udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
642
találat
lapozás: 1-30 ... 391-420 | 421-450 | 451-480 ... 631-642
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2015. november 20.
Húszéves a Tornya–Battonya határátkelőhely
Húsz évvel ezelőtt nyitották meg az Arad megyei Tornya és a Békés megyei Battonya, egyúttal a Románia–Magyarország közötti határátkelőt. Az évfordulón tegnap Battonyán találkoztak az Arad és Békés megyei határ menti községek polgármesterei, a román és magyar hivatalosságok, köztük Gheorghe Şimonca, a Magyar Parlament első román képviselője, Florin Vasiloni, Románia gyulai főkonzulja, Adrian Ţolea, az Arad Megyei Tanács ideiglenes elnöke, Tolnai Péter, a Békés Megyei Önkormányzat alelnöke, Kreszta Traján, a magyarországi románok parlamenti szószólója, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatának volt elnöke. Magyar részről jelen volt Füzesgyarmat, Gyula, Kétegyháza, Elek, Medgyesegyháza, Nagybánhegyes, Kunágota, Lőkösháza, Mezőkovácsháza, Kevermes, Dombegyháza, Mezőhegyes, Battonya polgármestere, román részről Arad város alpolgármestere, valamint Nagyzerind, Pél, Mácsa, Kürtös, Kisiratos, Sofronya, Zimándújfalu, Nagypereg, Pécska, Szemlak, Sajtény, Nagylak, Székesút polgármestere.
A rendezvényen ugyancsak részt vett Dan Ivan, az Arad Megyei Tanács első elnöke és Achim Alexa megyei tanácsi alelnök, akiknek mandátuma idején megtörtént a határállomás megnyitása.
A találkozót Marjai János battonyai polgármester, a házigazda köszöntője nyitotta meg, Adrian Ţolea Arad megyei tanácselnök az Arad és Békés megye közötti együttműködésről szólt, Florin Vasiloni főkonzul a határmegnyitásnak a magyarországi román közösségre gyakorolt hatásáról beszélt.
Kreszta Traján annak a tíz határátkelő megnyitásának fontosságát hangsúlyozta, amelyek az infrastruktúra szempontjából már elkészültek, de mindkét fél részéről szükség van az adminisztratív megnyitás megejtéséhez szükséges erőfeszítésre. Felvetette ugyanakkor a Battonya–Pécska vasútvonal újraindításának gondolatát – ez román területen 7,3, magyar területen 0,7 km vonal újraépítését feltételezné.
Antal Péter pécskai polgármester a kétoldalú kapcsolatok erősítését és a határ menti román és magyar polgármesterek évente kétszeri találkozóinak újrafelvételét szorgalmazta.
Nyugati Jelen (Arad)2015. november 20.
Elérte az 57-et a klubtűz áldozatainak a száma
Egy fiatal nő is életét vesztette tegnap a bukaresti Colectiv klubban megsérültek közül a főváros égési sérülteket kezelő kórházában – a tűzeset áldozatainak száma így elérte az 57-et. Adrian Stănculea, az egészségügyi intézmény szóvivője közölte: tegnap életét vesztette egy páciensük, akit korábban a Szent János kórházban kezeltek. A nőt szerdán vitték át az égési sérülteket kezelő kórházba. A 30 éves Ana Alburól van szó, akit október 30-án súlyos állapotban utaltak be a Szent János kórházba. A bukaresti kórházakban még 44 sérültet ápolnak, közülük 11 személy állapota súlyos.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)2015. november 20.
A Nagyváradi Szigligeti Színház előadása Aradon
A magyar drámairodalom egyik klasszikus darabjával, Molnár Ferenc Liliomjával folytatódik az Aradi Kamaraszínház évada. 2015. november 25-én és 26-án, 19 órakor a Nagyváradi Szigligeti Színház előadását tekinthetik meg a nézők a Ioan Slavici Klasszikus Színház nagyszínpadán.
A Liliom egy külvárosi legenda, ballada két, egymásra utalt ember néma szerelméről. Ének a Paradicsomból való kiűzetésről. A végzet játéka egy olyan emberrel, aki nem ismert megalkuvást, kerülte a törvényt és a hétköznapokat. Molnár Ferenc vurstli áhítatú, édes-bús legendája a maga kedvesen líraizáló érzelmességével, a tiszta szívű vagányok és a szerelmes kis cselédek kétségkívül hatásos sablonromantikájával a magyar drámairodalom egyik legtöbbet játszott darabja. Az előadást Szikora János Jászai Mari-díjas rendező, a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója állította színpadra.
„A színészi játék mindvégig erős, a díszlet kimondottan eredeti, és visszafogottságával még inkább a színészi teljesítményre irányítja a nézők figyelmét” – írja az előadásról Balogh Levente.
Szereplők: Kardos M. Róbert, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Szotyori József, Hunyadi István, Meleg Vilmos, Fodor Réka, Magyari Izabella, Hajdu Géza, Ababi Csilla, Csatlós Lóránt, Dobos Imre, ifj. Kovács Levente, Kiss Csaba, Kocsis Gyula.
Nyugati Jelen (Arad)2015. november 20.
Színházi találkozások hétfőtől a SPOT fesztiválon
A randevú a mottója a kilencedik SPOT – Színművészeti Egyetemek Nemzetközi Fesztiváljának, amelyet november 23-a és 29-e között szerveznek meg Nagykárolyban, illetve első alkalommal Szatmárnémetiben – derül ki a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményből.
A seregszemle programjában ezúttal közösségi és oktató-nevelő célzatú projektek is szerepelnek, amelyeket román és magyar nyelven, rendhagyó helyszíneken zajlanak: közterületen, óvodákban, iskolákban, idősek otthonában. „A színház így újra betöltheti a nagykárolyiak életében azt a szerepet, amelyet a hétköznapokban is játszania kellene, hozzájárul a legfiatalabbak neveléséhez és segít az egyedüllét elviselésében, feldolgozásában” – vallják a szervezők. A fesztiválon kolozsvári diákok előadásai is láthatók.
Szabadság (Kolozsvár)2015. november 20.
Könnyedén, nevetve keresni megoldást a problémákra
Bartha Ernővel és Bács Ildikóval találkozhattak az érdeklődők
Kellemes és kevésbé szívderítő élményekben, tapasztalatokban egyaránt része volt Bartha Ernő szobrásznak és Bács Ildikó filmrendezőnek, akik Magyarfenestől Londonig gyalogoltak, megfogalmazásuk szerint a művészetért, a szabadságért és az igazságért; 100 napig tartó, 2025 kilométeres zarándokútjukon – amelynek céljaként a 2012-ben Londonba szállított három szénaszobor sorsát igyekeztek tisztázni – sokféle emberrel találkoztak, ugyanakkor sokat tanultak, ezekről a dolgokról is meséltek a Kolozsvári Televízió és a Kolozsvári Rádió közös rendezvényén, kedden este a Tranzit Házban.
Pákai Enikő, a televízió magyar adásának főszerkesztője köszöntőjében megjegyezte: Bartha Ernő számára nem csupán a művészetben nyilvánul meg hitvallása, ugyanis folyamatosan foglalkoztatja a szabadság keresése, a különböző életformák kipróbálása. – Művészként és emberként is vallja, hogy kötöttségek nélkül lehet a legjobban alkotni, az ember leginkább így találhat önmagára. Jó példája ennek a mostani út is: elindult, hogy egy másik életformát kipróbáljon, ugyanakkor igazságot is keresett a szobrait illetően – hangsúlyozta Pákai Enikő, aki az útra kelés előtt és Skype-os interjú formájában közben is forgatott Bartha Ernővel és Bács Ildikóval; román kollégája, Vasile Hotea-Fernezan hazatérésük után látta vendégül a párost, az est folyamán ezeket az anyagokat is megtekinthették a résztvevők. F. ZS
Szabadság (Kolozsvár)2015. november 20.
Templom, mint épület, avagy templom, mint Isten háza. Hol a határ?
Válasz Kerekes Edit Divatbemutató a templomban, avagy miért mondjon le Kató Béla? című írására
A Farkas utcai templomban szervezett divatbemutatóról olvasva, és az ott készült fényképeket végignézve az első reakcióm az volt, hogy a történteket nem szabad szó nélkül hagyni. Vállalva, hogy egyesek rám sütik a jól ismert billogok bármelyikét – netán az összest –, úgy döntöttem, hogy hozzászólok a témához.
Miközben megpróbáltam összeszedni az ide vágó gondolataimat, a Facebookon kitört egy virtuális magyar–magyar szópárbaj, amelyben egyesek a verbális fegyverarzenáljuk minden létező eszközét bevetették. A briliánsabbnál briliánsabb címkézések csattogása-ropogása közepette lassan elvesztettem az ihletet, és jobb belátásra térve, letettem a hozzászólásról. Minek belekeveredni egy olyan vitába, amelyben a velem hasonlóképpen gondolkodók egy része is Isten nevében, de istentelen módon üti-vágja a másikat, hiteltelenné téve ezáltal az amúgy helytálló véleményét? Jobb ebből kimaradni – mondtam magamban, majd elül ez is, mint annyi más csörte, és akinek van hozzá elég esze és érzékenysége, levonja majd a megfelelő következtetéseket. Ennyiben is hagytam volna a dolgot, ha nem kerül a kezembe a Szabadság keddi lapszáma, benne Kerekes Edit ide vonatkozó írásával.
Mindamellett, hogy több ponton vitathatónak tartom a szerző megállapításait, a cikk egyetlen igazán visszatetsző gondolatának a bevezetőben megfogalmazottakat tartom, amelyben a Kerekes Edit sommásan „kommenthuszároknak” aposztrofálja mindazokat, akik a közösségi hálókon hangot adtak nemtetszésüknek. Nem tett különbséget stílus és mondanivaló alapján, nem próbált a felháborodás mögé nézni, csak általánosított. Ez az, amit nem tartok helyénvalónak. Túl sok őszinte, jó szándékú, és joggal felháborodott embert mosott össze a valóban elmarasztalható hőbörgőkkel.
Meggyőződésem szerint a szerző sem gondolhatja komolyan, hogy a nemtetszésüknek kulturált módon hangot adók „csak egy apró lépésre vannak attól, amit az ortodox egyház a bukaresti Colectiv-tragédia kapcsán mondott az áldozatokról, akik a pópák szerint megérdemelték a sorsukat, mert sátáni rockzenét hallgattak”. A teljesen megalapozatlan párhuzam kapcsán megjegyzem, hogy számomra legalább annyira evidencia az, hogy a papoknak – templomon belül és kívül – a szenvedők mellett a helye, mint az, hogy a templom – mint Isten háza – összeférhetetlen bizonyos tevékenységekkel, és engedtessék meg sokunknak, hogy a magunk szubjektív módján a nevezett divatbemutatót is ide soroljuk. Itt jutunk el ahhoz a ponthoz, amely miatt mégis írni kezdtem.
Kerekes Edit egy másik gondolatában a következőket írja: „A néhány évtizede gyakorló lelkész talán mégis jobban ismeri az egyház megannyi írott törvényét és etikettjét, sokkal illetékesebb átérezni és eldönteni, hogy milyen rendezvényt enged be abba a templomba, amelynek alighanem minden egyes kövét bármelyikünknél jobban ismeri.”
Nos, ezzel a megállapítással tökéletesen egyetértenék, ha a felsorolásból nem hiányozna egy kihagyhatatlan elem: a gyülekezet. A gyülekezet, azaz az egyházközséghez tartozó hívő emberek közössége nélkül értelmét veszti az Isten háza. Értük írattak törvények, s értük rakattak egymásra a kövek. A templom mindenekelőtt az övék. Nem utolsósorban a lelkész is értük van, hogy a nyájat jó pásztorként összetartsa. Fazekas Zsolttal, az egyházközség lelkipásztorával és Nagy Péter főgondnokkal meglehetősen közeli – mondhatnám, baráti – viszonyban vagyunk, és az őszinte barátság jegyében jegyzem meg, hogy véleményem szerint ezúttal tévedtek. Nem azért, mert rábólintottak egy szokatlan megkeresésre (az elnökségnek joga van hasonló döntések meghozatalához), hanem azért, mert egy kiszámíthatóan kényes és megosztó kérdésben nem voltak elég körültekintőek, és nem kérték ki a presbitérium, netán a gyülekezet véleményét. A döntésüket kétségtelenül a jó szándék vezette, de a gyülekezet jelentős részét mégis megbotránkoztatta az, ami történt. A várható következményeket kellett volna az elöljáróknak alaposabban felmérni, és az udvarias megkeresést nem kevésbé udvariasan visszautasítani, vagy a presbitérium elé terjeszteni. Egy esetleges visszautasítás esetén sem dőlt volna össze a világ, s a rendezvényt is megtartották volna más, arra alkalmas helyen. Felháborodás ide, megbotránkozás oda, most kellene higgadtan újragondolni a történteket, és a tévedéseken – a megfelelő tanulságokat levonva, és egymásban minél kevesebb kárt okozva – túllépni.
Fazekas Zsoltot a Farkas utcai gyülekezet elöljáróival egyetemben sokkal inkább segíteni, mintsem támadni kellene. Meglehet, hogy ezúttal hibáztak, de kötve hiszem, hogy bárki komolyan gondolná, hogy a döntésüket rossz szándék vezérelte. Az egyházi szolgálaton túl számos alkalommal nyitották meg a templom kapuját, és teljes odaadással segítették különböző közösségi rendezvényeink megszervezését, legyen az komolyzenei koncert, felolvasóest, vagy – horribile dictu – ruhakiállítás a Farkas utcai templomban, amelynek magam is szervezője voltam.
Igen. 2011. áprilisában, a frissen restaurált Mátyás-szobor átadásának alkalmából szervezett rendezvénysorozat keretében reneszánsz ruhakiállításnak adott otthont a Farkas utcai református templom. Igaz, modellek helyett bábuk viselték egy régmúlt kor divatos ruhakollekcióját, és a magyar nemzetiségű ruhatervező sem számolt be másnap az eseményt és a templomot összekötő erotikus fantazmagóriáiról, de a lényegen ez semmit sem változtat: ruhabemutató helyszíne volt a Farkas utcai templom. Számos aggály vetődhetett volna fel a rendezvény kapcsán, de nem tudok róla, hogy bárkiben visszatetszést keltett volna a kiállítás. Pedig a mostani közfelháborodásból kiindulva, talán akkor is megfogalmazódhattak volna az aktuális alapkérdések, kritikák. Mi köze van egy ruhakollekciónak az Isten házához?
Számos egyéb kérdés, vélemény és felháborodott megjegyzés mellett úgy érzem, a lényegi kérdés a következő: hol a határ? Minek van, és minek nincs helye a templomban, amelyre nem pusztán egy monumentális, ritka szépségű, ódon műemlékként, vagy egyszerű, belakható épületként, hanem Isten házaként tekintünk. A kultúrának, a művészeteknek helye van – mondják egyesek, szerintem túlságosan nagyvonalúan. Kétségtelen, hogy vannak olyan kulturális, művészeti értékeink, amelyeknek – akár kizárólagosan is – a templomban van helyük, de vannak mások, nem kevésbé fontosak, amelyeknek nem. A kultúra és művészet fogalma egyaránt túlságosan tág ahhoz, hogy egy világos választóvonal szerepét betöltse. A botrányt kavaró ruhakollekció is a modern kultúránk része, sőt, amennyire laikusként, a fotók alapján meg tudom ítélni, az ott bemutatott alkotások semmiképpen sem sorolhatók a bóvli kategóriába. Mindezek ellenére a templomban – amennyiben arra Isten házaként tekintünk – véleményem szerint nincs helyük, mint ahogy – utólag belátom – normális körülmények között az általunk szervezett reneszánsz viseletbemutatónak sem. Fontos hozzátenni, hogy az elutasításnak semmi köze a tervező, a szervező, vagy éppenséggel a közönség nemzetiségéhez. Játszottak már nem egyszer román orgonaművészek a templomainkban, és tartott már közös koncertet a Kolozsvári Református Kollégium és az Ortodox Szeminárium énekkara is a Farkas utcai templomban anélkül, hogy bárkinél kiverték volna a biztosítékot. Az, hogy az úrasztala köré koreografált divatbemutató túlságosan világi, és a hívők jelentős részének öszszeegyeztethetetlen az Isten házával, nem mond ellent, inkább egybecseng a keresztény tanítással. Vajon nem elegendő érv ez ahhoz, hogy a jövőben a hasonló rendezvények kimaradjanak a repertoárból? Csendben jegyzem meg, hogy érzésem szerint a sokak által lesajnált egyszerű emberek számára – legyenek hívők, vagy sem – ez a válasz sokkal természetesebb, mondhatni evidencia, mint a globális értékváltságot jóval nehezebben emésztő elitnek.
És minek van helye a Templomban?
Szerencsénkre, ezt a kérdést továbbra is legilletékesebbek fogják eldönteni, a történtek után várhatóan még nagyobb körültekintéssel.
A krisztusi tanítás alapján, a gyülekezetek érdekében.
Végezetül, appendixként:
A templomok hajdanán gyakran töltöttek be védelmi funkciót. A „vártemplom” összetett szavunkat, akárcsak annak funkcióját, a kényszer szülte. Gyakorta megesett, hogy a faragott kövek nem csupán szemeket gyönyörködtettek, hanem védelmeztek nyíltól, golyótól. Templomokba menekült a közösség, ha jött a tatár, a török. Sajnos nem túlzás: olyan világot élünk ma is Erdély-szerte, amelyben a kultúránknak nem mindig akad otthona, s annak hiányában sokszor az egyházainkra támaszkodunk, templomokba menekítve a közösségünket összekötő értékeket. Világi értékeket is, amelyeknek nem feltétlenül ott a helyük. Pozitív diszkrimináció ez, amelyet egyházaink a mostoha helyzetre való tekintettel alkalmaznak. Nem más, mint egy természetes és életszerű önvédelmi reflex, amely azonban nem válhat általánossá. Épp ellenkezőleg: jó lenne olyan államban, olyan törvényi környezetben élni, amely minden tekintetben szavatolja a közösségeink létének biztonságát, kulturális kiteljesedését, s megteremti egy közel másfél milliós őshonos nemzet számára a továbbfejlődés lehetőségét, templomon kívül és belül egyaránt.
Gergely Balázs
Szabadság (Kolozsvár)2015. november 20.
Kiegészítés Gergely Balázsnak
Nagyon örülök, hogy Gergely Balázst írásra késztették soraim, és ezáltal bemutatásra kerül egy olyan, az enyémtől (és a velem egyetértő sokakétól) részben eltérő vélekedés, amely pontosan az általam kommenthuszároknak aposztrofált hőbörgők szélsőségességétől mentes mértékletességgel ismertet egy jogos viszonyulást a történtekkel szemben.
Mert természetesen nem tartom kizárólagosan helytállónak a saját vélekedésem. Ami nálam „kiverte a biztosítékot”, és a téma (a Gergely Balázséhoz hasonló okok miatt fontolgatott) ejtése helyett írásra késztetett, az a sokak álszenteskedése, az a felháborító viszonyulás, amely odáig jut, hogy „keresztre feszíti” a lelkészt, a püspököt.
Akinek nem inge, ne vegye magára. Nem állt szándékomban mindenkit egy kalap alá venni, cikkemben kifejtettem, hogyan értem a kommenthuszárkodást (akik nem is vettek részt az eseményen, nincsenek is tisztában a részletekkel, mégis lemondásért kiabálnak, akik úgy értelmezik a véleményszabadságot, hogy bármit mondhatnak bárkiről).
Még túl elegánsnak érzem a kommenthuszár megnevezést azon hozzászólók túl népes tömegének esetében, akik – sajnos most is és oly sokszor máskor – úgy osztják egyedüli üdvözítőként a válogatatlan hangvételű véleményüket a közösségi hálón, hogy csak egy mondatot olvastak a témáról, esetleg egy írásnak a címét, csak ontják a verdiktumokat, axiomatikus észrevételeket, még akkor is, ha a vádak egy részét az egyház cáfolta már. Ma, amikor a véleményformálás sokkal inkább a közösségi hálókon történik, a társadalmi élet oda költözött, a kommentelés hatalmas felelősség, amit sajnos, a tömegek nem éreznek át. Ha őket megsértettem, nem bánom. Bárcsak ettől cseppet megváltoznának. (Nem fognak.)
Tulajdonképpen részben örülök annak, hogy a téma ilyen port kavart. Hiszen ez azt jelezheti, hogy azok is, akik soha egyetlen istentiszteleten részt nem is vesznek, egyetlen orgonakoncertre el nem látogatnak, egyetlen lejt sem hagynak a perselyben, ha úgy érzik, hogy támadás éri templomukat, védelmükbe veszik. (Ne érjen az általánosítás vádja, itt is érvényes, hogy akinek nem inge, ne vegye magára). Bár, Balázs, sajnos akadnak olyanok, akiknek inkább csak az fáj, hogy ortodoxok, románok „az elkövetők” (ez egy hozzászóló szóhasználata, olvasható a kommentekben).
Hogy a határok hol vannak? Azt hiszem, Gergely Balázs is érzi, hogy vitatható helyen húzódnak. A határ rugalmas, képlékeny, nem rögzített. Tértől és időtől, világnézettől, vallási-politikai meggyőződéstől, kulturális közegtől, a szocializáció jellegétől, az adott emberek személyiségétől, sorsától stb. függ, hogy kinek hol húzódik a határ – és egyik sem jobb, jogosabb vagy értékesebb a másiknál, semmiképpen sem az egyedüli üdvözítő. És ez, mint korábban is írtam, így van jól. Így jó, ha többféle vélemény, viszonyulás van. Azt nem tudom elfogadni viszont, hogy egy ilyen ügy miatt akkora felháborodás gerjedjen, ami a püspök fejének követelésében kulminál. Egy templomi divatbemutató miatt (amelynek odavalósága vagy oda nem valósága is vitatható) felborítani egy jól működőnek bizonyuló egyházi struktúrát? Amely minden esetleges hibájával együtt olyan eredményekkel büszkélkedhet, mint egy széki, egy Farkas utcai templom restaurálása, a kolozsvári református kollégium folyamatos javítása, a magyar nyelvű szakiskola létrehozása, református sajtóközpont kialakítása, tekintélyes kolozsvári műemlék ingatlanok egész sorának felújítása, és még sok más – még ha mindez nem (is lehet) kizárólagosan egyházi teljesítmény. Mindez nem számít? Mindez mit sem ér? Menjen a püspök, vezekeljen a lelkész? Mert a templomba „engedett” egy nem szokványos divatbemutatót? Amelyet, már csak a korábbi reneszánsz ruhakiállítás kapcsán sem érzékelhettek oly egyértelműen „kiszámíthatóan kényes és megosztó kérdésnek”. De, mint az egyházközség jelezte, az engedélyezésre uniós támogatással kapcsolatos szerződésbeli vállalásai is kötelezték.
A mérlegelés teljes mellőzését jogtalannak, felháborítónak és egész közösségünkre nézve kifejezetten károsnak érzem, azt, hogy semmi ne számítson, sem korábbi megvalósítások, sem tervek, sem semmi, amit az ügyben elmarasztaltak valaha tettek, csak és kizárólag ez az egyetlen történés. Arról nem is szólva, mennyire keresztényi, felebaráti az a viszonyulás, amely nem bocsát meg, nem szeretettel bírál, nem ad második esélyt. De úgy látom, hogy tulajdonképpen ilyen értelemben (is) sokban egyezik a véleményünk a Gergely Balázséval. (Az erotika-nyilatkozatot a divattervező számlájára írom, azért legfeljebb ő maga marasztalható el, hiszen kijelentése az esemény után hangzott el, így hát nem róható fel az egyháznak, hogy lám, ennek ismeretében és ennek dacára beengedte a rendezvényt a templomba.)
Még egy szót a határokról, bármily képlékenyek is. Nemcsak azért vannak, hogy segítsenek az eligazodásban. Azért is vannak, hogy lehessen feszegetni őket, és ezáltal sokszor különleges, világraszóló dolgokat megvalósítani, a fejlődést, haladást szolgálni. Millió példa van rá, most csak egyet mondok: Kolozsvári Magyar Napok. Köszönöm, Gergely Balázs, hogy feszeget(t)ed a határokat!
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)2015. november 20.
Kiál(lí)tás a családokért, fiatalokért
Eddig már kétszer volt alkalmam megtekinteni a Kontrasztkiállítást. Először zokogva, papír zsebkendőért kapkodva hagytam el a termet, annyira mélyen érintett. Második alkalommal már tudtam, mire kell számítanom, de még így is elmorzsoltam egy-két könnycseppet. A Kisvárdai Református Ifjúság által megálmodott, és a rendőrség közreműködésével megvalósított kiállítást, amelynek az elmúlt egy évben több erdélyi város adott otthont, az elsők között tekinthettem meg (immáron harmadik alkalommal) Kolozsváron. Az a tervem, miszerint most csupán gyorsan végigfutom, arra hivatkozva, hogy elegendő alkalommal láttam, hamar csődöt mondott. Egyszerűen nem lehet elégszer megnézni ahhoz, hogy az embernek ne tudna valami újat mutatni, vagy ne váltana ki benne kavargó érzéseket, gondolatokat újra és újra. Nagyon különös, hogy a mai modern XXI. században a hasonló témák, mint a függőségek, családon belüli erőszak, abortusz, öngyilkosság még mindig tabunak számítanak, és senki sem beszél róluk szívesen. Tudjuk, hogy körbevesz minket, benne élünk, sokszor saját magunk próbáljuk megkeresni a választ kérdéseinkre, de a társadalom megpróbálja takargatni szennyesét. Egyszerűen egy torzkép alakul ki bennünk már fiatal korunkban a nemi életről, a családalapításról, a szenvedélybetegségekről, mely gyakran kihat életünk további részére. Érezzük, hogy valami nincs rendben, de mégis csináljuk, mert a fogyasztói társadalom ezt várja el tőlünk. Ennek ellenszereként érdemes megtekinteni a kiállítást, amely kiragadja az embert a hétköznapi rutinból, a kényelmes komfortzónából, és sarkalatos, elrettentő példákkal próbálja felhívni figyelmünket a problémára. Nem csak vizuális és auditív elemekkel, hanem konkrét statisztikai adatokkal döbbent rá, hogy az elmúlt évtizedben mennyire megnőtt az abortuszok száma, vagy arra, hogy mennyire gyakori a családon belüli erőszak nőkkel és gyerekekkel szemben, amely sok esetben halállal végződik. Ugyanakkor az öngyilkossági esetek is sokkal gyakoribbak napjainkban, amelynek 70%-át férfiak követik el. S ha ez még nem hozott volna ki eléggé a sodrunkból, azt szajkózva, hogy „ez nekem sok”, ott van a házasság előtti nemi életről szóló téma, amely sokunkat talán megbotránkoztat, de olyan konkrét tényekre mutat rá, amelyeket nem áll jogunkban megkérdőjelezni. S akkor hogy is állunk a drogfogyasztással? Kipróbáljuk, mert menő? Belekóstolunk, mert abba még nem halunk bele? Az ajánlat nagyon csábító, hisz eufóriát, lebegést, rózsaszín felhőket ígér az anyag, és igen, az elején tényleg ezt tudja nyújtani. Rövid időn belül viszont lassan, észrevétlenül, akár a tolvaj, meglopja az embert szabad akaratától és szolgájává teszi. Elképzelhetetlen, szörnyű, hogy milyen cselekedetekre tudja kényszeríteni a függőt. Ha kell, lop, csal, hazudik, éhezik, mindenkit becsap csak azért, hogy az agyon szurkált vénáján keresztül újabb adagot tudjon bejuttatni elvonási tünetektől gyötrődő testébe. Erőszakkal, megfélemlítéssel próbáljuk hát magunkhoz láncolni szeretteinket, vagy a békés családi életet választjuk? Drogokba, alkoholba menekülünk, vagy szembenézünk a nehézségekkel? Abortuszt, öngyilkosságot követünk el, vagy értelmet adunk az életnek? Engedünk a csábításnak, vagy komolyan vesszük a holtig tartó hűséget? Létezik-e még egyáltalán hűség, kitartás a nehézségek árán is? Merjünk hát szembenézni félelmeinkkel, gyengeségeinkkel! Ne szégyelljük beismerni problémáinkat! Okuljunk az elrettentő példákból, a pozitívakat pedig kövessük! Éljük meg a mélységeket és a szárnyalást! Éljük át a kontraszthatást!
A Kontraszt kiállítás látogatása előzetes bejelentkezéshez kötött, november 4. – december 20. között látogatható a Bocskai (Avram Iancu) tér 15. szám alatt található IKE Klubban.
Kismihály Boglárka
Krónika (Kolozsvár)2015. november 20.
Petícióban kérik a marosvásárhelyi összefogást
Marosvásárhely ügye mindennél fontosabb! címmel online petíciót indítványoztak civilek, akik a magyar politikum összefogását szorgalmazzák a polgármesteri szék és a tanácsi többség visszaszerzése érdekében.
Bölöni András ötletgazda Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek és Szilágyi Zsoltnak, az Erdélyi Magyar Néppárt elnökének címezi felhívását. „Csak a magyar összefogás képes Vásárhelyt fejlődési pályára állítani, a város jelenlegi vezetőit leváltani” – írja a szerző.
Annak ellenére, hogy idén a magyar politikai pártok összefogtak és közös előválasztást szerveztek, a petíció kezdeményezője és társai attól tartanak, hogy az érintettek felrúgják az egyezséget, és mégsem sorakoznak fel maradéktalanul Soós Zoltán mögé, illetve nem indítanak közös tanácsosi jelöltlistát.
„Az elmúlt években a magyar politikusok többször is arcul csaptak minket, bíztunk abban, hogy idén változás lesz. A sajtóban megjelent hírek ennek ellenkezőjéről tanúskodnak. A politikai pártok ismét marakodnak, egymás legyőzésére törekednek, pedig Marosvásárhely magyar közössége döntött és az összefogás mellett szavazott” – olvasható az aggódó hanvételű levélben.
A szerzők arra kérik Kelement és Szilágyit, hogy mielőbb vessenek véget a vitának, tegyenek eleget ígéreteiknek, és írják alá az együttműködési megállapodást: kössenek koalíciót és fogják össze a marosvásárhelyi magyarságot. Meggyőződésük ugyanis, hogy 2016-ban csak a magyar összefogás képes változást hozni.
„Nélkülünk ne osztozkodjanak, minket ne akarjanak megosztani. Elég volt a politikusok önző vezetéséből! Elég volt a magyar politikusok vitáiból! Nekünk változás kell. 2016-ban lesz az utolsó esély változtatni, tegyék tehát félre politikai érdekeiket, és végre nézzék a marosvásárhelyiek érdekeit. Marosvásárhely ügye mindennél fontosabb, hiszen a Székelyföld és Erdély reménysége Marosvásárhelyen ébredezik a magyar összefogásban” – hívják fel a politikusok figyelmét a petíció szerzői, akiknek csütörtök délutánig több mint 160 támogatót sikerült szerezniük az ügyhöz. A nyilvánosságot vállaló aláírók között egyetlen politikus neve sem szerepel.
Szilágyi Zsolt: nyílt kapukat döngetnek
Szilágyi Zsolt szerint a petíció fogalmazói nyílt kapukat döngetnek, legalábbis, ami az általa vezetett párt álláspontját illeti. „Nem tudom, hogy az RMDSZ-ben született-e valamiféle döntés, de mi petíciók és külön felkérések nélkül is az összefogást szorgalmaztuk és szorgalmazzuk továbbra is” – hangsúlyozta lapunknak az EMNP elnöke.
Szilágyi emlékeztetett, hogy már két héttel ezelőtt levelet írt Kelemen Hunornak, amelyben a valós összefogás fontosságát ecsetelte. Elképzelése szerint a marosvásárhelyi összefogásnak nemcsak a polgármester személyére kellene vonatkoznia; a pártoknak mind a városi, mind a megyei listát közösen kellene összeállítaniuk. „Nem hinném, hogy egyik vagy másik politikai alakulat zászlaja és logója alatt sikerre lehet vinni a tervezett összefogást. Egy pártsemleges listára, az öszszefogás listájára van szükség” – mutatott rá Szilágyi Zsolt.
Brassai Zsombor: a választmányon a sor
Ugyanezt szorgalmazza Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke is, csakhogy, amint mondja, véleménye ugyan lehet a kérdésről, ám a döntés nem az ő kezében van. Mindenekelőtt a marosvásárhelyi választmánynak kellene állást foglalnia, majd a Területi Állandó Tanács véleményezése következne, ahhoz, hogy a szövetség országos döntéshozó testülete, a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) kimondja a végső döntést. A megyei vezető szerint a labda a választmány asztalán pattog, s mielőbb ildomos és tanácsos volna reagálni.
„A legnagyobb kihívás, amivel a magyar politikai pártok küszködnek, a marosvásárhelyi magyarok hitének és bizalmának a visszanyerése. A térvesztés csak valós összefogással fordítható vissza, ez pedig a közös jelöltlista összeállításában nyilvánulhat meg” – fejtette ki Brassai. Az RMDSZ megyei elnöke úgy véli, nincs ok afféle aggodalomra, hogy valakinek az utolsó pillanatban eszébe jusson az előválasztást megnyerő Soós Zoltán helyett mást küldeni a csatába.
„Számomra egyértelmű, hogy mindenki elfogadta az előválasztás eredményét, és az is, hogy október 11-e óta Soós a marosvásárhelyi magyarság egyetlen polgármesterjelöltje. Nem hinném, hogy létezne egyetlen politikai vezető is, aki a népakarattal szembe merne menni” – szögezte le Brassai Zsombor, utalva a 2008-as és 2012-es, kudarccal végződő „játékoscserékre”, amikor a választmány döntése ellenére a szövetség felső vezetése Borbély Lászlót, illetve Frunda Györgyöt jelölte Dorin Florea 2000 óta regnáló polgármester ellenében.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)2015. november 20.
Zaklatták a tanúkat a hivatal felügyelői
Rendszeresen fenyegették és életveszélynek tették ki a bukaresti tanúvédelmi hivatal vezetői a rájuk bízott tanúkat az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) szerint.
A nyomozó hatóság a napokban csapott le az intézmény bukaresti központjának munkatársaira, és kezdeményezése nyomán a bukaresti táblabíróság kedden este harmincnapos előzetes letartóztatásba helyezte Adrian Bărăscut, a tanúvédelmi hivatal vezetőjét, hat főfelügyelőjét, további két munkatárs pedig bírósági felügyelet alá került. A DNA valamennyiüket szervezett bűnözői csoport működtetésével, hivatali visszaéléssel és sikkasztással gyanúsítja.
A nyomozati anyag szerint a tanúvédelmi hivatal vezetősége belföldi utazásokra és kirándulásokra, luxuscikkekre költötte az intézmény költségvetésének egy részét. A programban részt vevő védett személyek feljelentésének kivizsgálása nyomán kiderült, a hivatal munkatársai magánutazásokat szerveztek a román tengerpartra és hegyvidéki üdülőtelepekre, ahová családtagjaikon kívül magukkal vitték a tanúkat is. Ezáltal súlyosan veszélyeztették a szervezett bűnözői csoportok és korrupciós ügyek felgöngyölítése során tanúskodó védett személyek életét.
A DNA szerint miközben a tanúk számára létfontosságú az alaposan biztosított és felszerelt lakhely, sok esetben még orvosi ellátást, a lakbér vagy a rezsi kifizetését sem biztosították számukra. Ha elégedetlenségüknek adtak hangot, meg is fenyegették őket. Arra is volt példa, hogy azok a rendőrök kértek védelmi pénzt a tanúktól, akiknek az volt a feladatuk, hogy megvédjék őket.
A hivatal alkalmazottai rendszeresen magáncélra fordították a tanúvédelemre szánt, illetve fiktív bevetésekre kért alapokat. Egyik esetben például karácsony előtt két disznót szállítottak levágásra a hivatal pénzén, emellett „baráti” cégeket bíztak meg gyenge minőségű megfigyelőberendezések beszerzésére.
Krónika (Kolozsvár)2015. november 20.
Minden negyedik romániai a mezőgazdaságban dolgozik
Minden negyedik romániai lakos az agráriumban dolgozik, ezzel pedig messzemenően az európai uniós átlag fölött áll az ország, a második helyet elfoglaló Görögországban ugyanis csak minden nyolcadik ember él a mezőgazdaságból – derült ki az Országos Statisztikai Intézet (INS) frissen közzétett, 2014-es esztendőre vonatkozó adataiból.
A statisztikai intézet közlése szerint a többi európai uniós tagállamhoz viszonyítva toronymagasan Romániában a legnagyobb a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma: az aktív lakosság negyede, 25,4 százaléka a gazdálkodásból, növénytermesztésből, állattenyésztésből, kertészkedésből szerzi jövedelmét.
Az európai uniós rangsorban Románia után az agráriumban dolgozók számarányát tekintve Görögország 13 százalékos és Lengyelország 11,2 százalékos mutatóval következik a sorban. Az Országos Statisztikai Intézet jelentése szerint ugyanakkor a mezőgazdaság a román gazdaság szerkezetén belül csak a harmadik legfontosabb ágazatnak számít: az iparban az aktív lakosság 30,1, míg a szolgáltatási szektorban a foglalkoztatottak 44,5 százaléka helyezkedett el.
Krónika (Kolozsvár)2015. november 20.
Justizmord
Márton napján, az újbor ünnepén, a magyar bíróság példátlanul súlyos ítéletet hozott a vácszentlászlói borosgazda ügyében, több emberen elkövetett emberölés kísérlete, valamint több ember életét veszélyeztetve elkövetett emberölés miatt hét év letöltendő szabadságvesztésre ítélte.
Nem kétséges, hogy justizmord történt. Ami nemcsak a borosgazda egyéni tragédiája, amennyiben másodfokon nem ítélnek az igazságosság szellemében, hanem a magyar társadalom tragédiája is. Arról tanúskodik, hogy a magyar jogászképző rendszer, a magyar jogi szubkultúra belső mechanizmusai mennyire kivetkőztethetik az oda bekerülőket természetes igazságérzetükből, józan gondolkodásukból. Mert ez nem egyedi igazságtalan ítélet, s nem egyedi abszurd ítélet a bírónő életében sem. Ő volt az, aki öt év szabadságvesztésre ítélte azt az embert, aki saját kezűleg agyonverte ötéves kisfiát. Világos ugye: a bírónő szerint egy brutális, embernek aligha nevezhető lény, aki egy ártatlan, védekezésképtelen gyermeket öl meg észbontó kegyetlenséggel, kisebb büntetést érdemel, mint a lopás ellen védekező gazda, akinek esetében nem is lehet egyértelmű az áldozat halála és a szóban forgó cselekmény közötti összefüggés.
Maga a per is abszurd: mindenki azt önt a maga borába a saját házában, amit akar. Ezt kellett volna a bíró kimondja egy precedens-értékű ítéletben, ahelyett, hogy „gondolatrendőrséget” játsszon, és azt kutassa, vajon miért tette a fagyállót a borába a gazda. Másrészt, ha mégis szándékot kutatunk, a gazda megmondta, hogy nem akart ölni, nem is tudta, hogy a fagyálló halálos méreg is lehet bizonyos mennyiségben. Akkor hogy jön a bíróság hozzá, hogy kijelentse, más volt a szándéka? Továbbá az egyetlen ember, aki meghalt, drogozott, a többiek nem haltak bele abba, hogy megitták a fagyállós bort, ergo nincs bizonyítva, hogy az áldozat a fagyállótól halt meg.
Végül ott van a társadalmi üzenet.
Ki mellé áll a magyar állam? Az értékteremtő, saját tulajdonát a maga eszközeivel megvédő gazda mellé, vagy az élősködő, a más által megtermelt javakat megdézsmáló tolvaj mellé. A bíróság ítélete oly mértékben elrugaszkodott és igazságtalan, hogy azon túl, hogy a legnagyobb közösségi portálon tömegek fejezik ki szolidaritásukat a gazdával, az ügyészség is enyhítésért fellebbezett, amire nem sok példát tudunk a magyar jogtörténetben.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely2015. november 20.
200 éves a református templom
Betekintés a kovásznai egyházközség életébe
November 8-án ünnepelte felszentelésének 200. évfordulóját a kovásznai belvárosi református templom, mely alkalommal bemutatták az egyházközség címerét, valamint felavattak egy székelykaput. A továbbiakban erről, valamint a gyülekezet jelenlegi tevékenységéről számolunk be.
A színvonalas rendezvényen ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét, de jelen voltak az egyházmegye lelkipásztorai is. Az ünnepi hangulatot a helyi református férfidalárda és a gyülekezet ifiseinek előadása fokozta. Ez alkalommal mutatták be az egyházközség dr. Szekeres Attila István heraldikus által elkészített címerét. Szintén az ünnepség részeként felavatták a helyi Demes Mihály presbiter és fia, Demes Barna által készített új templomkaput. A kapuhoz szükséges anyagot Sidó Attila, Gocz Gábor és Kocsis Csaba adományozták. Kérdésünkre Balogh Zoltán kifejtette, reméli, a templom külső ékessége elnyeri azoknak a tetszését akik buzgón látogatják az istentiszteleteket. Az egyházi elöljárótól megtudtuk, a gyülekezet 2480 lelket számlál.
Mindezek után a gyülekezet jelenlegi tevékenységéről is beszámolt az egyházi elöljáró. A belvárosi egyházközségben működik az Antal Ernő kántor vezette, 132 éves múlttal rendelkező református férfidalárda, amely nemrég a Temesvári Belvárosi Gyülekezetet látogatta meg az ottani dalárda évfordulójának alkalmával. A gyülekezet másik húzóereje az Ignácz Rózsa nevével fémjelzett nőszövetség, melynek tagjai heti rendszerességgel találkoznak. Hétvégén is tartanak egy diakóniai vasárnapot, melynek célja a nehéz sorsú és rászoruló gyerekek megsegítésre. Emellett a fiatalságot megmozgató ificsoport is említésre méltó, melynek tagjai zenekart alapítottak, és különböző egyházi rendezvényeken lépnek fel, vagy éppen közösségkovácsoló kirándulásokon vesznek részt. Balogh Zoltán elmondta, az elkövetkezőkben belmissziós tevékenységekkel próbálják ébreszteni a lankadó érdeklődést a templom iránt.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely2015. november 20.
A történelem nyomában
Zarándoklat világháborús emlékhelyekre
Hozd közel a történelmet a címe annak a projektnek, melyet a Székely Mikó Kollégium Társadalomtudomány Tanszéke indított útjára Pénzes Loránd történelemtanár kezdeményezésére, a középiskolások részére azzal a céllal, hogy a diákság jobban megismerhesse az egyetemes történelem 19–20. századi, korszakformáló eseményeit, felértékelje azok helytörténeti jelentőségét, és felvállalja a környezetében eszmei és tárgyi emlékeinek ápolását.
A projekt keretében a IX., XI. és XII.-es diákok szakmai kiránduláson vettek részt osztályfőnökeik és történelem szakos tanáraik vezetésével. A cél Háromszék vármegye területén fellelhető első világháborús emlékhelyek feltérképezése, felkeresése és az elesettek helységenkénti összeírása. Meglátogattuk a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban az első világháborús kiállítást, a lemhényi első és második világháborús ereklye-gyűjteményt, amit a világháborús emlékek felkutatására elkötelezett két fiatal – Bene Zoltán Csaba és Bíró Attila – gyűjtött össze, és bocsát az érdeklődők rendelkezésére, a berecki hősi temetőt, az ojtozi katolikus temetőt, a sósmezői Teuton-emlékművet, valamint az ónfalvi (Onești) I. és II. világháborús emlékművet.
Tiszteletünk jeléül elhelyeztük a kegyelet koszorúit a világháborúk hősi halottai emlékére. Ugyanakkor az ojtozi temetőben megkoszorúztuk a Bajnai Erzsébet – Füzesi Oszkár Magyarország egykori bukaresti nagykövetének felesége – emlékére elhelyezett kopjafát is, aki különösen szívügyének tekintette a háromszéki magyarság pártfogását. Felsőháromszéki utunkon a berecki Rózsa József kísért el minket, aki nagyon értékes és érdekes információkat osztott meg diákjainkkal a világháborús eseményekről. A X. osztályos diákjaink az erdővidéki világháborús emlékműveket keresték fel.
Ezek a kirándulások nem jöhettek volna létre lelkes támogatóink – a Székely Mikó Kollégium Alapítványa, a Háromszéki Közösségi Alapítvány, valamint a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség – anyagi és eszmei segítsége nélkül, akiknek ezúton is szeretnénk köszönetünket kifejezni. Meggyőződésből diákjainkkal együtt valljuk, hogy csak a múltunk ismerete és helyes értékelése lehet a jövőnk záloga.
Dr. Kinda Eleonóra, A Székely Mikó Kollégium társadalomtudomány katedrájának irányítója
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely2015. november 20.
Szigorított határellenőrzés a román-magyar határon
Ideiglenesen szigorított határellenőrzést vezetett be a román határrendőrség a román-magyar határon, ezért a várakozási idő várhatóan nő - derült ki a román határrendőrség pénteki közleményéből.
A nagylaki határátkelőnél már a hajnali órákban hosszú járműsorok alakultak ki. A román határrendőrség közleménye szerint ennek oka a szigorított határellenőrzés bevezetése, amelyet ideiglenes jelleggel alkalmaznak.
Az ellenőrzés célja, hogy megelőzzék olyan emberek határátlépését, akik háborús övezetből érkezhetnek, és esetleges tevékenységük a biztonságot fenyegetheti.
A Mediafax jelentése szerint péntek hajnalban már több százaz gépkocsi torlódott fel a határátkelőnél. Egyes sofőrök azt állítják: három órán át várakoztak a szigorított ellenőrzések miatt.
MTI
maszol.ro2015. november 20.
Mi tehető a szórványoktatásért? Kolozsvári kerekasztal a megoldásokról
Szakemberek beszélgettek a szórványoktatásról november 20-án, pénteken délelőtt, Kolozsváron a Kulturális Autonómia Tanács által elindított Nemzetpolitikai kerekasztal rendezvény első állomásaként.
A beszélgetésen Ferenc Viktória, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa, Kiss Tamás, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, Magyari Tivadar, a BBTE oktatója, Morvai Tünde a budapesti MTA TK Kisebbségkutató Intézetmunkatársa vett részt, illetve – moderátorként – Papp-Zakor András, a Kolozsvári Rádió újságírója.
Székely István, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke elmondta, öt intézményt, két egyetemet és három kisebbségkutató intézetet kértek fel, hogy vegyenek részt a beszélgetésen. A Sapientia EMTE-t technikai okokból végül nem képviselte szakember.
Szórványban élő fiatalok számára valójában kiegészíti egymást a többségi társadalomba valló integráció és az identitásmegőrzés. Fiataljaink nagy része olyan gondokkal küzd, hogy viszonylag szűk földrajzi környezetben tud dolgozni – fogalmazott Magyari Tivadar.
A fiatalok román nyelvtudása gyengül, ez leginkább Székelyföldre és Partiumra érvényes. Kolozsváron is mostanában jelentkezik a probléma, hogy olyan gyerekek kerülnek be a tömegoktatásba gyerekek, akik egy hangot nem tudnak románul – mutatott rá Kiss Tamás kiemelve azonban, hogy Kolozsvárt nem tartja szórványnak. Morvai Tünde elmesélte: terepmunkák során tapasztalta, hogy magyar nyelvű óvoda nincs, csak magyar csoportok Szlovákiában, így előfordult, hogy a szórványtelepülésről óvodába kerülő hároméves kisfiú megkérdezte az apukájától: miért beszél vele angolul a (szlovák) óvónő?
Ingázás helyett intézményesült nagymamák
Pedagógusok és oktatásszervezők egyetértenek abban, hogy nyolcadik osztályig jobb nem ingáztatni a gyerekeket, és a kollégiumot is jobb elkerülni, mutatott rá Magyari Tivadar. Kárpátalján az ingázás nem gyakorlat, elsősorban helyben oldanák meg a problémákat, de sajnos a pedagógusok nehezen vállalják, hogy adott településen maradjanak. Így „intézményesült nagymamák” vállalják a magyar nyelvoktatást – vázolta fel Ferenc Viktória.
A hazai szórványoktatás problémája éppen a szűkösség - véli Kiss Tamás. Mint mondta: az osztályok összevonása, a szakok kínálatának szűkössége okoz gondokat, így pontosan a választási lehetőségek hiánya tereli olyan pályára a diákokat, amely a magyar oktatási rendszeren kívül esik. Magyari Tivadar hozzátette, a vasárnapi iskolák, délutáni foglalkozások a már román iskolákba került diákok esetén merülnek fel, és az okoz konfliktusokat. Beszélni kell a már román oktatásban részesülők kulturális felzárkóztatásáról is – szögezte le.
Mi a fontosabb?
Ki hoz hasznot a magyar közösségnek inkább: aki a pályáján érvényesül, de nem magyarul végezte iskoláit, vagy aki az identitásmegőrzés-központú kényszerpályán elindulva a szűkös kínálatból választ? – tette fel a kérdést Papp-Zakor András. Kiss Tamás azt mondta, a magyar oktatásból való kikerülés gyors asszimilációt jelent gyakran, így lehet, hogy egy sikeres emberről beszélhetünk majd, de nem a magyar közösségben maradóról.
Ferenc Viktória rávilágított, Kárpátalján számos ukrán gyerek is tanul magyarul, hiszen a nyelvtudás haszonnal járhat. Ha az anyanyelvű oktatásban versenyképes akar lenni egy iskola, akkor extra kínálatot, jobb oktatást kell kínálnia, tette hozzá.
Morvai Tünde elmondta, Szlovákiában gyakran azért íratják a magyar nyelű roma és a magyar szülők többségi iskolába a gyerekeiket, mert meglátásuk szerint jobb a szlovák nyelvű oktatás.
Vannak, akiknek fontos a magyar nyelv tanulása és használata, van aki nem érti, miért szükséges ez, és van aki még otthon sem beszél magyarul – vázolta fel Magyari Tivadar kihangsúlyozva, az opciók ennek mentén is alakulnak. A magyar közösség azon része, amelyik nem tartja a családi életen kívül fontosnak az anyanyelvhasználatot, gyakran a román iskolát választja, amelyik általában ráígér a magyar intézmények kínálatára, mondta.
Az oktató mint kulturális menedzser
Egy rossz minőségű, de nem összevont osztályokkal dolgozó román nyelvű oktatás verseng a magyar nyelvű, rossz minőségű, ráadásul összevont osztályokkal dolgozó oktatással, hangzott el. Kiss Tamás elmondta, a kolozsvári elit líceumokat lehet összehasonlítani a román elit líceumokkal, de ha ezeket más oktatási intézményekhez hasonlítjuk, a köztük levő egyenlőtlenségek miatt rosszul közelítjük meg a szórványoktatás problémáját. Eszközök ugyan lennének arra, hogy fellendítsük egy kisebb iskola, vagy magyar tagozat presztízsét, de a szórvány még a helyi elit vagy pedagógusok tekintetében is szűkös, tette hozzá.
Egy szórványoktatónak kulturális menedzsernek is kell lennie, de ezzel nincs mindig tisztában, pedig sokat lendíthet az oktatás minőségén – egészítette ki Ferenc Viktória.
öbb ezer vagy tízezer gyerek morzsolódik le a tízedik osztály környékén, létezik egy kényszeres iskolába járás, a gyerekek és a pedagógusok is várják, hogy megszabaduljanak egymástól – fogalmazott Magyari Tivadar. Sokszor a hátrányos helyzetű családokban más az iskolához való viszonyulás, mint máshol, ezen a területen pedig durva oktatási rendszert működtet az állam: a darabszám számít nekik. Az egyházi képzések segítik ki a hiányosságokat, de kérdés, hogy mennyire nőtték ki saját határaikat, tette hozzá.
Mi a teendő?
Ijesztően keveset tudunk tenni a szórványoktatásért – fogalmazott Magyari Tivadar. Ott lehet segíteni a leghamarabb, ahol a legkevesebb elemet kell megmozdítani, mondta, például a pedagógusképzés feljavításán, hiszen csak néhány intézményen belüli változásról van szó. Ugyanakkor beszélni kell a témáról, pontos helyzetelemzést adni.
Kiss Tamás azt mondta, a kérdés, hogy kinek kell tennie a szórványoktatásért? „Folyamatos monitorizálásra van szükség, hogy pontosan tudjuk, hol van szükség iskolabuszra, presztízsnövelő intézkedésre, hová kell szórványkollégium, mi a következménye annak, ha valahol alapítunk egyet” – fogalmazott a szociológus.
A szórvány veszélyeztetett állapota azt jelenti, hogy a szűkülő lehetőségeken osztoznak, és ez konfliktusokhoz vezet, mutatott rá Magyari Tivadar. Elindult ugyanakkor egy konkrétabb, higgadtabb párbeszéd, a koordináció is az információk találkozásával, és kollektív, jó rálátással bíró testületek által tud megvalósulni. Mindehhez természetesen elengedhetetlen a közösségekkel való egyeztetés – szögezte le.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro2015. november 20.
Németh Zsolt Kolozsváron: erős Közép-Európát szeretnénk látni
A II. Visegrádi Ifjúsági Konferencia pénteki reggelén Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés Külügyi bizottságának elnöke, Emil Boc, Kolozsvár polgármestere, Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem dékánja és Geréd Imre, az RMDSZ ifjúságért felelős ügyvezető alelnöke köszöntötte a résztvevőket.
Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke üdvözölte a MIÉRT és a Fidelitas kezdeményezését, hogy a közép-európai együttműködést ifjúsági szinten is igyekeznek építeni. „Egy erős Közép-Európát szeretnénk látni és mindannyiunknak fontos, hogy úgy közösségként, mint pedig egyes alkotórészekként is erősek legyünk.” Résztvevői kérdésre elmondta „a Schengen jövője Európa külső határainak védelmén múlik. Ahhoz, hogy egy működőképes Schengen-zónánk legyen, meg kell védenünk a külső határainkat”.
A külügyi bizottság elnöke a magyar közmédiának nyilatkozva kiváló ötletnek nevezte, hogy a szervezők Kolozsvárt választották a konferencia helyszínéül, mert a visegrádi országok és Románia között ki kell alakulnia egy szorosabb együttműködésnek, és ebben fontos szerepük van a magyaroknak, ők kötik össze ugyanis a visegrádi térséget és Romániát - mondta. Rámutatott: Közép-Európának hivatása van Európában, hiszen olyan értékeket vall, mint a multikulturalitás, a kisebbségek tisztelete, a hagyományok vállalása, a keresztény Európa gondolata. "Bízom benne, hogy a régió képes lesz ezt a szemléletmódot Európában megjeleníteni és érvényesíteni" - mondta Németh Zsolt.
Kifejtette, hogy a tusnádfürdői Nyári Szabadegyetem és Diáktábor a Fidesznek és a magyar nemzetpolitikának olyan intézményi kerete, amely kialakította a Közép-Európáról való gondolkodás hangsúlyait az említett értékek mentén. Ezért ami Kolozsváron történik szoros kapcsolatban van Tusványossal - magyarázta. Hozzátette: a Fidelitasszal megállapodtak, hogy a következő Tusványoson visegrádi tematikájú sátrat fognak működtetni.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem aulájában Emil Boc, Kolozsvár polgármestere üdvözölte elsőként a fiatalokat. Kiemelte, hogy Kolozsvár jelenleg az Európa Ifjúsági Főváros cím birtokosa és közel százezer egyetemista otthona. Ez biztosítja város gazdasági, kulturális és akadémiai fejlődését.
„Városunk egy kis leképezése az Európai Uniónak, Kolozsvár mindenki otthona lehet. Igaz, hogy létszámban nem előzhetjük meg Bukarestet, de életszínvonalban Kolozsvár az első helyen áll Romániában. Elhihetjük, hogy az ország fővárosa lehetünk”.
Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem dékánja külön üdvözölte a polgármester urat, aki első alkalommal tartózkodott az épületben. Megköszönte Németh Zsoltnak, hogy itt ülhetünk az épület falai között – a Sapientia kolozsvári karának egyik alapító atyjaként nevezve meg őt. Végül büszkeségét fejezte ki, hogy a Sapientia kolozsvári karának soraiból olyan fiatalok kerültek ki, akik fontos szereplői az ifjúsági közéletnek.
maszol.ro2015. november 21.
Razzia vagy erőfitogtatás a rockkoncerten
Félbeszakította az Ismerős Arcok sepsiszentgyörgyi koncertjét csütörtök este a rendőrség: nagy erőkkel bevonultak a terembe, ahol a rockzenekar fellépett, és kiterelték, majd visszaterelték a hallgatóságot. Az együttes tagjait bekísérték a rendőrségre, és hajnali négyig bent tartották, eladásra szánt lemezeiket, reklámtrikóikat elkobozták.
A rendőrségi közlemény szerint csak egy szokásos ellenőrzés volt, amely a polgárok védelmét és a bűncselekmények megelőzését szolgálja. Csütörtök este Kézdiszentléleken és Sepsiszentgyörgyön volt razzia, ennek során összesen 270 személyt igazoltattak, és 21 kihágásért – az erdészeti, közlekedési és kereskedési szabályok megsértéséért, valamint rendbontásért – bírságoltak, összesen tízezer lejre, ugyanakkor elkoboztak 15 ezer lej értékű árut és 1,5 köbméter tűzifát. Megkeresésünkre a rendőrségi szóvivő igen kevés pontosítással szolgált: tudomása szerint a koncertnek helyet adó Baroque Klubban két bírságot a pénztárjegy nélkül árult termékek, hármat pedig rendbontás – sértő kifejezések elhangzása – miatt róttak ki, a 15 ezer lej értékű árut azért kobozták el, mert nem szabályszerűen forgalmazták. Az ellenőrzésen a rendőrség több részlegének emberei vettek részt, akik sok személyt igazoltattak, néhányat be is kísértek, de senkit sem tartottak bent. Az egyik néző lapunknak elmondta: jó hangulatban kezdődött a koncert, de közel egy óra után kezdtek beözönleni a fekete ruhás rendőrök, mellettük pedig mások is, becslése szerint hatvan-hetven hatósági személy. A zene félbeszakadt, egy tűzoltótiszt kiállt a színpadra, és elmondta, hogy nem ellenük vannak ott, hanem a biztonságuk érdekében. A rendőrök ott álltak az ajtóban, és nem engedtek ki senkit, később azonban mindenkit kitereltek, és egyenként engedték vissza a közönséget. Egy másik szemtanú lapunknak arról számolt be: igen erőteljes volt a hatósági fellépés, a koncert résztvevőiben félelmet keltett a maszkosokkal is erősített rengeteg egyenruhás, szerinte egyértelműen megfélemlítési szándékkal léptek fel. A résztvevőket kiterelték, majd egyenként számolva engedték vissza csak a terembe. Az események nyomán az együttes nem folytatta a félbeszakadt koncertet, már csak a szokásos záró számait játszotta el, aminek különös hangulatot adott a lezajlott razzia. A jelenlevők szerint egyértelmű erőfitogtatás történt, hiszen más városokban alig néhány emberrel végeznek hasonló ellenőrzéseket. A koncert résztvevői felháborítónak tartják a karhatalmi fellépést, többen azt fontolgatják, panaszt emelnek a hatóságok ellen.
Az Ismerős Arcok zenekar Határon túlról és szívektől innen... mottóval kéthetes turnét tart Erdély és a Felvidék hét városában. A Csak a zene... című koncertsorozatot a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával szervezték meg, szerdán Marosvásárhelyen, csütörtökön Sepsiszentgyörgyön, tegnap Csíkszeredában léptek fel, ma Székelyudvarhelyen várják őket a nemzeti rock rajongói. Az együttes közleményében jelzi, hogy a bukaresti Colectiv Klubban történt tragédia miatt két helyszínváltoztatásra volt szükség (Sepsiszentgyörgyön az Energy helyett a Baroque Charme Klubban zenéltek), de nagy örömmel készültek a határon túli magyarsággal való találkozásokra...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. november 21.
A véget ért küzdelem (Kádár Gyula emlékezete)
Talán a Székely Akadémia utolsó rendezvényének színhelye volt szerdán a Székely Nemzeti Múzeum, ahol az október 13-án tragikus hirtelenséggel elhunyt Kádár Gyula történészre, újságíróra, pedagógusra emlékeztek Székelyföld ostroma című könyvének bemutatóján, melynek megjelenését ő maga, sajnos, nem érhette meg.
Nehéz pillanatok ezek, hiszen nemrég még együtt terveztük a Székely Akadémia újabb könyvbemutatóját, de sajnos, a sors közbeszólt – köszöntötte a szép számban összegyűlt családtagokat, tisztelőket, ismerősöket Tóth-Birtan Csaba, az előadás-sorozat társszervezője. „Nem tudni, mikor ki veheti majd át a stafétát Kádár Gyulától, aki elkötelezett hazafiként, ízig-vérig székelyként, csatára készen, és a népéért, nemzetéért nem csak tenni akart, de róla vitát nyitni is, embereket meghallgatni, a fontosságáról pedig sokakat meggyőzött. Nem hoztuk magunkkal az akadémia logóját, hiszen megteremtőjével együtt ennek a sorozatnak is megszűnt a szíve dobogni” – zárta felvezetőjét Tóth-Birtan Csaba.
Kádár Gyula 1953-ban kezdődött életútjába Szekeres Attila történész, lapunk munkatársa nyújtott betekintést, az illyefalvi indulástól a Székely Mikó Kollégiumban töltött diákéveken, a kolozsvári egyetemi éveken, illetve a pedagógusként több háromszéki településen végzett oktatói munkán keresztül egészen a párhuzamosan megteremtett, fejlődő tudományos munkásságig, melyet az utolsó pillanatig állhatatosan végzett. Felsorolni is nehéz publicisztikáit, tanulmányait, szakmunkáit, melyek a középiskolai évekig vezethetők vissza, szülőfaluja monográfiájának összeállításáig. Pályája a Megyei Tükörben, illetve később több helyi és országos lapban rendszeresen megjelenő néprajzi, történelmi és kulturális írásokkal folytatódott, illetve a rendszerváltást követően csúcsosodott ki olyan szaktanulmányokban, mint az Adalékok a romániai magyarság történetéhez, illetve ennek folytatásaként megjelent kétkötetes A romániai magyarság rövid története. Energiái összpontosításának tekinthető az 1996-ban Történelmünk néven indított, majd két évvel később Történelmi magazinra átkeresztelt kiadvány, mely 2013-ban forráshiány miatt megszűnt létezni. Amint Kádár Gyula maga megfogalmazta: fájó szívvel lemondott a lapról, de a küzdelemről nem – a Háromszék állandó külső munkatársaként rendszeresen közölt lapunkban. A 2010-ben indított könyvsorozat – melynek hetedik darabja a most bemutatott – ennek a meggyőződésnek, illetve egész hitvallásának kifejezése volt. Kádár Gyula szerint „történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság nevelését, amely képes lesz kiharcolni Románia területén mindazokat a közösség jogokat, amelyek az őshonos magyarságot megilletik”.
A Székelyföld ostroma akár a 2013-ban megjelent Prés alatt a magyarság (Nemzeti elnyomás Romániában) című munka folytatásaként is felfogható, hisz míg utóbbi a román nacionalizmus másfél évszázadának története, előbbi a napjainkban felerősödő szélsőséges nemzeti mozgalom lenyomata – ismertette Szekeres Attila. A történész szerint a két korszak külön kezelendő ugyanis „újabban nemcsak a hőzöngő szélsőséges funarióta nacionalisták uszítanak a magyarság és a kollektív jogok ellen, de tanúi lehetünk a hatóságok kettős mércéjű, diszkriminatív döntéseinek is”. A kötet első felét képező írások tulajdonképpen a székely nép és az erdélyi magyarság megmaradásáért folytatott mindennapos küzdelmét tárják fel, történelmi és aktuálpolitikai témakörökbe (alfejezetekbe) rendezve az időben jócskán szétágazó jelenség különböző aspektusait, múltbeli hátterének ismertetésével párhuzamosan. A közzétett írások olyan súlyos kérdésköröket feszegetnek, mint az erdélyi magyarság és a székelység háttérbe szorulása, az eltiprás, elnyomás különböző formái – a felirat- és szimbólumháborútól az egyházi ingatlanok visszaállamosításáig –, az ellenállás lehetőségei. A kötet Kádár Gyulának az általa „politikai kalandornak” tekintett Andrei Șaguna makedón-aromán családból származó ortodox püspök életét végigkövető – lapunkban folytatásokban közölt – szakmunkájával zárul, amely külön fejezetként került a könyvbe. A történelmi szakmunka a kizárólag személyes érdekei mentén cselekvő, köpönyegforgató, sőt talán árulónak is minősíthető püspök kapcsán kitér arra, hogy a székelység, magyarság szempontjából milyen veszélyeket rejt Șaguna emlékének ápolása, örökségének elfogadása az erdélyi városokban.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. november 21.
Dali Sándor emlékére
Sok mindent tudnék papírra vetni az emberről, ki több mint huszonhét esztendőn át nevelt, tanított, taníttatott, pallérozta elmémet és utat mutatott az életben. Fénysebességgel telt el az elmúlt öt esztendő, talán hiánya gyorsította fel az idő múlását, de lehetséges, hogy csak gyorsul a világ – viszont jómagam, családom és mindazon emberek, kiknek életében némi szerepet kapott, vállalt Ő, még őrizzük a kőtömbből faragott ember, Dali Sándor emlékét.
2010. november 21-én távozott el közülünk, s a mélységes űr, fájdalom mellett mást is hagyott maga után: mindazt a jót és becsületességet, amit képviselt.
Oldalakon keresztül számolhatnék be életútjáról, személyiségéről, tetteiről, ám ehelyett inkább egy rövid történetet osztanék meg, egy fiatal, lázadó tini és nagytatája kapcsolatáról. Történt mindez a kilencvenes évek derekán, mikor jómagam még csupán tizenharmadik életévemet koptattam, lázadoztam, nem volt ínyemre a társadalom mindennemű elvárása, így tettekkel is alá szerettem volna támasztani „törvényen kívüli” létemet. A megkezdődött nyári szünet első hétvégéjén egy tágabb baráti társasággal mulattuk az időt. Fittyet hányva a szabályokra egymással versenyeztünk: ki tud nagyobb butaságot művelni. Kis idő múltán a „lónál” találtuk magunkat, átmentünk a felső gangon, az ottani parkolóban pihenő autók közé. Folytattuk a mulatságot, majd kipattant fejemből az est nyerő ötlete: felmászom egy autó tetejére, és eljárom kedvenc táncom. Csodás pillanat volt, akkor így éreztem, nem törődve az okozott károkkal. Két nap után ebédelni mentem nagyszüleimhez, kik éppen az ominózus parkoló szomszédságában laktak. Felérve köszöntem, aztán meghallottam nagyapám nyugodt, de határozott hangját. Éreztem, hogy valami baj van. Kint ücsörgött az erkélyen, és kérte szépen, hogy csatlakozzak. Megtettem, hisz sokszor tanácskoztunk, beszélgettünk kint a padon. Mikor leültem mellé, az első kérdése az volt, ismerem-e azt a zöld autót a parkolóból – s rámutatott a hétvégi táncparkettemre. Persze, egyből tagadtam, mire Ő elmondta a sánta kutyás közmondást. Tudtam, bukta van! Vártam egy nagyon csúnya letolást vagy nyaklevest, hisz a produkcióm után a haverok elmondták, hogy őket megnyúznák, ha otthon rájönnének erre. Az „öreg” Dali azonban még a hangját sem emelte fel, teljes nyugalommal elmagyarázta, beláttatta velem a hibát, aztán rátért az orvoslás részleteire. Elküldött egy csokor virágért meg egy üveg borért, amit a szintén nyugdíjas autótulajdonosoknak kellett elvinnem. Természetesen egyedül. Bocsánatot kértem tőlük, addigi életem során még sosem szégyelltem magam annyira. Ők, természetesen, megbocsátottak. Azt gondoltam, hű ezt könnyen megúsztam, ám ekkor nagytatám is belépett az ajtón, s közölte a szomszédokkal, hogy a fiatalember vállalja a javítás költségeit. Erre nem számítottam, kilépve az ajtón kérdőre is voltam Bajusz Tatát – így szólítottam kiskoromban –, hogy ezt mégis miként gondolta. Ugyanazon a nyugodt, határozott hangon felvilágosított: dolgozni fogsz a nyáron, a megkeresett pénzből megtéríted a károkat. Gondolom, nem kell ecsetelnem, milyen rosszul esett a dolog, de nem volt más választásom. Két hét munka után ébredtem rá, hányszor hallottam nagyapámtól korábban, hogy tetteink nem maradnak büntetlenül, de legalább megtanított tiszteletben tartani mások értékeit, és ezzel egy időben saját értékrendem alapköveit is lerakni.
Számos hasonló történetet mesélhetnék, sőt, biztos vagyok benne, többen is számos anekdotát tudnának mesélni szeretett Dali Sándorunkról. Sajnos, ezeket már csak nélküle tudjuk elmesélni, nincs már köztünk, hogy hozzábiggyesszen még egy tanulságot, még egy tanácsot, még egy bölcsességet. Nem volt városunk szülötte, viszont örökbe fogadták egymást Sepsiszentgyörggyel, megtettek mindent, amit lehetett, hogy szebbek legyenek napjaink, írott magyar sajtót teremtettek, színvonalas színházat szolgáltattak a város lakóinak, és tanították a tisztelettudó viselkedést. A városért végzett munkája elismeréseként Pro Urbe-díjjal jutalmazták. Ezt is, mint minden más elismerést, szerényen fogadta, mondván, hogy Sepsiszentgyörgy többet nyújtott neki, mint egy díj, hisz otthonra talált itt. Szováta volt a szülőhelye, majd Kolozsvár, Marosvásárhely és Bukarest érintésével került Háromszékre, ám sosem feledkezett meg településéről, mely felnevelte, utat mutatott neki. Minden egyes szovátai sorsát magán viselte, az ott élőkét, és azokét is, kik Háromszék csodás tájaira tévedtek. Munkatársait védelmezte az elnyomás idején, ott segített, ahol tudott, és olykor ott is, ahol nem volt rá esély, mindig fontosabbak voltak számára a családtagjai, barátai, ismerősei, mint saját érdekei.
Ő nemcsak az én nagytatám volt, hanem mindenki Dali Sándorja! Egy magasztos, ám mára már sajnos kihalt nyelven emlékezek róla: Memoria eius fiat in aeternum benedicta! Emléke legyen örökkön áldott!
Dali Csongor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)