udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
3
találat
lapozás: 1-3
Helymutató:
Borbánd
1994. június 4.
A Gyulafehérvár környéki Borbándon valamikor kétnyelvű iskola volt, azután még a templomban is tilos lett a magyar szó. Az eltelt évtizedek hatása beérett. Most újból kell kezdeni mindent, a gyermekek már kezdenek magyarul imádkozni. /Bihari Napló (Nagyvárad), jún. 4-5./1997. május 12.
Vetési László lelkész a szórványkérdésről, annak egyházi vonatkozásáról fejtette ki gondolatait. "Az egyház az utolsó olyan intézmény, amely a kisközösségben intézményként működik, és ezért rá nehezedik minden teher." Több mezőségi faluban a lelkész a nyelveszakadt konfirmandusokat így tanítja meg: eu-s crs, tin reformata maghiar. Már románul tanulja meg, hogy ő magyar református, de megtanulja, él benne az eredet- és hovatartozástudat. "Ugyanígy cserélt nyelvet - de nem hitet - Küküllőkarácsonyfalva magyar reformátussága." A Fehér megyei Borbánd római katolikusai egy évszázada cserélték át nyelvüket, de nem a kultusz nyelvét. Ugyanez a helyzet Verespatak unitárius, katolikus és református népével. Nagyváradon működik egy olyan szlovák adminisztrációjú apácarend, melynek belső nyelve ma is magyar. Az egyház sokat tehet, anyanyelven szól és szervez. Szigetfalu volt Vetési László első gyülekezete, a Szeben megyei Bürkös, ahol a nősülni vágyók 30-40 km-re levő magyar faluba mentek, hogy magyar társat keressenek. "De fenntartható ez a modell?" Az egyház egyedül nem tud megfelelni a beolvadástól való őrzésnek. A múlt században Czelder Márton lelkész Havaselvére ment a hívek után, Koós Ferenc Bukarestbe, templomokat építettek. 1881-ben azután megszületett az a református egyház egyetemes zsinati döntése, ez új alapokra fektette a szórványmunkát. Ekkor mondták ki a körlelkészség megszervezését, új templomok építését. Az ekkor indult "szórványszolgálat egyik legáldottabb eredménye az, hogy még vagyunk a Mezőségen, Dél- és Belső-Erdélyben." A múlt század végétől szolgálatának nagy részét lelkészekre, gyülekezetekre építette az EMKE is. Trianon után jöttek Reményik Sándor versei. A falumisszió útbaindítását a népi irodalom adta: Szabó Dezső, Ignácz Rózsa, Makkai Sándor, Rákosi Viktor, Nyírő József. A Mezőség apostolaként említették a két világháború között Földes Károlyt, Mezőújlak lelkipásztorát. Az elmúlt nehéz évtizedekben Szegedi László /Magyarigen/ és Herman János /Nagysármás/ lelkészek tették mindig azt, amit kellett, a szórványmunkában. - Vetési László figyelmeztetett: még mindig nem született átfogó szórványstratégia. Közben egyre közelebb húzódik a tömbökhöz a nyelvhatár. - Vetésinek ez a tanulmány a Jelen és jövő a mai szórványkutatásban című kötetben jelent meg. /Vetési László: Szórványszolgálat és az egyház. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 12./ 2004. január 12.
1849. január 8-án az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópa vezette román sereg megrohanta a védtelenül hagyott Nagyenyedet, és lemészárolta a védtelen magyar lakosságot. A martalócok nemcsak Nagyenyeden, hanem szerte a megyében meggyilkoltak magyarokat, öregeket, gyerekeket és nőket. A vérengzés január 11-ig tartott. A vérfürdő áldozatainak tömegsírja a várfal tövében található. Az első megemlékezést 1998-ban tartották, és azóta a nagyenyedi magyarság január 8-án mindig fejet hajt az áldozatok emléke előtt. Eddig a református templom nyújtott otthont az ökumenikus istentiszteletnek, idén a római katolikus istenháza vette át ezt a szerepkört. /N. T.: Megemlékezés Nagyenyed pusztulásáról. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 12./ Rácz Levente, Fehér megyei RMDSZ-elnök bízik abban, hogy eljön annak is az ideje, amikor majd a templomfalakon kívül lehet beszélni e szomorú eseményekről Nagyenyeden. Egyelőre még nem érett meg Nagyenyed arra, hogy szembenézzen ezekkel a dolgokkal. /Sz. Cs.: Nagyenyed fekete vízkeresztje – 1849. január 8. Főhajtás a mártírok előtt. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./ Rácz Levente beszédében felidézte a történteket. Az 1848. szeptember 16-i balázsfalvi gyűlésen a románság képviselői – miután a császár megengedte fegyverkezésüket – külön nemzetőrség állítása mellett voksoltak. Ezt követően sorra végigpusztították Alsófehért, az akkor legtöbbet szenvedett vármegyét, és ezen belül Hegyalja magyar lakossággal rendelkező számos települését: Zalatnát, Magyarcsesztvét, Magyarigent, Búzásbocsárdot, Borosbocsárdot, Sárdot, Krakkót, Benedeket, Borbándot, Koslárt, Harit, Asszonynépét, Forrót, Nagylakot, Marosújvárt és Felvincet. Axente Sever parancsnoksága alatt ezen települések nagy részében a magyar közösségeket majdnem teljesen kiirtották. A nagyenyediek jelentős része ekkor nem tartózkodott a városban: a férfiak jelentős része a honvédségnél szolgált, a nők egy része elmenekült Kolozsvárra , a kollégiumban az oktatás szünetelt. Becslések szerint mégis kb. 4000 fegyvertelen ember maradt a városban, többnyire öregek, nők és gyermekek. A magyar lakosság egy része túlzott bizakodást mutatott, mert nem hitték, hogy a szelíd román emberek, akikkel addig együtt éltek, képesek legyenek őket lemészárolni és kirabolni. 1849. január 8-án Axente Sever feleskette embereit, hogy kő kövön nem marad Nagyenyeden. Prodan biztosította a város elöljáróit, hogy nincs szándékukban bejönni a városba, a polgárok maradjanak nyugodtan házaikban, és térjenek nyugovóra. Ezt követően indultak el a románok. Felgyújtották a házakat, nőket, gyerekeket és öregeket is öltek. A város magyarságának egy része a minorita rendházba és a katolikus templomba menekült, de hiába, őket is megölték. Az áldozatok száma kb. 800-ra emelkedett. /Részletek Rácz Levente ünnepi beszédéből. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./
lapozás: 1-3