udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
7305
találat
lapozás: 1-30 ... 661-690 | 691-720 | 721-750 ... 7291-7305
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2015. február 6.
A rommagyar pedagógusról
Mielőtt belevágnék: rommagyar alatt semmiképpen sem romániai magyart értek, hanem – Dénes László barátom, egykori és reményeim szerint jövendőbeli pályatársam megnyugtatására, aki e kifejezést kitalálta, a sajtó- és köznyelvbe bevezette – tartásában romos magyart, romlott magyart. A jelző nélküli magyar ellentétét.
A rommagyar pedagógus zömmel a romániai iskolákban fordul elő, abból él – dehogy él: tengődik –, hogy azt mímeli: tanít, oktat, nevel.
Kiből lesz, lehet rommagyar pedagógus? Gyakorlatilag mindenkiből, aki e pályára téved. Tekintet nélkül arra, hogy megvan benne vagy sem a pálya iránti elhivatottság, birtokában van vagy sem a szükséges felkészültségnek, emberi és erkölcsi tartásnak. Tehát bárkiből lehet rommagyar pedagógus, aki másra nem alkalmas.
Hogyan lesz valaki rommagyar pedagógus? Csak úgy egyszerűen: lesz. Merő véletlenségből. Miután – mint korábban említettem – másra nem alkalmas. Igaz, a pedagógusi pályára sem, de ez látszólag senkit sem zavar. Akit meg zavar, az nem számít, annak a véleménye senkit sem érdekel.
Elhivatottság, felkészültség, emberi és erkölcsi tartás hiányában a rommagyar pedagógus korunk társadalmának egyik legkiszolgáltatottabb embere. Kiszolgáltatottja az oktatáspolitikának, a pöffeszkedő helyi kiskirálynak, a szintén alkalmatlan tanügyi górénak. Lenézi, megveti a szülő, semmibe veszi a tanuló.
Ebből következően a rommagyar pedagógus kompenzál. Ahol, amikor lehet. Úgy tesz, mint aki hallgat az igazgatója szavára, úgy tesz, mint aki tiszteli a szülőt, úgy tesz, mint aki szívén viseli a rábízott gyermek sorsát. Úgy tesz, mint aki tanít, oktat, nevel. Holott ellenkezőleg: nem hallgat sem vezetőjére, nem tiszteli sem a szülőt, nem érdekli sem a rábízott gyerek sorsa. Nem tanít, nem oktat, nem nevel. Hát így kompenzál a rommagyar pedagógus.
Mivel foglalkozik akkor, ha nem tanít, nem oktat, nem nevel?
Megmondom: naphosszat lazsál, kollégái ellen áskálódik, benyal felettesének – más szóval: karriert épít –, közben azt lesi árgus szemekkel, hogyan lehetne egy kis pluszpénzhez jutnia. Mindegy, milyen áron. Lehetőleg adómentesen, azaz törvényellenes módon.
Az elmondottakból következően a rommagyar pedagógus a világ talán legszerencsétlenebb embere. Miért a legszerencsétlenebb? Azért mert utálja a rendszert: az iskolát, a gyermekeket – egyszerűen mindent utál, ami az iskolával összefügg. Miért utál mindent és mindenkit? Mert megutáltatták vele.
Ebből következően a társadalom talán legkártékonyabb embere is. Miért a társadalom talán legkártékonyabb embere a rommagyar pedagógus? Azért mert megöli a rábízott gyermekben a jövőt, mindannyiunk jövőjét.
Most látom: végig pedagógust írtam, pedig egészen másra gondoltam. Remélem, értik, mire. Amiként azt is remélem, a pedagógusok – a nemzet napszámosai –, akik soraim olvastán talán sértve érezték, érezhették magukat megbocsájtják ezt nekem.
Szentgyörgyi László
kozpont.ro2015. február 6.
Újraválasztották Borbolyt a születésnapi küldöttgyűlésen
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Csíki Területi Szervezete 25. éves születésnapi ünnepséget tartott pénteken Csíkszeredában. Nem hiányzott a volt és jelenlegi szövetségi elnök sem, az alkalomból tartott küldöttgyűlésen pedig ismét Borboly Csabát választották a területi szervezet élére.
Több olyan díszvendége is volt az ünnepségnek, akik huszonöt évvel ezelőtt ott voltak az érdekvédelmi szervezet megalakításánál Csíkszeredában, és utána is kivették részüket a munkából. Ők oklevelet és emlékplakettet vehettek át Borboly Csaba területi és Kelemen Hunor szövetségi elnöktől. A díjazottak: Balázs Lajos, Beder Tibor, Benkő Sándor, Bíró Albin, Bíró József, Csiha Csaba, Csutak István, Eigel Ernő, Ferenczes István, Györgypál János, id. Hajdu Gábor, Horváth István, Kálmán Dénes, Labancz István, Lányi Szabolcs, Léstyán Dénes, Májai László, Nagy Benedek, Pálffy Árpád, Pethő Ilona, Sántha Pál Vilmos, Szakács Levente, Székedi Ferenc, Vargha István, Veress Dávid, Vígh Ádám, Vorzsák János, Zólya László, Zsombori Vilmos. Tevékenységüket, közéleti szerepvállalásukat felidéző összeállítással, és egyperces néma csenddel emlékeztek Búzás Lászlóra, Borbély Ernőre, Papp Kincses Emesére, László Pálra, László Imrére, Pataki Imrére és Vorzsák Istvánra, akik már nincsenek köztünk.
Beszédében Borboly Csaba területi elnök, utalva az elmúlt hetek történéseire, azt mondta, hogy a romániai közélet elemeiben recseg-ropog, és olyan változások jönnek, amelyek meghatározhatják azt a pályát, amelyen az érdekvédelmi szervezetnek mozognia kell. Úgy vélte, erős bástyája a területi szervezet az RMDSZ-nek, és a történelmi magyar egyházak a legfontosabb szövetségesek. Hozzátette, az emberek bizalmát kell visszanyerni. „Én nem látok más utat, csak azt, hogy még több alázattal, még több nyitottsággal és még nagyobb elszánással végezzük a munkánkat” – jelentette ki.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke szerint lehet emlegetni az elmúlt 25 év eredményeit és eredménytelenségeit, de nem ezt, hanem egy régi eszme tartósságát ünneplik, amit 25 évvel a legfontosabbnak gondoltak, hogy a magyarságnak egy szövetségben kell együttműködnie, egységesen kell fellépnie. Kelemen Hunor szövetségi elnök szerint ezelőtt 25 évvel a halálra ítélt erdélyi magyarság újjászületett, de a teljes körű anyanyelvhasználatért, az állami magyar egyetemért, és az autonómiaformákért tovább kell dolgozni. „Nem lehet azt mondani, hogy a kivívott jogok nem nem visszavonhatók, mert ebben az országban bármi visszafordítható” – figyelmeztetett. Az ünnepség után az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének küldöttgyűlése egyedüli jelöltként ismét Borboly Csabát választotta a szervezet élére, és arról is döntött, hogy Kelemen Hunort támogatja, aki újabb szövetségi elnöki mandátumért indul az áprilisi kongresszuson.
Kovács Attila |
Székelyhon.ro2015. február 6.
Várjuk ki a végét
Nagyjából már csak az van hátra, hogy a kormánypalotából rángassanak ki a kommandósok egy tisztségben lévő minisztert, vagy a parlamentben bilincseljenek meg egy honatyát.
De ha ez is megtörténne, az sem volna egyéb, mint látványműsor. Csak arra volna elég, hogy megerősítse azokat a hangokat, amelyek szerint az említett intézmények tele vannak bűnözőkkel. Mert azért nem kell elájulni attól, hogy neves, befolyásos hölgyeket és urakat visz be, hogy fontos emberek ellen indít eljárást a korrupcióellenes ügyészség, azaz a DNA. Akkor lehet majd tapsolni, ha jogerősen is bizonyítást nyernek a DNA akciói, mi több, az ítéletek Strasbourgban is kiállják a próbát. S akkor a bűnösök meglakolnak, mint a mesében.
Addig azonban az hallgathatjuk, hogy „politikai megrendelésre dolgozik a DNA”. Ezt egyébként azok terjesztik előszeretettel, akik kitalálták és működtetik a politikai megrendelési bizniszt immár 25 éve. Az egész román belpolitika motorja a politikai megrendelés. Álságos ezt kifogásolniuk a rendszer működtetőinek. Sőt, mindennemű felháborodás álságos – amely mögött politikai érdek van. Tessék csak megfigyelni: az egyik oldal helyeslően bólogat, amikor a másik táborból elvisznek valakit, mondván, hogy az igazságszolgáltatás végre független és dolgozik, s fetrengve jajveszékel, amikor az ő csapatát ritkítják az ügyészek.
Băsescu keze van a dologban – ez volt a sláger korábban. Băsescu most már a visszavonult államfő megnyugtató nyugdíját élvezi, a korrupcióellenes ügyészség viszont válogatás nélkül rugdossa be az ajtókat, talán egy szép napon éppen a volt elnöknél.
A DNA-t amúgy nem illeti dicséret azért, mert végzi a dolgát, azért pedig végképp nem, hogy ha alkalmanként túlreagál dolgokat és árnyékra vetődik. Mennyivel jobb lett volna, ha a DNA most nem a többéves simlikről rántja le a leplet vitatható vallomások, vicces szerződések vagy régi lehallgatások alapján, hanem a szóban forgó vélt vagy valós bűncselekményeket még akkor, az elkövetésük pillanatában füleli le, és kezdi vegzálni a hatalmukat, befolyásukat pénzre váltó gazembereket.
Apropó hatalom és befolyás. Megtörténhet, hogy a korrupcióellenes ügyészség szokatlanul nagy fordulatszámú pörgése miatt kikopik néhány fogalom a politikai jellegű közleményekből. Eddig futószalagon gyártották az olyan hivatalos kommünikéket, amelyek arról szóltak, hogy XY választott vagy kinevezett akárkinek köszönhetően, az ő közbenjárásával, esetleg jóvoltából sikerült ezt vagy azt megoldani. Na, ezeket ajánlatos lesz kerülni, mert az ilyen megfogalmazások mostanság felérnek egy gyengébb feljelentéssel, miszerint XY hivatali visszaélést követ el és üzérkedik a hatalmával. Mint ahogy az közismerten történni is szokott.
Szüszer-Nagy Róber
Székelyhon.ro2015. február 6.
Dorin Florea legazemberezte a székely felvonulás kezdeményezőit
Nem lesz felvonulás a Székely szabadság napján, március 10-én Marosvásárhelyen – erősítette meg csütörtöki sajtótájékoztatóján Dorin Florea. A marosvásárhelyi polgármester úgy fogalmazott, hogy a románoknak sem engedélyezne olyan felvonulást vagy rendezvényt, amely sértené a magyarok méltóságát.
„Marosvásárhely a harmónia városa és nem a konfliktusoké” – hangoztatta Florea. Az elöljáró a 2013-as „rossz tapasztalatokra” való tekintettel nem tartja jó kezdeményezésnek, és ezért nem is hagyta jóvá a március 10-re tervezett felvonulást a Székely Vértanúk Emlékművétől a városközpontig. Szerinte ugyanis „ez a város többet érdemel, minthogy harctérré változzon, az idegek csataterévé”.
Arra a kérdésre, mi lesz, ha a tavaly történtekhez hasonlóan, az idén is „spontán” felvonulás lesz a városban, Florea azt mondta: ez nem fog megtörténni, de ha mégis, akkor törvénybe ütközik. Szerinte ünnepelhetnek a székelyek, emlékezhetnek március 10-én az emlékműnél, sőt javasolja, hogy egy ünnepi műsort is mutassanak be, de ha petíciót akarnak átnyújtani a perefektusnak, akkor azt tíz ember tegye meg.
„Nem engedélyezem sem a magyaroknak, sem a románoknak, sem a cigányoknak, hogy feszültséget keltsenek” – hangsúlyozta a polgármester, hozzátéve, hogy „egyes gazemberek” a magyar-román kapcsolatokat szeretnék „macska-egér” viszonnyá alakítani.
Antal Erika
maszol.ro2015. február 6.
Könyvkiadás Erdélyben: szemben árral, árfolyammal
Csődbe ment egy könyvkiadó Marosvásárhelyen, adták hírül az újságok a napokban. Az ilyenfajta hír úgy hat az erdélyi magyar kulturális életben, mint egy gyászjelentés, mintha valamelyik neves színészünk, költőnk, festőnk hunyt volna el. A helyzet azonban nem annyira vészes: gyorsan körbekérdeztünk néhány könyvkiadót, és kiderült, óvatosságra van ok, de kétségbeesésre nincsen. Ráadásul a Mentor Kiadónak máris megszületett az „utóda”: a (nem csak) névrokon Mentor Könyvek Kiadó.
Káli Király István: még 15 könyvet kiadunk
Még legalább fél évig folytatja a már folyamatban levő, megpályázott könyvek kiadását a Mentor Kiadó – mondta a maszol.ro-nak Káli Király István. A következő tárgyalás április 24-én lesz, ha ott végleges döntés születik és lezárják az ügyet, azt követően törlik a cégek listájáról a kiadót.
De addig még 15 olyan könyv kiadását vállalta, amelyet vétek lenne nem kiadni, nemcsak a szerzőkkel, de az olvasókkal szemben is. „Amíg nem törlik a Mentort a cégek listájáról, addig csináljuk. Annyi a különbség, hogy nem tudok kifizetéseket eszközölni” – mondta a csődbement kiadó igazgatója. A bukás veszélye 2007-ben körvonalazódott, amikor az adóhivatal „nagyon megkurtította” a céget és amikor a Lap-ics Könyvkiadó és Könyvterjesztő kft., a Mentor egyedüli magyarországi forgalmazója adósa maradt.
Meghalt a kiadó – éljen a kiadó! Egy jó hírt is elárult Káli Király István, azt, hogy új könyvkiadó cég veszi át a csődbejutott helyét: a Mentor Könyvek Kiadója, amelyet szeptember 1-től jegyeztettek be. „Ott végzem majd a munkát, amit nem akarok abbahagyni, huszonvalahány év benne van az életemből” – fogalmazott.
A Mentor Kiadó raktáron levő könyvkészlete 250 ezer eurót tesz ki. Ezt a cégek listájáról való törlés után fogják elárverezni. Várhatóan ekkora összeget egyik könyvterjesztő cég sem fog adni érte, ezért valószínű, hogy hulladékpapírként fogják eladni.
H. Szabó Gyula: borúlátó vagyok
H. Szabó Gyula, a Kriterion könyvkiadó igazgatója szerint a pályázati rendszernek köszönhető az, hogy eddig nem következett be a romániai magyar könyvkiadók csődje. „Borúlátó vagyok, ami a piacot illeti, elkezdte a Mentor kiadó, ki tudja ki következik utána” – mondta a maszol.ro-nak az igazgató, aki érdeklődésünkre, lehet-e „okulni” a csődbejutott könyvkiadó esetéből, azt válaszolta, hogy nem, mert ez bárkivel megtörténhet. Természetesen óvatosságra int ez az eset, még hatékonyabb gazdálkodásra, csakhogy a pénz a könyvpiacon nem forog, a raktáron ülő könyvkészlet pedig nem hoz anyagi hasznot a kiadónak – magyarázta.
A jövővel kapcsolatosan H. Szabó Gyula kifejtette, Marosvásárhelyen olyan erős szellemi potenciál létezik, amelynek szüksége van egy kiadóra. Mint mondta, a saját könyvesbolt előnyére válhat a kiadónak, de hátrány is származhat belőle, amennyiben nem forgalmaz annyit, hogy abból fenntartható legyen. „Bért kell fizetni, rezsit kell fizetni, az alkalmazottak fizetését biztosítani kell. Ha egy nap nem jön be az az összeg, amely ehhez hozzájárul, és kintről kell vinni a pénzt a boltba, akkor az már nagy gond” – mondta H. Szabó Gyula.
Érdekes jelenségre hívta fel a figyelmünket Kuszálik Péter marosvásárhelyi szerző, szerkesztő, aki saját tapasztalatból tudja, hogy borzasztó nehéz könyvet eladni. Felidézte, hogy a marosvásárhelyi nyugdíjasok néhány évvel ezelőtt hajlandók voltak utcára vonulni azért, hogy az RTL-klub tévécsatornát a kábeltévé-szolgáltató ne vonja meg tőlük, viszont egy könyvkiadó, vagy könyvesbolt bezárása nem keltett akkora riadalmat. „Kipusztult egy olvasóréteg Marosvásárhelyen és valószínű, hogy egész Erdélyben. Részben mert kiköltöztek külföldre, részben mert a kábeltévé és az internet óriási konkurenciát jelent a nyomtatott kultúra számára, de az is tény, hogy megváltoztak az olvasási szokások” – magyarázta Kuszálik.
Zágoni Balázs: minden év végén hálásak vagyunk
„Nem tartok attól, hogy a Koinónia Kiadó is a Mentor sorsára jut a következő években, de az óvatosság nem árt" – nyilatkozta a maszol.ro-nak Zágoni Balázs, a kolozsvári székhelyű kiadó igazgatója. Hozzátette, csak könyvkiadásból ma már szerinte nem lehet megélni Erdélyben, ezért a legtöbb kiadó bővített, vagy a nyomdai tevékenység, vagy a könyveladás felé. „Mi az utóbbit tettük, a Konyvter.ro online konyváruház és újabban a Koffer könyvesbolt ennek a bővítésnek része. Egyébként meg minden év végén hálásak vagyunk, hogy ezt is túléltük és sikerült egy pár szép könyvet létrehozni” – mondta a kiadó vezetője.
Az erdélyi kiadók zöméhez hasonlóan a Koinóniások is rendszeresen pályáznak, és – habár néha meg kell hozni kompromisszumos döntéseket, például, hogy kartonkötésben hoznak ki egy kötetet, amihez jobban illene a kemény- vagy vászonkötés – felvállalt értékeikből nem szívesen engednének. „Úgy szerintem sem érdemes könyvet kiadni, hogy az megtagadása legyen annak, amit a Koinónia eddig jelentett az olvasóknak és nekünk”, nyomatékosította Zágoni Balázs. A tavalyi év egyébként (öt nehéz esztendő után) végre gyümölcsözőnek bizonyult a kiadó számára, saját könyvesboltot nyitottak, tehát példájuk optimizmusra ad okot a többi, hasonló profilú vállalkozás számára.
Az olvasók is sajnálják
A Mentor Könyvkiadó megszűnését számos marosvásárhelyi könyvbarát is szomorúan fogadta, sokan úgy vélik, hogy ha a kultúrát ilyen veszteség éri, akkor a társadalomban is nagy bajok vannak. „Színvonalas könyveket adott ki, figyelt arra, hogy minőségi munka kerüljön az olvasók asztalára, szakemberek végezték a szerkesztést, nagyszerű szerzőkkel dolgoztak, sajnálom, hogy ez megtörténhetett” – mondta érdeklődésünkre egy nyugalmazott tanárnő. „Nem akartam elhinni, de bízom benne, hogy lesznek olyanok, akik a Mentorhoz hasonlóan felvállalják az értékeket, a szellemi műhelyek működtetését” – fogalmazott egy másik olvasó.
maszol.ro2015. február 6.
Radikális nacionalizmussal vádolták Szabó Ödönt
Azon melegében válaszolt pénteken délelőtt Szabó Ödön Bihar megyei parlamenti képviselő Cristian Bodea, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) Bihar megyei szenátora vádjaira, ugyanis a két politikus egy óra eltéréssel tartott külön-külön sajtótájékoztatót.
A liberális szenátor radikális nacionalistának nevezte Szabó Ödönt, és a képviselőt okolta amiatt, hogy Bihar megyében elakadtak a PNL-RMDSZ tárgyalások. Bodea olvasatában az „úgynevezett” tárgyalás nem is volt valódi tárgyalás, az RMDSZ-eseknek el kellett volna fogadniuk a nagyváradi alpolgármesteri tisztséget, és megszavazniuk Ioan Mang Szociáldemokrata Párti (PSD) megyei tanácsi alelnök lecserélését egy liberális alelnökre.
Bodea „hallomásból" úgy tudja, hogy Szabó Ödön Radikális nacionalista követelésekkel állt elő, például azzal, hogy a nagyváradi polgármesteri hivatalban és a megyei tanácsnál az alkalmazottak egyharmada magyar legyen, illetve azzal, hogy a nagyváradi terelőutat Hegyközpályi felé építsék meg.
A liberális politikus azt mondta, hogy a megye északnyugati részén élnek a magyarok, mindazonáltal az RMDSZ-nek gazdasági érdekeket kellene figyelembe vennie a beruházásoknál. Bodea szerint valójában Szabó Ödönék tisztségében akarják tartani a szociáldemokrata alelnököt, holott meg kellene érteniük, hogy a pénz nem a kormánytól jön a megyébe, hanem az uniós pályázatok nyomán. A szenátor egyébként elismerte: nem látott semmilyen dokumentumot, csak „hallott” dolgokat a pártja berkeiben a tárgyalásokról.
Bodea ismert a magyarellenességéről
Jelen pillanatban az egyetlen bizonyítottan szélsőséges politikus a megyében Cristian Bodea, akit az Országos Diszkriminációellenes Tanács figyelmezetésben részesített magyarellenes kijelentései miatt – mondta Szabó Ödön, miután idézték neki a liberális szenátor szavait. „Bodea talán frusztrációból ismételgeti a magyarellenes kijelentéseket” – tette hozzá a képviselő.
Az RMDSZ-PNL tárgyalásairól elmondta: nem nyilatkozik az egyeztetés részleteiről, az RMDSZ részéről ugyanis eddig sem nyilatkoztak és nem is szivárogtattak erről a sajtónak. Szabó Ödön a liberális szenátort a „bihari politika Elena Udreájának” nevezte. Mint mondta, nem tarja helyesnek, hogy olyan ember akarja megmondani, miként képviselje a saját közösségét, aki maga is diszkriminál. Hozzátette: egy érdekképviseleti szervezet nevében elvekről is egyeztetni kell, nem csak tisztségekről.
A sajtótájékoztatón egyébként jó hírt jelentett be Szabó Ödön: A Hivatalos Közlöny 2015/83-as számában megjelentek a 2014/126. számú törvény módosításának alkalmazási normái, így mindazok, akik a gyermeknevelési támogatás mellet jövedelemre tettek szert és felszólítást kaptak a segély visszafizetésére, kérelmezhetik a felmentést a befizetési kötelezettség alól, abban az esetben pedig, ha már fizettek, visszaigényelhetik a pénzt. Bihar megyében több mint ezer, országosan több tízezer érintettje van a módosításnak. Bihar megyében a szükséges típuskérvényt igényelhetik személyesen az RMDSZ megyei székházába, a [email protected] emailcímen és a 0259/432-884-es telefonszámon.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro2015. február 6.
Külhoni magyar nyelvű képzések is szerepelnek a felsőoktatási felvételi tájékoztatókon
Külhoni magyar nyelvű felsőoktatási intézmények képzéseiről is tájékozódhatnak a jelentkezők a www.felvi.hu oldal pénteken indult új felületének köszönhetően - közölte az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára pénteken Budapesten, sajtótájékoztatón.
Rétvári Bence elmondta: az új felületen a határon túli székhelyű, de magyar nyelvű képzéseket kínáló intézmények felvételi eljárását, vizsgáit, képzési formáit és az esetleges költségeket ismerhetik meg a diákok.
Az államtitkár kiemelte: azt szeretnék, ha a fiatalok teljes Kárpát-medencei oktatási térben gondolkodnának, és nemcsak az országhatárokon belül, hanem a teljes nemzeti közösségben. Ezzel a határon túli és innen intézmények együttműködése is erősödhet, illetve megerősödhetnek a külhoni képzőhelyek, hiszen és bővülhetnek az anyanyelven tanulás lehetőségei. Ez segíthet az esetleges előítéletek lebontásában is, s a magyar diákok pedig szélesebb képzési kínálatból választhatnak - jegyezte meg.
Azt szeretnék, ha nemcsak erdélyiek és felvidékiek érkeznének Magyarországra tanulni, hanem anyaországiak is választanának kinti képzéseket - tette hozzá, megjegyezve: egy felvidéki fiatal a magyarországi tájékoztató segítségével erdélyi képzést is találhatnak magának.
Maruzsa Zoltán felsőoktatási helyettes államtitkár közölte: 21 intézményben több mint 200 alap- és mesterképzés érhető el. Nemcsak külföldi fizetős képzésekre lehet jelentkezni, hanem állami ösztöndíjas finanszírozási képzések igénybevételének lehetőségeire is kitér a tájékoztató - jelezte.
Hozzátette: elkülönítették a képzéseket, országonként, intézményenként csoportosítva azokat, hogy mindez áttekinthető legyen a jelentkezők számára. Bíznak benne, hogy ez a lehetőség növelni fogja a magyar-magyar mobilitást – jegyezte meg.
Jelezte: a külföldön szerzett okleveleket honosítani kell, de ez bevett gyakorlat. Budapest (MTI)2015. február 7.
A Kanadai Magyarok Országos Szövetségének nyílt levele az Új Magyar Szó főszerkesztőjéhez
A Maszol – Új Magyar Szó online oldalain 2015. január 21-én Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 14-20.) rovatban jelent meg Bálint-Pataki Józsefnek a legnagyobb magyar gondolataival indított, hosszú eszmefuttatása, miszerint „Kanadában ma is igaz Széchenyi mondása: „A magyar legnagyobb ellensége a magyar.”
Bálint-Pataki úr fogalmazványából azt olvassuk ki, hogy olyan témában mártogatta meg a tollát, amihez másodkézből, „néhány, e közösségből (mármint kanadai magyar) vétetett, nemzetben és nem pártkötődésben gondolkodó közösségi ember” információja juttatta.
________________________________________ Ez a megállapítás már egyből nem állja meg a helyét, hiszen akik véleményét Bálint-Pataki úr magáévá tette – Göllner András és Christopher Adam – egyrészt kivonják magukat a kanadai magyar szervezett közösségek életéből, másrészt pedig a Gyurcsány Ferenc által alapított Magyar Demokratikus Charta (egyébként 5 tagot feltüntető) kanadai fiókszervezetének szóvivőjeként határozzák meg magukat, s mint ilyen, egyértelműen kötődnek egy hazai pártpolitikai mozgalomhoz. Ezen – közösségi embereknek vagy függetlennek nehezen mondható – egyének véleménye alapján nullázta le a kanadai magyarságot és annak legnagyobb ernyőszervezetét, a Kanadai Magyarok Országos Szövetségét, a KMOSZ-t Bálint-Pataki József.
Megkérdeznők, hogy Önök szerint mi a hitelessége az egésznek, ha Bálint-Pataki úr még nem járt közöttünk – legalábbis nem említi -, tehát nem ismerheti az itteni állapotokat, márpedig anélkül ilyen témában hogy is mer akárki tollat ragadni? Minek alapján jutott el olyan általánosításokra, hogy mi, kanadai magyarok „a 2010 utáni anyaországi tudatos és durva beavatkozás” eredményeként, „a Jobbikkal is kokettáló Fidesz” irányításával nemet mondtunk a véleményszabadságra, véglegesen szétromboltuk a magyar diaszpórát, mikor pedig tudott dolog, hogy „az egész Orbán-rezsimet a velejéig áthatja a korrupció, a miniszterelnök az uniós pénzekből való kibekkelésre játszik…”
Tisztelt Főszerkesztő Úr!
Nekünk, távolra szakadtaknak csak egyéni véleményünk lehet arról, hogy mennyire lehet szűkében a szólás- és véleményszabadságnak, valamint a demokráciának az otthoni világ, ha egy romániai magyar lapban, az orbáni Magyarország szomszédságában, megjelenhet egy ilyen kemény kijelentés. Ezt döntsék el Önök hazai berkekben – egymás között és a magyar kormánnyal.
Arról viszont határozott véleményünk van, hogy Kanadában szó nélkül hagyjuk-e vagy sem azokat a rágalmazásokat, amelyeket egy erdélyi lap jelentetett meg rólunk, akiket egyébként nem ismer. Ráadásul olyan egyének véleményére hagyatkozva, akik a kanadai magyar szervezetek életéből kivonják magukat, egyetlen közösségi eseményen vagy nemzeti ünnepen sem jelennek meg – azaz ők sem ismernek minket! Ennek ellenére örömmel rágalmazzák a 65 (hatvanöt!) kanadai magyar szervezet által alapított ernyőszervezetet, a KMOSZ-t és annak vezetőségét, név szerint az elnököt… és zúdul az átok a többi tisztségviselőre is. Akiket „e közösségből vétetett… néhány” zsigereiben gyűlöl. Hogy miért? Csak.
De hogy még Önök is! Ilyen mesterien, jól kiszámított, de övön aluli ütéssel így belénk vágjanak és éppen Erdélyből?!
A székely autonómiáért, az erdélyi ügyért való eddigi kiállásunk jogán tiltakozunk az ilyen „tényfeltáró” irományok ellen!
Felkérjük Izsák Balázs urat, az SZNT elnökét, hogy emeljen szót az újságnál e durva méltánytalanság ellen, mivel ő bizonyos mértékben hallott és tud rólunk, arról nem is beszélve, hogy a kanadai magyarság már évtizedek óta támogatja nemcsak a székelység, hanem az elcsatolt területeken élő magyarság követeléseit is. De hadd maradjunk a Székelyföldön: talán nem érdektelen megemlíteni azokat a pénzbeli adományokat, amelyeket dolgos, szorgalmas emberek adtak össze – elég, ha csak azt az éveken át befolyt, mintegy 96,000 dollárt említjük, ami Gazda Zoltán elismervényeivel is bizonyítható, és ami semmiképpen nem csupán egy kiemelt fontosságú haver ajándéka volt, hanem a kanadai magyar közösségé -, akárcsak Böjte Csaba előadókörútjához, Veress Sándor könyvkiadásának a költségeihez való jelentős anyagi hozzájárulás, vagy a kézdivásárhelyi plébánia támogatása, az árvízkárosultak javára szervezett gyűjtés. Akkor még nem is KMOSZ-tagságként, hanem csak nemzetben gondolkodó, otthoniakkal együtt érző magyarokként gyűjtögettünk és közben a világ elé tártuk a székelység problémáját.
De, ernyőszervezetté alakulva, a következő, történelmi jelentőségű eredményt is felmutathatjuk:
A Kanadai Magyarok Országos Szövetsége (KMOSz) kezdeményezésére immár kanadai politikusok is megismerhették az erdélyi magyarságot érintő emberi jogi problémákat, valamint a Székely Autonómia ügyét. A kanadai parlament 2014 tavaszi ülésszakában ugyanis a három legnagyobb kanadai párt képviselői, névszerint Paul Dewar (NDP), David McGunity (Liberális Párt) és Gordon O’Connor (Konzervatív Párt) képviselők hivatalosan is benyújtották azt az indítványt, amelyben több, mint 700 kanadai magyar arra kéri a kanadai kormányt, hogy gyakoroljon nyomást Romániára az erdélyi magyarok emberi jogainak gyakorlati érvényesítéséért.
Ezzel párhuzamosan a Kanadai Magyarok Országos Szövetsége országos jellegű, 11 kanadai várost érintő filmvetítést szervezett, amely során Petényi Katalin és Kabay Barna „Szigorúan ellenőrzött életek" c. dokumentumfilm-trilógiájának második része került levetítésre a helyi magyar központokban. A filmbemutatót négy helyszínen két hazai szakértő, az ausztriai Linzből érkezett Dr. Vencser László katolikus lelkipásztor – akit maga Márton Áron püspök szentelt pappá, – valamint Varga Gabriella újságíró, a budapesti Jakab Antal Keresztény Kör elnöke és a dokumentumfilm-trilógia sajtóreferense mutatott be.
A Székely Szabadság Napján Marosvásárhelyre tervezett tömegmegmozdulást támogatva a Kanadai Magyarok Országos Szövetsége március 7-én Ottawában felvonulást szervezett, amelyen a metsző téli hideg ellenére a tüntetők az emberi jogok kanadai emlékművétől a kanadai szövetségi parlamentig vonultak. Mindkét helyszínen Dr. Vencser László atya mondott imát, a Parlament előtt pedig felolvastuk a már benyújtott beadvány szövegét a Székely Nemzeti Tanács felhívása a világ közvéleményéhez címmel, valamint David Kilgour volt parlamenti képviselő és Paul Dewar képviselő üdvözlő sorait. A felvonuló tömegben ott volt a kanadai ukránok képviselője is, szolidaritást vállalva az erdélyi magyarság ügyével, aláírásával is támogatva a KMOSz beadványát. A tüntetésről az angol nyelvű média is megemlékezett. Mindezen tettek krónikája megtalálható a weboldalunkon (www.kmosz.ca), amelyet Bálint-Pataki József is könnyedén megtalálhatott volna.
Nincs viszont nyoma annak a világhálón (mi legalábbis nem talaláljuk), hogy a Bálint-Pataki József által felmagasztalt Göllner András és Christopher Adam bármit is tettek volna az erdélyi magyarságért. Vagy akár csak a kanadai magyar szervezetek fenntartásáért. Pedig elkelne az önkéntes munka… Ennek ellenére az Önök újságírója a pártpolitikai motivációtól hajtott „néhányat” magasztalja fel, míg az erdélyiekért oly sokat tevő kanadai magyar szervezeteket és az ezek legtöbbjét tömörítő ernyőszervezetet, a KMOSz-t ostorozza.
Tisztelt Főszerkesztő Úr!
Bálint-Pataki József írása nem más, mint a kanadai magyar diaszpóra legnagyobb, pártpolitikától mentes, aktív ernyőszervezetének, a KMOSZ-nak a szubjektív, frontális támadása. Ez az írás úgy hat a nemzeti összetartozás eszméjét valló, identitásunkhoz, nemzeti kultúránkhoz s az anyanyelvünkhöz ragaszkodó honfitársainkra, mint ama szégyenteljes december 5-i népszavazás!
Önök, erdélyi testvéreinknek hitt magyarok olyan ügyek melletti kiállásunkat csúfolták meg, amit eddig itt, a kanadai magyar szervezetekben mindenki létfontosságúnak hitt, de a Bálint-Pataki-féle szenzációkeltés megélhetési hecckampány szintjére süllyesztett.
Egyszer s mindenkorra kikérjük magunknak az otthonról ide és vissza manipulált nemzeti egység bomlasztását, a magyarság külföldi tekintélyének a bemocskolását.
Tisztelettel, A Kanadai Magyarok Országos Szövetsége 16-tagú elnöksége
erdély.ma2015. február 7.
Közelebb a nézőkhöz (25 éves a Háromszék Táncegyüttes)
Előadásai egyik legfontosabb elemét, a színpadon használt viseleteket, jelmezeket sorakoztatta fel Sepsiszentgyörgyön az új stúdió előterében a Háromszék Táncegyüttes tegnap este megnyitott kiállításán. A tárlatot a fennállásának 25. évfordulóját ünneplő társulat öt produkciójának egy-egy pillanatát megörökítő fotók, Henning János munkái egészítik ki.
Legszebb jelmezeiket, különleges viseleteiket, a Furik Rita jelmeztervező, koreográfus és rendező által megálmodott darabokat hangulatos, táncos-zenés megnyitón vonultatták fel tegnap a néptáncegyüttes tagjai. Deák Gyula igazgató köszöntőjében kiemelte, érdemes nagy hangsúlyt fektetni azokra, hiszen a jól elkészített ruhadarabok a nézők tekintetét, gondolatait egyaránt megragadják. Úgy értékelte, a Furik Ritával több éve tartó együttműködés színben és összességében is áttörést jelentett. A kiállítás célja, hogy a máskor csak távolról, színpadon látott ruházatot közelebb hozzák a nézőkhöz.
A jelmezek a táncosok lelkivilágának lenyomatai, „a velem együtt dolgozók kéréseinek egyfajta általam megalkotott képi világa” – mutatott rá üdvözlőszavaiban a felvidéki származású, Bodrogközben született jelmeztervező.
Furik Rita (felvételünkön) számára a határok semmilyen szempontból nem jelentenek gondot, ezért úgy tartja, valószínű, nem véletlen, hogy hét évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyre került, „és azóta is a legkedvesebb helyem a világon” – vallotta tegnap este.
A Háromszék Táncegyüttes hétvégi műsorkínálatát bevezető jelmezkiállítás után A banda című előadásukat tekinthették meg az érdeklődők, ma este pedig népzenei koncertre – az Üsztürü és a Heveder zenekar közös fellépésére – várják a közönséget. Deák Gyula lapunknak elmondta, olyan zenekarokat hívtak meg, melyek a 25 év alatt valamilyen formában nyomot hagytak az együttes életében: a Heveder immár tíz éve kíséri táncosaikat, az Üsztürü pedig 1992 és 1996 között muzsikált a Háromszéknek.
Műsoraink valamikor hagyományos folklórelőadások voltak, ez a paletta színesült át az évek során, és táncjátékokkal, táncdrámákkal, gyerekműsorokkal bővült ki – mutatott rá Deák Gyula, hangsúlyozván, „a magyar népzene és néptánc a mi anyanyelvünk”.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. február 7.
Pesty Frigyes helynévgyűjteménye
Az Országos Széchényi Könyvtár és a Székely Nemzeti Múzeum közös kiadásában megjelent Pesty Frigyes helynévgyűjteménye 1864–1865 – Székelyföld és térsége harmadik kötete, éspedig a Maros megyére vonatkozó. Az első kötet (2012-ben) a mai Kovászna, a második (2013-ban) a mai Hargita megye területéről 150 évvel ezelőtt begyűjtött adatokat tartalmazza.
Pesty Frigyes történész 1864–1865 közötti helynévgyűjtését 1890-ben vásárolta meg a tudós özvegyétől a Magyar Nemzeti Múzeum. Az abból önállósult Országos Széchényi Könyvtárban az 1960-as években a teljes anyagról mikrofilm-másolat készült, ezt most digitalizálják. Pesty Frigyes Magyarországra és Erdélyre kiterjedő helynévgyűjteménye kéziratából a Székelyföldre és a közeli magyar többségű településekre vonatkozó rész feldolgozására és közlésére vállalkozott a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum az Országos Széchényi Könyvtárral közös, többéves program keretében. A munka célja a történelmi Székelyföld és az azzal összefüggő magyar többségű területek, valamint az inkább innen kutatható dél-erdélyi magyar települések Pesty Frigyes-féle felvételének közzététele. Szakmai irányító Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történész, az MTA kölső tagja. A szövegek mikrofilmről való átírása a Székely Nemzeti Múzeumban történt, azok gondozója Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész. Pesty Frigyes 1864 tavaszán küldte szét a vidéki hatóságoknak az Erdélyi Főkormányszék utasítását és kilenc pontot tartalmazó nyomtatott kérdőívét. A beküldött összeírások tartalmilag és terjedelem szempontjából, de lejegyzőjük alapján is vegyes képet mutatnak. A jelentéseket általában a községi elöljárók készítették, a helybéli idősebbek emlékezete, a helyi hagyományok és a település régi iratainak felhasználásával. A történelmi vonatkozású kérdésekre többnyire azok a községek nem válaszoltak, amelyeknek lakossága időközben kicserélődött. A volt katona-, illetve szabadrendű székelyek leszármazottai rendszerint kiemelték a székely, avagy éppenséggel a hun származást. A válaszokban a hangsúly a helynevekre esett. Leggyakrabban a dűlőneveket sorolták fel. A helyi viszonyokat jól ismerők az egyes dűlőkön belüli kisebb helynevekre is kitértek. A most megjelent, 2014-es kiadási évszámot viselő harmadik kötet a mai Maros megye területére eső székelyföldi és magyar nyelvű egyéb felvételt tartalmazza: Marosszék, tíz udvarhelyszéki község, Marosvásárhely szabad királyi város, valamint Maros megyéhez csatolt volt Alsó-Fehér, Kolozs, Küküllő és Torda megyei települések. A közlés során az időközben összeolvadt vagy beolvadt településeket a mai önálló települések szerint csoportosították. A tájékozódást hely- és személynévmutató, román–magyar helységnévmutató és térképmelléklet segíti.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. február 7.
A Neptun-ügy: amiről a dokumentumok beszélnek
Hiánypótló feladatokat kíván ellátni az a kis csapat, amely Átlátszó Erdély címmel oknyomozó internetes oldalt indított. Három újságíró, Sipos Zoltán, Mihály László, Egyed Ufó Zoltán vállalkozott arra, hogy olyan fontos témákat tárnak fel, melyek a „hagyományos” szerkesztőségekben a szokásos hajtás miatt elsikkadnak, ígéretük szerint igyekeznek feltérképezni „a közpénzek elköltését, a közszereplők üzleti érdekeltségeit, vagyonosodását; a környezetre veszélyt jelentő, számos esetben törvényt sértő nagyberuházások tulajdonosi hátterét”.
Indulásukat január közepére időzítették, egy régi botrány, a Neptun-ügy hátterét próbálta feltárni Sipos Zoltán, kihasználván a lehetőséget, hogy tizenöt év elteltével hozzáférhetővé váltak a tárgyalásokat kezdeményező és lebonyolító amerikai Project on Ethnic Relations (PER) dokumentumai. Az amerikai Princeton Egyetem könyvtárában tanulmányozott át és fényképezett le több száz oldalnyi, eddig nem publikált dokumentumot, melyek sok érdekes részletet tartalmaznak az RMDSZ politikusai és a bukaresti hatalom képviselői között lezajlott ún. „Neptun-tárgyalásokról”. A nyolc részben közölt sorozatban a dokumentumok és háttérbeszélgetések alapján kerekedik ki a történet, megismerjük a kezdeményezőket, a PER képviselőit – Allen Kassofot, Livia Plakst és Larry Wattsot –, hátterüket, az utat, amely elvezetett a paktumig. Kitűnik, hogy a román titkosszolgálatokkal is kapcsolatot tartó PER-eseket egyáltalán nem a magyarság helyzetének javítása vezérelte, sokkal inkább politikai, gazdasági érdekeiket akarták érvényesíteni, de az is, miképpen taktikáztak, hogy egy asztalhoz ültessék az 1992-ben még igencsak vonakodó táborokat, no meg hogy az RMDSZ három képviselője tulajdonképpen véletlenül csöppent a történetbe. A szerző következtetése: „Az erdélyi magyar politikusok nem voltak felkészülve arra, hogy ezeken a magas szintű megbeszéléseken sikeresen képviseljék a közösség érdekeit. Nem voltak képesek felmérni a saját mozgásterüket, nem látták át a külpolitikai kontextust, és több olyan hibát is elkövettek, melyek végső soron gyengítették a tárgyalási pozícióikat”.
Közelmúltunk történetének érdekes szelete a Neptun-ügy, amely tulajdonképpen megalapozta az RMDSZ 1996-ot követő, kompromisszumos, folyamatosan kormányzati pozícióra törő, kis lépéses politikáját. Ugyanakkor ez a történet idézte elő az első éles törésvonalat a szövetségben, mely aztán a belső ellenzék kiválásához és a két kis párt megalakulásához vezetett. A https://erdely.atlatszo.hu/ oldalon közölt sorozatból ragadtuk ki az általunk legérdekesebbnek ítélt részeket, aki kíváncsi, ugyanott megtalálja a teljes anyagot fényképekkel és immár felkerült a Princtonban talált dokumentumok 115 oldalának lefényképezett változata is. (-kas)
Nem egy, hanem féltucatnyi találkozó
A közhiedelemmel ellentétben a „Neptun-ügy” nem egy, hanem hat, talán hét nagyobb találkozóból áll. Ezek közül a Ceauşescu neptuni villájában szervezett beszélgetések nem is a legfontosabbak. Az hogy a folyamat végül „Neptun-ügy” néven híresült el, annak köszönhető, hogy a második Neptun-találkozó után, 1993 júliusában robbant ki a botrány.
Az első, „magyar és román személyiségekkel” való találkozóra 1991. január 13. és 17. között kerül sor. Részleteket nem ismerünk, a programból mindenesetre kitűnik, hogy Allen Kassof és Livia Plaks külön-külön találkoznak számos döntéshozóval, köztük a későbbi találkozók résztvevőivel. A program szerint az RMDSZ részéről Domokos Géza akkori elnökkel, Borbély Lászlóval, Tokay Györggyel, Markó Bélával, valamint Pécsi Ferenccel találkoznak. (Pécsi Ferenc és Markó Béla is cáfolta, hogy részt vett volna ezen a találkozón. Markó – saját bevallása szerint – csak később szerzett tudomást a PER által szervezett kerekasztalokról).
A program szerint mindenesetre az RMDSZ képviselői egy asztalhoz ültek a kormány és az elnöki hivatal képviselőivel, többek között Dorel Sandor kisebbségekért felelős államtitkárral, valamint Ioan Talpeşsel, aki akkor még Iliescu nemzetbiztonsági tanácsosa volt. A folyamat fél évvel később, 1991 júniusában „előzetes tárgyalásokkal” folytatódik, ekkor már – saját bevallásuk szerint – a román kormány és az RMDSZ meghívására érkeznek az országba Kassofék. Ezen a találkozón dől el az, hogy a feszültségek csökkentésére leginkább a „csendes”, „konkrét problémák megoldására irányuló” megbeszélések alkalmasak.
Első Neptun: a nagy kibeszélés
Az 1992. június 14. és 16. között Neptunon megrendezett találkozó az első, amiről részletes feljegyzésekkel rendelkezünk. A meghívottak listája szerint itt Domokos Géza RMDSZ-elnök is jelen volt Tokay Györggyel és Borbély Lászlóval együtt. A román felet Dorel Sandor államtitkár és Mircea Pascu elnöki tanácsos képviselte. Jelen vannak még a németek és ukránok képviselői, Klaus Fabritius és Stepan Tcaciuc, a moderátorok között pedig ott van a svájci Peter Sager, egy kommunistaellenességéről ismert jobboldali politikus.
A jegyzetek kötetlen, gyakran csapongó és esetenként feszült beszélgetésekről árulkodnak: a felek a moderátorok által javasolt kérdések mentén őszintén beszélnek addigi sérelmeikről és a jövővel kapcsolatos félelmeikről.
A magyar meghívottak hangsúlyozzák a kollektív jogok, a helyi autonómia, a nyelvhasználat és kétnyelvű helységnévtáblák, valamint az állami magyar egyetem szükségességét. Szó esik még a Har-Kov-jelentésről, sérelmezik azt, hogy 1990 márciusa után csak magyarok és cigányok ellen emeltek vádat. Beszélnek a marosvásárhelyi magyar polgármesterjelölt indulásának a megakadályozásáról, valamint a médiában megjelenő uszításokról.
Román részről szóvá teszik a székelyföldi románság helyzetét. Elhangzik, hogy sosem világos, mi az, amit az RMDSZ, és mi az, amit Budapest kíván. Kiderül, a magyar szeparatizmustól való félelem miatt vonakodnak engedményeket tenni – egy teljesen magyar vagy magyar többségű egyetem és egyetemi bentlakás például a radikalizmus melegágya lehet. Gerzensee: az áttörés
Ha az első neptuni találkozón a résztvevők általánosságban vázolták a problémákat, a fél évvel később, 1993. február 25-én és 26-án Svájcban, az idilli szépségű Gerzensee-ben már konkrétumokról van szó. Sőt, az egyes kisebbségi kérések teljesítésére egyfajta ütemterv, egyezség is körvonalazódik.
Ez a találkozó a legjobban dokumentált: nemcsak az írógéppel írt összefoglaló, hanem egy kézzel írott jegyzet – feltételezzük, hogy Larry Wattsé – is megvan. Mivel ezek belső használatra készültek, nincsen okunk kételkedni ezek hitelességében és pontosságában, bár a jegyzetelő csak a felszólalások lényegét rögzítette pár szóban, a finomabb árnyalatok elmaradtak. Már a meghívottak neveit átfutva érezni lehet, hogy valami nagy dolog készül: a meghívottlistát David Hamburg, valamint Jack Scanlan, a The Carnegie Corporation of New York, illetve az ICN Pharmacauticals elnöke vezeti. Mindkét szervezet (jövendő?) szponzora a PER-projektnek. Magyar részről Tokay György és Borbély László van jelen, ekkor kapcsolódik be Frunda György. A kormányt Viorel Hrebenciuc kormányfőtitkár, az államelnöki hivatalt pedig Traian Chebeleu képviseli. Rövid gondolatébresztő
A találkozó előtt Kassof egy rövid, gondolatébresztés céljával összeállított szöveget is elküld a résztvevőknek, melyben felveti, hogy az elvi kérdések tisztázása helyett a konkrétumokra kellene összpontosítani. Már a kis sikerek is olyan légkört teremthetnek, mely további, kölcsönösen előnyös rendezéshez (accomodation) vezethet, írja.
Eddig három fő kérdéskört sikerült beazonosítani – így Kassof. Ezek a magyar nyelvű oktatás/magyar egyetem kérdésköre, magyar nyelvhasználat a közigazgatásban és igazságügyben, valamint a kétnyelvű helységnévtáblák kérdése.
Az RMDSZ-től azt kéri Kassof, írják le, egy-egy kérésüket konkrétan hogyan lehetne gyakorlatba ültetni egy adott megyében vagy közösségben. Milyen jogszabályok szükségesek ahhoz, hogy be lehessen vezetni a helyi szintű adminisztrációban a kétnyelvűséget? Mennyibe kerülne ez? Milyen kisebbségi számaránynál kellene jóváhagyni? Hogyan lehet a kétnyelvű rendszert integrálni az ország közigazgatásába? Össze lehet állítani egy listát azokról a megyékről és közösségekről, melyeket ez érintene? Ha egy ilyen rendszert kísérleti jelleggel elindítanának, azonban kiderülne, hogy nem működik, hajlandóak lemondani az ötletről? Van hasonló rendszer, precedens Európában? Van alkotmányossági akadálya ennek? Elvárható a romániai kormánypárttól, hogy elfogadja, ha a közvélemény többsége ellenzi? Kassof a román félnek is feltesz néhány kérdést: van olyan az RMDSZ kérései között, ami a kormány számára elfogadhatatlan? Miért? Létezik olyan, visszafogottabb (limited) kérés, amit viszont elfogadhatónak találnak?
Autonómia kihúzva
Érdekesség, hogy ennek a szövegnek az első verziójában még benne van az autonómia mint „egy olyan kérés, amely elvont elvként ésszerűnek tűnik, a romániai kontextusban felerősíti a támadásokat román részről, miközben a szorgalmazói is vitáznak arról, hogy mit is jelentene a gyakorlatban”. Ezt a vázlatot Kassof Larry Wattsnak küldi el véleményezésre. Nem tudni, mit válaszol Watts, az autonómiára vonatkozó bekezdés mindenesetre eltűnik a résztvevőknek kiküldött anyagból. A jegyzetekből úgy tűnik, egészen különösek lehettek a Gerzensee-i beszélgetések: miközben a magyar és a román meghívottak a saját ügyeiket vitatják, a svájci meghívottak az ottani kisebbségek közötti együttélésről beszélnek.
Bár nem világos, pontosan mi vezet áttöréshez, egyértelmű, hogy a beszélgetés pozitív, már-már euforikus hangulatban zajlott. A magyar résztvevők kompromisszumra késznek mutatkoznak: félreteszik a kollektív jogokat („let’s not discuss collective rights but laws that encourage minority rights” – Tokay, „collective rights can be discussed without results” – Borbély), valamint a kizárólag magyar egyetemet („lets not have a university only for Hungarians – Bolyai for all minorities” – Tokay).
Érdemes ugyanakkor óvatosan kezelni ezeket az idézeteket: a vázlatok kiragadott, a jegyzetelő által fontosnak gondolt mondatokból állnak, melyek nem feltétlenül tükrözik a beszélgetés tágabb kontextusát. Nagy kérések helyett szerényebb javaslatok
Borbély László és Frunda György egy sor, szerényebb javaslattal áll elő, melyet, úgy tűnik, a román fél is elfogad. Az etnikumközi viszonyokat javítani hivatott, hét lépésből álló intézkedéssorozat röviden összefoglalva a következő:
1. Nemzeti Kisebbségi Tanács megalakulása;
2. Kormányhatározat elfogadása a kisebbségek nyelvén is történő feliratozásról;
3. A Nemzeti Kisebbségi Tanács ajánlást fogalmaz meg a marosvásárhelyi Bolyai-líceum helyzetének rendezése érdekében (diákcsere a szomszédos Papiu Ilarian-líceummal úgy, hogy a Bolyai teljesen magyar líceummá válhasson – szerk. megj.);
4. A Nemzeti Kisebbségi Tanács ajánlást fogalmaz meg annak érdekében, hogy a felsőoktatásban legyenek magyaroknak fenntartott helyek;
5. A Nemzeti Kisebbségi Tanács ajánlást fogalmaz meg az Audiovizuális Tanácsnak, hogy hozzon létre egy kisebbségi konzultatív tanácsot;
6. Egy nemzeti kisebbségekről szóló törvénytervezet megfogalmazása;
7. A Nemzeti Kisebbségi Tanács ajánlást fogalmaz meg a parlamenti pártoknak arról, hogy az oktatási törvény vegye figyelembe a kisebbségek igényeit.
A jegyzet tanúsága szerint a résztvevők közül egyedül Traian Chebeleu elnöki tanácsos jelezte, nincsen mandátuma elfogadni ezeket a „megoldásokat”, azonban azokat ő is „ésszerűnek” találta.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. február 7.
Lucian Boia: Miért más Románia?
De mi lesz a becsülettel?
Nagy-Románia összeomlásával számos olyan vonás került előtérbe, amely már korábban is erőteljesen körvonalazódott. Az „alkalmazkodás” és a „következetesség” közül a románok rendszerint az előbbit választják, ami némileg indokolt, hiszen egy nem túl erős ország számára bölcsebb, ha a körülményekhez idomul, és ha szükséges, aláveti magát a történelemnek, mintsem megpróbáljon szembeszállni vele.
A heroizáló mitológiától (az ősök dicső tetteitől) függetlenül a románokra inkább a kompromisszum kultúrája jellemző, és nem az ellenállásé vagy a megingathatatlan elvszerűségé. Egyébként már a kezdetek kezdetétől is így maradt fenn ez a két kis fejedelemség a szomszédos nagyhatalmak között... Románia 1914-ben Ausztria-Magyarország és Németország szövetségese volt. 1916-ban hadat üzent nekik, majd 1918-ban különbékét kötött velük, és szintén 1918-ban, néhány hónappal később, újra ellenük szegült. A világháborúk közötti időszakban Franciaországgal és Angliával szövetkezett, 1941-ben meg Németország oldalán lépett háborúba. 1944-ben Németország ellen fordult... Mindegyik fordulat a nemzeti érdektől függő politikai lehetőségekkel indokolható. Viszont meg kellett adni az árát, mert semmi sincs ingyen ezen a világon: Románia szavahihetősége alaposan megkopott. Lengyelország vagy Magyarország jóval kockázatosabb politikát folytatott, és több ízben is megfizetett érte. Éppen ezért hitelesebbek, mint Románia, és nagyobb tiszteletnek is örvendenek. Nagy-Románia széthullásának küszöbén a felelős tényezők kinyilvánították: a határokat bármilyen áron meg kell védeni. A próbatételre egy évig, 1940 nyaráig kellett várni, mikor a románok engedtek a szovjet ultimátumnak és a német–olasz döntőbíráskodásnak: feladták Besszarábiát és Bukovina északi részét, továbbá lemondtak Erdély feléről Magyarország javára – ezek után a Kvadriláter (Dél-dobrudzsai, sokat vitatott hovátartozású terület) visszaadása már szinte nem is számított. A legkisebb ellenállás híján Románia elvesztette területének egyharmadát. A helyzet, természetesen, kilátástalan volt, ám az emberek, amint a nemzetek is, éppen a kétségbeesett helyzetekben bizonyíthatnak. A hasonló ultimátummal szembesülő Finnország tétovázás nélkül a Szovjetunióval való háborút választotta, a két ország közötti hatalmas potenciálkülönbség dacára. Lengyelország sem hátrált meg a német nyomás elől, ennek következményeként robbant ki a második világháború. A maga módján érvényes román érv a román állam megmentése volt, akár megnyirbált határokkal is. De mi lesz a becsülettel?
Országbrand: egy zöld levél. Nemzet-e még a román?
Utat tör magának egy szokatlan, de jogos kérdés: nemzet-e még a román? Nem elegendő, hogy egyazon nyelvet beszélj, és időnként legorombítsd a magyarokat ahhoz, hogy nemzet legyél a szó legszorosabb értelmében. Ez a töredezett, atomizált ország nem képes saját arcélét beazonosítani –meglehet, azért, mert nincs is neki. Hosszas fontolgatás után, íme, megjelent a híres „országbrand”. Egy zöld levélnél nem találtak egyebet. Vagyis hát semmit! (A látványtervező nyilván tetemes összeget vágott zsebre; bőven meg is érdemli.)
Egy úriember valamikor dühtől forrongva mutatott nekem egy francia nyelvű könyvet az európai népekről és országokról. Romániáról két képet közöltek benne: az egyik egy cigányszállást, másik a segesvári várat ábrázolta. Az úriember felháborodása az első képre vonatkozott: hogy lehet így illusztrálni Romániát? Felhívtam rá a figyelmét, hogy a segesvári vár (amely egyáltalán nem zavarta, sőt) legalább annyira nem román, mint a cigányszállás. Elvégre nem a cigányok kiválasztása volt nyugtalanító (a kép nyilván egzotikuma miatt került be a kötetbe), hanem az, hogy Románia ábrázolására semmilyen sajátosan román elemet nem találtak. Való igaz, hogy a hagyományos falu kivételével alig léteznek jellegzetesen román civilizációs elemek. Az ország legszebb városai Erdélyben vannak, és mások keze nyomát viselik. A főváros jelképének tekintett Román Athenaeumot francia építész tervezte (és nem valamiféle „román” stílusban). Drakula – az idegenforgalom nemzeti hőse! – ír szerző tollából született. Románia mindenféle darabokból összeeszkabált ország – varázsa, már amennyi van, éppen ebben az eklektikusságban rejlik. A „kis Párizsként” emlegetett Bukarest építészeti összevisszaságával inkább Párizs ellenpólusaként hat. Meglehet, Románia legeredetibb „brandje” az, hogy egyetlen brandje sincs.
A románok nemrégiben kialakult obszessziói között különleges hely illeti meg a cigányokat. Először is ezek az emberek romáknak kezdték magukat nevezni, mivel a régi megnevezést sértőnek vélték. Mit tehettek volna a románok, változtatták volna meg ők is a nevüket? A 90-es évek elején Romániában felvetődött, hogy a két népnév minél jobb megkülönböztetése végett a roma lakosság nevét rom helyett a rrom szóval jelöljék. Bevezetése eléggé ostoba trükknek bizonyult, és nem tudta eloszlatni a nyugat-európaiak fejében uralkodó zűrzavart, már csak azért sem, mert a Nyugaton előforduló romák nagy része Romániából származik, tehát tulajdonképpen románok, legalábbis állampolgárként mindenképp azok.
A románokat nem ajánlatos ingerelni, ha a kisebbrendűségi komplexusaikról van szó, mert azok bármikor a felszínre törhetnek. Van, aki „szégyenkezik” amiatt, hogy román (bár, ha valami szégyenletes, akkor az éppen maga a „szégyenkezés”!). A dolgok egészen addig fajulnak, hogy egyes külföldön tartózkodó honfitársaink elrejtik származásukat, és más nemzetből valónak adják ki magukat. Túl sok a cigány a románok szerint, akik egy ideje arra is rádöbbentek, hogy németből és lehet, hogy zsidóból is túl kevés maradt. Ki ezért a hibás? Vajon nem a románok azok, akik „egységes nemzetállamként” akarták, illetve akarják magukat meghatározni? Akkor hát úgy legyen! Az igazság persze az, hogy e két kisebbség igencsak hiányzik Romániának, mert mindazon túl, amihez nagyon jól értettek, most kiváló hidakat képeznének az ország és a nyugati világ között. Napjainkban egyre jobban körvonalazódik az a mítosz, amelyet az ország „rendben tartásának” képtelensége táplál. A „németet” szervezettség, fegyelmezettség és hatékonyság jellemzi, ezek a román szellemre oly kevéssé ráillő sajátosságok. Figyelemre méltó I. Károly emlékének az utóbbi években tapasztalható redivivusa. A kommunisták majdhogynem kitörölték a történelemből, az első posztkommunista évtizedben még szerény népszerűségi indexszel rendelkezett, most pedig egyből a román Pantheon csúcsára lendül. Szobra (sajnos nem az eredeti Mestrovic-alkotás) újra elfoglalja helyét a Palota téren, és a „Nagy románok” témával indított, országos közvélemény-kutatásban III. István (Ştefan cel Mare) mögött a második helyre kerül. (Ám legyen, III. István sem tudta magáról, hogy román!) I. Károly után szintén a mítoszokban való gondolkodás hozott előtérbe egy mai szereplőt: Klaus Johannis nagyszebeni polgármestert (egyike azon kevés németnek, aki még az országban maradt)... Hogy rendbe hozza az országot. (S kinek országló karrierje mára mindenki számára ismert – szerk. megj.)
(Részletek a szerző azonos című, a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. február 7.
Demokráciadeficit Romániában
A székelyföldi regionális referendum ellehetetlenítése
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat e heti hírlevelében arra hívja fel a figyelmet, hogy a román állam adminisztratív eszközökkel és az alkotmányra való hivatkozással ellehetetleníti a regionális referendumkezdeményezéseket, és ez demokráciadeficitet okoz az országban, tekintve, hogy a referendumon való konzultáció alapvető demokratikus elv.
Hírlevelükben kitérnek arra, hogy 2013-ban az akkori Kovászna megyei prefektus annak ellenére akadályozta meg a referendum megszervezését Székelyföld fejlesztési régióvá alakításáról, hogy az RMDSZ két hét alatt több mint 170 ezer aláírást gyűjtött össze a referendum megszervezéséhez.
Magyar feliratok teljes hiánya a gyógyszereken
A hírlevél arra is kitér, hogy a magyar feliratok teljességgel hiányoznak a magyar többségű megyékben található gyógyszertárakból, annak ellenére, hogy Románia több olyan nemzetközi egyezményt aláírt és ratifikált, melyek biztosítják a nemzeti kisebbségek számára az anyanyelven való tájékoztatást egy sor területen, így például az orvosi és gyógyszerészeti információk tekintetében is. Ez a gyakorlatban egyáltalán nem működik, a magyar anyanyelvű páciensek és betegek nem jutnak hozzá anyanyelvű írott információhoz a gyógyszerekkel kapcsolatosan, melyeket felírnak számukra, egészségük így veszélyeztetve van.
***
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat háromszéki szervezete heti rendszerességgel angol nyelvű hírlevelet indított annak érdekében, hogy felhívja a nemzetközi közvélemény figyelmét a székelyföldi, erdélyi magyarság által elszenvedett diszkriminációra és különböző jogtiprásokra. A hírlevél célja az, hogy rendszeresen tudósítsák a romániai és magyarországi nagykövetségek munkatársait, a különféle emberjogi szervezeteket, valamint külföldi politikai pártok képviselőit azokról a visszaélésekről és jogtiprásokról, melyeket az erdélyi magyarsággal szemben követnek el.
Népújság (Marosvásárhely)2015. február 7.
A szülőföld szerelmese
A 91 éves Nagy Pál laudációja
A Korhány alatti kis faluból indult, Kölpény vezér szállásáról, melynek neve háromszor is előfordul Anonymus krónikájában. A Bolyaiak városa, majd a kincses Kolozsvár: iskolai és egyetemi éveinek színtere, hogy aztán ifjú tollforgatóként, érett írástudóként hosszú és tartalmas éveken át Marosvásárhely örökös lakójaként rója az utcákat, lakása és a szerkesztőségek, a kiadók és a nyomdák, az iskolák és a színház között.
"Ez a város – Marosvásárhely – messze tovatűnt ifjúságom szellemi kalandozásainak tágas színtere: itt lehettem nyolc esztendőn át a Bolyaiak ősi kollégiumának növendéke; itt találkozhattam a nyomtatott betű birodalmának mindennapi csodáival; itt bámulhattam meg a Teleki Téka páratlan kincseit, a Vártemplom körüli bástyákat, a Művelődési Palota tükörtermének színes üvegfestményeit, s a régi házat, hol Petőfi volt szállóvendég egykoron; itt sétálhatok (múltakra emlékező merengéssel) a Köteles Sámuel utca árnyas fái alatt és a Somostető ösvényein; itt láthattam először igazi színházat s eleven íróembert (nem akármilyent, egy Móricz Zsigmondot, egy Kós Károlyt, egy Tamási Áront – például); itt voltam rajongó szerelmes, merészen álmodozó ifjú, aztán nem ritkán kudarcok, csalódások, kitörölhetetlen fájdalmak szenvedő alanya s néhány tűnékeny óra boldog birtokosa. Ez a város számomra: sors adta ajándék. Sem élni, sem meghalni másutt nem szeretnék" – írta 1998- ban megjelent, Bolyaiak tere című kötetében. És a kis szerelmes földrajz lírai vallomása így folytatódik: "Tartozom annak bevallásával, hogy szívem szerint szeretem ezt a várost értékeivel- erényeivel, hívogató tereivel, illatos virágaival, patinás palotáival, düledező viskóival, elszabadult forgalmával, hajdani és jelenkori kalamitásaival, furcsaságaival egyetemben."
Amikor az egyik legszebb életkort megért irodalmárunkat köszöntjük, az irodalomtörténész, a kritikus, a művelődési jegyzetek írója, a közéleti ember mellett kiemelten köszöntjük a lokálpatrióta Nagy Pált, aki számos székelyföldi kor- és sorstársához hasonlóan sosem vágyott más tájakra, úgy szerette s szereti a szülőföldet, amilyennek azt az Isten megteremtette, minden szépségével, jóságával, és minden mostohaságával, komorságával, sanyarúságával együtt.
És köszöntjük személyében az eligazító írástudót. Nem tartozik a reményt vesztő, siránkozó emberek közé. Minden jegyzetének, emlékezésének, kritikájának fő vonása a jó szándék, az építés – sosem a megszégyenítés, a legorombítás, az eltanácsolás, sosem a rombolás. "Meg kell vallanom – olvassuk Visszanéző című, 1997-es könyvének előszavában –: világéletemben sok mindennél jobban érdekelt (érdekel ma is) az író, a szellem emberének természetrajza, beleértve a legapróbb részleteket is. Azt meg különösképp fontos tényezőnek tartottam mindig, hogy a szép és okos szavak mestere honnan indult, mit hozott magával otthonról, a szülői házból, az őt útjára bocsátó közösség élményvilágából, tapasztalataiból. Hogy írásaiban s tartásában milyen szálakkal kötődik szülőföldjéhez, népéhez, övéihez? Úgy érzem, kisebbségi léthelyzetünkben éppenséggel meghatározó jelentősége van minden ilyen körülménynek."
Ilyképpen aztán természetszerűleg szélesedik, tágul a kép, Marosvásárhely szerelmeséről az évek során kiderül, hogy Erdély és történelmünk egyik leghűségesebb szerelmese is – például amikor halhatatlan erdélyi arcok, pályák, pillanatok kaleidoszkópját mutatja föl – jegyzi meg Sütő András, majd így folytatja: "Kultúrhistóriai tény, hogy nem csupán az anyag, hanem a szellem megmaradásának elve is bizonyítható. (…) Fontos a személyes ismeretség közvetlenségével szólni Kós Károlyról, Bánffy Miklósról és szellemtársaikról. Életművük sorsának alakulását a könyörtelen Időben az erdélyi sorsot viselő utónemzedék írástudói is meghatározhatják. Fontos, hogy a drámai csöndben, amely alkotójuk halála után jelentős életműveket is elborít időlegesen: újból és újból megszólaljon a kortárs; hogy az árván maradt szellemgyerekek önállóságukban megerősödjenek. A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége."
Kedves Pali Bátyánk, az Isten éltessen!
Elhangzott 2015. január 29-én az író marosvásárhelyi születésnapi köszöntésén.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)2015. február 7.
Mi lenne, ha…?
A kérdést milliószor föltesszük. Hangosan és gyakran önmagunkban is. A pontok helyére életbevágóan fontos és tréfásan könnyed, halálosan komoly és játékos dolgok egyaránt kerülhetnek. Fikció éppúgy születhet belőle, mint tényfeltárás. De a kérdőjel feloldása mindenképpen bizonytalan és többirányú. Akkor is, ha a kérdésfelvetés például így alakul: Mi lenne, ha Romániában megoldódna a magyarság autonómiaóhaja? Vajon ez már a sci-fi területére terel? Hagyjuk a cinizmust, szerzőt akarunk köszönteni. Borbély Tamást, akinek a Van-e élet az autonómia után? című tetszetős kinézésű első könyve pár hónapja jelent meg, a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron is bemutatták. Nem szépirodalom. Interjúkötet. Divatosabban: beszélgetőkönyv. Bár szó szerint ez nem fedi a valóságot, nem a "ketten ülnek, beszélgetnek" helyzet vált itt valóra, hogy oldott hangú eszmecseréket teremtsen a kiadvány számára. A téma komolysága arra késztette a kérdezetteket, hogy írásban fogalmazzák meg mondandójukat. Ezzel a szerző kénytelen-kelletlen el is tért az eredeti szándékától, le kellett mondania a kezdeti elképzelésről, miszerint "olvasmányos kötetet adnának az olvasó kezébe". A módszer megváltozásával a könyv mit se veszített értékéből és fontosságából, de leszűkült a potenciális közönsége, valószínűleg inkább az értelmiségi elit forgatja, és kevésbé az átlagolvasó. Az élő beszéd varázsától, spontaneitásától is megfosztatott az interjúgyűjtemény, és az sem adatik meg a kérdezőnek, hogy szemtől szemben, esetleg ellentmondva, váratlanul közbekérdezve keltsen feszültséget, ami izgalmasabbá tehetné a téma kibontását. De a veszteségért kárpótolhatja az, hogy a tizenegy interjúalany, jeles szakember nem bocsátkozik hazardírozó rögtönzésekbe, hanem mélyen, alaposan átgondolva, a maga sajátos szemszögeit érvényesítve adja meg a válaszait. Annál is inkább, mivel a kérdező is hasonló komolysággal viszonyul témájához, jól dokumentált, naprakész információkkal rendelkezik, szóval amint a dialógusokban bizonyítja, otthonosan mozog politikában, közéletben, gazdaságban, az autonómiával érintkező minden területen. Nyilván természetesnek is tekinthetnők ezt, de a mai felületes, sekélyes, botrányhajhászó médiában feltétlenül hangsúlyozandó.
Azt is mondhatnók, Borbély Tamás jó iskolát járt ki, nem véletlenül ível felfelé több mint egy évtizedes újságírói pályája. A kolozsvári Szabadságnál megjelenő publicisztikáival is méltán szerzett elismerést, a gyakran anonim jellege miatt hálátlan, de annál gazdagabb tapasztalatot nyújtó hírügynökségi újságírás is hathatósan gyarapíthatja tudását, fejlesztheti tehetségét, amelyet a mostanihoz hasonló újabb kötetek megírásában tovább kamatoztathat. A könyvben gondolataikat kifejtő politológusok, emberjogi aktivisták, társadalomkutatók, történészek, más szakértők – sorrendben Juhász Jácint, Szilágyi N. Sándor, Bakk Miklós, Stefano Bottoni, Csutak István, Gabriel Andreescu, Salat Levente, Bocsárdi László, Smaranda Enache, Bárdi Nándor és Biró A. Zoltán – az autónómia körüli köznapi csatazajban, a gyakorta semmitmondó politikai közbeszédben, a devalválódó, demagóg nyilatkozatözönben hitelesen, szakszerűen hallatják a szavukat. Jó lett volna persze több román szaktekintélyt is szóra bírni, meggyőzőerőben nőtt volna általa a könyv. Legközelebb talán ebben is kitartóbb, rámenősebb lesz a szerző. És érdemes lenne gondolkozni azon is, hogy hasznos volna a román olvasóközönséghez is eljuttatni a szöveget.
N.M.K.
Borbély Tamás: Van-e élet az autonómia után? Koinónia Kiadó, 2014, Kolozsvár
Népújság (Marosvásárhely)2015. február 7.
Hatvanöt év, megannyi szereplő, élmény a Puck Bábszínház történetében
Sok ember pályája, élete fonódott össze az évek során a kolozsvári Puck Bábszínház történetével: többek között rendezők (Kovács Ildikó, Dan Vasile, Aureliu Manea, Mona Marian, Tudor Chirilă, Varga Ibolya, Traian Savinescu, Rumi László, Bogdan Ulmu stb.), színészek (Péter János, Balló Zoltán, Benedek Dezső, Pillich Erzsébet, Sigmond Júlia, B. Laczka Zsuzsánna, Jakab Ildikó, Botos Júlia, Jobbágy Sándor, Ferencz Éva, Koblicska Kálmán, D. Szabó Lajos stb.), díszlettervezők (Alexandru Rusan, Botár Edit, Virgil Svinţiu, Epaminonda Tiotiu, Szervátiusz Tibor, Walner Günther, Carmencita Brojboiu stb.) éltek, dolgoztak hónapokon, éveken vagy akár évtizedeken át az intézmény falai között a korántsem áldásos körülmények közepette is arra törekedve, hogy a művészet nyelvén minél több gyereket és felnőttet megörvendeztessenek, elgondolkodtassanak. 2015. február 7.
Behajthatatlan adósság
A kolozsvári kétnyelvű helységnévtáblákra vonatkozó, a napokban kihirdetett végleges bírósági ítélet után úgy tűnik: a kolozsvári magyarság végleg lemondhat a többnyelvű helységnévtáblákról.
Hiába volt a nemes kezdeményezés, a több ezer aláírás, miszerint Kolozsvár lakói igénylik a magyar helységnévtáblákat, a táblabíróság ítélethozói a 215/2001-es közigazgatási törvényre hivatkozva megvétózták a kolozsvári többnyelvű helységnévtáblák ügyét.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)2015. február 7.
A szentimrei Pimodán
MOLNÁR GUSZTÁV egyetemi tanárral indult interjút készíteni Hegyközszentimrére Szilágyi Aladár, a gépkocsizó és fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter társaságában. A tervezett beszélgetéssel gazdagabban, egy szőlőhegyi riporttal és némi pálinkával a tarsolyukban érkeztek vissza a redakcióba.
Bár járatlan vagyok a bormívesség tudományában, nem ér készületlenül a Berettyó völgyébe igyekeztünkben Guszti gazda maroktelefon-kérelme, miszerint Szalárdon vásároljunk számára egy adag áslogot, azaz kénrudacskát. Ugyanis szerencsés egyezés folytán éppen ma hajnalban csemegéztem Nemes Fábián Jósef Tóth-Vásonyi Prédikátor 1814-ben megjelent, Visgálódó és oktató értekezés a’ szőlő-mívelésről című könyvét, mely külön fejezetben értekezik A’ Borokkal való bánás módjáról, mikor azok már a’ hordókban vagynak.
A bennünket remetelakába váró gazda „per Guszti”-ként való emlegetése részemről nem tolakodó bizalmaskodás, hiszen Molnár Gusztáv politológust, a Partiumi Keresztény Egyetem tanárát már fél évszázada, (poétának menendő Ady-körös diákként) volt szerencsém megismerhetni. Szándékom szerint válogatott írásai legújabb kötetének megjelenése kínál apropót arra, hogy hosszabb interjút készítsek vele folyóiratunk, a Várad számára. De a szimatom nem csal: látogatásunk jó alkalmat kínál arra is, hogy riportba örökítsem nagytudományú partnerem környezetének, annak a kishazának a szellemét, amelyik zavartalan szemlélődésre (M. G. megfogalmazása) készteti őt.
A családi birtok
Mielőtt érdemben elkezdenők a magasabb szellemi régiókban való röpködést, arról faggatom, hogyan emelt magának remetelakot a hegyközszentimrei szőlőhegyen. „Ez a mi családi szőlősünk volt. Az úgynevezett Jeges-féle birtok, anyám részéről. Volt egy öreg pince, egy pajta is, meg elől a szőlő. A kollektivizálás idején mindent elvettek, a pajtát lebontották, a környéken szinte minden pincét leromboltak, de a miénknek megkegyelmeztek. Gondolom, azért, mert elég jó lehetett, akkor is bort tartottak benne. Amikor a 90-es évek elején visszaadták a szőlőst, az első években nem sokat törődtem vele, mással voltam elfoglalva, többek között az Összmagyar alternatívában összegyűjtött »szövegeimet« írtam, és nyakig benne voltam Magyarországon a közéletben, a politikában. A birtokot bérbe adtuk, az utolsó bérlő nem csak a szőlőt pusztította ki, hanem a betonkarókat is kiszedte, úgyhogy semmi nem maradt. Amikor 2006-ban idejöttem főállásban a váradi egyetemre, bár Anikó húgom bent lakott a városban, eldöntöttem, hogy ez az a hely, ahol egy kicsit vissza lehet gyökerezni, és akkor kértem meg Guba Jenő unokatestvéremet, hogy a csapatával (amely most a váradi Várban munkálkodik), építsen nekem a pincére egy házat.”
Ha jól számolom, Guszti barátomnak tizennégy jó éve volt ahhoz, hogy gyermekként élvezhesse ezt a hosszúmezői dűlőben megbúvó kisvilágot. „Persze, hogy sokat jártam, pontosabban szekereztem ide – kapom a megerősítést –, ez egy fiúgyerek számára valóságos paradicsom volt. Engem elsősorban nem Szalárdhoz köt a gyerekkorom, ahol születtem, hanem két másik helyszínhez. Az egyik ez a szentimrei, ahol inkább a szüret az emlékezetes számomra. Jeges nagyapám, meg Apám, amikor valami tennivalója volt, gyakran kihozott magával a hegyre. A másik, bizonyos szempontból még fontosabb helyszín a Berettyó túloldaláról ide látszó Újfegyvernek. Mások észre sem veszik, de én mindig látom, amikor odanézek. Ugyanis ott volt az apai nagyszüleim tanyája. A Molnár-ág Hódmezővásárhely környékéről származik. Ott is tanyasi emberek voltak, kétlakiak, ugyanis a tanyatulajdonosnak általában a legközelebbi településen is volt háza. Nekünk Szalárdon volt a házunk, a nagyapáméké mellett, a Kerek-malom-utcán, és pár kilométerrel odébb, az Újfegyvernek fölötti »dombtetőn« volt a tanya. Gyerekkoromban minden nyarat ott töltöttem.” „Tehát számos gyökér köt ehhez a kistájhoz” – mondom. – „Igen, ez az én Heimatom, az én tájhazám” – bólogat. „Összevissza közel egy hektárnyi terület a családi birtok, ebből körülbelül tíz árnyit újból beültettem vagy 800 tő szőlővel. Hát nem egyedül, szerencsére, van itt a szomszédságban egy segítőm. A pincéje, meg a szőlője itt van az enyém mellett. Kocsis Imrének hívják, az apja korombeli, jó barátom, a fia, Imi, a »fogadott keresztfiam« meg segít nekem a munkálatokban, mert egyedül nem győzném, meg nem is akarom magam nagy szakértőnek kiadni. Van vagy negyven szilvafám is, az államtól »örököltük«, nem a téesztől, mert a termelőszövetkezet ezt a határrészt annak idején átadta az állami borgazdaságnak. Nem az errefelé hagyományos veresszilva, inkább a ringlóhoz hasonlít, de annál keményebb, és később beérő, nagyon finom pálinkát lehet főzni belőle. És van jó pár Stanley is. Ebből minden ősszel igazi, üstben főzött szilvalekvárt készítünk a húgaimmal. Harmincvalahány körtét, meg vagy tíz kajszibarackot már én telepítettem. Azok most fordulnak termőre.”
Házigazdánk elmondja, kezdő szőlőmívesként nem az itt megszokott fajtákat telepítette, hanem a gránátvörös bort adó Cabernet-Sauvignon-t és Merlot-t, a fehér bort adó fajtákból pedig a magasabb cukortartalmú Chardonnay-t és Szürkebarátot. Arra észrevehetően büszke, hogy a Chardonnay-t ő hozta be először Szentimrére.
A háromlaki ember
Alig melegedünk meg a felső traktus könyvekkel kibélelt, kályhaduruzsolásos hangulatában, házigazdánk egy míves kupát kotor elő, A szentimrei borverseny aranyérmes bora, 2014. felirattal. „Ezt az én Chardonnay borom kapta. Háááát nem tudom, hogyan, de sikerült – kérkedik szerényen. – Másoknak – elsősorban a »keresztfiamnak« – is benne van a keze munkája. A kora tavaszi metszés, a permetezés persze az én »gondom«, de nem az én dolgom, az ekézés meg végképp nem. Bár mi lovas népek volnánk. Nagyobb gazdák voltunk, mindig lovak között forgolódtam gyerekkoromban, de lóval bánni, lovagolni nem tanultam meg. Kisebb koromban megtanulhattam volna, de inkább olvastam, elbújtam, amikor kapálni kellett menni.” Amikor a falut elhagyva felkapaszkodtunk a Molnár-portához vezető köves úton, meggyőződhettünk arról, hogy valóban remetelakhoz közeledünk, hiszen nem sok házat láttunk a környéken. „Van itt egy nagyobb gazdaság a szomszédságomban, az Úr Zsigmondé, neki valóságos borászati komplexuma van, pincéi, ő a szentimrei bor fő termelője és forgalmazója, Váradon is van vagy hat üzlete. Zsigmond profi szőlész-borász, EU-s támogatással dolgozik, teljesen gépesített gazdasága van, nagy inoxtartályokban tárolja a borait, és télen-nyáron egy csomó embernek munkát ad a környéken. Tőle is szoktam tanácsot kérni. Az övéhez képest az én borom, akármennyire jónak sikeredett, csak »kézműipari« termék. De hál’Istennek vannak, akik épp az ilyet kedvelik.” Tudomásom van arról, hogy Molnár Gusztáv háromlaki ember, nem fér a fejembe, miként engedheti meg magának azt az időbeni fényűzést, hogy egy-egy esztendejét három helyen múlassa. Mivel a mindenütt egyszerre jelenlevőség képességét nem birtokolja, rá is kérdezek erre a talányra. „Alapvetően a Pest melletti Csömörön lakom családostól, már vagy húsz éve kiköltöztünk a fővárosból. Télen többnyire ott tartózkodom, ide csak olyankor jövök, amikor óráim vannak, vagy a bort kell lefejteni, palackozni. A másik rezidenciám egy Mezőtúr és Gyomaendrőd között megbúvó vízparti faház, a Hármas-Körösnek vannak ott holtágai. Nyáron imádom ott múlatni az időt, emlékeztet az én tanyasi gyerekkorom hangulatára. Az kint van, mindentől távol, a vizes világban. (A pontos „cím”, ha érdekel: »Peres holtág, Vakota-zug«.) Ahhoz képest még a szentimrei hegy is a civilizáció csúcsa, annyira eldugott helyen van. Nem egyetlen meghatározott helyem van, hanem egy Tájhazám, amelyik Mezőtúrtól Szentimréig terjed. Ami az érdekes, hogy az í-ző nyelvjárás odáig terjed nyugat fele. Mezőtúron is íznek. De nem annyira jellegzetesen, mint Biharban, meg nem mondják a lónak, hogy lú, és a diftongusos au-zás is inkább itteni sajátosság. Egyébként – ha már szóba került – tudod-e, hogy hol van a keleti határa az í-ző nyelvjárásnak? Nagyjából egybeesik a hajdani Biharország határaival, Kalotaszegen Magyargyerőmonostor az utolsó még í-ző település. Bunyitay Vincétől tudom, akinek négykötetes nagy művét – amelyet te adtál ki újra – egyetemista koromban Kolozsváron apróra kijegyzeteltem. Lényegében a nyarat Mezőtúr és Szentimre között osztom meg. Persze, tavasszal, ősszel, amikor zajlik az egyetemi félév, akkor Váradon megtartom az óráimat, de amint végzek, jövök ki a hegyre. A városban csak olyankor maradok, amikor valamilyen rendezvény van, amin részt akarok venni, vagy színházba megyek. Egyébként nem élek teljesen remeteéletet, hisz folyton jövök-megyek – jó kis Suzuki Sx4-esem nélkül nem is tudnék létezni –, no meg szoktak látogatóim is jönni. Odakint, a ház mellett van egy grillező meg egy kemence. Az utóbbit a gyimesközéploki Korbuly Laci bácsi építette nekem. Nagy forgalom nincs, van egy szűkebb baráti köröm, ők látogatnak meg.”
Pinceportya
Lazításként szemlére indulunk. Helynévmániás lévén, riporterségem az iránt érdeklődik, hogy kísérőnk milyen határrésznevekkel, dűlőnevekkel ajándékozhat meg? A már hallott Hosszúmező mellé begyűjtöm balkéz felől a Bocskai, odébb a Koppány, túloldalt a Gárdony (helyi kiejtés szerint: Gárdon), lentebb, a faluban a Kulcsár-domb neveket. – Megannyi legenda és valós történelmi esemény hordozói. Vagy elpusztult falvaké, mint a Szalárd határában fekvő Adorján és Latobár. Gusztáv mutogatná is, mi, merre van, de a Berettyó mentén terjengő ködfátyol csak Adorján várának öregtornyát engedi láttatni a tájból. Bizonygatja, hogy bár az itteni dombok csupán két-háromszáz méter magasak, de napfényes időben különlegesen tág perspektívát kínálnak, akár tíz falut is befoghat a tekintet, szemközt, a folyó túlsó oldalán a Hegyköz meg a Rézalja megannyi tornya látható. „Ha a Hosszúmező és a szemben lévő dombvonulat tetején meghúzódó Síter között képzeletbeli vonalat húzunk – mutatja Gusztáv, a ködgomollyal mit sem törődve –, az egyben egyfajta nyelvhatár is. Szentimrétől nyugatra és északra húzódik a színmagyar Érmellék, míg a Berettyó túloldalán, Margitta fele már zömmel románok laknak. Ez az a vidék, ahol jó Szalárdi János, a Siralmas magyar krónika írója elbúcsúzva az Élesden letáborozó fejedelemtől, »sűrű oláh falvak között haladva« átvágott egy másfajta hegyen, hogy a Berettyóhoz kijutva szülőfaluja felé vegye az irányt.”
Aztán a birtok jobb oldalán húzódó elég mély árokra terelődik a szó: „Ez volt a Mélyút. Eredetileg valószínűleg vízmosás volt, ma már jócskán feltöltődött, de gyerekkoromban még ki sem látszottak belőle a szekerek. Ott összetalálkozni nem lehetett, hiszen nem tudták egymást kikerülni. A szekéren ülők messziről kurjongattak – különösen szüretkor –, valahogy jelezték, ha már valaki elindult egy irányba, hogy a másik, szemből érkező várja meg a kereszteződésben.” Amikor Molnár Gusztáv „aranyérmes borász” a pincéjébe invitál bennünket, egy helyi vonatkozású – mint kiderült, általa nem ismert –bortörténeti adalékkal próbálom viszonozni a szíveslátást. „Feljegyeztem magamnak egy ilyet – magyarázom –, Bél Mátyás azt írta 1726-ban, hogy a szentimrei bor »dicsőségben a váradival vetekszik, mindkettő kedves az ivóknak, s a fejnek nem árt, egészséges«. – Ezek alapján feltételezhető, hogy a soktudományú »hungarus« férfiú – aki a saját identitását úgy határozta meg, hogy »lingua Slavus, natione Hungarus, eruditione Germanus«, tehát tót (szlovák) anyanyelvűnek, magyar nemzetűnek és német műveltségűnek vallotta magát –, forgolódhatott itt…”
Ahogy a fehérre meszelt gádorban kezdünk lefelé ereszkedni a pince félhomályába, menten érezni a falakat, a mennyezetet borító, a borászathoz nélkülözhetetlen nemespenész illatát. „Nem minden pincében van ilyen – bizonygatja alvilági kísérőnk
–. Hátul vannak a régi pálinkák. De ezeket különlegesebb alkalmakra tartogatom. Nemrég, Stanik István ex-sógorom – lapotok alapítója – 60. születésnapján te is ihattál belőle. Most a 2014-es évjáratút fogod megkóstolni, nem ült még eleget a hordóban, de szerintem már iható. Ha egyetértesz, kaptok belőle egy kis kóstolót. Számomra ez a pince, Ady után szabadon, a szentimrei Pimodán. Amikor kint elég hideg van, a pince kifejezetten kellemes, olyankor itt szoktam olvasgatni a verseit. Különösen a magyarság katasztrófáját mindenkinél pontosabban látó sorai nyűgöznek le. Foglalkoztat, hogy megcsináljam – legalább e-book formájában – az én válogatott Ady-kötetemet. Egy Kosztolányi vagy egy Babits soha nem engedte meg magának, hogy nagyon rossz verseket is írjon. Ady zseniális dolgai mellett habozás nélkül ontotta az élvezhetetlen verseket is. Úgy érezte, ő ezt is megteheti. Nem szabad a teljes Adyt olvasni, mert akkor elterelődik a figyelmünk arról, amit ő meglátott. A szentimrei Pimodán persze csak távoli, halvány mása az Ady által megélt Magyar Pimodánnak, amely az eredeti, Baudelaire-féle világfájdalomnál is mélyebb, tragikusabb és végzetesebb volt. Mi már nagyon messze vagyunk ettől, bár még mindig »ennek isszuk a levét«. Hogy is jövünk mi ahhoz, hogy a pár év híján száz év óta tartó elkábultságunkat összehasonlítsuk az ő mindezt előre látó transzcendens kábulatával! Mindenestre ennek a pincének van valamelyes Pimodán-hangulata. Néha szükségünk van a lebegésre, amit persze nem szabad túlzásba vinni.
Egy kis szeszszag terjeng, ez attól van, hogy tegnap fejtettük a borokat, ma pedig, miután elmentetek, folytatjuk. Ugyanis Szentimrén mindig február első szombatján van a borverseny. Amikor megnyertem azt a díjat, személyesen nem vehettem részt, és a szomszédom, Kocsis Imi »aratta le a babérokat«. Most már követelik a »céhmesterek«, hogy személyesen jelenjek meg a borászok vetélkedőjén.”
Gusztáv a pince előterében nagy rámolásba kezd Péter kollégám segítségével, akiről kiderül: ő is épp olyan otthonosan mozog a szőlész-borász eszközök körében. Addig rakodnak, amíg az egymásra halmozott darálók, prések mögül előtűnik egy felirat: JEGES PÁL KOVÁCS MARGIT, 1935. „Ő volt az én Jeges dédnagyapám és Kovács leánynevű dédnagyanyám, aki mellesleg hozományba kapta ezt a földet (jó, csak egy részét, a többit kivásárolták a testvérektől). Jeges Pál építette az eredeti pajtát, amelyből csak ez a betonkád maradt meg, amelyen a felirat van. Gyerekkoromban ebbe daráltuk a szőlőt. Aztán itt van ez a régi, különleges, kézi meghajtású prés, az van ráírva, hogy FLEISCHER ÉS TSA. KASSÁN. Nemrég újíttattam fel, és mondhatom, tökéletesen működik. Itt ez a kicsi prés – folyatja a gyűjtemény bemutatását –, ennek is hasznát vesszük, amikor valamelyik fajta szőlőből túl kevés van. Kint van egy nagyon öreg, kovácsolt prés, csak az alja van öntöttvasból, a préskosarán az ANDRÉNYI ÉS TSA NAGYVÁRAD-ARAD felirat olvasható. Ez is monarchiabeli, természetesen.”
Végezetül immár pálinkás butykosokkal felfegyverkezve visszatérünk a felső traktusba, néhány korty ital, és egy mangalicakolbász-kóstoló erejéig. A Monarchia hangulatának idézése tovább folyik: „A Molnárok egyik ősapja vízimolnár volt északon, a Garam mentén, hithű református család. Amikor jött a rekatolizáció, Gyömrőbe mentek, majd onnan is tovább, Hódmezővásárhelyre, ahol ránk ragadt a Gyömrői előnév. Ezért mi Gy. Molnárok vagyunk tulajdonképpen. Nálam már lekopott a Gy. Amikor apám 1948-ban beíratott az anyakönyvbe, nem voltak hajlandóak bejegyezni. A Jegesek nagyon érdekes népség, a Hajdúságból került Szentimrére az üknagyapám kántortanítónak. Őseik marhahajcsárok voltak, lábon hajtották el Spanyolországig a jószágot. Jól megülték a lovat, a puskával is tudtak bánni, a bogrács is ott volt a nyeregben. – Alighanem innen van, hogy szeretek bográcsban főzni…”
A tágas, amerikai konyhás ebédlőben, amely télen dolgozószoba is, alig van szabad fal. Ahol nincs könyv, ott két, díszesen bekeretezett negyvennyolcas poszter van – nem tudom, annak idején hogyan nevezhették –, majd négy, szintén századeleji stílusban bekeretezett nagyalakú fénykép. „Azok a Molnár- és Bende-ági dédszülők – kezdi rá vendéglátónk, amikor látja, hogy a falakat pásztázzuk –, mellette meg a Vasárnapi Újság két melléklete, amelyek eredetileg Molnár dédnagyapám szalontai házában függtek a falon. Ő 1903-ban vásárolt egy százholdas birtokot a Szalonta melletti Madarászon, és erősen függetlenségi párti érzelmű volt. A még ma is igen csinos, közvetlenül az emlékpark melletti egykori házukat pár évvel ezelőtt mutatta meg nekem Dánielisz Endre helytörténész. (A világháború után költözött a család egy része Szalárd környékére.) De ne gondoljátok, hogy becsavarodtam, ez az erős századelő-fíling onnan van, hogy harmadik éve vezetek egy kutatást a Sapientián, amelynek címe A magyar nemzeti hegemónia dilemmái a száz év előtti Magyarországon. Remélem, 2018-ra könyv lesz belőle.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)2015. február 7.
Ki is vezeti most a Román Hírszerző Szolgálatot?
Eddigi viszonylagos névtelensége után hirtelen az újságok első oldalára került Florian Coldea, a Román Hírszerző Szolgálat ügyvivő igazgatója. Nem biztos, hogy örvend a hirtelen jött népszerűségnek, hiszen egyrészt egy titkosszolgálat vezetője – akárcsak az intézmény – inkább a névtelenséget kedveli, másrészt viszont Elena Udrea vádjai hívták fel rá a figyelmet.
Zöldségárus, terrorelhárító…
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) ügyvivő igazgatója, a 44 éves Florian Coldea az Arad megyei Tornován született. Korábban korábban még egy alkalommal szerepelt neve az újságok első oldalán: a Bagdadban elrabolt három román újságíró kiszabadításában való részvétele miatt – akkoriban a munkatársai maguk között csak „007-es ügynöknek” nevezték.
Florian Coldea ipari szakközépiskolát végzett, szüleinek állítása szerint pedig a család ARO-típusú terepjáróval zöldséget árult a piacon. Másfél évet tanult a temesvári műegyetemen, tanulmányait azonban abbahagyta, mivel több vizsgán sem kapott átmenő jegyet.
Eléggé „későn érő” diák volt: csupán 25 éves korában, 1996-ban végezte el a Mihai Viteazul Hírszerző Akadémia pszicho-szociológia karát. Az első államvizsgán szintén megbukott, csak második nekifutásra volt sikeres. Igaz, nemsokára doktori címet is szerzett, katonai hírszerzési témakörben. Hírszerzői sikerében – ugyancsak bukaresti lapértesülés szerint – nagy szerepet játszott egyik rokona, az 1989 előtt a Securitate terrorelhárító egysége, az USLA parancsnokhelyettesi tisztségét betöltő Dan Gheorghe, aki „átmentette” magát a Román Hírszerző Szolgálatba, ahol egyébként a csausiszta-szárny” egyik képviselőjének ismerték.
Florian Coldea politikai vonalon Traian Băsescu embere volt, „hátországát” a Demokrata Liberális Párt két, hangadó aradi politikusa, Gheorghe Falcă és Gheorghe Seculici biztosította. A Román Hírszerző Szolgálat honlapján közölt életrajzából kiderül, hogy hírszerzőként „komplex antiterrorista küldetésekben, akciókban és műveletekben vett részt a Román Hírszerző Szolgálat külföldi partnereivel együtt”.
Kis ideig a SRI Terrorizmust Megelőző és Leküzdő Felügyelőségén dolgozott, és már 33 évesen az ország legfontosabb titkosszolgálata igazgatójának, George Maiornak az első helyettese lett. Politikai megfigyelők szerint „felfelé bukásában” – egykori szekus protektora mellett – nagy szerepet kapott az elrabolt román újságírók kiszabadításában játszott szerepe. Erről konkrét adatok ugyan nincsenek, az ügycsomót Traian Băsescu jó időre titkosította, a román sajtó szerint azonban Florian Coldea egyike volt a kiszabadításukra irányuló akció vezetőinek.
Furcsa cetlik
Florian Coldea neve azonban számára kellemetlenebb esetekben is felmerült. Mircea Geoană, a Szociáldemokrata Párt akkori elnöke 2007-ben két fénymásolattal bizonyította, hogy Traian Băsescu államfő felkérésére a titkosszolgálatok munkatársa kompromittáló anyagokat gyűjtött az alkotmánybíróság tagjairól, pontosabban Ion Predescuról, Nicolae Cochinescuról és Aspazia Cojocaruról. Mircea Geoană szerint a fénymásolatokon Coldea aláírása szerepelt, ezért a pártelnök kérte az államfő, a SRI teljes vezetősége lemondását, illetve Florian Coldea vád alá helyezését.
A későbbi vizsgálatok bebizonyították, hogy a fénymásolatok eredetije valóban Florian Coldea íróasztaláról származnak, és maga sem tagadta, hogy a „cetlik valahogy elkallódtak”. A fénymásolatok végül is semmit sem bizonyítottak, mert arra is fény derült, hogy a SRI semmilyen jelentést nem készített az alkotmánybíróság említett tagjairól. A kivizsgálások idejére Florian Coldeát felfüggesztették tisztségéből, ám végül minden megoldódott George Maior megállapításával, miszerint „a Román Hírszerző Szolgálat nem végzett politikai rendőri tevékenységet”.
Florian Coldea öt hónappal a botrány kirobbanása után ismét elfoglalhatta titkosszolgálati tisztségét, mi több, Traian Băsescu jóvoltából 2008-ban dandárparancsnoki, 2012-ben vezérőrnagyi, 2014-ben pedig altábornagyi rangot kapott.
500 ezer eurót kért?
Korábban is terjedtek olyan hírek, hogy Florian Coldea a dâmboviţai hatalmat szolgáló, kulisszák mögötti szálak mozgatója, mi több, a romániai igazságszolgáltatást is befolyásolni tudja. Erre nincsenek bizonyítékok, ám most a SRI ügyvivő igazgatóját Elena Udrea most azzal vádolja, hogy volt férjétől, Dorin Cocoştól az altábornagy 500 ezer eurót kért – készpénzben – a szociáldemokrata Sebastian Ghiţă televíziójának támogatására.
A több dossziéban is a legkülönfélébb bűncselekményekkel megvádolt Elena Udreának arról is tudomása van, hogy Victor Ponta Coldeát leváltotta volna tisztségéből, ha megnyeri az államfőválasztást. Florian Coldea ugyanis – Udrea szerint – Klaus Johannist támogatta. Elena Udrea szerint egyébként minden gondja-baja a Florian Coldeával való konfliktusából származik. Igaz, erre semmilyen bizonyítéka sincs.
Mindezek kapcsán Florian Coldeát hétfőn hallgatja meg a Román Hírszerző Szolgálat tevékenységét ellenőrző parlamenti bizottság.
Bogdán Tibor
maszol.ro2015. február 7.
Putyint és Orbánt is bírálta Johannis egy interjúban
A putyini politika összeférhetetlen a 21. század Európájának együttélési alapelveivel – jelentette ki az osztrák Profil című lapnak adott interjúban Klaus Johannis, aki Orbán Viktor magyar kormányfő "kétkulacsos" politikájáról is beszélt.
Az államfő szerint az ukrán válság fejleményei kijózanítóan hatnak az európai döntéshozókra. „Évtizedekig azt hittük, hogy Európában nem lesz többé háború. Sajnos, ez nem így van. Rendkívüli helyzetekben készek kell lennünk megvédenünk országunkat” – jelentette ki.
A lap Budapest és Moszkva közeledéséről is kérdezte Johannist, emlékeztetve arra, hogy Vlagyimir Putyin elnök hamarosan Magyarországra látogat. Az államfő ezt a jelenséget a gazdasági válság „furcsa hatásaival” magyarázta. Hozzátette, hogy ez visszafordítható folyamat. „Nem lehet sokáig kétkulacsos politikát folytatni” – utalt Orbán Viktor magyar kormányfőre.
Johannis felidézte, hogy Romániában konszenzus alakult ki a pártok között a védelmi kiadások növeléséről. Elismerte, hogy a pénzre más területeken is szükség van, ám szerinte az országnak nincs alternatívája. „Egy beláthatatlan kimenetelű háborús konfliktus szomszédságában élünk, nem ülhetünk ölbe tett kézzel” – jelentette ki.
maszol.ro