|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 92 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 ... 91-92 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Péter Sándor 1990. január 28.Kovászna megyében az 1989/90-es tanévben magyar tannyelvű középiskolai osztályokba 2988-an jártak, 2957 magyar gyermek pedig román iskolákba járt. A megyében 1194 magyar gyermek tanult román szakiskolákban /magyar nyelvű szakiskola nem indult/. Sepsiszentgyörgy városban 3436-an tanultak magyar tagozaton, 190 magyar gyermek pedig román tagozaton az elemiben /I-IV. osztályban/, az V-VIII osztályokban 3577 tanuló járt magyar tagozatra, 227 magyar gyermek pedig román tagozatba. Az újságíró hozzátette, hogy hosszú éveken át nem közölhették az iskolák nemzetiségi megoszlását. /Péter Sándor: A megye nappali tagozatos iskolái. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 28./1990. március 28.A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumból sok értékes anyagot vittek el különböző román múzeumok részére. Például egy 1971-es átadási és kölcsönvételi jegyzőkönyv szerint a bukaresti Történelmi Múzeumhoz kerültek nagy értékek, így Gábor Áron egyik ágyújának eredeti csövét, melyet azután a bukaresti múzeum így állított ki: ágyúcső az 1848-as román forradalomból. Elvitték az 1848/49-ben kibocsátott pénzérméket is. 1973-ban pedig a kölcsönvett anyagot átutalták a Történelmi Múzeum birtokába. Ugyanígy kerültek különböző régészeti leletek a Központi Katonai Múzeumba. /Péter Sándor: Elorzott múzeumai tárgyak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 28./1990. május 17.Kolozsváron márc. 18-án megalakult Kriza János Néprajzi Társaság, megválasztották a vezetőséget /elnök: Pozsony Ferenc, titkár: Salat Zakariás Erzsébet/, a tiszteletbeli elnök Almási István és a következő szakosztályok megalakítása mellett döntöttek: anyagi néprajz - vezetője Gazda Klára, szellemi néprajz - vezetői Könczei Csilla, Pozsony Ferenc és Keszeg Vilmos, társadalom-néprajz - vezetője Nagy Olga, ifjúsági tagozat - vezetője Bardócz Sándor. A társaság Sepsiszentgyörgyön tartotta második ülését. Elhatározták évkönyv kiadását, az egyes üléseken elhangzó tanulmányok megjelentetésére. Ennek szerkesztésére Péntek Jánost, Almási Istvánt és Keszeg Vilmost bízták meg. /Péter Sándor: Néprajzosok ülése. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 17./1990. május 23.Bukarestben az egyetemen megalakult a hungarológiai tanszék. Vezetője, dr. Molnár Szabolcs elmondta, hogy ez nagy előrelépés, sikerült leválniuk a keleti nyelvek tanszékétől. Eddig csak második szakként lehetett választani a magyart. Volt olyan év is, amikor nem is volt első éves hallgatójuk. Ettől az évtől tehát főszak lesz a magyar. Nem akarnak versenyezni Kolozsvárral, Bukarestben ugyanis nem tanárokat képeznek. A hungarológusnak nem kell feltétlenül magyarnak lennie. /Péter Sándor: Hungarológiai tanszék a fővárosban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 23./1990. augusztus 4.Kozsokár Gábor jogász, Háromszék szenátora elmondta, hogy a szenátus ülésein a vatrás szenátorok minden alkalmat megragadnak arra, hogy a magyarokat támadják. Képtelen állításokat sorolnak, bizonyíték nélkül, így csökken a szavahihetőségük. A marosvásárhelyi márciusi vérengzésről készült Minzatu-jelentés olyan elfogult, hogy a kivizsgáló bizottság tagjai sem írták alá. A múlt héten kormánybizottság járt Háromszék megyében. Magureanu, a Román Hírszerző Szolgálat vezetője kijelentette, hogy Hargita és Kovászna megye két forró pont az ország térképén, tel feszültségekkel. A magyar szenátorok kérték, mondjon konkrét dolgokat, akkor elhallgatott. /Péter Sándor: Hiszem, ügyünk diadalra jut. Beszélgetés Kozsokár Gábor jogásszal, Háromszék szenátorával. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 4./1990. szeptember 21.Nagy gondot jelent a magyar nyelvű tankönyvek hiánya. Eddig csak a XI-es magyar irodalom látott napvilágot. Arra kényszerültek, hogy összeszedjék a régi tankönyveket és azokat szétosszák az iskolák között. /Péter Sándor: Több az üröm, mint az öröm. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 21./2000. január 31.Jan. 29-én Illyefalván, a KIDA-központban tartotta meg küldöttgyűlését az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Dr. Péntek János professzor, az AESZ elnöke előadásában hangsúlyozta, hogy az anyanyelv egyszerre eszköze és célja az oktatásnak. Szó volt arról a vitáról is, hogy milyen legyen az irodalom és a nyelvtan oktatásának viszonya. A román-magyar intézménynévszótáron dolgozó Fazakas Emese ismertette a nehézségek garmadáját, mely az eltérő struktúrák, szervezeti felépítmények következménye. Lokodi Irén az anyanyelvű oktatást elözönlő idegen kifejezések, Péter Sándor a nyelvi tananyagból eredő kevertnyelvűség veszélyeit ecsetelte előadásában. Az ülésen egyetértés volt abban, hogy az AESZ továbbra is foglalkozik az élőnyelvi, sajtónyelvi adattár létrehozásával, konferenciák, versenyek és táborok szervezésével. A hagyományos helyesírási, nyelv- és beszédművelő versenyek a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő mellett idén balladamondó-versenyekkel, bibliai jelképekről szóló irodalmi, képzőművészeti-zenei vetélkedőkkel és a Vörösmarty évforduló tiszteletére rendezett szavaló- és műveltségi versennyel bővülnek. Háromszék ad otthont a nyáron a szórványtábornak és a Kárpát-medencei Anyanyelvi Tábornak, amely a Jókai-emlékév jelentős mozzanata kíván lenni. /Anyanyelvápolók tanácskozása. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 31./2002. július 24.Júl. 24-én zárja kapuját Illyefalván az ötödik Kárpát-medencei Anyanyelvi Tábor, melyet az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége és Kovászna Megye Tanácsa közösen szervezett. A táborozóknak Kiss Jenő, a megyei könyvtár igazgatója mutatta be az illyefalvi Séra-kúriában berendezett irodalmi kiállításokat. Kakas Zoltán néprajzkutató bemutatta a Beszélő kövek című CD-t, és a kövekhez kötődő mondák, legendák világába kalauzolta hallgatóságát, Kisgyörgy Zoltán helytörténész a háromszéki harangokról tartott előadást, dr. Péntek János egyetemi tanár az erdélyi nyelvjárásokról, Péter Sándor középiskolai tanár helynevekről értekezett, másnap a versértelmezésé volt a főszerep Egyed Emese egyetemi tanár irányításával. /(fekete): Kárpát-medencei anyanyelvi tábor. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 24./ A táborba a Felvidékről, a Vajdaságból, a magyarországi Veszprém megyéből, illetve Aradról és Nagybányáról érkeztek az anyanyelvi vetélkedőkön, műveltségi, művészeti versenyeken jeleskedő fiatalok. A főszervező, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) a pedagógusszövetségekkel vette fel a kapcsolatot, így verbuválták össze a jutalomtáborozásban részesülő 21 iskolást. /Farkas Réka: Tíz nap a magyar nyelvért. = Krónika (Kolozsvár), júl. 25./2004. november 22.A Romániai Magyar Pedagógus Szövetség Országos Elnöksége nov. 20-án a szovátai Teleki Oktatási Központban ünnepélyes keretek között adta át a közoktatásban tevékenykedő pedagógusok tudományos munkájáért az Apáczai-díjat. A humán tudományok területén Apáczai-díjban részesült dr. Gaal György, a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium, és Muhi Sándor a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Gimnázium tanára. A reáltudományok területén Apáczai-díjas Olosz Ferenc, a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Gimnázium matematika tanára. Dicséretben részesült dr. Fazakas István kolozsvári, Szőcs Mária és Kovács István csíkvacsárcsi, Péter Sándor sepsiszentgyörgyi tanár a humántudományok területén, valamint Fazekas Lóránd szatmárnémeti, Simon József csíkszeredai és Kovács Barna marosvásárhelyi tanár a reáltudományok területén. Az ünnepség keretében vehették át a megye legjobb, kilencedik osztályt végzett tanulójának járó Mákvirág-díjat a tanulók. Különdíjat kapott a Mákvirág-érem megalkotója, Zacsik József debreceni középiskolai tanuló. /Apáczai-díjak, 2004. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 22./2005. október 1.Értékes népköltészeti kiadvány látott napvilágot. Vadrózsa virága (Edelény, Sepsiszentgyörgy 2004) címmel közkinccsé vált Farkas Jenő tanárnak és tanítványainak gyűjteménye, amelynek feldolgozása közel fél évszázadig húzódott. A Sepsiszentgyörgyön élő Péter Sándor vállalta – Farkas Jenő egykori tanítványaként – a szöveggondozás, szerkesztés munkáját, ugyanakkor neve – Hadobás Pál társaságában – felelős kiadóként is szerepel. Farkas Jenő 1908-ban született Nyárádszeredában, a marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett, előbb lelkészi diplomát, majd francia-filozófia-pedagógiai képesítést is szerzett. 1948-tól Székelykeresztúron tanár. 1968-ban vonul nyugdíjba. Marosvásárhelyen hunyt el 2000-ben, 92 éves korában, végső nyughelye a székelykeresztúri temetőben van. 1957-ben és 1958-ban végezte Székelykeresztúr és vidéke népköltészetének gyűjtését, diákjaival. A könyvben kilencvennyolc mese és tréfás történet kapott helyet. Péter Sándor szerint a könyv másik erősségére, a húsvéti öntözőversek fejezete. /Ráduly János: Vadrózsa virága. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 1./2006. október 24.A kerek évfordulós 1956-os megemlékezések megyeszerte nagyobb méreteket öltöttek. Csíkszereda több helyszínen idézte ötvenhatot. A Csíki Kamarazenekar ünnepi koncertet adott, előadták a Székely Golgota rockoperát. A Millenniumi-templomban a börtönviselt ötvenhatosok tiszteletére Kelemen Kálmánt ezüst érdemkereszttel, Nagy Benedeket és Szilágyi Árpádot ezüst emlékéremmel tüntették ki. Ünnepi beszédek hangzottak el október 23-án az 1998-ban felállított ’56-os emlékmű előtt. Kelemen Csongor, a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének titkára nyitotta meg a beszédek sorát. Az ötvenhatos börtönviselt Szilágyi Árpád szavalatát az egyházi képviselők beszéde és imája követte. Este a tusnádi fúvószenekar kísérte fáklyás felvonulás előzte meg az emlékműavatást. Az új 56-os emlékmű a magyar főkonzulátus épülete előtti újonnan kialakított téren áll. Ercsei Ferenc művéről, a hírnökangyalról lekerült a lepel. Az emlékmű az elesettek és kivégzettek emlékét őrzi. Gyergyószentmiklóson is többnapos megemlékezést tartottak. Az unitárius imaházban rendezett Őri Tóth István fénykép-, László Péter Sándor illusztráció-kiállítást, közreműködött a Szent Miklós Kamaraegyüttes. Portik Hegyi Kelemen főesperes plébános megszentelte Burján Gál Emil ez alkalomra készült – és egyelőre a temetőben helyet kapó – emlékművét. Október 22-én a Tarisznyás Márton Múzeumban magyarországi és erdélyi történészek emlékeztek 1956-ra. Székelyudvarhelyen a városházán dokumentumfilm-vetítéssel egybekötött tudományos ülésszakot tartottak, Tófalvi Zoltán és Durcza Attila történészek beszéltek. Október 23-án Székelykeresztúron az ökumenikus istentiszteletet és ünnepi műsort követően gyertyás felvonulással tisztelegtek a Millenniumi-emlékműnél. /Antal Ildikó, Bajna György, Szász Emese: Ötvenhat dalban, szóban, imában. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 24./ P. Ferenc Ervin Ferenc-rendi szerzetest is kitüntették a Magyar Köztársaság nevében az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján. Október 23-án a magyar főkonzul által adott csíkszeredai fogadáson a páter az arany érdemkeresztet vette át. A szerzetes elmondta, a mai román államnak kellene elismerésben részesíteni őket. A mostani kitüntetésben tíz kivégzett társának tett ígérete beváltását látja.2008. január 9.„Nem célunk olyan gyerekeket nevelni, akik csak Magyarországon képesek megállni a helyüket” – mutatott rá Albert Álmos, Sepsiszentgyörgy polgármestere a tanügyi törvény hiányosságára azon a közvitán, melyet a tanügyi törvénycsomaggal kapcsolatosan szervezett január 8-án az alsó-háromszéki területi és sepsiszentgyörgyi városi szervezete a magyar iskolák igazgatóival, pedagógusaival. Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő moderálásában zajlott a már múlt évben megtervezett találkozó, mintegy ötven szakember jelenlétében. Az eseményen jelen volt Szabó Ilona szenátor, aki – mint elhangzott – az oktatás és a kultúra „új szócsöve”, és Márton Árpád képviselő is. Az érettségi tárgyak számát négyre csökkenti az új törvény, a kisebbségieknek azonban öt tantárgy maradt az anyanyelvi vizsga miatt. Keresztély Irma diszkriminatívnak tekinti, hogy a romántól eltérő anyanyelvű diák több tárgyból vizsgázik. Az ülésen kitértek a törvénytervezetben szereplő bölcsődék hiányosságaira is. /llyés Judit: Nem csak Magyarországra nevelnének. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 9./ Egy hónappal, február 17-éig hosszabbították meg az új tanügyi törvény tervezetének közvitáját – jelentette be Keresztély Irma, majd ismertette saját javaslatait, amelyek egy része oktatási-szervezési kérdéseket, az intézményfinanszírozást és az ösztöndíjrendszer módosítását tartalmazta, javasolta, hogy a kisebbségek nyelvén tanulók számára ne legyen kötelező a román nyelv és irodalom vizsga. Módosítani kell a tervezet azon cikkelyét, amely szerint a katonai főiskolákon kizárólag román nyelven lehet tanulni. Péter Sándor sepsiszentgyörgyi magyartanár szerint a kisebbségek nyelvének megtanulását kötelezővé kellene tenni azon román diákoknak, akik vegyes iskolákban tanulnak. Továbbá javasolta, az iskolák által kiállított oklevelek legyenek kétnyelvűek. A Magyar Polgári Szövetség sepsiszéki szervezete sepsiszentgyörgyi székházába várja a lakosság és a pedagógus szakemberek javaslatait, észrevételeit az új tanügyi törvénytervezet kapcsán. Azt követően összesítik a módosító javaslatokat, és elpostázzák az Oktatási Minisztériumnak. /Kovács Zsolt: Javaslatbombákkal a tárcához. = Krónika (Kolozsvár), jan. 9./2008. április 30.Eldugott települése a Zabola községhez tartozó Székelypetőfalva a felső-háromszéki Mezőföldnek. Háromszéken még két, székely előtaggal rendelkező falu található: Székelyszáldobos és a szintén mezőföldi Székelytamásfalva. Petőfalvának 168 lakosa van, lakosság fele magyar cigány, elöregedett a település. Akárhol leásnak, borvizet találnak, mégsem húzhat belőle hasznot a petőfalvi ember, mert nincs borvíztöltő, sem gyógyfürdő. A feltörő borvíz alakította ki a Petőfalvi Fortyogót. A hideg strandfürdőt a két világháború között építették, s most pályázati úton felújították. Hiányzik egy jó út, most kezdenek aszfaltozni. Közel a faluhoz sepsiszentgyörgyi régészek majdnem háromszáz sírból álló kora középkori magyar temetőt tártak fel, ez mutatja, hogy itt már a XII. század közepén szervezett magyar település létezett. Székelypetőfalva zöme római katolikus. Lelki gondozásukat Péter Sándor plébános végzi, aki nemrég vette át az imecsfalvi anyaegyház vezetését. /Kisgyörgy Zoltán: Boszorkánykonyha a föld alatt. Templom a Mezőföld közepén. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 30./2008. április 30.Hetven, Sepsiszentgyörgyön élő könyvszerzőt leltároz fel az a kötet, amelyet április 29-én mutattak be a Szent György-napok keretében. A Sepsiszentgyörgyi kortárs könyvszerzők – 2008 című kötetben olyan alkotók kaptak helyet, akik a városban élnek, és legalább egy könyvük megjelent, szerkesztője Péter Sándor magyar irodalom szakos tanár. A kötet 300 példányban látott napvilágot, melyben a legfiatalabb alkotó a 29 éves Ungvári László Zsolt költő, a legidősebb pedig a 87 éves Gocz József hadtörténetíró. /Kovács Zsolt: Könyvszerzők leltárja. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 30./2008. október 22.Erdély szinte minden tájáról érkező magyar iskolák kiváló diákjait, az ún. „mákvirágokat” és a „tudós tanárokat” köszöntötték és díjazták az RMPSZ vezetői a szovátai Teleki Oktatási Központban az elmúlt hétvégén. A tanulók értékes bronz, ezüst, arany és gyémánt díjakat és okleveleket vehettek át ebből az alkalomból, ugyanakkor háromnapos táborozásban volt részük Szovátán, Országh Péter magyarországi történelem tanár vezetésével, aki Erdélyben kíván tovább dolgozni. Márton Zoltán a Teleki Oktatási Központ igazgatója köszöntötte a részvevőket. Több mint ötven Mákvirág-díjat osztottak ki. Rövid szünet után a pedagógusokat jutalmazták. Burus Siklódi Botond a Tudományos Tanács elnöke ismertette az Apáczai-díj történetét, amit idén harmadszor hirdettek meg. Idén huszonegyen pályáztak erre a díjra, ezek közül választották ki a legjobbakat. Burus Siklódi Botond szerint a beérkezett pályázatok mindegyike színvonalas volt. Honismeret és helytörténeti témakörben Apáczai-díjas lett: József Álmos (Országzászló állítások Háromszéken című munkájával) Dicsérő oklevelet kapott Farkas Aladár, Fazekas Loránd és Király László. Humántudományokban Apáczai-díjat érdemelt Péter Sándor (Térszínformanevek és vízrajzi köznevek felső-háromszéki helynevekben című dolgozatával). A természettudományok kategóriában Apáczai-díjat vehetett át Kiss Sándor a Bethlen-kollégium 1972-ben végzett véndiákja (Analitikus geometriai módszerek komparatív vizsgálata című dolgozatával)., Dicsérő oklevelet kapott Bencze Mihály és Bakó Botond. Neveléstudomány-Módszertan-Pszihológia tudományokban Apáczai-díjas Szabó K. Attila (Az erdélyi tanító és óvóképzés története című dolgozatával). Az óvodai és elemi oktatás területén dicséretben részesült Szabó Imola. /(bakó): „Fontos észrevenni a lámpásokat” = Szabadság (Kolozsvár), okt. 22./2009. április 7.Városon lakó fiatalok kevésbé vagy egyáltalán nem ismerik a szűkebb környék helyneveit sem. Nem állnak sokkal jobban falusi gyermekeink sem. Több, sokkal több helynevet ismernek, de édeskevés ahhoz, amit tudnia kell egy mai fiatalnak szülőfalujáról, szülőföldjéről. Sepsiszentgyörgy helyneveit Kisgyörgy Zoltán gyűjtötte össze Györbíró Pállal és dr. Imreh Barnával közösen Szabó T. Attila leírt szabályai szerint, a történeti helynevek egy részét pedig Bogáts Dénes adta ki még 1929-ben. Tucatnyi háromszéki falu helynévanyagát jegyezték már fel. 2008 végén 220 oldalas, nagy formátumú nyelvtudományi tanulmány jelent meg, Péter Sándor munkája: Térszínformanevek és vízrajzi köznevek a felső-háromszéki helynevekben /Proserved Cathedra Kiadó, Sepsiszentgyörgy/ címmel. Péter Sándor nyelvszakos sepsiszentgyörgyi tanár doktori disszertációja tizenkét felső-háromszéki település történeti és jelenkori helynévanyagát összesíti a névtudomány mai elvárásainak szabályai szerint. /Kisgyörgy Zoltán: Beszél-e a föld? Beszél-e a táj? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 7./2009. május 11.Fölöttébb gyatrán szerepel a kortárs erdélyi magyar irodalom a középiskolai tankönyvekben, ez késztette az Erdélyi Magyar Írók Ligáját (E-MIL) a hét végén Árkoson tartott konferencia szervezésére. Ambrus Ágnes elmondta, hogy annak idején eléggé sebtében, a ,,legyen már valami” elv szerint alkották meg a tankönyvet. Péter Sándor tanár szerint a középiskolai magyar tankönyv ,,illusztráció irodalomelméleti kérdésekhez”, ezzel a módszerrel értő irodalomolvasókat és -falókat nevelni képtelenség. Király Zoltán költő, az E-MIL ügyvezető elnöke ismertette a liga tervét, miszerint az E-MIL-tagok élő irodalomórát tartanának. /Váry O. Péter: A kortárs irodalom és a tankönyvek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 11./2009. május 23.Újabb szoborral gazdagodott Sepsiszentgyörgy. A Kós Károly Iskolacsoport főépülete előtt felavatták május 22-én a névadó bronz mellszobrát, Vargha Mihály alkotását. A talapzatot Fekete Márta építész tervezte, s mikóújfalusi mesterek faragták ki helyi andezitből. Avatóbeszédében Péter Sándor tanár elmondta, ha Kós a magaslatról balra tekint, ott van Kossuth Lajos, előtte áll gróf Mikó Imre, kissé jobbra Szent István királyunk, s a közelében II. Rákóczi Ferenc fejedelem. Az egybegyűlteket Kiss Imre igazgató és helyettese, Valeria Gheorghiu köszöntötte. Előbbi elmondta, annak az embernek állítanak szobrot, aki szellemével, magatartásával, munkásságával egy egész országrészt elvarázsolt. Kós Károly életútját Maria Pandele tanárnő ismertette, művét Péter Sándor méltatta. /Szekeres Attila: Kós Károly-szobrot avattak (Sepsiszentgyörgy). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 23./2009. július 22.A setétpataki anyanyelvi tábor lakói Uzonkafürdőn, az ottani új strandon töltötték az együttlét tizedik napját. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége tizenöt éve szervezi több támogató – köztük a Nemzeti Alapprogram és a Kovászna Megyei Tanács – segítségével a Kárpát-medencei Anyanyelvi Tábor rendezvényeit, előbb Kommandón, Zabolán, Illyefalván és több éve rendszeresen a setétpataki panzióban. Az idei résztvevők háromszéki anyanyelvi vetélkedők díjazottjai, Erdély szórványvidékeiről, Párkányból (Szlovákia), Pélmonostorról (Horvátország), Zentáról (Szerbia), valamint az anyaországi Veszprémből érkezett középiskolások és kísérőik voltak. Az AESZ ügyvezető elnöke, Ördög-Gyárfás Lajos a háromszéki nevezetességekről készült DVD-t mutatta be. Dr. Tapodi Zsuzsanna, a Sapientia EMTE tanára Kazinczy Ferenc 1816-os Erdélyi leveleiből idézett: ,,Magyarország nem ismeri Erdélyt. Megszokván venni utunkat, valamikor honunkból kimozdulunk, feledjük, hogy kelet felé egy rokon nép lakik, melyet nem illik nem ismernünk. ” Dr. Boér Hunor, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársának vetített képes előadása arra figyelmeztette a hallgatóságot, hogy mennyi mindent köszönhet a magyar és európai kultúra a Háromszéken született vagy itt tevékenykedő, könyveket író és gyűjtő embereknek. Zabolán, a Csángó Múzeum udvarán az intézményt megteremtő dr. Pozsony Ferenc kolozsvári professzor a csángókról tartott előadást. A Székely Nemzeti Múzeum játékgyűjteménye pedig a nagy diákokat sem hagyta hidegen. Dr. Péter Sándor a háromszéki személy- és helynévanyagról tartott előadást, dr. Zsigmond Győző professzor pedig a népi gombaismeretről. Hiripi Erzsébet pedagógus a nagybányai Németh László Líceumból érkezett. A megyében két magyar tannyelvű középiskola van, a másik Máramarosszigeten. Apad a gyermeklétszám, egyre többen román iskolába íratják gyerekeiket. Szórád Endre tanár egy párját ritkító intézményből, a délvidéki Zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumából érkezett Setétpatakra. Ez a középiskola egész Vajdaságból toborozza a kiemelkedő képességű tanulókat. Létezik a régióban egy másik tehetséggondozó magyar gimnázium is, mégpedig Szabadkán, mely Kosztolányi Dezső nevét viseli. Zenta különben 26 000 lakosú község, lakóinak nyolcvan százaléka magyar. Csongrádi Zsófia tanárnő a felvidéki Párkányról és környékéről jött tanulókat hozta. /Kovács B. András: Setétpatak élménye (Kárpát-medencei Anyanyelvi Tábor). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 22./2010. október 16.Gyergyó az irodalombanGyergyószentmiklós szellemi életét 1945 után a városi művelődési ház tevékenysége határozta meg. A szépirodalmi élet egy ideig önképzőköri tevékenységre korlátozódott, ott képződött alap a későbbi irodalmi kör számára. 1968 őszétől folyamatos és szervezett köri munka kezdődött Váli József, majd 1969-től Nyisztor Miklós, 1972–73-ban Csata Ambrus vezetésével. Átmeneti hanyatlás után az irodalmi kört 1976-ban Bajna György szervezte újjá; ez alkalommal veszi fel a város jeles költő szülöttje után a Salamon Ernő Irodalmi Kör nevet. Salamon Ernő a város szülötte, 1912. május 15-én jött a világra. Az 1915-ben átadott gimnáziumban érettségizett, 1937-től Marosvásárhelyen élt. 1942 májusában munkaszolgálatra hívták be, Ukrajnában tífuszt kapott, és 1943. február 27-én egy olasz (?) katona agyonlőtte. Iskolája 1968. február 25-én vette fel a Salamon Ernő nevet, akkor avatták fel Izsák Márton Salamon Ernő-szobrát is. Az irodalmi kör tevékenységét felélénkítette Györffi Kálmán és Szávai Géza jelenléte. Új alkotók kapcsolódtak a közösségbe, köztük Burján Gál Emil, Gál Éva Emese és Kercsó Attila. A kör élén sokáig Kercsó Attila állt. Rendszeressé vált az újonnan megjelenő könyvek szerzőinek előadói meghívása, beillesztve a kör működését az országos szellemi vérkeringésbe. Kiadták az irodalmi kör Találkozások antológiáit, az elsőt 2000-ben, a másodikat a várossá nyilvánítás centenáriumán, 2007-ben. "A nyolcvanas évek második felétől a kör vezetését a legaktívabb, leglelkesebb tagok látták el, mint Gálné Esztegár Ildikó, Gál Éva Emese és Bajna György. Taglétszámunk 20 és 40 között váltakozott. Gelu Pateanut és Szilveszter Lászlót a műfordítás titkairól faggattuk, de Rab János etnobotanikai előadására is szép számmal gyűltünk össze. A Garda Dezső vezette történelmi kör diákjainak dolgozatai mindnyájunk figyelmét lekötötték." (Az előszóból) Az antológia huszonkét szerző írásait ölelte fel. (András Szabolcs, Bajna György, Bábics István, Biró László, Bőjte Balázs, Burján Gál Enikő, Burján G. Emil, Cseke Péter, Czirják Edit, Csata Ambrus, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, Gálné Esztegár Ildikó, Gergely Edit, Kedves Tamás Gyopár, Kercsó Attila, Nap Katalin, Panigay Róbert, Papp Attila Zsolt, Raffy Lajos, T. Szabó Edit, Váli József.) Érdekes módon, az 1989-es fordulat után, amikor már nem kellett tartani a "hallgatózóktól", az irodalmi kör iránti érdeklődés alábbhagyott, jegyezte meg egy interjúban Kercsó Attila. Ennek ellenére kéthetenként üléseztek, és 2007 októberében megjelent a második gyűjtemény is, a Találkozások II. A körösök megadták a módját az ünneplésnek. Mintha lakodalom lett volna, úgy megtelt a Szilágyi vendéglő, írta tudósításában Balázs Katalin (Hargita Népe, 2007. október 30.). "A jelen lévő költők és prózaírók (András Szabolcs, Bajna György, Bákai Magdolna, Burján Emil, Burján Gál Enikő, Eperjessy Kinga, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, dr. Kercsó Attila, Bíró László, Györffi Kálmán és a kör tiszteletbeli tagja, a borszéki Kamenitzky Antal) a kötetben megjelent írásaikból olvastak fel, röviden szólva önmagukról is, melyből kiderült, különböző foglalkozású és látásmódú embereket köt össze Gyergyóban az irodalom, az irodalmi kör". A második gyűjtemény előszavában az alapítók egyike, Bajna György, aki Kercsó Attila halála (2008. március 20.) óta ismét körvezető, megjegyzi: "szerény gyűjteményes kötet ez mindössze, amellyel egy 1962 októbere óta, 45 éve hosszabb megszakítások nélkül működő önképzőkör tagjai próbálnak a 100 éves város előtt tisztelegni. Gyergyószentmiklósi születésű, illetve Gyergyószentmiklóson élő, helyiekké avult tollforgatók. Van ellenben olyan alkotó is, aki nem él városunkban, de a kötet szerkesztői úgy vélték, kimaradhatatlanok: Váli József mint a kör egykori elnöke, Bereczki Károly mint alapító tag, Csata Ernő, illetve Kamenitzky Antal és László Péter Sándor mint a kör tiszteletbeli tagjai". Idén október hetedikén a Súrlott Grádics irodalmi kör és a Baricz Lajos irányította Kolping Család vendégeiként találkozott az olvasókkal két régi "Salamon Ernő-s": Bajna György (1947) és Györffi Kálmán (1945). Számos gyergyói gyökerű olvasó, helybeliek, városiak várták érdeklődéssel őket. (Társaik, Gál Éva Emese, Burján Emil, Panigay Róbert, Bákai Magdolna kényszerű okok miatt nem jöhettek el.) Szó esett a húszezres városka irodalmáról, a kör történetéről. A Grádics vezetője Kercsó Attilára emlékezett, ízelítőt nyújtva költészetéből. Felolvasta a szerző 2005-ben megjelent, Gerlék a lármafán című könyvének kötetzáró Sírversét is: "Én csupán önzésből féltem a haláltól, / Azért nem bántottam, hogy senkit ne bántson, / és az elmúlást is addig dédelgettem, / Amíg bölcsőjébe ő fektetett engem." Ismertették röviden Panigay Róbert vadásztörténet-író és a képzőművész-költő házaspár, Burján Emil és Burján Gál Emese munkásságát. Gál Éva Emese verseiből Szabó Mária és Bölöni Domokos olvasott fel. Idézzük az Ima a Székelyföldért záró sorait: "Uram! Űzd ki magadból azt az árnyat, / ami gátat vet a székely hazának, / hogy otthonunk maradjon ez a föld, // s ne hatalmaskodjanak sarlatánok / itt, ahol menteni kell a világot, / hogy lelkünk örökzöldjét örököld!" Bajna György tekintettel volt a fiatal nemzedékre, gyermekverssel kezdett, majd szép karácsonyi költeményekkel előlegezte meg a szeretet ünnepét, és egyik karcolatát is felolvasta. Sokoldalú ember Bajna, nem hiába próbált ki féltucatnál is több foglalkozást, míg az újságírás lett a kenyere, mára pedig "ha újságíró lehet ilyen, akkor nyugdíjas vagyok". Szülővárosát úgy ismeri, mint a tenyerét, legújabb könyve egy kiskalauz, Utcáim – Gyergyószentmiklós utcáinak rövid története: tévés munkálkodásának csöppet sem mellékes "terméke"; megszületését a helyi tévében sugárzott sorozat iránti fokozott érdeklődés ösztönözte. Györffi Kálmánt vásárhelyiként ismerték olvasói és barátai, kevesebben tudják, hogy magyar szakos tanárként gyergyói iskolákban tanított, ott le is telepedett. 1980-tól újságíróskodott, míg el nem lehetetlenítették. Erről Szőcs István mesélt Karácsonyi Zsoltnak a Helikon 2008. augusztus 10-i számában megjelent interjújában: "Emlékszem, hogy nálunk, az Előre szerkesztőségében, amikor mindenki kis nyögdicséléssel intézte el azt, hogy a főnök, Szilágyi Dezső beleír a kéziratokba, Györffi felállt és felolvasott egy nyilatkozatot. Mondtam neki: – Kálmán, ülj le a seggedre! –, és húztuk vissza a székre. De ő felugrott és elolvasta a tiltakozást, aztán lemondott az állásáról, és elkezdett éhezni, amit azóta is folytat. Bár aztán az Előre még egy darabig visszavette azzal, hogy ne írjon semmit, csak vegye fel a fizetést és fogja be a száját." Györffi rövid magyarországi "kitérő" után visszaköltözött Gyergyóba, ismét tanár, eljárogat az irodalmi körre is, és a toll sem esett ki a kezéből. A közönség nagy élvezettel hallgatta a Székelyföld októberi számában megjelent, Az öreg pincér balladája című ironikus novelláját, hatalmas tapssal jutalmazva a felolvasást. A kolpingosok versmondói Muresán Kilyén Emma irányításával rövid összeállítással emlékeztek az aradi vértanúkra, a Simon Kinga vezette Szent Cecília együttes az őszhöz, szürethez illő énekeket adott elő, Szántó Árpád daltulajdonos pedig ezúttal sem hagyta ki az alkalmat, és általános derültség közepette elzengte a Súrlott Grádics kör (Nagy Miklós Kund szövegére komponált) "himnuszát". Damján B. Sándor, Népújság (Marosvásárhely) 2011. július 22.Szórványtábor Székelyföld szívébenIdén is megrendezésre került július 15–20. között a Hunyad Megyei Ifjúsági Keresztyén Egyesület szervezésében, az VI. HIKE tábor. A tábor helyszíne idén a Sepsiszentgyörgytől 5 kilométerre található árkosi Európai Tanulmányi Központ volt. A tavalyi évhez hasonlóan idén is nem csak Hunyad megyéből érkeztek fiatalok, hanem Sepsiszentgyörgyről is. Mintegy 30 gyermek vett részt a táborban. Tavaly a Hunyad megyeiek voltak a házigazdák, idén pedig a sepsiszentgyörgyiek. Kellemes és egyben ösztönző volt, hogy idén többen támogatták a tábor létrejöttét. Külön köszönetet szeretnénk mondani Hunyad Megyei Tanácsának, Kovászna Megye Tanácsának, a Nemzeti Civil Alapnak és az Erdélyi Magyar Ifjak Szórványért szakcsoportjának. A tábor témája az emberi értékek, illetve a keresztyén értékek a mai világban. Hogyan jutunk el oda, hogy különbséget tudjunk tenni értékek és értéktelen dolgok között? Melyek azok a támpontok, amelyekre támaszkodva felállíthatunk egy értékrendet? Elégséges-e csupán rendelkezni értékrenddel, vagy azt gyakorolni is kell? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestük a választ a fiatalokkal a csoportos beszélgetéseken. Persze mindemellett elmaradhatatlan volt az éneklés, a reggeli torna és áhítat, és a csoportos sport tevékenységek. Például az egyik délután négy barantacsoport látogatott el a táborba, hogy rövid bemutatót tartson őseink harctechnikáiból. A bemutatót követően kipróbálhatták a különböző eszközöket, és az ügyesebbek néhány mozdulatot is elsajátíthattak. A következő nap az árkosi lovardában a fiatalokat lovagolni tanították. Kirándulások is gazdagították a tábori programot. Utolsó nap Mohosláb–Szent Anna-tó volt az úti cél, ahol fürödni is tudtunk. A szórakoztató programokon kívül a lelki és a szellemi táplálék sem hiányozhatott. Dr. Péter Sándor sepsiszentgyörgyi tanár és kutató a helységnevek eredetéről tartott előadást, Kádár Gyula történész Erdély fogalma, Székelyföld címere címmel tartott előadást. Vasárnap ellátogattunk az árkosi református templomba, ahol énekes szolgálatot tettünk. Ahogyan a tavalyi, az idei is egy nagyon fontos kérdést boncolgatott. Egyre többet halljuk és érezzük is, hogy mai világunkban az emberi és a keresztyén értékek a háttérbe szorulnak, és helyettük az egyén kerül a központba. A legfontosabb alapköve életünknek az értékrend, amire építhetjük életünket. Az isteni értékek, sajnos, ma már nem divatosak. Nem „menő” keresztyénnek lenni és hitünket gyakorolni. Az az ember, aki ebben az értékrendszer nélküli világban isteni és emberi értékek nélkül éli életét, könnyen környezete zsarnokává válhat. Próbáljuk meg megőrizni és ápolni kulturális és szellemi értékeinket úgy, hogy azokat átadjuk a jövő generációinak, hogy ők is teljes emberként, magyar szellemi és keresztyén erkölcsi értékek szerint éljék életüket. Idén ismét bebizonyosodott, hogy nagy szükség van ezekre a táborokra nem csak a szórványból érkező fiataloknak, hanem a tömbmagyar közösségben élőknek is. Két egészen különböző világ találkozik minden évben a tábor alkalmával, viszont egy dolog biztosan összeköti a két helyszínről érkezőket: a keresztyén értékek. Vetési Nándor. Nyugati Jelen (Arad) 2011. augusztus 12.Interjú Péter Sándor sepsiszentgyörgyi pedagógussal, kiadóval1941. szeptember 9-én született Bögözön, a középiskolát a székelykeresztúri Unitárius Főgimnázium utódintézetében végezte. 1964-ben diplomázott Kolozsváron magyar nyelv- és irodalom szakon. Baróton és Sepsiszentgyörgyön tanár, 1968 és 1991 között a Megyei Tükör, illetve a Háromszék című lap rovatvezetője. 1990-ben kiadót alapít Cathedra, később Proserved Cathedra néven, elsősorban iskolai segédkönyvek megjelentetése céljából. 2007-ben doktori címet szerzett, a MTA köztestületének a tagja, az Akadémia főtitkára által odaítélt tudományos díjban részesült, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életműdíjasa, az RMPSZ keretében működő Tudományos Tanács megalakításának kezdeményezője és alelnöke, Apáczai-díjas, jelenleg az RMPSZ Kovászna megyei szervezetének elnöke, a Háromszéki Magyar Tudományos Társaság társelnöke. Kutatási területe a névtan, de jelentek meg néprajzi munkái is. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője. – Lassan húsz éve, hogy megjelent az első Metszet, a középiskolás diákok irodalomtanulásának elengedhetetlenné vált segédeszköze. Amikor kikerült a nyomdából az első versfüzet, gondolt-e arra, hogy ilyen hosszú időn át, ennyi rengeteg embernek fog a „közkezén forogni”? – Kezdetben csak a pillanatnyi szükséglet hajtott: nem voltak szöveggyűjtemények, a legtöbb iskolai könyvtárból sok olyan irodalmi alkotás hiányzott, amelyeket tanórákon használni lehetett, verset elemezni a tanulókkal viszont csak úgy lehet, ha mindenki előtt ott a szöveg. Közel húsz év eltelte után viszont valóban büszke vagyok arra, hogy a rendszerváltás után máig ezek a kiadványok is alapul szolgálnak Erdély legtöbb középiskolájában a magyar irodalom tanításában. Tudtam, hogy nem lesz könnyű az indulás, ám az is nyilvánvaló volt, hogy a gyűjteményben szereplő költemények a magyar irodalom gyöngyszemei lévén, bárhogy változzanak a tanítási szempontok, ezek mindenképpen szerepelnek majd a tanrendben. Az első Metszet, a szürke borítós 1992-ben jelent meg, a kezdetektől a 20. század végéig nyújtott betekintést a magyar lírába. Akkor még az erdélyi magyar irodalmat egy egész éven át tanítottuk a 12. osztályban – innen származott a külön kiadvány ötlete: ez lett a zöldcsíkos Metszet, a két versgyűjtemény mellé pedig egy harmadik – piros – a Mondák, legendák, szépprózai írások című gyűjteményé. Sajnos az utóbbi évtizedben az erdélyi magyar irodalom és vele együtt a zöld csíkos Metszet „kikopni” látszik az iskolából, ám ha esetleg lesz rá igény – legalább a könyvtárak számára –, talán újból kiadnánk. Mellesleg jegyzem meg, hogy régóta foglalkoztat: kinek is írnak az erdélyi magyar írók? Nemrég kérdezett rám az egyik diákom: élnek-e ma is költők, vagy csak mi nem hallottunk róluk?! – Ne vegye gúnyolódó tyúk-tojás kérdésnek, de mi volt előbb: a Metszet kiadásának szükségessége vagy a kiadóalapítási büszkeség? És egyszemélyes vállalkozásban gondolkodott-e, avagy csapatmunkában? – Huszonkét év kihagyás után kerültem vissza a katedrára, mivel baróti tanári indulásom után Sepsiszentgyörgyön az alakuló Megyei Tükör belső munkatársa lettem, bár évekig betanítottam az akkori Matematika–Fizika Líceumba, a későbbi Székely Mikó Kollégiumba. A tanítást tartottam fő hivatásomnak, de az újságírást is nagyon megszerettem. Az iskolában én voltam a szerkesztő úr, a szerkesztőségben pedig a tanár úr. 1990-ben merült fel először a kiadólétesítés ötlete: az első kiadványok inkább az anyagi megalapozást szolgálták, reklámlapban is gondolkodtunk, a szöveggyűjtemény tehát nem az első kiadványunk volt. Csapatmunka nélkül nem vághattunk volna bele: hárman fogtunk össze, és – nálunk újdonságként – munkafüzetek közreadását kezdtük meg. Közben meg kellett válnom a helyi napilaptól, és visszatértem a tanügybe. A kiadói csapat összetétele is változott, így az elnevezésünk is módosult: a kezdeti Cathedra névből Proserved Cathedra lett. Munkatársaknak olyanokat kértem fel, akikről tudtam, hogy nemcsak a szakmájukban van tekintélyük, de a tollforgatásban is helytállnak. A legtöbb kiadvány ötlete tőlem származott, különösen az első években, ehhez kellett megtalálnom azokat, akik az ötletből könyvet „gyúrnak”. Egyik-másiknál magam is társszerzőként szerepelek, de a szerkesztés, a lektorálás és végső soron a korrektúra is az én hatásköröm. A szerzői csapat nem volt állandó, sok mindenkivel dolgoztam együtt az eltelt évek alatt, ráadásul – eléggé sajnálatos módon – olyasmivel is szembesülnöm kellett, hogy egyik-másik ötletemet egyszerűen „lenyúlták”, vagy a mi már megjelent munkafüzeteinket némi átírással, hivatkozás nélkül mások is kiadták. Háborogtunk is eleget, de annyival maradtunk. Illetve, hát azzal vigasztalgattuk magunkat, hogy a lényeg: minél több tanulóhoz jusson el az ismeretszerzést szolgáló segédanyag. – A munkafüzetek és a Metszetek mellett milyen más kiadványaik vannak? – Különösen az első években sok mindent kiadtunk, mivel tulajdonképpen hiányt pótoltunk. Legnagyobb példányszámban A romániai magyarság rövid története című, három részből álló kisméretű könyvecske jelent meg 1991–’92-ben. Több mint 30 ezer darab kelt el belőle, hihetetlenül olcsón. 1991 elején több történésznek is felajánlottam az ötletet, de nem vállalták. Aztán Kádár Gyula ráharapott, hamar elkészült az első rész – A kezdetektől 1541-ig –, helyi történészek mellett Egyed Ákos professzort is megkértem, hogy véleményt mondjon. Szívesen tette, rá is bólintott, s biztatott, hogy jó lesz igyekeznünk, mert egy kolozsvári történészcsoport májusig ki akar adni pontosan egy ilyen könyvet. A mienk márciusban már az iskolákban volt, a másik máig késik. Örülök, hogy az ügynek meg tudtam nyerni néhai Kónya Ádámot, aki az erdélyi magyar művelődéstörténetet írta meg röviden, tisztán, izgalmasan. Az erdélyi reneszánszról talán ennél közérthetőbben nem is írtak. Az egyik tanítványom nevetve mesélte, hogy amikor hazavitte a kis könyvet, édesapja kikapta a kezéből, s addig nem állt fel a fotelből, amíg végig nem olvasta. Következett a második és a harmadik kötet, 1920-ig, majd jött a hivatalos reagálás: a tanügyminisztérium egyik tisztségviselője óriási cirkuszt csapott, be akarták tiltani, de ennyivel maradtak. Ma is úgy érzem, jól cselekedtem, amikor úgy döntöttem, hogy a mi történelemmagyarázatunk mellett, függelékként, szerepeljen az iskolában tanított hivatalos román felfogás is. Lehet, ez is olajat öntött a tűzre. Elsők voltunk a matematikai példatárak terén is: Számbirodalom címen adtunk ki legalább ezer feladatot tartalmazó gyűjteményt, benne az összes mértékegység is átszámítva 1–4. osztályosok számára. Ezt követte a 2. és 3., illetve az 5–8. osztályosoknak írt számtangyakorlókönyv. Az éveken át minden szünidőre külön játékos, humoros összeállítású vakációs füzetek is roppant kedveltek voltak, de tartalmilag ma is versenyképesek: a megmaradt példányokra még most is akadnak igénylők, különösen, ha a tanító néni megmutatja a gyerekeknek. Feltétlenül meg kell említenem a Magyar nyelvtan iskolásoknak című kiadványunkat, amely mondhatni nélkülözhetetlen az 6–7. osztályokban a magyar nyelvtan tanításában. De adtunk ki a német nyelvtanulást segítő öszszeállítást, román–magyar és magyar–román irodalmi szótárt, illetve román irodalomból is jelent meg az érettségire való felkészülést segítő, a román költészet keresztmetszetét nyújtó versantológia. Csakis ott volt sikere kiadványainknak, ahol a tanár, a tanító is szívesen vállalta a feladatmegoldás és az ellenőrzés többletmunkáját. Nem hiszem ugyanis, hogy a tanulókon vagy a szülőkön múlna, hogy míg az egyik településen vagy iskolában fontosnak tartják és használják a kiadványainkat, a szomszédban senkinek sem kell. Ezt azért is el kellett mondanom, mert különösen az utóbbi három-négy évben eléggé megcsappant a megrendelések száma, feladni a munkát mégsem akarom. – Az alternatív tankönyvek, illetve a nem föltétlenül szerzőhöz és műcímekhez ragaszkodó tantervi „vajúdásban” milyen szempontok szerint állították össze, illetve változtatták-bővítették a Metszeteket? – A Metszetek összeállításában mindig a tantervhez igazodtunk. Lehetőleg vigyáztunk arra, hogy minden vers, ami szerepel a programban, a tankönyvben, bekerüljön a gyűjteménybe, kiegészülve más, a mi számításaink szerint olvasásra, elemzésre számot tartható alkotással. Azért volt aránylag könnyű ezt megtennünk, mert igen jól képzett gyakorló tanárok segítettek. Mivel az erdélyi irodalom kiesett a „kegyekből”, a Metszetnek is lépnie kellett: a sárga a 20. századig, a zöld a 20. századot öleli fel. Epikai és drámai művekből részleteket bemutató Metszeteink is vannak: a barna a 19. század végéig, a kék a 20. század irodalmába nyújt bepillantást. – A versgyűjtemények mellett igazi slágernek számít az Emlékeztető: bár címe arra utal, hogy elolvasott művek felidézésére szolgál, minden gyakorló tanár tudja, hogy manapság folyamatos, aktív könyvolvasást elvárni a középiskolástól, enyhén szólva utópia. Legföljebb szinopszisokat olvasnak, vagy még inkább ezt is zanzásítva, vagyis a szinopszis szinopszisát. Ezt szeretné az Emlékeztető némiképp tágítani? – Megjelenésekor az egyik kolléga neheztelését fejezte ki, mondván: a cselekménykivonatok közreadásával a diákok egyszerűen nem fognak többet olvasni. Megkérdeztem tőle: ha régebben olvasott regényt tanít, honnan idézi fel a szereplőket, cselekményszálakat. Azonnal a hasonló tartalmú, magyarországi könyvet említette… A kiadvánnyal az volt a célunk, hogy lehetőleg mindenkihez szóljon: ahhoz is, aki szeret olvasni, ahhoz is, aki könyvet sem vesz a kezébe. Egyszóval: nem bánom, hogy kiadtuk. – A terjesztés és az adminisztráció emberpróbáló munka: nem érzi úgy időnként, hogy elég volt? Vagyis terveznek-e új kiadványokat, netán újrakiadásokat, magyarán: a jövőben a tanár vagy a kiadóvezető élvez-e majd elsőséget a mindennapjaiban? – Igaz, hogy évről évre csökkent az érdeklődés, de most is nagy szeretettel végzem ezt a munkát. Megjelentek más kiadók, nehéz versenyképesnek maradni olyanok mellett, akik erős anyagi és – tegyem hozzá – politikai hátszéllel rendelkeznek. Mindenesetre nagy öröm az igényeket kielégíteni. Persze bosszúságra is van időnként éppen elég okom. Különösen, amikor az elküldött példányok ellenértéke nem akar megérkezni, a sűrű, ám egyoldalú levelezés dacára sem. Tehát egyszerű a válaszom: nem unom. Ötletek pedig mindig vannak: a meglévő kiadványok maradnak, ha igény lesz rájuk, és születnek, remélem, újak is, érdekesek meg hiánypótlók, a szegényebb diákok zsebéhez szabottak. Gondolom, ez majd a példányszámon is érződni fog, hisz az újnak mindig nagyobb a keletje. Nálam a tanár és a kiadóvezető szempontjai egyformán számítanak. Tanárként szeretném a legjobb kiadványokkal meglepni a tanulókat, az olvasókat, kiadóvezetőként pedig arra összpontosítok, hogy időben, aránylag olcsón jussanak el az érdeklődőkhöz ezek a kiadványok. És azt sem szabad elfelejtenem, hogy a nyomdai munkát mindig rendesen, idejében ki kell(ene) fizetnem! Bíró Blanka, Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár) 2012. április 5.Az anyanyelvű oktatás szolgálatábanMint annyi egyebet, a hazai magyar oktatást is új mércével mérjük 1989 óta, és ebben nagy szerepe van a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének, amelynek ésszerű és ésszerűtlen, hasznos és haszontalan reformkísérletek között kellett végeznie tevékenységét – hangsúlyozta Henning László, a megyei tanács alelnöke tegnap az RMPSZ húsz évvel ezelőtti alakulása alkalmából tartott emlékülésen a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, ahol 1991. december 14-én nyolcvannégy küldött jelenlétében hozták létre a magyar pedagógusok országos szakmai és érdekvédelmi szervezetét. A húszéves évfordulót decemberben Csíkszeredában ünnepelte a szövetség, ott, ahol az országos elnökség működik a kezdetektől, a sepsiszentgyörgyi emlékülést, kissé késve, az alakulás helyszínére való tekintettel szervezte meg a szövetség háromszéki szervezete, amelynek elnöke, Péter Sándor az erdélyi magyar pedagógus emlékműve felállítására tett javaslatot, mert, amint mondta, ha van ismeretlen katona szobra, miért ne lehetne emlékművük az erdélyi magyar pedagógusoknak, akik a legtöbbet tettek és tesznek az anyanyelvűségért, az anyanyelvű oktatásért. Kondor Ágota, a Székely Mikó Kollégium igazgatója szerint az emlékülés jó alkalom a szövetség céljainak újraértelmezésére; Kiss Imre, az RMPSZ székelyföldi alelnöke az erdélyi magyar társadalom 1989 utáni önszerveződését emelte ki, amelynek egyik eredménye a pedagógusszövetség; Keresztély Irma főtanfelügyelő többek között az RMPSZ-nek a pedagógusok továbbképzésében betöltött szerepét hangsúlyozta. Dimény János erdővidéki RMPSZ-elnök a Kovászna megyei szervezet elmúlt húsz esztendejét szolgálatnak nevezte, és emlékeztetett a 90-es évek elejére, amikor az önálló magyar iskolák létrehozásáért harcolt a pedagógusszövetség, a későbbi gyertyás felvonulásokra a magyar nyelvű oktatás védelmében, a szakképzések időszakára, valamint méltatta Pál Ferenc és néhai Korodi Hajnalka háromszéki elnök, illetve a mindenkori széki elnökök tevékenységét. Antal Árpád polgármester üdvözlő levelét Sztakics Éva alpolgármester olvasta fel, hangsúlyozva, az oktatás a jövő egyik alapköve. Lászlófy Pál, a pedagógusszövetség tavaly visszavonult elnöke, aki közel húsz esztendeig irányította a szervezetet, arra kérte kollégáit, végezzék munkájukat alázattal és legjobb tudásuk szerint, mert ezzel használnak leginkább a közösségnek. Az emlékülés meghívottjaként Kodály Zoltán által gyűjtött és hangszerelt dalokat adott elő Sebestyén-Lázár Enikő és Szilágyi Zsolt énekművész, zongorán kísért Krecht Emese, az iskola új orgonáját Lőfi Gellért szólaltatta meg, verset mondott Incze Melinda tanár, és fellépett az iskola Péter Albert vezette tánckara. Az RMPSZ alakulására emlékeztető emléktáblát, amelyet Nemes Emil tanító faragott, a kazettás mennyezetű régi díszteremben helyezték el, ott, ahol a szövetség alakuló ülését tartották 1991 decemberében. Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. május 25.Otthon a nyelvben – húszéves az Anyanyelvápolók Erdélyi SzövetségeHuszonkét évvel ezelőtt a szabadság élménye volt a legfontosabb, a nyelvhasználat szabadságának, a magyar nyelv nyilvános megjelenésének az élménye. El is kápráztatott bennünket a kezdeti hősi időszak, amikor a román televízióban is szólni lehetett magyarul, közéleti személyiségeink, politikusaink is magyarul beszélhettek, sőt román honfitársaink közül is nagyon sokan vették elő rejtett magyar tudásukat, hogy aztán a későbbiekben és manapság is újra elrejtsék. Velünk együtt a magyar nyelv is kikerült a diktatúra börtönéből, a nyilvánosság fényében tündökölhetett, természetes kapocs lehetett újra a magyarul beszélők teljes közösségével. Megszűnt a hatalom és a félelem skizofrén kettős beszéde, újra hitelesebbek lettek a szavaink, tisztábbak a mondataink. Gerincünkkel a beszédünk is kiegyenesedhetett. Amikor tudni lehetett, hogy nincs már akadálya az intézményesülésnek, háromszéki barátaink tették meg ezt a döntő lépést: húsz évvel ezelőtt hivatalosan is bejegyeztették az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségét. Azért ők, és azért itt, mert a nyelvterületnek ebben a keleti zugában már 1990 előtt is több bátorsággal gondoskodtak tanítványaik anyanyelvi műveléséről. Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő elnöke is lett az AESZ-nek, aztán Zsigmond Győző. A megye szaktanárai közül nagyon sokan játszottak kulcsszerepet a Szövetségben: Erdély Judit, Török Katalin és Péter Sándor, aztán Gazda József, Kőrösi Csoma emlékének ápolója, valamint Ördög-Gyárfás Lajos, aki mérnöki pontossággal és felelősséggel vette kezébe a szövetség ügyeinek intézését. Háromszéken a történelmi példa is több volt, mint máshol, a már-már héroszi példák: Apáczai Csere János, Mikes Kelemen, Bod Péter, Baróti Szabó Dávid, Kőrösi Csoma Sándor, akik emlékeikben kézzelfoghatóan helyiek, hűségükben és munkájukban egyetemesek, egyetemesen magyarok. A névválasztásban is gondolni lehetett volna az erdélyi hagyományra, az említett nevekre vagy az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságra. Annak kifejezése viszont szintén fontos volt, hogy az intézményesülő erdélyi anyanyelvi mozgalom csatlakozni kíván az anyaországihoz. Ezért a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége neve egészült ki az erdélyi jelzővel. Így ebben a névben a természetes egység és a természetes különbözőség egyaránt kifejeződik. Azt látni lehetett már a 90-es évek elején, hogy a kisebbségpolitikának alapvető célkitűzése lesz az anyanyelvűség, a nyelvhasználati jogok kiterjesztése és védelme. Azt sem volt nehéz észrevenni, hogy az anyanyelvűségért folytatott harc mellett kisebb figyelemben fog részesülni maga az anyanyelv. Pedig már akkor sem volt közömbös, milyen lesz az a nyelv, amelyet és amelyen tanítani fognak iskoláinkban, amely mintává válik a kiterjedő médiában, amely egyre nagyobb teret kap a nyilvánosságban, és egyre inkább feltűnik majd a közigazgatásban, a hivatalokban, amelynek dominánsnak kell maradnia a magyar–román kétnyelvűségben. E feladatok fölismerésének a jegyében fokozatosan alakult ki a szövetség munkájának három alapvető területe: maga a mozgalom; a magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása; a mindezt megalapozó szakmai munka: közösségeink nyelvi helyzetének és nyelvhasználatának tudományos igényű vizsgálata. Magáról a mozgalomról A szövetség vezetőtestületében már kezdettől képviseltette magát minden erdélyi régió, rendezvényeinkről pedig úgy döntöttünk, hogy folyamatosan változtatjuk a színhelyeket. Úgy gondoltuk, a mozgalom lényege éppen a mozgás, a jelenlét Erdély magyar közösségeiben. Magam ezt a tavaszi határjáráshoz hasonlítottam, ahhoz a mágikus rítushoz, amelynek szerepe szerint óvnia kell a közösséget, a falut, a település határát az ártó szellemektől, a mi esetünkben a nyelvhatárt, a veszélyeztetett peremrégiókat. Fő rendezvényünkkel, a Magyar Nyelv Napjai ünnepével, az ehhez kapcsolódó szakmai konferenciával, a Nyelvőrzés Díjának átadásával, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedővel, a mesemondó versennyel így jártuk végig két évtized alatt nyelvi régiónk foszló peremét és megtartó központjait: Nagybányát, Szatmárt, Nagyváradot, Aradot, Temesvárt, Dévát, Brassót, Csíkszeredát, de Udvarhelyt, Gyergyószentmiklóst, Nagyenyedet, Marosvásárhelyt és Zilahot is. És a magyar nyelvhatár tágabb körében, a Kárpát-medencei mozgalom résztvevőiként rendszeresen jelen voltunk Sátoraljaújhelyen, Széphalomban, Kassán, Győrben, Gyulán és Adán is. A történelem kedvező fordulatával, a 90-es évek elején kölcsönös lehetett a felismerés, hogy a határnak túlsó oldala is van, született is mindjárt egy új nyelvi fordulat, a határon innen és túl, amely lassan sztereotípiává vált, az idő távlatában pedig mintha a népmesei fordulatok körébe kerülne. A magyarok felfedezték egymást. Felfedeztük egymást. Ennek a felfedezésnek is voltak szintjei és fokozatai. A magyarországiak közül sokan akkor szereztek tudomást arról, hogy a határon túl is van egy magyar világ, vannak olyan „románok”, „szlovákok” stb., akik – hogy, hogy nem – tudnak magyarul. Azt is tapasztalhatták, hogy az ő magyar nyelvük jól érthető, de kissé más, hogy ők kétnyelvűek, hogy számukra fontos a magyar nyelv (ettől magyarok), hogy veszélyeztetettek magyar nyelvűségükben, de hogy ők meg akarják tartani nyelvüket. Aki pedig a határ innenső oldaláról jutott el Magyarországra, ott azt tapasztalhatta, hogy valóban van egy ország, ahol mindenki magyarul beszél, de az ottaniak ennek jószerével nincsenek is tudatában, emiatt számukra nem is fontos, hogy magyarul beszélnek. A különböző régiók és az anyaország beszélői előbb némi meglepődéssel felfedezték egymást, rácsodálkoztak egymásra, élcelődtek egymással, lassan tudomásul vették, majd elfogadták egymást. Valóban elfogadták? Mi úgy gondoljuk, és ebben az anyanyelvi mozgalomnak is szerepe volt, hogy a versenyeinken szereplő, anyanyelvi táborainkat látogató, iskolai cserelátogatáson résztvevő fiatalok jártak elöl ebben az elfogadásban és elfogadtatásban. És talán nem túlozzuk el saját tevékenységünk jelentőségét, amikor azt mondjuk, hogy az AESZ fontos szereplője, kulcsszereplője volt a kapcsolatok építésének, az anyanyelvi mozgalom hálózatszerű kiterjesztésének. Már jó ideje annak, hogy kitaposott útvonalak vezetnek Kézdivásárhelyről nemcsak Szentgyörgyre és Kolozsvárra, hanem Gyulára, Budapestre, Győrbe és Sátoraljaújhelyre is. És ez az út mindkét irányban járthatónak bizonyult. Már a kezdeti időszakban is tisztában voltunk azzal, hogy nem nekünk kell közvetlenül hatással lennünk az erdélyi magyarok nyelvhasználatára, a nyelvi tudatosságot és felelősséget sem leszünk képesek csak magunk terjeszteni: ehhez meg kellett nyernünk azokat, akiknek szakmája a beszéd és az írás, befolyásolói, mintaadói a nyelvi közösségnek. A pedagógusokon kívül ilyen szerepük van a papoknak, a színészeknek, a rádiók és a televíziók munkatársainak. Ők mind professzionális használói a nyelvnek, tőlük – akik akkor is mintaadók, ha ennek éppen nincsenek tudatában – számon lehet kérni a mintaszerű nyelvhasználatot. Ezt tudatosítani kell bennük, és fel is kell készíteni erre őket. A 90-es években ilyen témájú szakmai konferenciákat és tanfolyamokat, beszédtechnikai képzést szerveztünk az éppen akkor szerveződő, induló rádió és televízió szerkesztőségek munkatársainak. A 2. évtizedben mintha lankadt volna az erdélyi professzionális beszélők képzés iránti igénye, mintha túlságosan is tökéletesnek éreznék magukat, a nyomtatás és a könyvkiadás új technikai lehetőségeivel pedig a felületesség, a gondozatlanság és a gondatlanság terjed az írásbeliségben. Pedig erre nem terjed ki a regionalitás mentsége, ez már a restellnivaló provincialitás megnyilvánulása. A magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása Magának a mozgalomnak is az iskola volt a főszíntere, fő szereplői pedig a fiatalok. De közvetlenül érdekelt bennünket az is, hogyan folyik az iskolákban a magyar nyelv és irodalom oktatása, megvan-e a kellő tudatosság és felelősség abban, hogy milyen ennek az oktatásnak a nyelvi igényessége és tartalmi színvonala, eredményessége. Egyáltalán: milyen magyar nyelven és milyen magyar nyelvet oktatnak iskoláinkban? Az AESZ felelősnek érezte mindebben magát, a magyar szakos tanárok pedig ki is nyilvánították, hogy szakmai szervezetüket látják benne. Az AESZ partner volt a tantervek készítésében; amíg lehetősége volt rá, a tankönyvek lektorálásában, ellenőrzésében; szakmai konferenciákat szervezett (több alkalommal is pl. a helyesírás tanításáról), vállalta az együttműködést az Romániai Magyar Pedagógusok Szövegségével a tanárok továbbképzésében (a Bolyai Akadémián vagy a Teleki Oktatási Központban). Igaz ugyan, és ez jelentős eredmény volt, hogy az anyanyelvi versenyeket „hivatalosként” ismerte el a minisztérium, a szövetség normatív támogatását is elértük a Communitas Alapítványnál, mindezek az együttműködések és partneri kapcsolatok mégsem bizonyultak kellően eredményesnek, hatékonynak. Véleményünk szerint ennek alapvető oka az, hogy nem érvényesül kellő igényesség sem a pedagógusok kiválasztásában, sem a felkészítésükben. A másik, amire mindenképpen hivatkoznunk kell, a tankönyvek nyelvi igénytelensége, amelyre nekünk már jó néhány éve nincs befolyásunk, csak a sajtóban tehetjük szóvá, nem sok eredménnyel. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatainknak és elemzéseinknek összegzése A romániai magyar közoktatás, különös tekintettel az oktatási nyelv(ek)re című tanulmányunk (Fóris-Ferenczi Rita és Péntek János írta, megjelent a Nyelv és oktatás kisebbségben. Kárpát-medencei körkép című kötetben, szerk. Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2011). Az oktatással és az oktatás nyelvével való törődés folyamatosan jelen volt munkánkban, ennek további bizonyítéka a Bálint Emese és Péntek János szerkesztésében, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 5. köteteként megjelent Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című gyűjteményes kötet. De talán arra a szülőknek címzett levélre is hivatkozhatunk, amellyel a magyar nyelvnek mint tannyelvnek a fontosságára hívtuk föl azoknak a szülőknek a figyelmét, akiknek gyermeke most kezdi az iskolát (Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?). A közösségek nyelvi helyzetének tudományos igényű vizsgálata A mozgalmat, az oktatást csak folyamatos szakmai munkával lehet megalapozni. A Kárpát-medencei szinten összehangolt élőnyelvi kutatások már a 90-es évek elején elkezdődtek. Fokozatosan épült ki a külső régiók szakmai központjaiban dolgozó magyar nyelvészek együttműködése a közös témákban, az azonos vagy hasonló nyelvi helyzetek és folyamatok vizsgálatában. A 2001-ben akadémiai háttérrel intézményesült kutatóállomások együttműködése az éppen itt, Illyefalván rendezett nyári szemináriumokon vált annyira szorossá, hogy létrehozhatták az első és máig egyetlen Kárpát-medencei magyar kutatóhálózatot, a Terminit. Ennek a hálózatnak az erdélyi kutatóállomása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kolozsvári és sepsiszentgyörgyi munkatársakkal, szoros szimbiózisban az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével. 1990 óta fokozott az az elvárás, hogy a nyelvészek közvetlenül járuljanak hozzá a közösség érdekeit szem előtt tartó nyelvstratégia kidolgozásához és megvalósításához. Ez a hozzájárulás elsősorban a nyelvi tervezésben valósul meg, és ennek alapvetően arra kell irányulnia, hogy minél kedvezőbbek legyenek a feltételei a magyar nyelv használatának és megtartásának. Ezeket a feltételeket nagyon tömören a következőkben határozhatjuk meg: (1) Magukban a beszélőkben legyen meg a tudatos szándék és akarat, hogy meg akarjanak maradni a magyar nyelvben és magyar identitásukban. Ezért is különösen fontos, hogy a fiatalok fedezzék föl azt a többletet, amelyet csak anyanyelvük révén érhetnek el. (2) Legyenek meg a jogi, politikai, nyelvkörnyezeti feltételei a nyelvválasztásnak, ill. az anyanyelv szabad, teljes körű használatának. A beszélőknek minden támogatást meg kell adni ahhoz, hogy ismerjék nyelvi jogaikat, hogy éljenek, élhessenek velük, és legyenek érzékenyek minden korlátozásra vagy hátrányos megkülönböztetésre. (3) Legyenek meg a feltételei, forrásai és eszközei annak, hogy a beszélők folyamatosan gazdagíthassák anyanyelvi műveltségüket; legyen meg a lehetőségük a nyelv áthagyományozására nem csupán a családban, hanem a teljes körű intézményes oktatásban is. (4) Elengedhetetlen, hogy a magyar nyelv minden további korszerűsítése, szabályozása, a szaknyelvek bővítése és anyanyelvűsítése a magyar nyelv egészében történjék; ilyen értelemben folytatni kell a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezés legfontosabb programját, a határtalanítást. A nyelvi otthonosságot, a használt nyelvváltozat által is kifejezett közösségi szolidaritást csak a nyelvjárások, a helyi változatok használata biztosíthatja. A beszélőket bátorítani kell arra, hogy használják anyanyelvüket, beleértve a helyi változatot, és tartózkodni kell attól, hogy bárki is megbélyegezze e változatok beszélőit. (5) Minden eszközzel javítani kell a magyar nyelv presztízsét, külső megítélését. Számvetés a nyelvi hálózat eredményeiről A Termini 10 éves jubileumán, a jubileumra kiadott kötetben és a Magyar Tudományos Akadémián 2011. november 24-én tartott konferenciánkon számvetést készítettünk a magyar nyelvi hálózat eredményeiről, fölvázoltuk azt is, melyek azok a témák, amelyekkel folyamatosan foglalkozni kell. Az AESZ-hez szorosan kapcsolódó Szabó T. Attila Nyelvi Intézet a következő témákban folytat kutatásokat (főállású kutató nélkül): nyelvi kapcsolatok, kölcsönhatások (Benő Attila); területi nyelvjárások, a moldvai magyarok és más peremszigetek nyelvi helyzete, nyelv és identitás (Péntek János); nyelvcsere, nyelvélesztés (Gál Noémi); tannyelvválasztás, kétnyelvű oktatás, revitalizációs oktatás, idegen nyelvek oktatása (Bálint Emese, Fodor Dóra, Sorbán Angella, Vremir Márta); szótárszerkesztés; fordítás; szaknyelvek (hivatali nyelv, közigazgatás stb.) (Fazakas Emese, Sárosi-Márdirosz Krisztina); interkulturalitás (kulturális szótár: Benő Attila és Péntek János). A nyelvhasználat támogatásának és bátorításának szándékával az AESZ kiadásában jelentettük meg a román–magyar és a magyar–román közigazgatási szótárat, a román–magyar oktatásterminológiai szótárat, valamint a román–magyar kulturális szótárat. Ebbe a körbe tartozik az is, hogy folyamatosan közreműködtünk a kolozsvári kisebbségkutató intézet által magyar nyelven forgalmazott hivatalos szövegek és nyomtatványok nyelvi ellenőrzésében, eleget tettünk a hasonló céllal működő szerkesztői felkéréseinek. Mindez már közvetlen közönségszolgálatot jelent, azaz a közösség közvetlen szolgálatát. Elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól A szövetség jelenlegi helyzetét, működésének hatékonyságát és eredményességét, tehetetlenségét vagy éppen kudarcait saját erőfeszítéseinken kívül, sőt annál valószínűleg nagyobb mértékben magyar közösségünk általános helyzete és hangulata határozza meg. A 20-22 évvel ezelőtti nagy reményekhez és célokhoz viszonyítva csalódással kell tapasztalnunk a kiegyensúlyozottság hiányát. Azt, hogy a szabadság kezdeti mámorától még mindig nem jutottunk el a felelősség józanságáig. A jogtól, a jog jogos igénylésétől a kötelesség, a kötelezettség vállalásáig. Azt, hogy még mindig alibiként kizárólag a többségiekre hárítjuk saját mulasztásainkat, rossz döntéseinket, végzetszerűnek tüntetjük föl a demográfiai kevesebbséget, saját kicsinységünket álcázzuk vele. Azt, hogy még mindig beletörődünk a megaláztatásokba, hogy nem ismertük föl az emberi méltóság értékét, azt, amely kiemelhet bennünket a kisebbségi, a kisebbrendűségi helyzetből. Azt, hogy elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól, és félve tekintünk a jövőre. Ennek az általános helyzetnek a következménye, hogy a csúsztatásokkal és mellébeszéléssel újra hitelüket veszítik szavaink, tabuk és eufemizmusok, fennkölt üresség és hamisság kezdik elhomályosítani a magyar nyilvánosság mondatait. Ami pedig közvetlenül bennünket illet, életünk prózai részét: szövetségünk ügyintézése a két évtized alatt mindig korrekt és hatékony volt, ezzel kapcsolatban soha nem merült föl a gyanúja sem hibának, sem mulasztásnak. Voltak olyan időszakok, és ezek nem is múltak el véglegesen, amikor nekünk magunknak kellett megelőlegeznünk vagy éppen fedeznünk rendezvényeink vagy kiadványaink költségeit. Köszönöm a mindenkori munkatársaknak, hogy megtarthattuk hitelességünket. Nem harcoltunk, mint ahogy sokan állítják magukról Erdélyben, és hősök sem voltunk, de talán azt elmondhatjuk, hogy végeztük a dolgunkat, a közösségnek a nyelvvel foglalkozó, arra figyelő munkásai voltunk. Úgy gondoljuk, részünk van abban, hogy a nyelv belső mozgásában a korábbi, közel egy évszázados távolodás után a közeledés ideje következett el: a Kárpát-medencei magyarság nyelvi, kommunikációs közösséggé vált. Erősödött az erdélyi magyarok nyelvi öntudata, tudatosabbá vált a nyelvhasználat, spontánabbá a váltás a helyi változatok és a közmagyar között. Erősödtek a nyelvi hűség kötelékei, növekedett a nyelvi igényesség a fiatalok körében. A meghívásunkat elfogadó kollégáink, barátaink már jelenlétükkel is azt igazolják, hogy együttműködésre és a nyitottságra törekedtünk, szövetségeseket kerestünk, és bennük, valamint az intézményekben, amelyeket ők képviselnek, meg is találtuk. Ez volt az egyetlen biztos tőkénk, amit úgy szokás nevezni, hogy „kapcsolati” tőke, a bizalom, ami hiánycikk mai világunkban, és ez kárpótolt bennünket azért is, hogy költségvetési, pályázati támogatottságunk mindig szűkös volt és bizonytalan. Ami volt, és ami van, azt mindenképpen köszönjük. De csak most, a jubileumi visszaemlékezések időszakában érezzük igazán annak visszásságát, hogy noha a szakma és az erdélyi magyar nyilvánosság elismeri tevékenységünket, a politikai élet szereplői a jelek szerint nehezen tudnak megbarátkozni azzal, hogy mi csak a közösség iránti elkötelezettséget vállaljuk – véleményünk szerint az egyetlen lehetséges közös nevezőt a megosztott magyar világban – másfajta „lekötelezettséget” nem. Ezért történhetett meg az, hogy a támogatáspolitika erdélyi kedvezményezetti listáján nem kerülhettünk be még az 56 támogatott intézmény közé sem. Csak abban reménykedhetünk, hogy azok, akik erről döntöttek, nem hasonlóképpen rangsorolják fontossági sorrendben 57-nek az erdélyi magyar nyelvet és nyelvhasználatot. Mindennél fontosabb azonban az, hogy ezalatt a közel egy emberöltőnyi idő alatt a fiatalok ezreit-tízezreit avathattuk be az anyanyelv bűvös körébe, a magyar kultúrába. És fiatalok új nemzedéke került be pedagógusként a magyar közoktatásba, közülük nagyon sokan az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szakmai köréhez is csatlakozott. A szakmabeliek, a nyelvészek körében is ott vannak már a fiatalok az idősebbek mellett, akik folytatják és megújítják, korszerűbbé és hatékonyabbá teszik elődeik munkáját. És ez az új nemzedék is tudatában van annak, hogy a nyelvet megtartó közösség és a közösséget éltető nyelv sorsa elválaszthatatlan egymástól. Péntek János A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke A szöveg beszámolóként hangzott el a szövetség jubileumi rendezvényén Sepsiszentgyörgyön, 2012. május 18-án. Krónika (Kolozsvár) 2012. augusztus 27.Nem szabad félni! – Kitartó a Mikóért kiállók csapataSzombaton ötvenkettedik alkalommal vonult a Székely Mikó Kollégium elé Sánta Imre bikfalvi református lelkész és az időközben mögéje felsorakozók lelkes csapata, hogy tiltakozzanak az intézmény visszaállamosítási kísérlete ellen. A tiszteletes elszántságának köszönhető, hogy a világ magyarsága még idejében tudomást szerezhetett a székelységet fenyegető újabb veszedelemről, és azt is megértette, hogy össze kell fognunk, mert a létünkre törnek a döntéshozókat mozgató sötét erők. Az elmúlt hétvégén eme összefogás jegyében csatlakozott a tüntetőkhöz a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének küldöttsége is, amelynek tagjai a kialakult helyzetről lapunknak is nyilatkoztak. Lászlófy Pál István örökös tiszteletbeli elnök a következőket tartotta fontosnak elmondani: „A templom és az iskola egysége adja azt a biztonságot, amely a nemzetünk megmaradását szolgálja, ezért nyugdíjas magyar pedagógusként, de szülőként és nagyszülőként is határozottan tiltakozom a kollégium egyházi tulajdonból való kivonása ellen. Mi ebben a konkrét esetben is az igazság oldalán állunk, így nem szabad félnünk, hangot kell adnunk tiltakozásunknak, mert ha most engedünk, azt hiszik, hogy bármikor bármit megtehetnek velünk.” Dr. Péter Sándor, a Kovászna megyei szervezet elnöke így vélekedett: „Attól tartunk, hogy az iskola visszaállamosítása után a hatalom újabb ellenünk irányuló lépéseket tesz, amelyek következtében lassan elveszítjük az elmúlt 22 év alatt kínkeservesen kiharcolt jogainkat. Mivel az utóbbi időben bebizonyosodott, hogy e jogállamnak bemutatott országban a legelképesztőbb fordulatok is megtörténhetnek, nekünk is fel kell készülnünk minden lehetőségre.” Bedő Zoltán Székely Hírmondó Erdély.ma 2013. november 12.Magyar Kulturális Napok NagyenyedenNagyenyedi Magyar Kulturális Napokat szervez november 13. és 17 között a Fehér megyei RMDSZ, a Dr. Szász Pál Egyesület, Bethlen Gábor Alapítvány és az Enyedszentkirályi Református Egyházközség. A programsorozat november 13-án, szerdán kiállításmegnyitóval kezdődik 17 órakor a helyi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. Az érdeklődők Holányi Julianna Magyar végváraink ünnepén című tusrajzsorozatát tekinhetik meg ez alkalommal. Megnyitóbeszédet mond: Simon János református lelkipásztor. November 14-én, csütörtökön Áprily-est kezdődik 17 órakor ugyancsak a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban a rendezvény keretében. Az Áprily-estek emlékkönyvet Nagy Miklós Kund újságíró, szerkesztő, műfordító és Papp Annamária újságíró, a Szabadság munkatársa mutatja be. Fellép: Bajusz Katalin és a Bethlen Gábor Kollégium Collegium Gabrielense együttesének zenekara. November 15-én, pénteken 10 órakor kezdődik a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház új szárnyának avatóünnepsége, majd 11 órakor harmadik alkalommal szerveznek szórványkonferenciát a Bethlen Gábor Kollégium dísztermében. November 16-án, szombaton szüreti bállal folytatódik a program a nagyenyedi LUK étteremben. Muzsikál a Kéknefelejcs együttes, fellép a marosgombási néptáncegyüttes. November 17-én, vasárnap Enyedszentkirályi Nappal zárul a rendezvénysorozat. 11 órakor az enyedszentkirályi református templomban kezdődik istentisztelet. Igét hirdet Ladányi Péter Sándor református lelkipásztor. Fellép a Collegium Gabrielense együttes zenekara Kelemen Ferenc irányításával. 16 órakor az enyedszentkirályi református gyülekezeti teremben Enyedszentkirály monográfiáját mutatja be Györfi Dénes nyugalmazott könyvtáros. Ezt követően régi enyedszentkirályi fényképekből nyílik kiállítás. Szabadság (Kolozsvár) 2014. május 31.Gyűlölet nincs, csak fájdalom (Incze Pál önéletírása)Ezzel a címmel jelent meg nemrég a szárazajtai nyugdíjas tanító, Incze Pál könyve mindazokról az eseményekről, melyek vele megtörténtek sok évtizedes élete során. Persze, feltétlenül hangsúlyoznunk kell, hogy ő egyike azon keveseknek, akik végigélték a második világháború borzalmait, nem is akárhol, hanem élesben, a lövészárkokban, a hegygerincen, géppuskák és ágyúk lövedékeinek surranásait, robbanásait hallgatva. A gyerek- és ifjúkor szinte felhőtlen éveire jócskán rátromfoltak a későbbiek történései, s a mindezekre való emlékezés kockáit sorakoztatja fel ez a szép kiadvány. Minden vallomásnak megvan a maga külön vonzereje. Az önéletírások akkor érik el igazán hatásukat, ha átsüt rajtuk az őszinteség, a tisztaság, nem a magamutogatás az elsődleges céljuk, hanem egy-egy jelenség, esemény emberi léptékű megközelítése, nem a hivalkodás, hanem a közölt tények valószerű, érzékletes és minden szempontból megérthető kifejtése. Jelen önéletírás is azért nyerheti el az olvasó tetszését, mert ahogyan a szerző megközelíti a felvázolt korszakot és embereit, ahogyan odaállítja magát a történések középpontjába, teljesen hitelesnek és átélhetőnek hat, nincsenek felnagyítások és torzítások, ferdítések és a hitelességet kétségessé tevő, felesleges mozzanatok, belemagyarázások. A hős, a szerző, akinek szülei szinte-szinte felhőtlen gyerekkort tudnak biztosítani számára, elindul Szárazajtáról, erről a világ végénél is messzibbre levő erdővidéki faluból, kijárja a környék akkoriban legrangosabb iskoláját, a Székely Mikó Kollégiumot, s még meg sem szárad a tinta az érettségi diplomán, már indulnia is kell a hadseregbe, pihenőidőt sem engedélyeznek neki és megannyi tizennyolc éves legénynek, mintha rájuk hárulna a mások által elrontott világ megváltása, bezúdulnak a világháború kellős közepébe, talán jóformán azt sem tudják, hányadán is áll az ország. Annyit tudnak, amennyit nekik megtanítottak, hogy szeretni kell azt a hazát, amely tulajdonképpen a vérükön akar boldogulni. Talán ebből fakad az a naivság is, amellyel elindulnak a harcmezőre, amely nincs is olyan messzire már, az ágyúk ott bömbölnek egyelőre a Kárpátok túlsó oldalán, de egyre közelebb az ő állásaikhoz, azért még idő és lehetőség is adódik a szülői látogatásra, arra, hogy még egyszer és utoljára megérezzék az otthonról hozott friss kenyér illatát, de arra már nem, hogy bele is harapjanak, mert fejük felett, nyakukon ott az ellenség, nekik rohanniuk kell. És végigrohanják Európát, el egészen Auschwitzig, ahol egy darabig, már a háború végén, ők lesznek a táborlakók, innen aztán visszafelé, azzal a hittel, hogy hazatartanak, de a sors másképp rendelkezik, s meg sem állnak a Szovjetunióig, ahol különböző munkatáborokban a szocializmus építésére használják őket. Ám a székely legény mindenhol feltalálja magát, nélkülözhetetlen, bárhol is fordul meg, s bár zord az idő, időnként kevés az étel, jut idő a túlélést tápláló kacagásra is. Igaz, a hazatérés időpontja egyre tolódik, de az a nap is megérkezik, viszontagságos utazások után végre elindulhat Ajtára a sepsiszentgyörgyi állomásról. Az öröm azonban keserűvé változik, hisz otthon a pár évvel korábban galád módon kivégzett falusfelek gyászoló hozzátartozói fogadják, s elkeseredését még inkább fokozza, hogy mind az áldozatok, mind a gyilkosok között régi ismerősök is vannak. Ez is oka annak, hogy az önvallomás utolsó fejezete nem a további örömteli életet meséli el, ahogy azt elvárnánk, hanem a pedagógusi életpályát megkeserítő, parancsszóra végrehajtandó és végrehajtott lélektelen cselekvések haszontalanságát. Persze, felsejlik e pálya megannyi szépsége is, de beárnyékolja azokat az előbb említett sok-sok fonákság és tartalmatlanság. Incze Pál önvallomása nyugodtan odaállítható más, ugyancsak ezzel a korszakkal foglalkozó emlékiratok mellé, újabb színnel gyarapítva a háborús emlékiratok sorát. Dr. Péter Sándor /Incze Pál: Gyűlölet nincs, csak fájdalom /Sepsiszentgyörgy, 2014./ Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. augusztus 30.Személyiségek, ha kerestetnek…Ahhoz kétség nem fér, hogy nagy feladatra vállalkozott Demeter Lajos, a Bod Péter Megyei Könyvtár munkatársa, amikor hozzálátott nagy munkájához, Sepsiszentgyörgy jeles embereinek felkutatásához, az anyag feldolgozásához, rendszerezéséhez, megírásához. Kétségtelen, hogy könyve, a Sepsiszentgyörgy személyiségei olyan alkotás, amely nem csupán névtárként, lexikonként kiemelkedő jelentőségű, hanem napi olvasmányként is roppant szórakoztató, tanulságos, mert kidomborodik belőle az 550 évvel ezelőtt mezővárossá nyilvánított település szellemi, társadalmi, politikai, gazdasági múltja, amelyet el- és kitörölni immár nem lehet, ennek a kiadványnak köszönhetően sem. A munka nagyságrendjét jelzi, hogy A-tól J-ig terjedően közel négyszáz szócikk (én 391-et számoltam) foglalkozik a megjelölt személyek életével, munkásságával, feltárva ugyanakkor számos olyan, velük kapcsolatos eseményt, amely rávilágít egy-egy korszak jellemzőire, gondolkodásmódjára, a városhoz kötődő számos mozzanatra. A kötetben szerepelnek a szépirodalom, a képzőművészet, a zene, a színház jeles képviselői, a tudományok elhivatott művelői, kiváló sportolók, külföldi egyetemek valamikori végzettjei, újságírók, szerkesztők, a helyi közélet alakítói, a város egykori és jelenlegi díszpolgárai, országgyűlési képviselők, az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc tisztjei. Szerepelnek olyanok is, akik elhagyva szülővárosukat, máshol futottak be elismerésre méltó pályát, öregbítve szülővárosuk hírnevét. E könyv lapjait forgatva ismerünk meg számunkra eddig ismeretlen alkotókat, lapalapítókat, gazdasági közírókat, tudomást szerzünk világhírt szerzett személyekről, akiknek ideig-óráig kapcsolatuk volt Sepsiszentgyörgygyel, de az idő rövidsége dacára nagy hatást gyakoroltak az itteniekre. Jó olvasni Jókai jelenlétéről, s igen érdekes adat utal a kalandor Benyovszky Móricra, akiről sok mindent tudtunk, a róla készült filmet is végigkövettük, de eddig nem tudtuk, hogy egy kerek évet itt katonáskodott. Feltétlenül ki kell emelnem a szócikkek olvasmányosságát. Nagy előnyére szolgál az összeállításnak, s egyben az olvasó kíváncsiságát is jobban felkelti, hogy nem szab szigorú határokat a szócikkek terjedelmét illetően. Emiatt aztán érdeklődésünk is egyre fokozódik, hisz mind többet és többet akarunk megtudni egyik-másik szereplőről, s ebben segítenek az oldott és könnyed szövegek. Persze, mint ahogy egyetlen hibátlan mű sem létezik, e mostani alkotásban is előfordulhat hiba. A szerző vallomása szerint harmincheten dolgoztak be – bizonyára a főszerkesztő keze alá –, nem tudni viszont, létezett, avagy sem szűkebb szerkesztői közösség. Így nyilván az a benyomásunk alakul ki, hogy az összes szócikket egyedül Demeter Lajos írta, a többiek csak szállították a nyersanyagot, közöltek neveket, eseményeket. Van olyan gyakorlat, hogy legalább a hosszabb szócikkek szerzőjét is megjelölik. A bőség ellenére azért csak akad hiányérzetünk. Én legalábbis úgy gondolom, a könyv kissé zordan bánik a második világháború utáni időszak személyiségeivel. Persze, azt érdemes lenne tisztázni a következő kötet (kötetek) összeállításakor, hogy meddig is terjedhet a személyiségekként felfogható személyek köre. Érzésem szerint különösen a pedagógusokkal, a jogászokkal és az orvosokkal bánik kissé mostohán, azokkal, akik kiemelkedő meghatározói voltak Sepsiszentgyörgy közéletének, közállapotának, anélkül hogy lehetőségük lett volna akár papírra vetett gondolataikat ki is adni, közölni. Véleményem szerint egy olyan ember, akire környezetében felnéznek, véleményalakító, jelenlétének súlya van, a megszokottnál sokkal többet tud nyújtani a közösségnek, nyugodtan besorolható a személyiségek közé. Néhány nevet azért sorolok fel, mert hozzájuk hasonlóak még lehetnek, s ezeket talán egy pótkötetbe bele is lehetne foglalni. Fájó hiány Fejér Ákos mellőzése, aki nélkül nehéz szólni az utóbbi évtizedek sportmozgalmáról. Hiányzik az Albert orvosházaspár, akik nem csupán osztályvezető főorvosok voltak, de a város művelődési-művészeti életének is jeles résztvevői. Nem szólnak Dávid György gyerekgyógyászról sem. Némi következetlenséget tapasztalhatunk tehát abban, hogy az orvostársadalomból kik is érdemesültek a szerepeltetésre. Talán az osztályvezető főorvosoknak mindenképp ott kell(ene) lenniük. Ugyanezt gondolom a pedagógusok esetében is: az iskolaigazgatók, helyetteseik kétségtelenül nagy szerepet játszottak. Ki tudna a Mikó hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli életéről beszélni Csongvay Árpád említése nélkül? Incze Sándor az 1-es iskola felfuttatása mellett kiváló történész is volt, Dani Árpád a leánylíceum aligazgatójaként szerzett sok elismerést, Baka Károly hosszú ideig volt rajoni főtanfelügyelő, majd iskolaigazgatóként vonult nyugdíjba, Bács Ernő a 2-es és a szemerjai iskolának, Csorja Mária a szövetkezeti középiskolának, Jáni Ferenc az építészetinek volt hosszú ideig a vezetője. A jogászok közül kiemelkedett Blénessy Vilmos főügyész, Aczél Sándor ügyvéd, Bauer Gusztáv bíró. Nagy szerepe volt a megye népszerűsítésében Flóra Gábornak, a központi magyar napilap itteni tudósítójának. A sepsiszentgyörgyi levéltár létrehozásában, megerősítésében Csia Ernő is fontos szerepet játszott. Benedek Gyula nemcsak rangos énekese volt a településnek, hanem ismert nótaszerző is. Bondor János talán az első sepsiszentgyörgyi színművész volt, aki játékfilmben játszott. Elkerülte a figyelmet a kilyéni Ferencz József, aki hosszú ideig unitárius püspök volt. Bákai Balázs a színház gazdasági igazgatójaként évtizedekig vállalta ezt a rendkívül sok bajjal járó munkakört. A könyvben szereplő személyiségek munkásságát tekintve, úgy vélem, nem lehet eltekinteni néhány olyan embernek az említésétől, aki közvetlenül a megyésítés után és később is meghatározó szereplője volt a város és a megye közéletének: Ioan Hancheş, Harmathi Albert, Ioan Dragoş, Hegyi Zoltán, Beke Lajos, Bodor Márton. Bizonyára vannak még többen is… Kiigazításként: Bodor Miklós óvónőképzői, tanítóképezdei igazgató nem Bözödön, hanem Bögözben született. Bíró Iván Géza képzőművész halálának pontos idejéről és helyéről felvilágosítást lehetett volna kérni a Sepsiszentgyörgyön lakó testvéröccsétől. Végezetül: a könyv igazi férfimunka eredménye! Várjuk a következő kötetet! Dr. Péter Sándor Sepsiszentgyörgy személyiségei – Életrajzok, életutak I. kötet A-J /Sepsiszentgyörgy Kiadó, Sepsiszentgyörgy/ Írta és szerkesztette Demeter Lajos Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. október 24.Kegyeleti hely KovásznánA Mária évében dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek október 18-án szabadtéri szentmisét mutatott be, és felszentelte a sepsiszentgyörgyi Pro Vita Hominis életvédő társaság által készíttetett Magzat keresztútját, mely a meg nem született gyermekeknek állít emléket Kovásznán, a Timár utca 39/C szám alatt. A kegyeleti és kiengesztelődési hely XV kőből készült stációból áll a Kovács család Cserekertjében, a Piliske-Barta oldalban. A szentmise után dr. Kovács Zita gyermekorvos, az életvédő társaság elnöke részletesen ismertette a kegyeleti hely létrejöttének történetét, azt a rendkívüli eseménysorozatot, amely ezt indokolttá tette, és mindenkinek megköszönte a segítségét, aki anyagilag, háttérimával vagy bármilyen más formában segítette. László Károly színművész gyermekcsoport kíséretében kis előadást mutatott be Igent az életre! címmel. A rendezvényen részt vett Potyó Ferenc érseki helynök, Kovács Gábor esperes-kanonok, kovásznai házigazda, msg. Csató Béla pápai káplán, Bartos Károly kézdisárfalvi plébános, Faragó István kőhalmi plébános, Péter Sándor nyugalmazott plébános és Bazsó-Dombi Attila görög katolikus parókus. A cégtáblakő talapzatába három, Medjugorjéból hozott követ ragasztottak, ahonnan az inspiráció jött. A sepsiszentgyörgyi Caritas által készíttetett tulipános kapu az életet jelképezi. Az eseményt közvetítette a Mária Rádió és a Duna Televízió. Az életvédő társaság célja, hogy ezentúl hetente, minden szerdán 16–17 óráig elvégezzék a keresztutat, melyre az érdeklődőket imádkozni, kiengesztelődni hívják. Bármikor egyénileg is látogatható, és szeretnék bekapcsolni a Mária Útba. Józsa Zsuzsanna Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. december 23.Volt egyszer egy nap, született egy lapDominóhatásra várva Az a bizonyos ’89-es ősz rettenetes volt. Éreztük a veszélyt, s azt, hogy mint a kutyák a nyáj körül, köröznek körülöttünk ismeretlen, bosszúra éhes erők. Kelet-Európán végigsepert a forradalom. Hittük, hogy a dominóeffektus eredményeként elér hozzánk is, de mikor, hogyan, miként, nagy kérdés volt. Tőkés László temesvári hősi ellenállását akkoriban csak töredékeiben ismertük, erről még a Szabad Európa Rádió sem nyújtott teljes, hiteles képet. Innen nézvést úgy tetszett, magányos harcos ő, s nem védi más, csak néhány elszánt magyar híve. Folytak a temesvári eseményeket elítélő gyári nagygyűlések, a lengyelországi kiruccanásából frissen visszaérkezett főszerkesztő, bizonyos Vasas Ferenc keményen kézben tartotta a lapot, s űzte az újságírókat az üzemekbe, beszámolni a szigorúan ellenőrzött közhangulatról. Korábban a szerkesztőség egyik hátsó szobájában – melyet magunk közt Kelet-európai Klubnak neveztünk – szabadon beszéltünk, vitatkoztunk, váltottuk meg a világot. Akkoriban úgy gondoltuk, ha már le nem írhatjuk, legalább szóban mondjuk el, hogy a kék szemű fiúk ismerjék véleményünket. Mint utólag kiderült, jól gondoltuk: lehallgatókészüléket szereltek a szobába. Advent Valahová elsietett a főszerkesztő, szétrebbent a társaság is. Advent volt. Készültünk az ünnepekre. Karácsonyfát vettünk, beszereztük a névsor szerint osztott, fejenként fél kilogramm sertéshúst, sorban álltunk narancsért, szaloncukorért, valakitől feketén kávét szereztünk. Haza, haza, az otthon biztonságos falai közé. Hogy mennyire nem voltak azok, pár éve már tudjuk: lakásunk fala is lehallgatókészüléket rejtett. Otthon csak a Szabad Európa Rádiót és a Kossuthot hallgattuk. A hírek egyre biztatóbbak voltak, Temesvár szabad, Bukarestben számunkra akkor még ismeretlen okok miatt szétrebbent a Ceauşescu által összehívott nagygyűlés. Este már kolozsvári és marosvásárhelyi barátaink telefonáltak, hogy magyarok, románok együtt tüntetnek, és mindkét városban a hatalom a tömegbe lövetett. Sokan meghaltak. Higanytermészetű kisebbik lányom estefelé azzal a hírrel érkezett haza, hogy másnap kivonul az IMASA. Késő este, éjszaka már bukaresti barikádharcokról számolt be a SZER, majd egész éjszaka felhívásokat olvastak be: Katonák, ha kivezényelnek a kaszárnyából, ne lőjetek testvéreitekre, apátokra, anyátokra. Egyetlen hírforrásunkat, a Magyarországon vásárolt orosz táskarádiónkat, melyet korábban csak közép- és rövidhullámon működtettünk, átállítottuk Bukarestre. Bemondták, hogy öngyilkos lett Milea, a hadügyminiszter, majd egy közleményt olvastak be, s szólt a hazafias zene. De a déli harangszó után mintegy fél órával, szokatlan hangzavar után egy ismerős hang szólalt meg, a színész Ion Caramitru, majd egy akkoriban ismeretlen másik, Mircea Dinescu: Istennek hála, szabadok vagyunk! A tirannus helikopterrel elrepült. Győzött a forradalom, indítsunk egy új lapot Mint kit puskából lőttek ki, rohantunk a városközpont felé, tele volt emberrel, a katonák még a megyei pártbizottság előtt álltak, de már ölelkeztek a tüntetőkkel, a harciasabbak bementek az első titkár és más vezetők szobáiba, s dobálták ki a térre a könyveket, képeket, de még a színes televíziókat is. Megtudtuk, Rab István és társai a hátsó kapun elmenekültek, hogy a tüntetők egy része a rendőrséget és a Securitate épületét ostromolja. Kicsit nézelődtünk, kicsit ámultunk a bukaresti tévé forradalmi műsorán, majd néhányan a szerkesztőségből, akik ott összefutottunk, eldöntöttük, irány a szerkesztőség, holnap meg kell jelennünk. A szerkesztőség épülete üres volt, Jecza Tibor, a leváltás előtt álló főszerkesztő-helyettes (veje meglépett az országból) valamivel előttünk érkezett. Percek alatt összefutott a társaság kevésbé gyáva része, Áros Károly, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Incze Ibolya, Páljános Mária, B. Kovács András, Albert Levente, Tompa Ernő, a tördelőszerkesztő Nagyhalmágyi József, Péter Sándor, Nagy László Mihály s egyik korrektorunk, az azóta elhunyt Gáspár Éva. (...) Új lapot indítunk – döntöttünk pillanatok alatt. Leültünk a szerkesztőség legnagyobb szobájában tanakodni. Időközben megérkezett a megyei pártbizottságtól az első titkárral együtt menekülő főszerkesztő, Vasas Ferenc is. Szokásával ellentétben csendes volt, nem oktatott, nem dirigált, be-bejött a szobába, hallgatta, miről beszélünk, kiment, telefonálgatott, újra visszatért. Addig jutottunk a rögtönzött lapelőkészítő gyűlésen, hogy meg kell változtatni az újság címét, le kell venni a fejlécről, hogy a megyei pártbizottság és a megyei néptanács lapja. És azt is, hogy Világ proletárjai, egyesüljetek! Ekkor lépett ismét a szobába Vasas, s megszólalt: vegyék kicsit vissza az iramot! B. Kovács András kollégát, mintha darázs csípte volna, felszisszent, s igen határozottan megkérdezte: Te azt hiszed, hogy ezt a lapot veled fogjuk csinálni? Vasas hitetlenkedve szétnézett, majd megkérdezte: Ki gondolja még azt, hogy nélkülem szerkesztik az új lapot? És sorba vette a kollégákat. Te, maga, maga? Nélküled, maga nélkül – hangzottak a válaszok. Sarkon fordult, visszament szobájába, s hosszú ideig ki sem mozdult onnan. Amikor elment, beszólt, hogy hagyott valamit számunkra az asztalán. Senki nem nézte meg, mit. Napok múlva derült ki, hogy Rab elvtárs magyar nyelvű beszéde lapult az íróasztalon. Magyari Lajos keze írásával. Kell egy főszerkesztő Mi erről akkor mit sem tudtunk, új lapnéven töprengtünk. Közben páran már íróasztalhoz ültek, írtak, lestük a telexgépeket, akkoriban még álom sem volt a mai információs világ, és néztük a tévét. Sylvester Lajos és Gajzágó meg-megvillant, majd elrohantak. Amikor épp a Háromszéki Tükör változatot osztottuk-szoroztuk, az épp visszaérkezett Gajzágó odaszólt, miért ne lehetne egyszerűen Háromszék? Ebben maradtunk, Kisgyörgy Tamás megrajzolta a fejlécet. Társadalmi-politikai napilapként határoztuk meg magunkat. Már csak felelős szerkesztőt kellett választani. A dilemmát az okozta, hogy Sylvester Lajos és Gajzágó Márton, akiknek elvitathatatlan tekintélyük volt köreinkben, elment a forradalomba... És megérkezett Magyari Lajos. Akkoriban jó formában volt, hónapok óta nem ivott, tehetségét mindenki tisztelte, szerkesztői ízlésére adtunk. S hittünk abban, a lap közös munka lesz, nem egy-két ember akarata határozza majd meg hangvételét, ideológiai alapállását. Szavaztunk, úgy határoztunk, ideiglenesen irányítsa a lapot, majd sort kerítünk a vezetőségválasztásra is. Magyari Lajos két és fél évig vezette az újságot (1992-ben elment szenátornak), s el kell ismernünk, e nehéz időkben végzett munkájával, napi politikai kommentárjaival beírta magát a romániai magyar sajtótörténetbe. Az első szám – ahogyan akkoriban szokásos volt, négy teljes oldal! – Győzött a nép akarata! szalagcím alatt jelent meg. A szerkesztőségi vezércikk a Jó reggelt, szabadság! címet viselte, mellette a Nemzeti Megmentési Front közleménye s egy eseményfotó. Az első oldalra került Magyari Lajos Kérdések című verse, Páljános Mária kis gazdasági beszámolója. A belső két oldalon a demokrácia ideiglenes megyei tanácsának közleményei, felhívásai mellett Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Matekovics János, Áros Károly publicisztikáit jelentettük meg, s hat fényképet – Albert Levente és Kopacz Attila felvételeit – a sepsiszentgyörgyi megmozdulásokról. A negyedik oldalon több évtized után először boldog karácsonyt kívántunk olvasóinknak, az Agerpres – akkor még telexgépen – néhány lelkes visszhangot adott le a román forradalom nagyszerűségéről s egy mosakodó cikket önmaga addigi tevékenységéről. Kis kazettában megörökítettük azok nevét, akik a Háromszék első számának szerkesztésében részt vettek, és hírül adtuk, hogy lapunk következő száma másnap, december 24-én, vasárnap megjelenik. A lapindítás estje nem múlt el meglepetés nélkül. Úgy fél tíz táján hat-nyolc fegyveres fiatalember csörtetett be. Közölték, hogy a demokrácia ideiglenes megyei tanácsától jöttek, s arra kérnek, vigyük le a kefelevonatot a forradalmi bizottság elnökének, bizonyos Dumbravă doktornak. Határozottan közöltük, erről szó nem lehet, minket többet senki nem cenzúráz. Pontosan tudjuk, mi a dolgunk. Kicsit tébláboltak, majd elmentek. Mint a meleg kenyér, úgy fogyott az első szám, s hónapokig 25 000–30 000-es példányszámban jelentünk meg. Ma szerényebben ugyan, de megvagyunk. Továbbra is Deák Ferenc egyetlen paragrafust tartalmazó sajtótörvényéhez igazodunk: MONDJ IGAZAT. 2009. december 23. Simó Erzsébet Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
