezek szívó-vonzóerejének érvényesülése elapasztotta a magyar tagozatot, az iskola vezetése 1999-ben - a szülők, tanárok véleményének kikérése nélkül - be akarta szüntetni teljesen a magyar tagozatot. A Donát negyedi szülők viszont megvédték iskolájukat. Létre akarnak hozni biztos anyagi bázist, ezért megteremtették a Donát Alapítványt, amelyet március 15-én alapítottak. Az alapítvány célkitűzései: szakmai tanfolyamok, továbbképzők, szaktáborok és versenyek szervezése, kulturális-tanulmányi központ ("erdei iskola"), a Kincsesláda néptánc és hagyományőrző csoport működtetése, a nemzettudatot erősítő tevékenységek szervezése, megjelentetni a magyar tagozatának diáklapját, a Csimaszt. /Szabó Csaba: Versenyképes magyar tagozatos líceum körvonalazódik. Bemutatkozott a Donát Alapítvány. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 8./2000. június 9.Kolozsváron a volt Természettudományi (ma Onisifor Ghibu) Líceum magyar tagozatán tavaly nem indult kilencedik osztály. Az iskola új vezetősége, a szülők, valamint a tanári kar kitartása csodát tett: nemcsak megmaradt a Donát (Grigorescu) negyedi líceum magyar tagozata, de olyan erősödési folyamat is beindult, hogy amennyiben pályázataikat pozitívan bírálják el, az Onisifor Ghibu Líceum Kolozsvár legerősebb iskolájává nőheti ki magát néhány éven belül. A líceum első nagy vizsgája a reál profilú, természettudomány szakos kilencedik osztály beindítása lesz. /Reál profilú, természettudomány szakos 9. osztály indul az Onisifor Ghibu Líceumban. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 9./2005. szeptember 12.Kolozsváron a Báthory István Gimnázium aligazgatónője, Káptalan Erna szerint a gimnázium 1100 tanulója és a tanárok bizakodó hangulatban kezdhetik az új tanévet. A tantermek rendbetétele a múlt héten befejeződött, három teljes létszámú első osztály kezd az új tanévben. A Brassai Sámuel Gimnázium igazgatónője, Kósa Mária elmondása szerint végleges kinevezéssel rendelkező tanáraik vannak. Jelenleg a nappali tagozatra hozzávetőlegesen 800 diák jár, az esti tagozaton pedig 300 körüli a diáklétszám. Idén két első osztály indult. Gond van a X. osztályos tankönyvekkel: a tanterv-változás miatt az új tankönyvek fordítása akadályba ütközött, ezért ezek csak a tanévkezdés után fognak megérkezni. Az Apáczai Csere János Gimnázium igazgatója, Wolf Rudolf véleménye szerint a diáklétszám csökkenőben van az alsó tagozat osztályaiban, másrészt pedig az V–VII. osztály délutáni tanítása nem felel meg a szülőknek. Az iskolának ebben a tanévben több mint 650 tanulója van. Jelenleg egy első osztályt indítottak. A Kolozsvári Református Kollégium tanára, László Margit tájékoztatott: a kollégium 265 diákja változatlan körülmények között kezdi a tanévet. Létrejött a három IX. osztály. A János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatónője, Popa Márta a tankönyvek hiányára panaszkodott. Idén egy, 25-ös létszámú első osztályt indítottak, a IX. osztályban pedig két osztály indult: egy a reál és egy a humán tagozaton. Jelenleg 330 diák tanul ebben a tanintézményben. A Római Katolikus Gimnázium igazgatónője, Schuller Hajnal szerint az iskola közel 200 tanulója számára mind a tankönyvellátás, mind a tanerők helyzete megoldott. A Sigismund Toduta Zeneiskola aligazgatója, Máthé Árpád arról számolt be, hogy egy magyar és két román osztály van mindegyik évfolyamon. A Donát negyedi Onisifor Ghibu Természettudományi Gimnázium aligazgatónője, Irsay Mónika szerint iskola összlétszáma 1500 tanuló, ebből közel 300 tanuló jár a magyar tagozaton. A Györgyfalvi negyedi Nicolae Titulescu Általános Iskola aligazgatónője, Tonder Ilona szerint az iskolába hozzávetőlegesen 700 gyerek jár, ebből közel 150 a magyar tagozaton tanulók létszáma. A Monostor negyedi Ion Creanga Általános Iskola aligazgatója, Márk Lajos közölte, az iskola összlétszáma 1100 fő, ebből a magyar osztályban tanuló gyerekek számaránya 27 százalék, azaz közel 400 tanuló. Minden évfolyamon van magyar osztály, sőt: a 7. és 8. osztályban két párhuzamos magyar tannyelvű osztály van – mindegyikben több mint 20 gyerekkel. /Nagy-Hintós Diana: Különösebb gondok nélkül indul az iskola. Országszerte ma kezdődik a 2005/2006-os tanév. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 12./2005. december 10.Kolozsváron, a Tranzit Házban a Karácsonyi Könyvvásáron több könyvet is bemutattak, így Jakabffy Elemér: Kisebbségi sorskérdések és Cs. Szabó László: Kárpát keblében című könyvét. Balázs Sándor Onisifor Ghibu álarc című könyvében azt illusztrálja, hogyan forgatta ki a nacionalizmusáról elhíresedett Onisifor Ghibu a magyar sajtótermékeket, évnyitóbeszédeket, irodalmi alkotásokat eredeti jelentésükből. A kolozsvári magyar színházat, egyetemet tönkretevő Ghiburól emléktáblát avatnak, iskolát neveznek el. Balázs Sándor véleménye szerint ez olyan cselekedet, mintha Auschwitzban Mengele doktornak állítanának emléktáblát. „Én bizton állítom, hogy Onisifor Ghibu azonosult az olasz fasizmussal” – tette hozzá a szerző. A könyv, az eredeti szövegeket a román fordításokkal összevetve, rámutatott arra, hogyan hamisította meg Ghibu egy adott szöveg tartalmát helytelenül idézve, hamisan fordítva vagy egész egyszerűen olyasmire hivatkozva, ami nem hangzott el. /Kiss Bence: A nacionalizmus ellen is felléptek a könyvvásáron. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 10./2006. március 16.Jogtalannak minősítette a premontrei rend egykori főgimnáziumának visszaigénylési kérését Silvia Suciu nagyváradi szociáldemokrata tanácsos. „Személy szerint a visszaszolgáltatás híve vagyok, amennyiben a jogos tulajdonosról van szó” – jelentette ki az ügy kapcsán Ilie Bolojan prefektus. Onisifor Ghibu ultranacionalista román kultúrpolitikus 1937-ben telekkönyvi kiigazítás címén a premontrei rend számos ingatlanát a román államra íratta át, s ez a rendnek a tulajdonjogtól államosítással való megfosztását jelentette – közölte Kincses Előd, a rend ügyvédje. „Etnikai alapon megfosztani valakit tulajdonjogától a fasiszta kormányok gyakorlata volt, amit a mai demokratikus igazságszolgáltatásnak korrigálnia kell” – fogalmazott Kincses Előd. /Pap Melinda: Gátolják a restitúciót? = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 16./2007. március 27.A Babes–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia karának épületében, az Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégium keretében, dr. Holló László az erdélyi katolikus autonómia és a státus történetét ismertette. Erdélyben a Római Katolikus Státus az egyházi vagyon kezelője, a különböző pénzalapok igazgatásával megbízott testület volt. A státus megnevezés először az 1615-ös országgyűlésen fordult elő, Erdélyben sokáig, 1716-ig nem volt a katolikus egyháznak saját püspöke. A pár hónappal ezelőtt elkezdődött politikai támadások a státus ellen nem új keletűek: a két világháború között Onisifor Ghibu is vehemens kampányt indított ellene. 1989 után, több kisebb-nagyobb próbálkozás után sikerült ismét megalakítani, és törvényesen bejegyezni a státust, amely jelenleg is működik. /Ercsey-Ravasz Ferenc: Katolikus autonómiáról, státusról. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 27./2007. július 13.A kisebbségi ember nem érti, hogy a többségi miért ellenséges és agresszív vele szemben. Balázs Sándor Onisifor Ghibu – álarc nélkül (Komp-Press, Kolozsvár, 2005) című könyve választ kínál erre. A román tudós 1968. augusztus 21-én (beszédes dátum!) ezeket írta naplójába: „Ne feledjük el, hogy másfél millió magyar él közöttünk, őket a szovjetek amolyan Benjáminnak nézik, aki elvárja tőlük, hogy becézgessék. Nincs kizárva, hogy Ceausescu és valamennyi többi szatellitjének cikcakkos politikája miatt maholnap egész Erdélyt a nyugati szomszédunknak adják. Úgy hiszem, hogy egy ilyen tökéletesen kidolgozott részletes terv már létezik Budapesten, s Moszkva áldását adta rá. ” Decemberben már nemcsak Erdélyt, hanem az ország többi részét is attól félti, hogy „felosztják egymás közt az oroszok és a bolgárok”, majd egy évtized múltán ismét: „Ceausescu Romániája összeomlik, és mi akár a magyarok, akár az oroszok uralma alá kerülünk. ” Ghibu a jelek szerint a „bécsi diktátum-szindrómá”-ban szenvedett: elképzelte, hogy megismétlődik Erdély 1940. évi felosztása. E félelemnek a párizsi béke után soha nem volt valóságalapja. Amellett továbbra is kérdés: honnan származik Ghibu (1883–1972) magyargyűlölete 1940 előtt? /Horváth Andor: Erdély féltése. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 13./2008. március 28.Kolozsváron Emil Boc polgármester március 27-én Besszarábia Romániával való egyesítésére emlékezve megkoszorúzta Onisifor Ghibu egykori kolozsvári egyetemi tanár szobrát. Ghibu az 1920-as években folyamatosan támadta az erdélyi katolikus státust, majd annak a bizottságnak az elnöke volt, amely a Státus ügyeinek kivizsgálására alakult, és amely a szervezet megszüntetését és vagyonának elkobzását javasolta. Az Új Jobboldal, a március 15-i magyarellenes tüntetés szervezői Nagy Románia térképét ábrázoló szórólapokat tettek a parkoló autók ablaktörlői alá. Gheorghe Funar nagy-romániás szenátor Gyergyószentmiklóson hívta fel a románok figyelmét, hogy a magyarok ördögien, Budapestről irányítva 90 éve dolgoznak Románia területi feldarabolásán. /Nagy Romániát ünnepelték. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 28./2008. május 31.Május 24-én tartották Kolozsváron a Kenguru elnevezésű matematikaversenyt az Onisifor Ghibu Elméleti Líceumban, amelyen a János Zsigmond Unitárius Kollégiumból részt vett a IV. osztályból az előselejtezések alapján továbbjutott hét tanuló. Érdekes módon, a legesélyesebbnek tűnő magyar négy tanulót külön terembe osztották. Köztük Baka-Bálint Áron kisdiák a megye magyar nyelvű IV. osztályos tanulói közül a legnagyobb pontszámmal jutott a verseny utolsó szakaszába. A feladatokat kivételesen ebben a tanteremben csak román nyelven kapták meg. Amikor a magyar anyanyelvűek igényelték az őket megillető magyar nyelvű teszteket, a felügyelő tanár, Rosca Otilia erélyesen rájuk szólt: Ce-i? Nu stiti sa cititi romaneste? Miután a gyermekek beadták a teszteket, és kijöttek a teremből, az iskola folyosóján a kezükbe nyomtak egy magyar nyelvű tesztet, ezzel a kísérő szöveggel: Otthon ellenőrizzétek a mai munkátokat, és hasonlítsátok össze az eredményeket! A magyar iskola igazgatója, amikor erről tudomást szerzett, felkereste a bizottság elnökét, aki sajnálta a történteket, de már nem segíthetett. Ígéretet tett, hogy a felvigyázó pedagógust „elő fogják venni. ” (Netán egyesek meg is fogják dicsérni ezért a tettéért). A versenyről a magyar gyermekek keserű szájízzel jöttek el. Megkapták az első leckét az intoleranciából. /Popa Márta, igazgató: Lélekben és magyarságukban sértett kisdiákok. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 31./2009. május 6.A Tanügyminisztérium, gazdasági okokra hivatkozva, a következő tanévtől nagyszabású iskolai átszervezéseket tervez. Ez negatívan érinti a nagyváradi iskolák magyar tagozatait, ahol osztályok szűnhetnek meg. Ez a veszély fenyegeti a nagyváradi Onisifor Ghibu Középiskola magyar tannyelvű osztályait is, ezért a szülők és a tanárok aláírásgyűjtést kezdeményeztek azok megmentéséért. A tervek szerint jövőre megszűnne az első és az ötödik osztály. Ha így folytatódik tovább, két év múlva teljesen megszűnik az iskolában a magyar tagozat. A tanfelügyelőség ugyan azt hangoztatja, hogy a magyar oktatás bármikor visszaállítható, de ha megszűnik a pedagógusi kar lehetetlen egy új tanári testületet rövid időn belül összeverbuválni. /Létai Tibor: Magyar osztályok szűnhetnek meg ősztől. = Reggeli Újság (Nagyvárad), máj. 6./2010. december 31.Erdély tájain – Szádecky-Kardoss Gyula és az EKESzéljegyzetek a kettős, kerek évfordulós emlékkonferencia kapcsán December 11-én Kolozsváron, Bocskai fejedelem szülőházában, vagyis a Sapientia Tudományegyetem központi épületének Óváry-termében több mint hatvan idősebb és fiatal geológus gyűlt össze, hogy kutatási eredmények bemutatásával ünnepeljék a város egykori egyetemének neves tanára, Szádecky-Kardoss Gyula születésének 150. évfordulóját, illetve tisztelettel emlékezzenek halálának 75. évfordulójára. Délelőtt sírjánál, a Házsongárdi temetőben koszorút helyeztek el a résztvevők, délután tíz tudományos előadást hallgattak és vitattak meg: részben a professzor tudományos és egyéb szellemi hagyatékával, részben az általa kutatott ásvány-, földtani témákban, az előadók által felmutatott új eredményekkel kapcsolatban. Miért szólunk ezen az oldalon róla? Egyszerűen azért, mert élete Kolozsvárra érkezése pillanatától haláláig szorosan összeforrt az itteni turistasággal, az Erdélyi Kárpát-Egyesülettel. Ki is volt valójában szádecsnei és kardossfalvy – a nemesi címet bátyjával közösen, tudományos érdemeik révén szerezték – Szádeczky-Kardoss Gyula? Szádecky Sámuel pusztafalusi (felvidék) református pap gyermekeként született, 1860. december 30-án. Egyetemet Budapesten végzett, majd külföldi tanulmányútját követően ugyanott, egykori tanára, Szabó József kiváló ásvány- és földtanprofesszor mellett volt tanársegéd. Amikor Koch Antal, aki 24 évi kolozsvári tanszékvezetői tevékenység után a budapesti tudományegyetemre távozott, a Kolozsváron megüresedett tanári állást 1896-ban Szádeczky megpályázta, elnyerte. Így került városunkba. Tulajdonképpen bátyját, Szádeczky-Kardoss Lajos történelemprofesszort követte, aki kevéssel előtte került ugyanerre az egyetemre. Mindketten 1918-ig voltak a Ferenc József Tudományegyetem kiváló tanárai (sőt adott időben rektorai is). Lajos, mint történész, az erdélyi kora-újkor, a céhtörténet, a székelység, illetve a törökországi magyar emlékek kutatójaként alkotott nagyot. Ő is kivette részét az EKE tevékenységeiben. Volt az Irodalmi Bizottság tagja (1897-től), a kerékpáros osztály választmányi tagja (1898-tól), de az EKE kolozsvári osztályának elnöke, sőt az országos szervezet alelnöke is (1899-ben). Gyula, a földtan és ásványtan professzora, nemzetközi hírnevet szerzett nemcsak magának, de az általa vezetett tanszéknek is. Kiváló ásvány- és kőzettan-kutató volt, hatalmas szakirodalmi hagyatékkal, melyben nagyon sok olyan vidék kőzettanával–földtanával foglakozott, amelyek ma is a turisták kedvelt kirándulóhelyei: foglalkozott a Kolozsvár környéki dombok üledékes és vulkáni eredetű kőzeteivel, a Gyalui-havasok kristályos paláival, a Vlegyásza magmás kőzeteivel, de a Szamosfalvi-fürdő földtanával, vagy a Keleti-Kárpátok vulkáni vonulatával is. Mégsem ezekért az érdemekért írunk e helyen róla, hanem az Erdélyi Kárpát-Egyesületben betöltött rendkívüli szerepvállalásáért emlékezünk rá, kettős kerek évfordulója alkalmából. Az említett konferencián is hangzott el olyan előadás, mely a kiterebélyesedett Szádeczky-Kardoss családnak a magyar turistamozgalmakban betöltött (ma is aktív) szerepét választotta témájául (Vallasek István: A Szádeczky-Kardoss család szerepe a magyar természetjáró mozgalomban a 20. század első harmadában). Szádeczky Gyula tehát 1896-ban került Kolozsvárra, s a következő évben már találkozunk nevével az EKE keretében, az útjelzők tevékenységébe bekapcsolódva. A következő évben már az egyesület országos választmányának tagja, és a kerékpáros osztály alelnöke volt. A szervezet vezetésében a legnagyobb szerepet akkor vállalta, amikor az erdélyi magyarság kisebbségbe szorulva, nehezen talált önmagára. Ehhez tegyünk egy kis kitérőt: midőn, 1919-ben, még a párizsi (Trianon) béke megkötése előtt, Onisifor Ghibu vezetésével, karhatalmi erővel a románság 4 óra alatt kirakta a Ferenc József Tudományegyetem teljes tanári karát az intézményből, annak minden tulajdonát átvéve, a tanári kar zöme kénytelen volt távozni. Ebből a magból alakult 1921-ben a Szegedi Tudományegyetem, mely magát máig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jogutódjának tekinti. Egyetlen tanárnak engedtetett meg, hogy az egyetemen munkaasztalát megtarthassa, bár nem taníthatott, fizetést pedig a Román Földtani Intézet biztosított számára. Ez a kivételezett pedig nem volt más, mint Szádeczky-Kardoss Gyula, kinek bátyja is távozni kényszerült. Ez a kivétel pedig annak köszönhető, hogy Szádeczky-Kardoss Gyula olyan nemzetközi szaktekintély volt, akit az új, román tanszék vezetésére kirendelt másik szakmai kiválóság, Ion Popescu Voiteşti megvédelmezett. Ehhez Szádeczkynek az a gesztusa is beszámított, hogy 1907-ben olyan földtani tanulmányutat szervezett a Kárpátok mindkét oldalának megismerésére, melyre a bukaresti egyetem tanárait és diákjait is beszervezte. Visszatérve az EKE keretében, az első világháborút követő időben játszott szerepére: amikor 1926-ban az Erdélyi Kárpát-Egyesület igyekezett újraszerveződni, a román állammal magát elismertetni, a jogi útvesztőkkel és a – kisebbségben rekedtekkel szemben nem épp előzékenykedő – bürokráciával való birkózás oroszlánrészét Szádeczky vállalta. Így lett az újraalakult egyesület második országos elnöke. Tisztségéről 1930-ban, nyugalomba vonulásakor mondott le, egy másik neves geológusnak, volt tanítványának, Balogh Ernőnek adva át feladatkörét. Őt pedig, munkássága elismeréseképpen, az EKE örökös tiszteletbeli elnökének választották meg. Visszavonultan, lefegyverzetten, tehetetlenül kellett megélnie az egyesület múzeumának kilakoltatását a Mátyás király szülőházából, illetve azt a bizalmatlansági támadássorozatot a hatalom részéről, melynek következtében e szervezet rengeteget veszített – főleg az anyagiak tekintetében. 1935. november 8-án halt meg. Sírhantja a Házsongárdi temetőben van, a nyugati főúton, nem sokkal Kós Károly és családja sírhelye fölött, az átellenes oldalon. Nemes egyszerűségű sírkövén nemesi címer. Még három érdekességet mondjunk el róla. Mindenekelőtt azt, hogy Elemér fia is a legkiválóbb magyar geológusok egyike lett – Budapesten. A másik, hogy a zenének is rajongója volt, sőt maga is muzsikált, utódai közt neves zenész is van. Ő pedig, a már idézett nehéz időben vállalta a kolozsvári konzervatórium igazgatói teendőit is! A harmadik: ma már kevesen ismerik a gyorsírás fortélyait. Ennek a divatból kiment, a hangrögzítő technikák elterjedése előtt nagyon fontos tudásnak ő volt az erdélyi apostola. Ő alapította és vezette az Erdélyi Gyorsírók Egyesületét. WANEK FERENC, Szabadság (Kolozsvár) 2011. február 16.Pereskedés és sárdobálás a premontreiek nagyváradi gimnáziuma miattA nagyváradi Úri utcában még mindig régi méltóságában áll a premontrei rend temploma és az ehhez tartozó iskolaépület, amelyben hosszú évtizedek óta generációk tanulnak. S majdnem két esztendeje folyik az a pereskedés, amelynek során a nagyváradi premontrei főapát, Fejes Rudolf Anzelm visszakéri az egykori egyházi gimnáziumot a váradi önkormányzattól. Az elmúlt napokban a Bihar megyei román bulvármédiában több támadás érte a visszaigénylés kapcsán a premontrei rendet, ugyanis mint kiderült, a január 26-ára kitűzött bírósági tárgyalást március 4-re halasztották, s nagyon úgy tűnik, a jogi procedúra alakulásától beijedtek azok, akik nem akarják, hogy az a nagyváradi tanintézet, amelynek alapjait 1699-ben Benkovics Ágoston akkori nagyváradi római katolikus püspök tette le, ismét egyházi tulajdonná váljon. A nagyváradi önkormányzat részéről az eset kapcsán Delorean Gyula helyi tanácsost kérdeztük, aki az iskolákért felelős a megyeszékhelyen. Az RMDSZ-es városatya kérdésünkre csak annyit mondott, szerinte azért volna jó, ha minél előbb (így vagy úgy) tisztázódna a gimnázium tulajdonjoga, mivel akkor az RMDSZ és az önkormányzat minél hamarabb nekiláthatna olyan európai támogatásokat szerezni, amelyek segítségével felújíthatnák az iskola épületét. A per menetéről s az ehhez kapcsolódó sajtós mocskolódásról Delorean nem nyilatkozott, úgy tűnt, valójában nem is olvasta például azt a cikket, amelyben több ízben szerepel az ő neve is, s amelyben azt állítják a valóságtól sokadjára elrugaszkodott román firkászok, hogy a premontreieknek egyáltalán nincs joguk az Úri utcai épülethez, mivel azt annak idején Horthy Miklós kormányzó nacionalista szeszélyből adományozta a rendnek. Hogy mi is a helyzet valójában a volt premontrei gimnázium tulajdonjogi perével kapcsolatban, ezt magától Fejes Rudolf prépost-prelátustól kérdeztük meg. – Mióta is folyik ez a per a váradi önkormányzat és a premontrei rend között? – Körülbelül másfél évvel ezelőtt a bukaresti restitúciós bizottság határozatot hozott a régi premontrei gimnázium épületével kapcsolatban, miszerint két okot felsorolva elutasítják a visszaszolgáltatást. Az első ok: ez az eset nem tartozik a restitúciós törvény hatálya alá. A második ok: a telekkönyvben 1936-ban az ingatlant átírták rektifikáció jogcímen a román állam nevére. – Ez mit jelent? – Rektifikáció útján tulajdont nem lehet szerezni. A rektifikáció jogi fogalma ugyanis kizárja, hogy a tulajdonos személye megváltozzék, legyen szó akár jogi, akár természetes személyről. Például ha engem Fejesnek hívnak, de véletlenül Fehérnek írnak be a telekkönyvbe, akkor én kérhetem azt, hogy saját nevemre írják át a telekkönyvet, tehát korrigálják. De bizonyítani kell, hogy Fejes és Fehér ugyanannak a személynek a megnevezése. Bizarr dolog tehát azt állítani, hogy a premontrei szerzetesrend és a román állam egy és ugyanaz a jogi személy, ahogy ezt el akarják hitetni. Rendünk nem mondhatja el, hogy „az állam én vagyok!”. Tehát a gimnázium átírása nélkülöz minden jogi alapot. Mondjuk ki, hogy tulajdonképpen a hírhedt kolozsvári vasgárdista professzor, Onisifor Ghibu mesterkedésének eredménye ez a jogtalan átíratás is. Azé a személyé, aki a kisebbségi egyházak, elsősorban a római katolikus szerzetesrendek és a reformátusok ellen indított hadjáratot, hogy el tudják kobozni ezek vagyonait. – Tehát nemcsak a premontrei rend tulajdonait kobozták el Ghibu közreműködésével? – Nem. Konkrét eseteket is tudok sorolni a miénken kívül. Ghibu az 1930-as évek elején az Erdélyi Római Katolikus Státus vagyonát koboztatta el, 1934-ben a temesvári és a máramarosszigeti piaristák főgimnáziumát, a minoriták szilágysomlyói gimnáziumát, illetve a szigeti református gimnáziumot az összes ehhez tartozó tanárlakással. 1937-ben pedig a premontreiek ingatlanait íratta át a román állam nevére, mint jeleztem, minden jogi alap nélkül. Ezekről korabeli bizonyítékaink vannak. Szörnyű munkát végzett ez az ember – természetesen kellő politikai támogatással. 1940-ig az átíratási procedúrának nincs vége, mint ezt legutóbb a román bulvársajtóban állították egyesek, tehát hiába volt sebbel-lobbal, a törvények megkerülésével átíratva az ingatlan, hivatalosan soha, sehol nem mondatott ki, hogy a váradi premontrei gimnázium a román állam tulajdona. Az átírás tehát érvénytelen és törvénytelen. 1940-ben egy törvényerejű határozattal vissza is írták egyetlen tulajdonosként a rend nevét a telekkönyvbe. Ezután, mégpedig 1948-ban a kommunisták államosították ezt az épületet is. Ezelőtt másfél évvel, amikor a felsorolt két okra hivatkozva elutasítottak minket, azonnal, tehát a törvénynek megfelelően, harminc napon belül megtámadtuk a bíróságon a restitúciós bizottság határozatát. A per a mai napig folytatódik, s egy olyan irányt vett, hogy a két okot, amivel minket elutasítottak, két külön perbe tárgyalják. – Úgy tűnik, a váradi önkormányzatnak ez a megoldás nem tetszik. – A váradi önkormányzat ezt a szétválasztást egészen a semmítőszékig minden szinten megfellebbezte, de minden szinten elvesztette. Így marad a kettős per. S ez az áttekinthetőséget szolgálja. Március 4-én lesz a következő forduló, amikor is az 1936-os telekkönyvi átíratást tárgyalják, ezért úgy vélem, hogy a minap a román sajtóban megjelent, a premontrei rendet kitámadó cikk egyértelműen szándékos, irányított hangulatkeltés, uszítás akar lenni. A közvéleményt manipulálná és az igazságszolgáltatást befolyásolná, ha tudná. Ezt a cikket olvasva ugyanis az derül ki, hogy a városházi hivatalnokok egy (furcsa módon névtelenségbe burkolózó) része, illetve az Eminescu főgimnázium tanárainak egy, szintén anonim csapata nagyon megijedt attól, hogy a törvények értelmében ki kell mondani, ki is az ingatlan jogos tulajdonosa. Remélem, hogy azok, akik ilyen jellegű, megalapozatlan cikkeket írnak vagy rendelnek meg, tisztában vannak azzal, hogy egy EU-tagállamban léteznek törvények azok megregulázására, akik vallási hovatartozásuk miatt bárkit rágalmaznak, lejáratnak, bemocskolnak. – Mivel érvelt a váradi önkormányzat, milyen állításokkal akarta azt bizonyítani, hogy az Úri tucat ingatlanegyüttes nem a premontrei rendé volt? – Érdekes, mi több, furcsa érvek hangzottak el eddig, az önkormányzat zömmel olyan dolgokra hivatkozik, amikor megkérdőjelezi a premontreiek tulajdonjogát, amelyek csak Ghibu műveiben, azaz dokumentumoknak semmiképpen nem nevezhető levelezéseiben, folyamodványaiban, feljelentéseiben szerepelnek. Azt viszont sehol nem említik, hogy Ghibut – akinek 1990 után szobrot emeltek Váradon és akiről iskolát neveztek el – 1945-ben az a királyi román igazságszolgáltatás elítélte a fasiszta Vasgárdában kifejtett tevékenysége miatt, bár csak két évet ült a caracali börtönben. Ezt az egykori Securitate Irattarát Vizsgáló Országos Tanács is igazolta. Döbbenetes, hogy egy országban, amely éppen a schengeni csatlakozásért küzd, egyesek nem veszik komolyan az Európai Tanács azon határozatait, amelyekben sürgetik az egyházi javak visszaszolgáltatását is. Rendünk azokban a perekben, amelyeket azért kezdtünk, hogy visszakapjuk saját tulajdonainkat, mindig és messzemenően betartotta a román törvényeket, és az elhangzott, a román sajtóban megjelent vádakkal ellentétben mi soha nem követtünk el semmilyen szabálytalanságot a perek során. – Voltak más támadások is, amik önöket érték a per során? – Döbbenetesnek találom például azt is, hogy a rend levéltárosát (minden bizonnyal önkormányzati ukázra) egyszerűen nem szolgálták ki, amikor a váradi várban levő levéltárban a rend iratanyagát akarta átnézni. Ezzel kapcsolatban megtettük már a szükséges jogi lépéseket. – Mik a tervei, ha esetleg visszakapják az ingatlant? – A visszaszolgáltatás után is szándékunk a törvényes előírásokat betartani, és nyitottak vagyunk a tanügyi hatóságokkal és természetesen az önkormányzattal is egy érdemi párbeszédbe kezdeni, ami az egész város érdekeit tartja szem előtt. Természetesen mint tanító rendnek számunkra az oktatás, nevelés kérdése az elsődleges ez esetben is. Rendünk egykoron saját pénzéből és állami kölcsönből azért építette váradi gimnáziumát, hogy ott tanítás folyjon. Ezt az épületet nehéz is lenne másra használni. Éppen ezért célunk megtartani az épületet iskolának tanügyi karakterét. Szőke Mária, Reggeli Újság, Erdély.ma 2011. február 26.Óberkodó – Hitek és hitványságok a hitigazgatás árnyékosábanA helyi és az országos sajtó, hivatalos és blogozásba fulladó nyilatkozatok tömege, nyílt levelek és markáns petíciók sodró sorai veszik körül mostanában az egyházi tulajdonok restitúcióját – avagy magyarán: a történelmi múltban, lefutott időszakokban elkobzott, államosított, „lenyúlt” vagy jogtalannak ítélt egyházi tulajdonok problematikáját. Hangos ez a paláver, röpködő igazságokkal, fajsúlytalan „utalásokkal”, méltatlan vádakkal, megnyugtató bürokratikus flegmával és provokatív söprésekkel. De hát „ki jár jól” a hitigazságok védelmében, ki veszi hasznát az egyházak elkobzott vagyonának, s hová lett a titkos titkok föltárásának kötelezettsége, az intézményes jogi képviselet, vagy végső soron a magyar szenátorok, RMDSZ-es képviselők, bársonyszékben ülők méltó feladatvállalási kötelezettsége? Ki ad erre legitim jogot, ki tűri a közömbös szerepvállalás-nélküliséget, a szinte a román vetélytársakat is megszégyenítő lerázási megoldásokat…? Túlpoétizált kérdések ezek, jól tudom. De csak a látszat szerint. Valójában sajnos a hit és a jog egymással konstruktív viszonyban kellene legyenek. Azok számára, akik nem kell észrevegyék, hogy a kommunizmus évtizedeiben az egyházaktól elkobzott mintegy nyolcezer ingatlan helyzetéről van szó, talán „valahol” mindegy is, hogy majdnem 2200 épület/ingatlan/tulajdon volt a magyar történelmi egyházak tulajdonában, s került ki „valamiért” a felekezetek, rendek rendelkezési joga alól. Rendszerváltás-kori képzet volt, hogy az ideológiai restitúció majdan lehetővé teszi a jogi állapotok visszaállítását, jogsérelmek orvoslását is. Tizenhat évvel a Karácsonyi Forradalom után a jogos egyházi tulajdonok mintegy 2,5%-át vehették vissza a felekezetek és közösségek, a bukaresti restitúciós bizottság mindössze 500 magyar egyházi ingatlan visszaszolgáltatása ügyében döntött, sőt saját önszántából is kénytelen késleltetni a tulajdonok birtokbavételét, mivel a restituált közintézményekben működő bitorlókat még öt esztendeig mosolygó arccal kénytelenek megtűrni a tulajdonosok. A bukaresti kormányzat által még tavaly júliusban elfogadott új restitúciós törvénycsomag alapján idén január 25-ig nyújthatták be a romániai felekezetek az egyházi és közösségi ingatlanok visszaigénylési kérvényeiket. Tehették ezt már a 2002/501-es számú törvény alapján is, azonban egy új jogszabály lehetővé tette az eddig még nem rendezett állapotú ingatlani igények beterjesztését is, kiterjesztve a restitúciót az egykori telkekre, üres beltelkekre, használhatatlanná koptatott épületekre, rommá lehasznált építményekre is. A már beérkezett kétezer ingatlan-visszaszolgáltatást igénylő dosszié több mint felét (57%) magyar birtokjavak teszik ki. A romániai egyházak (ide értve az ortodoxokat és görögkatolikusokat is) által igényelt csaknem nyolcezer ingatlan visszaadása ügyében eddig 908 esetében született elvi döntés. Erről Markó Attila, a romániai restitúciós bizottság alelnöke visszafogott elégedettséggel nyilatkozott, aki szerint „a magyar felekezetek szempontjából jobb ütemben halad a visszaszolgáltatási folyamat” (Magyar Nemzet *1). Talán másként látja ezt Tőkés László, aki az Európai Unióban immár kötelező érvénnyel bíró Alapvető Jogok Chartájának legfőbb jogvédőjéhez, Viviane Reding európai alapjogi biztoshoz fordult mint az Európai Parlament alelnöke, jelezve, hogy a 90-es években nem történt előrelépés ezen a téren annak ellenére, hogy a romániai kisebbségi egyházak ingatlanainak visszaszolgáltatását az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 176/1993. számú Ajánlása, valamint 1123/1997. számú Határozata Románia kötelességévé tette az egyházi vagyonoknak a restitutio in integrum elve alapján való maradéktalan visszaszolgáltatását. A román parlament 2002-ben megalkotta ugyan az 501-es törvényt, amely a kommunizmus idején elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezik, a tényleges restitúció azonban túlságosan lassan halad és akadályoztatásokkal terhelt. Hiába, hogy 2005. május 23-án az Egyesült Államok Képviselőháza egyhangúlag elfogadott határozatban sürgette a gyorsítást, „az ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó törvény gyakorlatba ültetését”, az Európai Parlament pedig 2005. december 15-i, Romániáról szóló határozatának 21. cikkelyében követelte ezt). Tőkés közli, hogy például a 314 ingatlant visszaigénylő Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyomása sem volt elegendő, „a nagyváradi püspökség eddig csupán 61 ingatlant kapott vissza bizottsági végzéssel, 40 épület esetében pedig csak elvi döntést hozott a bukaresti testület. Az egyházkerület tapasztalatai szerint a visszakapott ingatlanok általában lelakott, általános felújítást igénylő iskolaépületek, művelődési házak vagy bérlakások, és számos esetben a törvényes rendelkezések miatt a tényleges birtokbavétel elmaradt, így az egyház bérleti szerződés megkötésére kényszerült”.(*2) Hiába tehát, hogy az amerikai székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítványnak (HHRF), amely az erdélyi magyar történelmi egyházak jogtanácsosainak és a romániai restitúciós bizottság képviselőjének bevonásával szakmai munkacsoportban folytat állandó információcserét az ingatlan-visszaszolgáltatásról (Tom Lantos demokrata és Tom Tancredo republikánus amerikai képviselők által beterjesztett határozatban), és hiába, hogy a román európai csatlakozás is feltételként kapta a romániai egyházi ingatlanok visszaadását sürgető feltételt, ennek érvényt szerezni mindmáig szinte képtelenségnek minősült. Engedtessék ezzel szinte méltó és sürgető témakört ajánlani az RMDSZ soros kongresszusa elé, s egyúttal példákat sorolni a hitigazgatás árnyékosában zajló eseményekről. Az „igazságok” és a hitremények Sorskérdésnek tetszik, mit kell ma tennie egy bukaresti bizottságoktól és jogi vagy politikai képviseletektől független visszaigénylőnek ahhoz, hogy érvényre juthasson jogos követelése? Milyen speciális felkészülés, jogi hozzáértés, alkotmányos kontroll-lehetőség és birtokpolitikai gyakorlati ismeretanyag szükséges ahhoz (holtig tartó tanulás talán?), hogy az igénybejelentés dokumentációja mellett közjogilag komolyan vehető és végrehajtható válaszra legyen méltó (vagy inkább méltatott). Saját példám adalék ehhez, engedtessék röviden ismertetnem. Az elmúlt három hónapban a premontrei rend restitúciós pereihez elengedhetetlenül szükséges levéltári kutatások közben alig van módom mást tenni, mint éjjel-nappal beadványokat gyártani a közigazgatási, közhatalmi, jogi intézményeknek, kérő leveleket levéltáraknak, közjegyzői meghatalmazással eljárni képesként a bíróságoknak, adatbirtokosoknak, köztük is a főhatóságoknak, szám szerint hatnak is (Igazságügyi Minisztérium, Románia Kormánya Emil Boc intézkedési jogköre, Pénzügyminisztérium, Adó és Pénzügyi Felügyelet (ANAF), Kulturális Örökség Minisztériuma Kelemen Hunor képviseletében, Egészségügyi Minisztérium (Cseke Attila), no meg a CNSAS, más szaklevéltárak és fölsorolni sem érdemes más képviseletek. Állami levéltári kutatás közben találtam egy 1940-es keltezésű dokumentumot, melyben egy ismeretlen munkaügyi és szociális minisztériumi köztisztviselő azt sugallja főnökeinek: a premontrei rend jogi személyisége és követelése körüli hajcihőt olyan formában lehetne megoldani, hogy azzal ne csökkentsék az esélyét annak, hogy a Félix fürdői nagy értékű vagyon megmaradjon a román állam (ezáltal a nevezett minisztérium) kezelésében. A hetven éves dokumentum kardinális bizonyíték az eljárások módjaira és miértjeire is, én pedig az ennek megfelelő megkereséssel illettem a megfelelő minisztériumot. Talán nem kell panaszkodnom: válasz nélkül sikerült hagyniuk. Az egyébként jogász végzettségű egészségügyi miniszter (önéletrajza szerint 2001-2004 között a váradi római katolikus püspökség jogtanácsosa), nem csupán néma maradt, de mintha feledni is látszana vagy törölte volna a személyes közösségi emlékezetből a váradi katolikus püspökség püspökfürdői esetét… Némiképpen kierőszakolt válaszadás révén sikerült pecsétes papírt kapnom arról: nincs a minisztérium archívumában semmilyen általam kért irat (értsd: közokirat) a premontrei rend és a román állam közötti perek lefolyásáról. Ez már csak azért is izgalmas regény témája lehetne (Umberto Eco modorában), mert az illetékes minisztérium jogelődje közvetlen haszonélvezője volt a rend Félix fürdői tulajdonának 1948-ban államilag elkonfiskált vagyonrészének. Illetékes élvezeti jogát ugyan nem vitatva, de a létező dokumentumokat mégiscsak tételezve, csupán álnaivan kérdezem: ezen a jól szövött hálón hol akad el egy vidéki kispap, vagy akár az árnyékosban eredményesebb jogi képviselő is? A „nem létező” vagy meg nem lelt közokirat akkor kinek garanciáit, kinek sérelmeit, kinek jogos igényeit vagy haszonélvezetét rejti…? Változat a jogiasult beszédmódra (példa az Igazságügyi Minisztériumból): forduljon talán az állami levéltárhoz. Ahhoz, ahol engedélyt kell kérni a kutatáshoz, melyet okkal/joggal meg is tagad(hat)nak…, hiszen papírforma szerint a 16/1996-os román levéltári törvény szerint a közokiratok kutathatóságára 90 éves titok-burok bocsátható ki. Felmentést és tájékoztatást, adatközlést és megszerzett jogi felhatalmazás alapján képviseleti respektust ugyan éppen a minisztérium adhat, ugyanis az iratgazda jogaival ő rendelkezik…, de praktikusabb megoldás a levéltárhoz utalni a közügyben érdeklődőt, hadd unja meg a labda-szerepet egy idő múlva. Ezért azután korántsem csoda, hogy soron vannak a CEDO-s pilot-perek, tele az újság a folyamatok részleteivel…(*3) Példák a soron, folytatva: a kormányhivatali válasz méltóképpen szűkszavú: nem tudunk semmit, vagy nincs archívumunk, nem tudhatjuk, volt-e a rendnek, tulajdonosnak ingatlanja a mai Románia területén, s volt-e vagy sem jogi személyisége… Karácsony előtti válaszlevélben – úgy gondolták – nem illik jókívánságok nélkül reagálni, s ha már hivatkoztam rá és elkértem a 810/1949-es miniszterelnökségi döntés alapjául szolgáló, vallásügyi miniszter 21.535. számú 1949-es referátumát, megkaptam ajándékba a hitelesített xerox-másolatot a törvényről. De sem többet, sem kevesebbet. A kommunizmus bűneit felülvizsgáló intézményből a kormányzati levéltárban csak az nem kutatott az elmúlt négy évben, aki nem akart, s ugyanez érvényes az egészségügyi és igazságügyi minisztériumok levéltári anyagára is. A levéltári törvény állásfoglalása azonban kimondja, hogy mindazon levéltári anyagok, állagok, jelzetek, dossziék, dokumentumok kutatása szabad, amelyeket már valaki egyszer kutatott, ezt tehát a többi kutató előtt is meg kell nyitni, a dokumentumokat utólagosan visszaminősíteni nem lehet. Akkor most nem kutatta senki, nem tárta föl senki, nem vizsgálta tehát az sem mindezen anyagokat, akinek a restitúciós törvény ezt feladatává teszi – vagy csupán a bürokratikus kivételezés eredménye a lerázó hivatalos válasz? Pénzügyminisztérium, adóhivatal… – ugyancsak „nem tud semmit”, nem ismer semmit, leráz, a helyi szintre tanácsol, a polgármesteri hivatalt ajánlja… Onnan is megkapható a talányos válasz, az elkerülő nyilatkozat, a felelőtlen érdektelenség. Ha jön is válasz, Váradról kell megkapjam pecsétet, hogy az átvételi postafüzetben „hivatalosan” járhassak el és bélyegezzem az átvételt, mivel a Földhivatal nem a képviselőnek, hanem a premontrei rendnek címezte a levelét. Szívet melengetőbb csak a kulturális miniszter levele lehetett, aki a névre szóló megkeresésre névről bizonykodó válaszra nem méltatott ugyan, de ezzel nyitva hagyta az esélyét, hogy továbbküldték levelemet a vallásügyi államtitkárságnak, vagy más levéltárnak, avagy mégsem. „Consideram oportun” – tudja-e minden érintett, mit is jelenthet? Javaslat, vagy konkrét cselekedetre utaló mondatrész…? Élünk egy országban, ahol lehetne/lenne talán európai igényű jogérvényesítés, európai normákra épülő érdekeltségi és érdekvédelmi rend, de mégsincs. Vagy ha van is, átláthatatlan, sötéten árnyékos, kezelhetetlenül reménytelen. Beadsz egy panaszt, légy akár kárvallott vagy törvényes képviselő, rövid úton akár vissza is jön a méltatás: az intézmény egyik vezetője saját blog-oldalán pellengérez ki. Szerencsém volt megkapni ebből egyet, mely decensen jelezte, hogy talán félreérthettem jogaimat és lehetőségeimet, amennyiben közjó vagy magánjogi képviselet nevében-érdekében megszólalok… A megszólalások akár ki is egészülhetnek ildomos magántörténettel is. Az ildomosság a politikai korrektség kategóriája alatti olykor, de kétségtelenül tanulságos is. Frissen értesültem arról, hogy a Diszkrimináció-ellenes Tanács, ahol szintúgy föllelhető két magyar is, idestova több mint fél év múltán tudna-e érdemben foglalkozni beadványommal, melyet hivatalból kaptak meg a DNA-tól, ahol mint magyar állampolgár kell élvezzem a gondoskodó szeretetet. Az előzmény szinte triviális: 2009-2010 során egy kelet-európai rendszerváltásokat bemutató, uniós pályázaton kapott támogatásból az Európai Bizottság felkérésére készített kiállításon bemutattunk kétszer is egy filmet, melynek kópiáját a román rendező örökségéül szolgáló anyagból használtuk fel. A román vád szerint a Sahia filmstúdióból ellopott (!?) kópiát, melyet 1989. decemberében készült anyagról kaptam, mint magyar propagandista használtam fel, egyúttal mint kém is, aki ráadásul azt állítja, hogy a román forradalmat egy magyar csinálta… A kedves vád feljelentéssé érett, a Freedom House és Európai Bizottság romániai kirendeltsége kihátrált a felhasználói képviseletből, a feljelentési beadvány pedig nyíltan kémnek titulált. Ami ugyan a román törvényi szabályozástól lehetne akár még megengedett egy vádaskodónak, de a Diszkrimináció-ellenes Tanács működési szabályzata 137/2000-es sürgősségi kormányrendeletre épülő 2. cikkelyének 1, 2. bekezdése korrektül körbejárja, mit jelent diszkriminálni valakit, aki nemcsak hogy történetesen éppen magyar állampolgár, de ettől még nem szükségképpen kém is. A Tanácsnak címzett e tárgyú beadványomban e törvényre hivatkozva kértem, értelmezzék a feljelentésbe foglalt szintagmát: ha magyar, akkor kém is. Tény, hogy szerzői jogi ügyekben a Tanács nem köteles/kompetens dönteni, ezt már decemberben meg is kaptam válaszként. Ennek elismerésével fordultam személyesen a Tanács magyar tagjához, ugyanis a beadvány mégiscsak azzal kezdődik, hogy „a magyar kém ellopta…”. Rövid úton megtudtam, azért nem értelmezték a beadványomat, mert nem beadványnak vették, hanem válaszlevélnek, úgyhogy jöhet immár a „beadvány”. E decemberi forduló után már ma meg is tudhattam, a beadvány sem jó, mert nincs ráírva nagy betűkkel, hogy „panasz!”. Augusztus óta tehát nem jutott idejük átolvasni egy dokumentum vagy dosszié tartalmát, amiből kiderülne, miről van szó és mi a megoldás. Vetítsem ezt a premontrei, református, evangélikus vagy unitárius, görög katolikus vagy zsidó tulajdonokra, ama bizonyos 2140 vagy nyolcezer peres ügyre, formanyomtatványok és dokumentáció-hiányok tömegére… – mikor lehet ebből egyházi vagyon visszaszolgáltatás, vádak, támadások, blogok, pörölések, irigységek, érdekeltség-hiányok környezetében?! Mintha bizony a beadványokat gyártók mind elmebajosak, túlzóak, értetlenek, akadékoskodók lennének, akik panaszaikkal jobb dolguk helyett bombázzák az intézményeket… S mintha a miniszterek, képviselők, szenátorok, köztisztviselők, közmunkások összesen ennyit lennének hajlandók az ügyekből képviselni, netán még megmutyizni is. Az pedig, hogy emberként, állampolgárként, meghatalmazottként, eljáróként, bevádoltként, szétblogozottként, román honlapokon nyilvánosan lekezeltként, sajtótermékekben kiömlő vádaskodások és sértések elszenvedőjeként mégiscsak jogom volna európai öntudathoz, a közjó normáihoz, a közbékesség elemi tartalmaihoz, jóhiszeműséghez, az ártatlanság és vétlenség vélelméhez, úgy tűnik a közmunkások java többségét mintha hidegen hagyná. Miként a vagyonjogi perek anyaga, a rendek és egyházak ingatlanjainak állapota, a demokratikus és emberi alapjogokhoz való viszony minimális szintje is. Mert hát vajon tényleg, kit is zavar, ha a rendek és egyházi tulajdonok érdekszférájában ugyanaz a típusú alku megy végbe, mint a két világháború között vagy a durvuló szocializmus időszakában? Kit sem zavar, hogy az egyházi vagyonok-ingatlanok restitúciójáért felelős RMDSZ-es elnökhelyettes is ugyanazt fújja, mint a román értetlen többség, hogy ugyanis a rendnek nem jár semmi, mert nem illeszkednek bele a restitúciós törvénybe. Lehetséges, hogy már mindenki a két világháború közötti pedagógus, Onisifor Ghibu könyveivel kel és fekszik, hogy ennyire jól tájékozott a premontreiek ügyeiben, melyekről nem is rendelkezik saját dokumentációval? Sőt, ugyanez a helyzet a máramarosszigeti református kollégiummal, melyek ellen szintén Ghibu lépett fel, vagy ott a gyulafehérvári státusz-per, melyben ugyancsak Ghibu keze nyoma maradt meg. Egyébként csak úgy mellékesen jegyzem meg Onisifor Ghibu nevét három középiskola viseli Romániában. És akkor hol van az RMDSZ, hol maradnak el a helyi és megyei tanácsok, hol az oktatási minisztérium aradi származású államtitkára, a kisebbségügyi ombudsman, etc. Őket mind hidegen hagyja, hogy a román alkotmány 30. cikkelyének 7. bekezdése, valamint a 107/ 27.04.2006-os törvény, mely a 31. számú 2002-es sürgősségi kormányrendeletet engedélyezte, magukban rejtik azt is, hogy tilos a nemzetiség-ellenesség, az egyház-ellenes, fasiszta, rasszista, xenofób szimbólumok használata? Hogyan fér meg Onisifor Ghibu nacionalizmusa és sovinizmusa, vallási türelmetlensége a mai értékrendben? Nem használható sem polgári modellként, sem tudományos értékként, sem morális fenség nevében, amit oly kivételes örömmel fölidéznek tőle a hangosbeszélők, s némán elhallgatnak a meg-nem-szólalók. Egy olyan országban, amely NATO- és EU-tag, amely a genfi konvenciót nem erőfölény hatására, hanem egyetértéssel írta alá, miként az ENSZ emberi jogi alapokmányát is, amely tiltja az emberiség-ellenes bűnök elkövetését vagy propagálását is. Egy olyan országban, amely az utolsó azok között, ahol immár megsemmisítettek minden konstrukciós politikai pert, s így Romániában még priusszal halnak meg az emberek, kárpótlás nélkül, jogi számkivetettségben, s ahol hasonló sors vár talán 20 évvel a rendszerváltás után is a morális kárpótlás, vagyonjogi kárpótlás jogosultjaira is. Persze, lehet, nem kellene magyarul is közzétennünk a jogok és jogosultságok lehetőségeit. Nem kellene listákat készítenünk a kárpótlásra vagy vagyoni visszajuttatásra jogosultakról, nem kellene intézményes jogvédelmet állítani a kiszolgáltatottságban élő mögé. Ki tudja, a hitigazságok (olykor talán) változékonyak, a meg nem történt kárpótlás legföljebb a sértettnek fáj, nem a közpolitikának… Az árnyékosban még a nap sem oly kegyetlenül sütöget. Ha meg nincs pénzforrása ügyvédre, akkor hát mit is akar kárpótoltatni…? Lehet ugyanakkor az is, a két világháború közötti ügyvitelben, akármely oldalra is történt a játék, még jelen volt az érdekeltség, a fontosság súlya, annak tiszta tudása, mely értékek evidensek, morálisak, elvárásosak, s nem csupán a bársonyszékek és automobilok vágyképe lengte át a közpolitikai-közhivatali atmoszférát. Igaz tehát, talán nem kellene annyi régies iratot, „elavult” tudást, fölháborító históriát összekeresgélni, mindjárt egyszerűbb és szebb volna a jelenkortörténet is… Mit mond a román alkotmány (2003) II. cím: Az alapvető jogok, szabadságok és kötelezettségek 18. szakasz – Az idegen állampolgárok és a hontalanok (1) A Romániában lakó idegen állampolgárok és hontalanok az Alkotmány és más törvények által a személyek és a vagyonok tekintetében garantált általános oltalmat élvezik. 31. szakasz – Az információhoz való jog (1) A személy jogát a bármely közérdekű információhoz való hozzáféréshez korlátozni nem lehet. (2) A közhatóságok a rájuk háruló hatáskörök szerint kötelesek biztosítani az állampolgárok tisztességes tájékoztatását a közügyekről és a személyes jellegű kérdésekről. 51. szakasz – A petíciós jog (1) Az állampolgároknak jogukban áll, hogy csakis az aláírók nevében megfogalmazott petíciókkal a közhatóságokhoz folyamodjanak. (2) A törvényesen megalakított szervezetek jogosultak arra, hogy petíciókat nyújtsanak be, kizárólag az általuk képviselt közösségek nevében. (3) A petíciós jog gyakorlása illetékmentes. (4) A közhatóságok a petíciókra törvény szerint megállapított határidőn belül és feltételek között kötelesek válaszolni. 52. szakasz – A valamely közhatóság által sértett személy joga (1) A valamely jogában vagy törvényes érdekében közhatóság által közigazgatási aktussal vagy a kérelme törvényes határidőre való megoldásának elmulasztásával sértett személy jogosult az igényelt jog vagy törvényes érdek elismerésére, az aktus megsemmisítésére és a neki okozott kár megtérítésére. (2) E jog gyakorlásának feltételeit és korlátait organikus törvény állapítja meg. (3) Az állam anyagilag felel az igazságszolgáltatási hibákkal okozott károkért. Az állam felelősségét a törvény feltételei között állapítják meg, és ez nem hárítja el a tisztségét rosszhiszeműen vagy súlyos gondatlansággal gyakorló magisztrátus felelősségét. Varga Andrea A szerző történész *1 – Forrás: Rostás Szabolcs /Magyar Nemzet/ Évek múlva kapják vissza ingatlanjaikat az erdélyi magyar egyházak. Romániai restitúció elvben és gyakorlatban Nyomásgyakorlás Brüsszelből és Washingtonból. Erdély.ma 2011. március 25.Nem kapták vissza jogos tulajdonukat a váradi premontreiekElső fokon pert vesztett a Nagyvárad-hegyfoki Premontrei Prépostság a jelenleg a Mihai Eminescu Főgimnáziumnak helyet adó épület ügyében. Strasbourgig meg sem állnak Mint ismeretes, a gimnáziumot a premontrei szerzetesrend építette és működtette eredetileg, ám jelenleg csak tagozatként folyik benne magyar oktatás. Az épület tulajdonjogi helyzete azonban nem tisztázott, Fejes Rudolf Anzelm, a váradi premontreiek főapátja peres úton követeli vissza azt, ami rendjéé volt. „Felháborítónak tartom a nagyváradi bíróság döntését” – jelentette ki a Krónika megkeresésére Kincses Előd ügyvéd, aki a premontrei rendet képviseli az ügyben. Kifejtette: bár a hivatalos indoklást még nem látta, a negatív döntés eleve azért is döbbenetes, mert az ingatlant magáénak valló nagyváradi önkormányzat a hírhedt vasgárdista, Onisifor Ghibu bizonyos kijelentéseire hivatkozik a periratokban. Ghibut a királyi Románia is elítélte a fasiszta szervezetben való részvétele miatt, ezért az ő érveinek „egy jogállamban nem is lenne szabad elhangozniuk, annál kevésbé kellene oda, vezetniük, hogy egy teljesen megalapozott keresetet elutasítson a bíróság – jelentette ki az ügyvéd. Ghibu 1937-ben egy általa írt könyvben kísérelte meg alátámasztani a magyar egyházak tulajdonainak elkobzását, és most a váradi helyi tanács védekezésében ezekre az érvekre épít. Kétszer is elvették, vissza nem adják Kincses elmagyarázta: a telekkönyvezés 1855-ös bevezetésétől 1936-ig az épület folyamatosan a Nagyvárad-hegyfoki Premontrei Prépostság tulajdonában volt a telekkönyv tanúsága szerint, amíg ezt úgynevezett kiigazítással át nem írták úgy, hogy a román állam szerepeljen helyette. Az ügyvéd elmondása szerint azonban telekkönyvi kiigazítás csak akkor történhet, ha véletlenül valakinek elírják a nevét, vagy hasonló hibát ejtenek a jegyzékben, a tulajdonjogot telekkönyvi kiigazítás címén senkitől sem lehet elvenni. Megjegyezte: Románia 1936-ban érvényben levő alkotmánya, éppúgy, mint a mostani, biztosította a magántulajdon védelmét. „Nagyon kíváncsi vagyok az indoklásra, mert én semmilyen olyan érvet nem találok, amivel a premontrei rend tulajdonának visszaszolgáltatását törvényesen meg lehetne tagadni” – fogalmazott Kincses Előd. A telekkönyv kiigazítását egyébként már annak megszületését követően bíróságon támadta meg a rend, akkor első fokon – ugyancsak Nagyváradon – vesztett. A fellebbezéskor Bukarestbe került az ügy, ám ott már nem születhetett ítélet, mivel a második bécsi döntéssel Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. A román állam törvénytelen intézkedéseit akkor a magyar állam hatályon kívül helyezte, így a rend újra visszakapta tulajdonát. Utoljára 1948-ban vette el az ingatlant a premontreiektől a kommunista rezsim. A restitúciós törvénybe mégsem fér bele az illetékes hivatalok megítélése szerint, hiszen szerintük a tulajdonjogtól való megfosztás első dátumát, 1936-ot kell alapul venni. Kincses Előd elképesztőnek tartja, hogy bár a restitúciós törvény szerint az 1945. március 6-a után állami tulajdonba vett ingatlanokat vissza kell szolgáltatni, a rendtől pedig 1948-ban vették el a gimnázium épületét, a legfelsőbb ítélőtábla mégis kimondta, hogy a premontrei rendre nem vonatkozik a törvény, mégpedig a Petru Groza által kezdeményezett 260-as törvény szerint, amely 1945. április 4-én jelent meg. „A legfelsőbb bírói testület ezzel azt állítja, hogy április március előtt van” – fogalmaz az ügyvéd. Azt mondja, természetesen fellebbezni fognak, hiszen szerinte csakis a strasbourgi Európai Emberjogi Bíróság által oly sokszor kifogásolt politikai befolyásnak tudható be, hogy a nyilvánvaló jogsértés dacára kedvezőtlen ítélet született. „Strasbourgig meg nem állunk” – szögezte le. Más ingatlanokért is perelni kényszerülnek A Nagyvárad-hegyfoki Premontrei Prépostságnak egyébként nem ez az egyetlen tulajdonjogi peres ügye. Mint arról beszámoltunk, a váradszentmártoni rendház ügyében tavaly év elején hozott kedvezőtlen ítéletet a legfelső semmítőszék. Fejes Rudolf Anzelm prépost-prelátus már tavaly februárban a strasbourgi emberjogi bíróság elé vitte az ügyet. Annak az épületnek jelenleg egyébként egy gyógyszerforgalmazó vállalat a tulajdonosa, amely 1959-ben, az államosításkor kapta meg a rendház tulajdonjogát. Az apát már akkor azt mondta, a szentmártoni épület ügyében egyértelmű diszkrimináció történt a premontreiekkel szemben. Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár) 2011. március 25.Kettős mérceMiközben a román sajtó és a politikum egy része magyarellenes hisztériakampányba kezdett azt követően, hogy egy magát „székely gárdistának” valló elmerogygyant március 15-én úgy nyilvánította ki mély „nemzeti” érzelmeit, hogy rituálisan fölakasztott egy Avram Iancut ábrázoló bábut, az továbbra is elsikkad, hogy egyes körök még ma is virtuális hajtóvadászatot folytatnak például Kossuth Lajos ellen. Ahol kisebb a magyarok számaránya, ott föl sem merülhet, hogy utcát nevezzenek el róla, ám ahol kedvezőbb az arány – mint Marosvásárhely –, ott is évek óta tart a huzavona amiatt, hogy szélsőséges román szervezetek bíróságon támadták meg az önkormányzat azon határozatát, amelynek értelmében az egykori kormányzó elnökről neveznének el közterületet. A helyi bíróság mondvacsinált érvek alapján megsemmisítette a határozatot, lábbal tiporva az önkormányzatiságot, ami a sepsiszentgyörgyi Petőfi utca esetével rokonítja az ügyet.. A Kossuth ellen ágáló szervezetek által megfogalmazott „érvek” ráadásul gyakran a nemzetgyalázás határát súrolják, miközben azt a légből kapott mantrát skandálják, hogy Kossuth – akinek a szabadságjogokért vívott küzdelme elismeréseként például a washingtoni törvényhozás épületében is áll szobra – negyvenezer románt mészároltatott volna le. Emiatt azonban tudomásunk szerint nem sűrűn szoktak belső vizsgálatot indítani a gyalázkodók munkahelyén, pedig az ilyesfajta uszítás sem kisebb horderejű gazemberség, mint Iancu „kivégzése”. (Akiről viszont tudjuk, hogy az általa irányított martalócok számos dél-erdélyi településen hajtottak végre népirtást a magyarok körében.) De ilyen kettős mérce érvényesül más ügyekben is. A nagyváradi premontrei gimnázium épülete csak azért nem kerülhet vissza a tanítórend birtokába, mert nem 1945 után, hanem a második világháború kitörése előtt rabolták el. Pedig a józan ész azt diktálná, hogy a telekkönyv-hamisítás akkor is bűncselekmény, eredménye pedig semmis, ha azt a királyi Románia soviniszta egyetemi professzora – az erdélyi és partiumi magyar oktatás felszámolásában jeleskedő Onisifor Ghibu – követte el, nem pedig egy kommunista pribék. De úgy tűnik, arra még várnunk kell, hogy az ilyen ügyekben ne a kettős mérce élvezzen elsőbbséget a józan ésszel – és persze a törvények, valamint a tulajdon szentségével – szemben. Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár) 2011. május 6.Szekus módszerekkel a premontreiek ellen?Két ismeretlen férfi támadta meg kedden a nagyvárad-hegyfoki premontrei prépostság levéltárosát, annak bukaresti lakásában, tudta meg a Reggeli �?jság szerda délután Fejes Rudolf Anzelmtõl, a szerzetesrend nagyváradi fõapátjától. A levéltáros hölgyet ért inzultus feltételezhetõen összefügg azzal a perrel, amelynek során a Szent István Vértanúról Nevezett Váradhegyfoki Prépostság visszaköveteli a román államtól, jelesül a nagyváradi önkormányzattól a premontreiek által alapított, tõlük elbitorolt, ma Mihai Eminescu költõ nevét viselõ gimnáziumot. A hónapok óta folyó pereskedésben végül március 18-án született meg az elsõfokú döntés, amelyben a szerzetesrend igénylését elutasították. Mint ezt lapunk is többször megírta, a felperes és annak képviselõje, Kincses Elõd marosvásárhelyi ügyvéd szerint a premontreiek érvényes dokumentációkkal, telekkönyvi kivonatokkal igazolták a bíróság elõtt, hogy a szóban forgó ingatlanegyüttes - amelynek maga az iskolaépület csak egy része - a restitúciós törvények értelmében visszajár nekik. Ugyanis azt a román kommunista rezsim egy 198-48-as rablótörvény alapján kobozta el a római katolikus rendtõl. Az alperes nagyváradi önkormányzat viszont semmilyen törvényes dokumentációval nem rendelkezik, egyedül Onisifor Ghibu professzor egykori levelezéseire hivatkoznak, aki a két világháború között éjt nappá téve azon ügyködött, hogy a kisebbségi egyházaktól és közületektõl minél több vagyont elorozzon, szerezzen a román állam és közvetve a többségi intézmények, egyházak javára. Csakhogy a 1930-as évek Romániája igazán nem egy mintajogállam volt, ráadásul az a bizonyos bírói ítélet nem is volt végleges. Az a sajtóban megjelent két érv is hamis, hogy a váradi prépostság nem rendelkezett jogi személyiséggel, illetve hogy az �?ri utcai ingatlanokat a magyar állam tulajdonolta, így az impériumváltáskor jogszerûen kerültek át a román állam tulajdonába. Jogi személyiségét egy önkényes állami intézkedés nyomán valóban elveszítette átmenetileg a váradi prépostság a harmincas években, de 1940 tavaszán visszakapta, mivel Bukarest rákényszerült a Szentszékkel kötött konkordátum betartására, amit pár évvel korábban megsértett. A premontreiek tulajdona pedig sosem volt magyar állami tulajdon, ezt a telekkönyvi bejegyzések egyértelmûen igazolják. Tehát rengeteg hazugság és csúsztatás lát napvilágot a román médiában a rendrõl és annak tevékenységérõl, helyzetérõl, el egyenesen az egyház- és magyarellenes uszításig. Eklatáns példa az osztrák tulajdonú Jurnal bihorean - amelyet a helyi hatalom afféle félhivatalos szócsöveként kell kezelni - szerdai összeállítása, amely már címében is azt sugallja, hogy a papok a világi javakra és örömökre áhítoznak. A márciusi ítélethozatalt követõen múlt hét végén kapták meg a bírósági végzést a premontreiek, mondta el tegnap lapunknak Anzelm atya. A döntés indoklása a felperes és ügyvédje szerint több mint furcsa, ugyanis hat pontban jelenti ki, hogy az önkormányzat érvei nem állják meg a helyüket, illetve hogy a premontreiek által elõterjesztett bizonyítékok valódiak, azonban furcsamód a váradi bíróság mégis arra az 1937-es rektifikációra hivatkozik ma is, amirõl késõbb egyértelmûen bebizonyosodott, hogy közönséges okirat-hamisítás volt. Az ítélethozatal után pedig több inzultus érte már a váradi premontrei rendet, jelentette ki a prépost. Azon kívül, hogy kedden rátörtek a levéltáros hölgyre (aki feljelentést tett errõl a rendõrségen) és megfenyegették, hogy megverik és megerõszakolják, ismeretlenek megrongálták a premontreiek �?ri utca templomának gyóntatószékét és ajtóit. Az is furcsa, hogy a rend levéltárosát érthetetlen és törvénytelen módon nem engedték be a váradi várban mûködõ levéltárba, hogy kikeressen onnan a rend tulajdonára vonatkozó dokumentumokat, azonban ezek mégis hozzáférhetõk voltak mások számára. Nemrég ugyanis az állami levéltárban levõ premontrei iratok másolata megjelent a tavaly októberben boldoggá avatott vértanú püspök, Bogdánffy Szilárd életét bemutató kötetben - mesélte a fõapát. Az atyát már az sem lepi meg, hogy mindig a tárgyalási fordulók után látnak napvilágot a román nyelvû médiában mocskolódó, a közvéleményt félretájékoztató írások. A prépost elmondta, már megfellebbezték az elsõfokú ítéletet, és kérik az ügy áthelyezését más megyébe. Mint megtudtuk, a váradi önkormányzat is fellebbezett, ugyanis Bolojanék is elégedetlenek a bírósági ítélettel, amely nem adott nekik egyértelmûen igazat és nem jelentette ki, hogy az övék a gimnázium. Ráadásul még az iskola mögötti területek (az ún. Voinþa stadion) is visszajárnak a szerzetesrendnek, pedig oda a polgármesterék már mindenféléket terveznek, pl. parkolót. Nagyváradi magyarok egy csoportja nemrég aláírásgyûjtõ akció kezdeményezését javasolta, így szeretnék jelezni támogatásukat a premontrei rend felé. Fejes Rudolf azt is elmondta, hogy sem a magyarság érdekvédelmi szervezetétõl, az RMDSZ-tõl nem kapott eddig semmilyen támogatást, sem a váradi római katolikus püspökségtõl. Mivel egy nagy múltú, egyházi hátterû magyar tanintézet sorsáról van szó - amely amúgy számos kiváló román, zsidó, szlovák és más nemzetiségû értelmiségit bocsátott útjára az évtizedek során -, Anzelm atya érthetetlennek véli, hogy mind a bihari RMDSZ, mind a püspökség inkább félrenéz, de valamiért nem foglal állást mellettük. Sõt, Markó Attila RMDSZ-es politikus, kisebbségügyi államtitkár, az Egyházi Ingatlanokat Visszaszolgáltató Különbizottság aligazgatója nemrég a Duna Televízió egyik mûsorában határozottan úgy vélekedett, hogy a premontrei rendet nem illeti meg az egykori premontrei gimnázium (!). Fejes Rudolf Anzelm kijelentette, folytatja a harcot a gimnáziumért, még akkor is, ha megfélemlítéssel és egy demokratikus államban megengedhetetlen szekus módszerekkel akarják ettõl eltántorítani. Szõke Mária, Reggeli �?jság Erdély.ma 2011. december 12.HÍRADÁS NÉLKÜLFelmondásra kényszeríti az új tulaj a Krónika újságíróit? Értesüléseink szerint a Krónika szerkesztőit hamarosan az Udvarhelyi Híradó Kft. alkalmazza, amelynek több ingóságát árverezik szombaton tartozásai miatt. Nagy a bizonytalanság a Krónika szerkesztőségében: a Kolozsváron szerkesztett országos magyar napilap munkatársait az Udvarhelyi Híradó Kft. (UH) veszi át, ugyanis a lapot megjelentető Krónika Kiadó Zrt.-t hamarosan felszámolják. A Székelyhon hírportált, a Vásárhelyi Hírlap, a Csíki Hírlap, a Gyergyói Hírlap és az Udvarhelyi Híradó napilapokat kiadó Udvarhelyi Híradó Kft.-ben egy magyarországi alapítvány a többségi tulajdonos. A Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány tavaly decemberben, rögtön létrehozásakor 250 millió forintos adományt kapott a Szerencsejáték Zrt.-től. Júniusban 90%-os tulajdonrészt szerzett az Udvarhelyi Híradóban. Információink szerint néhány hónapja a Krónika is a Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány érdekeltségi körébe tartozik. Bizonyos vélemények szerint a magyar nyelvű sajtóorgánumok alapítványon keresztül lebonyolított akvizíciója által a Fidesz-kormány épít magának hátországot Erdélyben. Értesüléseink szerint a Krónikában bekövetkezett változások után az új tulajdonos nem jelentkezett, nem ismertette a szerkesztőséggel szándékait, jelenleg Deák Attila, a Krónika vezérigazgatója a kapcsolattartó személy az új tulajdonos és a szerkesztőség tagjai között. Forrásaink szerint Deák Attila december 7-én este közölte a szerkesztőség tagjaival: mondjanak fel a lapnál önszántukból, hogy az Udvarhelyi Híradó alkalmazhassa őket. A szerkesztőség egyelőre nem sieti el a felmondást, ugyanis szerintük nincs arra garancia, hogy ismét és azonos feltételek mellett alkalmazza őket az UH. Emellett nehezményezik, hogy az UH vezetősége részéről senki sem érkezett Kolozsvárra tájékoztatni a szerkesztőséget arról, hogy az elkövetkezőkben milyen terveik vannak a lappal. Úgy tudjuk, a Krónika Kiadó adminisztratív osztályának nagy részét már leépítették, ugyanis szolgáltatásaikra az új felállásban már nem lesz szükség. Állítólag a leépítés viszonylag békésen zajlott, volt, aki nyugdíjba vonult, mások új munkahelyet kerestek. Forrásaink szerint a szerkesztőség tagjait érintő átszervezést a vezérigazgató elutasította. A szerkesztőség további aggodalmaira az ad okot, hogy az új tulajdonos az átvételüket követő időszakban újratárgyalná a béreket, és szerintük ennek célja a kiadások csökkentése: attól tartanak, hogy jelenlegi fizetésüknél kevesebbet ajánl meg nekik az új alkalmazó. A titokzatosság miatti feszültséget tovább növeli az a tény, hogy az Udvarhelyi Híradó Kft. több ingósága is kalapács alá kerül pénteken, mivel a cég 564 319 lejre rúgó adósságot halmozott fel az állam felé. A Hargita Népe napilapban közölt információk szerint a pénteki árverésen összesen 394 100 lej értékben egyebek mellett kalapács alá kerül 14 gépjármű, egy hőközpont, egy légkondicionáló berendezés, továbbá készülékek, berendezések, számítógépek kerülhetnek új tulajdonoshoz. A tartozásokról és a cég jelenlegi anyagi helyzetéről az Udvarhelyi Híradó kft. vezetőségénél érdeklődtünk. Azt szerettük volna megtudni, hogy az UH milyen pénzügyi forrásokból kívánja a Krónika szerkesztőségére fordítandó költségeket fedezni, azonban a következő választ kaptuk: "Az Udvarhelyi Híradó Kft. a hivatalosan bejegyzett, romániai pártoktól független magánvállalkozás, amelynek finanszírozását a tulajdonosok végzik. Kiemelve ismét a médiavállalkozás jellegét, úgy gondoljuk, hogy a cég üzlet politikája meg egyéb, ehhez kapcsolodó döntések nem publikusak. Az ANAF honlapján közétett információkkal kapcsolatosan csak annyit, hogy jobban tennék, ha a világhálóról szerzett adatoknak tüzetesebben útánajárnának, ezt ugyanis az újságírói etika megköveteli. Egyébként is az Udvarhelyi Híradó Kft. nem egy frissen induló vállalkozás, hiszen már több éven keresztül megállta helyét ezen a folyamatosan változó piacon és ez a szervezet víziója a közeljővőben is, mindezt továbbra is úgy kívánja elérni, hogy betartja az érvényben levő törvényeket." Kifizette az állam felé a tartozását az Udvarhelyi Híradó Kft. A Krónika szerkesztősége jelenleg az Udvarhelyi Híradó Kolozsváron létrehozott kirendeltségének székházában szerkeszti a lapot. A kirendeltség létrehozásáról a Hivatalos Közlöny idei, október 21-i kiadásában tájékoztat. A kirendeltség az Eperjes (Onisifor Ghibu) utca 14. szám alatt található, egy akkora felületű irodában, amelyben legfennebb tíz személy férhetne el kényelmesen, ehhez képest - az Erdélyi Napló szerkesztőivel együtt - ennek duplája a helyiségben dolgozók száma. (Tulajdonosi viszonyok. A 2004-ben bejegyzett UH kiadón a Bap Agecyben érdekelt Albert András és Petroczki Géza üzletemberek illetve a Limoon Limited ciprusi cég osztozott. 2008. április 17-én a Hivatalos Közlönyben megjelent információk szerint az UH Kiadó kft. társtulajdonosi viszonyai megváltoztak: a ciprusi cég és Petroczki kilépett. Az üzletember a Bap Agency Kft.-ből is kivonult, tulajdonrészét pedig Albert vette át. Az egy évvel később, szeptember 17-én megjelenő Hivatalos Közlönyben szereplő adatok szerint a Bap Agency alaptőkéjét megemelték. Továbbra is Albert maradt a tulajdonos, ám magánszemélyként is belépett, a társasági tőke 25%-ának tulajdonosaként, 75% a Bap Agency kft. birtokában maradt. Ugyancsak 2009-ben adminisztrátor-csere ment végbe az UH-nál, az új adminisztrátor Székely Róbert lett, aki Köllő Bálintot váltotta a tisztségben. Az augusztus 19-én megjelent Hivatalos Közlöny szerint Albert András az Udvarhelyi Híradó Kft.-ben magánszemélyként birtokolt tulajdonrészét és a Bap Agency által birtokol tulajdonrészének nagyobb részét eladta a Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítványnak, cserébe 553 500 lejt kapott. A Bap Agency-nek az UH-ban jelen pillanatban 10%-os részesedése van, miközben a magyarországi alapítványé a 90%.) Kertész Melinda Transindex.ro 2012. április 6.Romolhat a márciusi tűzben megrongálódott radnóti kastély állaga a visszaszolgáltatásigEsély sincs arra, hogy még az idei év folyamán visszakerüljön a Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye, ezen belül a státus alapítvány birtokába a radnóti Kornis-Rákóczi-kastély. A március 18-ai tűzesetben megrongálódott, amúgy sem túl jó állapotban levő műemlék állaga így várhatóan tovább romlik, mivel amíg nem születik döntés, sem a művelődési minisztérium, sem az egyház nem láthat hozzá felújításához. Egyelőre próbálnak megoldást találni a problémára. „Reménykedem abban, hogy a márciusi tűzeset felgyorsítja a restitúciót, jobban ráirányul a figyelem” – fogalmazott Holló László, a radnóti kastélyt visszaigénylő Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány elnöke, amikor a Krónika arról faggatta, hogy mit lehet tenni a jelenlegi helyzetben a tulajdonjog megszerzésének felgyorsításáért. Halálra ítélve? Egyelőre csak keresik a megoldást a jelenleg visszaszolgáltatási patthelyzetben levő kastély felújítására A státus elnöke azonban nem túl derűlátó a visszaszolgáltatás kapcsán. Mint mondja, az egyház éppen tíz éve várja a restitúciós bizottság döntését, azonban sem pozitív, sem negatív lépés nem történt. Azóta úgy próbálják elejét venni annak, hogy a még mozdítható tárgyak eltűnjenek az ingatlanból, hogy magán őrző-védő céget fogadtak fel a kastély és környéke őrzésére. Jelenleg sem tudnak semmi mást tenni, mint várni az illetékesek határozatára. Holló ugyanakkor úgy véli, a bizottsági elutasítás is jobb lenne, mint a jelenlegi patthelyzet, hiszen akkor az igazságszolgáltatás útján próbálhatnák visszaszerezni jogos jussukat – több státusingatlan került már vissza peres úton az egyház tulajdonába. A perek terén pedig a státusnak vannak pozitív tapasztalatai, hiszen egyebek mellett éppen a radnóti kastély mögötti egyik gazdasági épületet sikerült visszaperelniük, amit a korábbi tulajdonos értékesített. Holló egyébként úgy látja, hogy a restitúciós bizottság immár hat éve nem működik a státus javára. Ennek okát az alapítvány elnöke a harmincas évek nacionalista támadásaiban látja, az akkor Onisifor Ghibu nevével fémjelzett státusellenes támadások ma is gyakorta visszaköszönnek azoknak az érvelésében, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy a katolikus egyház ne vehesse birtokba a tőle elkobzott javakat. A szélsőséges nacionalista nézeteiről ismert nemzeti parasztpárti politikus, egyetemi tanár egyenesen a státus létjogát vonta kétségbe, s ezzel úgy tűnik, mély nyomokat hagyott az utána jövőkben is. Nincs esély előrelépésre Hasonlóképpen látja a helyzetet e tekintetben Markó Attila, az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásával megbízott szakhatóság egyetlen magyar tagja is. Mint lapunknak elmondta, tulajdonképpen álproblémák állnak a visszaszolgáltatás útjában, azonban ő egyedül hiába bizonygatja, hogy a státusvagyon a katolikus egyházat illeti meg, ha a szaktestület másik négy tagja ennek ellenkezőjét állítja. „Őket kellene meggyőzni” – vallja. Mint ecsetelte, az a gond, hogy mindeddig jogilag nem sikerült tisztázni, hogy a státus mint önálló jogi személy, illetve az annak alapjait képező önálló jogi személyek hogyan kapcsolódnak az egyházhoz. Markó szerint a státusvagyon visszaszolgáltatása azért akadozik, mivel a bizottság többsége szerint ez tulajdonképpen az egyház civil vagyonának minősül. Mindezek fényében a szakember belátja, egyelőre esély sincs arra, hogy a bizottságban pozitív döntés szülessen. Sőt afelől is kételyei vannak, hogy a szaktestületben egyhamar napirendre kerüljön például a radnóti kastély visszaszolgáltatásának kérdése. „Valószínűleg előbb-utóbb ezek a kényesebb ügyek is terítékre kerülnek, ezeket is kivizsgálja a bizottság, azonban nem hiszem, hogy éppen választási évben a kormány belenyúlna ezekbe az ügyekbe” – fejtette ki kérdésünkre Markó Attila, aki szerint a jogi kérdések tisztázása vethetne véget a sok éve tartó huzavonának. Egyébként a restitúciós bizottság magyar tagja is úgy látja, a negatív döntés is jobb a semminél, mivel akkor legalább esély nyílik arra, hogy az igazságszolgáltatás az egyház javára döntsön. Amíg azonban nincsen döntés, a felekezeteknek nincs lehetőségük más fórumoktól kérni jogorvoslatot. Nekilátnának a felújításnak A visszaszolgáltatásig sem ülnek azonban ölbe tett kézzel az egyház illetékesei. Mint Holló László lapunknak elmondta, már tárgyalásokat folytatnak vállalkozókkal a felújítási munkálatokról, de még nincs semmi konkrétum. „Körülményes nekilátni a munkának, mivel az ingatlan egyelőre nincs a tulajdonunkban. Azonban remélem, hogy hamarosan körvonalazódik valamilyen megoldási javaslat” – fogalmazott a státus elnöke. A kulturális minisztérium – bár más körülmények között feladata lenne – sem tehet ugyanakkor semmit, mivel az ingatlan per alatt áll. Nemrég Hegedüs Csilla, a szaktárca tanácsosa úgy nyilatkozott, egyetlen megoldást lát a restaurálási munkálatok mielőbbi elkezdésére, éspedig azt, hogy civil szervezetek vegyék kezükbe a kezdeményezést, ahogy ez korábban történt a bonchidai Bánffy-kastély esetében. Az ingatlan – mint arról több ízben beszámoltunk – tíz évig állt per alatt, a Transylvania Trust Alapítvány – amelynek Hegedüs egyébként az ügyvezetője – folyamatosan dolgozott a műemlék helyreállításán. Kérdésünkre, hogy keresték-e már meg esetleg civil szervezetek, hogy foglalkoznának a radnóti kastély felújításával, Hegedüs nemmel válaszolt. Azonban – mint részletezte – folyamatosan tárgyalnak az egyház képviselőivel a megfelelő megoldásról. A felújításhoz szükséges pénzösszeget is elő kell ugyanakkor valamilyen úton teremteni, ugyanis a hasonlóképpen tűzesetben megrongálódott felvidéki Krasznahorka várával ellentétben Radnót várkastélyára senki nem kötött ingatlanbiztosítást. Amint arról lapunkban beszámoltunk, felelőtlen tarlóégetés okozhatta azt a március 18-ai tüzet, amelynek lángjai átterjedtek a Gyulafehérvári Római Katolikus Egyháztól, azon belül a státus alapítványtól a román állam által elkobzott, a köznyelvben korábbi tulajdonosai révén Kornis-Rákócziként emlegetett radnóti kastélyra. A kár értéke felbecsülhetetlen, mint Holló László, a státus elnöke elmondta, két sarokbástya tetőszerkezete égett ki teljes mértékben, összesen mintegy ezer négyzetméteren szakadt be a tető. A lángok szerencsére csak kismértékben terjedtek át a fő épülettest cseréppel fedett tetőzetére. A Maros partján álló négy sarokbástyás, kétszintes kastély a XVI. században épült reneszánsz stílusban. A Bogáthy, majd a Kornis család tulajdonát képezte, aztán a Rákóczi család tulajdonába került. Apafi Mihály erdélyi fejedelem is használta a kastélyt, amelynek nagytermében 15 országgyűlést tartott. A gyakran változó tulajdonosok sorában találjuk II. Rákóczi Ferencet is. 1887-ben a római katolikus egyház tulajdonába került, amely katolikus gazdasági iskolát működtetett az épületben. 1948-ban államosították, de oktatási funkciója megmaradt. 2002-ig mezőgazdasági iskola működött a kastélyban. Bálint Eszter. Krónika (Kolozsvár) 2012. június 19.Vesszőfutás az adatokértA magyar történelmi egyházak fölött fenyegető felhők vannak. Érdemi restitúciós törvény kellene, s nemcsak kellene, érvényesítése, új formába öntése is igényeltetik. Az igény azonban meghatározatlan, félszekkel és legyintésekkel körülvett. Már lényegében mindenki lemondott a magyar (és feledni nem érdemes: egyúttal a kisebbségi, vagyis európai normák és alkotmányos jogok által védett!!) egyenlő érdekérvényesítési, méltósághoz való joggyakorlati, felekezeti szabadságot biztosító elveket követő magatartások segítéséről, netán megszervezéséről. Restitúciós felhőzóna A magyar történelmi egyházak fölött fenyegető felhők vannak. Érdemi restitúciós törvény kellene, s nemcsak kellene, érvényesítése, új formába öntése is igényeltetik. Az igény azonban meghatározatlan, félszekkel és legyintésekkel körülvett. Már lényegében mindenki lemondott a magyar (és feledni nem érdemes: egyúttal a kisebbségi, vagyis európai normák és alkotmányos jogok által védett!!) egyenlő érdekérvényesítési, méltósághoz való joggyakorlati, felekezeti szabadságot biztosító elveket követő magatartások segítéséről, netán megszervezéséről. Az alábbi témajavaslat egy évvel ezelőtt született, de bábái, névadója, pártfogója, respektálója mindmáig nem akadt. Igaz, csupán egy év …semmi az, ha európai időben mérjük, s még kevesebb, ha a kereszténység évezredes históriáját tekintjük. Eközben ugyan megszületett a magyarországi alaptörvény, melyben kőbe vésték a Szent István-i örökséget, de a határon túliság immár Európán túliságot is eredményezett, így ennek eszmei határokon átívelő érvénye halotthalvány maradt. Mint ismeretes, a húszas-harmincas években csendőrségi segédlettel írattatott, bírói csalafintasággal megítélt történelmi vagyonfosztás áldozatául odalökött piarista, minorita, premontrei, rendi tulajdon, erdélyi státus, illetve szilágysomlyói és máramarosszigeti református gimnáziumok ügye oly dicstelen véget ért. Mert ha érdemi végét nem látta is senki, a „határon túliakat” megsegítő áldó kezek nem érnek el a román „igazság”szolgáltatás mai magasságáiig. Onisifor Ghibu kolozsvári pedagógus román nacionalista eszmekészlete kiváló alapanyag volt és máig az is maradt az egyházi vagyonvisszaszolgáltatás terén – reá hivatkozva ültetnek a korrupció-ellenes ügyészség (DNA) várószobájában órákig, legyen időm meggondolni, valóban akarom-e büntetőügyi feljelentésemet kézbesíteni a korrupt bírák ellen. Mert hát nem úgy megy az, leadsz egy okiratot, s halad a maga útján az érdemi eljárás felé…, hanem a panaszlevélen meg is ágyazhatsz akár, az irodába cövekelt kerti pad s a vidéki állomás várótermére hajazó környezet inkább megfontolásra késztetne… Szemben a két méretes egyenplakáttal, melyek az igazságügyi reform 2005–2007-es kampányából maradtak itt a magvas szlogennel: Ne adj csúszópénzt! Justitia bekötött szemmel, kezében patikamérleggel és az igazság gyíklesőjével áll a Dâmboviţa ívelt hídján, mi több, Ő maga a középső tartópillér, ezzel is igazolva, hogy a demokratikus államiság moccanthatatlan tartópillére az igazságszolgáltatás. Akik még hiszik a Grimm-mesék andalítóságát, s nem merengenek el azon, miért és ki kötötte be az úrhölgy szemét, ne kelljen látnia a csúszópénzek átutalásait, talán el sem gondolkodnak azon, miért kell(ett?) a bírák függetlenségét kiemelten is hangoztatni, sőt néhány vétkest még le is buktatni… A legfelsőbb szinteken egy méltó lélek felkenése ugyanis 100 ezer eurónál kezdődik, ezt már csak úgy kápéban átadni nem elegáns. A kérdés tehát az, telik-e a visszaszolgáltatásra azoknak, akik vissza (!) akarnak kapni?! A román politikai elitben (s talán a romániai felsőmagyar elitet sem elkülönítve) ugyanakkor aligha gondolta végig bárki is, hogy a csalafinta bürokrácián bárki is átverekedheti magát, ha jogai érvényesítésébe fogna. A bizottsági, közintézményi, miniszteriális szinteken nap mint nap sértik vérig az állampolgárok közérdekű adatmegismeréshez való jogát, módod sincs bizonyítani, mikor és mit vettek el jogtalanul, mert nem hozzáférhetőek a rekvirálási, államosítási rendeletek, törvények, szabályozási és végrehajtási utasítások. Keresd csak a 2001. évi 544-es törvény alapján, amit tudhatnál a közérdekű adatok nyilvánosságáról…, próbáld meg a 2002. évi 182-es törvényt átlátni, mely az adatminősítések feltételeit tartalmazza (titkos, bizalmas vagy korlátozott elérhetőségű változatokkal, tartalmi garanciákkal)…, s ezzel úgy korlátozzák bármely megismerési és érdekérvényesítési jogodat, ahogy csak eszükbe jut. Hogy a szabályzat nem átlátható, az alapjog-korlátozással szembeni alkotmányos követelményeknek nem felel meg, azt csak kevesen fedezik föl, ennek hátterében a bizalmas minősítőrendszer így ellenőrizhetetlen, beláthatatlan. S aki éppen odabentről fogalmazza meg mindezt, lásd Gabriel Catalan esetét a Belügyminisztériumnál, az „államtitoknak” minősülő létszámleépítési adatközléssel érdemli ki az elbocsátást… Pedig talán fölértékelték a „bűnét”: a 2002. évi 182-es törvény 17. bekezdése szerint többek közt „az adatok államtitoknak minősülnek, ha az nemzetközi szerződésből eredő kötelezettség alapján minősített adat, továbbá, ha honvédelmi, nemzetbiztonsági, bűnüldözési vagy bűnmegelőzési, központi pénzügyi vagy devizapolitikai érdekből, külügyi kapcsolatokra, nemzetközi szervezetekkel való kapcsolatokra, bírósági vagy közigazgatási hatósági eljárásra tekintettel korlátozza”. Az átláthatóság kedvéért: az információ-szabadság viszont „az alkotmányos korlátok megítélésével összefüggésben – legalább annyi alkotmányos védelmet élvez, mint az »anyajog«, a véleménynyilvánítás szabadságjoga”. Akkor hát találd ki, lehet-e véleményed, ha hivatalnok vagy, lehet-e információd, ha állampolgár vagy…?! Mi sem egyszerűbb, mint Európára áttekinteni…, majd ott megvan a megoldás! Hiszen ugyanezt az elvet támasztja alá az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: EEJE) szövege is. Az egyezményt az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyvvel együtt az 1994 évi 30. törvény hirdette ki. Az egyezmény 10. cikkének 1. pontja szerint „mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson”. A 2. pont a következő korlátozást engedi meg: „e kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó szabadságok gyakorlása a törvényben meghatározott, olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a területi sértetlenség, a közbiztonság, a zavargás vagy bűnözés megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve vagy jogai védelme, a bizalmas értesülés közlésének megakadályozása, vagy a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából”. Tekintélypártatlanság Méltó és decens mindez. A román Alkotmány 20. szakaszának (1.) bekezdése szerint „Az állampolgárok jogaira és szabadságaira vonatkozó alkotmányos rendelkezéseket az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával és a Románia által részes félként aláírt paktumokkal és más szerződésekkel összefüggésben értelmezik és alkalmazzák”. Ám az, mit is vélnek paktumokkal összefüggésben állónak, immár nem a mezítlábas polgári pereskedő, hanem a hatóság magánjoga. A hétköznapi tapasztalat azt mutatja, hogy csak nagyon korlátozott körben létezik az államigazgatási titkosítás feletti bírói kontroll. Habár az alapjog érvényesülése érdekében evidensen biztosítani kell a nyilvánosságkorlátozás feletti érdemi és hatékony bírói jogorvoslati lehetőséget – ennek a formai kritériumok vizsgálatán túlmenően ki kell terjednie a nyilvánosságkorlátozás indokoltságának tartalmi vizsgálatára is –, de az indoklás alkalomszerűen titokzatossá tud lenni, amint opponálnál hozzáférésed nehezítése ügyében. Észre sem veheted, hogy a közérdekű adatok nyilvánosságához való jog szükséges és arányos korlátozása akkor garantálható, ha a nyilvánosságkorlátozás indokoltságának tényleges tartalmi felülvizsgálata is biztosított… Ezzel szemben a román bírósági gyakorlat az, hogy hiába van szoftveres alapú bírói kiszignálás, valahogy a „rázós ügyek” mindig azokhoz a bírákhoz vagy bírói tanácsokhoz kerülnek, amelyek képesek lehetnek hatékonyan védeni a szigorúan titkos, illetve titkos vagy bizalmas minősítésű adattal összefüggő „közérdekeiket”. Magyarán: nem tudsz, s nem is tudhatsz meg semmit, alkotmányosan és paktumosan felszerelkezve sem. A titokfejtés közben a tájékozódáshoz való jogod mégsem szűnik meg tökéletesen… Keresgélsz, közlönyök, jogtárak, weboldalak… A Centrul Resurse Juridice honlapján www.crj.ro illusztrációs készlet hasonló esetekre, ahol minősítés feletti bírói kontroll hiányáról olvashatunk a központ maga által kezdeményezett próbaperei kapcsán. A 2011-es évi beszámolójuk szerint: a minősített adattal kapcsolatos próbapereiknél az esetek többségében a bíróságok nem a minősítés megszüntetését kezdeményezték és nem az adatok kiadását állapították meg. Holott egy „normális” demokráciában azt kellett volna megállapítaniuk, hogy jogellenesen nem adták ki az adatot…, azaz el kellett volna rendelniük azok kiadását. Kevéssé csodálnivaló ezután, hogy a Strasbourgi Emberjogi Bíróságot a restitúciós ügyekkel miért árasztották el, s miért állt módjukban moratóriumot kiadni a román hatóságok számára… – tegyük hozzá: mindmáig „EU-intelem” maradt csupán, érvénybe léptetés vagy kényszerítő erejű befolyás nélkül… Coo-per-ráció Románia maradt az egyetlen, amely ezidáig nem volt képes európai jogi normáknak megfelelően, törvényes úton rendezni a volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését. Míg a polgári demokratikus országokban Nyugat-Európában a teljes oktatási rendszernek meghatározó részét alkotják a felekezeti iskolák, addig korunk Romániájában még az 1990 után kialakított vagy revitalizált magyar egyházi iskolai intézmények is többnyire jogfosztottak, tulajdonukból konstans módon kiforgatottak, állami szintű szabályozás és egyházi érdekű kezdeményezések összhangjának hiánya miatt lényegében mindmáig működésképtelenek. Az állapotok változása és a román állam következetesen vonakodó, a restitúciót nyíltan megnehezítő vagy ellentétes egyházpolitikai együttműködési szándéka miatt annó a magyar történelmi egyházak vezetői közös indítványban kezdeményezték, hogy Románia állami hatóságai juttassák vissza birtokunkba mindazokat az ingó és ingatlan javakat, melyeket önkényesen elkoboztak tőlünk. Ehhez elsődleges feladat az egyházi-felekezeti vagyonok leltárának elkészítése lehet, amihez nemcsak jogos információkhoz való hozzáférés szükséges, hanem szinte speciálisan szakavatott kutatójogászi felkészültség is, mellette történeti és jogi forrásbázis kialakítása, nemzetközi együttműködés megformálása és nemzetközi jogi normákat követő érdekérvényesítési lobbi megalapozása is, mely képes egyszerre kezelni a felmerülő ügyek tudományos háttéranyagát és elősegíteni a jogérvényesítés sikerét is. E programos cél szinte mellőzhetetlen eredménye lenne a restitúciós feladatok harmonizálása az uniós kötelező érvényű ajánlásokkal, a nemzetközi konvenciókra épülő levéltári és adatnyilvánossági jogelvekkel, mindezeken túl a magyar kulturális örökség kezelésének állami garanciákra épülő védelmével, fejlesztésével, bővítésével és digitalizálásával is. (...) E feladattudat föltehetően nem hiányzik a politikai akarat szintjén, de hatástalan marad mindaddig, amíg érdemi, pontos, célirányos és jogi garanciákkal is alátámasztott leltár nem készülhet az elveszett (vagy éppen most elveszni látszó) egyházi vagyonok teljes lajstromával. Ma már nem vitatható: a magyar történelmi egyházak fölött vonuló és mindegyre vastagodó, fenyegető felhők semmi jót nem ígérnek. A politikai idő és időjárás más időzónában zajlik, mint a szimpla állampolgároké, ez talán igaz lehet. Arról dönteni azonban, hogy vagy most összefognak az érdekelt és küzdőképes felek a még menthetőt menteni, vagy pár száz évre előre lebetonozzák előttük a mozgáspályákat, köztük a levéltárak, adattárak, titkos gyűjtemények és minősített okiratok felmérhetetlen adatbázisait is. Sokpárti egyeztetés, titokmentes alku, elszánt összefogás kéne most jellemezze a magyarságot, nem pedig a széttartás, motiválatlanság, önként vállalt vakság, belenyugvó tutyiság. Megannyi megkezdett ügyben ugyanis ma már kétségtelen, hogy peres ügyirati anyagok raktára, eredménytelenül lefolytatott eljárások sora, szakmai vétségekkel terhes vagy jogi perfekcióval nem ellátott kezdeményezések sorozata bizonyítja, milyen folyamatosan romló kondíciók veszik körül a magyar egyházi vagyonok visszaszerzésének folyamatát. A szaklevéltári ismeretek hiánya, vagy a politikai érdekérvényesítés eszközeinek párhuzamossága, megkísérelt egyedi restaurációs játszmák és alkuk elveszített esélyei jelzik azt, hogy az érdemi feltárás és az adatokhoz hozzáférés garantálása (esetenként a nyilvánosság vagy a szakjogászi érdeklődés számára sem elérhető források megközelítési nehézségeit legyőzve) nem nélkülözhető ebben a változó feltételrendszerű jogérvényesítési folyamatban. Az adatok, források, dokumentumok, peranyagok, ítéletek, peres vagy peren kívüli eljárási megoldások, a jogszabályok idői és érvényességi kondícióinak feltételei (nem kellő meglétük) nemcsak érvényteleníti az elszigetelt törekvéseket, de egymás ellen hangolja, a vetélytárs félnek is kiszolgáltatja az érdekelteket. Ennek egyetlen ellenszere lehetséges: prekoncepció-mentes helyzetfeltárás és jogszerűen érvényes érték-összeírás (vagyonleltár, hiányleltár, összehasonlító kimutatások, jogi és történeti dokumentáció) elkészítése, s kitartó együttműködés azok között, akik még nem adták fel örökre. Ugyanis nem azt, nem csak azt adják fel, ha cselekvésben bénultak maradnak, amihez joguk volna, ami jussuk lehetne. Hanem föladnák mindazt, ami nem egyedi örökségük, hanem köztulajdon, nem egyéni infójuk, hanem közérdekű adat, s nem zsebcselekkel folyó kis üzletecske, hanem vagyonbirodalmak elherdálásának folyamata. Ehhez pedig sem joguk, sem fölhatalmazásuk, sem erkölcsi méltóságuk nem adatott meg… Jogi forrásháttér az egyházi tulajdonok elsajátítás-történetéhez Fontos megjegyezni, hogy 1948–1989 között, a kommunista államigazgatási rendszer idején Romániában (a román törvények derogációjával foglalkozó parlamenti bizottság 1997. december 7-i jelentése alapján) hozzávetőleg 3077 államigazgatási törvény keletkezett, 131 törvényerejű döntés, 1954 államtanácsi rendelet (ebből 312 nem is jelent meg hivatalos közlönyben), 205 elnöki rendelet (ebből 143 nem jelent meg hivatalosan), így tehát az igazgatás vonatkozó törvényi háttere is roppant nehezen megragadható, peres úton még nehezebben érvényesíthető ezért anullálásuk is. Sajnálatos, hogy többek között csak a 175/1948-as rendeletet derogálták 1997-ben, amelyik törvényileg tiltotta az egyházi iskolák létét, de ami az egyházak tulajdonvesztésének valódi alapját szolgálta: az 176/1948-as felekezeti iskolák tulajdonára vonatkozó rendelet, az még mindezidáig érvényben van. A jogtalanságról összegyűlt forrásanyag, a dokumentációk feltárása, feldolgozása, nyilvánosságra hozatala, jogi háttéranyag visszamenőleges megismerése, mai jogszabályok szellemében történő átértékelés, jogi szintű képviselet garanciáinak kidolgozása korszakos kötelezettség lenne tehát. Ma még javarészt hiányzik, pontatlan vagy nem teljesség-értékű, aminek birtokában vagyunk, s nem kevésbé kérdéses az érdekek védelmében megszólalók kiléte, vállalásuk mikéntje, hangjuk vagy érdekérvényesítő képességük sikere sem. Nem egészen lehetetlen, de fölöttébb időigényes egy vagy több ilyen restitúciós pert végigvinni, nemcsak a jogi procedurális folyamat időtlensége miatt, hanem a hatósági ellenállás miatt is: ha egy megkeresésre éppen az igazságügyi tárca (mind jogos iratgazda) nem ad méltó választ, ha kivonja magát a jogszabály-alkotási folyamat múltidejéből azzal, hogy mai kapacitása nem elegendő a múltbéli jogtalanságok felszámolására – akkor nem véletlen, hogy lepusztulnak közben az egyházi ingatlanok, eltűnnek vagy visszavonulnak emlékezetükkel még élő bizonyságot adni képes személyiségek, s az adott állapot mint „örökkétig” tartó és megváltoztathatatlan lesz elkönyvelhető. Vagy olyan „múlt időként”, amelyre a jelennek már nem lehet visszahatása. Varga Andrea. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. augusztus 30.Ingatag ingatlanügyek – A visszaállamosítás törvénye ismét életbe léphet?Huszonkét évvel a kommunizmus bukása után úgy tűnik, veszélyes, a jogot és az európai normákat semmibe vevő visszarendeződési folyamat kezdődött el Romániában a történelmi magyar egyházaktól egykor elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása ügyében. A restitúciós törvény alkalmazása ugyanis mindeddig elenyészően kevés esetben szolgáltatott igazságot a kommunisták által megrabolt egyházaknak s az elmúlt hetek politikai zűrzavarából egyre inkább az bontakozik ki, a jelenlegi, Szociálliberális Szövetség vezette kormány azon mesterkedik, hogy egyfajta visszaállamosítási rendszert bevezetve meggátolja azt, hogy a történelmi magyar egyházak visszakapják jogos tulajdonukat. Erről kérdezték a Reggeli Újság munkatársai Fejes Rudolf Anzelmet, a váradhegyfoki premontrei prépostság főapátját, aki hosszú ideje vív szélmalomharcot a rend ingatlanjainak visszaszerzésért. Az elmúlt hetek politikai zűrzavarában Romániában egyre többször lehetett hallani, olvasni azokról a restitúciós törvényekről, melyek pár évvel ezelőtt kimondták, hogy a kommunista éra alatt elkobzott egyházi vagyonokat vissza kell szolgáltatni. Erdélyben és a Partiumban érthető módon a restitúció elsősorban a magyar történelmi egyházakat érintette. Az elmúlt években több száz visszaigénylési kérelmet nyújtott be mind a római katolikus, mind a református egyház, ezeknek azonban csak töredéke lett elismerve és még kevesebb a száma azoknak a döntéseknek, melyek elismerve a tulajdonviszonyok bizonyítását, illetve a kommunista rekvirálások jogtalanságát vissza is adták az egyházaknak elkobzott vagyonukat. Pár hete a közvélemény figyelmébe került az a restitúciós botrány, amelyet mind a médiában, mind a közbeszédben egyszerűen „a Mikó-ügy” néven ismerhettünk meg, s mely dióhéjban a sepsiszentgyörgyi református kollégium visszaigénylési procedúráját, illetve az ehhez kapcsolódó jogi és politikai szövődményeket jelzi. A Székely Mikó Kollégiumot ugyanis a restitúciós törvényeknek megfelelően visszaadták a református egyháznak, azonban a román kormány (elég zűrzavarosan és mestermódon ködösítve) kijelentette, a kollégium visszaadása a reformátusoknak törvénytelen volt, s az ügyben zajló procedúra során az esettel foglalkozó restitúciós bizottság több visszaélést követett el, amiért börtönbüntetésre ítélték a tagjait. A Mikó-ügy azonban nem csupán egyetlen esetre hívja fel a figyelmet, hanem egy igen veszélyes jelenségre, szándékosságra, éspedig arra, hogy a román kormány éppen arra keresi a lehetőséget, hogy megszüntesse a már életbe lépett visszaszolgáltatási folyamatokat, ami magyarán azt jelenti, 2012-ben, huszonkét évvel a kommunizmus bukása után ismét elkezdődhet az egyházi ingatlanok visszaállamosítása, mondta el lapunk kérdésére Fejes Rudolf Anzelm, a premontrei kanonokrend Szent István vértanúról nevezett váradhegyfoki prépostságának főapátja, akinek több folyamatban levő visszaigénylési kérelme vár megoldásra. A premontrei szerzetesrendnek több olyan ingatlanja van Nagyváradon és a közeli településeken (Félixfürdő, Püspökfürdő, Váradszentmárton), amelynek tulajdonjogát a rend tudja ugyan bizonyítani, ám mindeddig érthetetlen módon ezeket a jogilag megtámadhatatlan bizonyítékokat a román döntéshozók nem vették figyelembe. Az egyik ilyen halogatott visszaigénylési ügy az Úri utcában levő egykori premontrei iskola (mai nevén Mihai Eminescu Főgimnázium) épülete körül kialakult jogi huzavona. A vasgárdista Ghibu irománya a visszaállamosítás törvénykönyve lehet Ezzel kapcsolatban hosszú ideje folyik a halogatás, ködösítés annak az ítéletnek a meghozatalában, amely el kellene döntse, hogy elfogadják vagy sem a szerzetesrend által a bíróság elé terjesztett bizonyítékokat, amelyek azt igazolják, hogy a szóban forgó ingatlan törvénytelenül, egy rektifikációnak nevezett telekkönyvi bejegyzéssel, egyetlen tollvonással került a román állam tulajdonába. Rektifikáció útján azonban tulajdont nem lehet szerezni. A rektifikáció jogi fogalma ugyanis kizárja, hogy a tulajdonos személye megváltozzék, legyen szó akár jogi, akár természetes személyről. Tehát a gimnázium egykori átírása az egyház tulajdonából állami tulajdonba – kárpótlás, kompenzáció vagy akár etatizáció nélkül – nélkülöz minden jogi alapot. Mint ezt Anzelm atyától megtudtuk, tulajdonképpen a hírhedt kolozsvári vasgárdista professzor, Onisifor Ghibu 1937-beli mesterkedésének eredménye ez a jogtalan átíratás, azé a személyé, aki a kisebbségi egyházak, elsősorban a római katolikus szerzetesrendek és a reformátusok ellen indított hadjáratot az impériumváltás után, hogy el tudják kobozni ezek vagyonait. A premontrei rend érvényes, a törvényeknek megfelelő dokumentációval tudja bizonyítani, hogy a gimnázium épülete a romániai restitúciós törvények alapján visszajár nekik, a jelenlegi tulajdonos, a váradi önkormányzat viszont semmilyen törvényes dokumentációval nem rendelkezik, egyedül (a fasiszta Vasgárdában elkövetett tettei miatt börtönbüntetésre is ítélt) Ghibu egykori levelezéseire hivatkoznak. Úgy tűnik azonban, hogy a volt vasgárdista professzor levelezése még ma is többet nyom a latban a romániai igazságszolgáltatás háza táján, mint a hiteles dokumentáció. Zűrzavar, ködösítés és kreált mártíromság Elég visszás az is, hogy a restitúciós bizottság egyik tagja, az RMDSZ-es Markó Attila is több esetben hivatkozott a román vasgárdista által koholt „törvényre”, s ennek okán nem segített a magyar szerzetesrendnek. Markót, mint a restitúciós bizottság egyik visszaéléssel gyanúsított tagját három év börtönre ítélték nemrég, s bizonyára ennek tudható be, hogy a magyar ügyekért eddig eléggé szolidan fellépő tulipános politikus hirtelen igényt tart a magyar egyházakat védelmező áldozat szerepére, vélte a főapát. Márpedig egyelőre nem tudni mi történt valójában sem a Mikó-kollégium visszaigénylésénél, sem sok más hasonló esetben. Látszatmegoldások, melyeket afféle szemkiszúrásként hoznak a bíróságok, persze születnek. A premontrei szerzetesrend például pár napja értesült arról, hogy egyik félixfürdői ingatlanját, melyet jelenleg (több más környékbeli épülettel, így a szentmártoni kolostorral együtt) a Sanifarm gyógyszerforgalmazó cég bitorol, mégis visszaítélték a rendnek. Mivel a szóban forgó telekre azóta a cég építkezett, ezért természetbeli visszaszolgáltatás nem történhet, a bíróság kárpótlásra szólította fel a vállalatot. Ez meg is történt, azonban igencsak nevetséges módon az elkobzott ingatlan helyett a szerzetesrendnek egy Vaskóban levő lepukkant épületet akartak adni kárpótlásul. A főapát persze nem fogadta el, a több mint bizarr kárpótlást, így ez az egyetlen, az egyház igazát elismerő ügy sem zárult le. A Mikó-ügy mindenféleképpen jelzésértékű lesz a romániai restitúciós folyamatokra nézve. Azonban a jelenlegi helyzetet figyelve félő, hogy sem az Európai Unió, sem a jog nem nyom eleget a latba ahhoz, hogy az új, posztkommunista elvek alapján működő baloldali USL ne támassza fel ismét a visszaállamosítás fantomját Romániában. Szőke Mária, Reggeli Újság Erdély.ma 2012. november 28.AD INFINITUMVarga Andrea: erős túlzás restitúcióról beszélni Romániában Kérdezett: Sólyom István A harcot nem az utcán, hanem a bíróságokon kell megvívni – mondja a történész, akinek a külügyi archívum igazgatójától pecsétes igazolása van arról, hogy a román állam 1878-ig nem létezett. A romániai restitúciós folyamat mocsarából időnként felszínre bukkan néhány nagyobb sajtóvisszhangot kiváltó ügy. Ezek nagyon leegyszerűsítve arról szólnak, hogy a román állam mindent elkövet az eljárás megakadályozásáért, míg a restitúcióért küzdő politikusok, civil szféra és egyházak erejükön felül teljesítve küzdenek a visszaszolgáltatásért. Az ügyek sorából mindenképp kiemelkedik a Mikó-ügy, amely a restitúciós folyamat visszásságai, paradoxonai teljességének szimbólumává vált. A körülötte zajló médiafelhajtás és az azt övező széles összefogás jogos reményeket ébresztett a tekintetben, hogy a visszaszolgáltatási procedúra ordító ellentmondásai és a felszín alatt zajló szövevényes ügyletei a szélesebb közvélemény érdeklődését is felkeltik. Az Igazság Napja tüntetés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a demonstráció a román média ingerküszöbét nem érte el. Közel két hónapra rá, október 22-én egy hírt közölt az MTI: magyarországi történészt bántalmaztak Romániában. A tudósításból kiderült, hogy az erdélyi magyar történelmi egyházak ingatlanjainak restitúciójával foglalkozó Varga Andrea magyarországi történészt bántalmazta Bukarestben egy ismeretlen személy. Egész pontosan egy vele szembe jövő ismeretlen férfi hozzálépett, arcul vágta, és szó nélkül távozott. Varga Andrea feljelentést tett az ügyben. Ugyanakkor elmondta, 2011-ben már feljelentést tett a rendőrségen zaklatás miatt. Akkor két ismeretlen személy egy állítólagos közvélemény-kutatás során olyan kérdéseket tett fel neki, ami a történész szerint egyértelműen a megfélemlítésére irányult. A rendőrségtől azt a magyarázatot kapta, hogy egy "háromszemélyes felmérésnek" volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták - mondta a történész, aki a nagyváradi premontrei rendet képviseli egy telekönyvi perben, amely három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folyik. A vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja. A 16 éve Bukarestben élő és kutató szakember védelmében Tőkés László felszólalt az EP-ben, de különösebb visszhangot eddig nem kapott az ügy. Mindkét eset elgondolkodtató. Minek kell történnie ahhoz, hogy egy ilyen nagy horderejű témával, mint a restitúció, tényfeltárás szintjén foglalkozzon a romániai magyar sajtó vagy szaktudomány? Miért csupán sajtóközleményekből és néhány politikusi nyilatkozatból van tudomásunk az ügyek felszínes menetéről? Miért nem tartották fontosnak a restitúciót zászlajukra tűző szervezetek, hogy Varga Andrea ügyében megszólaljanak? És egyáltalán, mi folyik itt egyházi restitúció címen, hogy egyeseket letöltendő börtönre ítélnek, másoknak meg az utcán húznak be egyet? Támpontokat, új megközelítésmódokat az érintettől, Varga Andreától reméltünk. A beszélgetésre Nagyváradon került sor, ahol az interjút megelőzően alkalmunk nyílt bepillantani a romániai bíróságok hatékony, ügyfélbarát működésébe. Varga Andrea a nagyváradi premontrei kanonokrendet jelenleg tizennégy perben képviseli a román állammal szemben. A nagyváradi bíróságon egy telekkönyvi törlési ügyben mint megbízott jár el. A váradi telekkönyvi perben 2012 szeptember 27-én a SRI mint alperesi beavatkozó kérte a telekkönyvi törlési per elutasítását. Hogy zajlik egy egyházi restitúciós eljárás, milyen törvények szabályozzák a visszaszolgáltatást? – Az egyházi restitutio in integrumra vonatkozóan voltak mindenféle határidők, amikor az egyházak leadhatták vonatkozó kérvényeiket, a törvény által előírt hat hónapos intervallumban. Aki lemaradt, az már csak polgári úton pereskedhetett. A procedúrát a 2000-es évek elején a 83/1999-es sürgősségi kormányrendelet, illetve az azt kiegészítő 1334/2000-es kormányhatározat szabályozta, majd az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását az 501/2001 számú törvénnyel rendezték. 2005-ben aztán a 247/2005-ös restitúciós törvény az 1945. március 6 – 1989. december 22 között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását az uniós követelményeknek megfelelően rendezte. (a szabályozásról bővebben itt olvashat - szerk.) A restitúciós törvény 60 napot ír elő a kérvények elbírálására, amelyek esetén a restitúciós bizottság igennel vagy nemmel dönthet a hatályos törvények értelmében. Ugyanakkor sok esetben még döntést sem hoztak az elmúlt 9-10 évben. Ráadásul az utóbbi időszakban a strasbourgi emberi jogi bíróságon (CEDO) feltorlódott majd' kétszázezer ingatlanrestitúcióra vonatkozó kérvény, így a CEDO a sok kérvény kapcsán stopot hirdetett. Ugyanakkor ún. pilot-pereket választott ki azzal a céllal, hogy a román államnak a 18 hónapos moratórium alatt kötelezően módosítania kell az államosított ingatlanok után járó kártérítésekre vonatkozó törvénykezést. A CEDO bírái azért döntöttek így, mert úgy vélték, nem hatékony az a mód, ahogyan a volt tulajdonosokat kártérítésben részesítik. A hasonló ügyekben indított pereket addig felfüggesztették. (Az érintettek nagy száma miatt a bíróság nem egyedileg bírálja el a kérelmeket, hanem egy ügyet, általában a legelső kérelmet tárgyalja végig. Ez a pilot eljárás. Ha a bíróság egyezménysértést állapít meg, és kártérítést is megítél, úgy a pervesztes államot arra kötelezi, hogy minden panaszossal egyezzen meg a bíróság ítélete alapján. A pilot-perekről bővebben itt olvashat - szerk.) Miért éppen a premontrei ügy volt az, amelybe a szokásosnál is jobban beleásta magát? – Magyar állampolgárként az egész restitúciós folyamatban kívülálló vagyok, akinek szüntelenül azt mondják mind magyar, mind román oldalon, hogy miért szól bele az itteni dolgokba. Magyarországiként hogyan jövök én ahhoz, hogy megmondjam, ki mit csináljon? Tudomásom szerint 1989 után a romániai magyar történelmi egyházak 1995-1996-ig még közösen léptek fel az elkobzott egyházi ingatlanokért, aztán valami miatt a közös fellépés megszakadt. Ha nagyon rosszindulatú akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy addigra vette át a vezérhangot a történelmi egyházakon belül is a posztkommunista, kollaboráns csapat. Halkan jegyzem meg: Románia NATO-tagságát, illetve jóval előtte az ET-be való felvételét is mind a kommunista önkényuralmi, mind az azt követő időszak eseti kárvallottjainak kártérítésétől tették függővé. Külön fejezet tartozott ezen belül az egyházi vagyonok visszaszolgáltatására. 2010-ben kezdtem el levelezgetni a premontrei rend ügyében, minisztériumokkal, állami levéltárral, hivatalosságok körével, dokumentumok után kutatva. Ahogy az lenni szokott, a rendszer hárított. „Nincs meg”, „nem tudom”, „leadtam a levéltárnak”, „betüzelték az elődeim”, stb. ment, s persze nehogy valaki azt gondolja, ez másutt máshogy működne. Az intézmények az Elbától keletre szimplán és kitartóan hárítanak. Ez megvolt a kommunizmusban is, sőt előtte is. Minél erősebbnek érzi, képzeli magát az egyik intézmény, annál erőszakosabban hárít a másikkal szemben is, s még erősebben a kérdező, számon kérő, forrásismereti tényanyaggal, morális víziókkal vagy legális kérdezőkkel szemben. Senki nem vállalja, hogy „így van ez jól”, vagy „minek egy egyháznak vagyon”, csak egyszerű tétova tétlenség a válasz, s a kérdés idővel elhal magától. A haszon meg nyilvánvaló, több marad „nekünk.” A jogszabályok alapján viszont sok ingatlant mégis visszaadtak. – Igen, de azok értéktelenek. S nem csupán az érték a mérce, hanem inkább az elv, a normatív eljárás, az európai értékelv. Vagy egyszerűen csak a jogszerűség, jogbiztonság, vagy ennek sok száz éves tradíciója, európai presztízse, és emberi jogi, tulajdonjogi rangja, normája. Miért van az, hogy egyes esetekben alkalmazzák a törvényt, más esetekben nem? – Hadd kérdezzek vissza. Miért van az, hogy egyes esetekben visszaadják az ingatlant, majd kiötlik, hogy együttműködő sunyisággal időközben mégis szépen lemond a tulajdonos róla? Tényleg azt gondolja, hogy ami igazán értékes, azt visszaadták, vagy visszaadják? Az államnak indulásból nem érdeke, mert ami értékes volt, azt már rég szétosztották a mutyis társak között. A premontrei rend félixfürdői ingatlanait például anno a 423/2000-es kormányhatározattal privatizálták, érdekes módon hetekkel a restitúciós törvény kihirdetése előtt. A lényegre térve: hogy miért alkalmaznak egyes törvényi tételeket éppen most és máskor nem, vagy tételes jog szerint igen, gyakorlatban nem, ez részben eseti kérdés, részben sajnos közvetlenül politikai, kiegyező időszakban egyházpolitikai és egyházfinanszírozási is. Ami biztos: egyházi vagyon nem sorolható be az állam javai közé, sem aktuális rendeletek, sem múltra vonatkozó jogi esetkezelés terén, csakis akkor, ha ennek ideológiai, materiális vagy érdekeltségi ürügyei fennállnak. De ezek ürügyek és nem jogosultságok, érdekek és nem értékelvek. Az állami javak jogi védelmét az állam törvényekkel, jogszabályi és intézményi védelemmel, fiskális garanciákkal szavatolja, míg érdekes módon arra már nem fordított gondot megannyi évszázadon át, hogy mi van akkor, ha maga a gondoskodó, kivételező, szavatoló és szankcionáló állam válik éhessé a „láthatatlan közösség” vagyonának konfiskálására. Ön a premontrei ügyben jogtörténészként képviseli a rendet? – Ha most éppen nem a jogi képviselet lenne sürgetőbb feladat, lehet, valójában egyháztörténész volnék leginkább. Ez nem jelenti, hogy ne tudnék megannyi érvet és vádat, ellenérvet és sok évszázados vitát arról, mit birtokolhat s milyen egyház, kit reprezentál és milyen módon, vagy hogy a birtoklás, illetve maga a természetjogi feltétel adott, kapott, visszaváltható, elorozható vagy felszámolható, s ha igen, ki által, milyen legitimitás szerint eljárva. De ezektől függetlenül is a lényeg a tiszta eljárás és korrekt bírósági döntés, kárpótlás vagy vagyon-visszaszolgáltatás lenne, ez pedig a szaktörténeti kutatás nélkül ténylegesen esélytelen. Miről szól a premontrei ingatlanper, milyen előzményei vannak az ügynek? – A kérdésére hadd válaszoljak messzebbről. A peranyagokat áttekintve, sőt a velük kapcsolatos viták és huzakodások láttán röviden azt az ellentmondást lehet megvilágítani, amit a közgondolkodásban vagy bizonyos hatalompolitikai aspektusban úgy szoktak megfogalmazni: mi az, hogy egyházi vagyon, minek egy egyháznak, pláne rendnek vagyon. Fogalmilag egyházi vagyon alá tartozónak vehetjük mindazon anyagi vagy szellemi javakat, amelyek az egyház tulajdonában voltak, vannak, és még szűkebben azokat, melyek egyházi célok szolgálatára vannak szentelve. Általános névvel az egyházi vagyont res ecclesiasticae kifejezéssel is szokták jelölni. Nem mintha az elnevezés eleve szakrifikálna, de ami ott volt, onnan való, egyházi szférából konfiskálták el, az szinte csak mondvacsináltan szorul magyarázkodásra, miért nem adható vissza a tulajdonosának. Ugyanakkor az egyházjogi tradíció és szabályozás alapján, amihez az embernek természetes joga van, az a jog vagy jogosultság már megvan benne, mielőtt még társulásba szegődne a többiekkel, vagyis a (köz-, vagyon-, hit-)társulatba lépéskor csak átviszi az intézményi működésbe ezt a jogát, ahogyan a jog ezt kifejezi: in actum. Tehát nem a társult viszony adja csupán ezt a jogot, de még kevésbé maga az állam mint intézmény. Sőt, maga a jog is intézmény, nemcsak egyházi kánonjogi értelemben, hanem a leghétköznapibb joggyakorlat alapján is. Az pedig eleve kizárt, hogy ezzel együtt vagy éppen ezért az államot kelljen minden jog egyedüli forrásának és jóváhagyójának, szavatolójának tekinteni. Az egyháznak továbbá közösségi-szakrális, vagy kulturális társasági jellegéből eredően a természetjog elvén is joga van valamilyen tulajdonhoz, ősidőkből eredően és évszázadok óta konstans módon. És minthogy a mai civilizált társadalmak a magántulajdon elvére épültek, az egyházaknak pusztán már emberi jogon is joga van magántulajdonra. A premontrei rend pereinek jogtörténeti összefoglalóját Onisifor Ghibuval kell kezdeni, aki röpirataiban és előadásaiban már 1923-ban megkezdte az erdélyi katolikus egyház elleni harcot. Ghibu gyakorlati sikereket csak 1931-ben, Nicolae Iorga miniszterelnöksége alatt tudott elérni, amikor régi programjához híven az erdélyi római katolikus status ingatlanjainak a román állam javára való megszerzése mellett nyílt állásfoglalásra tudta rábírni a román kormányt. Politikai és közigazgatási zaklatások mellett ezeknek az akcióknak a legjelentősebb lépése az volt, hogy az erdélyi katolikus status ingatlanait az 1855. december 15-i telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, helyesbítés/rektifikáció címén átírta a kolozsvári hatóságoknál a román állam javára, pontosabban a piarista épülettömböt a közoktatásügyi minisztérium javára, az egyéb kolozsvári és Kolozs megyei ingatlanokat pedig a tanulmányi alap javára játszotta át, hozzáfűzve azt a bejegyzést, hogy „a román állam kezelésében”. Az erőszakos telekkönyvi átírások látszólagos jogalapja az volt, hogy az erdélyi katolikus status a román törvények értelmében „nem rendelkezik jogi személyiséggel”, és így Romániában ingatlanok tulajdonosa nem lehet. Ennek előzménye volt már az is, hogy 1933 nyarán a piaristák temesvári épülettömbjét kebelezték be ugyancsak telekkönyvi helyesbítés címén, s íratták át Temesvár városára. A piaristák ugyanazokat a jogorvoslati lépéseket tették, mint a katolikus status, ezért ügyük a semmítőszéknél ugyancsak eldöntetlenül megakadt. A minorita rend szilágysomlyói ingatlanának hasonló sors jutott, majd ez az ügy is eldöntetlenül megakadt a semmítőszéken. A piarista pereknél Ghibu és társai érvelése az volt, hogy a szerzetesrendek (és ezzel a piarista rend) jogi személyisége külön engedélyezésre szorul, ezért ha ilyen elismerés hiányzik, akkor a jogi személyiség a vallásügyi törvény alapján ipso jure nem tekinthető megszerzettnek. Következésképpen ezek ingatlanokat sem birtokolhatnak. 1936-ban a premontrei rend nagyváradi épülettömbjét 7818/1936 illetve 6611/1936, augusztus 22-i dátummal Onisifor Ghibu a premontrei rend nevét román államra írta át önkényesen, majd a nagyváradi bíróság 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta rektifikációval a BI 1-es 17-es szám alatti telekkönyvi bejegyzéseket Szentmártonban (Félixfürdőn), az 1855. december 15-ei telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával. Ezt követően e bejegyzések ellen három fellebbezés történt a nagyváradi premontrei rend, illetve a jászovári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben, 1937-ben, már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és külföldön él legfőbb rendfőnökük. 1938-ban a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a jogi eljárást felfüggesztették nemcsak a premontrei rend ügyében, hanem az összes kisebbségi katolikus Ghibu-féle telekkönyvi törlési ügyben. A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, melyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő. A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője a négyes bizottság 1939. december 7-8-án megtartott ülésein azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani. A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta. A második világháború után a Groza-kormány az 1945/260-as számú törvényében érvénytelenített a magyar kormány által hozott minden, a korábbi tulajdonviszonyok visszaállítására vonatkozó határozatot. Az egyházi iskolák államosításakor, a 176/1948-as rendeletben egyértelműen benne van, hogy templomot, kolostort, vagyis ami az egyház működéséhez elengedhetetlenül szükséges, nem lehet államosítani. Ehhez képest a rend szentmártoni barokk műemlék kolostorát ugyancsak nem adták vissza a rendnek, mondván: nem fér bele a restitúciós törvénybe, mert nem 1945–1989 között, hanem még 1937-ben vette el rektifikációval az állam. A kérdés ugyanakkor itt az is: ha elvette 1937-ben, akkor miért fizetett a kolostor használatáért a rendnek a belügyminisztérium bérleti díjat még 1958-ban is? Anno ugyanis a belügyi tárca a rend tulajdonát képező kolostorban képezte ki a belügyminisztérium kutyáit. Visszatérve a Ghibu-féle telekönyvi átíráshoz. Ahhoz, hogy a „premontrei rendből”, rektifikációval a szó etimológiai jelentésében „román állam” legyen, az abszurditás ereje kell. Ugyanis kik voltak, mint román állam a premontreiek előtt 1130-ban, amikor őket az akkori magyar király a Laon melletti Prémontréből Váradhegyfokra idehívta? Mert ha a premontrei rend nevét egy szimpla gesztussal töröljük rektifikáció útján, akkor az 1130-as évszámból kiindulva semmi esetre sem jön össze a „román állam” mint tulajdonos. Már csak azért sem, mert nekem pecsétes papírom van a román külügyi archívum vezetőjétől, hogy Románia mint ország 1878-ig nem létezett, ebből következően nem lehetett tulajdonos 1130-ban. Mi történt a rendszerváltás után? - A tulajdonhoz való jog az egyike az alapjogoknak. Ezt a felfogást tükrözi a román alkotmány is, illetve a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése óta jogilag is kötelezővé vált Alapjogi Charta, amely magában foglalja az Emberi Jogok Európai Egyezményébe beemelt valamennyi jogot, így annak 17. cikkében a tulajdonhoz való jogot is. Egyébként aki napi szinten foglalkozik a 18/1991-es, a 112/1995-ös, a 10/2001-es és a 247/2005-ös törvényekkel, az tudja, hogy csak erős túlzással lehet mindazt, ami Romániában visszaszolgáltatás jogcímen zajlik, valóban visszaszolgáltatásnak nevezni. A premontrei rend ügyén keresztül jól meg lehet nézni, hogyan is működik a romániai „ABC” kapcsolat. Van egyrészt egy óriási vagyon. Csak 1940-ben a rendnek Félixfürdőn 47 épülete volt, szállodák, éttermek, gazdasági épületek, stb., Szentmártonban volt egy temploma, gazdasági épülete, malma, kolostora, stb. Van tehát tét, és van persze „igénylő” is. Félixfürdőt 2000-ben a Florin Serac volt Bihar megyei prefektushoz tartozó érdekcsoport kapta meg. Nem vagyok alamuszi vádaskodó, ha azt mondom, hogy valószínűleg a Kelet-Európában már oly megszokott mutyista módszerekkel. A rendi vagyonból kapott még egy Radu Tudorache-féle bukaresti csapat is. A Sanifarm S.A. ellen a bukaresti legfelsőbb bíróságon 2011. február 17-én jogerősen, visszavonhatatlanul visszanyertem a rendnek 349 négyzetméternyi területet Félixfürdőn. A kisebb befolyással bíró mutyista csapattal szemben lehet jogerősen, megfellebbezhetetlenül pert nyerni, az viszont látható, hogy a Serac-féle csapat ellenében ez valamiért „lehetetlen”, annak ellenére, hogy ugyanaz a telekkönyv, ugyanazok a bejegyzések. Április 4-én a Korrupcióellenes Ügyészségen (DNA) tettem büntetőfeljelentést 3 bíró ellen, hatalommal, joggal visszaélés tényállásban. Noha Romániában a bírói tanács tagjait véletlen-generátorral a számítógép sorsolja, mégis a legfelsőbb bíróságon 7 ügyből 5-öt ugyanaz a bíró tárgyalt. Noha a polgári perrendtartás mindezt jól leszabályozza, s ez eleve kizárásra adna okot, mégsem történik jogérvényes eljárás. Az is igaz, nem ez az egyetlen eset, ahol a bírók korruptak, és nem is ez lesz az utolsó eset. Azon sem csodálkozom, hogy nyomozás nélkül dobják vissza a feljelentéseimet, az ügyészek lakonikusan rábélyegzik a dossziéra, végzésre, hogy nincs bűntett. Nincs új a nap alatt, de kérdezem akkor, milyen nap ez mégis? Miként viszonyul a politikum a tulajdonjoghoz, illetve ezen belül is az ingatlan-restitúcióhoz? – Vegyük a 891/2007-es törvénytervezetet, melyet Dan Voiculescu és négy párttársa nyújtott be, melynek deklarált célja volt a totalitárius rezsim ideje alatt különböző jogcímekkel, vagy jogcím nélkül államosított ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának leállítása. A törvénytervezet többek között tartalmazta egyes államosított ingatlanok természetben történő visszaszolgáltatásának leállítását, és ezek helyében kártérítés nyújtását a volt tulajdonosoknak, illetve azon szerződések „jóhiszeműségének” abszolút vélelmét, melyeknek tárgyai visszaigényelhető ingatlanok voltak. A szenátusban az RMDSZ frakcióból egyedül Eckstein-Kovács Péter tiltakozott a tervezet ellen, az RMDSZ képviselőházi frakció pedig két képviselő igen szavazata mellett, tartózkodott a szavazáson, néma beleegyezését adta a már egyszer államosított ingatlanok “újraállamosításához”. A Voiculescu féle törvénytervezetből lett később a 10/2001-es törvény 1/2009-es módosítása és kiegészítése. Ha tehát leállítják a visszaszolgáltatást, akkor a politikum a tulajdonjog csorbításával a restitúciós folyamat egészét markolja vissza, lenullázva mindazt, ami addig közjogi rangra emelt vállalása volt. De ezen túl is, alapjogot sért maga a kártalanítás károsítása és konvenció-ellenes európai jogot, normát sért ugyancsak. A húszas-harmincas években, a status vagyon ügyében, Gyárfás Elemér idejében hatalmas lobbitevékenységet fejtettek ki Nyugat-Európában, meg tudták fogni a közvéleményt, valamit el tudtak érni, a Vatikán is beszállt az ügyekbe. Manapság utcai megmozdulások vannak, amik semmire sem jók. Nem az utcán kell megvívni a folyamatban lévő ügyeket, hanem a bíróságokon, felkészült emberekkel. Hogy kerül képbe a SRI? – 2011 májusában kezdődött a nagyváradi közigazgatási bíróságon egy per, amelyben a restitúciós bizottság egy 2010. december 20-i döntését támadta meg a rend. Ebben a perben volt alperes a SRI. A per tárgya egy ingatlan-együttes (telek plusz 9-es villa) Félixfürdőn. Az ingatlan-együttest anno 1996-ban a SRI egy titkos kormányhatározattal kapta meg használatra. A restitúciós bizottság 2010. decemberében hozott egy döntést, a szokásos szöveggel, hogy „nem fér bele a restitúciós időhatárba a rend kérvénye”, mert nem 1945–1989 között, hanem 1937-ben vették el az ingatlan-együttest a rendtől. A restitúciós törvény szerint a rendnek 30 napja volt megtámadni a döntést a területileg illetékes – ez jelen esetben a váradi – közigazgatási bíróság előtt. Az első tárgyalás kitűzött időpontja volt 2011. május 13. És ekkor történt egy érdekes időbeli egybeesés. Előtte két héttel két férfi kopogtatott be bukaresti lakásomba, akik azzal jöttek, hogy a bukaresti Rendőrtiszti Főiskola hallgatói és közvélemény-kutatást készítenek Bukarest közbiztonságáról. Kértem, mutassanak igazolványt, illetve megbízólevelet, de ez nem volt nekik. A kérdések sorában olyan is volt: mennyire érzem magam biztonságban? Erre határozottan pozitív választ adtam, mire a kérdező nem túl empátiásan felvilágosított, hogy talán nem kéne biztonságban éreznem magam, mert sok ember fél Bukarestben, és rákérdeztek, voltam-e már megerőszakolva? Visszakérdeztem, mit sugallnak ilyen kérdéssel, de kioktattak, hogy egy nővel sok mindent lehet csinálni, nem kéne ennyire biztonságban éreznem magam. Kérdéseik megválaszolása után rájuk csuktam az ajtót, és fölhívtam tényfeltáró újságíró ismerősömet, aki kapcsolatai révén szólt az SRI szóvivőjének, hogy megfélemlítésem talán nem illeszkedik az európai konvenciókhoz. A SRI szóvivője jelezte, hogy ők – mármint a bukaresti központ – ilyet nem tesz, hogy házhoz menve zaklassa a felpereseket, ugyanakkor nem zárta ki, hogy a SRI-től még a NATO csatlakozás miatt leépített régi, még az ún. Securitatéban dolgozó operatív tisztek elgondolása lehetett a „közvéleményként”való megszólaltatásom. A SRI szóvivője ugyanakkor javasolta, hogy ismeretlen tettes ellen tegyek zaklatás miatt büntetőfeljelentést, majd kiderült, hogy valóban rendőrtanoncokról van szó. A rendőrtiszt, aki az ügyemben eljárt, lezártnak tekintette az ügyet, mondván, hogy mivel rendőrtanoncokról van szó, azoktól nem kell félni, nekem pedig nem volt hajlandó kiadni vagy betekintést engedni a kezdeményezett belső kivizsgálás aktáiba, mondván hogy nyomozati anyagok, és nem tartoznak rám. Mi a SRI álláspontja a perben? – Úgy gondoltam, hogy úgy lehet a SRI-től megszabadulni, ha a pert felfüggesztem a telekkönyvi törlési perre való tekintettel. Ez, ha nehezen is, de sikerült, aztán kaptam egy értesítést 2012. október 16-án a nagyváradi bíróságtól, hogy a SRI be akar lépni a perbe. A rend önálló jogi személyisége állandó gondként jelentkezik e téren. Az ellenérdekelt román fél állandóan azt mondja, hogy a rendnek, illetve magának a katolikus egyháznak sincs önálló jogi személyisége. Sem a magyar királyság idején, sem azután nem bírt tulajdonnal, mindenét, amije volt, csak használatba kapta a magyar államtól. Ebből explicite az is következik e logika szerint, hogy 1920 után, a magyar állam hatósága után a román állam a tulajdon evidens jogörököse. De megül ez az érvelés nemcsak román oldalon is: tavaly beszéltem egy RMDSZ-es politikussal, neki is pont ugyanez volt az álláspontja. Abszurd, amikor egy magyar politikus így nyilvánul meg, hisz ezek az emberek egytől egyig azzal marketingelik magukat, hogy foggal és körömmel küzdenek az erdélyi magyarságért. Nemcsak jogi, morális képtelenség is, ha ugyanazt mondja egy magyar, mint amit kvázi a román titkosszolgálat, miszerint az egyház alapítványként működik és ezért a bíróságon kell bejegyeztetni az alapító okirattal és az alapítványokra érvényes jogi folyamatban. Az a bizonyos magyar ember azt is mondta anno, hogy maga a Vatikán a hibás ezekért az áldatlan állapotokért, mert nem küldi el Vatikánból az alapító okiratot. Ez részben igaz is, a vatikáni álláspont sem látszik sem eléggé harcosnak, sem interaktívnak. Persze az is kérdéses, hogy a premontreieknél ki jöjjön elő mint felperes, és hozza az alapító okiratot: Jézus Krisztus vagy Szent Péter, vagy esetleg Szent Norbert? A nyílt utcai támadás ellenére is folytatja? Meddig? – A restitúció ügye nyilvános, európai szinten is a figyelem előterében álló kérdés, így a háttérben zajló eljárások, történések is. Nem ér annyit az ügy nekik, hogy európai közbotrány és uniós fenyítés legyen belőle. Európai országok közötti konvenció alapján külföldi állampolgár konzuli védelem alatt áll, országok közötti konfliktust nem érdemes belőlem csinálni, ezt ők is tudják. Nem hiszek abban, hogy előbb-utóbb egy gépkocsi csomagtartójában fogom végezni, ahogy már nagyon sokan megjósolták. Persze kutatóként azt is tudom, hogy sem a rendszer, sem a módszer nem változott az elmúlt 23 évben. Mindenki átláthatja ugyanakkor, hogy nem ártalmára vagyok egy országnak, hanem tisztázó segítője a magyar és nemcsak magyar, egyházi és polgári jogi korrekt érdektisztázásnak. Valójában kár engem démonizálni, mert fölöttébb ártalmatlan kutató vagyok, leginkább olvasgatni, kutatgatni szeretek. Vagyis amúgy magamnak való “tudományos lélek” vagyok, mert semmiért nem adnám azt az érzést, amikor elsőnek szippanthatom be a levéltári port, tapinthatom meg egy irattári doboz, dosszié fedelét, amit, mióta ad actába tették, nem nyitott ki senki, néhány levéltári kezelőt leszámítva. Az egész életem arról szól itt Romániában, hogy küzdeni kényszerítenek: ha nem akadályoznak anno a levéltári kutatásaimban, akkor nagy valószínűséggel nem is csináltam volna meg az elmúlt évek munkáit, filmeket, kutatásokat, könyveket, cikkeket, kiállításokat. Nekem folyamatosan arra van szükségem, hogy saját magammal versenyezzek, be tudjam magamnak bizonyítani, hogy igen, meg tudtam csinálni. Ha egyszer csináltál valamit, akkor a mércét mindig magasabbra rakod saját magad előtt, de csak azért, hogy teszteld az erődet. Tizenhat éve él Romániában. Mit nyújtott ön számára az ország? Megérte idejönni és itt kutatni? – Románia egy folyamatos túlélőtábor. Akárhová dobnának le ejtőernyővel ezután, megállnám a helyem. Hisz túléltem Romániát, Bukarestet. Ha idejöttél kis nyusziként, és elmész harcos tigrisként, az már eredmény. A rendszer kényszerített arra, hogy talpraesetté váljak. Budapesti barátaim fogadtak a hátam mögött, hogy sírva fogok hazamenni, hogy a románok majd nem fogják hagyni, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Mindent, amit elértem, saját magam munkájából értem el. Senki semmit nem adott ingyen. Ha azt nézed, hogy képes vagy utánajárni a járhatatlan dolgoknak – egy idegen országban, amelynek a nyelvét nem beszélted még 16 évvel ezelőtt, magyar állampolgárként, végig idegenként képes vagy a közegellenállás dacára is eredményeket elérni, akkor azt mondom, hogy nagyon megérte. Ha azt kérdezi, hogy megérte-e, hisz máshol, egy normálisabb világban ugyanezt a dolgot nem 16 év alatt, hanem mondjuk 4 év alatt meg tudtam volna csinálni, én mégis azt mondom, hogy megérte. Mert közben rengeteget tanultam, fejlődtem. Amúgy sem vagyok egy „normális” ember, a vágyaim sem normálisak. Soha nem érdekeltek normális, szabadon csinálható dolgok. Engem mindig csak a tilos dolgok vonzanak. Amit nem szabad csinálni, ami tabu, és idegesek tőle az emberek. Ez az igazi szellemi kihívás, ilyen dolgokkal foglalkozni. Meddig tervezi folytatni? Van-e olyan pont, ahonnan nincs tovább? – Nem tudom, mi lesz a jövőben. Jelenleg már csak előre van út. Nem érek rá azzal foglalkozni, hogy mi van velem, mi van az életemmel, hogy tulajdonképpen nincs is életem, hogy kénytelen voltam átlépni a régi barátaimon is, akik anno mellettem voltak. Amíg tudom, csinálom. De ha nem fogom csinálni, az is az én döntésem lesz, és nem azért, mert mások úgy gondolják, hogy különböző nyomásgyakorlásoktól majd észhez térek, és gyorsan abbahagyom a dolgokat. Amúgy meg annyira jól látszott az elmúlt hetekben, hogy még a minimális emberi érzékenység sincs meg, vagy nagyon lecsökkent az elmúlt időkben. Persze, a minimális emberi érzékenység megléte még sosem jelenti egyúttal azt is, hogy az illető szükségképpen jó ember is. Azt gondolom, hogy vannak dolgok, amiket embervoltunk okán nem teszünk. Nem verünk nőt, nem szolgálunk ócska erőszakot, nem tulajdonítjuk el, ami a másé, más eredménye, más tulajdona. És mégis, saját bőrömön kellett megtapasztalnom, milyen az, amikor egy nőt bántalmaznak, és a környezete milyen álnok, susturgó, rosszindulatú, korlátolt tud lenni a reflexióival, egy csöppet sem gondolva bele, milyen az, amikor mindez vele történik, vagy közeli hozzátartozójával. Varga Andrea 1995 óta Bukarestben él és kutat, elsősorban levéltári, titkosszolgálati, diplomácia-történeti anyagok között. Filmet forgatott egyebek mellett a Nagy Imre csoport romániai életéről 1997-1998-ban (Ma két hete vagyunk Romániában, 1997), társrendezője volt Ember Judittal közösen A misszió című dokumentumfilmnek), experimentális dokumentumfilmet készített 1995-1996-ban a Transznisztriába deportált romániai zsidók és romák holokauszt-traumájáról (Ros Hasana 5072, Gilgul Neshamot, Poraimos címmel), egy másikat a romániai utcagyerekekről (1997), továbbá a román-magyar focirangadó diplomáciai titkairól, háttéreseményeiről is. 2006-2008 között kiállításokat szervezett (illetve kezdeményezett a román kormánnyal és más román vagy magyar közintézményekkel közösen) az 1956-os magyar forradalmat példaként értékelő románokról és romániai magyarokról (Sor/s/ok között), valamint az európai bizottság romániai kirendeltségének megbízásából 2009-ben a rendszerváltások 1945 és 1991 közötti időszakáról hat kelet-európai ország történetében, levéltári és fotótörténeti források alapján (www.freedomstory.eu, 1989-2009 Romania si libertatea altora, A Story of Freedom). 2004-ben a Román Tudományos Akadémia Eudoxiu Hurmuzachi díját, 1956-os román levéltári kutatásaiért 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét kapta. Transindex.ro 2012. december 11.Tudós diákok tudományos sikereiDíjak a Kolozs megyei fiataloknak Három első, egy-egy második és harmadik díjjal, több különdíjjal érkeztek haza a Kolozs megyei diákok a temesvári Tudományos Diákkörök XI. Erdélyi Konferenciájáról. Fehér megyébe egy dicséretet vittek. A TUDEK-en tíz szakosztályban 27 iskola 153 diákja 94 tudományos dolgozatot mutatott be a hétvégén Temesváron. Kolozs megyét 22 kolozsvári és tordai diák 13 dolgozattal képviselte a Bartók Béla Elméleti Líceumban szervezett vetélkedőn. Higiénia szakosztályban első díjas lett Sallai Eliza és Bona Kinga Andrea (Apáczai Csere János Elméleti Líceum) Üdít vagy rombol? című dolgozatával, amely a hűsítők és energiaitalok hatásáról szólt. Környezetismeretben I. díjat hozott Varga Hilda Mária (Onisifor Ghibu Elméleti Líceum) Láthatatlan iskolatársaink című dolgozatával. Történelem szakosztályban szintén I. díjjal jutalmazták Lukács Dániel Mátyást (Apáczai-líceum), „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak...” című, az 1848-as szabadságharc hőseinek a Házsongárdi temetőben található sírjairól készült dolgozatát. II. díjat kapott kémia szakosztályban Szabó Róbert és Mezei Ráhel (Báthory István Elméleti Líceum) Zöldség- és gyümölcslevek antioxidáns hatásának vizsgálata című dolgozata, III. díjat pszichológia szakosztályban Tőkés Emma (Apáczai-líceum) Pályaorientációs nehézségek című dolgozatával. Fizika-matematika-informatika szakosztályban különdíjas lett Fodor Hilda és Müller Dalma (Apáczai-líceum) Hőcsere és transzportjelenségek, valamint Páll Zoltán és Bíró Tamás-Levente Köz- és lakóépületek hőkomfortjának összehasonlítása című dolgozataikkal. Dicséretet kapott Halmágyi Amália és Nagy Botond (Jósika Miklós Elméleti Líceum, Torda) Jeltelen honvéd sírok felkutatása Mészkő határában című dolgozatukkal, továbbá Bakó Boglárka (Bethlen Gábor Kollégium, Nagyenyed) A Bethlen Gábor Kollégium herbáriumgyűjteményének története című dolgozatával. Irányító tanárok: Fehér Judit, Farkas Melinda, Nagy-Wolf Ildikó, Bárdos László, Pálfy Hajnalka, Vörös Alpár, Jakab Antal (Apáczai-líceum); Gottwald Márta (Ghibu-líceum); Manaszesz Eszter (Báthory-líceum); Demeter Ilona (Jósika-líceum); Dvorácsek Ágoston (Bethlen-kollégium). A legsikeresebb diákok márciusban Tatabányán, a Tudományos Diákkörök Országos Konferenciájának Kárpát-medencei döntőjében is bemutatják dolgozataikat. Szabadság (Kolozsvár) 2013. február 25.Csak valós történésekre alapuló mondák születtek MátyásrólLámpások vitték az égbe az idei ünnepség hírét Legalább egy-két nap erejéig becsempészni életünkbe a reneszánsz értékeket, hangulatot, életérzést – ezzel a csöppet sem titkolt szándékkal szervezi meg évről évre Mátyás-napi rendezvény- és ünnepségsorozatát a kolozsvári Amaryllis Társaság. Idén kerek évforduló is gazdagította a tematikát, mivel Mátyás királyunk 570 esztendővel ezelőtt született. A szervezők minden évben igyekeznek valamilyen különlegességgel is előállni a hagyományos programok mellett: idén kezdő mozzanatként lámpásokat eresztettek szélnek február 22-én, pénteken este a Főtérről. Ezt régizene-koncert követte a Bánffy-palotában, Szerelmes mese címmel, a Trei parale együttes előadásában. A szombat délelőttöt hagyományosan a gyermekeknek szentelték: a Mátyás-házban közös mesekönyv született. A téma azonban a délutánba is belenyúlott, szakemberek a Mátyás-mesék népszerűségének titkáról értekeztek, majd a Carmina Danubiana együttes koncertezett. A program ünnepi misével zárult. Királyi udvar a könyvtárban A Mátyás király születésnapjának 570. évfordulójára szervezett rendezvények kavalkádjában a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány Gróf Mikó Imre Könyvtára ezúttal Mátyás, az igazságos címmel szervezett játékosan ismeretbővítő programot kisiskolások számára azzal a céllal, hogy megismertesse és megértesse leghíresebb királyunk ellentmondásos személyiségét. A tevékenységre kíváncsian és a gyermeki játékosság szellemében jelentkeztek a Donát negyedi Onisifor Ghibu Természettudományi Líceum magyar tagozatának alsósai, Illés Csilla, Diószegi Roberta Beáta, Korábián Krisztina tanítók, valamint Lőrincz Andrea segítőpedagógus kíséretében. A királyunkról való lényegesebb tudnivalók bemutatása után meseolvasás következett, a mese témáját a kicsik rajzolással, a nagyobbacskák pedig a hallottak elmélyítéséhez hasznos feladatlappal folytathatták, majd a jó hangulat elmélyítése érdekében énektanítással és a Mátyás király szobrászt keres mozgásos játékkal zárult a program. A hangulat és a tudásvágy megvolt, csupán a rohanó idő nem volt cinkostársunk, így bármennyire is jó volt királyi vendégnek lenni, az időutazás határideje lejárt, és elkövetkező alkalmak ígéretében elérkezett a búcsúzás ideje is. Miklós Erika Kódex születik Az Amaryllis Társaság és a kolozsvári gyerekek összefogásával szombaton egyedi projekt született. Mátyás király szülőháza délelőtt néhány órára komoly műhelymunka helyszínévé vált: seregnyi szorgoskezű kis művész merített ihletet Markó Botond meséjéből, a Ficfakirályból, amelyet Kürti Andrea már előzőleg papírra vetett, így az alkotó kedvnek, csupán a képzelet szabhatott határt, s elkezdődhetett a valódi munka, az illusztrálás. Zsírkrétával, színes ceruzával, vízfestékkel, ecsettel, kézzel, ki amihez hozzáfért. Itt mindenki megtalálta a számára legmegfelelőbb kifejezési eszközt. A sokszínű és vidám alkotásokhoz mindenki hozzátett egy keveset. Különösen jó érzés volt látni, hogy a modern kor hősei, a mesék, filmek és rajzfilmek megannyi változatos karaktere közt a nagy orrú király alakja éppúgy megtalálja a helyét a gyerekek szívében. Mindenki ismeri ezt az álruhás igazságosztót, minden gyermek fejében ott lakozik a róla alkotott kép, amely testet öltött az általuk készített kódex lapjain. A munkában elfáradt illusztrátorok addig sem unatkoztak, míg később érkező társaikat a tervezőasztalhoz engedték. Szórakoztatásukról Both József és Zsuzsa, valamint a Csereklye zenekar gondoskodott mesés játékkal, tánccal. A vidám forgatag egyaránt magával ragadott kicsiket és nagyokat, szülőket és nagyszülőket, s egészen a kódex kiállításáig tartott az önfeledt mulatság. Trombiták harsonájára ekkorra halkult el az énekszó, s álltak meg egy pillanatra a fürge lábak, hogy mindenki megtekinthesse a közös munka gyümölcsét. A nyolc darab 70x100 cm-es ív jól látható helyre került, így végül képzeletben mindenki végigforgathatta lapjait, s a Mátyás király koronázásáról szóló mese életre kelt. Simó Helga Mesékről meséltek Lelkileg és szellemileg egyaránt gazdagodhattak a kolozsváriak a délutáni kerekasztal-beszélgetésen, ahol három különböző területen dolgozó szakember járta körül a Mátyás-mesék és -mondák különleges világát. Miből fakad a királyról szóló történetek népszerűsége? Melyek azok az értékek, amelyeket Hunyadi Mátyás emlékezetes cselekedeteiből, megnyilvánulásaiból ihletve a mesék, mondák is előszeretettel felhasználnak? Milyen hatást gyakorolnak az értékek az olvasókra, a felnőttekre és a gyerekekre? Többek között ezekre a kérdésekre kaphattunk választ Antalfai Márta magyarországi pszichológustól, Keszeg Vilmos néprajzkutatótól és Lupescu Radu művészettörténésztől, akikkel Kurta József beszélgetett. Lupescu Radu kifejtette: mozgalmas és érdekes, eseményekben gazdag az 1458 és 1490 közötti időszak, Hunyadi Mátyás uralkodásának több mint harminc esztendeje, amikor szinte minden évben vezetett hadjáratot, és a többi királytól eltérően erőteljes nyugati politikát folytatott. – A rengeteg esemény közrejátszott abban, hogy különféle történetek keringtek a cselekedeteiről, bizonyára már az ő korában is. Szorosan összefonódik viszont ez a fókusz apja, Hunyadi János alakjával, akiről szintén sokat regéltek. Roppant gazdag irodalma van ennek, nem csak a magyarok, de a szomszédos népek körében is, és valahol ez folytatódik Mátyás király esetében – magyarázta Lupescu Radu. Tartalmi szempontból persze jócskán eltér apa és fia folklorisztikus megközelítése: míg Hunyadi János vonatkozásában inkább a győzedelmes hadjáratokra esik a fő hangsúly, s a történetek a hadvezér alakját állítják előtérbe, addig a Mátyásról szóló mesék egészen másról szólnak. Keszeg Vilmos utalt arra, hogy nagyon széles a skála, amelyen a király alakjához kapcsolódó értékek sorakoznak: a harcos vitézség, a leleményesség és az őszinteség tisztelője, a szegények pártfogója, segítőkész és jószívű, a dolgozó ember felkarolója és tisztelője, mindeközben pedig erőskezű uralkodó is, aki az öntelt, hatalmával visszaélő hatóságot képes rendre utasítani, és igazságot szolgáltatni. Műfaji szempontból is igencsak változatos kép tárul elénk: míg az anekdotákban az urakat megleckéztető Mátyás jelenik meg, a tréfás mesékben fizikai ereje helyett a leleményessége kerül előtérbe. – Gyakran hallhatunk olyasmit, hogy legendák szólnak Mátyásról, ez azonban nem igaz: a legenda istenekről, szentekről, vallási személyekről szóló történet, a Mátyás király történetek nagy része viszont monda, amely a valóság elemeire épül – hangsúlyozta Keszeg Vilmos. Akárcsak a tündérmesékben, a Mátyás-mesék esetében is győzedelmeskedik a jó, a rossz pedig megkapja méltó büntetését, gyermekek és felnőttek épülésére, lelki világuk pozitív fejlődésére egyaránt alkalmasak tehát. Antalfai Márta úgy fogalmazott: „az emberi fantázia és képzelet egészen a lélek mélyéig hatol, onnan jönnek a vágyak, amelyek ezekben a mesékben is megfogalmazódnak – mindenekelőtt a jóság, az igazmondás és az igazságtevés, amely számos Mátyás-mese üzenete. – A másik ilyen témakör az okosság: olyan készségeket, képességeket szerepeltetnek – furfangosság, talpraesettség –, amelyek révén a legnagyobb bajból is győztesen kerülhetnek ki a szereplők. Ezekben a mesékben nem csak a király okos, hanem azok az emberek is, akik hatalmas furfanggal, erővel, bátorsággal rendelkeznek, amely által kiemelkedhetnek a többiek közül, ilyen például Mátyás király kovácsa – mondta a pszichológus. Véleménye szerint kicsik és nagyok fejlődésére egyaránt jó hatással lehetnek ezek a mesék, hiszen megtanítanak arra, hogy mindig van megoldás, még a kilátástalannak tűnő helyzetek és az elkeseredettség közepette is, ugyanakkor pedig az empátiakészséget is fejlesztik. A beszélgetés után a Carmina Danubiana (Juhász Katalin, Csörsz Rumen István, Szabó Zoltán, Orci Géza) régizene-együttes koncertezettMátyás király és a Hunyadiak emlékezete a folklórban címmel. Ferencz Zsolt Zárszó a templomban A Kolozsmonostori Kálvária-templomban vasárnap délelőtt megtartott ünnepi misén fejeződtek be az idei Mátyás Napok. Kádár István plébános arra figyelmeztette a templomot zsúfolásig megtöltő jelenlévőket, hogy Mátyás királyról csakis a szeretet és a tisztelet jegyében emlékezhetünk meg. A jelenlegi mulandó és a jövőbeli örök haza közötti kapcsolatot a hit teremti meg. Amint pénteken este az égbe szállt a sok-sok lampion, legyen a szívetekben lévő hit is a lampion fényéhez hasonló. Ahogy Jézus mondja: ügyeljetek a hit lámpására, hogy az ki ne aludjon. Ne váljunk közömbössé a hit iránt. Folyamatosan vizsgáljuk meg magunkban azt, hogy élő hittel rendelkezünk-e – figyelmeztetett a plébános. Bitay Levente kolozsvári magyar konzul beszédében először gratulált a szervezőknek a példaértékű Mátyás-napi rendezvényért, majd a kultúra összekötő hatásáról értekezett. A mise a Himnusz eléneklésével ért véget. A rendezvényen közreműködött a Lux Aurumque csíkszeredai kamarakórus és a MUN Schola (karnagy: Ványolós András). Három kortárs zeneszerző művét adták elő; az erdélyi származású Orbán György Ave verum, az amerikai Eric Whitacre Lux Aurumque és az észt Arvo Pärt Magnificat című művét tolmácsolták. Három külön zenei világba nyerhettünk betekintést, amelyet a (főként) profi zenészekből álló kórus tökéletes, muzikális előadása kovácsolt eggyé. A rendezvénysorozat létrejöttét támogatta a Verbau Romania Kft., a Bethlen Gábor Alap és az FKM Építészműhely. Nagy-Hintós Diana Szabadság (Kolozsvár), 2013. április 5.Kolozsvári diáksikerek a TUDOK-onA díjak közel egyharmadát erdélyi középiskolások hozták haza a tatabányai Bárdos László Gimnáziumban március 22–23-án szervezett Tudományos Diákkörök XIII. Országos Konferenciájáról (TUDOK). A kétnapos seregszemlén a Kárpát-medencéből közel 130 versenyző vett részt. Erdélyt nagyszámú küldöttség képviselte, ők tavaly decemberben a Temesváron megrendezett Tudományos Diákkörök XI. Erdélyi Konferenciája (TUDEK) nyertesei közül kerültek ki. A kolozsvári fiatal kutatók is helyt álltak a megmérettetésen: két különdíjat nyertek a magas színvonalú versenyen. A molekuláris és mikrobiológia szekcióban Varga Hilda-Máriát, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceum végzős diákját (irányító tanár Gottwald Márta) jutalmazták különdíjjal Láthatatlan iskolatársaink című munkájáért. A kémia, biokémia, ásványtan szekcióban Szabó Róbert és Mezei Ráhel, a Báthory István Elméleti Líceum tizedikes diákjai a Zöldség- és gyümölcslevek antioxidáns hatásának vizsgálata című dolgozatukkal nyerték el a verseny különdíját (irányító tanár Manaszesz Eszter, a Báthory-líceum és dr. Muntean Norbert a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára). Környezetvédelem szekcióban első díjat kapott Szilágyi Réka és Berekméri Evelin, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjai Törpe részek – mekkora veszélyek? című előadásukért. Helytörténet szekcióban a szekció nagydíját Bándi Eszter és Köntczey Katalin érdemelte ki a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumból, Hogyan éltem meg a II. világháborút? – Emlékképek a világháborúról című előadásukkal. Irodalom, nyelvészet szekcióban az első díjat a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium diákjai, Balázs Renáta és Gegő Virág hozta haza Az „én”-ek problémája a posztmodern elbeszélésben című munkájukkal. A szekció erdélyi különdíjasául Sárkány Tímeát, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző diákját választották Orbán János Dénes, a játékos című előadásáért. A pszichológia szekciónagydíját Bús Zoltán Tamás és Kiss Botond István, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjai érdemelték ki A szexualitás szekularizációja, avagy a felszabadult szexualitás „szabadsága” című előadásukkal. Az ökológia és geológia szekció különdíját Szász Mátyás, a csíkszeredai Kós Károly Építőipari Szakközépiskola diákja kapta a Hogy zsongjon a határ című munkájáért. Az alkalmazott fizika, informatika, robotika szekcióban különdíjat kapott Nemes Szilárd, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákja, Szimuláció robotok alkalmazásával című előadásával. Szabadság (Kolozsvár). 2013. július 16.Nincs elévülés a premontrei rend perében!A nagyváradi premontrei rend reménykedhet félixfürdői és szentmártoni ingatlantulajdonainak visszaszerzésében, mert az ügyet a romániai jogrendszerben sosem tárgyalták le végleg. Az utóbbi napokban az országos román sajtó ismét felkapta a nagyváradi premontrei rendáltal a román állam ellen indított pert, melyben a premontreiek visszakövetelik többek között szentmártoni és félixfürdői tulajdonaikat. A perről többször is beszámoltunk lapunk hasábjain. Az ügy lényege az, hogy a premontrei rend említett tulajdonait 1936-ban sajátította ki Onisifor Ghibu, aki akkoriban a Tanügyminisztérium megbízottja volt, és önkényesen átírta az ingatlanok telekkönyvi papírjait. A rend fellebbezett a telekkönyvátírás, és az ennek alapján végrehajtott tulajdonelkobozás ellen, de a nagyváradi Törvényszék elutasította a fellebbezést, többek között arra hivatkozva, hogy a Kultuszminisztérium időközben megvonta a rend jogi személyiségét. A rend a Legfelsőbb Semmítőszékhez fellebbezett, kérve mind a rend jogi személyiségének eltörléséről szóló határozat felülvizsgálatát, mind pedig a rektifikáció érvénytelenítését. A fellebbezést azonban a Külügyminisztérium kérésére levették a napirendről. A minisztérium arra hivatkozott, hogy tárgyalásokat folytat a Vatikánnal. Végül azonban a tárgyalásoknak sem született eredménye, és a pert sem tárgyalták le soha. A premontrei rend a rendszerváltás után kezdeményezte a per újraindítását, az ügy most a legfelső bíróságon van. Fejes Anzelm Rudolf apát nagyváradi premontrei rendfőnök úgy véli, hogy a sajtó azért kapta fel most az ügyet, mert a visszaszolgáltatásban ellenérdekeltek aggódnak amiatt, hogy a Legfelsőbb Bíróság is látja, hogy ebben az ügyben nincs elévülési idő. Mint Fejes Anzel Rudolf apát elmondta, a restitúciós bizottság kényszerítette a rendet erre az útra, amikor kimondta, hogy az érvényben lévő restitúciós törvény értelmében a rend nem kaphatja vissza egykori tulajdonait. A legfelsőbb bíróság elvben elfogadta a per újrafindítását, de arról csak szeptemberben dönt, hogy érdemben is tárgyalja-e az ügyet. Ha a legfelsőbb bíróság a per újraindítása mellet dönt, akkor ez lesz Romániában a legrégibb, egészen pontosan 75 éve tartó pere. Pap István erdon.ro 2013. július 31.Varga Andrea történész felhívása a restitúció ügyébenIsmét közzétette két évvel ezelőtt megfogalmazott felhívását az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciójának közös rendezése ügyében Varga Andrea. A történész egy esettanulmánnyal is kiegészítette korábbi szövegét. Írását az alábbiakban közöljük. Az alábbi szöveg több mint két éve íródott, időközben el is felejtettem, születése óta megjárta több magyarországi állami és közigazgatásban dolgozó felső vezető elektronikus postaládáját is. Nem gondolom, hogy érdemben bárki fantáziáját megmozgatta volna az alábbi felvetés, de hát az összefüggések nem mindig a kellő időben látszanak meg, s néha csupán megkésve mutatják érvény(esülés)üket… Kezem közé került minapában az EMMI-Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának 2013. július 24.-i, szerdai budapesti Országos Sajtószolgálaton keresztül kiadott közleménye, mely szerint: „A (magyar – V.A.) kormány támogatja a magyar közösségeket törekvéseik elérésében. Magyarország kormánya bármely kérdésben – így az egyházi ingatlanok rendezése ügyében – tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a határon túl élő magyar közösségek törekvéseit támogassa – mondta július 24-én Hölvényi György, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor első napján tartott panelbeszélgetésen. Fontos, hogy az adott ország vezetése kellő alapot biztosítson az egyházak működéséhez, a szabad vallásgyakorláshoz – tette hozzá az államtitkár a Kós Károly-sátorban. Hangsúlyozta, hogy az egyházi ingatlanok rendezésekor türelemmel kell lennünk, Magyarországon 2011-ben, 20 év után sikerült lezárni a folyamatot”. Az ország adott, a kellő alap ugyancsak, a türelemről nem is beszélve. Ami azonban nem áll, az a „sikerrel lezárt folyamat”… Az elmúlt hónapokban személyes érintettségem miatt nem akartam elmondani véleményemet az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciós ügyében. Ugyanakkor köztudott, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés az egyetemesen elismert alapvető jogok közé tartozik (denial of trial vagy déni de justice). Ezekért kiállni nem csupán misszió, de felelősség is. Mégpedig közös, hamiskodás-mentes és morális felelősség. Korunk Európájában, több mint két évtizeddel az 1989-es változások után, az egykori kommunista országok közül Románia maradt az egyetlen, amely ezidáig nem volt képes európai jogi normáknak megfelelően, törvényes úton rendezni a volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését. Míg a polgári demokratikus országokban, Nyugat-Európában a teljes oktatási rendszernek meghatározó részét alkotják a felekezeti iskolák, addig korunk Romániájában még az 1990 után kialakított vagy revitalizált magyar egyházi iskolai intézmények is többnyire jogfosztottak, tulajdonukból konstans módon kiforgatottak, állami szintű szabályozás és egyházi érdekű kezdeményezések összhangjának hiánya miatt lényegében mindmáig működésképtelenek. Nem utolsósorban éppen vagyoni helyzetük, állapotuk, s főképp pedig rendezetlen státuszuk okán. Az állapotok változása és a román állam következetesen vonakodó, restitúciót nyíltan megnehezítő (vagy direkten ellenérdekelt) egyházpolitikai együttműködési szándéka miatt az alábbi indítványban európai rangú intézményi segítség igényét terjesztem elő annak érdekében, hogy Románia állami hatóságai juttassák vissza az egyházak birtokába mindazokat az ingó és ingatlan javakat, melyeket önkényesen elkoboztak tőlük. Mi kell ehhez, első körben…? 1). Elsődleges célprogram az egyházi-felekezeti vagyonok leltárának elkészítése, ehhez szükséges kutatói bázis kialakítása, nemzetközi együttműködés megformálása és nemzetközi jogi normákat követő adatbázis felállítása, mely párhuzamosan kezeli a felmerülő ügyek tudományos háttéranyagát és elősegíti a jogérvényesítés sikerét. 2). E programcél harmonizálása az uniós kötelező érvényű ajánlásokkal, a nemzetközi konvenciókra épülő levéltári és adatnyilvánossági jogelvekkel, mindezeken túl a magyar kulturális örökség kezelésének állami garanciákra épülő védelmével, fejlesztésével, bővítésével és digitalizálásával is. A magyar államnak nem csupán saját történeti képe, állampolgárainak múlttudata okán, legalapvetőbb értéknormáinak fennmaradása szempontjából is kivételesen komoly szüksége van történelmi egyházainak folytonos szerepvitelére, feladatvállalására, kiváltképpen a határokon túli szférában. E feladattudat föltehetően nem hiányzik talán a politikai akarat szintjén, de hatástalan marad a határokon túli magyarság tudati, világnézeti, felekezeti önállósági és lelkiismereti szabadságának terében, főként nemzetstratégiai szempontból. És ez marad mindaddig, amíg érdemi, pontos, célirányos és jogi garanciákkal is alátámasztott leltár nem készülhet az elveszett /vagy éppen most elveszni látszó !/ egyházi vagyonok teljes lajstromával. A felhívás és programos feladatvállalás célja nem választható el a motivációktól: kétségtelen, mert peres ügyirati anyag, eredménytelenül lefolytatott eljárások sora, szakmai vétségekkel terhes vagy jogi perfekcióval nem (vagy esetlegesen) ellátott kezdeményezések sorozata bizonyítja, hogy folyamatosan romló kondíciók veszik körül a magyar egyházi vagyonok visszaszerzésének folyamatát. A szaklevéltári ismeretek hiánya vagy a politikai érdekérvényesítés eszközeinek párhuzamossága, megkísérelt egyedi restaurációs játszmák elveszített esélyei jelzik azt, hogy érdemi feltárás (esetenként a nyilvánosság vagy a szakjogászi érdeklődés számára sem elérhető források megközelítési nehézségei okán) nem nélkülözhető ebben a változó feltételrendszerű jogérvényesítési folyamatban. Az adatok, források, dokumentumok, peranyagok, sajtóanyagok, ítéletek, peres vagy peren kívüli eljárási megoldások, a jogszabályok időbeli és érvényességi kondícióinak mint feltételeknek a nem kellő megléte nemcsak érvényteleníti az elszigetelt törekvéseket, de egymás ellen hangolja, a vetélytárs félnek is kiszolgáltatja az érdekelteket. Ennek egyetlen ellenszere lehetséges: prekoncepció-mentes helyzetfeltárás és jogszerűen érvényes érték-összeírás (vagyonleltár, hiányleltár, összehasonlító kimutatások, jogi és történeti dokumentáció) elkészítése. Felhívásom tehát ezt a célt szolgálja a fentiek értelmében és a rendezés elmulaszthatatlan felelősségének gondosságára hívja föl a figyelmet. Amíg még van erre ok és indok, esély és bizonyítható jogalap… A felhívás kivitelezése nem épülhet az érdekelt egyházak, forráshiányos felekezeti és hívő-közösségek támogatására. Különösen akkor nem, midőn a partnerség és szolidaritás olyan európai kapcsolathálójáról van szó a szóbanforgó tét lényegét illetően, melyhez minden egyház kevés lenne önmagában. A kivitelezési program ezért a szociális párbeszéd európai normáihoz kíván igazodni, ennek jogi és együttműködési, esélyegyenlőségi és kooperációs feltételrendszerét követi. A felhívás megvalósítása tehát állami segítséget, forrástámogatást, intézményesítési megoldásokat, nemzetközi jogi és partnerségi felelősségvállalást igényel – nem pusztán remények, hanem kötelezettségek formájában. Ugyanakkor nem központosítás, nem egyvalamiféle „állami egyházügyi hivatal” ügyviteli felelőssége értelmében, hanem a tényfeltárás, adatbázis-felállítás, adatszolgáltatás, információs biztonság és adatvédelem alkalmazásával. E téren a felhívás komolyanvétele esetén a kormányzati információs biztos közreműködésének igénye is felmerül, amely egyazon célt, a partnerek kooperációjára épülő adatnyilvánosságot is szükségképpen garantálja a kutatások nyomán keletkező anyagok terén, de megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az ellenérdekelt felek kártékony hozzáférését. Mind a felhívás kivitelezési célrendszerének, mind az érdekelt egyházak és felekezetek társadalmi motivációinak főszerep jut a megvalósítás interaktív és intézményközi jellegében. Ezért nem rendelhető immár fennálló nemzeti intézményhez /mondjuk felelős államtitkársághoz/ a törekvés, továbbá azért sem, mert ennek próbája már megvolt, mégpedig sikertelenül. Az adatokhoz való hozzáférés, az adatgazdák jogosítványai, a partnerségi kapcsolatok, a kutatási szakértelem, egyéni vagy csoportos érdekeltség és bürokratikus ellenállási attitűd folyamatos jelenléte ebben a szférában a legtöbb és legkezdeményezőbb egyházakat is háttérbe szorította, jogérvényesítési úton visszavetette, sőt bizonyos esetekben előzetesen is reménytelenné tette a jogos igények érvényesítésének esélyeit, vesztes helyzetet idézve elő a jogos érdekérvényesítés és jogorvoslat eseteiben is. Hatékony jogvédelmet csakis hatékony lobbi-tevékenységgel érhet el az egyház (bármely egyház, s az egyházak társadalmi területe egyaránt). Ennek a kölcsönös tisztánlátáson alapuló (elektronikus adattár, hozzáférés, dokumentációk tükrözése, feltárt anyagok nyilvánossá válása), tervszerű programossággal elvégzett kutatómunka és érdekérvényesítés lenne elemi szintje. Nélkülözhetetlen ilyesmi létrehozásához olyan havi rendszerességű kiadvány (bulletin), amely a permanens tájékoztatás feladatát látja el felekezetközi és inter-religionális térben. Háromhavonta (negyedévente) szükség lesz programkövető konferenciákat, szakmai vitákat, helyzetelemző egyeztetéseket is tartaniuk az egyházaknak, szükség esetén még gyakrabban, egészen az eredmények eléréséig. Felekezetközi huzakodás esetén ugyanakkor mindannyian és közösen rajtavesztenek, ez ma már világos. Eltérő kényszerek között élünk, de közös céllal és még közösebb, híveinkkel együttes hátrányos helyzetben. Tudomásul kell vennünk és egymásban is tudatosítanunk kell: most, vagy pedig soha sem érhetjük el, amit jog szerint kívánunk, mert évről évre tapasztalhatjuk, hogy jogszabályok módosulása, ellenérdekelt partnerek kivételezett helyzetbe kerülése révén egyre nehezebben lesz érvényesíthető holnap, ami ma még esély volt. Lehetséges, hogy ezután minden elévül és soha többé ilyen összefogási, érdekazonossági lehetőség nem lesz, mint most utoljára még talán van. Számos jogi kezdeményezés indult, eltérő módon és fórumon, viszont többek egyéni próbálkozása is alig volt elegendő ahhoz, hogy néhány ingatlan esélyt kapjon a visszaadásra – de csak néhány, az összesnek csupán csekély töredéke! Ennek jogi kerete csak a 2000-res években alakult ki részlegesen, de semmiképpen nem áttekinthetően, hanem alkalmi és esetleges sürgősségi kormányrendeletek formájában, és messze nem az egyértelmű és egységes szabályozás szellemében. Ugyanakkor a törvényesnek tetsző törekvések is javarészt megbuktak a partnerség hiányán, belső felkészültségen, bizonyítékok hiányán vagy a tárgyalófelek ellenérdekeltségén. Az európai rangú és korunk normáinak megfelelő törvényi szabályozás nélkül csak a „lekenyerezhetőknek” járó kiváltságosság osztogatása marad reményként, ettől azonban a többség elesik és végleg kárvallott marad. Tényleg véglegesen…! Tudatosítani kell önmagunkban, egymásban, lehetséges és felelős partnereinkben is, hogy magyar tulajdon vész el, ha nem lép közbe a magyar állam – mégpedig nemzeti érték, kulturális örökség, európai vagyon, és még ráadásul egyházi is, vagyoni és morális, szimbolikus és történeti közjavak tömege. Tudvalévően az egyházi vagyonok eltulajdonítása ellentétes volt a trianoni békeszerződés nem állami vagyonra vonatkozó rendelkezésével is annak idején – és mégis megtörtént, ami jogtalan volt. A 2006-os egyházügyi törvény állam és egyház viszonyára vonatkozó 3. pontja kimondja, hogy az állam tiszteletben tartja az egyház belső szabályzatát és törvénykönyvét. Ilyen és ehhez hasonló módon kialakított állapotnélküliségek, képtelenségek szolgálnak alapul jogos követeléseink érvényre jutásánál, korántsem függetlenül attól, hogy mindez elfoszló, állagában romló állapotú vagyon, a határon túli magyar kisebbségek anyagi és szellemi javainak értékfoszlását, devalválódását vagy alkalmi kompromisszumok révén helyi cserealkuk esetlegességét eredményezi. Ezt a folyamatot kell közös szándékkal megakadályoznunk, közös tervek alapján átírnunk, ameddig még lehetséges. A közös fellépés talaja egy közös projekt, közös és önkéntes csatlakozással, magyar védnökség alatt, az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia stb. szakirányítási vezérletével, nemzetközi levéltári szabványok és normák iránymutatása mentén egy átfogó projekt megvalósításában mindazon partnerekkel (szponzoráció, nemzetközi levéltári szakmai szövetség, digitalizációs jogok és normák követése, stb.). Partnerségben lehet csupán kivitelezni mindezt, úgy, hogy nem szűnünk meg szem előtt tartani: a magyar és nemzeti történelem levéltári anyagainak, örökségének visszaigénylése mint ingó vagyon éppúgy része kell legyen céljainknak, mint az ingatlanok, törvények és intézmények előtti képviselet, mellesleg, jogszerű visszaállítása és/vagy kárpótlása mindannak, aminek elorzása a történelem kelet-európai sodrának egyik következménye volt. Románia monitorizálása csak igazságügyi szinten zajlott, azon belül is a korrupció tesztjével elsősorban. Elmaradt az Emberi Jogok Chartájának érvényesülési tesztje az egyházak ellen a vagyonjogi perek során lezajlott/elkövetett jogsértéseket illetően, amelyek ügyében még közösen fel kell lépnünk, bármely egyházakról volt is szó. A fenti felhívás lényegében visszhangtalan maradt. Egyházak részéről éppúgy, mint állami hatóságok válaszadási és programtervezési célképzeteit illetően. Amiről anno ez a szöveg szólt, annak felszólító hatása lepergett az érintettekről. A veszteségek viszont időközben is jól látható módon szaporodnak. Erre szolgáljon példaképpen írásom második fele, mely esettanulmányi szándékkal, vagy tanúságképpen illusztrálhatja a zajló folyamatokat. Engedtessék a részletek közléséért az Olvasó megértő türelmét, s az Érintettek belátó bölcsességét kérni… Egyes román nyelvű sajtóorgánumok az elmúlt hetekben a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság jelenleg is folyamatban lévő ügyei kapcsán fogant cikkeik által nap mint nap próbálnak a tárgyalást vezető bírókra nyomást gyakorolni. Onisifor Ghibu (akinek volt neve akkoriban, s vállalta is!) mai utódai jól tudják, hogy errefelé a bírók és ügyészek általában nem erkölcsi elvekre, illetve morális tartalmat is hordozó jogelvekre építik döntéseiket. Főleg nem azokban az esetekben, ha az ügyre vonatkozó jogi előírásokat maradéktalanul alkalmazva a társadalom/közösség értékítéletével vagy erkölcsi felfogásával ellenkező döntést tudnának csak hozni... A jogi érveket ugyanakkor szívesen építik be nemjogi érvényű értelmezésekbe, jogiasított formátumú véghatározatokba vagy kereseti elutasításokba… Tanulóleckeként leírom röviden ide illő huzavonámat a nagyváradi ügyészséggel: 2011 februárjában büntető feljelentést tettem a nagyváradi ügyészségen, melyben kértem, hogy a Prépostság tulajdonát képező Félixfürdőt használó céget tiltsák el az ingatlanok állapotát veszélyeztető magatartástól (a bontástól illetve építkezéstől), illetőleg kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére. Azóta a cég vezérigazgatója ellen tett büntető feljelentésem nyomozati szakaszának irataiból kiderült, hogy noha a cég 2006-ben építkezési illetve bontási engedélyt kapott a Váradszentmártoni polgármesterségtől (ami ugyebár ellentétes a restitúciós törvénnyel, vagyis törvénytelen, bűncselekménynek bizonyul), mégsem történt/történik a károkozás megakadályozása vagy szankcionálása. Merthogy „ha nincs kár, nincs bűncselekmény”. Hiszen mind az ügyészség, mind a bíróság azon a véleményen volt, hogy a cég a sajátját, a tulajdonában lévő szállodát bontotta le 2006-ban, a restitúciós folyamat kellős közepén – sőt, hogy érdekesebb legyen a helyzet –, alapfokon a nagyváradi bíróság a kérdéses szállodát visszaadta jogos tulajdonosának azzal, hogy az ingatlan ellenértékében pénzbeli kártérítésre jogosult... Persze azóta kiderült, hogy amikor alapfokon a rend visszakapta az ingatlant, a szálloda már nem állt lábon... Ehhez még hozzájön, hogy mind az ügyészség, mind a bíróság törvényesnek nyilvánította, hogy a cég a Prépostság visszaigényelt telkein több milliós értékű ingatlan-beruházást hajtson végre, építkezési engedéllyel, holott a restitúciós törvény tiltja az visszakért ingatlan megváltoztatását. Persze az is lehet, hogy valamiképpen Bihar megye s azon belül is speciálisan Váradszentmárton kikerült a restitúciós törvény végrehajtási területi hatálya alól. Ellenkező esetben ugyanis a jogi szankciók körébe tartozna immár az ügy, s nem a sajtóközleményekben harsogható félretájékoztatás tárgya lenne… Kérdem én, hol van ilyenkor a korrupcióellenes ügyészség figyelme és érdekképviseleti beavatkozása? – amelyik például a Mikó ügyben feltárta, hogy „közérdek ellen elkövetett hatalommal való visszaélés minősített formában, mivel az ingatlan értéke (ezért a károkozás is) rendkívül magas” holott ez esetben is hasonló az állapot: a református egyház kormányhatározattal kapta vissza az érintett ingatlan-együttest, ugyanakkor nem bontotta le – meg lehet nézni, lábon álló ingatlanról van szó –, továbbra is oktatási intézményt működtet az ingatlanban, az alapítók akaratának megfelelően. Lehet, hogy rajtam kívül mindenki tudja jogi miértjeimre a választ – de ezt bölcsen titokban is tartja. Az elmúlt három évben ugyanis számtalanul próbálkoztam logikus magyarázatot kapni az önmagamnak és a bíróságok előtt is feltett kérdéseimre, többek közt arra, hogy ki és mi, miként és miért vállalt nemzetközi kötelezettséget arra nézve, hogy garanciát várjon Romániától az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatására. A háttérhez érdemes tudni: megfogalmazódott az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 176/1993-as Véleményezése Romániának az Európa Tanácsba való felvételi kérelmét illetően: 8. pont: „A Közgyűlés felkéri a romániai kormányt, hogy szolgáltassa vissza az egyházi tulajdonokat és biztosítsák egyházi iskolák alapítását és működtetését, különös tekintettel a kisebbségekhez tartozó gyermekek anyanyelvi oktatására.” (Gunnar Jansson, Romániával foglalkozó Európa tanácsi raportőr jelentése 1997 áprilisából) Egy másik nemzetközi dokumentum: Románia monitorizálását megszüntető 1123/1997-es Határozat. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 14-es pontjának IV. bekezdése kimondja: „A Közgyűlés ezért nyomatékosan felkéri a román hatóságokat, hogy: módosítsák olyan értelemben az elkobzott és államosított javak visszaszolgáltatására vonatkozó törvényeket, az 1991/18. és az 1995/112. számú törvényeket, hogy azok a javak in integrum visszaszolgáltatását vagy ehelyett méltányos kárpótlást biztosítsanak.” A meg nem valósuló visszaszolgáltatásra, vagyonátadásra, kompenzációs javaslatokra nem igazán lelem a magyarázatot. Jogtörténészként ugyanakkor sejtem, hogy ma is létezik az egykori K-vonal utódja, megmaradt a titkosan ügykezelt dossziék világa, továbbá a bíróságok részére küldött titkos jogalkalmazási utasítás, hogyan kell a különösen érzékeny kérdésekben eljárni. Hiszen, ha nem így lenne, akkor valószínűleg a Prépostság ügyeiben a iura novit curia elve, vagyis „a bíróság ismeri a jogot” normája érvényesülne. A „jog ismerete” persze lehet idő-függő, a jogelvek és európai joggyakorlat követésének igénye is a múló idő függvénye: „majd érvényét veszti” az igény, ha valahogyan (ügyesen) elrendezzük a kárigény és jogos követelés elutasítását, miközben az ingatlanok állagromlása vagy dózerolása odáig jut, hogy mintegy „okafogyottá” válik a visszaszolgáltatás érvényesítése. Gyakorlatilag ezt szolgálja ugyancsak a jogi és törvényszövegekkel való ügyes manipulálgatás. Hiszen melyik román (főleg erdélyi) bíró ne tudná, hogy 1855-ben megszületett a magyar telekkönyvi rendelet leginkább eljárási szabályokat tartalmazott. De ha valaki mégsem tudná, íme a részletek: az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a magyar telekkönyvi rendelet, valamint az Optk. telekkönyvre vonatkozó rendelkezéseit 1861 után is fenntartották, így elsősorban az Optk. azon anyagi szabályait, amelyek arra vonatkoznak, hogy a telekkönyvi bejegyzettség, vagy annak hiánya, milyen magánjogi joghatást idéz elő. Ennek megfelelően, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 145. §: „A jog és vagyon biztonsága s ezen alapuló közhitel (… ) végett az 1855-ik dec. 15-én a telekkönyvek tárgyában kiadott rendelet kiegészítésekkel hatályban marad.” 156. §: „(…) az osztrák általános polgári törvénykönyvnek mindazon határozatai, a melyek a telekkönyvi rendeletekkel egybefüggésben állanak, s a melyek valamely telekkönyvi jog megszerzésére vagy elenyésztésére alapul szolgálnak, az országgyűlés intézkedéséig hatályukat megtartják.” Folytatólagosan a „telekkönyvi elbirtoklás” szabályát az Optk. 1467. §-a tartalmazta. „Ingatlanokra nézve az, a kinek nevére azok a telekkönyvbe bekebelezvék, minden ellenmondás elleni tulajdonjogot három év alatt birtokol el. Az elbirtoklás határai a beiktatott birtok mértéke szerint ítéltetnek meg.” Magyarországon az „1888. márcz. 5-én 947. sz. a. kiadott igazságügy-miniszteri rendelet a törlési kereset határidejének megrövidítése és a megindítás szándékának bejelentése tárgyában” a szabályt az 1872. február 15-én hatályba lépett osztrák telekkönyvi törvény alapján az alábbiak szerint fogalmazta meg: a (közvetlen jogszerzőre történő átírást tartalmazó) telekkönyvi végzés kézbesítése esetén a tulajdonosnak a kézbesítéstől számított 60 nap alatt be kell jelenteni és 6 hó alatt meg kell indítania a „kitörlési” pert a további jóhiszemű jogszerzők ellen. Amennyiben kézbesítés nem történt, a kereset 3 éves jogvesztő határidőn belül indítható meg. A közvetlen jogszerzővel szemben a pert az általános elévülési idő, 32 év alatt lehet megindítani. Magyarországon a joggyakorlat az osztrák szabályozással szemben a harmadik személy jóhiszeműségét erőteljesen beszűkítette azzal, hogy a jóhiszeműséghez nemcsak a telekkönyv megtekintését, hanem a birtokállapotról való meggyőződést is megkívánta. A fentiekre való tekintettel, az 1866-ban a „Szent István első vértanuról czimzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” mint eredeti tulajdonos (primus) került bejegyzésre az 1866. évi XXIX. Törvénycikk bejegyzési jogszabályi elv alapján a Váradszentmártoni telekkönyv B1 lapján. Vajon a telekkönyvi jogi szabályozás és rendelkezései mitől „évülnek el” az újságírók emlékezetében, a jogi közgondolkodásban vagy a felekezetpolitikai érdekképviselet érvtárában…? S „elévülnek-e” annyira, hogy immár az autentikus nyelvtani, grammatikai, rendszertani, történeti, jogszabályi értelmezés szerint az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusára vonatkozóan lehet telekkönyvi rektifikációval tulajdont szerezni? Hiszen, az anyagi jog előírásai alapján csak „az okiratba foglalt megállapodáson alapuló bejegyzés keletkezteti a megállapodáson alapuló dologi jogokat”, „az érvényes megállapodást korporáló okirat nélkül bejegyzett dologi jog nem keletkezik”. Továbbá az is köztudott, hogy a magyar jogi hagyományok mindig is védték az eredeti tulajdonos érdekeit. Ha mai tulajdonról, mai érdekekről, intézményi vagyonról volna szó, akkor ki és miért mondana le arról, hogy történeti hitelességgel igazolható tulajdonát a magáénak tudhassa, védelmezhesse, közhatalom előtti bejegyeztetését szavatoltnak láthassa…? Manipulációról szóltam az imént. Nem ok nélkül. Ugyanis 1936-ban a premontrei rend nagyváradi gimnáziumának épülettömbjét, telekkel (3159 tulajdoni lap) illetve váradszentmártoni (Félixfürdő) (1 tulajdoni lap), melyet a Rend a telekkönyvi nyilvántartás bevezetése óta (1866) háborítattlanul bírtokolt, Onisifor Ghibu csendőri kísérettel, egyoldalúan a nagyváradi telekkönyvi bíróságon az 1866-ban eredeti felvétel alapján felevett telekkönyv BI lapján a „Jászói premontrei rend mint nagyváradi hegyfoki prépostság” nevét román államra „javította” az 1855. december 15-ei magyar telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával az 1936. augusztus 22-én kelt 7818/1936 illetve 6611/1936 végzés alapján. E bejegyzések ellen három fellebbezés történt a váradhegyfoki premontrei rend, illetve a jászóvári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én a 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”. A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és legfőbb rendfőnökük külföldön él. A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, amelyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő. 1939-ben a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárást felfüggesztették. A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője (a négyes bizottság 1939. december 7—8-án megtartott ülésein) azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani. A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta. Köztudott, hogy 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak-Erdély, és ezen belül Nagyvárad illetve Váradszentmárton újból Magyarországhoz került, hiszen államutódlás, illetve határmódosítás esete állt fenn. A határmódosítás, a román és a magyar állam második világháború utáni viszonyának története, a szervezett szocializmus korszakának egyházpolitikai ballépései és egyház- vagy hitellenes históriája újabb értelmezés-történet részei (lehetnének és kellene legyenek). Az egyházi tulajdonok kérdése azonban, beleértve a jog szavatolta tulajdonhoz való viszonyt, a kisebbségi jogérvényesítés szempontjait és a felekezetválasztási szabadságjog emberi jogi garanciáit – nem politikai „engedmények” vagy alkuk témakörei, nem politikai napirend tárgyai. Egyetemes, vagy éppenséggel európai normák, uniós tagság feltételeként szabott normatartás, tulajdonjoghoz való viszony és respektus kérdései inkább, amelyek között nem kaphat helyet a lapos vádaskodás, a hevenyészett joggyakorlat vagy az alkalmi jogértelmezési cselek érvényesítése. Maszol.ro lapozás: 1-30 | 31-57
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
