udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
496
találat
lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 ... 481-496
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2013. november 22.
Alkuajánlat közösségi harcokhoz
A felvetés nem az enyém, de készséggel „megveszem”. Az autonómiaügyben elkerülhetetlen magyar–román kiegyezést célzó tárgyalásokon jó ajánlatnak tűnik: országszerte olyan önrendelkezési jogosítványok illessék meg a magyarokat, mint az autonóm Székelyföld románságát. Az alkuajánlat persze nem „veszélytelen”, hiszen ezzel máris kötelezettségeket vállal a székelyföldi magyarság, összességében azonban olyan elvi egyensúlyhelyzet alapjait is megteremtheti, amellyel nem csak a románokat, de a Székelyföldön élő magyarokat is az ügy mellé állíthatja. A konszenzuskeresés mindenképpen megkerülhetetlen, s ezt egyaránt jelezték a Járossi Andor–Erdélyi Napló-vitaest keretében, illetve a múlt hétvégi sepsiszentgyörgyi autonómiakonferencián elhangzottak. A Székelyföld önrendelkezéséért vívott harc belátható időn belüli sikerre vitele ugyanis nagyban múlik a helyi románság megnyerésén. A falbontáshoz ők rendelkeznek hatékonyabb eszközökkel, s a velük kötendő nem is feltétlenül elvi, de legalább érdekszövetség a nemzetállamfóbia leküzdésében is oroszlánrészt vállalhat. Ezért aztán az erről szóló román–magyar tárgyalásokat legalább akkora intenzitással kell lefolytatni az érintett közösségek helyi képviselőivel, mint a parlamentben. Még akkor is, ha az utóbbi harcot sok esetben a hírtelevíziók műsoraiból törvényhozó és kormányzó bukaresti politikusokkal kell megvívni.
A közös kapaszkodók és érvrendszer egy másik gát gyorsabb lebontásához is segítséget nyújthat. Továbbra is makacsul tartják ugyanis magukat a „miért lenne jó a belső-erdélyi, partiumi magyarságnak a székelyföldi autonómia?” típusú kétségek. És nemcsak a kocsmapolitizálás szintjén közéletet élőemberek körében, de az RMDSZ vezetői között is. Aki nem próbálja megérteni a tömbrománsággal együtt élő magyarok félelmeit, az nemcsak minden empátiától mentes, de önmaga ellensége is. A székelyföldi románsággal kötendő szövetség e tekintetben is üzenhet: azt az életmodellt hitelesítheti, amelybe a szórvány beleszületett, beleszocializálódott, s amelytől nem függetlenítheti a mindennapjait. Mi több, a paritás elve alapján működő egyességet ajánl, amelynek keretében szinte mérhető, de mindenképpen összevethető viszonyokat lehet teremteni. Kétségbevonhatatlan: Székelyföld helyzetének rendezése mindkét nép érdeke, és ez teheti sikeressé a székely autonómia ügyét. Megvalósulása esetén a romániai magyarság személyi elvű autonómiájának, a sajátos jogállású önkormányzatok autonómiájának megvalósítása összehasonlíthatatlanul könnyebb feladatnak ígérkezik – és nemcsak a precedens okán.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. november 22.
Alternatívák és szimbólumok
A politikai propaganda egyik legfőbb, leghatékonyabb eszköze az ismétlés, a sulykolás, feltéve, ha kellő médiaerővel párosul. Ennek minden bizonnyal a médiatámogatottságnak soha híján nem levő RMDSZ vezetői is tudatában vannak, erre utal legalábbis, hogy Markó Béla és követői az utóbbi tizenöt esztendőben kevés dolgot hangsúlyoztak annyira, mint azt, hogy a politikájuknak nincs alternatívája. Ami persze nem igaz, de jól hangzó, sokfelé bevált szólam. Hallhattuk a tézist SZKT-kon, kongresszusokon, ünnepi beszédekben, interjúkban és esszékben. Legdurvább megfogalmazása Markó nevéhez fűződik, a 2011. február 28-i RMDSZ-kongresszuson a hamis beállítást azzal tetézte a leköszönő RMDSZ-elnök, hogy aki őket „legtöbbet támadta” – itt nyilván Tőkés Lászlóra célzott –, „most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik.” Amiből Markó szerint az következik, hogy „vagy megalkudott az is, aki minket annyi éven át megalkuvással vádolt, vagy egyszerűen kezdettől fogva nekünk volt igazunk.”
Sajátos út
Holott az EP-képviselet éppenséggel szerves része annak a politikai vonalvezetésnek, amely több, mint húsz esztendeje néhány évre győzedelmeskedett az RMDSZ-politikában. E politika konszenzuális volt, az egész erdélyi magyarság, a civil szféra, a sajtó és az egyházak támogatását élvező stratégián alapult. Ehhez képest jelentett alternatívát az 1996-os távlattalan kormányzati szerepvállalás, az új, önfeladó kurzus, a román kisebbségpolitika külföldi legitimálása apró-cseprő engedményekért cserébe. A Tőkés László ellen a Románia Csillaga érdemrend kapcsán indított hajsza épp annak visszaigazolása, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke jól képviselte közösségének ügyét e magas fórumon, mint ahogy a román politikum ismételt dicsérete az RMDSZ megbízhatóságáról és kiszámíthatóságáról igencsak kétes értékű egy sovinizmussal átitatott, autonómiaellenes politikai közegben.
A pártalapításból sem következik a markói konfrontációkerülő kurzus helyeslése, a párt ugyanis, amint azt megalapítói számtalanszor elmondták, eszköz az autonómia kivívására. Első lépésben arra, hogy az RMDSZ-t rászorítsa saját programja betartására, a nemzeti önkormányzat építésére és az autonómiakövetelés képviseletére. A parlamenti jelenlét sem jelenti automatikusan a távlati célok feladását, ellentétben a kormányzati szerepvállalással, amely esetében viszont elvi problémák merülnek fel, a radikálisnak mondott nemzeti-autonomista oldalon zajlottak is izgalmas elméleti viták arról, hogy lehetséges-e egyáltalában autonómiapolitikát folytatni úgy, hogy az adott közösség politikai érdekképviselete részt vesz a kormányzásban. E kérdésre adott választól függetlenül azonban Markó Béla kitalációja, hogy az EMNP-ből vagy EMNT-ből bárki kormányzati szerepvállalásról álmodna. A lényeg, hogy az erdélyi magyarság sajátos utat választott: ellentétben a maguk korlátozott vagy teljes szuverenitását erőszakos eszközökkel kivívó koszovóiakkal, írekkel és dél-tiroliakkal, az erdélyi magyar érdekképviseleti szervezetek békés eszközöket választottak, s ellentétben az autonómiakövetelés hallatára nem egyszer ügyészséget, bíróságot, börtönt emlegető román hatalom rágalmaival, mindig megmaradtak az alkotmányosság keretein belül. Az alkotmányosság keretein belül azonban nemcsak tájba simuló, Bukarestre kacsintó politika alternatívája elképzelhető. Egyik oldalról létezik egy konfrontációt vállaló törvényes út, amely belső és külső nyomás alá igyekszik helyezni a román hatalmat, illetve létezik olyan út is, amely legalább az elért eredményeket igyekszik maximálisan kihasználni. S persze a kettő ötvözete lenne az optimális.
Mozgástér-perspektívák E tekintetben egyik vesszőparipám: ha az első szabad választás után, 1990 májusában a frissen megválasztott RMDSZ-frakció tagjai nem lettek volna hajlandók megszólalni másként, mint magyarul, előbb-utóbb felszerelik a tolmácsgépeket, és de facto intézményesítik, hivatalosítják az ország kétnyelvűségét. A román hatalom nem engedhette volna meg magának, hogy a vásárhelyi pogrom s a bányászjárások után, a demokratikus teljesítménykényszer alatt ne engedje szóhoz jutni az akkori legnagyobb ellenzéki pártot. Lett volna persze hörgés, fenyegetőzés, átkozódás a román oldalon, de ha az RMDSZ-frakció egységet, megfélemlíthetetlenséget és megvásárolhatatlanságot tanúsít, helyzetet lehetett volna teremteni. S ezzel többet érünk el, mint a közel negyedévszázados gazsulálással. Ehhez képest mit láthatunk a gyakorlatban? Azt, hogy a törvényes lehetőség még az olyan szimbolikus helyszínen is, mint Marosvásárhely, hosszú évekig vonakodtak a magyar képviselők magyarul beszélni – 2013 őszéig csak a néhai Ráduly Levente élt rendszeresen ezzel a lehetőséggel. Most, 2013 őszén is csak tiltakozásképpen kezdtek a magyar tanácsok magyarul beszélni, miután a román hivatalosságok impertinensen, az ember természetes jogait taposva reagáltak Lakó Péterfi Tünde magánakciójára. A vásárhelyi hölgy neve azóta szimbólummá vált Erdélyben, a helytállás, a magyar büszkeség, a méltóság, a jogainkért való kiállás szimbólumává. Összességében, az egyéni példamutatáson túl is sokat köszönhetünk neki. Egyik oldalról az összerdélyi „egybanis” gyűjtőakció közösségi energiákat szabadított fel, közösségi sikerélményt jelentett, másrészt végre azt olvashattuk a sajtóban, hogy a marosvásárhelyi tanácsülésen „valamennyi RMDSZ-es képviselő előbb magyarul fejtette ki álláspontját az ülésen, aztán tolmács hiányában románul is összefoglalta az elmondottakat.” Mindegy, hogy milyen párthoz húz a szívünk, ha magyarul érzünk, akkor csak szurkolhatunk, hogy tartson a szuflából és intézményesedjen a magyar beszéd az erdélyi frontvárosban, ne maradjon az akció egyfajta időszakos tiltakozás. Nem egymást kell legyőznünk, hanem közösségi mozgásterünket kell bejátszanunk s szélesítenünk. No meg törekednünk arra, hogy összefogással, közös erővel rákényszerítsük a többséget jogos követeléseink elfogadására.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2013. november 23.
SZKT ülés – Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai beszámolója
Közeledvén az év végéhez, rövid számadást kell készítenünk arról az esztendőről, amelyet Bethlen Gábor és Kós Károly év- ként jelöltünk meg mindenekelőtt a saját magunk számára. Igen, a saját magunk számára, mert olyan időket élünk, amikor érdemes a nagy transzilván elődök örökségét újra elővenni, átolvasni, átgondolni, értelmezni és újraértelmezni, ha szükséges, s miért ne, a mai korba átültetve a közösségi munkában hasznosítani.
És a számadásnak akkor van igazán értelme, ha a jövő megtervezéséhez is hozzá segít, ha előre tekintünk és megfogalmazzuk a célt, számba vesszük az elvégzendő feladatokat.
De mit is mond Bethlen Gábor? Talán a legtöbbet idézett mondata a „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.” Ez ránk, erdélyi magyar emberekre, közéleti munkásokra, érdekképviseletet vállaló politikusokra többszörösen érvényes. Olyan, mint egy négyszáz éves, de ma is pontosan működő közéleti iránytű.
Választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy az elmúlt időszakban megtettük-e azt, amit lehetett, vagy sem? Azt tettük-e, amit lehetett, az adott időszakban és az ismert körülmények között, vagy sem?
Kós Károlytól leggyakrabban a „Kiáltó Szó”-ból szoktunk idézni. Például azt, hogy: „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való...”
Kemény, nagyon kemény szavak ezek, akár szó szerinti értelmét, akár annak átvitt értelmét akarjuk meghallani. Bő másfél éve ellenzékben politizálunk, és közel egy éve egy hetvenszázalékos parlamenti többséggel rendelkező kormány van hivatalban. Tetszik, vagy sem, ennek a kormánynak mi az ellenzéke vagyunk, nem vagyunk a része, nincs naponta mérhető ráhatásunk a kormányzati döntésekre. Azt mondtuk, hogy mi konstruktív ellenzéki szerepet fogunk betölteni, mert azt gondoljunk, hogy még egy olyan kormány is hozhat a mi közösségünk és általában a társadalom számára fontos és hasznos döntéseket, amelynek mi nem vagyunk a része. Ugyanakkor azt is mondtuk, hogy újra kell tanulnunk az ellenzéki szerepet, meg kell barátkoznunk az ellenzéki politizálás demokratikus eszközeivel, még olyan eszközökkel is, amelyek egy kicsit idegennek tűnnek, ijesztően hatnak, szokatlanok, nem föltétlenül kényelmesek, s közben nem kell úgy tennünk, nem szabad azt a hamis látszatot keltenünk, hogy azok használata irányváltást, értékváltást jelentene. Azzal az örök dilemmával kell szembenéznünk, amit az idő folyton újratermel: változó időkben kell-e változnunk, vagy minden maradhat a régiben? S ha változnunk kell, ha hallani véljük az idő szavát, akkor a változásnak milyen méretűnek kell lennie? Másképpen fogalmazva: tudjuk-e, akarjuk-e, szabad-e úgy szemlélni a politikát, mint egy várótermet, előszobát, ahol csak üldögélni kell csendben, nem föltétlenül felemelt fejjel, várni kell mozdulatlanul, ha lehet úgy, hogy senkit ne zavarjunk, mert egyszer, előbb vagy utóbb, úgyis beszólítanak.
Nehéz kihívások elé néztünk az elmúlt egy évben, és nincs semmi okunk azt gondolni, hogy holnaptól ez meg fog változni.
Ellenzékben lenni nem tragédia, bár egyetlen politikai alakulat sem erre szokott készülni, nincs benne semmi drámai, különösen akkor nincs, nem lenne különösebb gond ezzel, ha a mi társadalmunkban érvényes lenne az az elv, hogy megszerzett jogokat nem vonnak vissza, azok gyakorlását nem korlátozzák, nem keresnek buta ürügyet arra, hogy például miért kell olyan közigazgatási átszervezést kitalálni, amely nemcsak a nyelvi jogok gyakorlásának szab gátat, de a nemzeti kisebbség teljes kiszolgáltatottságát is előre vetíti. Szóval nem lenne semmi gond ellenzékben politizálni egy olyan társadalomban, amelyben a többség-kisebbség viszonyát a kölcsönös tisztelet és együttműködés őszinte szándéka hatja át, és ennek természetesen a kölcsönös bizalom az alapja.
Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az elmúlt húsz esztendőben rengeteg munkánkba, sok-sok erőfeszítésbe került, hogy egy ilyen társadalom irányába az első lépéseket megtegyük. Néha élt bennünk az az illúzió, hogy ha már egyszer elindultunk ezen az úton, akkor nem lehet visszafordulni, s nem is lesz senkinek érdeke: sem a többségi társadalomnak, s még kevésbé a kisebbségben élő közösségeknek. Mostanában viszont egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy ez nincs így. És egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy a megszerzett jogok megőrzése legalább akkora kihívás ma, mind az esetleges továbblépés.
Szóval alaposan megváltozott a világ körülöttünk. Ez a változás nem csak abból áll, hogy a kisebbségi érdekvédelmet ma ellenzékből kell ellátnunk, hisz ilyen még volt – huzamosabb ideig a kilencvenes években -, hanem abból is, ahogy stratégiát váltottak valahol. Valahol több helyen is!
Vegyük sorra ezeket!
A megszerzett jogok korlátozására újabban az igazságszolgáltatás intézményeit kezdték használni. Ez politikai perverzitás. Ott, ahol a törvények őrzői ülnek, ott születnek a törvény szellemiségével és gyakran betűjével ellentétes döntések. A Mikó-ügytől a székely és magyar zászlós perekig, a nyelvhasználattól a diszkrimináció kiforgatásáig számtalan példát sorolhatunk ide.
Ezzel párhuzamosan, ugyancsak az igazságszolgáltatás intézményein keresztül próbálják azt üzenni nekünk, hogy magyar ember ne próbáljon teljes jogú állampolgárként élni, mert a meghurcoltatástól a börtönig bármire számíthat. Az igazságszolgáltatás döntéseit pedig nem illik, különösen politikusok részéről, bírálattal illetni, mert azt rögtön befolyásolásnak, beavatkozásnak minősítik a hivatásos ás megélhetési óbégatók. És milyen célja lehet az olyan akcióknak, ha nem a megfélemlítés vagy erőfitogtatás, esetleg egy időben mindkettő, amikor a titkosszolgálat tisztje az RMDSZ politikusait látványosan, feltűnően követi, lefotózza, lefilmezi és provokálja. Nem tartom valószínűnek, hogy azért cselekedne így, mert rajongói hevületében a saját fotóalbumát kívánja teljesebbé tenni.
És közben azt sem mondhatjuk, hogy a román politikai pártok között a nemzetiségi kérdést illetően jelentős különbség lenne. Ugyanannak a pártnak a polgármestere az egyik városban partnerünk a magyar napok megszervezésében, maga is részt vesz az eseményeken, dicséret és köszönet érte, miközben egy másik város polgármestere, ugyanabból a pártból, itt Marosvásárhelyen a magyar kulturális rendezvényeket kitiltja a városból, a város határain kívülre száműzi, mert úgy tudja, hogy amennyiben mi ragaszkodunk nemzeti identitásunkhoz, etnikai feszültséget gerjesztünk, mert számára az a jó magyar, aki csendben van, lehajtja a fejét, nem kér semmit és nem akar semmit.
De ez igaz a másik oldalra is, a kormánykoalícióra: miközben a kormányfővel tisztességes párbeszédet tudunk folytatni, az Alkotmány módosítására tett javaslataink jelentős részére empátiával válaszol, addig párttársai magyarellenes törvénykezdeményezések garmadával riasztgatnak bennünket, és prefektusainak egy része a magyar polgármesterek hivatásos feljelentőivé szakosodott.
Ilyen körülmények között kellett és kell a kóskárolyi közösség építés szellemi örökségét tovább éltetni, ilyen társadalmi és politikai kontextusban kell a bethlengábori imperatívuszt követni.
A csíkszeredai Kongresszus utáni napokban még szinte biztosra lehetett venni, hogy ebben az évben alkotmánymódosításra kerül sor, amit rögtön követni fog egy átfogó közigazgatási reform, amit csak régiósítás néven emlegettünk.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség egy teljes, az alaptörvény minden fejezetére kiterjedt javaslatcsomagot tett le a Parlament asztalára. Olyan körülmények között, hogy nélkülünk is megvolt, megvan az a többség, amivel az Alkotmány módosítását ki lehet hozni a Parlamentből. Magyarán, nincs, nem volt szükség ránk, mégis sikerült olyan párbeszédet folytatni a kormányzó koalíció vezetőivel, amelynek eredményeként néhány fontos javaslatunkat elfogadták.
Az első cikkely kiegészült egy olyan bekezdéssel, amely a nemzeti kisebbségeket államalkotó tényezőnek ismeri el. Sikerült elfogadtatni a kulturális autonómia alkotmányos garanciáit, illetve a közösségi szimbólumok szabad használatának is megteremtettük az alkotmányos védelmet. Azt is el kell mondani, hogy nem sikerült elfogadtatni a különleges státusú régiók létrehozásának Alkotmányos feltételeit.
Ma már nagy valószínűséggel mondhatjuk, hogy a következő egy esztendőben biztosan nem lesz Alkotmány-módosítás. Egyik szemünk sír, a másik meg nevet. Sír az egyik szemünk, mert azt, amit én komoly jelzésnek tartok, nem föltétlenül áttörésnek, de a mentalitásváltás komoly jelének, az előbb említett javaslatokra gondolok, azok egyelőre az asztalfiókba kerültek. És nevet a másik szemünk, mert elmarad az a közigazgatási reform, a régiósítás, amely a mi önkormányzati erőnknek a megtizedelésével járt volna.
Még a nyár elején kezdeményeztünk egy átfogó decentralizációs törvényt, amely a szubszidiarítás elvének gyakorlatba ültetésével a központi kormányzattól elvéve a közösségek kezébe adta volna az őket érintő döntések egy igen széles körét. A nyár folyamán a kormány is bejelentette, hogy decentralizációs elképzeléseit még ebben az évben életbe lépteti. Ismét párbeszédet kezdeményeztünk erről a témáról a kormánnyal, és minden túlzás nélkül állítom, hogy a napokban elfogadott törvény a mi kezünk nyomát is magán viseli. A mi tervezetünk a kormány által felelősségvállalással elfogadott törvénynél átfogóbb volt, de én ellenzékből is készséggel elismerem, mert így tisztességes, hogy az elmúlt sok-sok esztendő legmélyebb hatalomátadására kerül sor. Az önkormányzatok erősebbek lesznek, nagyobb hatáskörökkel rendelkeznek, és a döntések közelebb kerülnek a helyi közösségekhez. Ezt mi támogattuk, és nem szégyen kimondani, hogy jó szívvel tettük.
Innen, ettől a mikrofontól is szeretném megköszönni minden egyes kollégának a gyors és alapos munkát. Itt ismét érdemes megismételnünk: ennek a tervezetnek az elfogadása nélkülünk is ment volna. Az a tény, hogy heteken keresztül tárgyaltunk, hogy a javaslataink jelentős része a törvényben helyet kapott, azt mutatja, hogy mind a szakértelmünket, mind a politikai szerepünket, azt, hogy egy nemzeti közösségek képviselünk, komolyan veszik.
A politikában a sikerhez nem elég a tiszta ész, a hűvös ráció, a logikus okfejtés. Szükség van a szívre, szükség van az érzelmekre is. Azonosulni egy programmal, egy céllal, egy szervezettel, magunkénak tudni, bízni benne, elhinni, hogy képes a közösségi akarat felmutatására és képviseletére, mind-mind szükséges ahhoz, hogy a munkánkat sikeresen végezhessük.
A csíkszeredai Kongresszusunkon olyan dokumentumokat fogadtunk el, és olyan programot szavaztunk meg, amelyek szerves folytatását jelentik az elmúlt 23 esztendőnek. Nem változtattunk irányt, nem változtattunk eszköztárat, nem gondoljuk azt, hogy csodavárásra kell berendezkedni, s azt sem gondoljuk, hogy a mi munkánkat helyettünk más el akarja, vagy el tudja végezni. Ebben az időszakban a prioritásokat is újra kellett fogalmaznunk. Ez a világ legtermészetesebb dolga.
A fejlesztési régiók átalakításáról már évekkel ezelőtt törvénykezdeményezést tettünk le a Parlament asztalára. Miután kiderült, hogy a kormány nem lesz képes átfogó közigazgatási átalakításra, a fejlesztési régiók átszervezését tűzte napirendre. Javasoltuk, hogy a mi tervezetünket vegyük elő, és azt tekintsük kiindulási pontnak. Ugyanakkor azt a meggyőződésünket is elmondtuk, hogy bármilyen átalakításra csak akkor kerülhet sor, ha népszavazáson kérdezzük meg a polgárokat, hogy mit gondolnak a változtatásról, hisz az minden egyes embernek, családnak, közösségnek az életét közvetlenül érinti és befolyásolja. Ezért kezdeményeztünk aláírásgyűjtést a népszavazások kiírása végett. Azt tapasztaltuk, hogy a szó szoros értelmében néhány nap alatt sikerült hat megyében közel kétszázezer aláírást összegyűjtenünk. A közösségi akarat felmutatásán túl ez jól és elég pontosan jelzi, hogy a mi törekvéseink egybecsengenek a választóink akaratával. Itt ismét a köszönet hangján kell szólanom mindazok irányába, akik aláírásukkal támogatták a Szövetség kezdeményezését, és azok irányába, akik részt vettek a munkában.
A Nagy Menetelés is ezt a célt szolgálta: megmutatni, hogy amit mi mondunk, amit politikai célként felmutatunk a programunkban és a napi üzeneteinkben, az a közösségünk akarata. Ezért vettünk részt a szervezésben, és ezért vettünk részt a menetelésen is. Azt mondom, hogy helyesen cselekedtünk, s bár egy 53 kilométeres szakaszon jelenlévő százezres nagyságrendű tömegben lehettek és voltak olyan üzenetek, kijelentések, amelyekkel nem tudunk azonosulni, összességében sikeresnek tekinthetjük a háromszéki rendezvényt. A mi üzenetünk az volt, hogy sem régióátszervezést, sem autonómiát nem valaki ellenébe képzelünk el, hanem valakikért. Nem akarunk senkitől semmit elvenni, senkit nem akarunk megfosztani semmitől, mert amit mi kérünk, az nem olyasmi, hogy el kell venni másoktól, másokat meg kell rövidíteni, hanem csupán annyit jelent, hogy a mi dolgainkról mi magunk akarunk dönteni. És azt is elmondtuk, hogy ezt a célt kizárólag politikai eszközökkel és a román társadalommal folytatott párbeszéd és az ők meggyőzése révén kívánjuk elérni. Nem mondtunk mást, mint ami a Szövetség programjában szerepel, nem mondtunk mást, mint amit a közösségünk akar. Ennek kapcsán más irányról beszélni, az eddigi eredmények feladását és új időszámítást emlegetni, igazságtalan dolog.
Az elmúlt hónapok semmilyen formában nem a vagy-vagy dilemma elé állították a Szövetséget. Nem tartom életszerűnek azt a felvetést, mely szerint vagy politizálunk a parlamentben, az önkormányzatokban, vagy menetelünk. Azt mondom, hogy az is-is helyzet sokkal inkább igaz. Egyik eszköztárunkat kiegészítjük olyan eszközökkel, amelyeket ez a szervezet még használt. És valószínű, hogy az élet még teremthet olyan helyzetet, amikor használnia kell.
Azok a kívülről bekiabálók, akik azt a hamis látszatot keltik, s ahhoz még ideológiai alapot is próbálnak fabrikálni, hogy a tömbben élő magyarok törekvései ellentétesek az interetnikus környezetben vagy a szórványban élő magyarok érdekeivel, vagy fordítva, hogy Székelyföld nincs tekintettel más régiókra, esetleg hogy a szórványban élők visszafogják Székelyföldet, nem járnak el helyesen. Szerencsétlen kísérletnek tartok minden ilyen próbálkozást.
Én ennek pontosan az ellenkezőjét állítom. Azt mondom, hogy végső soron egymást erősítjük, egymásnak képesek vagyunk kölcsönösen reményt és erőt adni. S ezt nem csak mondom, hanem tapasztalom is. Figyelünk egymásra, szolidárisak vagyunk egymással, kiegészítjük egymást, mert nincs egyetlen nagy igazság, ami kizárná a sok kis igazságot. A mi sok igazságunkból áll össze az a mozaik, amely attól szép és tartós, attól erős, hogy a kötőanyag közös, hogy az illesztések találnak, hogy harmóniát sugároz. Mondhatnám azt is, hogy a kulturális autonómia a területi, vagy regionális autonómiával alkot teljes egészet, egyik nem zárja ki a másikat, hanem kiegészíti azt. Arról persze nincsenek illúzióim, hogy ma éppen milyen esélye van egyik vagy másik tervünk megvalósításának. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy mozdulatlanul állunk és csodára várunk.
De lássuk, milyen feladatok előtt állunk?
Számunkra és a romániai magyarság számára a következő időszak legnagyobb kihívása a jövő évi európai parlamenti választások. Mától kezdődően hivatalosan is elkezdjük a felkészülést a fél év múlva esedékes választásra. A cél: megőrizni képviseletünket az európai parlamentben. Ehhez hoznunk kell a szokásos formánkat, ami a jelölteken és a programon kívül szervezést, kőkemény munkát és mozgósítást jelent. Ez mindenkinek a feladata és a felelőssége. Ez alól a munka alól senki sem vonhatja ki magát. Nem engedhetjük meg, hogy a romániai magyarság képviselet nélkül maradjon. Nem könnyű terep az európai politizálás, ezt néhány esztendő alatt megtapasztaltuk. De ha nem vagyunk ott, akkor a mi dolgainkat ott senki sem fogja képviselni. Mert másoknak más dolguk van, más céljaik, más prioritásaik. Az európai polgári kezdeményezésünket elutasította a Bizottság. És mégis van egy óriási eredményünk: a kezdeményezés körül sikerült egy olyan előzmények nélküli európai nemzeti kisebbségi szolidaritást megteremteni, amely a továbblépésnek lehet az egyik motorja. Ez az Atlanti óceántól és az Északi tengertől a Földközi tenger déli partjáig terjed és létrehozásán több mint két évet dolgoztunk. Ezt az építkezést folytatni kell, s ott kell lennünk akkor, amikor a Lisszaboni-szerződés módosítására sor kerül, rést kell ütnünk azon a falon, amely eddig szinte áthatolhatatlannak tűnt.
A jövő évi európai parlamenti választásokon a tulipán jele alatt és RMDSZ színekben kell indulnunk. Ez nem zárja ki a párbeszédet, nem zárja ki az együttműködést. Egyvalamit mégis kizár: nem engedünk a zsarolásnak és nem ígérünk befutó helyet olyan politikusoknak, akik a mi bizalmunkkal visszaéltek.
Partnerséget ígérünk minden olyan személynek és szervezetnek, aki, és amely abban érdekelt, hogy ne a megosztást erősítse. Mindazt, ami 2012-ben a parlamenti választásokon történt, nem tudjuk meg nem történtnek tekinteni, nem tudjuk kitörölni a Szövetség intézményes memóriájából. Úgy kell készülnünk a jövő évi választásra, mint egy olyan szervezet, amelyre a romániai magyar nemzeti közösség 89 százaléka egy évvel ezelőtt rábízta a politikai képviselet felelősségét. Ettől a felelősségtől nem szabadulni kell, ezt nem megosztani kell, hanem élni vele. Ezt fogjuk tenni a következő időszakban is.
Alig telik el olyan nap, hogy a jövő évi magyarországi választásokról ne kérdeznének bennünket. Itt is világosan kell beszélnünk. Mindig azt mondtuk, hogy a megszerzett jogokkal élni kell. Az állampolgársággal járó szavazati jogról is csak ezt mondhatjuk. Hogy ehhez egy bonyolult adminisztratív eljárást kell elvégezni, az igaz. Úgy, ahogy a könnyített állampolgárság megszerzéséhez is segítséget nyújtottunk anélkül, hogy ezért bárkitől ellenszolgáltatást kértünk vagy vártunk volna el, a regisztrációval kapcsolatosan is így járunk el. Ma erről a kérdésről nekünk ennyit kell mondanunk. Tisztán, egyértelműen.
Bethlen Gábor és Kós Károly szellemi örökségének jegyében telt el ez az év. Arra a kérdésre, hogy megtettünk-e mindent, amit lehetett ebben az évben, bátran mondhatjuk, hogy igen, megtettünk. Erdély aranykorának fejedelme Isztambul és Bécs között utat keresve teremtette meg azt az egyensúlyt, amely lehetővé tette, hogy az erdélyi érdekeket képviselve önálló politikát tudjon folytatni. Ma Isztambul is, Bécs is közelebb költözött hozzánk, de a feladat ugyanaz: nem szabad megengednünk, hogy mások diktáljanak nekünk. Partnerségre kell törekednünk és nem fogadhatjuk el az alá és fölérendeltségi viszonyok kialakítását, és szövetségeket kell kötnünk. Ez is a transzilván örökség és szellemiség része.
Ehhez viszont a kóskárolyi építkezést, szervezkedést egy percig sem veszíthetjük szemünk elől. Minden nap építenünk kell a közösséget, otthont kell teremtenünk, téglát téglára rakva kell haladnunk, mert csak az lesz a miénk, amit mi a magunk számára kiharcolunk. Bizalomra van szükségünk, kitartásra, célkövető cselekvésre és töretlen hitre abban, hogy szülőföldünkön magyarként akarunk élni, tervezni és megmaradni.
RMDSZ közlemény
Erdély.ma2013. november 23.
Fel a fejjel, Hunor!
Szinte senkit nem lep meg, hogy a választottak politikai migrációjának köszönhetően megerősödött posztkommunisták (PSD) akarata érvényesül az Szociálliberális Unión (USL) belül. Ez történt a decentralizáció esetében is. Ponta kiadta az ukázt: vita nincs, decentralizálnak. Elméletileg a decentralizáció egyet jelentene a központi hatalom, a központosított államhatalom lebontásával, a döntéshozatalnak a lakossághoz a lehető legközelebb vitelével. Mondom: elméletileg. Hogy a gyakorlatban hogyan fog festeni ez a mostani decentralizáció, azt még kiagyalói sem tudhatják. Merthogy Romániában az elmélet és a gyakorlat, a szavak és a tettek valahogy nem igen fedik egymást. Vegyük a szóban forgó esetet: a kormánykoalíció kétharmados parlamenti többsége ellenére sem volt képes az eredeti változat szerint átvinni a törvényhozáson elképzeléseit. A liberálisok nyomására számos esetben visszaléptek, mégpedig ott, ahol azok pillanatnyi érdekei úgy kívánták. Az elvtelen, sokszor vásári jellegű egyezkedések, alkudozások eredményeként nem kerülnek megyei hatáskörbe a tanfelügyelőségek, a szociális kifizetésekkel és ellenőrzésekkel foglalkozó ügynökségek, a munkaügyi hivatalok, ezek ellentétezéseként központi irányítás alatt marad a belügy, ahol a szocialisták érdekeltek.
Az RMDSZ saját sikereként értékeli a törvény elfogadását. Borbély László politikai alelnök szerint a decentralizáció hozadéka, hogy megnehezíti az erdélyi magyarság által kifogásolt régiókialakítási tervek megvalósítását. Majd meglátjuk. Az ellenzéki liberális-demokraták (PDL) bejelentették: miután az RMDSZ nem támogatja egy bizalmatlansági indítvány benyújtását, alkotmánybíróságon támadják meg a decentralizációs törvényt, amellyel szerintük nem a döntéshozatalt viszik közelebb az állampolgárokhoz, hanem a helyi kiskirályok forrásait és hatalmát akarják növelni a soron következő választásokra készülő kormánypártok.
Az ügy kapcsán parázs vita, szópárbaj alakult ki a két párt vezetői között, ami kölcsönös vádaskodásokba fulladt. Az egykori szövetséges párt vezetője szerint várható volt, hogy az RMDSZ nem támogatja a PDL indítványát, mivel előzőleg megállapodott a PSD-vel, továbbá úgy vélte, az önkormányzati hatáskörök kiterjesztése lehetővé teszi „az egységes román nemzetállam alapjainak lerombolását”, Románia föderalizálását. Bár igaz lenne!
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök elutasította és képtelenségnek minősítette Cezar Preda állításait, valamint a másik Preda, a Cristian rosszallását is, amiért az RMDSZ nem támogatja a PDL bizalmatlansági indítványát, holott az joggal elvárható lenne, hiszen a két alakulat ugyanahhoz az európai pártcsaládhoz (EPP) tartozik. „Én nem tapasztaltam Cristian Predán ugyanezt az ideológiai összeférhetetlenség okozta megrázkódtatást 2009-ben, amikor a PDL a PSD-vel együtt kormányzott. Preda még csak össze sem ráncolta a homlokát emiatt négy évvel ezelőtt. Nem okozott neki fájdalmat, hogy – bár egy pártcsaládhoz tartozunk – ők kormányra kerültek, mi meg ellenzékben maradtunk” – replikázott Kelemen Hunor.
Valahogy nem meglepő az RMDSZ elnökének érvelése, amely által csak megerősítette előzetes gyanúnkat, miszerint az fáj nekik a leginkább, ha kimaradnak a kormányzásból. Fel a fejjel, Hunor, lesz majd újabb alkalom!
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma2013. november 23.
Sabin Gherman: történelmi régiókat, autonóm Székelyföldet – Interjú
A múlt szombati autonómiakonferencia egyik legszínesebb előadója Sabin Gherman közismert publicista, a Transilvania Live televízió igazgatója, műsorvezetője volt. Regionalizmusról, Erdélyről, székelyföldi autonómiáról, magyarok és románok egy- másra utaltságáról szóló előadását többször taps szakította meg. Nem véletlen, hogy az előadót több média is megszólaltatta. Sabin Gherman lapunknak is nyilatkozott.
– Ön a Transilvania Live regionális televízió igazgatója, mely csatorna a nevével is jelzi: felvállalja az erdélyi régió gondolatát...
– Természetesen kulturális értelemben vett vállalásról van szó, azt szeretnénk megmutatni, ami jó Erdélyben. És azt hiszem, bőven van, amit. Hiszen rengeteg közösség él itt, románok, magyarok, romák, szlovákok, szászok, már amennyien maradtak – az interkulturalitás pedig előnyére válik a régiónak, gazdaggá teszi.
– Kolozsvárról miként látszik, létezik-e erdélyi identitástudat, erősödött-e ez az elmúlt években? – Létezik erdélyi identitástudat, csak van egy gond ezzel. Létezik ugyanis külön erdélyi román identitás, és külön erdélyi magyar identitástudat. Interkulturalitás szempontjából ez rendjén is lenne – de közös mozgalmak, az Erdélyért való együttes kiállás vonatkozásában már problematikusabb. Mert világosnak kell lennie mindannyiunk számára: a románok a magyarok nélkül semmit nem tehetnek Erdélyért, és magyarok románok nélkül úgyszintén. Ráadásul közös történelmünkben nincs sok jelentős mozzanat, amely elválasztana bennünket, annál több, ami összeköt. És nem hiszem, hogy létezik ma Erdélyben olyan őshonos román, aki gyermekkorában csak románokkal játszott, vagy olyan magyar, aki gyermekként csak magyarokkal volt együtt.
Ezt a tapasztalatot kellene valamiképpen meghonosítani a politikában, kultúrában, társadalmi életben, mindenben. A recept egyszerű: bíznunk kell egymásban. Mondok egy történetet: a nyáron a családommal néhány közép-kelet-európai országban jártunk, Magyarországon, Ausztriában, Szlovákiában. A fiam életében először Komáromban, Szlovákiában látott Hunyadi János-szobrot. Apa, kit ábrázol? – kérdezte. Azt válaszoltam, ő egy olyan román, aki nagy tiszteletet vívott ki Magyarországon, földesúr volt, nem pedig rabszolga, mint ahogy történelemből tanítják. És nem értette, miért nem ezt tanítják neki, miért nem mondja el senki a történelemórán, hogy például a Hunyadi nevéhez fűződő diadal emlékére szólnak minden délben a templomok harangjai. A tanügyi rendszer feladata lenne ez.
Egy másik példa: egy fiatalember írta nekem: Sabin úr, miért van az, hogy december elsejére az iskolák olyan soviniszta dalokkal és nacionalista versekkel készülnek, amelyek Erdély elszakadását féltő, a magyarok diszkriminálását célzó eszmékből erednek? Szerintem azért, mert Bukarest egyáltalán nem bízik a perifériában, Erdélyben. Ez érthető, hiszen vaj van a fejükön. Csak megemlíteném, 1932-ben a hatalmas gazdasági világválság idején egész Románia költségvetésének 86 százalékát Erdély és a Bánság adta. Ha évtizedeken át lopsz, számíthatsz arra, hogy egyszer valaki kérdőre von.
– Születőben-e a kölcsönös bizalom az erdélyi magyarok s románok között? – Sajnos, még nem eléggé érettek sem a románok, sem a magyarok. Egyre többen, persze, akik igen, mindkét oldalról, de cselekvőleg még nem merik felvállalni. Amikor lesz bátorságuk felvállalni ezt a gondolatot, akkor megalakul majd az erdélyiek pártja. Amelynek vezetősége három nemzetiségű, a belső dokumentumok három nyelvűek lesznek, hiszen Ioan Slavici is ekképp mutatott rá a közös Erdély szépségére: a románt Bună ziuával, a magyart Jó napottal, a németet Guten Taggal köszönthetjük. A régiós identitásra jó példa lehetne a Bajorok Pártja Németországban, akik 41 éve felismerték és azóta érvényesítik saját régiójuk érdekeit. Jöhet a baloldal, jöhet a jobboldal kormányozgatni, ők úgyis cselekszik a magukét. Nekünk is ezt kellene megértenünk. Ha megértjük, jó, ha nem, akkor várunk újabb ezer évet, tartunk még ezer szemináriumot, jöhet még ezer akadémikus, még néhány olyan naiv, mint én, még olyan újságírók, mint ön... – Ön szerint eljön-e az idő, amikor magyarok és románok együtt lépnek fel Erdélyért?
– Azt hiszem, nincs már messze, jelenleg a helyzet egy nyomás alatt levő edényhez hasonlítható. Az alapvető nézetkülönbségek ugyanis nem románok és magyarok között vannak, hanem magyarok és magyarok, illetve románok és románok között. Itt vagyunk Székelyföldön, és nagyon jó az, hogy van politikai verseny a magyarok szavazataiért. A magyarságnak nagyon jó vezetője Orbán Viktor, aki megmutatta, hogy a termőföld nem eladó, és lehet úgy is kormányozni, hogy közben nem szipolyozod ki azt az embert, aki már rengeteg átszervezést és átmenetet elszenvedett.
Az Európai Néppárt bukaresti kongresszusán két emlékezetes kijelentést jegyeztem meg, az egyik Angela Merkel német kancellártól származik, aki szerint a fejlődés nem uniós direktívához kötött, a gazdasági növekedés a vállalkozók szabadságán és kreativitásán múlik. A másik fontos gondolatot Orbán Viktor mondta: fel kell készítenünk közösségeinket egy válság utáni történelemre. De szerintem a magyarok és románok között, mikor egymást szólítják meg, a párbeszéd őszinte.
Ami nem őszinte, az a magyarok és magyarok, illetve románok és románok közötti dialógus. Ezen kellene változtatni. Ráadásul mindenki úgy érzi, saját közössége megosztott, a másik pedig egységes. Amikor Székelyföldre jövök, sokan mondják, itteniek, hogy mi, magyarok megosztottak vagyunk. Kolozsváron meg fordítva: a románok érzik úgy, hogy megosztottak, bezzeg, a magyarok egységesek. És ez valamiképpen megmérgezi az identitástudatot, anélkül pedig jobb, ha nem is beszélünk regionalizmusról.
– Miként látja a kormány régiósítási elképzeléseit?
– A fejlesztési régiók kialakításakor, 1998-ban súlyos hibát követtek el: nincs regionális identitás és nincs átadott hatáskör. Ma éppen Liviu Dragnea kormányfőhelyettesre bízták a régiósítást, aki az ország legszegényebb megyéjének, Teleormannak volt a tanácselnöke. Olyan is az identitása. Pedig a megoldás nagyon egyszerű volna: a történelmi régiók mentén kellene megvalósítani a régiósítást.
Tehát legyen máramarosi, crişanai vagy partiumi régió, Erdély, Bánság, Havasalföld, Olténia, Bukarest, Dobrudzsa, Moldva, Bukovina. Három régiót pedig különleges jogállással kell felruházni – éppen, mint Olaszországban –, mindeniket a saját adottságai, értékei alapján. Ilyen lenne a Duna-delta, a maga természeti-környezeti adottságaival, Székelyföld a kulturális sajátosságaival, és a hihetetlen vendégforgalmi potenciállal rendelkező Zsil-völgye. És, miként Olaszországban, minden régiónak meglenne a saját költségvetése, rögzítenék, mennyit kell befizetni az államkasszába, mennyi kell a külügyre, a hadseregre, országos kiadásokra, és persze, meg lehetne állapítani egy szolidaritási alapot, ha például Vaslui megye gyengébben áll, akkor áldozunk azért, hogy jusson pénz a rászorulókra – de közvetlenül oda jusson a pénz, ne Bukarestben halássza el valamely pártközeli cég.
Minden egyéb maradna a helyi közösségeknél, mint Dél-Tirolban vagy Spanyolországban. Mert most minden úgy működik, hogy bukaresti lobbi nélkül semmire nincs pénz. A román állam ráadásul állandóan úgy viszonyul Székelyföldhöz, mintha az nem az ország része lenne, hanem meg kellene hódítani. Brătianu miniszterelnök például Erdély és Románia egyesülését követően azonnal háromezer embert küldött Székelyföldre, hogy lássák, ki ott a főnök. Közismert az is, hogy 1986-ban a Román Kommunista Párt marosvásárhelyi vezetője 22 800 ember betelepítésére kért engedélyt bukaresti feletteseitől, hogy többségbe kerüljön a román lakosság. Tehát állandóan úgy viszonyulnak Székelyföldhöz, mintha nem hinnék el, hogy az része Romániának.
Ezért is ez a sok vacakolás, ahelyett hogy biztosíthatnák számukra az autonómiát. Az pedig nem igaz, hogy Székelyföld nem tudná eltartani magát Bukarest támogatása nélkül. Nemrég volt erről kimutatás: az állami költségvetésbe befizetett 100 euró adó után Maros megye 68-at, Hargita és Kovászna megye nagyjából nyolcvanat kap vissza. De Teleorman például, Dragnea miniszterelnök-helyettes megyéje 148, Vaslui megye pedig 152 eurót. Ki meri állítani, hogy rendjén van ez?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. november 23.
Bírósághoz fordul Tőkés László
A közigazgatási bíróságon támadja meg a Románia Csillaga érdemrend becsületbíróságának döntését Tőkés László európai parlamenti képviselő, akit a testület méltatlannak talált állami kitüntetésére, és annak visszavonását javasolta Traian Băsescu államfőnek. Az EP-képviselő tegnapi nagyváradi sajtótájékoztatóján elmondta: a jog és az igazság nevében folytatja az eljárást.
Tőkés rámutatott: fellebbezést nyújt be Kincses Előd ügyvéd révén a közigazgatási bírósághoz, ahol a becsületbíróság határozatának felülbírálatát kéri. Kifejtette, törvénytelennek tartja a kitüntetés megvonására tett javaslatot, mert nem folytattak le semmilyen vizsgálatot az ügyben, az ítélkező bizottság nem tartotta tiszteletben a véleményszabadságot és a védelemhez való jogot, ugyanis nem engedték, hogy ügyvédje részt vegyen a meghallgatáson, ráadásul két olyan személy is ült az ítélkezők között, akik egyben panasztevők voltak, így Tőkés szerint nyilvánvalóan fennáll az összeférhetetlenség esete. Tőkés elmondta: elege van abból, hogy közel egy-negyed századdal a Ceauşescu-diktatúra bukása után „ugyanazok az elvtársak ugyanazokkal a módszerekkel folytatnak hajtóvadászatot ellene, és pártutasításra, pártfeladatként törnek pálcát a feje felett”. Az EP-képviselő úgy véli, becsületbíróság döntése híven jelzi a romániai demokrácia jelenlegi állapotát. Bírálta a Victor Ponta miniszterelnök által vezetett jelenlegi kétharmados többségű román hatalmat, amely „a rendszerváltozás temesvári örökségével együtt a kisebbségi magyarság jogainak biztosítását is megtagadja”. Mint mondta, a történtek után az eddiginél is indokoltabb, hogy megismételje a Tusnádfürdőn kifejtett kérelmét – amely miatt kezdeményezték kitüntetése megvonását –, vagyis azt, hogy Magyarország vállaljon védhatalmi szerepet az erdélyi magyarság felett.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. november 23.
Az önzetlenül cselekvő tanítónőt díjazták (Erdővidék kultúrájáért)
Az Erdővidéki Közművelődési Napokat szervező Gaál Mózes Közművelődési Egyesület kuratóriuma az Erdővidék Kultúrájáért Díjat idén Kubánda Gizella nyugalmazott középajtai tanítónőnek ítélte. A díjátadási ünnepségen felszólaló egykori pályatársak, barátok és tisztelők Kubánda Gizellát a közösség érdekében fáradhatatlanul dolgozó, nemzedékek sorát felnevelő, boldogulásukért sokat tevő és népművelői munkáját lelkesedéssel végző pedagógusként mutatták be. Berszán István helybeli református lelkész szerint mi, székelyek akkor is fontosnak tartjuk a kultúrát, amikor mások szegénységre és érdektelenségre hivatkozva lemondanak róla. Ragaszkodunk történelmünkhöz, zenei hagyományainkhoz, irodalmi és képzőművészeti értékeinkhez, mert nélkülük gyökértelennek éreznénk magunkat. Sokat tett a középajtaiak szellemi és lelki épüléséért a hatvanas-hetvenes években formálódott tanári kar, amely a tanórák megtartásán felül közösség- és kultúrateremtő feladatot vállalt.
A közművelődési egyesület elnöke, Demeter László a tájegység páratlanul gazdag kulturális értékeit dicsérte, s köszönetet mondott mindazoknak, akik tettek azért, hogy ez a gazdagság megmaradjon, átöröklődjék nemzedékről nemzedékre. Bihari Edömér polgármester az önzetlenül cselekvő tanítónőt, néptáncaink, népdalaink, népszokásaink és hagyományaink őrzőjét méltatta. Bereczki László nyugalmazott református lelkész az 1955–1956-ban utolsó éves tanítóképzős Kubánda Gizellát mutatta be: tudással jól felvértezett lány volt, kétség nem fért hozzá, népe gyermekeinek kiváló oktatója lesz.
A díjazott méltatására a szervezők által felkért Barabás Mihály Kubánda Gizella tanítói pályájának főbb állomásait csokorba szedve vázolta az értékes munkát. „Hogy a csoda Középajtán létre tudott jönni, meg tudta mozgatni a falu apraját-nagyját, az nem kis munkába került. Gizellának néptánccsoportja mindig volt, azt vallja, a tánc szeretete apai öröksége. Ezt a dal- és táncszeretet adta át tanítványainak s az életrevaló középajtai ifjúságnak. Felkutatta, gyűjtötte Középajta népszokásait, annak egy részét feldolgozta egyedül, majd néhai Keszeg Edit tanítónővel előadható formába rendezték, színpadra vitték” – fogalmazott az egykori iskolaigazgató. Kubánda Gizella könnyeivel küszködve köszönte meg az elismerést, mint mondotta: az nem csak az övé, hiszen komoly érdemeik voltak néhai kollégáinak is abban, hogy jó, dolgos és a népszokásaink ápolását fontosnak tartó embereket sikerült nevelniük. Az eseményen fellépett a baróti Rozmaring kórus, Tatár Zsuzsanna nyugalmazott magyar szakos tanárnő és a bölöni Demény Istvánné verssel köszöntötte a díjazottat.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. november 23.
Könyvek gyerekeknek, felnőtteknek (Húszéves a Koinónia Kiadó)
Főként gyerekes szülők tisztelték meg jelenlétükkel a székelyföldi könyvkaravánra indult, csütörtök délután a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban bemutatkozott kolozsvári Koinónia Kiadó könyvbemutatóját, melyen elsősorban gyerekkönyveket ismertetett a kiadót képviselő Zágoni Balázs igazgató és Rostás Péter Emese felelős szerkesztő.
A Horváth Zoltán zenész által írt Nyelvtörő ABC ritmus szerint gyűjtött szavakból összeállt verseket tartalmaz, a sepsiszentgyörgyi Moldován Mária készítette hozzá az illusztrációkat. A könyvbemutatón is részt vevő Cseh Katalin kiskamaszkori érzésekről, kérdésekről játékossággal, humorral megírt könyvéből olvasott fel, a kiadó másik szerzőjeként a sepsiszentgyörgyi Sikó-Barabási Eszter szólt arról, hogyan születnek meséi: ha egy, két, három gyereket nevelő anyák arra panaszkodnak, semmire nincs idejük, hát a gyerekekből sugárzó többlet minden anyát rávisz valamire: van, aki gyurmából ékszert készít, más jól rákiabál gyerekére – ő megírja meséit, mondta. És hogy milyeneket, abból ízelítőt is adott a közönségnek.
Akiadó újdonságai közül egy finn meseregényt és a Zágoni Balázs által magyarra fordított, az utóbbi évtized legjobb gyerekbibliájának tartott Jézus meséskönyve címűt ismertették még, a felnőtt olvasóknak több könyvet is ajánlottak, többek között Lucian Boia történész tavaly kiadott, Miért más Románia? című, sok vitát kiváltott esszékötetének fordítását.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. november 23.
Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása (Konferencia Sepsiszentgyörgyön)
A múlt szombaton Sepsiszentgyörgyön tartott autonómiakonferencián politológusok, történészek, többnyire egyetemi tanárok járták körül az autonómia és regionalizmus témakörét, fogalmakat igyekeztek tisztázni, támpontokat nyújtani az erdélyi magyarság autonómiaküzdelméhez, lehetőségekre és veszélyekre hívták fel a figyelmet. Összeállításunkban az elhangzottakat ismertetjük részletesen, természetesen a teljesség igénye nélkül.
Mindenkinek mást jelent?
Fontos az autonómiafogalom tartalmával kapcsolatos zavar tisztázása, annak végiggondolása, milyen érveket lehet felhozni az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseinek indoklása mellett – vezette fel előadását Salat Levente kolozsvári egyetemi tanár. Az elmúlt években megtapasztalhattuk, amikor politikusok beszélnek az autonómiáról, nagyon nehéz eldönteni, hogy mire gondolnak: használják ezt a kifejezést az önrendelkezésre, önkormányzatiságra, hatalommegosztásra, politikai autonómiára és megosztott szuverenitásra egyaránt, s tulajdonképpen mindenki azt ért alatta, amit akar. Ez azonban nem erdélyi sajátosság, Matti Wiberg már 1998-ban úgy fogalmazott, hogy az autonómiafogalom népszerűsége éppen annak sokarcúságára vezethető vissza, és az erdélyi magyar autonómiamozgalom szereplőinek is érdeke volt ezt a sokarcúságot fenntartani. Salat szerint, ha ma valaki felmérést készítene arról, mit jelent az erdélyi magyar embereknek az autonómia, lesújtó képpel szembesülne. Ez a sokféle értelmezés rávetült a román partnerekkel való kommunikációra is, ők a lehető leghátrányosabb, legelégtelenebb jelentést csatolták a fogalomhoz.
Salat előadása következő részében példákkal igazolta, hogy az autonómiafogalom egyértelmű tisztázásában a nemzetközi szakirodalom sem segít, elismert szakértők igen különböző álláspontokat képviselnek. Az erdélyi magyarság azonban nagyon sok, a szakirodalomban is használt fogalmi elemmel rendelkezik, de egyértelműen levonta a következtetést, hogy konszenzus nélkül elképzelhetetlen az autonómia elérése.
Salat Levente szerint az igazi nagy gond, hogy autonómia kérdésében az erdélyi magyarság sokkal kevésbé rendelkezik befolyással, mint gondolja magáról. Az előrelépés érdekében négy irányba kellene megszervezni a kommunikációt: szükség lenne egy, a román közvéleményt megcélzó stratégiára, eddiginél sokkal célratörőbb mozgósításra, ki kellene alakítani az autonómia működtetéséhez, fenntartásához szükséges kompetenciákat, és szükség volna a nemzetközi közvéleményt megszólító stratégiára is. Elérni: ha már nem támogatnak, legalább ne akadályozzanak.
Jó tanácsok, példák
Nincs az autonómiának egyértelmű meghatározása, senki nem tudja pontosan, mit jelent, még egyetemi körökben sem – erősítette meg a Salat Levente által elmondottakat Sergiu Constantin, aki tíz éve dolgozik tudományos kutatóként Dél-Tirolban. Az autonómia összetett, rugalmas és alkalmazható fogalom, értelmezése szerint létezik területi és nem területi. A XX. században két paradigmaváltás is történt az autonómiákkal kapcsolatosan. Ma több mint 60 működik világszerte, és ázsiójuk ismét emelkedőben. A legrégebbi autonómiát 1921-ben hozták létre az Aland-szigeteken, a II. világháború után azonban az egyéni jogok kerültek előtérbe, nem a kisebbségi jogok, de még ilyen körülmények között is sikerült létrehozni 1946-ban a Dél-Tirol autonóm tartományt – igaz, nagy segítségükre volt, hogy az erről szóló, Ausztria és Olaszország közötti megállapodást csatolták a párizsi békeszerződéshez. A hidegháború után ismét előtérbe került a kisebbségi jogok kérdése, ám többnyire személyi jogokként, autonómiáról nincs szó, és nem születtek erre vonatkozó, kötelező jogi normák, létrejött azonban néhány ajánlás, dokumentum, amelyek felhasználhatóak – magyarázta.
Sergiu Constantin kitért arra is, milyen tényezők befolyásolhatják pozitívan, illetve negatívan az autonómiák kialakítását. Kedvező időszak a rendszerváltások, a különböző átmenetek kora, az alkotmány reformjának ideje, az, ha a nemzetközi közvélemény aktívan támogatja, de előny, ha kis területen, kevésbé népes kisebbségi csoportot érint, és nagyobb eséllyel létrehozható demokratikus hagyományú jogállamban. Felhívta a figyelmet, hogy nem szabad kizárólag etnikai autonómiát kezdeményezni, szerencsésebb egy régió önrendelkezését kérni, amely minden ott élő népcsoportra vonatkozik, és nem jó az sem, ha az adott területen két nagyjából azonos arányú különböző nemzetiség él, illetve ha elkezdődik a vita a szuverenitásról. Az autonómia kialakításának folyamatába minél több szereplőt be kell vonni, így jöhet létre egy sokak által elfogadott, szolid alap. Nagyon fontos az is, hogy alkotmányos jogi háttere legyen, amelyet nem változtathatnak kényükre-kedvükre a különböző ideológiájú parlamentek. Az utólagos vitákat, konfliktusokat elkerülendő jó pontosan meghatározni a hatásköröket. Leszögezte: az autonómia nem jelenti a központi hatalomtól való megszabadulást, hanem segít a hozzá fűződő viszony ésszerű kezelésében.
Eötvös József és a nemzetiségi kérdés
Tematikájában kicsit kakukktojásnak számított az előadásfolyamban Demeter Attila kolozsvári történész, egyetemi előadótanár értekezése Eötvös József nemzetiségi nézeteiről. Európa keleti felében a nemzetiségi kérdés nem Trianonnal keletkezett, Magyarországon valamiféle megoldást nyújtott rá az 1868-as nemzetiségi törvény, melynek létrehozatalában nagy szerepe volt Eötvös Józsefnek, ő számított az 1848–1868-as időszakban a kérdés legfontosabb szakértőjének, szaktekintélyét a szerbek, szászok és szlovákok is elfogadták. Eötvös nézeteinek idők során történő változásait, politikai fő művében, az Uralkodó eszmékben kifejtett meglátásait ismertette Demeter Attila. Ebben a munkájában, de később is Eötvös elutasítja a „kikerekítés”, azaz a területi autonómia gondolatát, de végül mégis hajlik arra, hogy a Magyarországon élő nemzetiségeknek felajánlja az önkormányzatiság valamilyen formáját.
Minden régiónak sajátos autonómiát
Vasile Docea temesvári történész, egyetemi tanár Bánság esetében mutatta be a történeti diskurzus és a helyi identitástudat alakulását. Kiemelte: minden térségben más és más, különböző regionalizációs megoldásokat kell alkalmazni, nem lehet ugyanolyan kritériumok szerint megszervezni az összest. Bánsági vonatkozásban példákkal is igazolta, hogy a területen élő szászok, magyarok és románok történészei más-más diskurzust folytattak, ugyanazokat az eseményeket mindenikük sajátos szempontjai szerint tálalta. A szászok civilizáló hatásukra fektették a hangsúlyt, a magyarok a liberalizmus mítoszára, a románok pedig arra, hogy történelmi joguk a térség elrománosítása. Mindezek dacára sikerült közös elemeket is azonosítania: kiderül, a regionális azonosság felülírja az etnikai hovatartozást. Éppen ezért meglátása szerint Bánságban könnyebben kialakítható lenne a területi autonómia, mint Székelyföldön, ugyanis egy ilyen régió akkor tud jól működni, ha egyik népcsoport sem érzi kisebbségben magát, és ez ott az erős regionális identitás miatt adott. Úgy vélekedett, számos régió létezik Romániában, amely más-más szempontok alapján kaphatna autonómiát, Bánság és Székelyföld mellett elnyerhetné ezt a státust Galac és Brăila térsége vagy akár Dobrudzsa is.
Történelmi hagyományok és a regionalizáció
Bakk Miklós kolozsvári egyetemi tanár gesztusként románul tartott előadásában a Román Ókirályság és Erdély gyökeresen eltérő államépítési tradícióiból vezette le a mai nagyon különböző viszonyulást a regionalizációhoz. Két szerző, Miroslaw Hroch és Michael Hachter elméleteit segítségül hívva mutatta be, hogy a két térségben miként alakult ki az államiság szerkezete. A Román Ókirályságban előbb alakult ki az állam, csak azt követte a nemzetépítés, míg Erdélyben – hasonlóan a Közép-Kelet Európai államok többségéhez – a már kialakult nemzetek alakítottak önmaguk számára államot. Ezzel magyarázható, hogy Románia Erdélyen kívüli részein úgy vélték, az állam tudja kiteljesíteni a nemzetépítést, a regionalizációt pedig ennek egyik eszközeként értelmezik. Erdélyben azonban az állammal szembeni politikai közösség újraértelmezéseként tekintenek a régiókra.
Történelmi visszatekintéssel igazolta: nagyon különböztek Erdély és az Ókirályság kormányzási formái. (Erdélyben, íratlan alkotmánya szerint nagyon fejlett, jól intézményesített közvetett kormányzás működött, az Ókirályságot elsősorban uralkodói rendeletekkel irányították, sokkal szegényesebb volt politikai felépítése.) A Román Ókirályságban a közvetett kormányzás gyengébben intézményesített változata működött, melyet Alexandru Ioan Cuza reformjai alakítottak át közvetlen kormányzássá, és ez vált nemzetépítővé. Ez volt annak a központosított államnak az elődje, amely ha regionalizál is, azt a nemzetépítésért teszi. Erdélyben a közvetett kormányzásnak volt hagyománya, arra volt igény, hogy a regionalizálás a közösségi elemet hozza előtérbe. Ma sokan mondják, hogy a regionalizáció nem egyéb, mint a „helyi báróságok” visszaállítása, ezek pedig nem egyebek, mint az Ókirályság államfelépítéséből örökölt hűbérbirtokok. Erdélyben ezzel szemben elkezdtek megszületni azok a politikai mozgalmak, amelyek közösségi alapú regionalizációt szeretnének. Persze, ez nem jelenti a teljes különbözőséget, hisz helyi bárók Erdélyben is vannak – fogalmazott Bakk Miklós.
Tanulságos példák
Szász Alpár Zoltán politológus, a Kolozsvári Politeia Társaság elnöke a különböző európai autonómiaformákat vizsgálta azoknak a demokráciamodelleknek a szemszögéből, melyekben létrejöttek. Reprezentatív példákat nem lehet bemutatni az autonómiák világából, annyira sokfélék, hogy nincsenek olyan esetek, amelyek mások számára reprezentatívak, de vannak olyanok, amelyek tanulságosak lehetnek.
Feltérképezte az autonómiák létrehozatalának lehetőségeit is. Székelyföld estében kiemelten kell figyelni a magyar többség és itt élő román kisebbség viszonyára, ez mértékadó lehet a román többség és magyar kisebbség együttélésére nézve, erről megfeledkezni hiba – mondotta. Kitért arra is, hogy Székelyföldön minden tényező adott egy autonómia kialakítására.
Azonos szlovák és román reflexek
A Felvidékről érkezett Őry Péter, a Pro Civis Polgári Társulás elnöke a szlovákiai magyarok helyzetét mutatta be. A történelmi visszatekintés után a közelmúlt eseményeit vázolta, előadásából kitetszett: a szlovák és a román nemzetállami reflexek nagyon hasonlóan működnek. A szlovák alkotmány kirekesztő, megfogalmazói másodrendűnek tekintették a más etnikumú állampolgárokat, tételesen is megjelenik benne: az ország területén élő különböző nemzetiségek érezzék együvé tartozásukat. „Nem együvé tartozunk, csak legyen meg az az érzésünk, hogy olyan, mintha” – hangsúlyozta az előadó. 1998 és 2000 között olyan módon alakították át nyolc megyésre az ország közigazgatását, hogy egyetlen tartományban se legyen 25 százalék fölött a magyarok aránya. A 2001-es választásokon a magyarok összefogtak, és az öt megyében, ahol élnek, jó eredményt értek el, Nyitra megyében sikerült többséget megszereznie a Magyar Közösség Pártjának (MKP), négy évvel később azonban a szlovák pártok egyesítették erőiket, a magyarok nem tudták megismételni korábbi sikerüket, majd a szlovák kormány is gondoskodott erről, úgy módosította a választási körzeteket, hogy ez többé ne is legyen lehetséges.
Szlovákia jó példa arra, mennyi hátránnyal jár, ha a megyéket mesterségesen, nem a történelmi határok mentén hozzák létre, ma már szlovák szakértők és politológusok is nyíltan elismerik ezt – egyikük egy tévévitában mondta el: a megyésítés politikai döntés volt, és a magyarok ellen irányult. „Vívják ki Székelyföld autonómiáját, és lehet, ezzel nekünk is segítenek” – zárta előadását Őry Péter
Partiumi próbálkozások
APartiumi autonómiatörekvésekről Szilágyi Ferenc egyetemi adjunktus beszélt; próbálják bevinni a közbeszédbe az autonómia, a regionalizmus fogalmát, de az út elején járnak, inkább kérdésfelvetések vannak, válaszok még nincsenek. Egy jól működő régió akkor jöhet létre, ha kifelé az elválasztás, belül pedig az együttműködés jelenik meg hangsúlyosan, Partium esetében számos olyan tényező létezik, melyek szinte törvényszerűen adnák önálló régiós státuszát: Bukaresttől távol, az ország szélén helyezkedik el, természetes választóvonalak (a Kárpátok) határolják, nyugati irányban nyitott földrajzi szempontból mesterségesen létrehozott, de egyre légiesebbé váló államhatár a választóvonal, de a határon átívelő vonzáskör szintén előnyös, segítheti a térség nyugati irányú gazdasági integrációját. Vannak fékek is, melyek az önálló, autonóm régió létrejöttét akadályozzák: ilyen a több nemzetiségű lakosság, ami nagyon megnehezíti az egységes regionális öntudat kialakulását, de nincsenek történelmi előzmények sem, csak rövid ideig volt önálló tartomány, és nehézség az is, hogy két párhuzamos társadalom létezik, a magyar Partium és a román Crişana, a kettő között semmiféle kapcsolat nincs, a két közösség egymással szemben határozza meg magát. Éppen ezért nagy dilemma számukra, hogyan képzeljék el a partiumi autonómiát. Mindenképpen területi és nem etnikai alapon határoznák meg, és kétnyelvű lenne. Szerkezetileg Székelyföld sokkal kevésbé koherens, mint Partium, de a nagyon erős helyi identitástudat teszi sokkal előrehaladottabbá az itteni folyamatot – fejtette ki Szilágyi Ferenc. „Hatalmas kihívás áll előttünk az elkövetkezőkben, az identitáserősítés. Úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas, felépült erőművet, amely teljesen működőképes, csak nincs meg a kritikus tömeg, hogy beinduljon a reakció. Ha ezt el lehetne érni, úgy gondolom, már magától működne a többi” – fogalmazott a váradi előadó.
Szótár kultúránk megismeréséhez
Az autonómiakonferencia központi témájához, a román–magyar párbeszédhez közvetlenül kapcsolódó kiadványt mutatott be Péntek János kolozsvári egyetemi tanár, nyelvész, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) elnöke. A Magyar–román kulturális szótár rólunk szól, román nyelven román partnereinknek – mondotta, hiánypótló kiadványról van szó, ilyen jellegű könyv még nem jelent meg, pedig tulajdonképpen rég esedékes és szükséges lett volna – fogalmazott. Hasznos és fontos információkat közvetít a magyar kultúráról azoknak, akik nem ismerik a magyar nyelvet, több mint háromszáz szócikkben, írásban közlik a legfontosabbnak ítélt tudnivalókat. A szótár alapfogalmakat ismertet, a Bibliától a hungarikumokig (Béres-csepp, Rubik-kocka), és műfajához illő módon indulat- és érzelemmentes, nem offenzív és nem defenzív – hangsúlyozta Péntek János, aki azt is elmondta, négy évvel ezelőtt kiadták a mostani könyv párját, a Román–magyar kulturális szótárat, amely a román kultúrát mutatta be a nyelvet nem ismerő magyar olvasóknak.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. november 23.
„Tiszta” Romániát! - 18.
Magyartalanítási törekvések
Az etnikai arányok megváltoztatását Észak-Erdélyben már 1944 őszén beindítják, 1945-ben ez folytatódik – részben spontánul, részben szervezetten –, és tömegjelleget ölt. Megkezdik a magyar városok, köztük Kolozsvár elrománosítását.
Itt 1941-ben csupán 9814 (8,9 százalék) román él, de számuk 1948-ig eléri a 47 ezret. A románosítást a tömeges betelepítéssel és a magyar lakosság zaklatásával érik el. A „magyartalanítás” eszköze az elmenekültek visszatérésének akadályozása, az állampolgárságról való lemondásra kényszerítés. A katonai szolgálatra való behívást suttogó propagandával terjesztik, és azt is, hogy a leventéket le fogják tartóztatni. Érthető, hogy a magyar fiatalok tömegével mennek el, vagyonukat a román hatóságok elkobozzák. Ebben az ügyben a magyar külügyminisztérium is tiltakozni kényszerül, 1945. augusztus 28-án a Szövetségközi Ellenőrző Bizottsághoz fordul. A Groza-kormány kommunista igazságügy-minisztere, Lucreţiu Pătrăşcanu sem rejti véka alá, hogy több százezer magyar kitelepítését tervezi, és ezt szolgálja az 1945. április 4-én kiadott 261. számú állampolgársági törvény. Ennek értelmében nem kaphatnak állampolgárságot azok, akik Trianon (1920. június 4.) után a két háború közti időben sem nyerték el. Számuk mintegy 100 ezer körüli. Hasonlóképp azok sem, akik Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között folyamodtak magyar állampolgárságért. 1946 áprilisában a Román Kommunista Párt az állampolgársági törvényre hivatkozva kéri a Szovjetuniót, hogy engedélyezze 400–450 ezer magyar kitelepítését. Szerencsére a szovjet legfelsőbb vezetés elutasítja e kitelepítési programot. Az állampolgárság kérdését végül a román állam kénytelen 1948 júliusában – a párizsi békeszerződés aláírása után – rendezni.
Ígéretek, engedmények kora
Amikor Észak-Erdélybe 1944. november 14-én bevezetik a szovjet közigazgatást, az 575. számú törvény alapján megszervezik a Kisebbségi-Nemzetiségügyi Minisztériumot. 1945. február 7-én közzéteszik a február 6-án elfogadott 86. számú törvényt is, a Kisebbségi Statútumot (Nemzetiségi Statútum). Ez a dél-erdélyi magyarság számára bizonyos többletjogokat biztosít a korábbi jogfosztottsághoz mérve, de az észak-erdélyiek számára a meglévő jogaik korlátozását, szűkítését jelenti. A Statútum legfőbb hiányossága, hogy legtöbb előírása gyakorlatban nem érvényesül, mert azok többsége ellentétes az 1923-as alkotmány szellemiségével. A király is azért írja alá, hogy „legyen” egy ilyen, nem azért, hogy a nemzetiségi problémákat megoldja. Ez tehát külföldnek szól, gyakorlatilag kirakat-törvény. Ki tudja, hogy mikor veszik hasznát párizsi béketárgyalásokon, amikor érvekkel kell bizonyítani, hogy az erdélyi magyarság jogai széles mértékben biztosítottak. A Kisebbségi Statútum kiadásával megszűnt az a korábbi jogi lehetőség, hogy a kisebbségi panaszokkal a nemzetközi fórumokhoz lehessen fordulni, miként a háború előtt a Népszövetséghez. Mivel 1945. március 6-án megalakul a kommunista befolyás alatt álló Groza-kormány, Sztálin engedélyezi a román közigazgatás észak-erdélyi bevezetését. Kurkó Gyárfás, az MNSZ elnöke a demokrácia bizonyítékát látja abban, hogy – az udvarhelyi népgyűlés idején – 1945. március 27-én „a magyar szín [a magyar zászló a] szervezetünk székházán” már szabadon lenghet. Az 1946. október 25-i választási kiáltványban a szövetség az általa elért sikereket így foglalja össze: feloszlatják a munkásszázadokat, az emberek hazatérhetnek. Megszüntetik a katonaságnál működő külön bíróságokat, hazasegítették és hazasegítik a hadifoglyokat. Az MNSZ-et a Groza-kormány támogatásáért a magyarság egy része meggondolatlan behódolónak tartja. Bár a jogszabályok – így az 1945. augusztus 6-i – tiltják a diszkriminációt etnikai, nyelvi és vallási alapon, megszabják az anyanyelvhasználat jogát, a nemzeti kisebbségek iskoláit egyenlővé teszik a többségivel, a változások alig észlelhetők. Ez azzal magyarázható, hogy Észak-Erdélyben a visszatért hatóságok nacionalista magyargyűlölők, bojkottálják a magyarságra vonatkozó pozitív rendelkezések végrehajtását, miközben elsősorban magyarokat sújtó törvények is születnek. Így például az erőszakos sorozások, a munkaszolgálat, a bűnvádi eljárások, a kisajátítások, a földreform, az állampolgársági törvények, a szövetkezeti tulajdon felszámolása, az „idegen vagyonok” kisajátítása mind-mind a magyarokat hozzák hátrányos helyzetbe, mutatják az ígéretek és a valóság közti távolságot. Az illúziók a Groza-kormány nemzetiségi politikájának demokratizmusáról hamar szertefoszlanak. Tudomásul kell venni, hogy a visszatért „reakciós, soviniszta közigazgatás” feladatának érzi, hogy „apránként lerombolja a nemzeti egyenjogúságnak és megbékélésnek azt a nagy reményekre jogosító művét, amelyet széleslátókörű és humánus szellemtől áthatott férfiak alig egy negyedév leforgása [1944. november 14. és 1945. március 8. között – a szerző megj.] alatt alkottak”.
A magyar iskolahálózat
A demokrácia legnagyobb akadálya a sokat emlegetett „restitutio in integrum” elv érvényben maradása, amely az 1940. augusztus 30. előtti állapotok visszaállítására törekszik. Ennek szellemiségében – az 1945. május 29-én kiadott 406-os számú törvény értelmében – mindazokat az iskolákat, amelyeket a románok a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után hagytak el, ismét visszaveszik. Senkit nem érdekel, hogy azokat még korábban a magyaroktól vették el. Ilyen intézmény volt a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, valamint az 1920 és 1940 közt erőszakkal kisajátított magyar iskolaépületek sora. Minden gáncsoskodás ellenére 1945 májusától 1946 májusáig kiépül, megvalósul az anyanyelvű oktatás az óvodától az egyetemig. Beindul a könyvkiadás, a színházak, a tudományos műhelyek, a gazdasági szervezetek, a szövetkezetek tevékenysége. 1945 őszén hozzáfognak az 1943-ban betiltott dél-erdélyi magyar iskolák visszaállításához. Az MNSZ 1946-ban kiadja a jelszót: „Minden magyar gyereket magyar iskolába!” A magyar iskoláztatás fejlesztése irányába jelentős lépést jelent az 1946. március 13-i törvény, amely lehetővé teszi minden tantárgy – ideértve Románia történelmét, földrajzát és az alkotmánytant – magyar nyelvű oktatását. A román nyelv tanítása csak a harmadik osztálytól kötelező. Két központtal: Brassó és Kolozsvár önálló magyar főtanfelügyelőségek, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Szatmáron és Temesváron magyar nyelvű tanfelügyelőségek alakulnak. A magyar tannyelvű óvodák, az egy-négy osztályos iskolák, a gimnáziumok, a líceumok állami és egyházi kezelésben átfogják a magyarlakta településeket. 1946 és 1948 között az Oktatásügyi minisztériumban a nemzetiségi iskolákat dr. Felszeghy Ödön, majd Czikó Lőrincz magyar államtitkár irányítja. 1947 őszén Moldvában megnyílnak az első magyar iskolák, számuk a következő években fokozatosan növekszik.
1945-ben visszaállítják a magyar egyetemet, amely egyszerre nyitja meg kapuit Kolozsváron és Marosvásárhelyen Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem néven. Dr. Csőgör Lajos, a Bolyai Egyetem első rektora írja, hogy ennek megnyitása a „mostoha körülmények, a tudatos akadályozás és sokszor ellenséges légkör” ellenére történt. Érdekes az a tisztánlátás, ahogy Márton Áron püspök 1945/46 fordulóján az egyetem jövőjét látja. Csőgör a püspökkel való egyik találkozóján tapasztalja, hogy – bár frissiben beindult a magyar egyetem és nagy ütemben folyik a magyar intézményrendszer kiépülése – Márton Áron az egyházi és az állami magyar iskolák jövőjét bizonytalannak tartja. A kiépülő magyar intézményekre hivatkozva arról győzködi a püspököt, hogy nincs miért aggódni. Később gyakran eszébe jutnak a püspök szavai: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk”.
Csőgör nem volt az egyedüli, aki bizakodott. 1946. október 25-én az MNSZ választási kiáltványának 5. pontjában lelkendező szavakat olvashatunk, melyek mutatják a jövőbe vetett hitet: „Létrehoztuk hatalmas iskolai hálózatunkat. Az óvodától az egyetemig biztosítottuk a magyar anyanyelven való oktatást gyermekeink számára”. A 7. pont a közművelődés feltételeiről szinte büszkén említi: „Két főiskolánk van: a Bolyai Tudományegyetem és a Zeneművészeti Főiskola, s állami támogatásban részesül két színházunk.”
Az 1948-as tanügyi reform
Az 1948. augusztus 3-i tanügyi reform államosítja az egyházi iskolákat, megszűnik az önálló magyar intézményrendszer. A magyar egyházak mintegy 2000 épületét és a teljes magyar iskolarendszert a román állam veszi át. Felszámolják a nagy múltú magyar egyesületeket, köztük az Erdélyi Múzeum Egyesületet, az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet, az Erdélyi Tudományos Intézetet, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A színházak, a kulturális és közéleti folyóiratok, a könyvkiadás szintén a román állam politikájának függvénye lesz, mert a magán- és az egyházi tulajdon államosításával, a magyar szövetkezeti tulajdonnak a románba való beolvasztásával anyagi háttér nélkül maradt a magyar kultúra- és iskolarendszer. Megszűnnek a magyar tanfelügyelőségek, helyüket vegyes, azaz román és magyar tanfelügyelőségek veszik át. A román nyelv oktatását már az első osztálytól kötelezővé teszik. Immár senkit nem zavar, hogy két évvel korábban, 1946-ban csak a harmadik osztálytól követelték ezt, amikor még az volt a szakmai álláspont: tömeges oktatásban egy kisgyermek egy idegen nyelvet, mint a román is, csak úgy sajátíthat el, ha alaposan ismeri saját anyanyelvét és a fogalmakat. A reform következménye még, hogy a nagyszámú elméleti líceumból csak 22 működhet tovább. Magyar elméleti líceum nélkül marad Nagyszalonta, Szamosújvár, Szilágysomlyó, Nagykároly, Szászrégen, Medgyes, Kézdivásárhely, Gyulafehérvár, Nagybánya és Máramarossziget. Helyükbe román és magyar tagozatú műszaki középiskolákat szerveznek. A tanügyi reform negatívuma még, hogy több magyar egyházi iskolába román tagozatokat telepítettek. A közoktatásügyi minisztérium átszervezésekor megszüntették a nemzetiségekért felelős főosztályt is. A tanügyi reform utáni helyzetről az MNSZ új elnöke, Kacsó Sándor 1948-as kongresszusi beszédében megemlíti, hogy a teológiai főiskolákat leszámítva Romániában négy magyar főiskola és egyetem működik. A „Bolyai Tudományegyetem nyolc karral, a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet öt karral, a kolozsvári Művészeti Főiskola négy karral s a kolozsvári Mezőgazdasági Intézet egyelőre egy karral”.
Elmondható, hogy a Romániában 1948-ig kiépült önálló magyar iskolarendszert az államosítással alapjaiban rendítik meg, így felszámolva a kulturális autonómiát. Megkezdődik a magyar iskolarendszer elsorvasztása. Az elméleti líceumok egy részének megszüntetése után 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek román és magyar tagozatúvá alakulnak. Egyértelmű: túl vagyunk az Észak-Erdélyt visszaadó 1947-es párizsi békeszerződés aláírásán, lejárt az ígérgetések és engedmények kora.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. november 23.
Értékeinkre építünk
Konferencia Székelyföld jövőjéről
Tegnap délelőtt a marosvásárhelyi közigazgatási palotában került sor a Maros megyei, illetve a marosvásárhelyi RMDSZ szervezésében az Értékeinkre építünk című konferenciára. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a közösségi akarat felmutatásának fontosságáról, az RMDSZ jövőépítéssel kapcsolatos terveiről beszélt, és arról, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban számos olyan esemény történt, amely közép- és hosszú távon meghatározza az erdélyi magyar közösség sorsát, jövőjét.
Mi a szülőföldünkön akarunk maradni!
"A kiindulópont minden cselekvési tervünknél az, hogy mi a szülőföldünkön akarunk maradni, itthon tervezzük az életünket. Az önkormányzatokban erősek vagyunk, a tervezett közigazgatási átszervezés ezt az erőt lenullázta volna, éppen ezért számunkra jó hír az, hogy végül a régiók átszervezéséről letett a kormány. Ezzel együtt nem kerül sor az alkotmánymódosításra sem, bár a tervezet megvitatásakor bekerült néhány, a magyar közösség szempontjából jelentős módosítás. Az elmúlt időszakban zajlott le a helyi népszavazások kiírása érdekében megtartott aláírásgyűjtésünk. Ennek során alig néhány nap leforgása alatt 200.000 aláírás gyűlt össze a Székelyföldön és a Partiumban. Ez azt jelzi elsősorban, hogy a magyar közösség és az RMDSZ elképzelései egybecsengnek, a magyar emberek egyetértenek a kezdeményezésünkkel, támogatják, megbíznak bennünk. Ez a leghatékonyabb fegyver az RMDSZ kezében – jelentette ki Kelemen Hunor.
Rámutatott: mind a kulturális autonómia, mind a székelyföldi autonómia ügyében az RMDSZ kizárólag politikai eszközöket használ, törekedve a román lakossággal való együttműködésre, közös érdekek mentén cselekedve valamiért, nem valaki ellen.
Nemcsak Székelyföldről van szó
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke kissé "tágította a kérdést", mert, mint mondta, itt nem csak Székelyföldről van szó. – Hadd ne fókuszáljunk csak Székelyföldre akkor, amikor régiósításról beszélünk, amikor egy európai elképzelésről beszélünk.
Elmondta, annak ellenére, hogy egy ideig az Európai Unióban az volt az elképzelés, hogy a szegény régiókat közelebb hozzák a gazdag régiókhoz, bebizonyosodott – egyébként Romániában is a nyolcas régiók teljesen hibás megfogalmazása miatt –, hogy fiaskó volt az egész.
– Nem működött: a gazdagok még gazdagabbak lettek, a szegények még szegényebbek. Ezért az Európai Unió a következő hét évre átütemezi a prioritásokat, azt mondja, hogy klaszter típusú felépítésre fókuszáljatok, ami azt jelenti, hogy kutatás, innováció, technológia, kis- és középvállalkozások, és olyan struktúrák megépítése, amelyek nem feltétlenül csak területhez kötődnek. Erre kell felkészülnünk, ha több európai uniós pénzt akarunk lehívni. Statisztikai adatokkal bizonyítható, hogy a nyolc régió nem működőképes, nem lehet így továbbmenni, és egy kicsit lépjünk ki abból a cipőből, hogy ebben a régiósításban nem tudunk időnként másról gondolkodni, csak így vagy úgy. Ez véleményem szerint nem fog megvalósulni Romániában, hiszen az alkotmány miatt valószínűleg 2015-ben lehet erről beszélni. Készüljünk fel, hiszen vannak kisebb régiók, vannak Leader-programok, vannak olyan helyi kezdeményezések, amelyek a régiót is segítik.
Bármilyen decentralizálás jó
Péter Ferenc, az Erdélyi Magyar Önkormányzati Tanács elnöke, Szováta polgármestere szerint ezek a tanácskozások nagyon hasznosak, hiszen már a kormány is decentralizálásról beszél. – El kell gondolkoznunk azon, hogy ez jó-e nekünk. Véleményem szerint bármilyen decentralizálás jó mind a megyéknek, mind magának Székelyföldnek. Ez azt jelenti, hogy nagyobb hatalommal rendelkeznek majd a megyei és a helyi önkormányzatok. Úgy gondolom, ezek a tanácskozások fontosak, továbbra is együtt kell lennünk, és együtt kell képviselnünk ugyanezt az irányt.
Székelyföldön a területi autonómia a megoldás, de ez nem megoldás a Székelyföldön kívül
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára: – Két témát választottunk: az egyik a Hogyan tovább, Székelyföld?, a másik az oktatási kérdés, amely mindenképp meghatározó nemcsak a mindennapjaink, hanem a magyar közösség hosszú távú megmaradása, fejlődése, boldogulása szempontjából. A hogyan tovább, Székelyföld kérdést én kizárólag Erdély vonatkozásában tudom megválaszolni, hiszen nemcsak erre a kérdésre kell válaszolnunk, hanem hogy hogyan tovább, szórvány, hogyan tovább partium, és amíg a Székelyföldön egyértelműnek tűnik, hogy hosszú távon a területi autonómia a megoldás, ez nem nyújt megoldást a Székelyföldön kívül. A kulturális autonómia és annak az elemei jelentik azt, ami magyar szempontból nagyon fontos.
Mérföldkőnek tartom a májusi kongresszust
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke: – A csíkszeredai kongresszus után a három székelyföldi megye, látva a kongresszusi dokumentumot is, amely Székelyföld fejlesztéséről szól, stratégiai, majd – ezt lebontva – akciótervet dolgozott ki annak érdekében, hogy hogyan visszük tovább Székelyföld fejlesztési kérdéseit és a székelyek ügyét. Ebbe a sorozatba kapcsolható be – láthatóan nagy eredménnyel – például az az aláírásgyűjtési akció, amelyen tíz nap alatt több mint 120 ezer aláírást gyűjtöttünk egy hárommegyés fejlesztési régió kezdeményezése érdekében. Ez azt jelenti, hogy a Székelyföldön lakó 609 ezer magyar ember közül 120 ezren írták alá, tehát minden negyedik székelyföldi ember támogatta aláírásával tíz nap alatt ezt az ügyet.
Visszaigazolta ez az akció is azt, amit a májusi kongresszuson megfogalmaztunk stratégiai célként Székelyföld jövőképe érdekében. Kialakult, újraindult, erősödött az összefogás különböző kérdésekben, a legutóbbi a székelyek nagy menetelése alkalmával, amikor Háromszéken több mint százezer ember gyűlt össze Székelyföld – és nem csak Székelyföld – minden sarkából. Tehát ilyen szempontból mérföldkőnek tartom a májusi kongresszust, és az elmúlt hónapok tanácskozásainak konkrét eredménye után látszik, hogy a terv reális és életképes. A mai rendezvény is ebbe illeszkedik bele.
Fontos, hogy Székelyföldre figyelünk
Vincze Lóránt, az RMDSZ külpolitikáért felelős titkára: – Már a címe is jó, mert van egy alap, amire építeni lehet. Ezek valóban az értékeink, és az, hogy Marosvásárhelyen került sor egy ilyen konferenciára, azt jelenti, hogy valóban a Székelyföldnek akar üzenni. Nagyon jó, hogy az elmúlt hónapban sok vita, sok javaslat elhangzott. Fontos az, hogy Székelyföldre figyelünk, és ez a konferencia valóban Székelyföldnek üzen. Sok építő vita volt, sok javaslat elhangzott a Székelyföld jövőjével kapcsolatosan, én úgy érzem, hogy a székelyföldi kohézió igazából most kezd körvonalazódni. És ez csak erősítheti a régiót. Európában is azok a régiók váltak sikeressé, amelyek pontosan meg tudták határozni, hogy mit szeretnének tenni a jövőben, melyek azok a fejlesztési vonalak, amelyekre ráállítanák a helyi gazdaságot, melyek a közösségnek a legfontosabb mozgatórúgói, és ha önmagunkat definiáljuk itt, a Székelyföldön, akkor utána a következő lépések már könnyebbek lesznek, utána már eszközöket és lehetőségeket lehet keresni a célok megvalósításához.
A szakmai viták mindig előre viszik az ügyeket
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke a tanácskozás végén a Népújság kérdésére kijelentette: – Azt hiszem, az RMDSZ ezúttal is két nagyon fontos tényt bizonyított. Egyik az, hogy mi minden kérdést szakmai megalapozottsággal közelítünk meg, és így próbáljuk a jövőt megfogalmazni, másrészt mindig aktualitásokkal foglalkozunk. Ma három nagyon fontos aktualitásról beszéltünk: az egyik a küszöbön álló decentralizáció, ami a kormány felelősségvállalásával tulajdonképpen el is kezdődött, másrészt beszéltünk az autonómiatervezetről, amit nemsokára közvitára is bocsát az RMDSZ, illetve beszéltünk a régiósításról, amit nem adtunk fel, lévén, hogy a fejlesztési régióknak az újragondolása továbbra is aktualitás.
– Gondolja, hogy az ilyen tanácskozások előre viszik az autonómia ügyét?
– Azt hiszem, hogy a szakmai viták mindig előre viszik az ügyeket, mert ezekben lehet tisztázni olyan félreértéseket, amelyek például a régiósításra vonatkozó kezdeményezésünket akadályozták. Ezért szerveztük ezt a konferenciát nyilvánosra, mert meggyőződésem, hogy még mindig sok olyan előítélet van, amely akadályozza a közigazgatási reformot.
– Ez azt jelenti, hogy folytatni szeretnék?
– Természetesen, a konferencián szóba került az is, hogy minden egyes felmerülő kérdésben rendkívül fontos az, hogy egyeztessünk a román társadalom képviselőivel. Azt gondolom, a következő lépésünk ez lesz. Legutóbb a rendkívüli megyei tanácsülésen sikerült végre párbeszédet elindítani a régiósítás ügyében. Folytatjuk ezt a kezdeményezést, úgyhogy a következő lépés Maros megyében minden bizonnyal egy olyan találkozó szervezése lesz, ahol ezeket a kérdéseket már a román pártok képviselőinek a részvételével fogjuk újra megnyitni. Remélem, ezúttal eleget tesznek a meghívásunknak, mert sajnálattal kell mondanom, hogy, bár többször kezdeményeztünk tanácskozást, kezdeményezésünkre nem válaszoltak.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)2013. november 23.
Könyvtári centenáriumot ünnepeltek
"A közösség szolgálatában" – de hogy miért csak románul?!
A Kultúrpalota százéves fennállásának alkalmából szervezett ünnepségsorozat része volt a Megyei Könyvtárban és a Kultúrpalota nagytermében tegnap megtartott A Maros Megyei Könyvtár – száz év a közösség szolgálatában című rendezvény. A centenáriumi ünnepség a könyvtár igazgatóinak nevét tartalmazó emlékplakett felavatásával kezdődött, majd a meghívottak, résztvevők átvonultak a Kultúrpalota nagytermébe, meghallgatni a méltatóbeszédeket, jelen lenni az évfordulós emléklapok átadásán. Mindez kizárólag románul zajlott, amint az a szintén csak román nyelvű programban szerepelt.
Annak ellenére, hogy még nyáron, a Kultúrpalota ünneplésére szervezett rendezvénysorozat megkezdése előtt a sajtó már jelezte, hogy a megtervezett plakátok egynyelvűek, illetve kevés magyar vonatkozású rendezvényt tartalmaznak, az RMDSZ megyei képviselői sajtótájékoztatón nyugtatták meg a sajtót: nemzetiségi szempontból kiegyensúlyozott rendezvényekre kerül majd sor, illetve kétnyelvű programfüzeteket, plakátokat, egyéb népszerűsítő anyagokat adnak ki. A tegnapi tapasztalatok azonban ennek homlokegyenest ellentmondtak. A díszbeszédek kizárólag románul hangzottak el, még mutatóban sem hallottunk egy magyarul szóló üdvözlést, a programfüzet egynyelvű volt, a rendezvény szekcióülésein néhány kivétellel román előadók szerepeltek – mindez annak a marosvásárhelyi, ma megyei könyvtárnak az ünnepségén, abban a Kultúrpalotában, amelyet Bernády György építtetett. Annak a könyvtárnak az ünnepségén, amely egyaránt a magyar és román közösség szolgálatában állt mindvégig, amelynek 14 igazgatója közt ott volt Molnár Gábor, Vigh Károly, Rácz Béla, Bartók Ibolya, Halász Borbála (majd 1965 után román nemzetiségűek váltották őket), és amelynek korszerűsítését Lokodi Edit tanácselnökként kiemelten támogatta. A rendezvény a román himnusz eléneklésével kezdődött, ezt követően Monica Avram jelenlegi könyvtárigazgató ünnepi beszéde következett. Felszólalásában történelmi napnak nevezte a tegnapit, hangsúlyozva, hogy 100 év tevékenység, tapasztalat, nehézség áll az évforduló mögött. Méltatta a megyei könyvtárnak a városi közkönyvtárakkal való gyümölcsöző együttműködését, a különböző projekteket, amelyekben együttműködtek több állami intézménnyel.
Az igazgató emléklapot adott át a megyei könyvtárral "szorosan együttműködő" Szászrégen, Dicsőszentmárton, Marosludas, Nagysármás, Mezőtóhát (mind USL-s vezetésű – szerk. megj.) polgármestereinek, illetve a polgármesteri hivatal képviselőjének, majd a Vészhelyzeti Felügyelőség és a Marosvásárhelyi Börtön vezetőinek (a közös projektekben való együttműködés kapcsán). Emléklapot vett át az Amerikai Egyesült Államok bukaresti követségének sajtóattaséja, Kenneth Wetzel, aki felszólalásában hangsúlyozta: nem sok romániai közkönyvtár dicsekedhet százéves múlttal. "A könyvtárosok fontos szerepet töltenek be a közösség életében az oktatás fejlesztése, a kultúra terén, valódi értékek felé irányítva az embereket. A könyvtár nemcsak a tájékozódás, de a tanulás, a kommunikáció, a szocializálódás helyszíne is" – tette hozzá, köszönetet mondva a megyei könyvtárnak, az önkormányzatnak az American Corner program kapcsán a követséggel való együttműködésért. Emléklapot kapott többek közt Ciprian Dobre megyei tanácselnök is, aki a könyvet a "legjobb barátnak" nevezte. "Sem a számítógép, sem más kibernetikai módszerek nem helyettesíthetik a nyomtatott könyvet vagy akár a táblagépen olvasható könyvet. Egy könyv elolvasása után az ember úgy érzi: máris többet tud" – mondta a tanácselnök. A következő kitüntetett Corneliu Grosu prefektus volt, de más meghívottak is – leginkább szakmai szervezetek – lehetőséget kaptak a rendezvényen való felszólalásra, üzenet tolmácsolására. Az "időkapszula" lezárását követték a nap második részében a szekciónkénti ülések.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)2013. november 23.
Nem ismer határokat a magyar tudományos élet
Ma zárul A magyar tudomány napja Erdélyben rendezvénysorozat
A Protestáns Teológiai Intézet díszterme adott otthont tegnap a Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének fővédnökségével zajló rendezvénysorozat, A magyar tudomány napja Erdélyben plenárisának. Az esemény, amint azt a megnyitóban Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke is kifejtette, alkalom számba venni az elmúlt esztendő – vagy az annál hosszabb időszak – tudományos eredményeit, amelyek főleg a szakosztályok ülésein kerülnek bemutatásra, de ugyanakkor ünnepély is, amely a magyar tudományosság országhatárokon túlnyúló egységét és a szakágak egybefonódását fejezi ki. Ez tükröződik az idei rendezvény jelmondatában is: Velünk élő tudomány. A megnyitón köszöntőt mondott Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke, aki az akadémiának a határokon túlról eredő bővülésére hívta fel a figyelmet: már több mint 1800 ilyen külső tagot és 18 akadémikust tartanak számon.
Szabadság (Kolozsvár)2013. november 23.
Tőkés csillaga
Eléggé tudathasadásos állapotok uralkodhatnak a szociáldemokraták soraiban, avagy a párt jelenlegi, ifjabb nemzedékének vajmi kevés tudomása van arról, hogy nagy elődeik annak idején milyen egyezségeket, megállapodásokat kötöttek, és ezek mit is tartalmaznak. Persze, az is előfordulhat, hogy a politikai alakulat képviselői és legfőbb vezetői szándékosan nem akarnak emlékezni az egykoron történtekre, s cselekedeteiket kizárólag a napi pártpolitikai és a személyes érdekek határozzák meg. Merthogy a szociáldemokratákat állítólag Tőkés Lászlónak idén júliusban, a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen tett felvetése – miszerint Magyarország vállaljon védhatalmi státust Erdély felett, ahogyan azt Ausztria tette Dél-Tirol felett – bőszítette annyira fel, hogy Victor Ponta párt- és miniszterelnökkel az élen kezdeményezték a volt temesvári lelkésznek, az 1989-es forradalom huszadik évfordulója alkalmával az államelnök által adományozott állami kitüntetés visszavonását.
Kissé érthetetlen, hogy miért szakadt el éppen most náluk a cérna, hiszen Tőkés László valójában semmi különöset, rendkívülit és szokatlant nem mondott a szóban forgó kijelentésével. Mindezt Tabajdi Csaba – aki paradox módon éppen ahhoz a határokon átívelő ideológiai csoportosuláshoz tartozik, amelynek romániai hívei a kitüntetés visszavonását kezdeményezték – nos, ő sem győzte több alkalommal is hangsúlyozni. Az EP-képviselő már októberben kiállt Tőkés László mellett, a román kormányt pedig önmérsékletre, illetve az eljárás lezárására szólította fel. A magyarországi szocialista politikus az ügy kapcsán kiadott nyilatkozataiban, a Magyarország és Románia között az 1990-es években létrejött alapszerződés egyik szerzőjeként nyomatékosan hangoztatta, hogy szerinte a dokumentum lényegében tartalmazza azt, amiről Tőkés László a nyáron Tusnádfürdőn beszélt, azaz biztosítja Magyarország anyaországi jogosítványait, mintegy védhatalmi státusát a romániai magyarság érdekében. Ugyanakkor Tabajdi azt is hangsúlyozta, hogy az alapszerződés nem zárja ki a kisebbségek kollektív jogait, valamint a különböző autonómiaformákat. Mindehhez csupán annyit tennék hozzá, hogy az 1996. szeptember 16-án, Temesváron keltezett alapszerződést Horn Gyula magyar és Nicolae Văcăroiu román miniszterelnökök írták alá. Az a Nicolae Văcăroiu, aki az országot 1992 és 1996 között irányító szocialista kormány első embere volt!
Nos, hát ennyit egy kétharmados többséget élvező kormánypárt politikai következetességéről, ígéreteiről és komolyságáról. Mindennek fényében meglehetősen furcsa tehát, hogy miért éppen Tőkésnek ez a kijelentése verte ki a biztosítékot a szocialisták háza táján, és tulajdonítottak ennek éppen most ekkora jelentőséget? Másrészt pedig érdekes módon az senkit sem zavar, hogy a szocialista csillagtulajdonosok között jogerősen elítélt személyek is vannak, akiktől hivatalból el kellett volna venni a kitüntetést, lásd például a börtönt is megjáró Adrian Năstase volt szociáldemokrata párti kormányfőt.
A végső döntés meghozatala Traian Băsescu kezében van, aki annak idején méltónak találta Tőkés Lászlót a kitüntetésre, és a Románia Csillagrend érdemrend lovagi fokozatát adományozta a volt temesvári lelkésznek az 1989-es forradalomban játszott történelmi szerepéért. Emlékeztetésképpen jegyezném meg, hogy ugyancsak az ő nevéhez kötődik a kommunizmus elítéléséről szóló jelentés elfogadása, amelyet egyik nyilatkozatában 2004 óta tartó államelnöki mandátumának egyik legfontosabb állomásának tekint. A kérdés ezek után csupán az, hogy Băsescu vajon képes lesz következetes maradni önmagához?
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)2013. november 23.
Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”
Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 20-AI SZÁMÁBÓL
MEDEA, ME-dok és Minerva egyesület
Az oktatás kereteinek bővítése mellett 2003-tól fokozatosan a szerkezetátalakításra helyeztük a hangsúlyt. A tanrend spektrumbővítése együtt járt azzal, hogy a tényfeltáró újságírás alapkövetelményei a gazdasági, a politikai, a kulturális szakosodásban is érvényre jussanak. A doktori képzés beindítása ugyanakkor elősegítette szakmai egyesületünk, a MEDEA bejegyeztetését, a ME-dok című média- és kommunikációtudományi szakfolyóiratunk elindítását, a tudományos konferenciák rendszeresítését, az elhangzott előadások szövegeinek megjelentetését. Mindez egyre inkább „láthatóvá tette” a kutatás személyi feltételeit. Az intézményesüléshez azonban az is kellett, hogy az egykori államosítással elkobzott vagyonát részben már visszaszerző Minerva Művelődési Egyesület vezetősége 2010 tavaszán otthont adjon a MEDEA-nak (is), amely így – ha már a Spectator Sajtóház renoválása és rendeltetésének megváltoztatása után nem jutott megfelelő térhez – a Jókai utca 16. szám alatt hozzáláthatott a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet megszervezéséhez.
A Spectator Sajtóházban elindított szakkönyvtár-építést a Minerva Archívumban folytattuk és folytatjuk. A gazdag lap- és dokumentumfilm-gyűjtemények mellett jelenleg mintegy két és fél ezer média- és kommunikáció-tudományi kiadvánnyal rendelkezünk, itt őrizzük végzőseink szakdolgozatait, amelyek az újabb évfolyamok felkészítését is szolgálják, mind alap-, mind mesteri, mind doktori szinten. A KMKI égisze alatt megjelenő folyóirat eljut a hazai és külföldi média- és kommunikáció-tudományi tanszékekre (Marosvásárhely, Bukarest, Budapest, Pécs, Szeged, Nyíregyháza, Beregszász, Róma, Nápoly, Padova, Helsinki, Jyväskylä), a kolozsvári Egyetemi Könyvtárba, a budapesti Széchényi Könyvtárba, a budapesti Média- és Kultúratudományi Kutatóközpontba és a Médiakutató szerkesztőségébe, hazai és külföldi újságíró-szervezetekhez.
A frissen alakult intézet célul tűzte ki – egyebek mellett – az erdélyi/romániai magyar írott és elektronikus sajtó adatbázisának megteremtését, az ötcsatornás kommunikációs rendszer működésének vizsgálatát, korszerű médiaelméleten alapuló történetének a megírását.
Mi tette elodázhatatlanná ezt a vállalkozást? Alapvetően az a hiányérzet, hogy az 1918 előtti erdélyi sajtó történetéről éppúgy nincs átfogó szintézisünk, mint a kisebbségi kényszerhelyzetben továbbélő magyar és német sajtó funkcióváltásáról. A magyarországi újságíró-oktatás számára kidolgozott – 1990 óta több kiadást megért – főiskolai tankönyv szerzői eleve nem vállalkoztak az önálló forrásfeltáráson alapuló összegezésre, főként az 1918 utáni kisebbségi magyar sajtó társadalmi és nemzeti szerepét illetően. De nem várható ez a magyar nyelvismerettel nem rendelkező erdélyi román sajtótörténészektől sem.
Egykori diákjaink ma sajtószakemberek
Eddig tizenhat évfolyamunk végzett, mintegy kétszázan szereztek képesítést az újságírói, szerkesztői, sajtószóvivői, sajtómenedzseri, online-szerkesztői, médiakutatói stb. munkakör betöltéséhez. A romániai magyar sajtó rendszerében aligha van olyan szerkesztőség, ahol a végzettjeink ne lennének jelen. Már jócskán vannak köztük főszerkesztők, főszerkesztő-helyettesek, rovatvezetők, rovatszerkesztők, online-szerkesztők, műsorvezetők, maguknak országos nevet szerzett riporterek, minisztériumi tanácsosok. Sokat elmond az általunk bejárt útról az is, hogy egyik 2002-es végzettünket, Rácz Évát nemrég megválasztották a MÚRE elnökének.
Növekvőben azoknak a száma, akik a szerkesztőségi stb. munka mellett mesterképzőn folytatják médiatudományi tanulmányaikat, illetve doktorálnak. Tanszékünkön olyan disszertációk születtek, mint Kommunikációs stratégiák a tömegtájékoztatás korszakában (Kádár Magor, 2006), Cenzúra és propaganda a kommunista Romániában. A romániai magyar nyilvánosság korlátozása a kommunista diktatúra időszakában (Győrffy Gábor, 2007), Szociálpolitikai változások az írott sajtó tükrében – 1990–2008 (Deme Cecília, 2009), Gazdasági és társadalmi kérdések a romániai magyar sajtóban – 1968–1989 (Demeter Csanád, 2009), Az ifjúság jövője és a globalizáció kihívásai. A magyar fiatalok és a média növekvő szerepe (Gábor Kálmán, 2009), Az új kommunikációs eszközök társadalmi hatásának képzete a magyar sajtóban a tizenkilencedik század második felében és a huszadik század elején (Zsugán-Gedeon Hidber Gyula, 2009), A történész és levéltáros Kelemen Lajos publicisztikai tevékenysége (Sas Péter, 2010), Az irodalmi paródia és a parodisztikus beszédmódok helye az 1945 utáni erdélyi magyar sajtóban (Zólya Andrea Csilla, 2010), A romániai magyar politikai kommunikáció nyelvhasználatának változása 1989–2004 között (Kozma Csaba, 2011), A rádiós szövegalkotás és szövegmondás összefüggései. Nyelvhasználati jelenségek a regionális közszolgálati rádióban (László Edit-Zsuzsanna, 2011), A tudományos-fantasztikus filmantológiák elemzése a modern látványtechnika és a filmnarratíva szemszögéből (Tárkányi János, 2013), A harmadik Korunk első évtizedének szerkesztési koncepciói a közéleti témák tükrében. Egy szellemi műhely rendszerváltó tíz éve (Botházi Mária, 2013), A vezérkultusz a cseausiszta diktatúrában. Nicolae Ceauşescu személyi kultuszának tipológiája 1965–1989 (Máté Erzsébet, 2013), Az interaktív digitális multimédiák posztmodern robbanása. Virtuális referenciák és numerikus fikciók a posztmodern kor videojátékaiban (Péter Árpád, 2013), Mesehős-reprezentációk az elemi iskolás gyerekek hétköznapi életében (Kassay Réka, 2013).
Munkánk során a továbbiakban is szeretnénk együttműködni az MTA Irodalomtudományi Intézetével, a Romániai Sajtótörténeti Társasággal, a budapesti Országos Széchényi Könyvtárral, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárral. Ugyanakkor számítunk a bukaresti, a budapesti (ELTE), a szegedi, a pécsi egyetemek hasonló szerkezetű tanszékeinek esetenkénti támogatására is. Mindenekelőtt sajtótörténeti értékeink digitalizálásában, a világhálón való megjelenítésében.
Cseke Péter
Szabadság (Kolozsvár)2013. november 23.
Tőkés kitüntetése: levélben fordult egy amerikai alapítvány Băsescuhoz
Traian Băsescu elnökhöz intézett nyílt levélben tiltakozott Lee Edwards amerikai történész, a washingtoni Kommunizmus Áldozatainak Emlékműve Alapítvány elnöke amiatt, hogy Tőkés László európai parlamenti képviselőt meg akarják fosztani a Románia Csillaga érdemrendtől.
Edwards az MTI washingtoni irodájához helyi idő szerint péntek este eljuttatott levelében felhívta a figyelmet arra, hogy Tőkés László a szabadság és a demokrácia nemzetközileg elismert harcosa, aki 2009-ben megkapta az alapítvány Truman-Reagan Szabadságérmét.
Rámutatott, hogy noha politikájának megfelelően az alapítvány nem avatkozik be szuverén államok belügyeibe, védelmébe veszi az általa kitüntetésben részesített olyan elismert személyiségeket, amilyen Tőkés püspök, amikor súlyos sérelem éri őket.
A levél emlékeztetett: Tőkés Lászlónak az 1989. december 15-16-i romániai forradalomban játszott szerepe jól ismert és vitán felül áll. Ezért részesült - Václav Havelhez, Lech Walesához és II. János Pál pápához hasonlóan - az alapítvány legmagasabb kitüntetésében. Nem sokkal később kapta meg Tőkés László a Románia Csillaga érdemrendet.
Az alapítvány elnöke igazságtalannak és alaptalannak nevezte az érdemrend becsületbíróságának a kitüntetés visszavonását indokoló állításait, amelyek szerint Tőkés László "alkotmányellenes" magatartást tanúsított és "megsértette az európai értékeket"
"Az alapvető európai értékek és Románia alkotmánya magukban foglalják a szólás szabadságát és azt a jogot, hogy valaki vitatott kérdésekben felemelje a szavát. A nyílt és nyilvános vita engedélyezése a működő demokrácia és alkotmányosság része, amit nem szabad megváltoztatni" - mutatott rá a levél. Edwards felszólította a román elnököt, hogy a becsületbíróság határozatának és a kitüntetés visszavonásának elutasításával bizonyítsa elkötelezettségét a szólás szabadsága és a demokratikus értékek iránt.
Két román ellenzéki újságíró védelmébe vette Tőkés László európai parlamenti képviselőt pénteken, elítélve azt, hogy az 1989-es kommunistaellenes forradalom hősét meg akarják fosztani a Románia Csillaga érdemrendtől. A Ion Iliescu és Victor Ponta Romániájában a hóhér visszavonhatja az áldozat kitüntetését című, közösségi portálokon terjedő blogbejegyzésükben Stefan Ciocan és Victor Lungu élesen elítélik, hogy az érdemrend becsületbíróságának tagjaiként olyanok minősítették méltatlannak a volt temesvári lelkészt a kitüntetésre, mint Constatin Degeratu volt vezérkari főnök, akit írásukban az 1989-es kolozsvári sortüzek egyik közvetett felelősének, Ceasusescu elnyomó gépezete kiszolgálójának neveznek. A Catavencii című szatirikus portálon Patrick Andre de Hillerin pénteken közzétett írásában úgy vélekedett: Ceausescu politikai rendőrsége, a hírhedt Securitate sosem bocsátotta meg Tőkésnek a forradalomban játszott szerepét, és egykori embereit ma is fűti a bosszúvágy. A szerző szerint ők befolyásolhatták Victor Ponta miniszterelnököt, hogy a kitüntetés visszavonását kezdeményezze.
maszol/MTI2013. november 23.
Erdélyi magyarok visszatelepedése – egy hiányzó stratégia
Nemzedékemnek legalább kétharmada kivándorolt külföldre, főleg Magyarországra. Ezzel általában így vannak a hatvanas, hetvenes években született erdélyi magyarok. Vannak osztályközösségek, amelyeknek tíz százaléka sem maradt az országban. Nagyon sokan elmentek, közülük nagyon kevesen jöttek vissza. Eközben számos külföldi találja vonzónak Kolozsvárt, és telepszik meg városunkban.
Olyanok, akik nem itt nőttek fel, nincs semmi érzelmi kötődésük, tudásuk, gyermekkori élményeik, barátaik e térségből, felfedezik maguknak az országot, városunkat, többen is úgy döntenek, hogy letelepednek, s ha kell, megtanulják a hivatalos nyelvet is. Beszéltem már románul Kolozsváron tanuló vagy üzletelő arabbal, franciával, de még ekuádori kecsua anyanyelvű (kémikus) indiánnal is. Elég sokan vannak, akik jól érzik magukat nálunk, jó befektetési lehetőségeket látnak itt, de ezek közt sajnos elenyésző azon magyarok száma, akik valaha innen mentek el.
Valami nem működik. Hiszen elég sok a kivándorolt magyarok közt is a vállalkozó szellemű egyén. Magyarországi kutatások szerint az érettségivel rendelkező erdélyi emigránsok tekintélyes része később ott a vállalkozói réteget gyarapította. Általuk azt a mobilis réteget vesztettük el, amely mostanra itthon valószínűleg a kis- és középvállalkozóinkat, egy erős polgárságot, a középosztályunkat adná.
Társaságuk hiányát érezzük. Ottani tapasztalatuk, kapcsolataik, de még a puszta „statisztikai ittlétük” is hasznára válna mindannyiunknak. Ma ezeknek a nemzedékeknek a gyermekei iskolások, egyetemisták, de nem itthon, hanem külföldön. A mi iskolásaink száma pedig elkezdett rohamosan apadni, tanintézményeink évek óta létszámhiánnyal küszködnek. A valaha nagy számú külvárosi magyar osztályokból ma alig maradt hírmondó.
Olvasom a megyei főtanfelügyelőségnek a múlt tanévről szóló kiértékelő tanulmányában (Stare şi calitatea învăţământului preuniversitar clujean. Raport anual 2012–2013. Inspectoratul Şcolar Judeţean Cluj. 103.–104. oldal), hogy Kolozs megyében összesen 203 idegen, illetve román állampolgársággal rendelkező iskolás kérte tavaly külföldi tanulmányainak elismerését, hogy itthoni tanintézményekben folytathassa tanulmányait (80 elemista, 68 általános iskolás, 55 líceumi diák). Ebből 14 olyan külföldi állampolgár, akinek nincs román állampolgársága is: 2 magyar, 2 kanadai, 3 német, 3 olasz, egy-egy kínai, török, argentin, illetve belga állampolgárságú. Az arányok valószínűleg hasonlóan lehangolóak lehetnek más észak-erdélyi megyékben is, délen pedig még rosszabbak – Székelyföld kivételt képez.
Ezrével jönnek évente a külföldi diákok Kolozsvárra tanulni (főleg orvosi, fogorvosi, illetve gyógyszerészeti szakra). Jönnek Afrikától Ázsiáig, Nyugat-Európától Amerikáig mindenhonnan, de én még nem hallottam olyanról, hogy a kitelepedett magyarok csemetéi is felfedezték volna, hogy Kolozsváron, ahonnan származnak, van egyetem, ahova megéri eljönni tanulni. Nem állítom, hogy nincsenek vagy nem lehettek elszigetelt esetek, de számuk elenyésző lehet. Ezzel szemben egyes külföldi országokból, mint például Tunéziából több százan jönnek minden évben, de akár a fejlett Nyugatról is elég sokan jelentkeznek itteni egyetemekre. Mind olyanok, akiknek semmilyen kolozsvári kötődésük nincs.
A városunkból kitelepedők közt messzemenően felülreprezentáltak a magyarok. Ezek többnyire Magyarországra mentek, de a visszatelepedő iskolások fenti rangsorában mégis csupán ötödikek. A magasan kiugró listavezetők a Spanyolországból és Olaszországból hazatelepülő szülők gyermekei (spanyolországi tanulmányait 90, az olaszországit 55 gyereknek honosították). Magyarországi tanulmányait 5 diáknak ismerték el (ez megegyezik a kanadai és a németországi sikeres kérvényezők számával).
Miért olyan elenyésző a visszatelepedő magyarok aránya?
Pontos statisztikai adataink nincsenek, de némi ismereteink vannak az elmúlt évek népmozgásairól, ezek tükrében megkockáztatok néhány feltételezést. Így például azt is, hogy a más nyugati országokból visszatelepedők közt elenyészően kevés lehet a magyar. A magyar migráció nagy hulláma a rendszerváltás környékén zajlott le, a román legalább tíz évvel később. A magyar migránsoknak többnyire Magyarország volt a célpontja, s mivel nyelvi nehézségekkel nem szembesültek, itt jobban integrálódhattak. A román migrációs hullám nagy része 10-15 évvel később indult be, és többnyire ez sem kivándorlási céllal, hanem elsősorban átmeneti vendégmunka jelleggel. Az útnak indulók közt kevesen voltak, akik teljes családdal, azaz gyermekestől vágtak neki az új hazának. Ezek az egész családos távozások, vagy akár a kétlaki életre való berendezkedés többnyire későbbi döntések eredménye. Közöttük is voltak erdélyi magyarok, akik, ha tehették, Magyarország helyett ekkor már inkább Nyugat-Európába igyekeztek, de ők is ezt inkább csak átmeneti vendégmunkának fogták fel az első nekirugaszkodáskor.
Azt figyeltem meg a Nyugatra emigrált erdélyi magyar ismerőseim körében, hogy egy részük, ha már visszatelepedésben gondolkodik, inkább csak Magyarországig merészkedne vissza. A fiatalok rendszerint végleg, a nyugdíjasok pedig, akik jobban integrálódtak Nyugaton, inkább kétlaki élet formájában.
Hosszú elemzések tárgya, hogy egy hosszabb időtartamra szóló, vagy véglegesnek szánt országváltás eldöntésekor melyek azok a tényezők, amelyek vonzzák, illetve taszítják a potenciális migránsokat. Hogy szűkítsük a kört (és mert a kivándorlás okai sokkal evidensebbek), a teljesség igénye nélkül tegyünk egy kísérletet arra, hogy tapasztalataink alapján feltérképezzük: a kitelepedett erdélyiek esetében melyek a visszatelepedés főbb pro és kontra érvei. Az általános országos jellemzőkön túlmenően Kolozsvár némi sajátosságokkal is bír, megpróbálok ezek közül is néhányat beazonosítani, s ahol lehet, a visszatelepedés célpontját a városra szűkíteni, hogy a kapott kép ezáltal is élesebb legyen.
Számos kivándorolt ismerősömmel, osztálytársammal, barátommal találkoztam az elmúlt években és elég sokan panaszkodtak – főleg a magyarországiak – az új, választott országukra. Panaszkodnak a jelenlegi magyarországi közhangulatra, a gazdaság hosszú ideje tartó stagnálására, kiábrándultság-, otthontalanság-, vagy ha úgy tetszik, idegenségérzetüket hangoztatják. Legtöbbször felteszem a kérdést: miért nem jönnek haza?
A családosoknál az egyik hazatelepedés elleni érv, amit a legtöbbször hallok, az az, hogy gyermekeik miatt nem tudnak már visszajönni, hiszen őket már semmi nem köti ide, s ráadásul a román nyelvet is meg kéne tanulniuk, amit egyáltalán nem beszélnek. Pedig az sem lehetetlen vállalkozás, hiszen vannak erre is példák. Megtanulni egy új nyelvet vagy egyáltalán újra megszokni a magyar után a román nyelvi, kulturális közeget valóban nem könnyű. De nem is lehetetlen. A fenti iskolai statisztikákat nézve, szintén az az érzésem, hogy állhatnánk jobban is. Ismertem meg olyan tősgyökeres egyesült államokbeli fiatal amerikait is Kolozsváron, aki románul és magyarul is beszélt. (Eleinte csak bulikban láttam a világutazót, aki az itteni hangulatot, életérzést élvezte, majd a lassanként kiépített stabil üzleti vállalkozása, megélhetése is idekötötte). Helyszűkében nehéz lenne itt felsorolni az előnyöket, de a kétnyelvű közeg, az interkulturális tapasztalat a későbbiekben sok mindenben előnyére válhat egy fiatalnak (további idegennyelv-tanulás, interkulturális készségek és kompetenciák kialakulása, stb. de még a kollektív identitástudatra is pozitív hatással lehet).
Magyarországról visszatelepedni – ha leszámítjuk a humán értelmiségi alkalmazottakat – ma már nem jelent olyan nagy különbséget anyagi szempontból. A visszatelepedő ismerőseim közt volt olyan is, aki elmondta, itthon jobban keres, mint ha Magyarországon maradt volna. A válság előtti pár évben Románia nagyon sokat fejlődött, ebben az időben – közvetlenül a Gheorghe Funar utáni időszakról van szó – a feltételek Kolozsváron is adottak voltak a fejlődéshez. Ugyanekkor viszont Magyarország szinte stagnált, a két ország közti gazdasági fejlettségbeli különbség lényegesen csökkent. Magyarországon a lakosság és az ország is nagyon eladósodott, azok, akik a korábbi életszínvonalat megszokták, ezt nagyon nehezen élik meg, ami az egyre romló a közhangulaton is érződik.
Nyugaton persze más a helyzet, azt az életszínvonalat belátható időn belül itthon nem fogjuk elérni. Nyugatról inkább csak vállalkozni éri meg hazajönni, mivel itthon újdonságnak számít az, ami ott már bejáratott, illetve induláshoz elegendő lehet a kisebb tőke is (kilencvenes években többen is jöttek haza Magyarországról is úgy, hogy az ottani alkalmazottként megspórolt pénzükből itthon jól menő kisvállalkozást indítottak).
Tudom, hogy egy ott befutott saját vállalkozást nem lehet egyik napról a másikra áttelepíteni. De számos esetben (vállalkozóknál vagy akár multiknál dolgozó) magyarországi ismerősöm esetében tapasztaltam azt, hogy nem is érdeklődnek ez irányba. Úgy is mondhatnám, hogy bárhova, csak haza nem jönnének.
A másik hasonló gazdasági vonal a romániai letelepedésre, amikor egy Nyugatról errefele terjeszkedő multi alkalmazásában jön valaki területi képviselőként. Egyelőre ilyen pozícióban levő visszatelepedett kolozsvári magyarról sajnos még nem hallottam.
Rossz emlékek, megaláztatások, szegénység helyszíne
Szintén visszatartó erőnek számíthat, hogy sok kivándoroltban még mindig élnek a kitelepedést kiváltó okok kellemetlen emlékei. Elsősorban a szegénység, a magyarellenes jogfosztások emléke és a régi rendszer magyargyűlölete (erre adott reakcióként akár a románellenesség is). Még mindig emlékeznek ma is, hogy amikor itt éltek, mennyire lehetetlen volt magyarként karriert befutni számos területen, mennyire távol álltunk attól, hogy teljes értékű emberi életet lehessen élni. A szép gyermekkori élmények, a szoros barátságok, a nagy kalandok mellett sokakban a megaláztatások, a diktatúra elleni tehetetlenség, a kiszolgáltatottság termelte frusztrációk és a nyomor képe még eleven emlékezetükben, számukra Erdély ezeknek is helyszíne. Sokakban ez az Erdély-kép nem ment át a megfelelő változásokon, nem „aktualizálták”, nem igazították a mai valósághoz. Sem gazdasági, sem egyéb téren. Sokan még mindig azt hiszik, hogy Erdély az az elmaradt kis nyomortanya, ahol mindenki mélyszegénységben él, s még a technika is valahol a húsz évvel ezelőtti szinten van.
Így nem csoda, hogy csemetéiket sem akarják ideküldeni tanulni sem.
FOLYTATJUK
HERÉDI ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)2013. november 23.
Top négy Erdély
Bár még csak november vége van, de máris dörzsölöm a tenyerem, hogy milyen kivételes évet zárunk. Mármint az erdélyi, vagy Erdélyről szóló irodalom és az ő olvasói, ami persze így talán nincs is, hiszünk az egységes és oszthatatlan magyar literatúrában, de most mégis úgy érezzük: megengedhetjük magunknak a kategóriát. Ha már a történelem megengedte Trianont, akkor ez a kis luxus már szóra sem érdemes.
Zárjuk tehát lassan az évet s ilyenkor készülnek a listák, évértékelések újságokban, folyóiratokban, mely értékítéletek előre vetítik a jövő évi díjakat is. S bizony több ilyen témájú mű is szerepel(het) majd a top tízben. Először is Tompa Andrea asztalt átszakító Trianon-regénye, a Fejtől s lábtól, amely kidolgozott költői nyelvezete miatt igen élvezetes olvasmány, miközben roppant súlyt tart és emel meg. Már most látszik, hogy jövőre a legrangosabb díjakért száll majd versenybe, bár igen erős „ellenfele” is akadt, Borbély Szilárd személyében, akinek Nincstelenek című regényéről már volt szó itt.
Nagyon jól kiegészíti Tompa Andrea regényét György Péter képzelt és valóságos Erdélyről szóló esszégyűjteménye, az Állatkert Kolozsváron. Hihetetlenül összetett könyv egyszerre beszél az emlékezetkultúráról és a köréje fonódó giccsről (sokaknak Erdély sosem lesz több egy székelykapunál), és politikai mítoszokról, irodalomtörténeti olvasókönyv és szókimondó vitairat. Még nem rágtam át magam valamennyi szövegen: egyszerűen nem könnyű megemészteni mindazt, amit a sorokba préselt, és sokoldalú tájékozottsággal elővezet. Vitatkozom s bőszen egyet értek vele, majd minden oldal után. Mert György Péter egyszerre összegző és markáns, szinte alig kerüli el valami a figyelmét. S én küzdök, mert még bennem is harcol csipetnyi Erdély-romantika, félrehallott mítosz a valósággal. Az utolsó hadosztály az elkerülhetetlen szembenézéssel. Mert a legfontosabb kérdés még mindig megválaszolatlan bennem: ki van otthon Erdélyben? Aki ott él, megmarad vagy aki odajár fényképezni, búslakodni? Aki tudomást sem vesz a drámáról, mert élni akar, vagy akinek mindene a dráma? Aki innen él oda, vagy aki onnan panaszkodik, hallgat, sértődik meg ide?
Harmadiknak jöjjön a legfrissebb. Vida Gábor Ahol az ő lelke szintén Trianon regénye, ha ennyire le lehet egyszerűsíteni a kérdést. Egy amolyan anti-pikareszk regény ez pikareszk elemekkel (hősünk eljut Afrikába), amely rettentő mennyiségű és néha felesleges tudást görget maga előtt. Ám nyoma sincs benne a szatírának, az iróniának, egészen más „humorú” könyv ez a csöndes szenvedéllyel átitatott mű (Ahol az ő lelke). Akkor van humora, ha a történelemnek is van. Márpedig van neki, csak jó messziről kell szemlélni. Tűz mellett, fotelben. Ugyanakkor sűrű és indázó mondatok szövik át a regény minden oldalát, s mintha minden egyes példánynak külön íze és személyisége volna. Többnyire lemondó, önmagát vizslató, szomorú csillogású mondatok ezek.
És egyáltalán nem utolsónak, de a fontos olvasmányok listájára kívánkozik Székely Csaba dráma-könyve, a Bányavidék. Színpadon már többször bizonyított, de most már olvasni is lehet, s bizony Pintér Béla mellett az év legfontosabb dráma könyve lehet. Majdhogynem ugyanannyit tesz ez is az Erdély-mítosz felülírásában mint a többiek, a székelység Csirkefeje ugyanis leszámol minden olyan mítosszal, amit előszeretettel látunk bele ebbe a tartományba. Székelyföld is csak egy huzatos kapualj, ahol többet segít a pálinka és a vizelés, a ki és a be, mint a semmiféle súllyal nem bíró,nagy szavak.
Nem irigylem azt az olvasót, aki átrágja majd magát a négy könyvön. Sok sebet szerez majd, és a kijózanodás fejfájását sem spórolhatja meg. De az illúziók elvesztése megéri a zúzódásokat. Vagyis hát lesznek újak a régiek helyén, szerényebbek, véznábbak, egyszerűbbek. Kisebb Erdély Nagy Magyarország helyett. Egy kicsi, ám annál otthonosabb zug.
Papp Sándor Zsigmond
Maszol.ro2013. november 24.
Az RMDSZ vezetőit lejárató molinók jelentek meg Marosvásárhelyen
Forrás: rmdsz.ro
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetőit lejárató molinók jelentek meg Marosvásárhelyen – írta vasárnap a Vásárhely.ro portál.
A portál közlése szerint a város több pontján kifüggesztett moli- nókon az a szöveg olvasható román és magyar nyelven, hogy „Kelemen Hunor és Borbély László képviselők által büntetett város". A molinókon semmi nem utal arra, hogy a felirat kinek az álláspontját tükrözi.
Pénteken hasonló molinóval tüntettek az RMDSZ elnöke és alelnöke ellen a közigazgatás székháza előtt a város sportolói amiatt, hogy a román törvényhozásban kedden elfogadott decentralizálási törvény az állam tulajdonában hagyta a marosvásárhelyi sportcsarnokot és az épülő műjégpályát. A közigazgatási palotában zajlott az Értékeinkre építünk konferencia, melyen az RMDSZ teljes vezetősége részt vett.
A konferencián a marosvásárhelyi illetőségű Borbély László elmagyarázta: a decentralizáció azért nem terjedt ki a marosvásárhelyi sportlétesítményekre, mert a városban kiválósági sportközpont jön létre, és a hasonló státusú központok sportlétesítményei országszerte állami tulajdonban maradtak. Borbély állítása szerint Marosvásárhelyt a besorolás a sportélet régióközpontjává teszi. A konferencián elhangzott, hogy az RMDSZ több mint nyolcvan módosító javaslatot nyújtott be a decentralizációs törvényhez, és annak ellenére, hogy ellenzékben politizál, ezeknek mintegy felét a kormány be is építette a törvénybe.
Az RMDSZ vezetői Dorin Florea marosvásárhelyi polgármestert, a Demokrata Liberális Párt (PDL) országos alelnökét vélték felfedezni a molinós lejárató akció mögött. Florea ugyanis csütörtökön sajtótájékoztatón ítélte el a decentralizáció törvényét. A Vásárhely.ro portál értesülése szerint az RMDSZ Maros megyei szervezete már megfogalmazta a szükséges beadványokat, amelyekben többek között a polgármesteri hivatalon és a helyi rendőrségen kérik számon a molinók kihelyezését. MTI
Erdély.ma2013. november 24.
Németh Zsolt: az állampolgárság az egész világ magyarságát összefogja
A népi kultúra nagyon fontos megtartó erő az amerikai magyarság számára és egyben kapcsolódási pont az amerikai közönség felé is – jelentette ki szombaton az MTI-nek Németh Zsolt, a külügyminisztérium parlamenti államtitkára az Állami Népi Együttes chicagói fellépéséről.
Az Állami Népi Együttes péntek este – csaknem kétezer előtt néző előtt – fergeteges sikert aratott a chicagói Auditorium Theatre-ben. Az államtitkár az előadást megelőzően a közönséget köszöntve kijelentette, hogy a magyar kormány nagy örömmel támogatja az együttes 73 észak-amerikai helyszínen való fellépését.
Hangsúlyozta, hogy népi kultúra a magyar kultúrában kiemelkedő, centrális szerepet foglal el, és hogy a magas kultúra és a népi kultúra az állandó hatást gyakorol egymásra. Örömét fejezte ki amiatt, hogy a népi kultúra az elmúlt évtizedekben a táncház-mozgalomnak köszönhetően látványosan megújult és hogy a folklór újra a szó hétköznapi értelemében vett populáris-népi kultúrává tudott válni.
Megtartó erő
„Ez itt, Amerikában is nagyon fontos megtartó erő a magyarság számára. A népi kultúra kiemelkedően fontos szerepet játszik az amerikai magyarság identitásának megőrzésében, még a magyar nyelvet már nem beszélő rétegek számára is. A néptánc, illetőleg a népzene nagyon komoly azonosulási lehetőséget kínál” – nyilatkozott Németh Zsolt.
„A népi kultúra ugyanakkor kapcsolódási pont az amerikai közösség irányába is, egyfajta hidat képez, hiszen a népzene minden néző számára értelmezhető üzenetet hordoz és minél jobban ismerjük egymást, annál erősebb a szövetségünk. Megismerni pedig igazán a kultúrán keresztül tudjuk egymást mi, amerikaiak és magyarok” – tette hozzá.
A vezető diplomata emlékeztetett rá, hogy a nyári washingtoni Smithsonian Folklife Festivalon másfél millió ember volt kíváncsi a magyar népi kultúrára, ezért az Állami Népi Együttes turnéjának időzítése rendkívül kedvező, mert a két rendezvény erősíti egymás hatását.
Főpróba lesz a választás
Németh Zsolt szombaton chicagói Szent István-templom Mindszenty termében 17 magyar állampolgár eskütételén vett részt. A chicagói magyarokkal találkozva hangsúlyozta: az állampolgárság az egész világ magyarságát fogja össze.
„Az állampolgárságnak nagyon fontos főpróbája lesz az országgyűlési választásokon történő részvétel. Bízunk benne, hogy itt, a tengerentúlon és nagy érdeklődés övezi majd a választásokon való részvételt” – jelentette ki Németh Zsolt.
Az államtitkár elmondta, hogy Amerikában komoly az érdeklődés mind a kedvezményes honosítás, mind az állampolgárság megerősítése iránt. Azok számára, ugyanis akik a mai Magyarország területéről származtak el, az állampolgárság megerősítése az a jogi procedúra, amelyen keresztül aktiválhatják az állampolgárságukat és részt vehetnek majd ennek segítségével a választásokon.
Németh Zsolt Chicagóban Magyarország tiszteletbeli konzuljának kérte fel Robert C. Knuepfert, a Baker & McKenzie ügyvédi iroda chicagói elnökét, akinek átadta a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét. MTI
Erdély.ma