Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 5 találat lapozás: 1-5

Helymutató: Buchenwald

2000. május 19.

Elhunyt kolozsvári otthonában Gáll Ernő /Nagyvárad, 1917. ápr. 4. - Kolozsvár, 2000. máj. 17./ 83 éves akadémikus, szerkesztő, szociológus és filozófus. Kolozsvárott tanult jogot és filozófiát. A negyvenes években a buchenwaldi koncentrációs táborba hurcolták. 1945-1949 között az Igazság című napilap főszerkesztője, 1949-1952 között az Utunk című hetilap felelős szerkesztője volt. 1949-től a kolozsvári Bolyai, majd 1959-től a Babes-Bolyai Tudományegyetem filozófiatanára volt. 1952 és 1957 között a Bolyai Tudományegyetem rektor-helyettesi tisztét töltötte be. 1957-től 1984-ig főszerkesztője volt a Korunknak. Tagja volt a román Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiájának. A Román Tudományos Akadémia levelező tagjának választotta. 1996-ban a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Aranytoll-díjával és a Pulitzer-emlékdíjjal tüntették ki. Eszméihez, életútjához hű maradva, a térség egyik legjobb nemzetiségiszociológusává nőtte ki magát. /Elhunyt Gáll Ernő kolozsvári akadémikus. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 19./ Szilágyi Júlia nekrológjában hangsúlyozta, hogy Gáll Ernő baloldali gondolkodású volt és vállalta a múltját, nem tagadott meg semmit. /Szilágyi Júlia: Búcsú Gáll Ernőtől (1917-2000). Szabadság (Kolozsvár), máj. 18./

2002. december 11.

Kertész Imre, a magyar irodalom első Nobel-díjasa 2002. dec. 10-én, Alfred Nobel halálának évfordulóján vette át Stockholmban a rangos kitüntetést. Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten. Zsidó származása miatt alig 15 évesen, 1944-ben Auschwitzba, majd Buchenwaldba deportálták, ahonnan 1945-ben szabadították ki. Kertész Imre első regénye, a Sorstalanság csak többévi várakozás után jelenhetett meg. Mikor a regény 1975-ben végre napvilágot látott, teljes csend fogadta. Ezt a tapasztalatot írta meg a szerző A kudarc-ban (1988). A trilógia harmadik része a Kaddis a meg nem született gyermekért (1990). Más prózai műveiben is (A nyomkereső. Detektívtörténet - kisregények, 1977; Az angol lobogó - elbeszélések, 1991) Kertész a kelet-európai történelem és társadalom csapdáiba szorított, kiszolgáltatott ember sorselemzését adta. 1992-ben jelent meg a Gályanapló című kötete. A Valaki más: a változás krónikája (1997) folytatja ezt a belső monológot, 1991-95 között vezetett jegyzetek formájában. Kertész Imre előadásait és esszéit tartalmazzák A holocaust mint kultúra (esszék, 1993), A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt (monológok és dialógok, 1998), valamint A száműzött nyelv (2001) című kötetek. /Máté István, MTI-Sajtóadatbank: Kertész Imre, az első magyar irodalmi Nobel-díjas. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), dec. 11./

2003. október 21.

Néhány hónapja jelent meg Gáll Ernő (1949-től 1989-ig a Babes-Bolyai Egyetem professzora, 1957-84 között a Korunk főszerkesztője) titkos naplójának első kötete az 1979- 1990 közötti évekből /Polis Kiadó, Kolozsvár/, következik majd a második kötet az 1990-2000 közti eseményekről. Gáll Ernő /sz. Nagyvárad, 1917/ az egyetemet a magyar időkben végezte be filozófia szakon, a hírhedt numerus clausus dacára. 1944-ben Buchenwaldba deportálták. 1945-49 között a kolozsvári Igazság főszerkesztője volt; 1949-től a Bolyai (majd Babes-Bolyai) marxizmus-leninizmus katedrájának professzora. 1957-től az újraindította Korunk folyóirat főszerkesztője volt 1984-es nyugdíjazásáig. 1989 után is aktív közéleti férfi, sokat közöl, szerepelt 2000-ben bekövetkezett haláláig. A napló írásának kezdése egybeesik a "hivatalos" cenzúra megszüntetésével; ezt egy súlyosabb, képmutatóbb, fenyegetőző irányítás váltotta fel, a Központi Bizottság "magyar bizottsága" részéről, akik az ún. magyar vezetőket sakkfiguraként tologatták. Ezek közül a naplóban igen elítélően Koppándi, Pezderka, Szász Béla, Vincze, Szilágyi Dezső elvtársak neve szerepel. A naplóban a legmeglepőbb az a kommunizmussal szembeni, szokatlanul élesen kritikus és önkritikus hang. Ilyen az egyenlőségjel, amely a szerző szerint a kommunizmus és fasizmus közt létezik (a holokauszt és Gulág összehasonlíthatósága). Ilyen Izrael állam szellemiségének (bigott, primitív) elítélése. Sokkoló azok (köztük önmaga) elítélése, akik még a háború előtt léptek be a sztálini kommunista pártba, noha (az újságokból stb.) ismerték a szovjetunióbeli rémségeket; bevallása szerint ezen híreket betegesen elhessegették maguktól. "Mennyire tekinthető erkölcsi értéknek a bátorság, helytállás, a szenvedések hősies elviselése - egész a mártíromságig -, ha ez utópisztikus, téves politikát szolgált?" - kérdi önmagától is, lefokozva a nem valló Józsa Béla mártír voltát - betyárbecsületté. Az illegális pártról: "Megdöbbentő a zsidók, értelmiségiek részaránya (66 százalék) a mozgalomban, kiknek a pártja a kommunista párt, mely társadalmi csoportnak a rendszere?" Talán saját magára és mai többi "damaszkuszi utasunkra" gondolva: "Ha abszolút elutasítjuk a marxizmus korszerűsítését, miért honorálni egy marxista állandó önrevízióját?" Mindig is divat volt, hogy egy-egy folyóirat főszerkesztője a humánértelmiség vezetője szerepében tetszelegjen. Az Utunk főszerkesztőjének, az uralkodói-inkvizítori megnyilvánulású Gaál Gábornak voltak ilyen allűrjei. A napló idején négy lap főszerkesztője küzdött e főkolomposi pozícióért: Gáll Ernő (Korunk), Létay Lajos (Utunk), Huszár Sándor (A Hét), Hajdu Győző (Igaz Szó), egymással sokszor feszült viszonyban. Szellemi vezetői ambíciói következtében G. E. igen sok "értelmiségivel" tartott kapcsolatot, munkáit dedikálta nekik, könyveiket ismertette: a naplóban ezek neve száz felett van. Különös társaság: céljuk az állandó önmutogatás, "közlés", ha van érdekes téma, ha nincs. Gáll nem kivétel, pályatársaival hol összevész, hol kibékül. Naplójában nem fukarkodik ilyenkor a jelzőkkel, mint például: Bretter Zoltán pökhendi, Balogh Edgár demagóg, naiv, képmutató, irreális, Benkő Samu sértődős, gőgös, arisztokratikus, Herédi Gusztáv bárdolatlan, felületes, Kántor Lajos szürke, fumigáló, Jordáky Lajos becsvágyó, gyűlölködő, Létay Lajos pitiáner, surmó, Méliusz József paranoiás, dühöngő, rigolyás, Panek Zoltán pimasz, patologikus, Huszár Sándor aljas, pimasz fickó, hiú, Sütő András fölényeskedő, lefitymáló, nem él a közéletben, Tóth Sándor intoleráns, Heller Ágnes és Tamás Gáspár Miklós tenyérbe mászó, pökhendi stb. Akad, akiket csak dicsér (például az Ilie Verdetnek súgó Gálfalvi Zsoltot, Lászlóffy Aladárt, Szász Jánost, sőt az ifjú Salat Leventét stb.). Két legkiválóbb költőnk (Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos) jellemzésétől tartózkodott. Egyértelműen gonosz G. E. szerint Rácz Győző, utóbb a Korunk főszerkesztő-helyettese. G. E. sajnálatraméltó megnyilvánulása, mikor 1989 őszén (a magyarországi, bulgáriai stb. rendszerbukások hatására) így írt: "Magyarországon a baloldal diszkreditálva, elanyátlanodva, magatehetetlenül számolja fel önmagát, mindez az én további ellehetetlenedésemet jelenti, csak az itthoni peremélet marad számomra - pillanatnyi távlat nélkül". Korainak bizonyult a magyar kommunisták siratása, csak átmeneti volt "elanyátlanodásuk"... Az 1989. decemberi fordulatkor felismerte. lehetséges a kommunizmus túlélése, elég, ha Ceausescut áldozzák fel. Barátaival részt vett a mai RMDSZ megalakítására szólító felhívás (Hívó szó) megfogalmazásában-aláírásában. E kiáltványban Gáll és társai elítélik Ceausescut és klikkjét, de a kommunizmust nem. Az embernek az az érzése támad Gáll Ernő naplóját olvasva, jegyezet meg Nagy László, hogy a Ceausescu-rezsim politikai rendőrsége, a Securitate hülye volt, mert a politikai és kulturális kulcspozíciókban (az örökös bűnbakká tett Hajdu Győzőt kivéve) mind ellenállók ültek, és nemcsak a folyóiratok szerkesztőségeiben, de minden intézménynél (például: rádió - Csép Sándor, televízió - Bodor Pál, Kriterion Kiadó - Domokos Géza), ahol még magyar főnökök egyáltalán megmaradhattak. /Nagy László, Kolozsvár: Gáll Ernő meglepő naplója. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 21., újraközölte: Szabadság (Kolozsvár), okt. 29./

2004. április 27.

Roma holocaust címen Zilahon dokumentum-kiállítás nyílt. Az ókirálysági cigányoknak a rabszolgaság volt a sorsuk mindaddig, amíg Cuza fejedelem 1865-ben eltörölte a cigányrabszolgaságot. Antonescu diktatúrája idején sok ezer cigányt deportáltak Transznisztriába; a Kovulovjka faluba telepített 20 ezer romából 11 500 személyt az SS-sek Trihatkára szállítottak és agyonlőttek, végül mindössze 1500 került vissza az országba. Buchenwald haláltáborban speciális barakkot állítottak fel a cigányoknak és táborokat Düsseldorf és az ausztriai Lackembach közelében. Az 1938-ban elfoglalt Csehszlovákiából 1942 és 1944 között 14 szállítmányt indítottak Auschwitzba. Nem menekültek meg a lengyelországi cigányok sem. /Fejér László: Roma holocaust. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 27./

2005. április 11.

Erdélyi túlélők – köztük Kallós Miklós, a kolozsvári zsidó hitközség tiszteletbeli elnöke – is részt vettek április 10-én a buchenwaldi koncentrációs tábor felszabadításának 60. évfordulóján Weimarban rendezett emlékünnepségen. Weimar közelében, Ettersbergen működött a nácik buchenwaldi koncentrációs tábora, amelyet 1945. április 11-én szabadítottak fel az amerikaiak. A tábor megalapítása, 1937 után mintegy negyedmillió embert hurcoltak ide. Az emlékünnepségre hivatalos volt Kertész Imre, Nobel-díjas író, Buchenwald egykori foglya is, aki azonban egészségi állapota miatt nem tudott eleget tenni a meghívásnak. /Buchenwaldi megemlékezés erdélyiekkel. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 11./

lapozás: 1-5