Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 10 találat lapozás: 1-10
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Picasso, Juan Pablo

2009. július 8.

Utcanév-változtatásról döntött a kolozsvári városi tanács. A Hajnal negyedi Dsida Jenő utcanév megváltoztatására érkezett lakossági kérés, ugyanis az ott lakók kényelmetlennek érezték az utcanevet. Úgy vélték, hogy a magyar költő neve nagyon hasonlít az AIDS román megnevezésére (Dsida–sida). A magyar tanácsosok azt javasolták a polgármesternek, hogy amennyiben a változásra sor kerül, az utca szintén magyar személyiség – ez esetben Szabédi László – nevét viselje. Jóllehet, Sorin Apostu elfogadta a kezdeményezést, utólag mégis elvetették a Szabédi névjavaslatot, és Pablo Picassoról nevezték el az utcát. Értesülések szerint a PD-L-s tanácsosok Apostu javaslatára cselekedtek így, mivel az RMDSZ-es önkormányzati képviselők nem támogattak egy számára fontos határozattervezetet. /J. J. : Magyar utcanevet szavaztak le. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 8./

2010. október 23.

Az erdélyi ügy 1956-ban
A valóság az, és ez a legfájdalmasabb, hogy hovatovább, egyre kevesebbet tudnak az újabb nemzedékek '56-ról, s el is ferdítik, ahogy tanítják. Ez óriási nagy baj.
A másik pedig: mind a napi politika, mind a társadalmi élet és az egész betájoltsága mintha elfeledkezett volna '56-ról. Vannak ünnepségek, koszorúzás, elhangzanak a nagy beszédek, de hol beszélhetünk magyar egységről, hol beszélhetünk szabadságról, semlegességről meg a többiekről? Szabad sajtóról? Úgymond nincsen hivatalosan cenzúra, de annál hitványabb a helyzet, mert érdekcsoportosulások vannak, amelyek kézben tartják az egész sajtót meg a kulturális és gazdasági életet. És ami van, felelősségem tudatában mondom, én ezt meg is írtam, meg is jelent több helyen, és a Hány... magyarok című könyvemben is megjelent, egy új rabszolgarendszert honosítanak meg a globalizáció szalonképes égisze alatt. Itt erről van szó. '56 eszmeisége az ösztönökben, az emberekben él. Ha szó szerint nem is tudják megfogalmazni, de bennük van. (Bartis Ferenc, 1934, Gyergyószárhegy)
Itt, Erdélyben még kevesebbet beszélünk 1956-ról. Hiszen itt, Erdélyben, nem is lehetett '56. Vagy legalábbis nem olyan értelemben, mint Magyarországon. De hogy is lett volna? Az erdélyi magyarságnak kétszeresen meg kellett gondolnia, ha tenni akart valamit önmagáért. Hiszen itt még a létünk, az, hogy egyáltalán vagyunk, valahol bűn, vagy ha nem is mindig és minden szempontból az, de akkor is kell tudnunk: mi itt csak megtűrtek vagyunk. Összefogni, a nagy közös akaratot megfogalmazni itt szinte lehetetlen volt, és ma is az. Mert rögtön jön valaki, jönnek erők, akik félreterelik, ha bármit teszel is. Vagy ha csak gondolni is mersz valamire. Valamire, ami a te ügyed, a néped ügye. Mert itt, Erdélyben a gondolatnál tovább alig lehetett jutni, alig tudtunk jutni. Tenni, cselekedni még kevésbé. Mi, a bűnben fogantatottak. A betolakodottak. A ,,jövevények", a megtűrtek. Pedig 1956-ban, ha csak egy rövidke ideig is, jó volt magyarnak lenni. Jó volt ahhoz a nemzethez tartozónak érezni, vallani magunkat, mely a világon elsőnek fel merte emelni hangját a kommunizmus rémuralma ellen. És ha itt ezerszer is meg kellett gondolni, gondolnod, hogy merj-e tenni valamit, mégis akadtak, akik mertek. Akik ,,bátrak voltak", és lettek egytől egyig ,,viharvertek". Sokkal inkább, mint tetteikkel rászolgáltak volna. Itt a hatalom kettős félelemben élt. Félt az általános igazságtól ― mely mindenkinek egyforma volt, románnak, magyarnak, németnek, lengyelnek vagy bolgárnak, vagy akár orosznak is, mindenkinek, aki itt, a keleti féltekén élt. És a mindenkori román hatalom még inkább félt a magyar igazságtól. A mi igazságunktól. Ha mi csak gondolni mertük (volna), hogy van olyan igazságunk is, mely különbözik a többségiek ― itt, a Székelyföldön a kisebbségiek ― igazságától, máris akár a fejvesztés is megillethetett bennünket. Így volt ez akkor is, s így van ma is, 90 év óta folytonosan. Így elidegenített földünkön, így idegennek tekintett népünkkel. Csoda-e hát, ha sokszoros erők, fülek, szemek figyelték azokat, akik mertek. Akik merni merészelték, hogy egyszer csak megszabadul az emberiség a magát szocialista társadalomként megnevező embertelen rendszertől. És hogy valaha megszabadul a magyarság abból a tisztességtelen helyzetből, melybe taszíttattunk akkor, amikor elidegenítették hazánkat. És akkor, amikor ránk zúdult az idegen uralom mellett a csőcselék uralma. A kommunizmus embertelen hatalmi gépezete. Valóban: ,,Picasso kétorrú hajadonjai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani / vágtatva kinyeríteni, / amit mi elviseltünk, emberek, s amire nincsen szó, talán nem is lehet már, csak zene, csak zene, csak zene." ― jajgatja Illyés Gyula ezekben az években írt döbbenetes versében. Így hát csodálkozunk-e azon, ha a szabadság szelétől megbizsergetett arcok mosolyra derültek. Álmodozni kezdtek a fiatalok, idősek. Álmodozni kezdtek a szabadságról, és meg is próbáltak a maguk módján cselekedni. Mert: ,,Ah, szabadság nem virul a holtak véréből!" ― kimondta, leírta ezt már Petőfi Sándor. Csak ha teszünk érte. És mi teszünk! És micsoda körülmények között kellett tenni! Nővérem, sógorom kényszerlakhelyen, deportálva, testvérbátyám a csatornát ásta, így voltunk. Eljöttem hát én is, Kolozsváron segédmunkás lettem, azzal megegyeztem a káderessel: kérem, én nem kívánok semmit, az én iskolai végzettségem nem értékesíthető, én szakmát tanulok, azért jöttem ebbe a nehéz vegyipari gyárba, hogy kitanuljam a vegyipart. Kezdem a legelején mint segédmunkás. Hát hol kezdjem? Csak annyit kérek, hogy az összes tanulási és fejlődési lehetőséget adják meg. (Dobai István, Nagyvárad) És aki e szavakat mondta, végzettsége tekintetében nemzetközi jogász, egy ideig Bibó István utódja a kolozsvári magyar egyetem tanársegédi székében. S ahogy elérkezett a pillanat, 1956 októberének csodálatos tavasza, a ,,szakmunkás" olyan helyzetbe kerül, hogy cselekednie kell. Mindnyájan a népi mozgalom elkötelezettjei voltunk, és hát én nagyon-nagyon sokat adtam ezeknek az íróknak a véleményére, és megkeresték a barátaink Németh Lászlót, Kodolányit, Tamásit, Bibó Istvánt, aki elődöm volt a nemzetközi katedrán, szóval ismerkedtek, és Varga Lászlót, sógoromat pedig ott érte'56 októbere. És végig ott volt, ő nem vett részt, de hát nézője, tanúja volt a forradalomnak. Véletlenül úgy sikerült, hogy mindenütt ott volt, a rádiónál stb., mindenfelé, és aztán végül november 4-én sikerült hazajönnie. Itt beszámoltak, mint volt. És akkor tőlem várták ― ez a társaság már egész Erdélyre kiterjedt ―, meg kell ragadni az alkalmat, az Egyesült Nemzetek Szervezete a magyar kérdést napirenden tartotta, hozzá kell csatlakoztatni az erdélyi magyarság kérdését is. Persze, rendben van, na, hát kell írni egy emlékiratot, az ENSZ-hez elküldeni a beterjesztést az ügyben, és hogy ezt csatolják a magyar kérdéshez. Mivel én voltam az egyetlen magyar nemzetközi jogász Romániában vagy Erdélyben, na hát írd meg! Ez volt a kötelességem. Konzultáltam mindenkivel, és gondoltam, hogy jó lesz. Mások jelentkeztek önként, besegített Mikó Imre, meg hát, aki mozdíthatott valamit az ügyben, ötletekkel, egész fejezetrészekkel jöttek. Én állítottam össze a memorandumot '57 februárjában, és elvitték a barátaink véleményezésre. A memorandum négyféle megoldási lehetőséget tartalmazott. Az első az volt, hogy Erdély maradjon román uralom alatt a magyarok teljes autonómiájával, ahogy az elő van írva pont a trianoni szerződésben. A másik, hogy egész Erdélyt az ezeréves határokig csatolják Magyarországhoz, a románok hasonló autonómiájával. A harmadik, az a független Erdély rendszere, megfelelően, elég bonyolultan, de kivitelezhetően mindkét nép autonómiájával. A negyedik pedig, hogy osszák el Erdély területét a méltányosság alapján, biztosítsanak kényszer és anyagi veszteség nélküli áttelepedési lehetőséget mindazoknak, akik élni akarnak vele. Na, kérem, végigkérdeztünk másokat is, akiket már azelőtt is ismertünk. Már nagyapám is úgynevezett kisgazda politikus volt, a negyvennyolcasoktól ezt örökölte édesapám is, meg az egész vidék. Itt is mindenki ezt a Wesselényi Miklós által javasolt megoldást szorgalmazta, nem tudom, talán a húszas évektől kezdve, de már '30 után ez általános volt, mi is ezen a véleményen voltunk. Persze, mindenki a maga előnyére egy kicsit eltért volna a méltányosságtól, és most pedig... Tudtuk jól, hogy az elkötelezett kommunisták mind a román uralom mellett szavaznak, de persze nem autonómiareferendummal. Mind a kommunista diktatúrának voltak hívei, az élen ugye Balogh Edgár, Kurkó Gyárfás meg Bálint László, Demeter János... És a magyar uralom mellett, hogy egész Erdély magyar uralom alá kerüljön, ezek között az idősebbek, érdekes, hogy inkább egyháziak állottak, idéztem is, mondom, írásban is megjelent, itt az első helyen állt Márton Áron. Nagyon impozánsan mondta, hogy népszavazással kell dönteni Erdély sorsáról, mert ő meg van győződve, hogy a románok többsége is a magyar uralom mellett szavazna, mindenki látja a különbséget. Nagyon bízott a görög katolikusokban. És ez legyen. Idézte nekem, hogy nem szabad semmiről sem lemondani, egy talpalatnyi területről sem soha. S idézte a Deák Ferenc mondását, ,,amiről a nemzet egyszer, félve a nehézségektől, lemondott, azt soha senki nem fogja visszaadni. Amit kényszerrel vettek el, azt visszahozza a jobb szerencse", ez volt Márton Áron. Vásárhelyi János azt mondta, hogy a Szentföld, Izrael, az talán csak az eltelt 3000 esztendő alatt csak olyan 50―60 évig volt zsidó uralom alatt, és többnyire amolyan két-három magyar kicsi megyényi, Pest megyénél kisebb területen működött valamilyen formában zsidó állam, amikor volt. Most már 2000 esztendeje egyáltalán nincs. De ha valaki kétségbe vonja azt, hogy a Szentföld határai Dántól Belsebáig tartanak, mert nincsenek zsidó uralom alatt, azért csak az a Szentföld, hát ez volt Vásárhelyi. Józan Miklós unitárius püspök szép beszédben szólt hozzám. Még '45 március 15-én. Nagyon rokonszenves ember volt ez a Józan Miklós, s azt mondta, hogy Erdély csak magyar uralom alatt lehet szabad, mert a magyarok a szabadságért igazán mindig megtettek mindent, és más, aki itt szóba jöhet, mindig a szabadság ellen állott. A neológ zsidó rabbi, a váradi zsidó rabbi, Naks Salvator azt mondta, hogy Erdélynek magyar uralom alá kell tartoznia, mert alapvető emberi jogokat csak a magyar adminisztráció képes biztosítani Erdélyben. A románoknak is. Aztán, aki közeli barátunk volt, és velünk ítélték el, Dobri János hajdani cserkészparancsnok, hát azt mondja: szó sem lehet erről, hogy az ezeréves határokról le kelljen mondani. A független Erdély mellett a szociáldemokraták voltak, legalábbis többségük szociáldemokrata volt, élükön Jordáky Lajos, ifj. Nagy Géza, szabadi Nagy Géza, Pásztai Géza, Demeter József stb. Szóval, szociáldemokrata vezetők, akikkel én beszéltem, Gruderrel is beszéltem, Lakatossal is. Ezek voltak. A többiek pedig mind, a társadalom minden rétegéből a Wesselényi-elv mellett álltak, mindenki attól várta, hogy valami legyen. Azután, még tán a hetvenes években is... A Wesselényi-elv a terület méltányos megosztása lakosságcsere-lehetőséggel; Weselényi Miklós 1848-ban Klauzál Gáborhoz írott levelében fejti ki... Egy székely földműves mondta nekem, háromszéki volt: mutassanak egy helyet, ahol otthonra lelhetek, és immár megyek is, mindent itt hagyok, csak valahol otthon legyek már. (Dobai István, 1924, Nagyvárad)
Gazda József, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. január 18.

HOME JOGOK
A Tőkés paradoxon
Tőkés mondanivalója formailag: Orbán szendvics balliberálisozó töltelékkel. Már nem érzékeli, hogy a szólásszabadság morális, a médiatörvény szakmai kérdés, egyik sem elsősorban politikai.
Tőkés László közleményben foglal állást a magyar médiatörvénnyel kapcsolatban. A közlemény eszméi szöveg szerinti sorrendben:
1) Orbán Viktor pozitív méltatása, a balliberálisok negatív méltatása 2) azoknak a rommagyar újságíróknak és szakembereknek a negatív minősítése, akik kritikus hangot fogalmaztak meg a magyar médiatörvénnyel kapcsolatban 3) beszámoló a brüsszeli liberálisok magyar médiatörvény tematikájú közmeghallgatásáról, illetve az azt követő román néppárti delegációs ülésről, amelyen Tőkés László is megszólalt – ez a leghosszabb rész 4) a Fidesz biztosítása afelől, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Fidesz álláspontját tartja fenn 5) Orbán Viktor rövid pozitív méltatása
A textust Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája szignálta és néhány napja lett közzétéve. A teljes szöveg egyébként itt olvasható el.
A motívumok visszacsengenek. Ami miatt mégis figyelemre méltónak látom az anyagot, az a tematika.
Tőkés László egy olyan médiatörvény mellett kötelezi el magát, amely kiterjeszti a kontrollt és centralizál, mindez egy olyan konjunktúrában, ahol egy párt koncentrálja a hatalmat. Ez persze még nem hozza a szólásszabadság likvidálását, de jelentősen megnehezítheti azok dolgát, akik például kis médiákat próbálnak működtetni, és nem a kormányzó pártok ízlése szerint. Az újságírók ilyenkor elkezdik cenzúrázni magukat – máris számos példát tudnék felhozni erre. Mert nem mindenki rendelkezik a temesvári pap, Tőkés László habitusával, aki azt teszi, amit helyesnek vél, függetlenül a következményektől.
Nem tudom, van-e olyan élő magyar, aki egy személyben annyira sikeresen járult volna hozzá a szólásszabadság kereteinek tágításához, mint éppen Tőkés László. És itt nem csak a temesvári eseményekre gondolok. Sokkal inkább a szuverén emberre, aki garantálni tudta, hogy ne hűljön ki a rommagyar közélet.
Ha minden újságíró olyan lenne, mint Tőkés László, valósággal dúlna a demokrácia és a szólásszabadság. De nem mindenki olyan, mint Tőkés László, és pont ezért jó egy olyan keretrendszert fenntartani, amiben az újságírók legalább az államtól nem rettegnek.
Márpedig Tőkés itt egy olyan gépezet mellett kötelezte el magát, ami korlátoz, nem pedig szabadabbá tesz. És ez nem balliberális-konzervatív kérdés – néha az az érzésem, hogy a manifeszt liberálisok a legzártabb emberek. Ez itt nem a Pannon Gyűrűk Ura esete konzervatív tündékkel és balliberális orkokkal (vagy fordítva). Ez arról szól, hogy Tőkés itt azok ellen az eszmék ellen fordul, amiknek kiteljesítéséhez ő maga is hozzájárul.
Miért ennyire kritikátlan Tőkés egy olyan magyarországi intézkedéssel szemben, aminek szelleme annyira nem tőkésiánus? A válasz Orbán Viktor zsenijében keresendő.
Orbán és Tőkés kapcsolata megtévesztő. A felületes szemlélő számára ez amolyan Picasso-Matisse barátság – kölcsönösen inspiratív, műhely jellegű, segít abban, hogy megőrizzék, sőt, kiteljesítsék identitásukat, és ez valamilyen különleges belső dinamikájú, olykor ellentmondásos lojalitást hoz létre. Nem nagyon látni ilyen barátságokat a politikában. Merthogy nem lehetségesek, így ez sem az a kapcsolat.
Hogy Orbán mekkora politikus – és ezen most pszichológust is értek– nagyon jól illusztrálja az, ahogy bedarálta Tőkést, ahogy kikapcsolta Tőkés különvéleményét, ahogy rávette, hogy önszorgalomból pártpropaganda penzumokat teljesítsen, amikor a magyarországi belpolitikai helyzet ezt kéri. Orbán egy olyan spirálba zárta Tőkést, amiből nincs kilépés, és amibe annak idején a Securitate sem tudta befeszíteni. Túl sok az Orbán Viktorozás Tőkés szövegeiben, ez nem baráti, szellemi társi kapcsolatra utal, hanem
főnök-beosztott viszonyra.
Tőkés médiatörvényes állásfoglalása is Orbánnal kezdődik, és Orbánnal végződik. Mi ez a kettős bebiztosítás? Mit köszön meg ebben a szövegben is Tőkés Orbánnak?
Tőkés mondanivalója formailag: Orbán szendvics balliberálisozó töltelékkel. Kiszámítható. Tőkés már nem érzékeli, hogy a szólásszabadság, ha tetszik, morális, a médiatörvény pedig szakmai kérdés, egyik sem elsősorban politikai. De Tőkés számára már csak egy magyarázó elv létezik: a balliberális nemzetellenes összeesküvés univerzális elve.
Egy rögeszmékbe zárt ember lenne az, aki annak idején szabaddá tett bennünket? Mennyi rossz kellett történjen ezzel az emberrel ahhoz, hogy ennyire meghasonuljon. Azt szoktuk mondani Tőkésről, hogy legalább következetes abban, amit mond. Csakhogy nem attól vagy következetes, hogy ugyanazokat a szavakat használod, mert a szavak jelentése változik. Ha egykor Tőkés szavai a propaganda ellen lettek megfogalmazva, most egy másmilyen, de szintén propagandaszerű szövetet díszítenek. Tőkés
nem attól konzekvens, hogy posztkommunistázik,
hanem attól, ha a szólásszabadság mellett foglal állást, függetlenül a következményektől – mint egykor. Végül térjünk vissza a képviselő sajtóirodájának textusához, az Orbán szendvicshez – az első részben Orbán prófétikus, a záró részben Orbán kiemelkedő történelmi hős. Valahol középen pedig ott lehet Orbán Viktor kulcsa Tőkés László szívéhez. Idézem: „Theodor Stolojan elnök érdeklődésére Tőkés László alelnök keresetlen egyszerűséggel mutatott rá a mesterségesen gerjesztett médiabotrány valódi hátterére”. „Keresetlen egyszerűséggel” – ilyennek látja magát Tőkés, és szereti azt, amit lát.
Kelemen Attila Ármin. Transindex

2012. június 30.

Lapozó
Máskülönben nem szülte senki őket,/Máskülönben istenek, nem lakók,/Máskülönben más kromoszómaszámmal/Él életet sarkaikban a pók,/Máskülönben szagáról ismerik/A jöttmentet, s bár kedvesek vele,/A spaletták védművei mögül/Figyelik, hogy állását tartja-e. (Szálinger Balázs). A Picasso zenés-táncos mulató, a mozgalmas hétvégék e kikerülhetetlen állomáshelye előtt nyugtalan varjak csüngenek a korláton: bebocsátást nem nyert, koromszín jelmezű éjszakázók. "Ma mi van, Termannkám, hogy megy a tépéscsinálás? ", tudakolja egyikük. Ő félrelöki, majd elsurranva az álmos tekintetű kidobóemberek mellett, lebotorkál a frekventált pincelokál csorba lépcsőin. (Térey János). Nem voltam sínek közt. Csontjaim épek./Noha már volt a vonatnak vonzata./Lehet, azt vágtam, fancsali képet./És kiindultam onnét, valahová haza. (Czegő Zoltán). Akkoriban a vakondtúrásokat elegyengettük, a bogáncsot bicskával kivágtuk, Nancsi nénit megkértük, hogy a teheneit ne hajtsa át a pályán, bár nem értette, miről van szó, megígérte, és négy paszulykaróból megy egy-egy tetőlécből igazi kaput is állítottunk, ne kelljen állandóan veszekedni, hogy mellé ment-e a labda vagy fölé, hálót is akartunk szőni vagy fonni hozzá, de nem sikerült, a tákolmányt pedig elvitte valaki pár nap múlva, akkor is úgy gondolták már sokan, hogy amit nem őríznek fegyverrel, azt arra rendelte a Fennvaló, hogy a szegény ember ne haljon éhen. (Vida Gábor). A holdat kölykei kísérik,/foltos bundájú kicsi holdak,/mágneses mezőkön legel/a nyáj, az áramlat sós/illatot lehel, mámorba/ dermedve alszunk, mintha/bor keringne ereinkben (Filip Tamás). Összeszedtem mindazt, ami Nyirővel kapcsolatosan fellelhető volt a Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban, illetve néhány magánkönyvtárban Kolozsváron meg Marosvásárhelyen. Ezek alapján született meg az a dolgozat, melyet most első ízben teszek közzé... (Máthé Éva). De nagyapám igazi kálváriája az volt, hogy a művészet iránti elkötelezettségében törték meg. Azt is meg merem kockáztatni, hogy számára eleinte nem volt olyan ellenszenves az új rendszer, nem érezte teljesen igazságtalannak mindazt, ami történt, úgy érezte, hogy a művészvilágba sok jót is hozott, sok olyan tehetséges ember előtt megnyílt a művészi vagy írói pálya, akik korábban elkallódtak volna. Aztán jött a pofon, hogy rá sem volt szükség, mindenét odaadta, mégis mészégetőként kellett a kenyerét megkeresse, és egyedül eltartsa a nagy családot. Ez már 1952-ben történt. Édesanyám akkor érettségizett, de származása miatt nem vették fel egyetemre, ami nagyon megviselte. (Oláh-Gál Elvira beszélgetése Vécsi Nagy Zoltánnal). Ki volt Pálfi Géza, miért volt szükség a négy megyében tevékenykedő erőszakszervezetek közötti összehangolt akciótervre ellene? Mennyi volt ebből a nem kevés költséget igénylő akcióból a Securitate önlegitimációját erősítő célzatos túlzás, mi volt a szerepe az említett állambiztonsági intézménynek a rendszer fenntartásában, a különböző társadalmi mezők kölcsönviszonyainak, vagy akár a személyközi viszonyoknak politikai szempontú befolyásolásában, alakításában? (Oláh Sándor). Székelyföld, 2012. június. Népújság (Marosvásárhely)

2013. május 31.

Hírsaláta
INDUL A MAGYAR EURONEWS. Csütörtöktől megkezdte 24 órás magyar nyelvű adását a Euronews európai hírtelevízió. A legfőbb magyar kábeltelevíziós hálózatokon és a Euronews európai műholdhálózatán fogható új magyar nyelvű hírtévé szerda déltől már a világhálón (hu.euronews.com), valamint a Euronews Express mobiltelefon-alkalmazáson is elérhető.
A magyar szerkesztőség a sikeres indulás érdekében egyelőre még a franciaországi Lyonban dolgozik a többi stábbal együtt, és az év negyedik negyedében költözik majd át magyarországi irodájába, amely Budapest belvárosában nyílik meg. A magyar Euronews egész Európában fogható lesz az Eutelsat Hot Bird 13A műholdon, és fokozatosan kerül be a kábelszolgáltatók kínálatába. A magyar adás elindítását anyagilag az Európai Bizottság támogatja. (Hírhatár) VISSZAMINŐSÍTETTÉK, AZAZ B KATEGÓRIÁJÚ EGYETEMMÉ VÁLT A MOGYE. B kategóriába sorolták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet. Dr. Leonard Azamfirei rektor szerint a „politikai játékoknak” köszönhető ez az osztályozás, és egyáltalán nem tükrözi a valóságot. Hozzátette, a MOGYE fejlődik, ahogyan az utóbbi 7–8 évben is tette, és rendkívül fontos projektjei vannak, amelyek a közeljövőben válnak valóra. (Marosvásárhelyi info) SZERZETESBULI. Nőkkel és a kolostortól idegen személyekkel szervezett születésnapi mulatságot két ortodox szerzetes egy kelet-romániai rendházban, ezért büntetésben részesültek. A két szerzetest fényképek buktatták le, amelyeket a mulatozáson részt vevők maguk készítettek. Az egyikük tánc közben látható, fején bohócsipka, orcáját álarc takarja, de a kolostor szobájának az ágyára leheveredve, egy nőhöz simulva is megjelenik a fényképen. A püspökség a szerzetespapot sújtotta a legszigorúbban, őt egy hónapra eltiltották a papi szolgálattól, és két évig nem gyóntathat. Az alacsonyabb rangú, másik szerzetes megúszta figyelmeztetéssel és főpapi feddéssel a dorbézolást. A megbüntetett szerzetesek írásban vállalták, hogy megjavulnak, ellenkező esetben a szerzetességből való kizárásukat kockáztatják. (România liberă)
KÉPÉGETŐ RABLÓK. Legalább egy képet biztosan elégettek Radu Dogaru anyjának házában abból a hat festményből, amelyet a rotterdami Műcsarnokból (Kunsthal) loptak el. A házból származó hamvakat egy házkutatás során találták meg, majd szakértői vizsgálatnak vetették alá, így találták meg a festményre utaló nyomokat. A Nemzeti Galéria speciális laboratóriumában végzett vizsgálatok során másfél évszázados festéknyomokat találtak a hamuban, illetve vasszegecsek nyomait fedezték fel. Mihai Alexandru Bitut, Eugen Dariét és Radu Dogarut – akik korábban Hollandiában éltek – azzal gyanúsítják, hogy tavaly októberben kirabolták a rotterdami Műcsarnokot, ahonnan hét igen értékes festményt loptak el. Az ellopott Picasso-, Matisse-, Monet- és Gauguin-festmények összértéke meghaladja a százmillió eurót. (Realitatea.net)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. november 6.

Szabadok csak egymás által lehetünk (Levél román honfitársainkhoz)
Honfitársak, testvéreink a bajban, a kor szorításában, a túlélés reménységében, a megmaradni akarásban – ha más oldalról nézve is, más arccal, más lélekkel, más nyelv szavaival is fogalmazzuk meg – egyek vagyunk.
Meg akartok maradni Ti románnak, embernek, és meg akarunk maradni mi magyarnak, embernek. Ezen a földön, ahol élünk, és ahol éltek őseink sok évszázadon át. Abban is egyek vagyunk, hogy a kor eltorzította, eltorzíthatta arcainkat, s néha a lelkünket is. Nagy költőnk, Illyés Gyula írta: „Mert olyanokat éltünk meg, amire / ma sincs ige. / Picasso kétorrú hajadonai, / hatlábú ménjei / tudták volna csak eljajongani, / vágtatva kinyeríteni, / amit mi elviseltünk, emberek, / amit nem érthet, aki nem érte meg, / amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már, / csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek.” Igen, csak zene, csak zene, csak zene. Olyan, mint a tiétek – melyet nem csak a ti Enescutok, a mi Bartókunk is halhatatlanná és világhírűvé tett, és mint a miénk, melynek csodálatosabb darabjait ez a föld őrizte meg, melynek neve: Erdély. Ha e szót kiejtem, eszembe jut az is: Ardeal. Majdnem teljesen közös a szó, s egyet is jelent. Erdőelve – erdőn túl – és valahogy így – a ti nyelveteken – dombon túl? Vagy innen? Összecsendül a múltunk, akkor is, ha sokszor nektek más, és nekünk más volt, ami fájt. Csökkenteni kölcsönös feladatunk. Főleg, ha egymásnak okozzuk. Amikor október 27-én, azon a csodálatos napon, verőfényben, a mosolygó ég alatt magam is ott vonultam a százötvenezernyi embert egybefogó menetelésen, tudjátok-e, hogy nem ellenetek meneteltünk. Értetek is! Mert ti is többé váltok, ha lehántjátok szívetekről a gyűlöletet – melyet külső szándék, külső akarat ültetett, s ültet folyamatosan belétek, mert a baj nem bennetek és nem is bennünk rejlik, hiszen ti is és mi is emberként akarunk élni, hanem abban az erőben, mely a gyűlöletet hinti, s szándékszik hasznot húzni belőle. Aljas erő, gonosz és embertelen! Én Sepsiszentgyörgyön a háború utáni, 90 százalékában magyar városban gyermekeskedtem. Édesanyám azt mondta nagy-nagy szeretettel: fiúkám, mindenkinek, akit ismerünk, köszönni kell. A magyarnak magyarul, a románnak románul, „mert ez így illik!” S életem nagy élménye, amikor a magam Bună ziuajára ez a válasz jött: Jó napot kívánok! Olyan jól esett, hogy még ma is beleremegek… Akkor, 27-én is húzott el mellettünk bákói, vaszlói, teleormani rendszámú kocsi, a benne ülők arcáról szelíd mosolyt olvastam le. Pedig haragudhattak volna ránk, hiszen miattunk lassabban, nehezebben haladhattak. De hiszem, hogy sokan vannak köztetek, akik érzitek, hogy igazunk van. Hogy szeretni a szülőföldet nem bűn. Szeretni a múltunkat, népi és nemzeti kultúránkat, a dalainkat, ami más, mint a tiétek, a kéket és aranyat, a napot és holdat, vagy a piros-fehér-zöldet, azaz: szimbólumainkat – ezek a mi „etnikai jellegzetességeink” –, nem bűn. Mint ahogy nektek is értéket jelentenek dalaitok, táncaitok, s szent a piros-sárga-kék. S a nyelvünket szeretni, ezen a nyelven is rebegni, hogy: „Ezernyi álmos kismadár, fészkén lel altató tanyát, / S elrejti lombok lenge sátra, Jó éjszakát!” Érzitek a dallamát, be gyönyörű, ahogy Eminescu magyarul megszólal. De bűn azt mondani – Emil Ciorannal idézem, az ő fájdalmával is mondom –: Dögöljön meg a szomszéd kecskéje. Az efféle vétkek nagyon ismerősek korunkban. Amikor úgy hisszük: csak én vagyok! Csak az én akaratom! És lopok, csalok, kirabolok egy országot, s hogy eltereljem a figyelmet a magam aljasságáról, azt mondom: „Nem lesz magyar orvosi fakultás!”, „Törvénytelenül lebeg a székely zászló” – és törvénytelenül, törvényen kívül vagyunk itt mi is! Vagy hogy „A magyarok miatt éltek rosszul!” Hiszem, érik az idő, hogy megértsétek: nem vagytok többek azáltal, ha minket kevesebbé akarnak tenni vezetőitek. A spanyolok sem lettek kisebbek azáltal, hogy a magukéval egyenrangúnak nevezték a katalán és valenciai nyelveket, s megadták az ott élő népeknek az autonómiát. Mindenkinek a legszentebb az a nyelv, melyet édesanyjától kapott! Vagy moldáviai testvéreitek sem kevesebbek azáltal, hogy autonómiát adtak a gagauzoknak, a köztük élő oroszoknak. S az olaszok sem kevesebbek Dél-Tirolért, sőt, ők is jobban élnek ott, mert a szabadság csodákat művel, és az én szabadságom lehet a te szabadságod is. Belgium 120 000 németnek adott autonómiát, a hollandok a frízeknek, a finnek a svédeknek. Finnországban a velünk azonosan 6 százaléknyit kitevő svéd államnyelv! Mert mögötte a közös múlt, akárcsak mimögöttünk. S rosszabb lenne ezért a belgáknak, finneknek, vagy a hollandoknak a frízekért? Ti sem vagytok többek azzal, hogy azt mondhatják a ti országotokra: Európa legnagyobb rabnépe él benne. Vagy hogy miniszterelnökötök, miniszterelnök-helyettesetek azt mondja: „Majd megtanítjuk őket arra, hogy Romániában élnek!” És közben a volt miniszterelnökötök – aki ugyanezt mondta –, és a volt kormányaitok sok-sok tagja börtönben ül mint tolvaj. Mert saját népét lopta meg, rabolta ki. Rá kell jönnötök: velünk terelik vagy akarják elterelni figyelmeteket a maguk aljasságáról, az ország vezetésére való alkalmatlanságukról. Ama gyönyörű vasárnapon én is kiabáltam: Auto-nómiát! Auto-nómiát! Igen, itt, Erdélyben, ahol 1568-ban törvénybe is foglalták – a világon elsőként – a lelkiismeret szabadságát. Azt, hogy mindenki a maga hitével, a maga nyelvén dicsérje az Urat! És ahol volt autonóm Fogarasföld, autonóm Beszterce-Naszód és autonóm Máramaros is az ugyancsak autonóm Szászföld és Székelyföld mellett. Erdély egy kicsi Svájc volt, és lehetne ma is. Ha én szabad vagyok, nem jelenti, hogy te is nem lehetsz ugyanúgy szabad! Boldognak csak olyan hazában érezheti magát az ember, amelyiket magáénak is érez. S ez a haza, ez a szűkebb pátria, melyről azt mondta egy sor politikusotok, s mondják, ismétlik, mint a papagájok, mit sem törődve a valósággal, hogy nincs is Székelyföld! Egyetlen román kiadású térképen sem szerepel neve, holott közel egymillió magyar él itt, s a székely székek, sajátos közigazgatási egységeink több mint félezer éven át léteztek, akárcsak Fogarasföld, Ţara Făgăraşului! az egykori Magyarországon.
A múltat kitörülni a lelkünkből nem lehet. Nem bűnünk, hogy Isten székely-magyarnak teremtett bennünket. S ti is többek, szabadabbak lesztek, ha mi is szabadok lehetünk.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. október 8.

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 30. (részletek)
Demény Lajos az új korszak bukaresti magyar elitjét számba vevő, válogatott és vitatható listájáról méltánytalanul hiányzik dr. Laky Dezső egyetemi tanár, az 1921-ben Bukarestben született patológus-immunológus, aki 40 évig volt a Victor Babeş Intézet kutatója, és akit a New-York-i Tudományos Akadémia rendes tagjának választott, s több száz tudományos cikk és tanulmány szerzője. Gazdovits Miklós (szül. 1931) mérnök is megérdemelte volna, hogy megemlékezzenek róla: a hadsereg vezérkari ezredese, távközlési szakember, de ugyanakkor az erdélyi magyar örmények történelmének szakértője volt, aki a közösség felkérésére egy könyvet és számtalan cikket írt.
A bukaresti magyarságnak mindig is voltak és vannak műépítész-szaktekintélyei, ám őket Demény teljesen mellőzte. A Ion Mincu Műépítészeti Egyetemen tanított a Sebestyén testvérpáros, Victor és Gheorghe. Dr. Sebestyén Gheorghe műépítész (1920–?), a fenti intézet végzettje, egy interdiszciplináris csoportot alakított, 1963-ban egyetemi docens lett. 1987-ben jelent meg Egy lap Románia építészetében. A reneszánsz című könyve. Később kivándorolt Németországba. Egy másik építész, dr. Takács Zoltán (1934) egyetemi tanár, négy éven át volt asszisztense az akadémikus Octav Doicescunak, később Cezar Lăzărescu építész csapatában az otopeni-i repülőtér, a Sala Polivalentă csarnok, a kínai követség épülete, a Postăvăria Română szövetgyár stb. tervezésében társszerző. 2002-ben a Románia Csillaga lovagkeresztjével tüntették ki, 2011-ben pedig a Romániai Építészek Rendje az Omnia-díjat adományozta számára.
Demény könyvecskéjében néhány művészt is megemlített: zeneszerzőket és karmestereket: Oláh Tibort, Bács Lajost, Csire Józsefet és Winkler Józsefet, az első három egyetemi tanár is volt, illetve szobrászokat: Balogh Pétert és Kocsis Elődöt és festőket: Balogh Lászlót, Labancz Lászlót és Drócsay Imrét. Ennél természetesen sokkal többen voltak, hisz elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a Képzőművészeti Egyetemen mindig voltak és most is vannak magyar tanárok. Illő megemlítenünk néhány átlagosnál híresebbé vált művészt: Lydia Csató Gasman képzőművészt vagy Kőrössy János és Kerestély Zsolt zeneszerzőt, akkor is, ha ők nem vállaltak szerepet a bukaresti magyar közéletben. A rendkívül tehetséges, de sajnos Romániában gyakorlatilag ismeretlen Lydia Csató Gasman értelmiségi családban született 1925-ben Foksányban, és a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1949–1953 között, Drócsay évfolyamtársaként. Itthon pártvonalas mozgalmi műveket festett, de már korán, 1961-ben elhagyta Romániát. Rövid izraeli tartózkodás után Franciaországba, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol Picasso értelmezései és a Virginiai Egyetemen tartott művészettörténeti előadásai révén vált híressé. 2010-ben hunyt el.
Kőrössy Jánost (1926–2013) az etnodzsessz kezdeményezőjeként, a legértékesebb romániai dzsesszzenészként tartják számon. Bukarestben alapította nemzetközi sikerű együttesét, a Jancsi Körössy Triót, amelyben Johnny Răducanu is játszott. 1969-es nyugati koncertkörútján az Egyesült Államokba disszidált. Emiatt az 1976-ban megjelenő román dzsesszlexikonból a rá vonatkozó cikket egyszerűen kihagyták. 2006-ban, 80. születésnapja alkalmából koncertezett a Román Atheneumban, ekkor vehette át a Kulturális Érdemrend parancsnoki fokozatát.
Kerestély Zsolt (1934) székely származású, a kolozsvári konzervatóriumban végzett; az egyik legismertebb és legtermékenyebb könnyűzeneszerző, háromszor is elnyerte a Román Zeneszerzők Szövetségének Díját. 1964-ben költözött Bukarestbe, a Román Rádió és Televízióhoz került zenei szerkesztőként, itt dolgozott 30 éven át. Párhuzamosan filmzenéket, revüzenét, musicaleket szerzett. Nyugdíjazása után saját zenestúdiót nyitott, fiával, a zeneszerző és hangmérnök Andrei-jel.  Vannak esetek, amikor a művész vagy író magyar származásáról nem árulkodik a név. Ludovic Spiess (1938–2006), a Román Opera tenorja anyja révén félig magyar volt. Látványos nemzetközi karriert futott be, később, 1991–1992 között kulturális miniszter, majd 2000–2005 között a Román Opera igazgatója. Az 1925-ös bukaresti születésű Carmen Stănescu színésznőnek ugyancsak magyar volt az anyja. 64 évig játszott a Nemzeti Színházban rangos szerepeket. Habár közzétette emlékiratait, nem tudni mégsem, hogy családjában valaki még beszélte-e a magyar nyelvet, miképp azt sem, hogyan kerültek dédnagyanyjának, a híres budapesti revüszínész Gál Annának leszármazottjai Bukarestbe.  Egy másik színész, Ludovic Antal (1924–1970) csángó származású, Miklósfalván  született, a papi pályát hagyta ott, hogy kora legnagyobb Eminescu-szavalójává váljék. Róla sincs információ, hogy tudott volna magyarul. 
Az író Petru Dumitriu (1924–2002), a Családi krónika (Cronică de familie) szerzője anyai ágon magyar származású, anyja, Debreczy Teréz Budapesten született, nemesi család sarja. Nem tudjuk, hogy az író egyáltalán tudott-e magyarul, a családban franciául beszéltek. A kommunista hatalom pártfogoltjaként irigylésre méltó karriert futott be, 1960-ban mégis emigrált. 1994-ben krónikájának A saláta (Salata) című fejezetéből Lucian Pintilie forgatott filmet Egy felejthetetlen nyár (O vară de neuitat) címmel; ebben az egyik mellékszerepet egy anyai ágon szintén magyar színész, a botrányos körülmények között nemrég elhunyt  Ioan Gyuri Pascu játszotta.
Magyar anyja volt továbbá Francisc Munteanu (1924–1993) és Francisc Păcurariu (1920–1998) írónak is; ez utóbbi inkább a diplomácia terén tevékenykedett, Budapesten tanácsadóként, argentínai és uruguayi követként, az UNESCO-nál Románia képviselőjeként.
Az értelmiségieknél sokkal ismertebbek azonban a sportolók, Balázs Jolán (Iolanda Balaş, 1936–2016), atlétikai olimpiai bajnok vagy Birtalan István (szül. 1948), akit három évben is a világ legjobb kézilabdázójának választottak meg. Ugyancsak sikeres kézilabdázó volt Radó Ilona (Elena Jianu – szül. 1928), aki később a Testnevelési Egyetem tanára lett. De a legismertebb sportoló, a labdarúgás népszerűsége miatt, Jenei Imre (szül. 1937) marad. Egy aradi csapatnál kezdett focizni, ahonnan 1957-ben a hadügyminisztérium csapatához, a bukaresti Steauához igazolt. Kiemelkedő eredményeket edzőként ért el, amikor 1986-ban a Steaua megnyerte a Bajnokok Európai Kupáját, ez azóta is a román labdarúgás legnagyobb eredménye. 1998-ban dandártábornoki rangot kapott, 2008-ban a román állam a Sport Érdemrenddel tüntette ki. 
Látványos karriert futott be a Csíkszeredából származó Cseh Szabolcs (1942) is. A bukaresti testnevelési egyetemen végzett, 1967-ben megalakította az első hivatásos kaszkadőrcsoportot, amely körülbelül 200 román és külföldi film forgatásán vett részt. 1985-ben a német Bunte lap Európa legjobb kaszkadőrének nyilvánította, azonban bevallása szerint ezzel itthon egy vasat sem keresett. 1980-tól a színiakadémián elméleti és gyakorlati előadásokat tartott a színpadi mozgásról és az akciójelenetek kidolgozásáról. 
A művészek és értelmiségiek új nemzedéke mellett Bukarestbe érkezett egy viszonylag kisszámú munkásság is, akik elsősorban az építkezéseknél tudtak elhelyezkedni. Az erdélyi nők mindig nagyon keresettek voltak azok között, akik még megengedhették maguknak, hogy szolgálót vagy dajkát tartsanak: a becsületesség, szorgalom és komolyság jelképei voltak. Ennek ellenére az 1956-os népszámlálás szerint a bukaresti magyarság létszáma alacsony, csak 11 716 fő. A székelyföldi városok következő évtizedben beinduló iparosítása pedig gyakorlatilag leállította az erdélyi magyarok fővárosba irányuló migrációját. 
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az 50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak, és nemcsak azért, mert ez „jó pont volt” a személyi dossziéjukban, hanem a rossz tömegközlekedés miatt valóságos kaland lett volna a különböző negyedekből a magyar líceumba eljutni a tanulóknak. A német líceum sokkal elérhetőbb helyen, a Palota téren volt; 1973-ban új székhelyet is kapott 24 osztályteremmel a Romană tér közelében, nagyon sok magyar értelmiségi választotta tehát inkább ezt az iskolát, amely egy európai rangú idegen nyelv elsajátítását is lehetővé tette. Jelentős része a magyar családok gyermekeinek már nem is beszélt magyarul, ezt Rostás Zoltán is megállapította a 80-as évek Bukarestjének multikulturalitása tanulmányozása közben: a főváros egy óriási olvasztókemence volt, amelyben minden kisebbség beolvadt. Az e téren folytatott kutatásainak anyaga sajnos elveszett, a kommunista korszakban  nem jelenhetett meg. Az 1979–1980-as iskolai statisztikák igazolják a magyarok asszimilációját. Romániában az alsó- és középfokú oktatásban 212 767 tanuló járt magyar tannyelvű osztályba, további 83 885 magyar tanult román osztályban. Nem áll rendelkezésünkre külön bukaresti statisztika.  A sajtónak mint propagandaeszköznek jelentős szerepe volt az új demokrácia megerősítésében és hatalmon tartásában. Rá hárult a népi demokrácia győzelmeinek népszerűsítése, a pártvezérek magasztalása, a nép ellenségeinek, a reakciós és fasiszta elemeknek a leleplezése, a Szovjetunió és a szocialista társadalmi rend felsőbbrendűségének hangoztatása és a háborús uszító imperialista hatalom gyalázása. A kommunista kiadványok manipuláló hatása rendkívüli volt, bárki életét tönkretehette, ha a nép ellenségeként bélyegezték meg, ugyanakkor hatalmas presztízsre tehetett szert az, akit a párt ügyében hasznosként ítéltek meg.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 13.

Naptár száznegyvenezer évre
70 éves lett Burján-Gál Emil szobrászművész, költő, szakíró. A születésnap ürügyén gyermekkorról, társadalmi átalakulásokról, művészetről, mesterekről, művészi hitvallásról, megvalósított és beteljesítetlen álmokról, irodalomról és esztétikáról beszélgetett az ünnepelttel Székely Ferenc.
– Mindjárt a háború után születtél Gyergyószentmiklóson, amikor Erdélyben még fortyogott a nagyfazék, bizonytalanság volt, szegénység, s Székelyföldön reggel is, este is szomorúan sütött a nap… Mesélj gyermekéveidről!
– Plebejus üknagyapám házában születtem, aki a napóleoni háborúk és a kiegyezés között élt hatvan évet. Fia egyéves volt, amikor a budai alagutat kezdték építeni, ő már nyolcvannégy esztendőt megélt, de lánya, apai nagyanyám, Kálmán Imre kortársa, 102 évig lehetett köztünk. Férje, Burján Tamás nagyapám Ady Endrével járhatott volna óvodába. Óvodáskoromból arra emlékszem, hogy szüleim, mikor mezőre mentek, leültettek a kicsi székre, előttem volt asztalnak a konyhaszék, rajta papír, olló, színes ceruza, azokkal eltöltöttem néhány órát hazatérésükig. Apám egyik lánytestvérének ma is őrzöm egyik olajfestményét – ennyi volt a vizuális felkészítőm. Vakáció előtt kiállította az óvó néni a kézimunkákat, én pedig csodálkoztam, mi dicsérni való van abban, hogy a kartonra előrajzolt állatfigurákat tűvel körül tudjuk szurkálni. (Ez a pontokkal való rajzolás felbukkant még főiskolás koromban, amikor ollóheggyel megkarcolt vonalak mentén kartonokat hajtogattunk, én óra-fogaskerékkel íveket pontoztam, így homorú-domború felületű síkok keletkeztek.) Elemista koromban jött divatba a kollektivizálás, a tanító néni hazaküldött agitálni: ha nem egyénileg művelik a földeket, akkor eltűnnek a parcellák közötti felszántatlan csíkok, velük pedig az ott fészkelő rágcsálók is. Erre apám legyintett, amiből levontam a következtetést: mezsgye van, róla pedig eltérő tartalmú állításokat lehet megfogalmazni. Az egy-valóság igazságára sütött másféleképpen a nap. Az akkor kollektivizált vagyonunkat máig sem sikerült visszaszerezni, az égi fény itt is fátyolos...
– Ki vette észre elsőbben, hogy a te kezedben másként áll az ecset, de még a toll is?...
– Hatodikos lehettem, amikor az alfalvi születésű Ambrus Imre tanárt Gyergyószentmiklósra nevezték ki. Rajzkört szervezett, tanítgatott és felvételizni küldött. Hetedikben már marosvásárhelyi diák voltam. Nagy Páltól kaptunk olyan feladatot, hogy írjunk a megyei tárlatról. Bordi András Erdőmunkás című életnagyságú akvarellje tetszett meg. Akkor szembesültem azzal, hogy külön lehet fogalmazni a kompozíció festőiségéről és az ábrázolt portré modelljének személyiségéről. Erre mondják, hogy együtt jár a mit és a hogyan, azaz: a jelenségi és a lényegi összefüggések, az ábrázolás meg a festői értelem. Nagy Pál irodalmi kört vezetett, amikor tanáraim: ifj. Bordi Géza és Péterfy László felszólalásra jelentkezett, visszafojtott csend várta. Középiskolás koromban kezdtem verseket fordítgatni, némi formaérzék-fejlesztés céljából. A szobrászatot a „mezsgye-tanulság” miatt választottam, mert az kézzel foghatóbb, tapinthatóbb, objektívebb kapcsolatot tett lehetővé az ábrázolásra kerülő modell és portréja között, mint a festészet.
– Marosvásárhely után következett Kolozsvár, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. Mesélj az ottani évekről!
– Érettségi körül kezdtek megjelenni Bretter György cikkei az Utunkban; jó volt az óráira járni. Első éves koromban Földes László egy fél évig alkotás lélektant adott elő, közben be-bejártam a harmadévesek esztétikaóráira is, hogy majd, amikor minket tanít, tudjak kérdezni. Sajnos ’73 januárjában kikísértük a Házsongárdi temetőbe. A nyolcvanas években, kölcsön kaptam a korábban végzettektől a jegyzeteket, össze is állítottam egy kéziratra való szöveget; korábban Földes és Tóth Sándor is kiadták tanáruk, Gaál Gábor filozófiai előadásait. Salvanu Virgil ábrázoló geometriát adott elő (ami vizuális logika), ezt a tudást kamatoztattam műszaki rajzórákon Ditróban és Gyergyószentmiklóson. Egy ditrói, Gyergyószentmiklóson érettségizett diákom Budapesten bejutott az építészeti szakra. Szobrásztanárom négy éven át Korondi Jenő volt, közben fél évig Kós Andrástól tanultunk kompozíciót. Borghida Istvánhoz jártunk művészettörténet-órákra. Amikor Budapesten beszabadultam a Szépművészeti Múzeum állandó kiállítására, s a termek közepéből szétnéztem, melyik falon vannak a vonzó, s melyiken az érdektelen festmények, akkor láttam, hogy az előbbi csoportban lévő munkák alkotóiról tanultunk, a többi akadémizmus volt. A gyakorlat igazolta Borghida jól tájékozottságát.
– Első munkahelyed?
– Két évig voltam tanár Gyergyóditróban, az elemi és a középiskolában.
– Eközben, persze elkezdtél dolgozni…
– Diplomamegvédéskor megkérdezték: mit fogok később csinálni? Azt válaszoltam: valami olyasmit, mint Vasarely, csak térben. Megszidtak, hogy figurális diplomamunkámmal félrevezetem a bizottságot. Mintha ugyanaz kellene legyen az, amit tanítottak, azzal, amit alkotni fogok. Sikerült kitalálni a gömbszimmetrikus mozaikkompozíciót, ezekből állítottam ki Kántor JózseffelCsíkszeredában, de az elvtársak nem kértek a tirannus születésnapjára összegyűjtött ajándékok közé ilyenfajta munkáimból...
– 1987-ben munkanélkülivé váltál, s így vártad a „nagy változást”, ami ’89 végén el is jött…
– Megjelent a szekuritáté fehér könyve, s a 333. oldalon szerepelek, mint aki műszaki rajzórákon soviniszta eszmékkel fertőzöm diákjaimat. A megyei tanfelügyelőségen nem iktatták kérvényemet, hogy kerüljek ki a tanügyből. Feleségemtől ugyanakkor dicshimnuszt próbáltak kicsikarni; decemberben láthatatlanokká és telefontalanokká kellett válnunk, hogy lekéssük a januári születésnapra megjelentetett Omagiu-kötetek szerkesztési szakaszát. Most lenne, mivel megszégyenítsenek!...
– Ekkor már valóban közeledett a kommunizmus vége, de még mindig ki akartak „rakni” valakit a főterekre, tömeghelyekre. Kit akartak?
– A párttitkárok ízlésétől és megfelelni készségétől függött. Az Omagiu című kötet viszont divattá vált, nem maradhatott el.
– Mindig igent mondtál a megrendelőknek?
– Nem panaszkodom, nem tolakodtak. Viszont meghívtak 1976–78 között a KISZ által szervezett parajdi alkotótáborba. Zömében vásárhelyi művészetisekkel jöttünk össze. Három nagy méretű domborművet faragtam a sóbánya falaira.
– Egyéni kiállításaid legtermékenyebb évei 1982-ben zárultak. Mivel „sértetted meg” őket, hogy azután kevesebb munkát kértek tőled?
– Van egy felszólító levelem a megyei kiállítás szervezőjétől, hogy gyorsan hozzam haza a fémszobraimat, ilyen mondattal: „mivel alkotmányukat kiálló, hegyes vasak képezik, elhelyezésük szükségszerű megoldása következtében még balesetveszélyesek is”. A megyei lapban megemlítették, hogy kompozícióim „érdekes kísérletek”. Akkoriban írtam az esztétikámat, amit ’87-ben elküldtem a Kriterionnak. Két hétig vitte a posta. A ’89-es kiadói tervben szerepelt, de papírhiányra hivatkozva nem került nyomdába. És összeollóztam a Földes-előadásokat.
– Mi a lényege a Földes-előadásoknak?
– Földes három fejezetre osztotta a tudnivalókat. „A művészetek együtt rengeteg közös kérdést vetnek fel. Az esztétikát három nagy problémakörre osztjuk. 1. Az esztétikum, a művészet és a társadalom viszonya;
2. A műalkotás elemzése; 3. A művészet mint fejlődéstörténeti jelenség.”
Némileg sajátos, azaz művészetspecifikus nézőpontot érvényesített, mert míg a művészettörténet a hasonlókban mutatja ki a változásokat, az esztétika a teljesen különbözőkben keresi az azonosságot. „A különböző művészeti ágak közötti rokonság éppen a művészet sajátos voltában áll, ezen lényegi tulajdonságon belül azonban nagyon különbözők. A művészetek közti különbségek esztétikai elmélete fontos dolog. Mindabban rokonok, amit specifikumként tárgyaltunk. Minden művészeti ág közös tulajdonsága: tárgyában emberközpontú totalitás; eszméjében a különösség fokán van; kifejezési formája a művészi kép.” Így kezdődik a második problémakör.
– Beszéljünk a szobrokról is. Hol találhatók köztéri szobraid, és kit ábrázolnak?
– Sorolom: Gyergyószentmiklós főterén látható a három és fél méter magas Szent Miklós-szobor, a gyilkostói Oltárkőn áll egy hétméteres keresztem, a város határában, a Gac-oldal aljára egy tízméteres, gerendákból összeácsolt keresztem került, a székesfehérvári honvédek tömegsírja mellett. Az örmény származású dr. Fejér Dávid portréja a kórház előtt látható. Gyergyóremete központjába, a helység szülöttének, Cseres Tibor írónak a domborműve került, a község katolikus templomában a Herczeg Ferenc által festett mennyezetfreskót újítottam fel. Volt egy térplasztikám a város központjában lévő szökőkútban, amit kidobtak, később a Szent Miklós-szobromra mondták ki három alkalommal a száműzetést-elköltöztetést főtérrendezés ürügyén – majd minden ellenkezésem ellenére szürkére mázolták.
És ami hiányzik: 2006. augusztus 23-án benyújtottam egy kérvényt az RMDSZ-hez és az önkormányzathoz, adjanak helyet egy ’56-os emlékműnek. Erre mai napig sem kaptam választ. S hadd mondjam el, néhány éve tanácsi határozat nélkül vágták ki tőből egy ötméteres csőgömb kompozíciómat a Virág negyedben. (Egy Péterváron atomfizikát végzett kollégám számította ki, hogy milyen szögben kell összehegesztenem az egyenes csöveket, hogy szabályos gömböt alkossanak; ez lehet a Vasarely műveire utaló térkompozíció. Világpremier a maga kategóriájában.) Esetemben az önmeghatározás: „ez a democsokrácia lebuktatandók mázlija” teljes színpompájában nyilvánul meg.
– Voltál a Figura Stúdió díszlettervezője (is); mikortól datálódik kapcsolatod-szerelmed a színtársulattal?
– Egyoldalú vonzalom volt, amit elszabotáltak. Aztán 2002 januárjában lapátra tettek, munkanélküliként a Tanulók Házához nyújtottam be kérvényt, hogy tanárkodjam. Ideiglenes kinevezésemet érvényteleníttették, akkor kezdődött szobraim kálváriája is. Máig tart megörökölt földjeim visszaadásának huzavonája, amit azzal tetéznek, hogy a jó helyen lévő, és általam visszaigényelt területeket másoknak mérik ki, a beerdősödött területeket pedig tarvágással intézték el. Feleségem, Gál Éva Emese grafikus, kilenckötetes költő, 2004-ig a Romániai Magyar Szó tudósítója volt, három interjú miatt egy fenyveskezű patrícius 2001 januárjában beperelte becsületsértés címén. Pert nyert, mégis kipenderítették az újságtól, a Vaskertes Iskolában oktatott, s megbuktatták óraadásból, hogy ne lehessen kinevezett pedagógus. Ennyi megpróbáltatást a szekuritáté sem talált ki ellenünk! Ha visszakaptam volna az eladható területeket, több szobrom lenne. „Csutakerdőm fekete, / ködruhás kísértete / leng ’sohamár’ szobraim / sehol-talapzatain.” És kézirataink sem halmozódnának…
– Valahol olvastam, a szobrász, mikor egy nagy történelmi személyiség szobrát készíti, az arcmását formázza, mivel a „kép” a domináns elem, a többit saját énjéből adja hozzá. Te hogy vagy ezzel?
– Itt is muszáj, hogy érvényesüljön a két fő szempont: a mit és a hogyan. Az ábrázolt személyiség egyedisége és a szobrászat általános műfaji követelményei kell ötvöződjenek. Saját szubjektivitásommal ezt szolgálom. Így válik a látvány művészi képpé.
– Térjünk át irodalmi munkásságodra. Szinte annyira vagy elismert képzőművész, mint elismert költő és filozófus. Mikor írtad első versed, s hány jelent meg nyomtatásban vagy irodalmi portálokon elektronikus formátumban?
– Középiskolás koromban fordítottam egy kötetnyi verset, egyik kéziratpéldányom a bukaresti földrengés idején (1977) tűnt el, a másikat, egy sokak számára nem szimpatikus szerkesztő „veszítette el”. Viszont az elismertségemmel van egy kis bibi. Amikor kiderült, hogy a főtéri szobromat el akarják költöztetni, még a helyi plébános sem nyilatkozott. Amikor a Hargita Megye Tanácsa támogatta esztétika könyvem megjelentetését, két megyeközpont egy-egy nyomdája utasította el a kivitelezést. Ez akkor volt, amikor kiderült, hogy én vagyok a szerző. Csak a Magyar Elektronikus Könyvtár „fogadott be” néhány kéziratot. Köztük van a Váci Mihály költészetét elemző tanulmányom is. (Talán nem áll messze Szilágyi DomokosArany János-, és Lászlóffy AladárSzabó Lőrinc-monográfiájától.) Szegeden jelent meg a költő születésének 90. évében; egykori diákomnak, dr. Pál Elemérnek és kiadójának maradok érte hálás. És Beke Sándornak, aki az Erdélyi Tollban közölt részleteket Fülep Lajos munkásságát elemző tanulmányom bevezetőjéből. Idén a tavalyelőtti verstermésem következik – interneten is olvashatók.
– Tehát összegezzünk: nálad párhuzamosan halad(t) képzőművészeti életed, pedagógusi pályafutásod, költői-lírai gondolataid versbeöntése. Hogyan sikerült ezt az egészet egységes harmóniába terelned és művelned?
– Mivel elméleti okoskodásaim központjában az esztétikai valóságok állnak, azok pedig társművészeteken átívelő törvények, nincs úgynevezett törés a különböző területek között. Váci-tanulmányom hozadéka: verseim líraisága körvonalazottabb lett.
– 1990 után szinte minden évben jelent meg írásod egy-egy Korunk-számban. Mi kapcsolatod volt a kolozsvári folyóirattal?
– Korunk-béli jelenlétemet Aniszi Kálmán segítette, később Kereskényi Sándor, A Hétnél pedig a 2015-ben elhunyt Adonyi Nagy Mária figyelt fel rám. Közben összegyűlt egy kötetnyi próza, vers, kiállításokkal foglalkozó cikk.
– Feleséged, Gál Éva Emese szintén képzőművész, elismert, sokat publikáló költő, nagyszerű szerkesztő. Szoktatok egymásnak tanácsot adni, egymás alkotásait véleményezni, bírálni, vagy építő gondolattal segíteni?
– Természetesen. Festő-költő lányunkkal sem kivételezünk. Neki decemberben jelent meg első kötete, főiskolás éveiben tizenkét Picasso-repró festői értelmét, plasztikai jelentéseit fogalmazta át alanyi lírává. Megemlíthetem egyik művészetis osztálytársamat, a közeli Borszéken élt és költővé vált Kamenitzky Antalt – tavalyelőtt késő ősszel bekövetkezett halála napjáig tartottunk vers-diskurzust.
– Két bejelentett találmányod van, melyek ezek?
– Másfél. Az első: három öröknaptár; 1985-ben “ártunk és ormányunk” nem nyomtatott a következő évre naptárt, magamnak kellett januárban rögtönöznöm a tanterv elkészítéséhez egy naptárfélét, aztán ezt elkezdtem tökéletesíteni. Ennek következtében van egy nyolcszáz évre, egy ezerkétszáz évre és egy száznegyvenkétezer évre szóló változat. Egyik barátommal közösen egy műszaki témát találtunk ki.
– Korábban beszéltünk Földes Lászlóról. Milyen emlékeid vannak róla, mennyire aktuálisak FL gondolatai?
– Stefano Bottoni jelentetett meg egy tanulmányt az ’56-os forradalom erdélyi kihatásairól, miután megtalált egy 1958-ban magyarul írt feljelentést Földes László kijelentéseiről. Ezért tíz éven át nem közölhetett! A Hét indított egy véleményháborút, próbáltam hozzászólni, amiből ezt-azt idézett az a szerkesztő, aki korábban elmismásolta versfordításaimat. Máshol sem akadt lehetőség, hogy nyomdafestéket lásson. Ahogy Földes László nem közölhetett tíz éven át, úgy a róla megfogalmazott véleményem sem jutott nyilvánosságra. Földes László a társművészetekre egyaránt érvényes esztétikai valóságok ismerője volt, a szépirodalomra vonatkozó alapgondolata pedig a Schiller által 1794. augusztus 23-án Goethének küldött leveléből olvasható ki. Ehhez a vonulathoz tartozott az 1885-ben született Fülep Lajos is. Fülepnek mai napig vannak értékelői, Földessel csupán magam foglalkozom. Mivel még nem jutott a kompilált esztétikája nyomdába, egykori tanítványaitól még várok fennmaradt jegyzeteket, egyelőre csak a képzőművész-kollégáktól kaptam, jó volna zenész hallgatóitól is kölcsönözni. Előadásainak megjelentetése hozzáférhetőbbé tenné kötetbe gyűjtött értékes írásait sokak számára.
– Egy másik tanulmányodban Váci Mihály költészetét elemzed Túlzás a szép címmel. Kérlek, foglald össze a Szegeden megjelent kötet üzenetét.
– Ebben is az esztétikai valóságokra összpontosítottam, azok jelenségi és lényegi kettősségére, azaz: a mit és hogyan dialektikájára. Könnyű dolgom volt, mert Váci a legköltőibb költőnk, alkotóként ő mondott alapvető, megfellebbezhetetlen igazságokat az alkotófolyamatok törvényszerűségeit leíró művészi általánosításról. Munkássága hagyományteremtő lehetne.
– Hol jártál Európában, s hová szeretnél még eljutni?
– Budapestig jutottunk el nejemmel 80-ban és ’82-ben. Mostanában már nem kívánkozom Európa más fővárosainak múzeumaiba.
– Milyen elismerésben részesültél az elmúlt 70 év során, minek vagy tagja?
– Elsősorban a szekuritátét túlszárnyaló „fenyveskezű” patríciuscsapat részesített nem kívánt „figyelmében”, amiről mondtam már néhány szót korábban. Tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek. Elméleti munkáim fogadtatása hézagos. Nemrég sikerült egy családi honlapot nyitnunk, a következő címen vagyunk látogathatók:  www.emil.burjangal.ro; https://www.evaemese.burjangal.ro; https://www.eniko.burjangal.ro
Székely Ferenc
Hargita Népe (Csíkszereda)

2017. április 12.

Szemlélődés közben Tudoran Klára tárlatán
Textilmontázsok és színes grafikák álomvilágába hívogatnak Tudoran Klára alkotásai a Minerva-házban megnyílt Spirituális kapuk című tárlatán. Csalogató cím, hiszen ki az, aki nem szeretné, hogy serkentő és pihentető, komoly és játékos vágyak festői panorámájában rátaláljon saját emlékeire s bennük rejtett titkaira beváltásuk ígéretében? Szerintem, eme rátalálás reményében lépte át a kiállítás jóreménység-kapuját a tárlatra igyekvők színe-java az április 4-i megnyitón.
Ám vigyázat! A belépés varázslattal kezdődik. Az átviteli mágia hatalmát idéző varázslat ez: megálmodni vágyaink teljesülését azon a bizonyos eszme- és érzelemtársító mezsgyén, a senki földjén, ami nincs is, és mégis van, ami a metaforák csábító világába vezet. Erre a varázslatra elsősorban azok hivatottak, akik alvás közben (vagy helyette) álmodni is merni tudnak, akik gyermekkoruk hitével együtt megőrizték emlékeiket, sőt máig gazdagították őket. Mert azok számára, akik az álmok világát nem értékelik, akik elfelejtették gyermekkoruk csodáit, és akiknek nincs amire emlékezniük – azok számára az álomhajó csábító hívogatása rövidre záródik. Picasso mondotta, minden gyermek művésznek születik, a kérdés az, hogy mit tegyünk, hogy annak is maradjon öregkoráig.
Csendes kíváncsiságukat nem szívesen törtem meg a szokásos előmagyarázatokkal. Ilyenkor, úgy érzem, őket is, magamat is megfosztom a felfedezés örömétől. Emiatt csak egy-két alkotás befogadásának bensőséges örömét áldozom fel az értelmezés mágiáján, amolyan félig-meddig vezetett megértéssel, a többit érintetlenül a nagyérdemű birtokbavételére bízva.
El kell mondanom, hogy Tudoran Klára saját műfajt dolgozott ki magának alkotásai életre keltéséhez: a textilmontázst. Kertészeti hasonlattal élve, akár a melegágy a palántáknak, a műfaj is szülőágya a műformának. A textilmontázs sajátosan egyéni műfaj. Kelmék, vásznak, selymek, s még sok más textília anyagából alakul ki, beleértve az anyagok eleve adott színét, kitapinthatóságát, visszfényét. Térbeliségében a festészet és szobrászat homogén közegei között húzódik meg. Szerénységében nem méri össze magát a dombormű évezredes vonásaival. Nem kő, nem fa, se nem metál, hanem emberi öltözék lenge anyagaiból származik. És összerakottságában kiválóan alkalmas a benne születő alkotás üzenetének felöltöztetésére, és rögtöni továbbítására. Ám eredetében magával hozza forrása szinesztéziás érzékelhetőségét. Ránézve valóságosan látjuk fénylő színeit vagy tompán jelentkező árnyékait és érzékszerveink kölcsönös kapcsolatai révén „halljuk” suhanását, ujjaink begyével „kitapintjuk, megsimogatjuk” hajlékonyságát, mozgékonyságát, egyszóval, eleve nagyon közel érezzük magunkhoz. Persze, ennek az anyagnak, ahhoz hogy az ihletben fogant üzenetet közvetítse, műformává kell válnia. Ilyen műformákba alkotta érzékivé Tudoran Klára jelen kiállításán bemutatott alkotásait.
Legutóbb, a hídelvei református templom dísztermében Nagy Annamária iparművész üvegbe komponált alkotásaival közös tárlaton jelentkezett Klára asszony textíliáival. Az előbbiek a fény, az utóbbiak a szín világából valók. Kifejezésbeli hasonlóságaikat és különbségeiket egy retorikai megfordításban foglaltam össze. Az üvegkompozíciók a fény színeit, a textilkollázsok a szín fényeit sugározzák nézőik elé, hol gyengéd szerénységgel, hol önző gazdagsággal.
Mostani kiállításán pedig, belépve a Szellemi kapukon a szemközti falon máris hívogat dagadó vitorláival az álomhajó útrakészen. Mellette az Imago sorozatból az első Világ képe (Imago mundi) borítékolt levélüzenetekkel teli virágkelyhével vár a nézőre. Sajátos varázzsal ruházza fel imágoit alkotója. Mint képek, valamennyien elvárják, hogy elidőzzünk mellettük. Felületükön apró nyitásokkal sejtetik a mögöttük húzódó rejtekutak talányait. Ha álomtekintetünkkel belehelyezkedünk fókuszpontjaikba másképpen látjuk ébrenlétünk világát és íme, éppen erre tanítanak. Tanításuk pedig érvényes a többi kép megértésében is. Így, a sorjában, rákövetkező Genézis szemlélésében, amely hegyek, völgyek, városok és az élővilág teremtésének biblikus motívumait foglalja össze számunkra. Meg aztán itt van a Kapu, a kiállítás címerképe tárva-nyitva előttünk fehér kendők látszatába takart felénk integető élményeivel. Körutunkon rövidesen elénk áll a Városvédők megindító kompozíciója, amint a várost madártávlatból szemlélődve nézik őrzőangyalaik, a várvédő emberek, akik – így a kép üzenete – bármikor hősökké válnának megmentéséért. Nagyon is tudatos ez a felszólító üzenet számunkra. Éppen azért hangsúlyozottan megismétlődik. A termet körbejárva nem léphetünk ki anélkül, hogy az ajtó melletti részt egyedül birtokoló tablót, az Európa megmentését az álomséta végén kellő áhítattal ne fogadnók be. Mert a jelképes alakok végig az előtérben rendezik soraikat, akár Giotto trecento kori ikonjain, a jelent vigyázva annyiszor megpróbáltatott jó öreg földrészünk megmentésére szólítanak. Mégpedig a categoricus imperativus hangvételében. Nincs mit kérdeznünk tőlük, mert nem szóra, hanem magatartásra intenek. Ha nem lenne időszerű felszólításuk, higgyük el, mementójuk nem került volna vászonra…
Mielőtt álszerénykedve abbahagynám a beavatások szertartását, a többi kép szemlélését érintetlenül a nézőkre hárítva, visszatérek aműfaj és műforma dinamikus kapcsolatához. A műfaj, létrehozza palántáit, a műformákat. Ezek jól érzik magukat benne, mindaddig, amíg a műfaj óvó jelenléte nélkülözhetetlen számukra. Aztán meghaladják saját műfajukat és újat kanyarítanak maguk köré. Közben elfelejtik, hogy az új műfaj előbb-utóbb új műformákat nemz, amelyek föléjük emelkednek. Bizony, ez zajlik a vívódó alkotás formális hátterében. Tudoran Klára kollázs-műfaja is új műformákkal vemhes. Három éve már egy sajátos színes grafikával kísérletezik. És a kezdeti kísérleteken túl, a mai kiállításon, gyönyörű példákkal bizonyította jogosultságukat. Az üveg mögé rendezett rajzainak technológiája is egyéni, amint a megteremtett montázsé is az volt. Grafikái végső formájukat fényképezés- és számítógép-technikák révén érik el. Mondanivalójukban ránk mosolyognak, akár a csendes szépség övezetében neszező eszme, ám üzeneteiket még nehezen árulják el. Titkolódznak. Akár művésznőjük, aki végül is a több mint húsz kiállított grafikából nekem is csak kettő programját árulta el: a Piros-Zöld varázslóét és a Kiment a ház az ablakon címűét. Feladatunk tehát, velemmel együtt, rákáresni a többiek jelentésére is.
E rátalálás reményében kívánom, hogy jövő évben újabb tárlattal lepjen meg mindannyiunkat Klára képzőművésznőnk csodaszép, hasonló élményekben, szépségben és szeretőn óvó üzenetekben gazdag alkotásokkal. Ha sikerül, akkor kettős évfordulós kiállítás lesz ez a jövő évbeli. Mert Tudoran Klára kora ifjúságában kezdte el képzőművészeti kísérleteit. Első kiállítását Máramarosszigeten rendezte 1988-ban. Amennyiben a mai tárlat sorjában a kilencedik, a jövőbeni a tizedik lenne. Számításaim szerint tehát alkotó munkásságának 30 éves évfordulóját ünnepelhetnők tizedik egyéni kiállításával. Úgy legyen. Addig pedig, minden kommentár nélkül fogadja el krónikása megelőlegező ajándékát, egyik kedvenc költeményét az álmok világából ébredő áprilisról, Radnóti Miklós tollából:
Ragyogó rügyre ült le most a nap/ s nevetve szamárfület mutogat./ Madárfi erre eltátja csőrét,/ hunyorg feléje a nevető rét/ s a bárány is csodálkozik. Csoda,/ hogy nem billen ki száján fogsora.
Ragyogó rügyön álldogál a nap,/ indulni kész, arany fején kalap./ Fiatal felhő bontja fönt övét/ s langyos kis esőt csorgat szerteszét,/ a rügy kibomlik tőle és a nap/ pörögve hull le és továbbszalad.
ANGI ISTVÁN / Szabadság (Kolozsvár)

2017. augusztus 12.

Szalay Lajos Biblia-ábrázolásai a Bánffy-palotában
Szalay Lajos Biblia-ábrázolása nem merül ki puszta illusztrációban, a Kossuth-díjas magyar grafikus ugyanis kiemelten azokat a bibliai történeteket dolgozza fel, amelyekben az ember sorsfordító döntéshelyzetbe kerül.
A Reformáció 500 – Szalay Lajos Bibliája című tárlat megnyitóját a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó Bánffy-palotában tartották, a Kolozsvári Magyar Napok egyik kulturális előeseményeként. A kiállítást közösen szervezte a Debreceni Református Hittudományi Egyetem, a Kolozsvári Szépművészeti Múzeum és a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány (KOGART).
Fertőszögi Péter, a KOGART kuratóriumának elnöke elmondta: a tárlat a Reformáció 500-ig évfordulójának alkalmából megrendezett kiállítássorozat része, melynek célja, hogy bemutassa: hogyan gondolkodnak a magyar képzőművészek a Bibliáról. Mint részletezte, a sorozat indításakor nem az volt a szándékuk, hogy egy történelmi kiállítást mutassanak be, hanem a Biblia volt a fontos számukra, ahogyan az megjelenik a magyar képzőművészetben.
A Biblia világát bemutató képzőművészek sorában pedig az egyik legfontosabb Szalay Lajos.
A művészettörténész elmondta: 1946-ban a Les Lettres françaises kiadvány Pablo Picasso képei mellett pubikálta Szalay rajzait, akinek tehetségét maga Picasso is elismerte. Szalay előbb Argentínába, majd az Egyesült Államokba emigrált. Itt kérte fel egy milliomos 1965-ben 30 vallásos témájú rajz elkészítésére.
A világhírű grafikus ugyanakkor a legjobban a könyvekben szerette publikálni alkotásait ezért további rajzokat készített, amíg egy teljes albumra való lett, ezeket Genézis címen publikálta.
Szalay életműve nem csak a magyarországi és az erdélyi, hanem a teljes európai kortárs képzőművészetre hatással volt, hangsúlyozta Fertőszögi Péter. A kiállított alkotásokról még elmondta, olyan Bibliai történeteket mutatnak be, amelyekben az ember döntéshelyzetbe kényszerül, mint például Ábrahám, hogy feláldozza-e egyetlen fiát, Izsákot.
Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)



lapozás: 1-10




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998