udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
7649
találat
lapozás: 1-30 ... 451-480 | 481-510 | 511-540 ... 7621-7649
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2017. január 28.
Ismét Temesváron vendégszerepel az M Studio
A jó, a rossz, meg a …
Évek óta visszatérő vendégnek számít a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színpadán a sepsiszentgyörgyi M Studio. A sokáig Erdély egyetlen hivatásos mozgásszínházának számító társulat legfrissebb, decemberben bemutatott előadását hozza el február elején a temesvári közönségnek.
A jó, a rossz meg a k**va anyád című táncelőadást Fehér Csaba rendező-koreográfus jegyzi. A nonverbális előadás a vadnyugati forróvérű nőcskék és még forróbb fejű banditák világát eleveníti meg. Az alkotók ajánlója alapján a történet igen egyszerű. Egy kis közösségről szól, akik mindennapjaikat egymás közt élik meg és élik túl. Az unalom elűzésére egymást szórakoztatják. A mulatságnak és a párbajoknak itt hatalmas szerepe van. A társadalom nem kívánatos elemei kerültek ide, ebbe a nem hétköznapi porfészekbe, ebbe a nem akármilyen kisvárosba, amelynek a neve El Perdido.
A sepsiszentgyörgyi vendégelőadásra február 2-án este 7 órától kerül sor a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház nagytermében.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)2017. január 28.
Alkalmi Szélhárfa (– két új verseskönyv –)
Fekete Vince és Lövétei Lázár László legutóbbi verseskötete némiképp rendhagyó, mintha kitérők, megállók vagy épp az erőgyűjtés lenyomatai lennének. A megállapítás nem kisebbíti a felismerést: a Szélhárfa. 99+1 haiku (Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2016) és az Alkalmi (Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2016) izgalmas, a korábbiakhoz joggal mérhető könyvek.
Fekete Vincénél korábban, ilyen mértékben, bejáratlan terep a haiku, és nem meglepő, ismerve gazdag eszköztárát, kreativitását és találékonyságát, hogy helyenként sajátos csapáson haladva foglalkozik a műfajjal. Az eredeti, japán haiku egyik sajátossága, hogy nagy szimbolikus-metaforikus sűrítettségű lírai pillanatfelvétel, amely az értelmezés során kibontható, tágítható, formailag is meghatározott logikája mentén. Sokat hordoz a keleti világérzékelésből, szemléletmódból, az európai olvasó számára gyakran ugyanolyan mértékben érezhető, mint amennyire érthető. Az elmélyült szemlélődés verse, alkotói önpróba is, tömörségéhez képest sokkal többet közlő.
A Szélhárfa versei egyszerre épülnek be az eredeti és az idők során magyarrá vált haiku hagyományába, azzal helyenként párbeszédet folytatva, illetve gazdagítják azt – mondhatni – a székely mentalitás és kifejezésmód árnyalataival (a köznapi szófukar beszéd összhangban lehet a haiku fogalmazásmódjával), például az Érdem és a Magyar matek című versekben. Erős ráadást jelentenek a verscímek, sornyi gondolattöbbletet adva hozzá a háromsorosokhoz. Láng Orsolya illusztrációi telitalálatok: a fekete-fehér, minimalista vonalrajzok nem magyarázzák a verseket, hanem hangulatukat, hatásukat felerősítik.
„Székelyesen” megkomponált kötet a Lövétei Lázár Lászlóé: az alkalmi versek, amelyekből a könyv építkezik, műfajként laza kötődésmódot feltételeznek, egymáshoz is, az eddigi szerzői életműhöz is, itt mégis sajátos értelmezéshálót hoznak létre, reagálva egymásra, korábbi LLL-kötetekre (Két szék között, Zöld), elődökre és pályatársakra. Ezzel párhuzamosan és ebben az értelemben egymástól olykor távol eső földrajzi (és vers)terek (New York, Róma, Csíkszentdomokos), illetve szintén nagy íveket kirajzoló, az alkotói pálya különböző idősíkjait is jelentő időpontokat mér össze, önértelmezően is.
A nem egészen hatvan oldalon, az egyszerűen-nagyszerűen -nak/-nek, illetve -ról/-ről címmel ellátott két ciklusban sokféle írás sorjázik, gyermekversre, mondókára emlékeztetőtől balladaszerűig, eklogától szonettig, rondótól képversig (utóbbiak egészen meglepő visszatérést jeleznek ehhez a napjainkban szunnyadó formához – vagy formabontáshoz), ám többek között az fűzi a szövegeket élvezetes együttessé, hogy egyszerre képeznek műhelynaplót és olvasónaplót is. Egyrészt szerzői önreflexiókat (mintha az olvasáshoz útjelzőket) találunk az alcímekben („tájleíró költemény”, „zsörtölődő rigmus” stb.), másrészt az alkotó számára fontos, különböző kontextusokban lényeges idézeteket a mottókban, ajánlásokban (legtöbbet Adytól és Aranytól), valamint ezek továbbgondolását, -értelmezését a versekben.
SZONDA SZABOLCS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. január 28.
Dr. Vitéz Szőts Dániel, 1925–2017 (Orvosainkra emlékezünk)
Éppen egy héttel eltávozása előtt (január 15-én), szokás szerint vasárnap délelőtt még utoljára felhívott telefonon, s nagyon erőtlen hangon mondta: „Én többet nem írok, nem olvasok, mert igen-igen gyenge vagyok. A többit írd meg te!”. Nem mondta ki, de most már tudom, hogy egyféle búcsúzásnak szánta ezt a telefonhívást. Fél évszázadot jóval meghaladó ismeretségünk, kollegiális kapcsolatunk, barátságunk szakadt meg ezzel a beszélgetéssel.
* * *
Emlékezéseit megörökítő egyik könyvében írja egyebek között, hogy „boldog ember voltam”, annak ellenére, hogy életének háromnegyede abban a huszadik században telt el, amely a sok technikai csoda mellett annyi bajt és nyomorúságot zúdított az emberiségre. Neki a csodával határos módon sikerült kikerülnie a rá leselkedő csapdákból. Nagy múltú, jómódú család második gyermekeként született. Édesanyja híres marosvásárhelyi patikus lánya, apai ágon Szőts Mihályt és Szőts Bálintot 1614-ben a Bethlen Gábor-féle katonai összeíráskor Kőrösön nemesként (nobiles) jegyezték. Édesapja, Szőts Ernő erdészmérnök Bánffy báró erdőrengetege felügyelőjeként a Felső-Maros mentére került, az ottani virágzó fatelepeknek művelt polgári tisztviselői, jó iskolái voltak, s a két Szőts gyermeknek, Lalának és Daninak lehetősége német és francia nyelvet is tanulni és a román gyermekektől a román nyelv alapját is elsajátítani.Az elemi elvégzése után a kisdiákot a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba íratták, ahol nyolc évig bentlakó diákként ismerte meg a mikós szellemet, amely jó útravalónak bizonyult, hiszen egészséges közösségi magatartást, népéhez, hazájához és szülőföldjéhez hű, munkaszerető, Istenben hívő és bízó, tudományt kedvelő, hagyományt tisztelő szellemet jelentett. 1943 nyarán érettségizett.
Az édesapja pályáját szerette volna folytatni, be is iratkozott a soproni egyetem erdőmérnöki karára, de tervébe beleszólt a háború. 1943. október 4-én be kellett vonulnia katonának. A kiképzési idő és a tartalékos tiszti tanfolyam letétele után, 1944. július 31-én, 19 évesen az Úz völgyébe irányították, ahol ekkor még béke volt, de augusztus 26-án már megjelentek a Vörös Hadsereg katonái. Több napig tartott a harc Aklostól Csíkszentmártonig, és nagyon sok székely katona hősi halált halt. A fiatal tizedes állandóan utóvédharcokban küzdött mind Székelyföldön, mind Erdélyben, egészen megsebesüléséig. A kórházzal vitték nyugatra Szencig, onnan már felgyógyulva Németországba mint munkaszolgálatost. Aztán a Linz melletti Ebelsbergben amerikai fogságba esett. Kalandos körülmények után, 1945. november 19-én ért haza, megjárva e két év alatt a poklok poklát.
A kolozsvári Bolyai Egyetem Marosvásárhelyre költöztetett orvosi karára iratkozott be, ahol 1951-ben végzett. Megnősült, feleségül véve az ugyancsak háromszéki gyökerekkel rendelkező Botos Ibolyát, és mindketten Gyimesfelsőlokon lettek körorvosok. A kötelező két év körorvosi munka után közegészségügyi szakemberré képezte magát, és Csíkszeredában dolgozott. Közben született két gyermekük: Tünde, aki orvos, és Dániel, aki zenetanár lett.1959. november 1-jén költöznek Sepsiszentgyörgyre, ahol az akkor SANEPID-nek nevezett közegészségügyi intézetnek lett a szakorvosa, s néhány évvel később igazgatója egészen nyugdíjba vonulásáig, 1988-ig.
A nemsokára bekövetkezett változás után Háromszéken nagyon sok feladat várt megfelelő gazdára. Ezek közül ő meglehetősen sokat felvállalt és ellátott. Így lett a református vártemplomi egyház presbitere, majd a Sepsi Református Egyházmegye főgondnoka s egyházkerületi küldött. De elvállalta a budapesti Segítő Jobb Humanitárius Alapítvány Kovászna megyei főorvosi tisztségét is, és sok székely betegnek tette lehetővé a magyarországi gyógykezelést. Ellátta a Székely Mikó Kollégium Véndiák Társaságának elnöki tisztségét, tagja volt a gróf Mikó Imre szoborállító bizottságnak. Akár az előző években is, ezután is ő szervezte az osztálytalálkozókat. Egy ilyen találkozón kezdeményezte az elhunyt osztálytársak emlékét megörökítő kopjafa állítását a várfal mellé, amely aztán szép hagyománnyá nőtt, ma már több tucat kopja hirdeti a hajdani mikós diákok emlékét. Az illyefalvi Keresztyén Ifjúsági Diakóniai Alapítványnak is alapító tagja lett. Egy időben a háromszéki Vitézi Rend székkapitánya, s legfontosabb személyisége, kezdeményezője, szervezője az Úz-völgyi harcok megemlékezéseinek. Szinte élete utolsó percéig résztvevője és színes egyénisége a sepsiszentgyörgyi Szerdai Baráti Asztaltársaságnak. Munkásságát több kitüntetéssel jutalmazták, amelyek közül csak hármat említünk: Fogolyán Kristóf Fehér Angyal-díj, Pro Urbe-díj és Pro Comunitatu Covasnae-tagság.
* * *
A Közegészségügyi és Járványellenes központ igazgatóját, az egészségügyi törvények betartását ellenőrző, több mint száz tudományos dolgozat szerzőjét tudós bürokratának képzelhetnénk, csakhogy ez a tudós hivatalnok szinte elrejtőzött egyéniségének szeretetreméltóságában. Szép emberi tulajdonságai csodálatos harmóniában mutatkoztak: hivatalában lelkiismeretes, udvarias, de a pontos munkát megkövetelő igazgató. A természetben annak szépségeit csodáló, megőrzésére törekvő ellenőr. A családban gondos férj és apa, a társaságban hangulatos, nótázó, anekdotázó, víg cimbora. Mikós diákként boldog, együttműködő diák. Fiatal katonaként jó bajtárs, a hazáját védő jó katona. Az irodalmat passzívan és aktívan művelő, zenéhez, képzőművészethez, filozófiához értő ember. Úz-völgyi „szereplései” már-már a játékosságba átcsapó, de általa halálos komolysággal játszott alakítások voltak. Eltávozásával nagy űrt hagy maga után. Csak a tudat vigasztalhat, hogy szelleme, szülőföld- és hazaszeretete, Székelyföldhöz való ragaszkodásának példája megmarad, amíg a Kárpátok e kanyarjában magyar szó hallatszik. Amíg lesznek kopjafaállító fiak és unokák, akik az Úz völgyébe is elzarándokolnak, amíg lesz fogékony lélek múltunk befogadására – amelynek írásaiban, könyveiben annyi morzsáját összegyűjtötte és közölte –, addig ő is élni fog.A Vártemplom melletti református temetőben helyezték örök nyugalomra 2017. január 24-én.Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. január 28.
Esélytelen próbálkozás
Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt (SZDP) vezetője, a képviselőház elnöke szerint nincs olyan „kockázat”, hogy a parlament elfogadná a Székelyföldnek területi autonómiát előirányzó törvénytervezetet.
Dragnea rámutatott: az SZDP és liberális koalíciós partnere „egy pillanatig sem fog tétovázni” a tervezet elutasításával, amelyet alkotmányellenesnek tartanak. „Sajnálom azonban, hogy léteznek ilyen kezdeményezések, mert ezek feszültséget szítanak a lakosság egy részében, és olyan lelkiállapotot idézhetnek elő, ami nem valami pozitív” – tette hozzá.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. január 28.
Honosítás és meghonosodás Csíkszeredában (Mérlegkészítő beszélgetés Zsigmond Barna Pál főkonzullal)
Hatévi szolgálat után február elsejétől visszatér Budapestre Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál. Az állampolgári honosítás dandárját levezénylő diplomatával hokiról, könnyes bejegyzésekről és örök erdélyiségről is beszélgettünk.
– Milyen Csíkszereda fogadta, amikor odaérkezett?– Nagyon hideg, mínusz 26 Celsius-fokot mértek aznap, amikor 2011. február elsején feleségemmel, négy gyerekkel és egy belga juhász kölyökkutyával megérkeztünk. Ennek következtében aztán az első látogatást az állatorvosnál tettük, mivel a kutyus megfázott. Amúgy nagyon barátságos Csíkszereda fogadott, hamar befogadott bennünket, mi meg egykettőre belaktuk a várost, megszoktuk az iskolát. Én lelkes voltam, Isten hatalmas adományaként, életem lehetőségeként kezeltem a megbízatást, nagyon hittem benne.
– Miért éppen önre esett a választás, hogy Székelyföldön képviselje Magyarországot? Foglalkoztatta ez a kérdés?
– Természetesen, de igazából soha nem találtam meg rá a választ. Miután korábban is voltak kapcsolataim a közélettel – bár akkor éppen az üzleti szférában dolgoztam –, megkerestek a külügyminisztériumtól ezzel a lehetőséggel, és én igent mondtam. Bizonyára közigazgatási és menedzseri tapasztalatom, erdélyi származásom és helyismeretem is közrejátszott a felkérésben, hiszen teljesen új rendszert kellett létrehozni. Háromfős képviseletből jóval nagyobb létszámmal dolgozó konzulátusi struktúrát kellett felépíteni.
– Mi volt az első főkonzuli megnyilvánulása?
– Egy bemutatkozó sajtótájékoztató. Mivel akkor még a Magyar Jégkorongszövetség alelnöke voltam, és három fiam is hokizott, a kérdések egy része természetesen ezt a témát is firtatta. Elsősorban azonban a honosítás, az állampolgárság témaköre érdekelte az újságírókat, hiszen az volt akkor a nagy újdonság, illetve tevékenységünk mindenekelőtt ezt a célt szolgálta. Már akkor nagy volt az érdeklődés a honosítás iránt, az emberek egyfajta történelmi elégtételként kezelték az Orbán Viktor miniszterelnök által vezetett kormány biztosította lehetőséget. Az elsődleges feladat pedig, amivel megbíztak, a hivatal felállítása, a honosítási folyamat megszervezése volt.
– Gondolom, nem érte meglepetésként, hogy épp a csíkszeredai főkonzulátuson volt legnagyobb az ostrom…
– Természetesen számítottunk rá, hogy a csíkszeredai képviseletre vár a legnagyobb léptékű honosítási feladat. Részben arra is, hogy folyamatos tájékoztatásra, az eljárás ismertetésére lesz szükség, hiszen mindenki akkoriban ismerkedett a folyamatokkal. Kezdetben alig tudtunk eleget tenni a hatalmas nyomásnak, az első évben két műszakban fogadtuk az igényeket, és nagy örömmel tölt el, hogy ma is folyamatos és élénk az érdeklődés. Százezres nagyságrenden vagyunk túl, a trendek alapján pedig a 2018-as magyarországi parlamenti választásig a honosítottak összesített száma minden bizonnyal eléri az egymilliót.
– Az alaptevékenységen túl milyen további feladatokat szánt a konzulátusnak?
– Igyekeztünk részt venni Székelyföld közéleti tevékenységében, szerepet vállaltunk több oktatási, kulturális, sportrendezvény kezdeményezésében, szervezésében. Fontosnak tartottam, hogy a konzulátus polgárjogot nyerjen a székelyföldi intézmények között, mint olyan intézmény, amely folyamatosan jelen van, és amelyre mindig lehet számítani. A honosítási tevékenység sikerén túl – ami elsősorban a teljes magyar közigazgatás nagy sikere – több olyan kezdeményezésünk volt, ami hosszabb távon is megállta a helyét. A Lázár-házban tartott könyvbemutatók, kiállítások ma már Csíkszereda legnagyobb érdeklődéssel övezett rendezvényei közé tartoznak, a magyar bornak a régióban való megismertetését, népszerűsítését célzó Magyar Borkerekasztal esetében pedig akár konkrét gazdasági haszonról is beszélhetünk. Fontosnak tartom a Konzul-kupa sportesemény-sorozatát, az immár hagyománnyá izmosodó, a Sapientia egyetemmel és az OTP-vel közösen szervezett Pénzidomár elnevezésű gazdasági vetélkedőt. Az évfordulós rendezvények, ünnepek is kiemelt szerepet kaptak, és mindig örömteli eseményként tartottuk számon a magyar közélet és kormányzat szereplőinek székelyföldi látogatásait, amelyek a régió iránti kiemelt figyelmet jelezték.
– Megbízatása során külügyminiszter-váltásra is sor került, ami a külgazdasági hangsúlyok növelését célzó szemléletváltást is hozott. Mindez hogyan volt érvényesíthető Székelyföldön?
– Valóban, 2014-től hangsúlyosabban jelent meg tevékenységünkben a gazdasági szempont, gazdasági ügyekkel foglalkozó kollégával is gyarapodtunk. Megújult a marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi gazdasági irodák tevékenysége, ami az irány fontosságát jelzi. Székelyföldön ugyanakkor egy sajátos nemzetpolitikai szempontú gazdasági irány is jelentkezik: a helyi magyar vállalkozások támogatása. Ennek jegyében hirdette meg a Nemzetpolitikai Államtitkárság a külhoni fiatal magyar vállalkozók éve programot is, az erdélyi magyarságnak ugyanis akkor van jövője, ha a gyermekvállalás, a biztonság, a kiszámíthatóság tényezőin túl a megélhetés sem jelent gondot, ha elegendő, jó minőségű munkahely is rendelkezésre áll.
– Megbízatása évei alatt milyen irányvonalakat követett a magyar vállalatok székelyföldi terjeszkedése?– Egyre hangsúlyosabb a régió iránti érdeklődés és jelenlét, dolgozunk is a folyamat erősítésén. A turizmust tekintjük kivételesen fontosnak – ez ugyanis a régió egyik fő jövedelmi forrása –, de azt is, hogy az itt előállított termékek fokozott mértékben találjanak piacra Magyarországon. Ennek ösztönzése és magyarországi képviselete is a konzulátus célkitűzései közé tartozik, még akkor is, ha nem ágyazható be a klasszikus külgazdasági tevékenységbe, hiszen oda-vissza típusú tevékenységgel van dolgunk.
– Milyen viszonyt sikerült kialakítani a román államhatalom régióbeli képviseleteivel?
– Ez a kapcsolattartás elsősorban a prefektúra székelyföldi intézményeire szorítkozott. Voltak prefektusok, akiknél a bemutatkozó látogatásban ki is merült a dolog, másokkal jobb kapcsolatot sikerült kialakítani. Elsősorban a szimbólumhasználattal összefüggésben lévő kényesebb kérdésekben igyekeztem ismertetni és megértetni a magyar kormányzat álláspontját, miszerint a kétnyelvűség, az anyanyelv használata nem sérti a román állam szuverenitását, megítélésünk szerint egyenesen gazdagítja Romániát. A fogadtatás vegyes volt, jellemzően kitérő válaszokat kaptam.
– Kárpótolhatta a magyar állampolgársághoz jutó emberek esetenként a harcedzett diplomata érzéseit is próbára tevő hálája...
– Valóban, sok emlékezetes pillanatban, élményben volt részünk a honosítási folyamat, illetve az eskütételek során. Akadt olyan idős ember, aki harmadszor lett magyar állampolgár. Az emlékkönyvben egymást érik a megható bejegyzések, megemlékezések szülőkről, nagyszülőkről, akiknek már nem adatott meg, hogy felvegyék vagy újra felvegyék a magyar állampolgárságot. És akiknek nevében a gyermekeik is hatalmas elégtételként nyugtázzák a honosítás aktusát.
– Milyen hat évet hagy maga után a Zsigmond család?
– Öt fiam van, közülük négyen Csíkszeredában jártak iskolába, életükben öt és fél esztendő nagy idő. Csak köszönettel tartozunk a Petőfi Sándor-iskola és a Márton Áron Gimnázium pedagógusainak. A három nagyobbik hokizik, játszottak a Sportklub színeiben a magyar bajnokságban is, de a bőrükön tapasztalhatták meg egy-egy Sportklub–Steaua meccs hangulatát is. Fontosnak tartottuk – és nemcsak én apaként – a román nyelv megtanulását is, több-kevesebb eredménnyel ugyan, de a nagyobbik fiam például román nyelvvizsgára készül. Meggyőződésem, hogy mindannyian és visszavonhatatlanul kicsit erdélyiek is lettek. Ma is emlegetjük, hogy megérkezésünk után alig egy hónappal a fiam úgy érkezett haza edzésről, hogy apa, nem jó a kaszkám… Szóval, esetükben például a kaszka/sisak vagy a borkán/befőttesüveg értelmezése soha nem ütközik már nehézségekbe.
– Miért megy el Csíkszeredából, milyen feladat várja? És mit tanácsol az utódjának?
– Csakis azért, mert hat év igen hosszú idő a diplomáciában, és már két ízben hosszabbították meg a megbízatásomat. Az utódomnak talán azt adnám tovább, amit én is kaptam útkezdéskor Misovicz Tibor államtitkár barátomtól: úgy dolgozzatok, hogy az állomáshelyeteken szeressék Magyarországot. Legfeljebb annyit tennék hozzá, hogy minden erejével képviselje Magyarország és az erdélyi magyarság érdekeit. Jómagam a továbbiakban is a közéletben készülök tevékenykedni. És változatlanul őrzöm a korábban is élő kapcsolataimat Erdéllyel, amelyeket most már a közös családi emlékek is erősítenek.
Dr. Zsigmond Barna Pál
Marosvásárhelyen született 1972-ben. Érettségi után 1990-ben Magyarországra ment, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán diplomázott. Ezt követően Svédországban tanult nemzetközi jogot a Svéd Intézet ösztöndíjával. Több publikációja is megjelent kisebbségi jogi témában. Miután a versenyszférában dolgozott ingatlanbefektetési és vagyonkezelési területen, több éven át tevékenykedett a közigazgatásban is. Nős, öt fiúgyermek apja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. január 28.
Vita az iskolaátszervezésről
Éles vitát váltott ki a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola Puskás Tivadar-iskolába való beolvasztása Kovászna Megye Tanácsának csütörtöki soros ülésén.
A témát az utolsó napirendi pontnál, a különféléknél vetette fel Fazakas Péter, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselője. Jelezte, tudja, hogy nem a megyei tanács hatáskörébe tartozik az ügy, de úgy ítéli meg, érdekli a közösséget. Sajnálatos eset történt Sepsiszentgyörgyön, mondta, hozzátéve, magyar többségű tanács megszüntetett egy magyar iskolát, beolvasztva azt egy másikba. Ilyent elképzelhetetlennek tartott eddig. Az iskola új igazgatója úgy sejti, az igazi ok nem a tanulók számának fogyása. Fazakas Péter feltette a kérdést: Vajon nem azért van ez, mert az igazgató az egyetlen, akit nem sikerült az RMDSZ-nek a zászlaja alá hajtania? Hiszen ezelőtt három héttel még versenyvizsgát hirdettek az igazgatói tisztségre, most meg felszámolják az iskolát.Tamás Sándor tanácselnök, egyben az RMDSZ háromszéki elnöke közölte, nem tudta, hogy az igazgató nem RMDSZ-tag, s hozzátette, a szervezet hozzájárulását adta, hogy Komán László versenyvizsgázhasson. Itt a baj! – szólt közbe indulatosan Balázs Attila tanácstag, az EMNP megyei elnöke. A képviselő többször is indulatosan közbeszólt, az elnök figyelmeztette, akkor beszéljen, ha szót kap. Balázs Attila kifakadásában támadta az RMDSZ-t, a szövetség két tanácstagját, Keresztély Irma volt és Kiss Imre jelenlegi főtanfelügyelőt.Keresztély Irma elmondta, Sepsiszentgyörgy önkormányzata elektronikus közbeszerzés útján hatástanulmányt rendelt a helyzet orvoslására. Ő egyéni vállalkozóként jelentkezett, szerződést kötöttek, és elkezdték a munkát. Szakember társaival közösen feltérképezték, hogyan alakult a városban a gyereklétszám, ezt lebontották iskolák szintjére, az oktatás nyelvére is. Végül javaslatokat fogalmaztak meg az azonosított gondok orvoslására. A csapat négy gyakorlati javaslatot nyújtott be, mindeniknek voltak pró és kontra érvei, ezeket is leírták. Egyik változat szerint minden iskolát egyesíteni kell, a második szerint két-két iskolát, a harmadik szerint városi konzorciumot kellene létrehozni, a negyedikben partnerségi szerződéssel lehet a problémát átívelni.
Kiss Imre közölte, pártállástól függetlenül Komán László nyerte meg az igazgatói versenyvizsgát, a politikai színezet nem számított. Felelevenítette a tanoda történetét: az Olt textilipari és a Perspektíva szakközépiskola összevonásával jött létre a Kós Károly szakközépiskola, tizennyolc évig volt igazgatója, ismeri a helyzetét. Az évek során a tanulók létszáma csökkent, míg 2002-ben 960 tanuló járt az iskolába, jelenleg 380-an vannak. Közel 12 ezer négyzetméteres felületével a megye legnagyobb oktatási intézménye, ez nem tartható fenn, gondoljunk csak a fűtésre – mondta Kiss Imre. Az átszervezésről való döntést a helyi tanács hozta meg, a tanfelügyelőség láttamozza. Az iskolának nem lesz jogi személyisége, de nem számoltak fel egyetlen osztályt sem – tette hozzá.Végezetül a tanácselnök elmondta, nem lehet felkészületlenül, indulatokkal vitázni.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. január 29.
Elhunyt Borbély Imre
Életének 69. évében, súlyos betegség következtében ma éjjel elhunyt Borbély Imre erdélyi vegyészmérnök, politikus, politikai elemző, volt Hargita megyei RMDSZ-képviselő, a román parlament egykori tagja, a Magyarok Világszövetségének egyik volt vezetője.
Borbély Imre 1948-ban született Temesváron. 1974-ben szerzett vegyészmérnöki diplomát a temesvári műszaki egyetemen. 1977 és 1990 között tudományos kutatóként dolgozott, öt találmányát szabadalmazták. Tőkés Lászlónak az 1989-es forradalomba torkolló temesvári ellenállását stratégiai tanácsaival segítette.
1990-ben a Temesvár Társaság külső tagjaként a kezdeményezője és az egyik értelmi szerzője volt a Temesvári Kiáltványnak, és a kiáltvány 8. pontjának, amely három törvényhozási ciklusra eltiltotta volna a kommunista nómenklatúra és politikai rendőrség tagjait a politikai szerepvállalástól. A kiáltvány a romániai kommunistaellenes mozgalmak meghatározó dokumentuma.
A rendszerváltozás után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) keretében vállalt politikai szerepet, és a helyzetteremtő politizálás szószólója volt. 1990 és 1993 között az RMDSZ elnökség tagja, 1992 és 1996 között a szövetség parlamenti képviselője volt. Elsőként szólalt fel magyarul a román parlamentben. Politikusként a magyarság romániai társnemzeti státusát és Románia föderalizálását szorgalmazta. 1992-ben értelmi szerzője volt az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket először az RMDSZ programjába emelő Kolozsvári Nyilatkozatnak.
1996-tól a Magyarok Világszövetsége nemzetstratégiai bizottságának a koordinátoraként, majd elnökeként, később az MVSZ régióelnökeként tevékenykedett. 1996-ban tanulmányban fogalmazta meg a magyar nemzet határok fölötti reintegrációjának a gondolatát. A nemzetegyesítést a külhoni magyar állampolgárságon és a határon túli magyar közösségek autonómiáján keresztül egy szubszidiáris nemzetstruktúrában tartotta megvalósíthatónak.
Egyik legutóbbi nyilvános szereplése tavaly december 16-án volt, a temesvári népfölkelés 27. évfordulóján rendezett megemlékező fórumon, a temesvári Új Ezredév Református Központban, ahol Tőkés László oldalán, az ő egykori harcostársaként és stratégájaként nyújtott rövid áttekintést – a tisztázás szándékával – arról, ami 1989-ben és azután történt a rendszerváltás vonatkozásában.
itthon.ma//karpatmedence2017. január 29.
„Szavak... a semmi mélye felett”- Horváth István költő emléke
Negyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze. Összeállításunk a MÁSKÉP sorozatunk része.
1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál. A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik, Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.”
Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire látszik, kései nemzedékek távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.”
A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe, ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését.
A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.”
„Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek
A vasúttól, országúttól távol eső Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: - Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” - búcsúznak el mosolyogva.
A betű vonzásában
A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán.
Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával akarsz urat csinálni belőle?
A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan. Paraszt oltás a címe.
Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt. Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.”
1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának. Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.”
Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét. Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását.
Így telik el még tíz év Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a bécsi döntés nyomán – átírja a határokat: Magyarózd Romániához szakad.
„Náci Pista író lesz...”
1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – "Náci Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…" Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a Náci a ragadványnevet.
A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(...) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”.
Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza.
Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom:
„Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”.
Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni?
Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás.
Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel.
„A nagyapaember”
A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák.
Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám)
Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját.
Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Panek Kati A nagyapaember című, hamarosan megjelenő könyvéből: „Egyszer aztán kitaláltuk, hogy nagyapám ezentúl gróf Stephanus Horváth, és én leszek a kiscseléd, aki a továbbiakban kiszolgálja őt, ózdi vályogházunk teljhatalmú urát. Valóságos, igazi szerződést írtunk alá ketten, és boldogan álltam szolgálatba… Egyszer, egy tikkasztó nyári napon, szokásos munkám végeztével, nagyapám is leteszi a pennát, s szólít: - Gyere csak egy cseppet, kicsi szógám. A forgatókönyvnek megfelelően válaszolok - Mit parancsol, méltóságos gróf úr? - Azt, hogy húzzál lábbelit, mert felmegyünk a kerten a cigánysorra”
Így emlékszik Panek Kati arra a napra, amikor nagyapját először kísérte el gyűjtőútjára, először csodálkozhatott rá a falubeli cigánybanda muzsikájára. Később az asszonyok énekelte népdalokat tanulja meg, nagyapja örömére. Majd öregasszonyok balladáit, keserveseit és a siratókat is. Nem is tanulás ez, annyira megérintik ennek a muzsikának a mélységei, hogy a gyermek Panek Kati észrevétlenül szívja magába mindazt, amit hall. Attól a pillanattól kezdve életének része, állandó kísérője lesz a népi muzsika. – Ezt te hol tanultad, Apónak madara? –örvendezik büszkén a nagyapa, amikor Katiját először hallja keservest énekelni. Ekkor tudatosul benne, hogy unokája valóban tovább fogja vinni mindazt, amit ő az enyészettől meg szeretne menteni. Később, Kolozsváron meséli el Horváth István a költőtárs Kiss Jenőnek, hogy amikor unokája az öregasszonyoktól tanult katonadalt énekelte, úgy érezte mintha az idő zavarodott volna össze: az unokája siratta az ő háborúba induló édesapját. A nagyapa végül meghívja unokája leánypajtásait a szülői házba – a Tesla magnójáról szól a maga gyűjtötte tánc alá való muzsika, estéről estére, hogy a gyermek megtanuljon táncolni is. Ezek az élmények határozzák meg aztán Panek Kati későbbi, népdalénekesi pályáját, hogy amikor Erdélyben még a táncház szót se ismerték, ő már elsőként, és utánozhatatlanul énekeljen az tévé- és rádióműsorokban, majd később a táncház egyik alapítójaként zenekari kísérettel is előadhassa a Horváth István gyűjtéséből származó anyagot.
A falu múltja iránti érdeklődése Horváth Istvánnak még abból az időből származott, amikor magyarózdi gazdaként éveken keresztül részes művelője Johann Konradsheim bárónak, gróf Teleki Ilona férjének, akik a magyarózdi kastély utolsó tulajdonosai. Akkor még senki sem sejti, hogy közeledik a második világégés, és a báró menekülni kényszerül, mindent hátrahagyva.
Konradsheim bárónak szenvedélye lett Ózdon a régészkedés: hallott arról, hogy szántás közben ki-kifordít az eke egy-egy érdekesebb cserepet, szerszámot a földből. Vasárnaponként Horváth István a báróval társulva járják a falu határát: az előbbi a tudásszomjtól fűtve, az utóbbi anyagi haszonra is számítva. Számos kőkori, bronzkori wittenbergi, kora vaskori hallstatti kultúra maradványait találják meg, edényeket, dísztárgyakat, szerszámokat gyűjtenek össze, amelyeket a kastély egyik erre a célra elkülönített termében helyeznek el. Ekkor tárulnak fel Horváth István előtt olyan összefüggések a falu homályba vesző múltja és jelene között, amelyek tisztázására évtizedek munkáját fordítja majd a Magyarózdi toronyalja falumonográfia megírásakor. 1945-ben, a háború befejezése után, az EMKE küldöttjeként utazik sürgősen Kolozsvárról Ózdra, hogy megmentse, ami még menthető a kastélyban összegyűjtött régészeti anyagból. Későn érkezik, a kastélyt feldúlva találja, a régészeti anyagnak a fém- és kőszerszámait széthordták, a restaurált kerámiát összetörték. A hiányos gyűjtemény és a megrongált tárgyak egy részét a marosvásárhelyi múzeumba menekíti, a nagyközönség számára pedig megmaradnak a leírások, amelyeket a Magyarózdi toronyaljá-ban olvashatunk, amelynek előszavában ezt írja Horváth István: „Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom… Sohasem szakadtam el a szülőfalumtól…”
Az utolsó nap
Elröpülnek a gyűjtés, a megírás, a szerkesztés évei. A monográfia megjelenik. Az unoka gyermekkora véget ér. 1976-ban Panek Katit felveszik a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolára. Innen küldi nagyapjának a születésnapjára a köszöntő és egyben beszámoló levelet, amelyben csöppnyi bűntudat is lappang, hisz ő fiatalon új életet kezd, nagyszülei pedig ott maradnak Kolozsváron. „Apókám, ugye hihetetlen, hogy úgy el tudtunk szakadni a régi, 19 évig megszokottól és úgy hozzá tudtunk nőni az újhoz. (… ) Kívánom: ne csalódj bennem. És ha lehetne: legyek örömödre.”
Legközelebb a téli vakációban találkoznak. Nagyapa és unoka is készülnek a találkozásra, hosszú beszélgetésekre. A vakáció napjai gyorsan elrepülnek, a színinövendéknek január negyedikén indulnia kell vissza, Vásárhelyre. Ismerősök viszik autóval, de késnek, marad hát egy kis idő, ügyes-bajos dolgokat intézni. Kati kiszalad a Béke térre, levelet postázni. Itt találkozik – teljesen véletlenül – nagyapjával, aki hazafelé tart a Görögtemplom utcába. Unokája kérésére azonban megváltoztatja szándékát, és elkíséri őt a Mikó utcába, ahol Horváth István lánya, Kati édesanyja, Horváth Arany lakik. Az egyezség szerint oda érkezik, Katit felvenni, az autó.
Beszélgetés közben arra lesznek figyelmesek, hogy a ház előtt, az út túloldalán megáll az ismerősök gépkocsija. Indul a lány, kezében két könnyebb csomaggal kiszalad. A nagyapa is indul unokáját kikísérni, kezében egy bőrönddel. Kilép a kapun, lelép a járdáról. Az autónál a csomagokat rendezők csak az óriási csattanásra fordulnak meg. Már késő.
Utóirat
A részeg autóvezetőnek nem kell bűnhődnie tettéért. A párt és a titkosszolgálat megvédi emberét: a gázolásnak nem lesznek büntetőjogi következményei.
A magyarózdi sírkőre annak a Jékely Zoltánnak a verssorai kerülnek, aki először jelentette meg Horváth István verseit a Pásztortűzben: „Kire ficánkoló autó tiport, Nyugtasson a falud, Szegény költő-Tiborc!”
Negyven év telt el a tragikus esemény óta. Megérett az idő Horváth István újraolvasására.
„Én voltam? / Ki tudja? / Én se. / Az Idő / vízesése / lezuhintott / és elseper. / Kőből fövényszem, / mi leszel? – / kérdeném. / S kitől? / Kagylók / törött / héja közt / én is / tovább / török. / S végül / a víz is / elfelejt.” (Az idő vízesése)
|Víg Emese
maszol.ro2017. január 29.
Kelemen: meg kell erősíteni a jogállamiságot
Meg kell erősíteni a jogállamiság kereteit biztosító intézményeket, mert ha sérül a jogállamiság, elsősorban a nemzeti kisebbségek vannak kitéve a jogsértéseknek – jelentette ki szombaton Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
A politikus az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának marosvásárhelyi ülésén tartott politikai értékelőt. Hangsúlyozta: az RMDSZ évek óta mondja, nincs rendben a romániai igazságszolgáltatás működése, és most egyre több olyan információ kerül nyilvánosságra, amely megerősíti, hogy az elmúlt években Romániában „kézi vezérlésű" igazságszolgáltatás működött, amelyet politikai leszámolásokra használtak fel.
Az RMDSZ elnöke bírálta a kormányt, amiért sürgősségi rendeletekkel, a parlament megkerülésével akarja módosítani a romániai büntetőjogot, ugyanakkor úgy vélte, a parlamentnek jogában áll eldönteni, hogy indokolt-e közkegyelemben részesíteni börtönbe zárt embereket.Kelemen Hunor emlékeztetett: az új román büntető- és büntetőeljárási törvénykönyveket 2009-ben parlamenti vita nélkül fogadta el a román törvényhozás, majd többször módosították sürgősségi kormányrendeletekkel. Az RMDSZ elnöke elmondta: a parlamenti vita megkerülése vezetett oda, hogy az alkotmánybíróság a törvénykönyvek több mint negyven cikkelyét találta alaptörvénybe ütközőnek, a parlamentnek pedig azóta sem volt bátorsága ezeket összhangba hozni az alkotmánnyal.
Fontosnak nevezte a nemzetbiztonsági törvények módosítását is, mert – mint mondta – azok elavultak, és lehetőséget teremtenek a rossz alkalmazásra, aminek eredményeként az ügyészség nemzetbiztonsági lehallgatásra alapozva indíthat büntetőjogi eljárást. Példaként Horváth Anna kolozsvári alpolgármester esetét említette.
Hangsúlyozta: az RMDSZ az új parlamenti ciklusban a kisebbségi jogok bővítésén akar dolgozni, de legalább ennyire fontos számára a jogállamiság megerősítése. Harmadik feladatként a perifériára és az állam segítségére szoruló emberek segítését jelölte meg.
Reményét fejezte ki, hogy az RMDSZ-nek a román szociálliberális kormánykoalícióval kötött parlamenti együttműködési megállapodása eredményes lesz, és már a tavaszi parlamenti ülésszakban sikeresen tárgyalhatnak a kormánypártokkal a nemzeti kisebbségek jogainak bővítéséről.Kelemen Hunor úgy vélte, a tavalyi önkormányzati és parlamenti választáson való sikeres szereplés igazolja, jó döntéseket hoztak az elmúlt években, ezek között említette a szövetség 2014-es ellenzékbe vonulását, a Magyar Polgári Párttal (MPP) való együttműködés kialakítását, valamint azt, hogy az RMDSZ-nek sikerült rendezni a magyarországi kormánypártokhoz fűződő viszonyát.
MTI
Erdély.ma2017. január 29.
Tízezrek tiltakoztak a kormány közkegyelmi tervezete ellen
Ismét tüntetők vonultak utcára a nagyvárosokban vasárnap a kormány közkegyelmi tervezete ellen tiltakozva.
Bukarestben az interneten terjesztett felhívásra több mint húszezren gyűltek össze az Egyetem-téren, megbénították a közlekedést, majd a tömeg az igazságügyi minisztérium, illetve a médiafelügyelet székháza felé indult. A tüntetők szerint a kormánykoalícióhoz közel álló hírtelevíziók valótlanságokat állítottak a múlt vasárnapi megmozdulásukról, ezért azt követelik a médiahatóságtól, hogy bírságolja meg őket.
A bukaresti tüntetésen nem voltak szónokok, és pártjelvények sem voltak láthatók, de több ellenzéki párt politikusa is jelen volt a tömegben. A több kilométeres menetelés során a tömeg több tízezresre duzzadt: az Agerpres hírügynökség csendőrségi forrásokra hivatkozva több mint húszezer tüntetőt említ, a Mediafax hírügynökség legalább harmincezresre becsülte a tömeget.
Kolozsváron, Nagyszebenben, Temesváron és más nagyvárosokban is ezrek vonultak utcára.
A január elején hivatalba lépett szociálliberális kormány egy közkegyelmi és egy másik, a büntető törvénykönyv módosítására irányuló tervezettel készül enyhíteni a börtönök túlzsúfoltságán. A jobboldali ellenzék és Klaus Iohannis államfő viszont azt állítja: valójában a korrupt politikusokat akarják megmenteni a felelősségre vonástól.
A tervezetek nyilvánosságra kerülése óta mindennaposak Romániában a tüntetések, vasárnap azonban – a múlt vasárnapi több tízezres demonstrációhoz hasonlóan – ismét nagyobb szabású, az egész országra kiterjedő megmozdulást szerveztek a közkegyelem ellenzői.
Felháborodásukat növelte, hogy a kormány fő erejének számító Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke – a választási csalás megszervezéséért felfüggesztett börtönre ítélt és egy másik korrupciós ügyben vádlottként szereplő – Liviu Dragnea időközben tagadta, hogy ő lenne a tervezett bűnfeledés egyik kedvezményezettje. A kezdeményezést magára vállaló Florin Iordache igazságügyi miniszter egyértelművé tette, hogy a kormány a közfelháborodás ellenére is végig akarja vinni tervét.
A tervezeteket az igazságszolgáltatás csúcsszervei (legfőbb ügyészség, legfelső bíróság, legfelső bírói tanács), valamint Románia legfőbb szövetségesei is bírálták. Klaus Iohannis kedden népszavazást kezdeményezett a romániai korrupcióellenes harc folytatásáról és a köztisztviselőkkel szemben támasztott feddhetetlenségi követelményekről.
A kormányoldal szerint a büntetőjogi tervezetek körül az államfő szít feszültséget, hogy megcsappant népszerűségét helyreállítsa. A kabinet várhatóan szerdai ülésén dönt arról, hogy milyen formában, azonnal hatályba lépő sürgősségi rendeletként, vagy gyorsított parlamenti eljárással lépteti-e életbe a büntetőjogi módosításokat.
MTI
Erdély.ma2017. január 29.
Úgy tűnik, sikerül elkerülni az iskolák összevonását
Elismerte pénteken a Maros Megyei Tanfelügyelőség, hogy törvénytelenül vonta volna össze a nyárádszeredai iskolákat. A döntés mindenkit meglepett, de üdvözlik.
A megyei tanfelügyelőség tavaly januárban hozott határozata értelmében Marosvásárhelyen, Radnóton, Nagyernyében és Nyárádszeredában vont volna össze egyes iskolákat. Mivel ezt a gyereklétszám sem indokolta, a nyárádszeredaiak nem fogadták el (a magyar iskolák elleni támadásként is értelmezték), és a tavasz folyamán megtámadták azt a közigazgatási bíróságon.
Kétszeri halasztás után szeptemberben a törvényszék felfüggesztette a határozatot, azaz nem vonhatták össze tanévkezdés előtt a Deák Farkas Általános Iskolát és a Bocskai István Gimnáziumot. Az ügyet azonban nem hagyta annyiban a szeredai városvezetés, a polgármesteri hivatal és a helyi tanács november 8-án ismét perbe hívta a Maros Megyei Tanfelügyelőséget, azt kérve a törvényszéktől, hogy a tavaly felfüggesztett határozatot nyilvánítsa semmissé.
Az első tárgyaláson, január 27-én azonban meglepetés érte a szeredaiakat: a tanfelügyelőség képviselője úgy érkezett a törvényszékre, hogy ő maga kérte, semmisítsék meg a szóban forgó határozatot. Az alperes nem indított ellenkeresetet az önkormányzat ellen, és a szeredaiak által benyújtott dokumentumok meggyőzték arról, hogy a tavaly januári határozat törvénytelen volt, ezért kérték annak eltörlését – részletezte a várost képviselő Szentgyörgyi Ildikó jegyző rögtön a tárgyalás után.
Megkeresésünkre Tóth Sándor polgármester elégedetten nyilatkozott a döntésről: azért mentek perre, hogy elérjék ezt. „Végre van egy olyan törvényszéki perünk is, amelyet megnyerünk, ahogy eredetileg is elképzeltük. Végre győzött az igazság” – mondta a városvezető, aki szerint ehhez a győzelemhez az is kellett, hogy a tanfelügyelőség belássa: tévedett, amikor ezt a határozatot meghozta. Ami a jövőt illeti, a polgármester szerint most már nyugodtan lehet tervezni, dolgozni, a következő évre is el van fogadva a beiskolázási terv, és marad Szeredában a két jogi személyiséggel rendelkező iskola.
Trufán József, a Deák Farkas Általános Iskola igazgatója szerkesztőségünktől értesült a fejleményekről, és úgy véli, „ezzel visszatértünk a realitáshoz”. Pozitívumként értékeli és üdvözli a pénteki döntést. Szerinte két akkora intézményt, mint az általános és középiskola, képtelenség összevonva vezetni. És nemcsak a gyerekek és pedagógusok szempontjából, hanem főleg ami az adminisztrációt illeti. Ugyanis az általános iskola nemcsak Szeredában működik több helyszínen, hanem még öt környező faluban is intézményei vannak, ez összesen tizenegy udvart és legalább kétszer ennyi épületet jelent. A kisegítő személyzet tekintetében is nagyon rosszul állnak, ennyi intézményre csupán két portás, egy-egy félállású adminisztrátor és karbantartó jut, míg a nyolc hőközpontjukra egyetlen kazánfűtővel sem rendelkeznek. Sem a takarítást, sem a karbantartást nem lehet kiszerződtetni, egy-egy meghibásodást azonnal javítani kell, a takarítóknak pedig egész nap bőven akad tennivalójuk az intézményekben.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro2017. január 29.
Kapcsolat a szórvány és Székelyföld között
Megyék közti kulturális együttműködésről egyeztettek a hétvégén a háromszéki Árkoson.
Az Összetartozunk székely- szórvány program már hetedik éve működik, eddig több száz programot szerveztek, és ennek keretében egyeztettek a hétvégén Kovászna Megye Tanácsának szervezésében a háromszéki, Brassó, Fehér, Hunyad, Szeben és Máramaros megyei programfelelősök.
A múlt évben tovább bővült a partnerség, megszervezték az első Fogarasi Magyar Napokat, egy olyan településen, ahol a kilencvenes évek elején még 126-an tanultak magyarul, most viszont már nem létezik magyar anyanyelvi oktatás – számolt be Grüman Róbert Kovászna Megye Tanácsának alelnöke. Elmondta, 1910-ben még nem számított szórványnak Fogaras, hatezer lakosából négyezer volt magyar, mára viszont jóformán teljesen felszívódott az alig száz éve még erős közösség, a 45 ezer lakosból alig ezer magyar.
Kun-Gazda Kinga-Viola, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum pedagógusa arról beszélt, hogy az együttműködés keretében a Kovászna megyei minta alapján hatékonyabbá szeretnék tenni a Hunyad Megyei Értéktár Bizottság tevékenységét, dokumentálva és széles körben ismertetve Hunyad megye kiemelkedő értékeit.
A szórványmegyékben nagy igény van a néptánc-oktatásra, Kovászna megye szakmai támogatást nyújt, kiképezik vagy fejlesztik azokat a közösségi vezetőket, akik a néptánc- csoportok irányítását felvállalják – mondta Kiss Csilla a szórványprogram háromszéki koordinátora. Eldöntötték, hogy szeptemberben Háromszéken bemutatják a szórványmegyék kulturális értékeit.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro2017. január 30.
Könyvbemutató és előadás a Szent István Körben
Február 2-án 17 órától tartanak történelmi előadást az RMDSZ székházban.
A kötetben az 1940 őszén Magyarországhoz visszatért Észak-Erdély viszonyait bemutató kordokumentumokat gyűjti össze és jelenteti meg Sárándi Tamás történész, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete (Budapest) és a Pro Print kiadásában.
A Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940 c. kötet szatmárnémeti bemutatójára 2017. február 2-án, csütörtökön, 17 órától kerül sor a Szatmárnémeti RMDSZ székházban (M. Viteazu / Rákóczi u. 10. sz.).
Ez alkalommal a szerkesztő előadást tart a bécsi döntés után berendezkedő magyar katonai közigazgatásról és annak viszonyáról az itt élő - román, német, zsidó - nemzetiségekkel.
Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940. Összeállította Sárándi Tamás – Források a romániai magyarság történetéhez /Pro Print, Csíkszereda, 2016/
szatmar.ro2017. január 30.
Kétnyelvű feliratok kihelyezőit küldi Magyarországra egy nagyromán
Több mint százezer nézettsége van annak a videónak, amelyet egy nagyromán tett fel Facebook-oldalára. Brassó város bejáratánál található kétnyelvű feliratok miatt kioktatóan azt kívánja az "elkövetőknek", hogy a nevük legyen lefordítva a személyi igazolványukban.
Hozzászólásában megjegyzi: Vegyétek a fordításitokat és menjetek velük Magyarországra vagy amerre akartok!
Annak a Brassónak nehezményezi a magyar elnevezését, amelyet először 1252-ben említenek IV. Béla egyik adománylevelében, mint Terra Saxonum de Barasu (Barasu-i szászok földje). Hol voltak akkor még a nagyromán ősei?
https://itthon.ma//erdelyorszag2017. január 30.
Engem Udvarhely elvarázsolt
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a református kollégium könyvtára is – csíki katolikusként azt addig nem tudhattam.
Egy évig voltam igazgató a gimiben, amikor jöttek, hogy vegyem át az Udvarhely-rajoni tanfelügyelőség vezetését – akkor a tanügy és a művelődés egyben volt. Töprengtem egy kicsit, de elvállaltam.Kozseni Andrásnak, a munkásból lett rajoni néptanács-elnöknek bemutattak – végig mért, a végén azt mondta, hogy szerezzen magának valami rendes öltözetet. Aztán Bertalan Sándor, a titkár mondta, hogy terepre kell járni, csizma kell, nadrág.
- Mi volt a feladata akkor?
- A kultúra odatartozott, s nagyon jó munkatársaim voltak, mint például Nagy Jenő vagy Mester Sándor. Az akkori falu egészen más volt, a falvak tele voltak iskolákkal, Fenyőkúton vagy Pálpatakán nagy iskolák működtek, Lövétén tízszer ennyi diák volt.
Akkora kultúrversenyek voltak, hogy Korondon például három napig tartott az egyik. Sófalván az egész falu zenész vagy táncos volt. Nekem életre szóló élmények voltak azok. Hiába mondják, hogy minden rossz volt, akkor még élt a falu! Nem bánom, hogy ezt az időszakot abban a beosztásban töltöttem.
- A hatvanas években érzett-e Bukarestből jövő szigort?
- A román kommunista rezsim az elején ügyelt arra, hogy a tanügy élére nagyon markáns értelmiségit nevezzen ki. Annál nagyobb megalázás nincs, amikor a tanügy vagy a kultúra élére egy iskolázatlan pártembert neveznek ki. A román kommunizmus amilyen volt, olyan volt, de akkor olyan akadémikus volt a tanügyminiszter, aki a Sorbonne-on végzett.
Akkoriban, a hatvanas évek végén volt egy enyhülés a rendszerben – maga a rendszer a történelem szemétládájába, süllyesztőjébe került, ott is van a helye. De a rendszeren belül emberek élnek és azoknak a teljesítménye különböző lehet.
1968-ban, amikor volt a változás, kialakultak az új megyék. Eleinte úgy volt, hogy itt lesz a megyeközpont. Fazakas János jött ide más aktivistákkal, nekem akkor is beszédet kellett mondanom. A beszédet teljesen Benedek Elek Halljátok, emberek? című kötetének politikai publicisztikái alapján írtam.
- Pozitívan értelmezte akkor, hogy Udvarhely megyeközpont lesz?
- Igen, mert úgy láttuk, hogy rengeteg közjogi, adminisztratív, gazdasági pozitívummal fog járni és a Székelyföld felemelkedését fogja szolgálni, erről határozottan meg voltam győződve. Aztán kitört Csíkban a ribillió, napokig tüntettek, a csíki csoport meggyőzte Ceaușescut, hogy Csíkszereda legyen az új megye központja.
Megtörtént, és nemsokára jöttek, hogy vállaljam el a megyei tanfelügyelőség vezetését. Innen még mentünk páran, Gotthárd Béla is akkor lett rajoni főügyészből megyei főügyész, de mások is voltak még. Gondoltam, segítek összeverbuválni, aztán hazajövök.
Ott laktam Csíkban hétköznap, a feleségem, Judit idehaza tanított tovább, én csak hétvégenként jártam haza. Rengeteg munka a nyakamba szakadt, nagyon sokat kellett járnom terepre, de aztán néhány év múlva már nem akartam maradni, beleuntam, haza akartam jönni.
Szerencsém volt, mert a tudományos munkát nem hagytam abba. Volt egy olyan tudományos anyagom arról, hogy az első világháború után mi történt a megyében. De kutattam a harmincas évek Munkás-Paraszt Blokkjának a történetét is – ez a baloldali magyar szervezet részt vett a választásokon is, négy képviselője is bejutott a parlamentbe. Írogattam a Korunkba, A Hétbe, a Hargita Kalendárium majd minden számába egy-egy történelmi témát.
Tulajdonképpen ennek köszönhettem, hogy néhány hónapi főtanfelügyelői működés után, 1968 nyarán „hazaengedtek" Csíkból. A gimibe viszont nem tudtam, és nem akartam menni, mert ott két nagyon kedves kollégám, Dobos Ferenc és Vida Gyula tanították a történelmet – így az 1-es általános iskolába, a mai Tompa Lászlóba kerültem történelemtanárnak. Nagyon megszerettem a tanítást.
- A gimnáziumba hogy került vissza?
- 1972-ben a Malom utcában laktunk a családdal egy államosított házban, amikor Ilyés László – utódom a tanfelügyelőségnél – mondta, hogy szeptembertől el kell vállalnom az gimnáziumot. Az addigi igazgató, Papp András az új, ipari iskola (a mai Kós Károly Iskolaközpont) vezetője lett. Én 72-től egészen nyugdíjazásomig a gimnáziumban maradtam.
- A hetvenes években már jött a szigor fentről, a magyar oktatást már kezdték elsorvasztani...
- Igen. Kemény harcokat kellet vívni azért, hogy a matematika osztályok megmaradjanak. Amikor szorítottak, mindig súgtam meg a matricásoknak vagy a tehnósoknak, s a mérnökök, részlegvezetők aztán a pártgyűléseken akkora hisztit csaptak, hogy nem mertek hozzányúlni az osztályokhoz. A mérnöki elitnek a gyerekei a gimibe jártak, azokkal nem mertek ujjat húzni a megyénél sem, főleg a Tehnoutilajban volt ilyen szempontból nagy összetartás és szellem.
A textilosztályok létesítését Szabó Álmossal, a készruhagyár igazgatójával megoldottuk, felszereltük az osztályokat. Amikor ipari líceum lettünk, a műhelygyakorlatot úgy oldottuk meg Petres Gyulával, aki a Tehno igazgatója volt, hogy az ipari gyakorlatot ott végezték a diákok a gyárban – de közben matekeztek! A Matricagyárban is ugyanígy csináltuk, s én azért reszkettem, nehogy baleset legyen, hogy kiderüljön a turpisság.
Aztán 1985-ben a magyar igazgatók nagy részét leváltották az országban, engem is. Utána is ottmaradtam történelemtanárnak, s aztán a rendszerváltás utáni időszakot szerettem a legjobban. Akkor már lehetett beszélni mindenről, a diákok is szerették, az nagyon jó időszak volt.
- Hogy élte meg a rendszerváltást?
- Nem volt konfliktusom, nem fenyegettek, tanítottam tovább. Közben tanultam angolul, németül és nagyon élveztem a tanítást. Megismerkedtem a Békehadtest itteni tagjaival, ők jártak hozzánk, az egy nagyon jó időszak volt.
Ami a kutatásokat illeti, akkor nagyon komolyan tudtam foglalkozni a tudományos dolgokkal, 1993-ban az iskola 400 éves évfordulójára megjelent a gimnázium története, de azon kívül is foglalkoztam az oktatástörténettel. A Lakiteleki Alapítvány pályázatán hatvan pályázóból első díjat nyertem a gimnázium történetével, a budapesti Gellért Szállóban volt a díjátadó.
- Ahogy visszatekint az életére, van-e valami, amit megbánt? Van-e olyan dolog, amit másképp csinált volna?
- Én az életem nagyrészét leéltem és azt hiszem, hogy nem csináltam volna másképp semmit. Az ember tetteit és sorsát befolyásolja az, hogy milyen géneket örökölt, milyen családi környezetből jött, milyen iskolái voltak – ettől én meredeken soha nem kanyarodtam el.
Esetleg többet kellett volna foglalkoznom a tudományos munkával. De a világ megfordult és ma sokkal érdekesebb, ha a kutyákról írnak egy könyvet vagy a konyhaművészetről.
- Megfordult abból a szempontból a világ, hogy a hatvanas-hetvenes években egy fiatalnak mennyi lehetősége volt székelyföldi magyarként. Hogyan látja ezt?
- Hálás vagyok a sorsnak. Én egy olyan faluban voltam gyerek, ahol csak egy rádió volt, orvos nem, csak bábaasszony. El lehet képzelni, hogy a kommunikáció milyen volt. Ma viszont használom a számítógépet, önállóan gondolkodom, híreket nézek, nem vagyok rabja ideológiáknak. Ez egy óriási dolog, nem is lehet összehasonlítani azzal, amit mi átéltünk annakidején.
Az egyik unokám Birminghamben tanul, a másik Budapesten dolgozik, a harmadik Münchenben jár egyetemre. A világ ma más. Vannak árnyoldalai is a mai világnak, például az interneten, a Facebook-on való névtelen mocskolódás, de ez vele jár.
- Mit tart élete legnagyobb tanulságának?
- Amikor az ember így az élete vége felé jár, akkor hajlik arra, hogy ilyen egységes választ adjon, hogy például jobban vigyázzon az egészségére. Sokat foglalkozunk azzal, hogy életben, mozgásban tartsuk ezt a rozoga testet.
Ma ez a válasz nem egészen kielégítő, mert túlteng benne, hogy vigyázz az egészségedre, de azért van benne annyi igazságmag, amit a fiatalok is megszívlelhetnek. Amikor az ember fiatal, akkor könnyelműen bánik magával. Pedig az öregkort megérni szép dolog éssok szépség van az öregkorban.
A másik üzenet pedig az, hogy a gondolkodásban legyen önállósága az embernek. Lehet akármilyen rezsim, ideológia, azt azért mindjárt nem szabad lenyelni. Annak vannak olyan torzulásai, amik nagyon csúnyán végződnek. Bizonyos szellemi szabadságot, függetlenséget az utolsó pillanatig meg kell őrizni, nem szabad sohasem feladni. Sok alkalom van arra, hogy az embert elkapja a gépszíj. Szerintem a falusi környezetemből jött ez az óvatosságom.
Bár néha a környezetemben kellett mutatnom, hogy én milyen „vonalas" vagyok, kettős életet éltem: az egyik volt az igazgató-tanfelügyelő, ami kötelezett bizonyos dolgokra, de emellett volt a másik életem, ami szent volt. Természetemnél fogva mindig szerettem a csendes, magányos meditálást, gondolkodást, tanulást. Szerettem idézni Goethe Faustjából Faust monológját: „Ha visszatérek szűk szobámba s a lámpa meghitt fénye int, / Oszolni kezd keblem homálya, s a szív magára lel megint."
KATONA ZOLTÁN
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)2017. január 30.
Beczásy Antal festőművészre emlékeztek
Beszélgetéssel és kiállítással emlékeztek a tíz éve elhunyt Beczásy Antal festőművészre csütörtök délután a csíkszeredai Ave Art galériában.
Barátok, művésztársak, tisztelők gyűltek össze, hogy a néhai festőművészre emlékezzenek egy meghitt beszélgetés keretében. A kiállított képek nagy részét – amelyeket három hétig lehet megtekinteni – a művész csobotfalvi otthonából hozták el a szervezők. Bíró József, az egyik kezdeményező, az esemény elején rámutatott, a jelenlévőket Beczásy Antal köti össze.
„Az alapelképzelés az volt, hogy a munkákat értékelje a szakma, mi pedig beszélgessünk egy kicsit az emberről, Tóniról. Hogy felelevenítsük az apró történéseket, a kicsit vastag vicceit. Mert az is hozzátartozott Tónihoz, hogy a környezetével szemben rendkívül kritikus volt. Azokkal szemben, akik az akkori lehetőségekkel éltek és azt be is vallották, nagyon ellenszenvesen viselkedett, annak ellenére, hogy kénytelen volt ő is abban a korban élni. A többieket mindig „vörös patkányként” emlegette, és egyéb „kedves” jelzőkkel illette, hogy szolgálták a rendszert, és akkor is festettek vörös csillagot, zászlókat, amikor azt nem volt muszáj. Mert Tóni nem festett olyant, és mégis megélt” – vezette fel a beszélgetést Bíró.
Fejet kell hajtanunk Beczásy Antal és a munkássága előtt, aki egy nagyon különleges személyiség volt – fogalmazott Márton Árpád festőművész. „Beczásy Tóni csak egy van. Száz festmény közül is rögtön lehet látni, melyik az ő alkotása. Én 1957-ben ismertem meg. Csodáltuk őt annak idején, és mit ad a Jóisten, 1958-ban együtt felvételiztem vele Kolozsváron. Akkor ő nem jutott be, de két év múlva bekerült a tanárképző főiskolára. Amikor csak lehetett, bejött a műtermünkbe. Tóninak mindenről külön véleménye volt, és kioktatott. Ő megmagyarázta, hogy hogyan kellene festeni és rajzolni” – emlékezett vissza.
Szóba került továbbá a művész egyik jelentős alkotása, a Kontyoló, amely jelenleg a csíkszeredai városházán látható. „Elkészítette diplomamunkáját, amely a főiskola életében egyedülálló volt. Ceaușescu idejében egy kontyolót megfesteni kihívás volt. Elég sok baja is származott ebből. A diplomamunkájával lépett be a képzőművészeti életbe Csíkszeredában. A kiállítás már meg volt rendezve, megérkezett Tóni, leszedett vagy nyolc képet, kirakta a méretes munkáját és mondta: én most ide felrakom, csináljatok, amit akartok” – mesélte nevetve Márton Árpád. A témához kapcsolódva Kristó Tibor költő elmondta, mielőtt a városházára került, a múzeumnál volt az alkotás megőrzésre. „Pali bácsi (János Pál múzeumigazgató – szerk. megj.) fogadta a képet, én akkor ott dolgoztam a múzeumnál, és ki volt adva, hogy a 4–5 méteres alkotást fel kell szerelni. Nem volt egyszerű, finoman, nagy odafigyeléssel kellett dolgozni. Közben Tóni meg-megjelent a vár udvarán és elkiáltotta magát: hol a várkapitány? A képet le kellett hozni, hogy ő tudja ellenőrizni, rendesen őrizzük-e, van-e valamilyen karcolás rajta. Ezt többször megismételte. Aztán egyszer találkoztam a városban vele, kértem, te, Tóni, ne mind hülyéskedj, én kell lecipeljem állandóan, és többet nem jött.”
Szó volt még a vacsárcsi templom hat éven keresztül készült oltárképéről, Szekeres elvtárs kibotlasztásáról, a munkavédelmi pannókon való újításairól, a költészethez való viszonyáról, a kávéból készült freskóról és a művészi precizitásáról is, a szabadságáról, a humorérzékéről, elcsattant pofonokról. Arról, ahogyan élt, ahogyan alkotott. A jelenlevők egyetértettek abban, hogy a művész születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából, jövőben egy nagyszabású kiállítást kellene szervezni a munkáiból. „Sok-sok érdekes dolog van vele kapcsolatban. De ami az alkotásainak a mélységét, a felfogását illeti, rá lehet ismerni a munkájára száz közül is. Az erdélyi és a szűk környezetünknek egy olyan egyénisége volt, hogy jóval szegényebbek volnánk nélküle. Valami olyasmit alkotott, ami egyedülálló. És ki merte mondani, vállalta azt a dolgot, amiben hitt. A csíkszeredai kulturális hagyományainkhoz hozzátartozik, fejet kell hajtsunk előtte. Ezzel adósok vagyunk Tóninak” – zárta a beszélgetést Márton Árpád.
A művészről
Beczásy Antal 1938. augusztus 28-án született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a csíkszeredai gimnáziumban végezte. 1958-tól a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes táncosa volt. 1960-tól a kolozsvári Pedagógiai Főiskola rajztanári szakának hallgatója, 1962-től a csíkszeredai Olt Kisipari Szövetkezet kerámiarészlegén dolgozott. 1963-tól a marosvásárhelyi bábszínház díszlettervezője, 1964-től a koloszvári Képzőművészeti Akadémia hallgatója, ahol kiváló mesterei Andrássy Zoltán, Bălău Mircea, Mohi Sándor, Nagy Imre. Egyfajta metafizikus átvilágítottság, titokzatosság lengi be székelységábrázolását, elsősorban vízfestésű tájait és kompozícióit. Nagy Imre munkásságát tekintette példaképének. 2007. január 11-én halt meg. (Forrás: Kájoni János Megyei Könyvtár)
Péter Beáta
Székelyhon.ro2017. január 30.
Rozmaring és Fehér liliom: közösséggé formálódtak Csíkszentimrén
Közel tizenhárom éve működik néptánccsoport Csíkszentimrén. A néptáncolás mozgalommá nőtte ki magát, gyerekek és fiatalok, valamint a szülők is lelkesen részt vesznek és támogatják ezt a tevékenységet. Néptánccsoportokat bemutató sorozat következik.
A csíkszentimrei néptánccsoport 2004-ben alakult újra, ugyanis a hatvanas évek végén már volt néptánccsoportja a településnek, egész mozgalom alakult ki akkor, több mint százan táncoltak a csoportban. Közülük sokan a Hargita együttesnél folytatták a táncolást. Az újraalakulás már 2002-ben elkezdődött, ekkor kérte fel a helyi önkormányzat Pál Erzsébetet és Pál Bélát – az egykori néptáncmozgalom lelkes tagjait –, hogy tanítsák meg a fiatalokat táncolni.
2004: az új időszak kezdete
2004-től a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes két táncosa, Kosa Gabriella és Ábrahám Róbert vette át a csoport irányítását, két évvel ezelőtt pedig János Gabriella és Szabó László kezdte oktatni a kicsi és nagy csoportot is, a Rozmaringot és a Fehér liliomot – elevenítette fel a csoportok történetét Fülöp Kinga, a település alpolgármestere.
„Azon kívül, hogy a szociális kompetenciákat fejleszti a néptánc, egy nagyon jó csapat kovácsolódott össze. Fontos a gyerekeknek, hogy mozgásban legyenek. Az éneklést, a táncokat a székely társadalom újra kell tanulja, ez a fajta közösségi tudás tovább kell éljen, mert ha nem, akkor elveszítjük ezt a kis társadalmi, közösségi életformánkat. Ezért ezt a mozgalmat életben kell tartani, fenn kell tartani, és minden áron minél több gyereket be kell csábítani. A mostani oktatók nagyon alkalmasak erre, mert nagyon szeretik a gyerekek, a fiatalok és a szülők is őket. Óriási lépéseket nem lehetett tenni, mert folyamatosan változnak az egyének, elmennek gyerekek, jönnek újak, és valamilyen szinten őket is fel kell zárkóztatni. Tehát olyan nagy dobbantások nem történtek, de ez a folyamatos kitartó munka elvezetett oda, hogy legutóbb karácsonykor bemutatták az első önálló egyórás produkciót. Ez egy óriási teljesítmény volt, és nagyon jól sikerült. A táncosok is nagyon jól érezték magukat, és a közönség is látott egy újszerű dolgot, úgyhogy van fejlődés. Az is nagyon sokat segített, hogy legutóbb tiszteletbeli házigazdái voltunk a csíkszeredai Ezer Székely Leány Találkozónak, és az egésznek a hangulata annyira megfogta a közösséget, nem csak a gyerekeket, a szülőket is, hogy nagyon kihatott a néptánc iránti lelkesedésre” – hangsúlyozta Fülöp Kinga.
Fontos lenne az anyagi biztonság
János Gabriella néptánctanár elmondta, az oktatás során az a céljuk, hogy minél több táncot megismertessenek a gyerekekkel. Ő már korábban is oktatott táncot Szentimrén, de akkor kevesebb gyerek járt táncolni. Mostanra értek meg – úgy létszámban, mint tudásban –, hogy egy műsort be tudjanak mutatni. Mint mondta, Szántó Ágota kultúrfelelős nagyban segíti a munkájukat, ő gondoskodik a teremről, ő tartja a kapcsolatot napi szinten a gyerekekkel, és ha szükséges, a pénteki alkalmakon kívül, pluszórákat is tart. Az alpolgármester rámutatott, noha nehéz az anyagiakat előteremteni, a szülők nagyrésze az ügy mellé áll, és a „sok kicsi sokra megy” elv alapján próbálják minél gazdaságosabban beosztani a pénzt, hogy jusson szoknyavarrásra is, az oktatók benzinköltségére, esetleg kiszállásra is. De jó lenne, ha néhány vállalkozó felkarolná és fontosnak érezné ezt a mozgalmat, mert ha van egy biztos anyagi háttér, akkor könnyebb lenne fenntartani és nagyobbakat álmodni.
Jó a hozzáállás
Szabó László, a csoportok másik oktatója lelkesen mesélt arról, hogy milyen jó a hozzáállás a néptáncoktatáshoz a szülők, a gyerekek és a helyi önkormányzat részéről. Mert, mint mondta, mivel több településen is oktat, találkozott már olyan helyzetekkel, hogy az önkormányzat nem karolta fel a csoportokat, és az meg is látszik a munkán. Ezért is bólintott rá két évvel ezelőtt a felkérésre, amikor az Ezer Székely Leány Találkozó előtt felkeresték. „Édesapám ágáról a gyökereim is oda vezetnek, és utólag sok minden kiderült a családfáról. Most több unokatestvéremet is tanítom. Jó látni a hozzáállást, ha valamire szükségünk van, szólunk Fülöp Kingának, és mindig az a válasz, hogy megoldjuk. Így vásároltak szoknyákat, cipőket a csoportoknak. A gyerekek is ügyesek, aki frissen érkezik is, hamar felzárkózik a többiekhez. Öröm velük dolgozni” – fejtette ki Szabó László.
Kialakuló csoportmunka
Úgy vélik, a legnagyobb eredménye a munkájuknak az, hogy kialakult egyfajta csoportmunka. És bár voltak hullámvölgyek a csoportok életében, mostanra kialakult egy igazi csapatszellem. „Egy szép közösséggé kovácsolódtak össze. Mert a néptáncnak, népzenének, a népdaloknak nem csak az az előnyük és értékük, hogy megtanulom, és amit nem tudok másképp kifejezni szóban, azt eltáncolom, eléneklem, hanem van egy közösségformáló ereje. Itt a fiú meg kell fogja a lánynak a kezét, össze kell kapaszkodjanak, egymásban meg kell bízzanak, rá kell hangolódjanak, harmóniába kell jöjjenek ahhoz, hogy szépen, szemnek tetszően tudjanak táncolni. És ezt most már látom a gyerekeknél. Megfogják egymást, és táncolnak. Magukra is járnak próbálni, és látszik rajtuk, hogy szeretik.”
Rávezetni a gyerekeket
A próbákat heti rendszerességgel tartják, péntekenként. Jelenleg egy farsangi műsorra készülnek, a tervek szerint február 25-én mutatnák be. „Nagyon fontos lenne áldozni erre, nemrég a Csíki Hírlapban olvastam, hogy a video- és a számítógépes játék a csíki gyerekeket is mennyire befolyásolja. Ezért fontos, hogy minél több szociális körbe kerüljenek, és minél több interakció legyen, ami a reális életnek a magja. Mert ez a virtuális világ, amellett, hogy nem visz sehová, még a gondolkodásmódjukat, a társas kapcsolataikat sem segíti. Ahogy sikerült programot kialakítani a fúvószenekaroknak, ugyanúgy a táncosokra is hangsúlyt kellene fektetni. Minden fontos, ami a gyerekeket kiviszi a valós életbe, szembesíti őket embertársaikkal. Segíteni kellene ezeket a tevékenységeket programok szintjén is” – zárta gondolatait Fülöp Kinga, Csíkszentimre alpolgármestere.
Péter Beáta
Székelyhon.ro2017. január 30.
Emlékezés arra, akire Ditró büszke lehet
„Volt nekem egy nagyapám, úgy hívták, Józsa Sándor” – így kezdődik Szőcs Elemér története. A folytatás pedig indokolttá teszi a megemlékezést. Az egykori ditrói személyiség életútját fontos felidézni most, amikor a ditrói iskolatörténethez gyűlnek az adatok. De más aktualitása is van: a Józsa családból mindössze ketten élnek már. A nagy ember legkisebb unokája nem hagyhatja veszendőbe az emlékét.
Józsa Sándor az 1800-as években volt tanító, iskolaigazgató, egyházi főgondnok, közbirtokossági elnök, benne volt a megyei törvényhozó bizottságban, kiadták tizenvalahány könyvét. A gyümölcstermesztés és a méhészet volt a két hobbija, és a tudását a diáksággal is megosztotta. Tevékenysége elismeréseként Majláth Gusztáv Károly püspök felterjesztette, és XI. Piusz pápától kapott arany kitüntetést. Ilyen Bene Merenti-elismerést kevesen tudnak felmutatni. Hát ezért is indokolt, hogy megemlékezzünk róla. És okot adnak erre Szőcs Elemér szavai is: „Édesanyám a legkisebb gyerekük volt a tíz közül. Ketten kiskorukban meghaltak, a többiből mind tanító lett. Közülük Sándor az apa hobbiját is továbbvitte. Én a legkisebb unokája vagyok, a Józsa családból már csak ketten élünk bátyámmal, Andrással, aki 83 éves, orvos Miskolcon.”
Kinyitni az emlékkönyvet
Az egykori tanító műveit a budapesti levéltárban őrzik, múzeumban van a pápai oklevele. A Szőcs család gyergyói otthonában egy kötet van nagy becsben tartva, kézimunka-borítóval bevonva. Józsa Sándor testvére, Csíkszentgyörgyi Józsa János csíkszeredai főgimnáziumi tanár 1910-ben jelentette meg a család históriáját. A csíkszentgyörgyi, csíkmindszenti és csíkszentkirályi Józsa család története – ez áll a címlapon, alatta pedig kiegészítés a tartalomról: Az eredeti anyakönyvek, levéltári és családi oklevelek és más hiteles iratok alapján képekkel, leszármazási táblákkal és hasonmásokkal.
Kicsik-nagyok tanítója
Fellapozva a könyvet ez olvasható: Csíkszentgyörgyi Józsa I. Sándor született 1853. július 18-án N. Kadácsban, Udvarhely vármegyében. A székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumban tanult, onnan aztán 1872-ben a székelykeresztúri állami tanítóképzőbe ment, ahol tanulmányait 1875-ben kiváló sikerrel végezte. Okleveles elemi és polgári iskolai tanár 1875. október 14-e óta Gyergyóditróban.
Az önképzést nagy feladatnak tartotta, az iskolai szünidőt is valamelyik városban, képzésen töltötte. 1883-tól iskolaigazgató lett, és mint a tanítói, valamint a méhész egyesület elnöke ösztönzést érzett tankönyvek, ismeretterjesztő cikkek megjelentetésére. Íme pár kötetének címe: Tornaiskola, vezérkönyv tanítók részére, Számtani vezérkönyv, Számoló koczkák, A gyümölcsfatenyésztés és ápolás rövid foglalatja, A gyergyóditrói r. kath. Elemi iskolák története, Méhészkönyv, Földrajz a népiskolák 4. és 5. osztályai számára, Csíkvármegye, Udvarhelyvármegye, Maros-Tordavármegye földrajza, Népies gazdasági tanfolyamok könyve. A sorozatot egészíti ki A beszéd és értelemgyakorlatok haszna és szükségessége lélektani alapon, de írt cikket például a Népünk uralkodó hibái és gyógyszerei, különös tekintettel az iszákosság, káromkodás, babona és erkölcstelenségre címmel.
Széleskörű munkássága azonban nem jelentett anyagi elismertséget is. Szőcs Elemér édesanyjától tudja, hogy a tízgyerekes családot az apa a száz család méhből és a gyümölcsösből tartotta el a szerény tanári fizetést pótolandó. Pedig sokkal többet is kereshetett volna. Híre ment ugyanis a faiskolájának, illetve a méhészeti tudásának, így felkérés érkezett, hogy az állami méhészi és méhésztanári állást vállalja el. „4800 korona szép jövedelem volt kilátásba helyezve részére – tudjuk meg Józsa János könyvéből – s bárha érti a román nyelvet, mégsem vállalta el, mivel inkább ragaszkodott az ősi székely anyaföld sovány szikláihoz, mint a kecsegtető anyagi bő jövedelemhez.” A meghívás visszautasítását így indokolta: „Hát mit mondanának az én székely atyámfiai, kiket eddig a kivándorlásról igyekeztem lebeszélni, ha én most itt hagynám hazám földjét?” Ha csak ennyi lenne Józsa Sándor érdeme, akkor is megérdemelné a megemlékezést.
Józsa Sándor létezett
A katolikus egyház szolgálatában eltöltött 51 év munkája sem eredménytelen. Erre bizonyíték az 1926-ban elnyert pápai elismerés, melynek sokáig nem örvendhetett. Hamarosan búcsúztatót kellett írni Egy jó tanár halálára címmel.
„Pusztulunk, veszünk” – így kezdődik az elköszönő, melyben szerzője azon kevesekről szól, akik a jónak kovászai, köztük id. Józsa Sándorról. „Isten szép tehetséggel, nagy lélekkel áldotta meg. S ő megértette, hogy értékes tálentumnak a birtokában van, amelyet a Jóisten azért bízott rá, hogy azt a lelkének javára, egyházának s hazájának hasznára, fajának, embertársainak érdekében, családjának a boldogítására kamatoztassa. A feladat nem volt könnyű neki, az egyszerű tanítónak. (…) Abban a körben, amelyikben élt, vezető egyéniség volt. Véleményét tanügyi dolgokban kikérték, meghallgatták és azt irányítónak tartották. Működésének hosszú ideje alatt tudott magának időt szakítani arra is, hogy – az iskolai kötelesség legkisebb elhanyagolása nélkül – közéleti tevékenységet is fejtsen ki. (…) A nép erkölcsi és gazdasági megerősödésének fáradhatatlan munkása volt. Magán- és családi életében példakép volt. Példaképe a meggyőződéses kath. férfiúnak, a családját forrón szerető, gondos apának. Érdemeit elismerték.”
A szerző itt emlékezik meg a májusban elnyert pápai elismerésről, hozzátéve: „A nyarat kedves méheivel való foglalkozással töltötte el. Ősz elején aztán ágynak esett. Törékeny testét nem bírta hordozni. Ereje napról napra fogyott. Érezte, hogy közeledik a vég. A szentségeket ájtatosan, nyugodtan felvette, s örült, amikor Jézusát szívében fogadhatta. Aztán készült a halálra...”
1926. november 12-én hunyt el Józsa Sándor életének 74., boldog házasságának 45. évében. November 14-én temették el. Emlékét azonban ma élő unokái nem hagyják eltemetni. Szőcs Elemér így fogalmazott: „ Nem kérjük, hogy utcát nevezzenek el róla, de azt szeretnénk, ha nem felejtenék el Ditróban, hogy ő is létezett, a falu közösségéért tett valamit.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro2017. január 30.
Otthon és biztonság az időseknek
Nyolc bentlakóval kezdte meg működését az a farkaslaki idősotthon, amelyet panzióból alakított ki Sebestyén Erzsébet és Simon. A Nyikó Idősek Egyesületének megálmodói ünnepélyes megnyitót tartottak hétfőn.
Udvarhelyről, a környező falvakból, Csíkszékről és Szeben megyéből érkeztek az otthon első lakói – tudtuk meg Both Tímea pszichoterapeutától, a létesítmény ügyvezetőjétől. Az egyesület létrehozói közel két évtizedes vendéglátói tapasztalattal rendelkeznek.
Az épület háromszintes, ötvennyolc férőhelyes. Huszonhárom, külön fürdőszobával rendelkező szobája négy-, három-, két-, illetve egyágyas. „Munkánk célja az itt lakók életminőségének javítása: a teljes ellátás mellett a társasági életre való ösztönzés. Fontosnak tartjuk megtartani, ápolni a szociális kapcsolatokat a hozzátartozókkal, fizikai és lelki gondozást nyújtani” – részletezte az ügyvezető.
Geréb Péter, a község alpolgármestere kitartó munkát kívánt, az idős lakóknak pedig békés környezetet. Hamarosan indul a helyi napközi építésének projektje, és párhuzamos nyitotta meg kapuit a község első magánkezdeményezésű öregotthona. Mindkét intézményre szükség van – jegyezte meg.
Laczkó Vilmos plébános vallja: a működtetők kedvességét az idősek és személyes imája is kíséri majd. Áldáskérelem és közös imádság után Sebestyén Simon köszönetet mondott a jelenlévőknek az együtt gondolkodásért.
Meglátogattuk az egyik szoba lakóit. Nem győztek hálálkodni mindazért, amit új, élethosszig választott otthonukban megélnek. Szakápolójuk nem érzi nehéznek a mindennapokat, mert nagyon szereti hivatását, de a feladat „embert próbáló”. „Öröm az otthon elindulása, az, hogy szeretetet tudunk nyújtani – nyomatékosította Sebestyén Erzsébet. Mintha nagycsaláddá váltunk volna…”
Nem akartak ugyan kórház jellegű otthont, mégis fogadták azokat, akik súlyos betegség után rehabilitációra szorulnak. Lelkét az is megmozgatja, hogy milyen szépen megköszönnek minden odafigyelést. Belső elégtétel látnia az élni akarást.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro2017. január 30.
Közös énekléssel ünnepelték a kisiskolások a Napsugár 60. születésnapját
Megalakulásának 60. évfordulóját ünnepli idén a Napsugár gyermekirodalmi lap. A folyóirat szerkesztőségének kezdeményezésére hétfő délben országszerte felcsendült a magyar iskolákban a Szabó Kinga által írt és a Kaláka együttes által szerzett Napsugár köszöntő. Kolozsváron, a Báthory István Elméleti Líceum udvarán néztük meg, hogyan ünnepelnek az elemi osztályosok.
12 óra előtt pár perccel szerre vonultak ki a kisiskolások a Báthory udvarára, majd miután a tanítók megbizonyosodtak arról, hogy minden gyermek a helyén van, megszólalt az iskolacsengő, majd elkezdődött a közös éneklés. A gyerekek kézimunkával is készültek – a kisebbek rajzolt napsugárral integettek, a nagyobbak pedig papírkalapot viseltek.
„Boldog születésnapot, Napsugár!” – zárták a gyerekek a köszöntőt, majd örömmel szerepeltek a mikrofonok, fényképezőgépek, videókamerák előtt.
Egy elsős kislány, Szász Tímea Beatrix például nagyon büszke volt arra, hogy egy mesemondó versenyen Napsugár-különdíjat kapott, aminek köszönhetően szerepelt a Szivárványban. Elmondta, a Szivárványból a színezőket és a mondókákat szereti a legjobban. Demeter Evelin Diána, szintén első osztályos kisdiák arról mesélt, hogy a tanító néni által szokott hozzájutni a Szivárványhoz. A közös éneklést nagyon szerette, ők már a vakációban tanulták meg a dalszöveget – mondta.
Filep Sára, Tamás Zsófia, Enyedi Brigitta és Szabó Zsófia harmadikos gyerekek közös kedvence a Napsugár állat rovata. Azért, mert „érdekességeket”, „különlegességet” lehet megtudni róluk, például azt, hogy „miket esznek az állatok”. Tamás Zsófiának a folyóiratról az is eszébe jutott, hogy karácsonykor a Napsugárban található versekből állították össze az osztályban az ünnepi műsort. „Nagyon szeretünk olvasni, állatmeséket, varázsmeséket, bármit” – nyilatkozták.
Tasi Annabella
maszol.ro