Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 22 találat lapozás: 1-22

Helymutató: Baragan

1990. július 24.

A Romániai Németek Demokrata Fórumának közleménye megállapította, hogy az 1989. dec. 22-én a nemzeti kisebbségeknek ígért jogokból nem lett semmi, ez hozzájárult "honfitársaink tömeges kivándorlásához." Az 1945 utáni igazságtalanságok, a kilakoltatások, a vagyonelkobzás, a Szovjetunióba, illetve a Baraganba való deportálás, a beolvasztási kísérletek miatt sokan választották a kivándorlást. A Fórum még januárban kérte az állam védelmét és támogatását, ami valamennyi nemzetiség számára fontos. Nem alakult meg a nemzetiségi minisztérium, a miniszterelnök a kormánynyilatkozatban nem tett említést a nemzetiségekről. Elvetették azt az indítványt, hogy a polgármesteri hivatalokban arányosan legyenek képviselve a kisebbségek is. /A Romániai Németek Demokrata Fórumának közleménye. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 24./

1994. november 23.

Nov. 23-án az erdélyi történelmi egyházak a kolozsvári Szent Mihály templomban gyászistentiszteletet tartottak az elmúlt 75 év tömeggyilkosságainak és elhurcolásainak áldozatául esett erdélyi magyarok emlékére. A megjelentek között volt Markó Béla és Takács Csaba is. Dr. Csetri Elek történész megemlékezésében hangsúlyozta, hogy a tudományos számbavétel a politikamentes történetírás feladata lenne. Felolvasták az ismert áldozatok névsorát. Az elmúlt időszakban nem volt szabad emlékezni Szárazajta, Gyanta, Kőröstárkány, Kishalmágy, Magyarremete, Csíkszentdomokos, Csíkkarcfalva, Csíkdánfalva, Egeres, Földvár, Tg-Jiu, Baragan, Duna-csatorna, Máramarossziget, Jilava, Nagyenyed ártatlan mártírjaira. - Meg kell mutatnunk, hogy mi nem vagyunk bűnös nemzet, elnyomott kisebbség vagyunk, amely élni akar és Isten segedelmében bízva jogaiért, életéért és jövőjéért harcol - mondta Tőkés László püspök. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 26-27./

1996. december 8.

Az ötvenes évek elején Erdélyben szakadár, kommunistabarát csoport ragadta magához átmenetileg az egyházirányítást, akkor Dénes Anna Szeréna egyike volt azoknak, akik titkos összekötőként működtek az illegális püspök és az állami nyomásnak ellenálló, Rómához hű lelkipásztorok között. Éveken keresztül naponként tette kockára szabadságát azért, hogy állandó futárszolgálatával segítsen megakadályozni a fenyegető egyházszakadást. Az erdélyi papság az ő révén értesült a titokban felszentelt püspök rendelkezéseiről. 1954-ben Kolozsváron lakott - emlékezett meghurcolásáról -, illegális hitoktatást végzett, dec. 2-án éjjel érte jöttek, a Securitate börtönébe vitték, ahol nyolc hónapig egyedül tartották egy fűtetlen cellában. Arra akarták kényszeríteni, hogy másokra tegyen hamis vallomást. A vád tanújaként el akarták vinni egy bírósági tárgyalásra, de kijelentette: ha odaviszik, védeni fogja a vádlottat. Éhségsztrájkot kezdett, kijelentette: akkor hagyja abba, ha nem kényszerítik mások elleni hamis vallomástételre. Sokszor csukták jéghideg sötétzárkába. 1956. márc. 17-én a kolozsvári katonai törvényszék tíz évre ítélte, ebből hat évet börtönben, négyet pedig a baragani pusztaságban töltött, száműzetésben, egy vályogkunyhóban. A többi apácával és pappal együtt megjárták a nagyobb börtönöket. Kenyeret ritkán láttak, vizet kimérve kaptak, naponta 4-5 decit, ezt kellett beosztani tisztálkodásra és ivásra. Ősszel elvették a meleg ruhát és májusban visszaadták. A legkisebb fegyelmi vétségért, hangos beszédért azonnal bilincs, gúzsbakötés járt. Szabadulása után Kolozsváron ugyanott folytatta lélekmentő munkáját, ahol letartóztatásakor abbahagyta. - A diktatúra bukása után Entz Géza címzetes államtitkár, a Határon Túli Magyarok Hivatalának akkori elnöke kereste fel őt, hogy ünnepélyes keretek között átnyújtsa neki a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. /Hetényi Varga Károly: Dénes Anna Szeréna szociális testvér, Gyulafehérvár. = Keresztény Élet (Budapest), dec. 8./ Hetényi Varga Károly Akiket üldöztek az igazságért címmel gyűjti és kötetekbe szerkesztve kiadja a katolikus egyház tagjainak a kommunista rendszerben történt meghurcolásának adatait.

1997. május 1.

Románia és Németország között ígéretes kapcsolatrendszer épül ki, állapította meg Bukarestben Klaus Kinkel német külügyminiszter máj. 1-jén, miután találkozott Emil Constantinescu államelnökkel. Megegyeztek abban, hogy Iasiban német konzulátus nyílik. A gazdasági együttműködés szándékát jelzi, hogy ez alkalommal 700 német vállalkozó érkezett Bukarestbe. - Adrian Severin külügyminiszter kijelentette, hogy Románia bocsánatot kér Németországtól a romániai németek deportálásáért, illetve a Ceausescu által folytatott gyakorlatért, hogy a Német Szövetségi Köztársaságtól kapott fejpénzért engedélyezték a német nemzetiségű állampolgárok kivándorlását: "Mélységesen sajnáljuk ezt /a deportálást/, és az erkölcsi jóvátétel gesztusaként bocsánatot kérünk a történtekért azoktól az egykori romániai, ma németországi állampolgároktól, akiket ezzel az elítélendő eljárással mindörökre megbélyegeztek." A második világháború után mintegy 70 ezer erdélyi szászt és bánáti svábot deportáltak szovjet munkatáborokba. A deportálásokban román hatóságok közreműködtek, állapította meg Severin. A Sztálin-Tito konfliktus idején pedig tömegével telepítettek bánáti svábokat a Baragan vidékére. Ceausescu idejében a kitelepedni szándékozókért fizetett fejpénz elérte a 12 ezer márkát is. Kinkel üdvözölte a román fél gesztusát. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 3-4./

2000. május 24.

Nemrég tartotta Nagykárolyban küldötteinek ötödik ülését a tíz éve újraalakult Romániai Magyar Gazdák Egyesülete /RMGE/. Gál M. József állatorvos, a gyergyói szervezet képviselője kifejtette, hogy tíz év alatt nem sikerült a gazdatársadalmat, a mezőgazdaságot kisegíteni abból a kátyúból, amelyben évek óta vergődik. Nincs kidolgozott, átfogó stratégia. Országos szinten is problémák vannak, mások a lehetőségek ebben a régióban másak, mint a Baraganon. Kormányszinten az irányítás azonban egységes vonalat követ. Szervezetlen, rendszertelen a termelés és értékesítés egyaránt. - Az RMGE megszervezte a gépköröket, ilyen szempontból Gyergyó sikeresnek számít. A külföldön praktizáló fiatalok százai olyan befektetést jelentenek, amely a jövőben majd beérik. A gépkörök termelési alternatívát kínálnak, de ezekhez még szükség lenne arra a stratégiára is, amely a birtoklás - termelés - értékesítés folyamatában teljesedne ki. A gazdakörök, a gépkörök, érdekszövetségek csak az előkészület szintjét jelentik, az elkövetkező időben tovább kell lépni, amely csak megfelelő kormánypolitikával történhet. /Ferencz Imre: Nincs egy kidolgozott stratégia. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 24./

2001. június 19.

Az egykori Baraganba deportáltak temesvári egyesülete jún. 16-17-én kétnapos megemlékezést szervezett a szomorú esemény kezdetének 50. évfordulóján. 1951 júniusában negyvenezer bánsági nagygazdát hurcoltak el családostól marhavagonokban ismeretlen helyre. A gyászos emlékű eseményeket elevenítették fel a még életben levő egykori áldozatok a kétnapos rendezvény során. Ez alkalomból megjelentették a deportáltak névsorát tartalmazó könyvet és a helyi falumúzeumban felavatták az Emlékezés Házát, azoknak a kunyhóknak a helyén, melyeket a román pusztában puszta kezükkel tákoltak össze a száműzöttek. /(Pataki Zoltán): A baragani deportálások félévszázados évfordulóján. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 19./

2003. február 4.

Aradon, a megyei múzeumban látható kiállítás a közelmúlt egyik szégyenletes fejezetére emlékeztet. Több múzeum, illetve a Bánsági Svábok Szervezete közös vándorkiállításon mutatja be Románia több városában is a Baragán 1951-1956 elnevezésű kiállítást. A zord időjárású Baragánba deportáltak embereket, akiket politikai megbízhatatlanak minősítettek. A háború után a kollektív bűnösség vádja legerőteljesebben a hazai németséget sújtotta. A deportálásnak a Bánságban 40 ezer áldozata volt. A deportáltak közül sokan sose térhettek vissza szülőföldjükre, a halottak többsége jeltelen sírban pihen; akik átélték, azok mindent kezdhettek elölről, hiszen földönfutóvá váltak, mert házukat, vagyonukat elkobozták. /Puskel Péter: Baragán 1951-1956. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 4./

2003. március 5.

Márc. 4-én Temesváron, a Banat Múzeumban megnyílt a Baragánra deportáltak kálváriájáról szóló kiállítás. A bánsági deportáltak túlnyomó többségének az volt a bűne, hogy közel lakott a jugoszláv határhoz. Akinek rokona volt a határ túlsó oldalán, vagy valamelyik "imperialista" országban, azt elvitték. Tizenhat helyre, kicövekelt puszta mezőre hajtották őket, ott építhettek maguknak házat, falut a semmiből. Azaz gyeptéglából azok, akik vittek magukkal ásót, lapátot, fűrészt, fejszét és más létfontosságú szerszámot. Vizet azután ihattak, miután megásták a kutat, ehettek pásztortűznél pirított szalonnát kenyérrel, hagymával (ha volt a tarisznyában), a szabad ég alatt voltak addig, amíg megépültek a házak. A deportáltak hat év múlva térhettek haza. /(S.): Baragáni deportáltak kálváriája. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 5./

2003. március 8.

A Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének (POFOSZ) székelyudvarhelyi szervezete az 1949. márc. 2-i kitelepítések, deportálások évfordulóján a kommunista diktatúra áldozataira is emlékezett. Páll László, a POFOSZ székelyudvarhelyi elnöke e vele készült beszélgetésben elmondta, hogy fiatalemberként 1961-ben tizenöt évi börtönre ítélte a kolozsvári hadbíróság. 1956-ban elsős gimnazista volt, társaival szovjet- és kommunistaellenes röpcédulákat terjesztettek az iskolában. 1959-ben egyesítették Kolozsváron a magyar egyetemet a románnal, s ennek mintájára Szászrégenben a középiskolákat is egyesítették. Páll László diáktársaival aláírásgyűjtési akcióba kezdtek, hogy tiltakozzanak a magyar iskolák elsorvasztása ellen. Tekintélyes földrajzi területre kiterjedt aláírásgyűjtési kezdeményezésük, már huszonöten voltak szervezők, amikor két személy felvetette, hogy nem aláírással, hanem fegyverrel kell tiltakozni. Kettejüknek pisztolyuk volt, később kiderült, ők a szekusok beépített emberei voltak, tőlük kapták a pisztolyokat. A besúgók miatt mindannyian lebuktak. Páll Lászlót 1960-ban tartóztatták le. Tizenegy hónapi vizsgálati fogság után kimondták az ítéletet, melynek szövegében benne volt a fegyveres összeesküvés kifejezés is, aminek a valósághoz semmi köze sem volt. A kényszermunka börtönéveit a Baraganban, majd a Duna-deltában töltötte, mintegy ezer társával a peripravai gulágra került. Rabruhájukon a CR jelzés volt, jelentése: contrarevolutionar (ellenforradalmár). A börtönben a magyarok százalékaránya jóval meghaladta azt a számot, amelyet a népszámlálások jegyeztek. A börtönben iszonyúan nehéz munkájuk volt. Például gátat építettek, három és fél köbméter földet kellett eltalicskáznia egy nap egy fogolynak minimum ötven méter távolságra, ez volt a norma. Ha a brigádos azt jelentette, hogy X. Y. nem teljesítette a normát, este vizes lepedőt terítettek rá, és huszonötöt vertek a fenekére. Csavargónak, banditának nevezték őket. Páll 1964-ben az általános amnesztiával szabadult. Megjegyezte, hogy a diktatúra bukása után tizenhárom évvel még nem történt meg a jogi értelmében vett rehabilitálásuk, pedig a kérdést a POFOSZ országos elnöke, Ticu Dumitrescu volt szenátor is felvetette. /Komoróczy György: Késik a volt politikai foglyok rehabilitációja. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 8./

2003. május 27.

A Romániai Írók Szövetsége minden évben díjazza az előző esztendőben megjelent, legsikeresebbnek értékelt művek szerzőit. A "Szótárak és kritikai kiadások" kategóriájában az egyik esélyes jelölt a Párizsban élő Cicerone Ionitoiu, aki 2000-ben jelentette meg A kommunista terror áldozatai - letartóztatottak, megkínzottak, bebörtönzöttek, meggyilkoltak című szótárának első kötetét, míg a betűrendben következő három kötet 2002-ben látott napvilágot a Bukarestben. Cicerone Ionitoiu 1924-ben született Craiován. A Nemzeti Parasztpárt ifjúsági szervezetében vállalt vezetőségi munkát. A diktatúra vészbírósága 26 esztendei szabadságvesztésre ítélte... Tíz évet töltött börtönben, kényszermunkatáborban. Franciaország akkori elnöke, Valérie Giscard d Estaing közbenjárt érdekében a román hatóságoknál, és így 1979-ben elhagyhatta az országot. A politikai rendőrség nem tudta, hogy Cicerone Ionitoiu a kommunista hatalmat vádló dokumentációt vitt magával Franciaországba. Cipőjének talpába mikrofilmeket rejtett el, amelyek sokszor ártatlanul letartóztatott, bebörtönzött, meggyilkolt honfitársainak nevét, olykor hiányos életrajzi adatait és fogvatartásának helyét tartalmazták. Ionitoiu segíti ma is a Memoria című folyóiratot, amelyben közli a bebörtönzöttek, az Oroszországba, a Baraganba száműzöttek névsorait. Gyakran hazalátogat és szélesíti kutatásai körét. Tanulmányozza a börtönök, katonai bíróságok és kórházak irattárait. Nem kerülték el a figyelmét a temetők fejfái, a sírkertek gondnokságának megsárgult lajstromai. Felkutatja a még élő, ismerős vagy ismeretlen politikai foglyokat, az elhaltak hozzátartozóit, barátait. Adatokat gyűjt. Sziszifuszi munka. Hiszen a kommunista hatalom politikai okokból kifolyólag kétmillió embert börtönzött be, hurcolt munkatáborba. Közülük kettőszázezren odavesztek. A tragédia méreteiről az egyre szaporodó tanulmányok, könyvek, dokumentumfilmek, rendezvények tanúskodnak. És az eddig megjelent legszomorúbb szótár négy kötetében sorakozó nevek: románok, magyarok, szászok, svábok, szerbek, zsidók, ukránok, törökök, tatárok, kivétel nélkül minden vallási felekezet hívei. /Balogh József: Szomorú szótár. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 27./

2003. július 3.

Súlypontos számokat szerkesztünk - mondta Kántor Lajos főszerkesztő a Korunk kolozsvári folyóirat bemutatóján Marosvásárhelyen, a Deus Providebit Házban. Az erdélyi magyar arisztokrácia és annak fölszámolási kísérlete; A sztálinizmus Romániában; Kávéházak, kocsmák (azok kultúrtörténeti, irodalmi vonatkozásai); A harmincéves Korunk Galéria - íme néhány problémakör. A júniusi szám a vendégmunkásokkal foglalkozik. A Nyugaton dolgozó román állampolgárok évente 1,3 milliárd dollárt küldenek haza különféle bankszámlákon, ez a summa Románia egyik legfontosabb pénzforrása: az 1,3 milliárd dolláros keret 200 millió dollárral több, mint amennyit a külföldi befektetések jelentenek. Jelenleg 600 ezer román állampolgár dolgozik (törvényesen vagy félhivatalosan) külföldön. A folyóirat másik tömbje két szöveget foglal magába. Tófalvi Zoltán tanulmányát (Fodor Pál és az erdélyi kérdés és Schiff Júlia Bogáncsos táj. Egy deportált feljegyzései című prózáját. Az utóbbi forrásként édesapja, dr. Büchl Antal (1808-1980) bánsági kultúrtörténésznek az 1951-56-os baragáni deportálásáról készült feljegyzéseit használta fel. /B. D.: A megújult Korunk. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 3./

2003. július 9.

Székelyudvarhelyen érettségi találkozóra jött el dr. Sass Huba főiskolai docens, csillagász, Komoróczy György /Székelyudvarhely/ nyelvész gyermekkori barátja. Mindkettőjüket kitelepítették, deportálták, Sass Hubát 1959-ben, Komoróczyt 1949-ben; mindkettőjük édesapja 54 éves korában meghalt. Dr. Sass Huba az 1956-os forradalom ürügyén hazaárulással vádolt, majd kivégzett érmihályfalvi református lelkipásztor, néhai Sass Kálmán legkisebb fia. Sokan összetévesztik az érmihályfalvi 56-osok perét a szintén 56-os Szoboszlay-perrel. Ma már van ennek a kérdésnek megbízható irodalma. Elég, Balaskó Vilmos, Péterszabó Ilona és Tófalvi Zoltán kutatásaira, könyveire gondolni. Balaskó Vilmos cellatársa volt Sass Kálmánnak. Az ő könyvében található az egyetlen hiteles dokumentum másolata Sass Kálmán kivégzéséről (Élet a föld alatt, Nagyvárad, 2002; kiadja a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület Sajtóosztálya). A kivégzés dátuma: 1958. december 2. Sass Kálmánt az úgynevezett érmihályfalvi csoport perében ítélték halálra, mint a csoport vezetőjét, a Szoboszlay-perben egy másik, bánsági csoportot ítéltek el. Az előbbit Nagyváradon, utóbbit Temesváron szinte azonos külsőségek mellett. És mindkét csoportnak egyforma bűne volt: az, hogy tagjai magyarok voltak. Semmi más. Az igazságszolgáltatás és annak végrehajtói elé egy célt tűzött ki a kommunista párt: minden olyan embert, aki az erdélyi magyarságot valamilyen formában össze tudja fogni, önazonosságtudatát ébren tudja tartani, el kell tüntetni, meg kell semmisíteni fizikailag.Sass Kálmánt 1957 februárjában letartóztatták le. A családja soha nem kapott értesítést arról, hogy hová vitték és mi történt vele. Sass Kálmán családját kitelepítették, csak 1964-ben jöhettek el a kényszerlakhelyről, a Baraganból. Sass Kálmán egyik gyermekét, Bélát szintén elítélték három év börtönre, agyba-főbe verték, megjárta Jilava, a Braila környéki hírhedt Duna-szigetének poklait. Dr. Sass Huba hangsúlyozta, hogy a mai napig tapasztalhatják a hátrányos megkülönböztetésnek bizonyos jeleit, ugyanis Romániában még nem volt igazi rendszerváltozás. Sok régi magas beosztású vezető ma is vezető. Ma is él a döntéshozók egy részében a gyűlölet például a volt történelmi osztály, a volt gazdagok, sőt az értelmiségi elit iránt is. A család például még nem kaptunk vissza semmit az elkobzott vagyonból, Sass Kálmán nincs rehabilitálva jogi értelemben. /Komoróczy György: A véndiák a küszöbről még egyszer visszanéz... = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 9./

2002. június 22.

Dézsánfalva római katolikus temploma felszentelésének századik évfordulójának ünnepségére összesereglett az országban, sőt, egész Európában szétszóródott dézsániak javarésze. A kitatarozott, kicsinosított templomban az ünnepi szentmisét a dézsánfalvi születésű Turi László és Kóbor György kanonokok, valamint Velcsov Péter dettai esperes celebrálták. Kiürült az utóbbi fél évszázadban ez a falu. A baragani deportálások, az erőltetett kollektivizálás kezdete után mindenki elmenekült innen, aki csak tudott. Dézsánfalva magyarságának jelenét idős emberek jelentik, mindössze tizenhat magyar ház maradt a faluban, összesen 28 magyar lakossal. Keresztelő évek óta nem volt, csak temetés. Mohári István, a falu szülötte és történetírója /Németországban él/ erre az alkalomra megjelentetett Dézsánfalva című kötetével állt elő. A falu fénykora az első világháború előtti időszakra esett, de még a két háború között is bank, Hangya szövetkezet, vendéglők és üzletek működtek itt. Kóbor György kanonok fiatal családokat szeretne idetelepíteni. /Pataki Zoltán: Százéves templom búcsúja a bánsági szórványban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 22./

2004. szeptember 20.

Szept. 17-18-án emlékeztek az ellenállási harc mártírjaira az 1989. decemberi forradalom egykori meghatározó személyiségei, a korábbi kommunistaellenes megmozdulások résztvevői és az érdeklődők Temesváron a református templomban, az Újvárossy Ernő nevét megörökítő gyülekezeti teremben. A sajtótájékoztatón Tőkés László püspök felolvasta a Református Világszövetség (amelynek elnöke) dokumentumát a vajdasági magyarokat ért atrocitásokról. – Tizenöt éve áldozta életét a decemberi forradalom előkészítésének szakaszában Újvárossy Ernő építészmérnök. A totalitárius rendszerrel való szembeszegülés első mártírjairól Péterszabó Ilona tartott előadást az ’56 után 57-en a temesvári perben /Arad, 2002/ című könyve alapján. A temesvári perben ártatlan embereket vetettek börtönbe, ítéltek halálra és végeztek ki feltehetőleg csak azért, hogy rettegésben tartsák a lakosságot. Erről az időszakról (1956) emlékeztek meg az egykori résztvevők, akik börtönnel, kényszerlakhellyel fizettek azért, mert volt bátorságuk felemelni szavukat a diktatúra törvénytelenségei ellen. Koczka György emlékezett arra, hogy főiskolai hallgatóként a kolozsvári Bolyai Egyetem 56-os rendezvényein vállalt szerepéért került börtönbe, majd kényszerlakhelyre a Baragánba. Oberten János líceumi diákként többedmagával kézzel írt háromnyelvű röpcédulát terjesztett az igazság védelmében. A büntetés börtön lett. Több szemtanú – Toró Tibor professzor, Wollner András, Tőkés László püspök – részletekkel egészítette ki az események résztvevőinek beszámolóját. Gazda József, aki elsőnek írt könyvet a temesvári forradalomról (Megváltó karácsony – erdélyi magyar túlélők emlékeznek, Aura Kiadó, Budapest, 1990) a város akkori hangulatát idézte fel. Szept. 18-án országos premieren bemutatták Koltai Gábor Trianon című filmjét. Neves magyar történészek – Raffay Ernő, Nemeskürthy István, Glatz Ferenc és mások – kommentálták a filmen bemutatott események hátterét. Tőkés László püspök felhívta a figyelmet: a filmet egyetlen tévéállomás sem volt hajlandó műsorába iktatni. A vetítést követően az 1989. decemberi események felidézése került előtérbe. Az egykori résztvevők és szemtanúk – Gazda Árpád, Balaton Zoltán, Makkai Zoltán és mások – elmondása nyomán számos fontos esemény háttere vált világosabbá a hallgatóság előtt. Többek között Újvárossy Ernő szerepe, akinek csupán annyi volt a “bűne”, hogy elvállalta a templom alagsora felújításának mérnöki tennivalóit, és cselekvően részt vett a (ma nevét viselő) gyülekezeti terem kialakításában. Tőkés László leszögezte: a kommunizmus elleni harc az országban még nem fejeződött be. Szégyellni valónak tartja, hogy a magyar közösséget képviselő RMDSZ vezetősége a kommunisták utódpártjával paktál. A rendezvénysorozat az erzsébetvárosi temetőben, Újvárossy Ernő sírjának megkoszorúzásával ért véget. /Sipos János: Mártírokra emlékeztek. Szemben a kommunizmussal. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 20./

2005. január 14.

1945. január derekán kezdődött el a romániai németeknek a szovjetunióbeli munkatáborokba történő deportálása. A 60-70 ezer ember túlnyomó többsége nem tért vissza. Akik viszont isteni csoda folytán hazatértek, manapság is gyakran erőt vesz azokon a rémálom, hogy a kolhoz barakkjában, tetvek, poloskák között, csontra fogyva dideregnek. Egyikük, Rabotka, született Prász Anna, elmondta, hogy január derekán vitték el. Marhavagonba tuszkolták őket, hatvanan voltak a vagonban. Két hét alatt értek az orosz határhoz. A Don-kanyarba vitték őket. Prász Anna sorstársaival barakkokban lakott, ahonnan 4 kilométerre volt a szénbánya, ott dolgoztak. Férfiak, nők egyaránt cipelték a támfákat, a rönköket. Ugyanonnan hoztak a hátukon a szenet, amivel megfőzték az ételüket. Naponta háromszori savanyú lé, amelybe egy gyűszűnyi olajat öntöttek porciózáskor. Kaptak továbbá egy darab kenyeret naponta. 250-ed magával egy kolhozba vezényeltek őket. Harmincfokos hidegben sátrakban, a földön aludtak, a következő év januárjára 50-en maradtak. Az elhunytakat szertartás nélkül, mint az állatokat, elhantolták. Prász Anna vitaminhiány miatt legyengült, lázas volt, 35 kilós és halálos beteg. Szerencséjére egy János nevű magyar felcser megsajnálta őt és csukamájolajjal táplálta. Úgy kerülhetett haza, hogy az orosz orvosnő 1947 szeptemberében berakta a legyengült, ugyancsak halálos beteg lengyelek közé, hogy ne a lágerben haljon meg. Itthon sem volt sokkal rózsásabb a helyzet: a rokonsága nagy részét a Baragánba hurcolták, ugyancsak kényszermunkára. /Balta János: Hatvanéves rémálom. Megjárta a szovjet munkatábort. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 14./

2006. január 13.

Visky András a legtöbbet játszott erdélyi drámaíró. Az évad elején Kolozsváron bemutatott Tanítványokat néhány éve a debreceni színház felkérésére írta, de az ottani ősbemutató és a romániai országos bemutató közé beékelődik a Júlia premierje a budapesti Thália Színház és a kolozsvári sétatéri színház közös produkciójaként. A Párbeszéd a szerelemről alcímű monodráma első díjat nyert a Magyar Rádió hangjátékpályázatán, az elmúlt évadban pedig a Román Rádió is bemutatta, a kolozsvári román színház pedig ebben az évadban tűzte műsorára. 2006-ban sor kerül a Júlia amerikai bemutatójára is. A vasárnapi iskola című bibliai elbeszélést bemutatták Kolozsváron, A meg nem született (kaddis) című Kertész-adaptáció a 2004. évi Pécsi Országos Színházi Találkozó egyik legnépszerűbb eseménye volt, Kulka János felolvasásában. A marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Visky-bemutatója, A szökés, akárcsak a Sepsiszentgyörgyön nemsokára sorra kerülő Alkoholisták – a Katona József produkciós pályázat nyertes alkotása. Visky András színpadi műveinek közös vonása, hogy szerzőjük egy-egy alcímben: nem csak egyértelmű, konkrét helyzetekkel kell számolni a darabban. Nagybetűs fogalmak játszanak darabjaiban – A szökés alcíme például: Játék a Szerelemmel, a Szabadsággal és a Történelemmel. A Tanítványok a Színház folyóirat 2001. novemberi számának mellékletében megjelent szövegváltozatban még Játék az Írással és a Színházzal alcímet viseli. A szerzőt kétévesen édesanyjával és hat idősebb testvérével együtt deportálták a Baraganba. Közös motívuma majdnem minden Visky-színdarabnak, hogy a színház a színházban, a színház mint hétköznapi, szorult és konkrét helyzetből való szabadulás motívumát folyamatosan meg tudja újítani. /Hegyi Réka: Szabadulástörténettől szabadulástörténetig. = Krónika (Kolozsvár), jan. 13./

2006. március 10.

1958. február 24-én Marosvásárhely magyarsága nem azért vonult ki az állomástól a főtérig terjedő egykori Sándor János utcára, mert kíváncsi volt a Kádár János vezette párt- és állami küldöttségre, az erdélyi magyarság egészét eláruló kijelentéseire, hanem azért, mert tizenkét évi tiltás után magyar zászlócskát foghatott a kezében! Velitsek András agrármérnököt és a székelykeresztúri származású Nagy Samut azért ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre, mert Kádár János és kísérete marosvásárhelyi látogatásakor a főtéri Rózsa cukrászdában úgy kérték a féldeci italt: ,,Kérek egy karabélyt, hogy lőjem le ezt a marhát!” (Mármint Kádár Jánost.) A ,,véletlenül” jelen lévő szekus nem tréfaként, hanem hatóság elleni támadásként fogta fel a kijelentést. Jóformán el sem hagyták a cukrászdát, fékezett mellettük a hírhedt fekete kocsi, s az egész asztaltársaságot azonnal letartóztatták. Vaszkó András és Halábory Zsolt azzal menekült meg, hogy azt állították: annyira részegek voltak, hogy semmire nem emlékeznek. A sepsiszentgyörgyi Hubbes Mártont kétévi szigorított börtönbüntetésre és négyévi, a baragáni pusztaságban eltöltött kényszerlakhelye ítélték. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság bukaresti levéltárában, illetve a marosvásárhelyi levéltárban őrzik azt a periratot, amely szerint a magyar forradalom leverése után Hubbes Márton az első erdélyi áldozatok egyike volt: ,,Mi, Bihari Imre (Emeric) százados, a marosvásárhelyi 0421. számú belügyi katonai alakulatnál a Szekuritáté bűnügyi nyomozója, elemezve a Hubbes Mártonra vonatkozó ügyirat dokumentumait…”, megállapította, hogy Hubbes Márton (Hubbes Martin) 1956. november 8-án a lakásából kivette a magyar háromszínű, még a horthysta időkből (,,regimul hortist”) megőrzött lobogót, azzal a céllal ment ki vele az utcára, hogy a lakosságot a Magyarországon történtekhez hasonlókra uszítsa. „Ezért a tettéért 1956. november 10-én elkezdtük a nyomozást.” Hubbes Márton /sz. Sepsiszentgyörgy, 1906. jan. 14./ német nemzetiségű. Sepsiszentgyörgyön könyvelő. A magyar zászlóval az utcára ment, később a sógora és egy másik állampolgár megállította, és hazavitték a lakására. Ezért Hubbes Mártont november 10-én letartóztatták. Bihari Imre kegyetlenségéről és mérhetetlen szadizmusáról volt ,,híres”, ő vallatta Csiha Kálmán nyugalmazott erdélyi református püspököt is. Hubbest kétévi börtönbüntetésre ítélték. Akkor még viszonylag kisebb büntetésekkel sújtották mindazokat, akik valamilyen formában kijelentették: Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom volt. Sem a magyar, sem a román történetírás, diplomácia nem említi, hogy az 1956-os magyar forradalom a román–magyar kapcsolattörténetben is kivételes pillanat. A román falvakban ma is úgy emlékeznek vissza, hogy a kötelező beszolgáltatást a magyar forradalom hatására törölték el. Nemcsak a temesvári, zömmel román egyetemi hallgatók tüntettek és csaptak össze 1956. október 30-án a karhatalommal, hanem bukaresti, jászvásári, brassói diákok kaptak súlyos börtönbüntetést azért, mert együtt éreztek a magyar forradalommal. 1956-nak két román mártírja is van: Alexandru Fintinaru aradi ügyvéd, akit a Szoboszlay Aladár római katolikus pap nevével fémjelzett monstre-perben ítéltek halálra és végeztek ki 1958. szeptember 1-jén, és Teodor Margineanu tüzér hadnagy, aki az alakulatát próbálta fellázítani, ki akarta szabadítani a szamosújvári politikai foglyokat. Őt 1957. június 27-én kivégezték a szamosújvári börtönben. Hubbes Márton szabadulás újabb, talán még nyomasztóbb börtönt jelentett. A baragani Olaruba, a kijelölt kényszerlakhelyre vitték. Itt négy éven át másodmagával, egy öreg csíki székellyel bútor nélküli vályogkunyhóban, a legembertelenebb körülmények között, mezőgazdasági napszámosként tengette életét. Az olarui tábornak valóságos irodalma van. Az ország minden részéből ide deportálták a politikai elítéltek családtagjait, az ,,osztályellenség” végsőkig megalázott képviselőit. A hét gyermekével ide hurcolt Visky Ferencné feljegyzéseiből, az 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán özvegyének és négy gyerekének a visszaemlékezéseiből rekonstruálható az az ,,életmód”, amelyet a fizikai megsemmisítésre ítélt kényszerlakhelyeseknek szántak. Nemcsak a bútorzat, az ágy hiányzott a földbe ásott vályogkunyhókból, hanem a legelemibb higiénai feltételeket sem biztosították. Emellett arra kényszerítették őket, hogy mindennap jelentkezzenek a milícián. A lánya közel egy év múlva, 1959 augusztusában látogathatta meg. Hubbes Márton arra kérte gyerekeit, hogy ezentúl csak levélben keressék meg. A nagyobbik fia havonta, a kisebbik fiáról gondoskodó lánya, amikor csak tehette, csomagokkal segítette túlélni a kényszerlakhely megpróbáltatásait. Hubbes 1962-ben szabadult. Hazatérése után Sepsiszentgyörgyön nem kapott munkahelyet. A kőhalmi Apemin vállalat ágostonfalvi részlegénél munkásfizetéssel könyvelőként dolgozott 1966. január végéig, amikor hatvanévesen nyugdíjazták. Egészségi állapota megromlott, tüdőasztmát kapott. Ettől szenvedett 1976. február 7-én bekövetkezett haláláig. Arról nagyon keveset tudnak, hogy a hozzátartozók, a családtagok is megszenvedték az apa, anya vagy testvér politikai meghurcolását. Nemcsak Hubbes Mártont, hanem a nagyobbik fiát is már az 50-es évektől állandó megfigyelés alatt tartották, a rendes sorkatonai szolgálat helyett munkaszolgálatra vitték el. A lányát, Hubbes Évát 1959-ben a székelyudvarhelyi rajoni múzeumtól áthelyezték a bögözi általános iskolához. Kisebbik fia, az akkor tizennégy éves Hubbes Alfréd elemi iskolai tanulmányait sem folytathatta Sepsiszentgyörgyön! Akárcsak bátyját, őt is munkaszolgálatra vitték. /Tófalvi Zoltán: Hubbes Márton magányos forradalma. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 8., folyt.: márc. 9., 10./

2006. június 15.

Csaknem negyvenezer embert deportáltak a Baragánba nem létező biztonsági okokra hivatkozva 1951–1956 között a diktatúra szervezetei. Egyes becslések szerint a kényszerlakhelyre ítéltek 60 százaléka Temes megyei volt. A határ menti falvakban lakó németek, szerbek, magyarok, románok és más nemzetiségűek, akiknek az volt a “bűnük”, hogy rokonságuk volt a szomszédos Jugoszláviában vagy valahol a nagyvilágban a szocialista táboron kívül. Túlnyomó többségük azért esett áldozatul az önkénynek, mert szorgalmas, törekvő gazda volt. Az akkori szóhasználattal élve kuláknak minősültek, és mint osztályellenséget deportálták őket a Baragánba. A vagyonvesztéssel járt erőszakos kilakoltatások következményeit utólag nehéz jóvátenni. A deportáltak, a politikai üldözöttekhez hasonlóan, újsütetű demokráciánkban némi kárpótlásban részesülnek, mely eddig minden Baragánban töltött évért havi 500 ezer lej nyugdíj-kiegészítést jelentett. A Baragáni Deportáltak Temesi Szervezetének elnöke jelezte, a június 6-án érvénybe lépett kormányrendelet mintegy 3500 volt deportáltnak megduplázta a “fájdalomdíját”. Mostantól minden elszenvedett évért havi egymillió lej nyugdíjpótlékot folyósítanak számukra. Ezen felül ház, telek, gépkocsi stb. adómentességet is élveznek, ingyen kapják a gyógyszert, nem fizetnek telefon-, rádió- és tévédíjat. /(S.): Megduplázták a deportáltak “fájdalomdíját”. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 15./

2006. június 23.

Ötvenöt évvel ezelőtt indultak az első vonatok a bánsági deportáltakkal a rettegett hírű Baraganba. A hatalom urai azzal indokolták a kitelepítést, hogy az országot bármikor megtámadhatja Jugoszlávia. Elővigyázatossági okokból az “ütköző zónából” el kell távolítani a megbízhatatlan elemeket: az osztályellenséget, és azokat, akik egy lehetséges konfliktus esetén árulókká válhatnak. Ez utóbbiak közé azok tartoztak, akiknek volt rokonuk a határ túloldalán. Szalmatetős földbeásott kunyhó volt a kényszertelepesek első menedéke Vincze András, akit Torontálkeresztesről deportáltak, elmondta, annyi volt a bűnük, hogy a család egyik ága a határ túloldalán lévő Torontálszécsányon vagy Káptalanfalván élt. Miért kellett ezt felróni nekik, a második, harmadik nemzedéknek, akik már Romániában születtek? Hajnali háromkor ütöttek rajtuk, három órát engedélyeztek a készülődésre. Ez idő alatt kocsira kellett rakni az ingóságot, az aprójószágot és lábasállatot, amit magukkal vihettek, és fegyveres kísérettel elindították őket a tehervonathoz. Torontálkeresztes falunkból tizenhat családot deportáltak, másolat a szomszédos településekről vittek el. Hét napig tartott az út, és eközben az állatok majd szomjan vesztek, mert lakott helyektől távol vesztegeltek, ahol kút sem volt. A füves térség kellős közepén megállt a szerelvény, és két órát engedélyeztek a lepakolásra. Étlen-szomjan nekivágtak a mezőnek, hogy elfoglalják a számukra kijelölt lakhelyet. Földbevert számozott cölöpök határolták be a portákat, amit a kísérő hatóság osztott ki névsor szerint. A földön aludtak, épület nem volt. Először nekifogtak egy közkút ásásához, majd kunyhót ástak a földbe, föléje tetőt eszkábáltak szalmából. Az elmúlt hét végén emlékeztek az átélt megpróbáltatásokra, a szenvedésre a temesvári emlékműnél a baragáni deportáltak, akik szinte a világ minden tájáról eljöttek, hogy találkozhassanak sorstársaikkal. Az egybegyűlteket Fischer Ignác, az Oroszországba Deportáltak Egyesületének elnöke, Teofil Botlung, a Volt Politikai Üldözöttek Egyesületének elnöke és Karl Zinger, a Német Fórum elnöke köszöntötte. /Sipos János: Emlékezés a deportálás évfordulóján. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 23./

2006. október 23.

Temesváron a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban október 20-án rendeztek emlékestet a kommunistaellenes magyar forradalom 50. évfordulója alkalmából ’56-ról (egy kicsit) másképpen címmel. A nézőket a kommunista hatalom megtorlásának áldozatául eső temesváriak közül Koczka György újságíró és Oberten János közíró, műfordító visszaemlékezésein keresztül avatták be az ötven évvel ezelőtti eseményekbe, a leszámolás módszerébe. Koczka évet ült börtönben Szamosújváron, és két évet töltött a baragáni kényszerlakhelyen, Oberten kiskorú politikai fogolyként kapott két esztendőt. /P. L. Zs.: Mosoly, még ha könnyes is. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 23./

2006. október 28.

Október 26-án Nagyenyeden a megyei RMDSZ és EMKE ünnepelte 1956-os forradalom 50. évfordulóját. A Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban Dávid Gyula irodalomtörténész tartott előadást. Nagyenyeden is bemutatták Dávid Gyula 1956 Erdélyben – Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár/ című kötetét. Koczka György is emlékezett, akit Magyar Köztársaság Aranykereszt érdemrenddel tüntettek ki. Őt 3 év börtönre ítélték, majd 2 évet baragáni kényszerlakhelyen kellett letöltenie. /Takács Ildikó: 1956-ra emlékeztek. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 28./

2006. november 4.

Magyarország méltóképpen fejet hajtott az 1956-os magyar forradalom erdélyi áldozatai előtt az évfordulós megemlékezésekkel, illetve az október 20-i ünnepséggel, amelyen hét állami kitüntetést vehettek át az áldozatok Szili Katalintól, a magyar Országgyűlés elnökétől, emlékeztetett Cseh Áron főkonzul november 3-án, amikor Koczka Györgynek nyújtotta át a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztjét. Koczka György /sz. Karánsebes, 1938. júl. 28./ dramaturg, műfordító egy évig volt a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója. 1956. november 17-én, tartóztatták le az első Bolyai egyetemi csoportban, Várhegyi István társaként. A forradalom napjaiban kidolgozott egyetemi diákszövetségi reformprogram-tervezetért három évre ítélték. Börtönbüntetését Szamosújváron töltötte, majd amikor 1959-ben szabadult volna, még két évre kényszerlakhelyre száműzték a Baraganba, Satul Nou faluba. Később levelező tagozaton elvégezte a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán a magyar–román szakot. 1969-től a Temesvári Állami Magyar Színház kellékese, majd ügyelője, 1970-től irodalmi titkára. 1989 decemberében Fall Ilona színésznővel megindította, s pár hónapon át vezette a Temesvári Rádió magyar nyelvű egyórás műsorát. A Csiky Gergely nevét felvevő temesvári Állami Magyar Színház élén 1990 elején az átmeneti „igazgatói triumvirátus” tagja. 1990 őszétől a Román Televízió magyar nyelvű adásának tudósító-szerkesztője, irodalmi rovatának vezetője. 1991 nyarától a Temesvári Állami Német Színház irodalmi referense is. Román színműírók darabjait fordította magyarra. /-f-: Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt Koczka Györgynek. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 4./

lapozás: 1-22