udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
642
találat
lapozás: 1-30 ... 571-600 | 601-630 | 631-642
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2015. november 28.
Valaki hívja meg színházba
Hogy Rodica Pârvan lassan már leplezni sem tudja magyarokkal szembeni gyűlöletét, abban nincs újdonság. A sepsiszentgyörgyi helyi tanács ülésein újabban rendszeresen felszólaló és nemegyszer alpári stílusban botrányokat gerjesztő önkormányzati képviselőről régóta tudjuk: a Hargita és Kovászna Megyei Civil Fórum fedőnevű szekurista-soviniszta bagázs híve, előretolt embere, sok más régebb betelepített társához hasonlóan megélhetési román ő is, abból él, az a foglalkozása, hogy elnyomást kiált, hogy gyűlöletet szít.
Nézeteiről, meggyőződéseiről sokat elárul, hogy többszöri nyomatékos felszólítás ellenére sem volt hajlandó elhatárolódni a szélsőséges, vasgárdista eszméket követő Új Jobboldal nevű szervezettől. A megyeszékhelyi Constantin Brâncuşi-iskola volt igazgatója azonban magyarellenessége mellett olyan fokú tájékozatlanságról, bárdolatlanságról, műveletlenségről, mi több: ostobaságról tett tanúbizonyságot a helyi tanács legutóbbi ülésén, amely már szinte hihetetlen, és egyáltalán nem méltó egy önkormányzati képviselőhöz. Mert mi más, ha nem nagyfokú ostobaság és műveletlenség, amikor azt kéri számon, hogy a városi önkormányzat miért utal ki több pénzt a szerb nemzeti színház sepsiszentgyörgyi vendégszereplésére, mint a december elsejei rendezvényre? És mi más, ha nem tájékozatlanság, amikor úgy kéri számon a román színház székhelyének átadását, hogy fogalma sincs arról: az Andrei Mureşanu Színház vezetősége már két nappal korábban sajtóközleményben hozta nyilvánosságra: a számukra ígért terem határidőre elkészült, köszönik szépen, és jövő hétre várják a sajtó képviselőit is, hogy bemutassák azt?
Szemtelen, pimasz – vágta képviselőtársához a magából kikelt Rodica Pârvan, sértőnek szánt szavai mégis elsősorban őt magát minősítik. Nem beszélve arról, hogy igazi okuk a sértődésre éppen azoknak lenne, akiket Rodica Pârvan képviselni kíván: a helyi románoknak. Mert azt bizonyára ők is szégyellik, hogy olyasvalaki rendez értük szappanoperába illő jeleneteket a helyi tanács ülésein, aki saját közössége intézményeinek helyzetét sem ismeri.
Igazán ideje volna hát, hogy valaki hívja meg és vigye el színházba a bősz asszonyságot, hátha megismerné azt a teátrumot, amelyért oly hevesen szállna síkra. Talán még ragadna is rá valami – merthogy némi műveltség elkelne, afelől semmi kétség.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. november 28.
A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése, 2. (Ötvenhat Erdélyben)
A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket.
Soós Ferenc (Kolozsvár, 1935 – Kolozsvár, 1998) 1958. július 15-ei letartóztatásakor a Protestáns Teológiai Intézet harmadéves református teológus hallgatója volt. A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. november 10-én ellenforradalmi terrorista szervezkedés vádjával – halálra ítélte! Fellebbezési kérését elutasították. Az Elnöki Tanács 1959/9-es rendeletével halálos ítéletét életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Soós Ferenc 1963-ig a szamosújvári börtönben töltötte a büntetését, majd átkerült a börtön mellett létrehozott bútorgyárba, ahonnan 1964. augusztus 1-jén szabadult. A teológián nem engedték folytatni tanulmányait, 1998-ban bekövetkezett haláláig tisztviselőként dolgozott Kolozsváron.
Böjte Csaba egyedülálló áldozatvállalása, az árva és elhagyott gyerekek megmentése az általa működtetett árvaházak révén édesapja golgotajárásának ismeretében kap valóban történelmi hátszelet. A Csíkszentdomokoson 1932. március 15-én született Böjte Sándor Kolozsváron dolgozott szerszámlakatosként. A Gaál Gábor Irodalmi Körben felolvasott verseiért nagyon hamar a Securitate célkeresztjébe került, 1959. június 3-án tartóztatták le. Rendszerellenes versek írása, terjesztése mellett a másik vádpont ellene: 1957 nyarán Fülöp G. Dénessel és Jancsik Pál költővel székelyföldi kirándulásra indult. Bár a Fülöp G. Dénes 1959. augusztus 29-ei kihallgatásán készült jegyzőkönyv szerint a kirándulás első napjától kezdve az utolsóig nem találkoztak „olyan személyekkel, akikről tudták volna, hogy nacionalista tevékenységet fejtenek ki, sem a magyarországi eseményeket, sem pedig más politikai problémát senkivel meg nem beszéltek”, a székelyföldi kirándulás önmagában „ellenforradalmi tettnek” minősült! (Ezek után csodálkozunk, hogy ma, 2015-ben a román sajtó igen jelentős része „úgynevezett Székelyföldről” cikkezik?) Böjte Sándort hét év börtönbüntetésre ítélték. 1959 novemberében a szamosújvári börtönbe került, majd a börtönhöz tartozó bútorgyárban dolgozott. Böjte Csaba dokumentumfilmekben is rögzített visszaemlékezése szerint a börtönben súlyos hasnyálmirigy-gyulladást kapott, de a fájdalom enyhítésére semmilyen gyógyszert. Olyan iszonyatos és elviselhetetlen fájdalmai voltak, hogy a hüvelykujjával benyomta a hasfalát! Ez okozta a halálát. 1962. november 4-én szabadult, még dolgozott Kolozsváron, majd 1964. január 2-án, harminckét éves korában elhunyt.
Súlyos veszteségek érték a romániai zsinatpresbiteri evangélikus-lutheránus egyházat, amelynek nyolc lelkészét és teológusát tartóztatták le 1958 végén, 1959 elején. Köztük volt Mózes Árpád (Krizba, 1931. július 25. – Budapest, 2013. május 1.), a romániai magyar evangélikus egyház 1992 és 2004 közötti püspöke, Kiss Béla püspökhelyettes, Antal László, Dani Péter, Dohy Árpád, Gödri-Oláh János, Veress Károly. Az elsőrendű vádlott Mózes Árpád, 1956 és 1957 között püspöki titkár, 1958-ban Székelyzsombor megválasztott lelkésze. Azzal vádolták, hogy 1956-ban, amikor egy debreceni diákcsoport a kolozsvári Teológiai Intézetbe látogatott, a kollégiumban nacionalista magyar nótákat és tiltott egyetemista dalokat énekeltek, a magyarországi „ellenforradalom” idején lelkesedéssel fogadták az ottani eseményeket, számtalan esetben rágalmazták a romániai népi demokratikus rendszert, szidalmazták a Szovjetuniót, amiért a magyar kormány kérésére vérbe fojtotta a magyar forradalmat. Mózes Árpád magánbeszélgetések során kijelentette: a nemzetiségi kérdést csak úgy lehet megoldani, ha Erdélyt visszaadják Magyarországnak, még akkor is, ha a románság lélekszáma jelentős mértékben meghaladja az erdélyi magyarságét. A vádlott – olvasható az ítéletben – rágalmazó módon beszélt az erdélyi magyarság helyzetéről, azt állítva: nem örvendenek ugyanazoknak a jogoknak, mint a románok, a jogok formálisak, csak papíron léteznek, valójában minden kulcsfontosságú állásba románokat neveznek ki. Mózes Árpádot 1958. december 16-án Brassóban tartóztatták le, és a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával állították hadbíróság elé. Az 1959. május 15-én tartott tárgyaláson 18 év szigorított fegyházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték a Btk. 209. szakasza 2. pontja a) és b) betűje alapján. Kolozsváron, Szamosújváron, a Duna-deltában – Grind, Periprava –, a Brăilai Nagyszigeten – Stoeneşti, Salcia, Luciu-Giurgeni, Ostrov – raboskodott. Az utóbbi megsemmisítő munkatáborból 1964. augusztus 3-án szabadult. Szabadulása után Nagykárolyban, Aradon és Kolozsváron volt lelkész, esperes.
Az evangélikus teológusok perében Antal László tatrangi lelkészt tizenhat, Dani Péter magiszterjelöltet tizenöt, Dohy Árpád és Gödri-Oláh János teológust hat, illetve nyolc, Kiss Béla evangélikus püspöki titkárt kilenc, Veress Károly negyedéves teológust hat év börtönbüntetéssel sújtották. Szabadulásuk után Gödri-Oláh Jánosnak nem engedélyezték a teológiai tanulmányok folytatását, a brassói teherautógyárban előbb segédmunkásként, majd autófestőként, nyugdíjazásáig műhelyvezető mesterként dolgozott. Néhány hónapja hunyt el Négyfaluban. Dani Pétert aradi evangélikus lelkészként valósággal kitoloncolták a hatóságok, Németországban telepedett le, ahol nyugdíjazásáig lelkészként dolgozott. Visszaemlékezéseit a Marosvásárhelyen 2006-ban megjelent Szemtanúk című kötet közölte. Dohy Árpád 1980-ban autóbaleset áldozata lett. Veress Károlynak csak 1974-ben engedélyezték, hogy levelezéssel befejezze félbemaradt teológiai tanulmányai utolsó évét, 1976 és 2001 között bácsfalusi evangélikus lelkész, nyugdíjazása után kitelepedett Magyarországra. Az evangélikus lelkészek és teológusok bebörtönzésével valójában D. Argay György nagy tiszteletnek örvendő evangélikus püspököt s általa az egyházat akarták lehetetlen helyzetbe hozni. A tartományi pártbizottságnál történt kihallgatása során Argay püspök kijelentette: tartóztassanak le engem, de engedjék szabadon a fiaimat! A letartóztatási hullámra az ürügyet az szolgáltatta, hogy a teológusok memorandumban tiltakoztak két tanáruk marxista és dogmatikus beállítottsága ellen és az egyház reformját sürgették.
Amikor Mózes Árpád az utolsó szó jogán megkérdezte az elnöklő Valean Simion hadbíró őrnagytól, mit és mivel vétettek az ország területi integritása ellen, azt a cinikus választ kapta: nem csináltatok semmit, de csináltatok volna, ha lett volna rá lehetőség! A koncepciós perek sajátos koreográfiájának megfelelően, mondvacsinált vádak alapján ítélték el a lelkészeket és teológusokat hat-tizennyolc év közötti börtönbüntetésre.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. november 28.
Bolhacirkusz és szabadság (Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel)
„Szeretem ahogy lát, ahogy hall, ahogy beszél, ahogy láttat, ahogy hallgattat, ahogy beszéltet” – fogalmazott Kincses Margit zongoraművész Csíky Boldizsár 75. születésnapi köszöntőjében. A kortárs magyar zeneszerzés egyik legelismertebb személyiségével többek között arra kerestük a választ: mi viszi fel az embert a hegy tetejére?
– Szokott fütyörészni, dúdolgatni, ha magában van?
– Nem nagyon, viszont – és ezzel valószínűleg így van a zeneszerzők többsége – majdnem mindig hallok magamban valami zenét. Most, miközben beszélgetünk, éppen a Mozart hegedűre és brácsára írt Simfonia Concertantéjának második tételét. Ha egy képzett muzsikus ránéz egy kottára, azonnal felcsendül benne a zene. Szinte főbe kólintott, amikor egyszer a könyvtárban kezembe adták a Haydn Búcsúszimfóniájának kéziratát, és azt láttam, hogy a mester két vízszintesen elhelyezett kottapapíroldalon szinte fel sem vette a tollát például a brácsaszólam leírása közben. Ami azt jelenti, hogy közben hallotta a többi szólamot. Ez nekem magas, szinte demoralizáló volt. A belső hallás talán részben magyarázza, hogy nem dúdolok vagy fütyörészek, hiszen az a bennem szóló zenével együtt valami zavaros, elviselhetetlen polifóniát gerjesztene. Hacsak nem a saját ötleteimet próbálgatom…
– Milyen partitúra szólal meg önben legkönnyebben?
– Ez jelentős mértékben technikai probléma. Nem vagyok annyira virtuóz kottaolvasó, hogy mondjuk egy óriási zenekart felvonultató Richard Strauss-partitúrát azonnal halljak: azzal kínlódom, baktatok vele. Egy Mozart-szimfóniával vagy Bach-művel könnyebben boldogulok. Ismerek azonban kollégákat, akik harmincsoros partitúrákat olvasnak minden gond nélkül. Éveken át rendeztek például Budapesten egy igen rangos karmesterversenyt, én is zsűriztem ott. A remek ifjú karmesterek között szinte lehetetlen volt különbséget tenni, ezért aztán a legvégén már direkt hibákat írtunk a partitúrába, mondjuk olyan jellegűeket, hogy egy melódiarészletet nem az oboa játszott, hanem a fuvola, és lestük, észreveszik-e? Beismerem, gonosz dolgok voltak ezek, de egy osztrák karmester például mind a tizenkét hibát kiszúrta. A gyakorló karmesterek többnyire jobbak ezekben a dolgokban, mint a zeneszerzők, akik munka közben legfeljebb zongorakontrollt használhatnak.
– A könnyebben megszülető művei egyben a kedvencei is? Évtizedek múltán is éppúgy vállalja az alkotásait, vagy folyamatosan csiszolgatná őket?
– Minden a megszólalás, a visszaigazolás pillanatában dől el. Az ember ideális hangzatokat és hangszerszíneket hall, vet papírra, ám a felcsendülés pillanatában kiderülhet róla: bizony nem szól a legjobban. Ez alól csak a legnagyobbak kivételek, mi, az „alsóbb regiszter” sokszor kínlódunk vele. A műfaji besoroláson túl műveimet stiláris szempontból is elég pontosan lehet csoportosítani. Van egy határozottan népzenei ihletésű csoport, ahová nem csak vokális művek tartoznak – ami pedig logikus volna a magyar nyelv vonzó sajátosságaiból fakadóan. Egy másik csoport annak a huszadik századi, tizenkét fokú szeriális iskolának hatására született, amit az új bécsi iskola képviselői hagytak ránk, de bennem korántsem a rájuk jellemző doktriner formában él. Ezek a műveim sokkal érzelmesebbek és szűkszavúbbak, mint amit ez a zeneszerzési technika feltételezne, mivel mindig féltem tőle, hogy az előadó vagy a közönség egyszer csak arra gondol: ejnye, miért nincs már vége? Aztán vannak olyan műveim, amelyeket egyszerűbb hangvételben írtam, ezek többnyire egyházzenei darabok, kisebb kórusoknak szánva, ahol a technikai szint már-már meghatározza a stílust, hiszen miközben nem lehet túllépni egy bizonyos szintet, nem szabad leereszkedni a tömegdalok nívójára sem. És van a legutóbb születettek kategóriája. Több mint tizenöt éve – amikor a Magyar Rádió kórusa elénekelte egy Balassi-versre írt művemet – éreztem először, hogy na, ez olyan egyéni hang, ami csak én vagyok.
– Inspirálja vagy inkább bénítja az alkotásban, ha felkérésre, határidőre kell zenét írnia?
– A zenei lapzárta is olyan, hogy akkorra valamit meg kell csinálni. Miközben a végterméken nem szabad látszania, hogy bizonyos kényszerítő körülmények között született. A hasonló helyzetek, a fokozott összpontosítás más forrásokat is mozgósít, mint amihez az ember szokványos helyzetekben nyúl. Különleges politikai, társadalmi, családi, érzelmi viszonyok is inspirálóan képesek hatni. Írtam például ’89-ben dühömben, csak azért is egy divertimentót, ami, ugyebár, szórakoztató, könnyed műfaj. Akkoriban óriási nyomás alatt voltam, borotvaélen táncolt a további karrierem, a feszültség ezt hozta ki belőlem. Egy öreg, sokat tapasztalt református lelkész barátom mondta, amikor megszűnt a kommunista világ, hogy most arra kíváncsi, mi következik: bolhacirkusz vagy alkotói szabadság? A bolhaidomítás ugyanis úgy zajlik, hogy az üvegkalitkát egy üveglappal lefedik, hogy a bolhák ne tudjanak kiugrálni belőle. Aztán egy idő után már le is vehetik a lapot, mivel a bolhák időközben megszokják, hogy csak bizonyos magasságig ugorhatnak, másképp beverik a fejüket. És valóban, sok alkotó esetében a rendszerváltozás után a szimbolikus üveglap levétele hihetetlen bénaságokat okozott. – Van kedvenc „megrendelője”? A Maros Népi Együttesnek például sokáig rendszeres szerzője volt.
– Nem az egyetlen, de mindenképpen említenem kell a budapesti Angelica kórust, amelynek a karmestere azt mondta, írhatok nekik, amit akarok. Ettől egy szerző természetesen vérszemet kap, de valóban írhattam bármit, s az Angelica nemegyszer szebben adta elő, mint amilyennek eredetileg képzeltem. Azóta is nagy kedvvel és késztetéssel írok nekik. A visszaigazolás ténye természetesen lehet inspiráló, de hervasztó is. Néha viszont a megrendelőtől függetlenül úgy mélyedtem el a zenei anyagban, hogy gyakorlatilag megszűnt az alkotás megrendelésjellege.
– Általában érdekli az embereket egy-egy mű keletkezéstörténete. Csíky Boldizsár művei – például A Hegy, a Gulág vagy a csellóra írt mise – rendelkezik valami hasonlóval?
– Picit elcsúsztatottnak tartom azt a képet, amely úgy próbálja vonzóvá tenni egy művész pályáját vagy műveit, hogy az életrajzában nagy, a műveket előidéző megrázkódtatásokat keres.
Természetesen van ilyen – gondoljunk csak Verdi Requiemjére –, de nem ez a jellemző. Ha a fentiekre kérdezett, ezeknek éppen van ilyen hátterük. Apám a marosvásárhelyi vártemplom papja volt, ’53-ban halt meg, valószínűleg a stressz következtében, hiszen egy ideig úgy éltünk, hogy sose tudhattuk, hol és mikor áll meg az a bizonyos fekete autó. Ez a hangulat, fenyegetettség végigkísérte az életemet, de nem gondoltam rá, hogy ebből valaha is zenemű születik. Néhány évvel ezelőtt viszont találkoztam egy idős emberrel, aki elkezdte mesélni, hogy a Szovjetunióban az Usszuri folyó mentén lévő uránbányában dolgozott, meg hogy miként sikerült életben maradnia, aztán 11 ezer kilométeren át hazajutnia. Elkezdtem győzködni őt, írja le az emlékeit, de ez csak úgy sikerült, hogy „ráuszítottam” egy újságíró ismerősömet, Máthé Évát. Az ily módon megszületett könyv nyomán sűrűsödött bennem ez a történet zenei élménnyé, született meg a Gulág.
– Milyen hangszeren szólalt meg először ez a dráma?
– Természetesen nagyzenekaron. Írás közben jöttem rá, hogy fel kell oldanom a történetet, nem szabad abban a rettenetes sötét hangulatban hagynom a közönséget, és egy férfikórusra írt egyszerűbb dallammal, egy férfikaron megszólaló De profundisszal zártam, amely – lévén egy Dávid-zsoltár – mondhatni szakralizálta a darabot. A Hegy eredeténél viszont egészen közvetlen élmény áll: egy öreg vadőr hurcolt fel a Kelemen-havasok tetejére. Előzetesen meghallotta, hogy kétségbe vonom, képes-e egyáltalán hatvanévesen felmenni a hegyre. Mit mondjak, úgy meghordozott, hogy alig tudtam felcipelni magamat. A csúcsról szétnézve kezdtem el gondolkodni: mi viszi fel az embert a hegy tetejére? Miért ült bele Kolumbusz azokba a rozoga hajókba? Miért nyúlt bele Fermi a láncreakcióba? A magyarázat: a megismerés kényszere. Ez áll a darab természetleíró, deskriptív álcája mögött. A Hegy tételeinek címei – Körvonalak ködben, Mélységiszony, A csúcs vonzása, Nosztalgia – ezt próbálják érzékeltetni.
– És a csellóra írt mise?
– A Misa Instrumentalisnak nincs különösebb története. Korábban senki sem írt szólócsellóra misét. Engem a liturgikus szöveg hullámverése ragadott meg. A Credóhoz vagy a Dies iraehez, vagy akármelyik miserészhez óriási zenei háttér tapad a nagyszerű művek jóvoltából. Az irodalmat ismerő szerzőre nagy hatást gyakorol a szavak előélete. E gordonkadarab a liturgikus szöveg prozódiáját követi, a hangszer ez alapján szövi a gondolatot. Nagyon nehéz csellóra jó polifóniát írni, bár nagyon igyekeztem, nekem csak egy fugatóra futotta.
– A hatvanas években avantgárd zeneszerzőnek titulálták, mostanában meg konzervatív avantgárdnak. Segítene értelmezni ezt a folyamatot?
– Selmeczi Györgyöt, a kolozsvári operához Budapestről gyakran hazajáró karnagyot, kiváló zeneszerző barátomat idézném, aki nagyon érzékeny a stiláris dolgokra, műveli is az óriási repertoárt a kuplétól a legnehezebb zenekari művekig. Szerinte a hatvanas évek végére kialakult bennem egy Bartókból, dodekafóniából, népzenei háttérből összeállt összegző reflex. Megvolt ez itt nekünk Kelet-Közép-Európában, ebből kiindulva jött egy nagy elrugaszkodás, amely aztán mindenféle kísérletezések és kanyarok után gyakorlatilag ugyanoda tért vissza. Én nem tettem meg ezeket a kanyarokat, jártam a magam útját, s egyszer csak újra találkoztunk a nagyon radikálisokkal is, akik időközben valahol kitombolták magukat. Részemről nem volt ez tudatos, legerőteljesebben talán a gyakorlati zenével való folytonos kapcsolatom alakította így. A zeneakadémia elvégzése után ugyanis a marosvásárhelyi filharmónia művészeti titkárává neveztek ki. Bár ez a munkakör a bőgőhúrok beszerzését vagy a zenészek szállásgondjainak rendezését is jelentette, de állandó kapcsolatot is egy zenekarral. Élőben tapasztalhattam meg, mi az a stiláris határ, amit egy jó zenekar képes elviselni, közben pedig a hangszerek képességeit és korlátait is megismerhettem, és ennek zeneszerzőként ugyancsak nagy hasznát vettem.
Csíky Boldizsár
Zeneszerző, tanár, muzikológus, 1937. október 3-án született Marosvásárhelyen. A Bolyai Gimnázium, majd a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia végzettje. 1961 és 1990 között a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkára, majd 1997-ig igazgatója. Fontosabb művei: Concertatio nagyzenekarra, Erdélyi Rapszódia szimfonikus zenekarra, Gulag – symphonic memorial, Divertimento fúvósoktettre, Prelúdium, Fúga és Posztlúdium szimfonikus zenekarra, La quiete di Piazza Dante, szimfonikus kép, Missa Instrumentalis gordonkára, Passacaglia egy Bolyai-képletre, szólóhegedűre, Szillogizmus zongorára, Barcsai-kantáta kórusra és zenekarra, A Hegy – nagyzenekarra. Kitüntetések: a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia Bartók–Pásztory-díja (1986), A Román Akadémia George Enescu-díja (1980), a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díja (2002), a Magyar Berzsenyi Társaság Berzsenyi Dániel-díja (1999), Marosvásárhely díszpolgára (2003), a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013), a KÓTA (Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége) életműdíja (2015). Közéleti tevékenység: a Kemény Zsigmond Társaság elnöke, a Pro Európa Liga társelnöke, a dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és a Teleki Téka kuratóriumának tagja, marosvásárhelyi önkormányzati képviselő (1990–1998). Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. november 28.
Bogdán László: Az ördög Háromszéken (Székely Könyvtár)
1952 októberében – néhány magas rangú, kulákok, „jobboldali elhajlók” és imperialista ügynökök után szaglászó elvtárs társaságában – vadászatra érkezik az árkosi, államosított Szentkereszty-kastélyba Emil Bodnăraş román hadügyminiszter. Az eseményen részt vesz Asperján Rebeka egykori tanítónő és Hutera Béla hölgyfodrász is.
Harminchat évvel később, „1988 hulló nyarán”, „amikor az erdélyi falvak ellen megindulnak az emberarcú buldózerek”, ők mesélik el (Diana sósborszeszbe mártott kockacukrot szopogatva vagy a sepsiszentgyörgyi Golgota nevű kocsmában üldögélve) Boticselli Lajosnak, a történet „lejegyzőjének”, mi is történt valójában 1952 októberében, „a vénasszonyok régen ellobbanó nyarán”… De vajon összefoglalható-e így Bogdán László Az ördög Háromszéken című regénye? Nos, ebben egyáltalán nem vagyok biztos („valaki játszott velünk” – hogy a Bogdán-regény egyik kulcsmondatát idézzem). Emil Bodnăraş hadügyér például egyszerűen csak B. tábornokként szerepel a regényben, a Szentkereszty-kastély sem Szentkereszty-kastély, hanem Thuróczy-kastély, Árkos sem Árkos, hanem Felsőtábor („amelyet nem érdemes a térképen keresni, így csak képzeletünkben létezik, hasonlatosan a ló betegségeit rögzítő rajzhoz. Ahogy azon minden lóbetegség szemléletesen megtalálható, úgy Felsőtábor is számtalan, konkrétan is létező háromszéki falu tulajdonságait ötvözi!” – ahogy a regény bevezetőjében olvassuk). Akkor tehát miért fontos (és fontos-e egyáltalán?), hogy az olvasó „valóságalap” után kutasson a történetben? „Szocreál ponyva” – olvashatjuk a regény alcímében a műfaji megjelölést, s ilyen szerzői utasítás után az olvasó bizony óhatatlanul is arra gondol, hogy például a Bogdán-regényben megidézett lázadás, amikor „milicisták és katonák közelednek a körbefogott tömeghez”, lehetne akár a sepsigidófalvi kollektivizálás-ellenes megmozdulás is; hogy a börtönben ülő római katolikus püspök lehetne az 1952-ben valóban börtönéveit töltő Márton Áron is stb. Persze, az olvasó annyit lamentálhat, amennyit akar, de a lényeg mégiscsak az, hogy prózaként hogyan működik Bogdán László regénye. A kérdésre röviden és tömören válaszolva: Az ördög Háromszéken alighanem Bogdán László legjobb regénye. Adott egyetlenegy anekdota (hogy tudniillik a vadászat előestéjén a világhírű illuzionista, Ödön von Boticselli – nem mellesleg a történet lejegyzőjének dédapja –, az elvtársi heccelődésekre válaszul megidézi az ördögöt, aki a megbabonázott hallgatóság minden egyes tagjának elmondja a jövőt), s ez az anekdota kerekedik aztán regényméretűvé, vagy ha úgy tetszik: az 50-es évek eleji Háromszék „szocreál ponyvaregényévé”. A „ponyva” minősítés természetesen nem értékítéletet takar, hanem csak arra utal, hogy Az ördög Háromszéken című regényből hiányoznak a posztmodern prózapoétika kacskaringói, helyettük van viszont szigorú, a magyar prózairodalom legjobb hagyományait követő történetmesélés, utánozhatatlan, Bogdán László-i atmoszférával körítve.
S hogy az ördög románul vagy magyarul beszélt-e román és magyar nemzetiségű áldozatainak? Nos, ez – legalábbis Hutera Béla hölgyfodrász szerint – teljesen mindegy: „Orrunk amúgy sem csak ettől fokhagymás!...”
LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. november 28.
„Csak előre, csak fölfelé…” (Fekete Vince válogatott versei margójára)
„Amikor még mindent sikerült csodálatosnak / találnunk. Még minden volt, és minden még / feneketlen odaadás. Ránk vetült naponta a / fény. És nemcsak a réseken át.”– kezdi Fekete Vince Szárnyvonal című versét.
A Vak visszhang című válogatott verseskönyv, mintha a két utolsó kötet, a Védett vidék és reprezentatív folytatása, a Vargaváros előzményeit keresné, „fény”, noha a felejtés „résein” át, de megvilágítja ama verseket, amelyek mintha megigazulva a végső változatok felé mutatnának. Mintha ugyanannak a hosszú költeménynek a részleteit írná a költő indulásától, két meghatározó motívumát variálva. (Olvasójának ez kínálja az összehasonlítások semmivel össze nem hasonlítható gyönyörét is.) Egy életfogytiglani szerelem különféle stációi és a titkait őrző hazai táj, olykor komor, fenséges, felidézése variálódik, idegen városok, tájak, utazások a tenger élményeivel keveredve! De a két utolsó „nekifutás” visszatekintő darabjaiból a realitás és irrealitás határán bravúrosan egyensúlyozva már az ironikus s a nosztalgikus visszatekintés is kimarad, helyüket a szenvtelen, távolságtartó leírás veszi át, időnként olyan bravúrosan, hogy szinte belobbannak a már kihamvadt(nak hitt) szenvedélyek. „Úgy ugrott be akkor az autóba, az / anyósülésre, mint egy boldog kamasz, / minden porcikájában reszkető örömmel, / és nem tudta a szemét levenni róla / azon a pár száz méteren, amíg a szállásuk / elé oda nem értek. Nagyon jó, nagyon jó, hallja / és érzi most is azt az illatot, későbbről, és / látja maga előtt az arcát…” (Inkognitó) Itt található egy nem is talányos ajánlás is: Sz. L. és K. E. Nyilván az utolsó évek verseiben oly sokszor kísértő Szabó Lőrincre és a Huszonhatodik évben megírt nagy szerelmére céloz a költő, mérhetetlenül kitágítva a vers, a versek határait. Sok a célzás, az allúzió, az idézés, az átirat, Babits és Kosztolányi, Szabó Lőrinc és Dsida, Kányádi különféle versei, versrészletei kelnek váratlanul életre a rájuk eső fényben. A leggyönyörűbb – kivételesen sok szép és megrendítő vers található a könyv utolsó részében – a Babits Ősz és tavasz között című versére rímelő Film. „És egy árny a reszkető magasból / földre lép és meglepődik attól, / metsző szél fúj, didergeti kedvét, / havon, jégen vére mintha festék, / s oly áttetsző, mint a lenge pára, / vodka gőze, hőt lehelő kályha.” Az utolsó versek között egy harmadik, eddig bujkáló motívum is feltűnik és felerősödik. A fohász. „Segíts meg, kérlek, Szűzanya, úgy szeretnék / még gyermekeimmel hegyek / és völgyek, dús lankák, sűrű erdőségek, / a környező vidék ölén / járni gombászni, gyógynövényért, vagy csak úgy, / kedvünkre kószálni, menni / örömmel kicsi családommal a hegyre / fel, völgybe le, s elpihenni, / ha jön az éj, a csillagok alatt este.” Ide, azt hiszem, felesleges minden kommentár. Igen, arról is szólnak ezek a versek, ami elvész, elveszhet. „Mert rettenetes – Szabó Lőrincet idézve –, hogy az ember útja oly silány, oly rövid…”
Bogdán László
Fekete Vince: Vak visszhang. Válogatott és új versek 1995–2015. Sétatér könyvek. Kolozsvár, 2015.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. november 28.
Árva Bethlen Kata ünnepe Fogarason
Katalin napján, minden év november 25-én Árva Bethlen Katára (1700–1759) emlékeznek Fogarason. Szerda este a református templomban tartott ünnepi istentiszteleten igét hirdetett a háromszéki származású, tíz éve Fogarason szolgáló Szász Tibor lelkipásztor, az ünnepi előadó Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke volt. Szász Tibor igehirdetésében a templomépítő nagyasszonyra emlékezett. Ugyanis a villámcsapás sújtotta, leégett református templomot 1758–1759-ben Bethlen Kata újjáépíttette, kibővíttette, az elnyerte mai alakját. Még megérte a templomszentelést, azután hunyt el, és a templom tornya elé temették. Szekeres Attila István elmondta, címertörténeti előadást tartani hívták meg, de igyekezett az ünnepnaphoz is igazodni: Bethlen Kata saját kezűleg hímzett, címerekkel ellátott, sárga selyem menyasszonyi ruhájához – melyből utóbb úrasztali terítőt és szószéktakarót alakított ki – illő nyakkendőt kötött, az szintén sárga, és arra is címert hímeztek. A heraldikus Erdély címerének alakulását ismertette vetített képes előadásában a kezdetektől a mai napig, mikor Románia címerének negyedik mezejében szerepel a jelkép. Az ünnepségen közreműködött a helybeli ökumenikus kórus Palkó Sándor vezetésével, a baróti Bokor Csongor, a Petőfi-program fogarasi megbízottja előadta Wass Albert Üzenet haza című versét. Az istentisztelet nemzeti imánk eléneklésével zárult. Ezt követően megkoszorúzták Árva Bethlen Kata sírját. Áldást mondott Bandi Attila halmágyi evangélikus lelkész. (M. I.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. november 28.
Erdélyi Így írtok ti
A hetvenes-nyolcvanas évek erdélyi magyar irodalmának látleletét nyújtja Zágoni Attila Kozmikus potyautas című kötete. Az 1989-ben fiatalon elhunyt író, újságíró életművéből készült válogatás nemrég látott napvilágot a kolozsvári Koinónia Kiadó gondozásában. A kötetben valamennyi fellelhető irodalmi paródia helyet kapott, azok is, amelyek különböző okokból kéziratban maradtak – így például a Tamás Gáspár Miklós- esszé margójára született humoros írás, amely a filozófus emigrációja miatt már nem jelenhetett meg. A paródiák között jól ismert nevekkel találkozhat az olvasó, de olyanokkal is, amelyek azóta már szinte teljesen feledésbe merültek, és amelyeket, akárcsak Karinthy Így írtok ti című könyve esetében, talán csak ezekből a rendkívül szellemes paródiákból ismerhet meg az olvasó. "Sosem csak egy-egy művet vett célba, mindenekelőtt magához az író egyéniségéhez igyekezett közel férkőzni. Többnyire sikerrel. Nem kifigurázni akart, netán elidegeníteni; ellenkezőleg: megszerettetni az olvasókkal irodalmunk félreérthetetlen hangú alkotóit. Ha igaz az, hogy a Zágoni-féle irodalmi torztükör egyben »álarcos bírálat« – merthogy nem a felszínt kapirgálta, az esetek többségében eljutott az alkotó világképének bírálatáig –, akkor a Jégbe hűtött szerencse, A sóderhivatal, a Sánta Pegazus parodistája alighanem a romániai magyar irodalom egyik legkövetkezetesebb kritikusa volt" – írta a szerzőről Cseke Péter.
A paródiák mellett több humoreszk is helyet kapott, elsősorban kéziratban maradt írások. A Molnár Dénes rajzaival illusztrált kötetet A sárga folyó című novella, valamint a Mikó Ervin felvetésére készült Száltó humortálé című, finom iróniával átitatott rövid önéletrajz zárja.
A Koinónia Kiadó könyvei, köztük a Kozmikus potyautas megrendelhető a www.konyvter.ro oldalon.
Rostás-Péter Emese
Népújság (Marosvásárhely)2015. november 28.
A Spectrum hősszerelmese
Sokan csak a színház hősszerelmeseként emlegetik Kinda Szilárd színművészt, aki a kezdetektől a marosvásárhelyi Spectrum Színházat erősíti. A 26 éves színészt az elmúlt két évben a Boszorkány, A vihar, valamint A nők iskolája című előadásban is a lángoló ifjú szerető szerepében láthattuk, kicsit már unja is a ráragasztott bélyeget. Ráadásul Kinda Szilárd a hétköznapi életben nagyon más is. És nem csak azért, mert 26 évesen már egy kis, boldog családdal büszkélkedhet.
– Miért választja manapság egy fiatal a színészi pályát? Mi az, ami vonzó benne?
– Klisészövegnek tűnik, de én gyerekkorom óta vonzódom a színpadi művészetekhez. Öt és fél éves korom óta sporttáncoltam, úgy hogy színpadon voltam valamilyen szinten, de 12-13 éves koromban konkretizálódott bennem, hogy inkább a színművészeti pályát választanám, ha eljön az ideje. Persze konkrétabb lépést ez irányban a középiskola végéig nem tettem. Végül tizenkettedik osztály végén a mélyvízbe ugrottam, mondván, hogy ha valamit akarok, most kell megpróbálnom. Szerencsére elsőre összejött a felvételi a színire, pedig fel voltam készülve, hogy addig megyek, amíg bejutok. Hogy mi vonz? Még mindig nem tudom megmagyarázni. Úgy érzem, itt a helyem. Ha valamilyen munka nem is sikerül, akkor sem megy el a kedvem az egésztől, inkább azon gondolkodom, hogy mit csináltam rosszul, de sosem éreztem azt, hogy nem itt a helyem. Önmagamban érzem, hogy ezt szeretem csinálni, ezt kell nekem csinálni.
– Ebben, gondolom, az is megerősített, hogy amint végeztél az egyetemen, állást is kaptál. Sok végzett színész nem mondhatja el ezt magáról.
– Igen, tizenegyen végeztünk, és hat-heten kaptunk ajánlatot. Én három ajánlatfélét is kaptam. Volt szó Temesvárról is, bár az végül is nem konkretizálódott, meg hívtak Nyíregyházára is. Török Violával együtt dolgoztunk Mikházán a Boszorkányban, s abból lett a Spectrum-szerződés.
– Ennek ellenére egyenes út vezetett a Spectrumhoz? Egy percig sem volt kérdés, hogy inkább, mondjuk, Nyíregyházára menj?
– Ennek van egy személyes része is, a Boszorkány című előadás kapcsán megismertem a feleségemet, aki a Bekecsnél néptáncos, s ez nyilván befolyásolta a döntésemet, hogy itthon maradjak. Meg is van az eredménye: nemrég volt a lagzink, és mára van egy 9 hónapos fiunk, Dániel, akit a próbafolyamatok alatt kevesebbet látok, de igyekszem annál intenzívebben ott lenni, amikor otthon vagyok.
– És most, hogy már eltelt egy kis idő, hogy érzed, mennyivel másabb egy magántársulatnál dolgozni, mint egy állami kőszínháznál? Előny vagy hátrány? Érdekesebb, izgalmasabb?
– Az én szempontomból nem sokkal másabb. Ugyanúgy próbál működni, mint egy kőszínház. Nem szerződésesekre, hanem alapemberekre épít, egy alaptársulatra. Nekem van egy fix szerződésem, van egy kialakulóban lévő társulat, előadásokat állítunk fel. Nagyságrendileg más, mert kisebbek vagyunk.
– Úgy vagy egy kicsit elkönyvelve, hogy te vagy a Spectrum hősszerelmese. Hogy állsz te ehhez?
– Az az igazság, hogy nincs nagyon más, aki eljátssza ezt a szerepkört. Kicsi a társulat, és amikor el kell osztani a szerepeket, nagyjából én illek bele ebbe a kategóriába. Nem örülök neki, de mit tehetnék? Egy színésznek nyilván az a vágya, hogy minél gazdagabb spektrumú karaktereket játsszon. Az elmúlt két évben azonban három előadásban is én vittem ezt a szerepet. Keresi is az ember, hogy mitől lesz a szerep más, hogyan lesz ez más, lehet-e egyáltalán más. És ez nem feltétlenül előnyös, mert minél szélsőségesebb karaktereket kap az ember, annál többet tud kihozni magából.
– A hősszerelmest kijátszottad. Milyen szerepekre vágynál inkább?
– Nincs konkrét szerepálmom. Minél színesebbekre. Amikor kapok egy szövegkönyvet, azt figyelem, hogy mennyire különbözik az előző szerepeimtől, és mennyire más, mint az én személyiségem. Annyi mindent eljátszhatnék még. Ha mondjuk 15-20 év múlva eljátszottam x számú szerepet, akkor majd gondolkodhatok azon, hogy mit nem vittem még színpadra.
– Nagyon különböző vagy a színpadon és az életben?
– A hétköznapi életben nehezen nyílok meg. Mindig úgy voltam vele, hogy erre a színpad való, a hétköznapi életben én Kinda Szilárd vagyok. Persze a színpadon is önmagamból építkezem, de abszolút nem szeretek középpontban lenni. Sőt, zavar. Inkább a háttérbe vonulok, nem próbálom felhívni magamra a figyelmet. Nagyjából a színpadon élem ki az exhibicionizmusomat, bár az nekem nincs is, azt hiszem, még a szakmában sem. Nem ezért vagyok színész.
– Hanem?
– Az elsődleges ok, ami miatt ezt a pályát választottam, hogy az emberekkel, a nézőkkel elfelejtessem a mindennapok problémáit, és jó kedvvel, jó érzéssel, lelki nyugalommal távozzanak az előadásról. Mindig úgy éreztem, hogy a színház a nézőben el tud indítani olyan folyamatokat, ami egyfajta megtisztuláshoz is vezethet, legyen az a nevetés, a felismerés vagy bármi más által. Nem rólam szól, hanem arról, hogy mit látnak ők. Ha úgy érzem, hogy az, amit csinálok, a nézőben nem indít el semmit, akkor fölösleges. Néző nélkül nincs színház.
– Ez azt jelenti, hogy másképp játszol egy fél háznak, mint egy telt háznak?
– Nem. De persze zavarja az embert, ha kevesen vannak. A színésznek nyilván százszázalékosan kell teljesítenie akár két nézőnek is, de nem ugyanolyan energiák keringenek, ezt nem lehet tagadni. Más, ha tíz nézőnek játszik az ember, más, ha száznak vagy háromszáznak. Ezek olyan dolgok, amelyeket nem tudunk megfogni, de léteznek. Ha nincs telt ház, akkor már a néző is úgy ül be, hogy vajon miért üres a hely mellette? Vajon nem jó az előadás, vagy miért? Nem annyira felszabadult. Nem ugyanúgy nevet egy fél ház, mint egy telt ház. Elég, ha abból a telt házból húsz személy elkezd nevetni, a következő tíz felszabadul, s mindjárt az egész ház nevet. Ha van húsz személy itt-ott, felkacag az ember, körülnéz, s hogy nem kacagott senki, visszafogja magát. Attól még lehet, hogy tetszik neki az előadás, de nem ugyanúgy viszonyul hozzá. És ez persze hatást gyakorol a színészre is. Mert a színész hozhatja tudása, tehetsége száz százalékát, de csakis akkor tud úgymond "csillogni", ha érzi a nézők közti energiát és kapcsolatot. Akkor tud még önmagánál is többet nyújtani. Én nekik játszom, nem magamért. (A Spectrum Színház sajtóosztálya)
Népújság (Marosvásárhely)2015. november 28.
Új rovattal bővült az udvarhelyi lap
Fiatal tollak színvilága
Csupa dallam, zeneiség az idei harmadik Erdélyi Toll. A székely-udvarhelyi irodalmi és művelődési folyóirat irodalomtörténetnek szentelt első oldalain régi magyar zsoltárok ölelnek körül (Pomogáts Béla: Magyar zsoltárhagyomány), majd áprilys könnyedség, játékosság ragad magával, miközben az összetéveszthetetlen költői világot mélységeiben is bejáró tanulmányt olvassuk (Bertha Zoltán: Az ember dallama. Áprily Lajosról). Az évfordulós megemlékezésben ezúttal Reményik Sándor alakja idéződik fel (Málnási Ferenc: A költő – "a lelkek építésze" és szintén Málnásitól: Anyanyelvünket óvnunk, őriznünk kell! Emlékezés a 125 éve született költőre, az Ige című versére), végül pedig maga a költő is megszólal, újra halljuk a lírai parancsolatot. "…Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,/ Ki borát issza: Élet borát issza…"
A sajtótörténeti rovatban folytatódik Brauch Magdának a Székely Útkereső évtizedét nyomon követő tanulmánya. Ezúttal a 90-es években szerkesztett lap fogadtatását, hazai és külföldi sajtóvisszhangját, felkért szerzőinek viszonyulását, az egyes írásokra érkezett visszajelzéseket ismerheti meg, illetve a Székely Útkereső és az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó szimbiózisát is megértheti az olvasó. A végkövetkeztetés pedig: "A Székely Útkereső tíz éve tehát folytonos küzdelemben telt el, de fenn tudott maradni a meglehetősen mostoha hazai magyar sajtóviszonyok közepette is. Tíz év utáni megszűnése nem kudarc, mivel közvetlenül és folytatólagosan átadja helyét a Székely Útkereső Kiadványok című ismeretterjesztő sorozatnak és a vele párhuzamosan fejlődött és belőle alakult sikeres könyvkiadónak, az Erdélyi Gondolatnak".
A Toll-forgató a Székely Útkereső Antológiából is újra ízelítőt kaphat. Verssel Reményik Sándor (Az álorcás magyar. Bethlen Gábor halálának háromszázadik évfordulójára Makkai Sándornak), Dsida Jenő (Psalmus Hungaricus – részlet), Beke Sándor (Tüntető magnóliák avagy Ima Erdélyországért), Tóth István (Senkiföldjén), Lendvay Éva (Álombeli séta apámmal), Szemlér Ferenc (Szerelem) ajándékozza meg, prózában Kölcsey (Parainesis – részlet), Kozma Mária (Párbe-szédek – részlet) szól hozzá, rövidebb tanulmányt Balázs Gézától (A mai folklórműfajok gyűjtéséről), ismertetőt Németh Júliától (Ötéves az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó), publicisztikai írást Jakobovits Miklóstól (A múzeumokról) talál. Az Anyanyelvünk épségéért rovatban Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című tanulmányát követhetjük tovább, az életművek bemutatásának szentelt oldalakon Kozma László Juhász Gyula költői világát körvonalazó írása folytatódik.
Tizennégy költő múzsája bűvöl, közben öt prózai alkotás, többnyire korábbi Tollakból ismert irodalmi művek soron következő részletei kínálnak pihenőt a szépirodalmi rovatban. Képzőművészet és költészet rokonságáról ezúttal is Kedei Zoltán írásai biztosítanak, a hit üzeneteit pedig Sebestyén Péter prózában (Az Úr városa? I.), Csatáné Bartha Irénke és Péterffy Gyöngyi versben tolmácsolja.
Természetesen legkisebb olvasóiról, hallgatóiról sem feledkezik meg az Erdélyi Toll. A gyermekeknek szóló rovatban Csire Gabriella meseregénye, a Mókus Pali vándorúton folytatódik, ugyanitt P. Buzogány Árpádtól és Márton Károlytól verseket találunk, Beke Sándor pedig tovább építi az Ábécéiskolát.
Talán nem véletlen, hogy az Erdélyi Toll újdonságát az utolsó oldalakon találjuk, úgy, ahogy az igazi meglepetést is az ajándékozás végére szokás hagyni. A tematikáiban és alkotói csapatában is sokszínű lap új rovattal bővült, a tizenéves szárnybontogatóknak teret adó Fiatal tollakkal. Első szerzői Márton Tímea és Szakács Betty, mindketten mesei világukba kalauzolják a gyermek és felnőtt olvasót. Gratulálunk nekik és várjuk a folytatást.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)2015. november 28.
Kuti Botond bukaresti tárlatáról
A Balassi Intézetben – Bukaresti Magyar Intézet (Gina Patrichi u. 8.) november 24-én, kedden nyílt meg Kuti Botond Undefined című kiállítása. A tárlatot Petru Lucaci festőművész, a Bukaresti Művészeti Egyetem professzora, a Romániai Képzőművészek Szövetségének elnöke, a Victoria Art Center igazgatója nyitotta meg.
A művész – Kuti Botond – munkáiban új alkotási módszert keres, folyamatosan kísérletezik, különböző technikákkal játszadozik, így teremt egyensúlyt és harmóniát. Alkotásai Romániában, Magyarországon, de a londoni és más európai művészeti térségben is ismertek.
"Létrehozni, építeni, beavatkozni, alakítani és átalakítani, de alapvetően: nyomot hagyni – ezekkel a szavakkal jellemezném talán korunk ambiciózus társadalmának gondolkodását. A felhalmozódott – jobbára szükségtelen – produktum, tárgy, kellék, eszköz, geometriai képződmény végtelen tárháza bonyolult, ám izgalmas szín- és formavilágot eredményez, eklektikus káosszá alakítva a teret, definiálva emberét" – vallja Kuti Botond képzőművész.
Kuti Botond Szovátán született, a kolozsvári Művészeti és Design Egyetemen diplomázott. Egyéni kiállítása volt Pécsen (Magyarország), Marosvásárhelyen és Kolozsváron (Ro-mánia), "Kontrast und Harmonie", Brühl (Német-ország), illetve csoportos kiállításokon vett részt Romániában, Magyarországon, Nagy-Britanniában (Art of Living – London).
A fiatal művész édesapja – Kuti Dénes –, a hiper-realista képeivel világhírűvé vált festőművész szintén jelen volt és beszélt fia kiállításának megnyitóján.
Népújság (Marosvásárhely)2015. november 28.
Szereti Ön Chopint?
E kérdést szegezi a napokban hallgatóságának Thurzó Zoltán Kultúra-díjas zongoraművész, aki az RMDSZ felkérésére november 25. és december 12. között járja be az erdélyi szórvány nagyvárosait, Brassótól Temesvárig, sajátos hangulatú koncerteken idézve meg a nagy lengyel zeneszerző szellemét. A magyar történelmi egyházak templomaiban felcsendülő noktürnök, etűdök, keringők, polonézek meghallgatása nyomán pedig minden bizonnyal sokaknak szívébe lopja be magát Chopin. Az alig 39 évet élt zeneszerző és zongoravirtuóz tehetségét, változatos zeneművekben megjelenő lelki gazdagságát kortársai is igen nagyra értékelték. Barátjával, Liszt Ferenccel kölcsönösen ajánlottak műveket egymásnak – ebből is kap némi ízelítőt a Thurzó-turné közönsége. De megismerhetik Chopin melankólikusabb arcát és fiatalos, lengyel népi, romantikus, forradalmi érzelmeit is, melyeket mindig átsző egyfajta gáláns elegancia.
A dévai Szent Antal templomba november 26-án „érkezett meg” Chopin. Thurzó Zoltán gyertyafényes zongorakoncertjének hallgatósága hosszan tartó tapssal hálálta meg a nagy lengyel zeneszerzővel való találkozást.
A Chopin-estek pénteken Nagyenyeden folytatódtak, majd egy nagybányai és besztercei kitérő után Thurzó Zoltán visszatér térségünkbe: december 10-én a temesvár-belvárosi református templomban, 11-én az aradi evangélikus- lutheránus templomban koncertezik. Az erdélyi szórványban tett turné december 12-én a medgyesi római katolikus plébániatemplomban zárul.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)2015. november 28.
Gálaműsorral ünnepelték Selmeczi Györgyöt
A Kolozsvári Magyar Opera örökös tagjává választották Selmeczi Györgyöt, aki immár huszonöt éve hű munkatársa az intézménynek; a bejelentés csütörtökön este, a jeles jubileum apropóján szervezett gálaműsor keretében hangzott el, ahol legjobb műveinek bemutatásával tisztelegtek a neves zeneszerző, karmester, rendező, zongoraművész előtt.
A koncert és ráadás című gálaesten az intézmény kiváló énekesei mellett neves vendégművészek is felléptek – vezényelt: Kulcsár Szabolcs, Jankó Zsolt, Incze G. Katalin és Selmeczi György –, majd „ráadásként” személyes történeteivel színesített produkciójával maga az ünnepelt szórakoztatta a közönséget, Sebők Klára színművész, a Jazzybirds együttes, és a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak közreműködésével. Selmeczi György sokoldalú munkásságát Szép Gyula operaigazgató méltatta, egyebek mellett arra is kitérve, hogy több művét – így a Bizánc című operát is – elsőként Kolozsváron vitte színre.
Szabadság (Kolozsvár)2015. november 28.
Elhunyt Kisfalussy Bálint színművész
November 23-án életének 76. évében elhunyt Kisfalussy Bálint színművész, dalszerző, a Harag György Társulat örökös tagja. A művésztől december 11-én, 11 órakor a budafoki temetőben vesznek végső búcsút.
Kisfalussy Bálint 1939-ben született a szilágysági Ipp községben. 1962-ben végezte el Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát, majd a szatmárnémeti Északi Színházhoz szerződött.
Kisfalussy Bálint /Ipp, 1939. okt. 16. – 2015. nov. 23./ színész, zeneszerző, dalszerző, slágerénekes 1987-ben Magyarországra telepedett át. Budapesten az Új Színház társulatának tagja lett. Kapofáncs /Timp Kiadó, 2004/ címmel könyvet írt szilágysági gyermekkoráról.
Szabadság (Kolozsvár)2015. november 28.
Eminescu, az abszolút román(c)
Megszokhattuk már, hogy Lucian Boia akkurátus fanatizmussal bontogatja a mítoszokat, tévhiteket, s a rájuk épült és görcsösen kitartó diskurzusokat.
Eddigi munkáiban csak utalásszerűen célzott arra, hogy Eminescu megítélésére is ráférne a korrekció. A Gaudeamus könyvvásár őszi dömpingjében végül kötetnyi terjedelemben helyezi új, méretarányos piedesztálra a nemzet költőjét, a páratlan poétát, a meg nem értett géniuszt. Ezzel újabb tagokat szerzett különben is népes ellentáborának, hiszen olyan gesztus az övé, ami a Petőfi deheroizálásához fogható vállalkozás. Úgy, ahogyan a kontinuitás-elméletet és a nemzeti egység évezredes tételét mantrázó történészgárda érezte veszélyben magát, most az emineszkológusok csapata szörnyülködhet módfelett: doktorátusok, karrierek, tudományos presztízsek pörkölődnek a kritikus újraértelmezés tisztítótűzében. Boia nem vitatja a Luceafărul szerzőjének költői érdemeit. Mindössze annyit tesz, hogy a kirobbanó tehetséget igyekszik a kor közegében elhelyezni. Az utolsó nagy romantikust úgy olvassa, hogy nem téveszti szem elől a német költészet hatását, és azt sem, hogy Eminescu bár jól, sőt túlontúl jól hangzik románul, nem sikerült betörnie a nemzetközi piacra, a fordításokban rendre elvész a varázs, alkotói nagysága pedig viszonylagossá válik.
ROSTÁS-PÉTER ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár)2015. november 28.
Hitélet – Három hétig „bőségesen siránkozott” a Könnyező Szűz kolozsvári kegyképe
Sokszáz kilométert utaznak a hívők világszerte azért, hogy egy csodatevő kegyszobor vagy kegykép közelébe juthassanak, annak ajándékaiból részesülhessenek. A kolozsváriaknak nem kell ilyen messzire menniük, csak a belvárosi Egyetem utcába: a piarista templom Könnyező Szűz-kegyképe Kolozsvár egyik kiemelkedő hitéleti és művészettörténeti kincse. Erről tartott nagy érdeklődéssel kísért előadást Kolozsváron dr. Gábor Csilla szociális testvér, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanára, Fejezet a kincses város hitéleti topográfiájából: a „Kolosvári könyvezö Szüz” képe címmel a BBTE Római Katolikus Teológia Kar szervezte Katolikus Akadémia előadássorozatának keretében.
Bevezetőjében a moderátor, dr. Nóda Mózes, a kar előadó paptanára, szentszéki tanácsos kifejtette, milyen nagy jelentőséggel bír a néhai akadémiai templomként is ismert barokk Istenháza kegyképe, amelynek tisztelete a mai napig fennmaradt. Ugyanakkor hangsúlyozta: az előadás alkalmával bemutatott Laus et polemia című hiánypótló kötet tanulmányaiban Gábor Csilla az általa végzett egy évtizednyi irodalomtörténészi vizsgálódások javát adja közre, erről beszélgettünk a tanulmányok szerzőjével.
Út a „könyvezéstől” a közösségi tiszteletig
A számos változatban elbeszélt történet szerint a képet a Füzesmikolához közeli Iklódon egy „Lukács nevü Orosz kép-iró irta”, majd eladta egy helybeli román nemesnek, bizonyos Kupcsa Jánosnak (Ioan Cupşa), és az ő ajándékaként lett a mikolai, ma görögkeleti (az időben unitus, vagyis görög rítusú katolikus) fatemplom felszerelésének részévé. Itt látták 1699-ben a környékre beszállásolt, s a falu templomában nézelődő német katonák első ízben könnyezni (csak az anya sírt, a gyerek Jézus szeme mindvégig száraz maradt). Az esemény böjtelő (azaz február) havának 15. napján történt, a könnyezés pedig kisebb megszakításokkal folytatódott böjtmás (azaz március) havának 12. napjáig.
Gábor Csilla: A könnyezés és a csodás események a 18. századi magyar nemzeti identitás formálódásához is hozzáadtak néhány szempontot.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)2015. november 28.
Születésnap – 85. születésnapján köszöntjük Murádin László nyelvészt
Bűvészinas a mesteréhez
Hogy tudományos kutatói munkája mellett hány nyelvművelő cikket írt és közölt az Igazságból Szabadsággá változott kolozsvári napilapban Murádin László, nem tudnám megmondani, de hogy ezrek többszöröséről, sőt nagyon sokszorosáról van szó, annyi bizonyos. Hiszen 1958 óta heti rendszerességgel jelentkezik egy-egy nyelvi bűvészmutatvánnyal. S ez nem túlzás. Vajmi kevesen tudják ugyanis oly magas szinten megszólaltatni azt a fülünknek oly kellemes muzsikát szolgáltató „hangszert”, anyanyelvünket, mint ahogyan Ő teszi. Tudományos igényességgel, de ugyanakkor játszi könnyedséggel, eleganciával, ötletességgel, nem ritkán finom humorral is. Merthogy a magyar nyelvnek, anyanyelvünknek mestere, sőt bűvészmestere Ő. „Hókuszpókuszain” – ezt a címet adta legutóbbi, több mint 450 oldalas, gyűjteményes kötetének – nemzedékek nőttek fel, cizellálták nyelvtudásukat, beszédstílusukat, íráskészségüket.
És elégítették ki kíváncsiságukat. Méghozzá élvezettel, hiszen kit ne érdekelne egy-egy sajátos nyelvi fordulat, szállóige, szólásmondás története vagy akárcsak legegyszerűbb, állandóan használatos, hétköznapi szavaink eredete, kialakulásuknak, esetleg más nyelvekből való átvételüknek, meghonosodásuknak a módozata.
Németh Júlia
Hat évtizedes szakmai pálya
Murádin László élete és szakmai pályája talán leginkább abban kivételes, hogy a 20. század történelmi terelőfalai és akadályai ellenére szívósan haladt és megmaradt a maga által választott úton. Az pedig a sors és a történelem elégtétele, hogy a nagy munkái úgy valósultak meg az elmúlt negyedszázadban, ahogyan korábban elképzelni sem lehetett volna, kisebb írásainak java része pedig szintén gyűjteményes kötetekbe kerülhetett.
Életének lexikális adatai: 1930. november 29-én született az aranyosszéki Harasztoson. Iskoláit szülőfalujában, majd a gyulafehérvári Majláth Gimnáziumban, a kolozsvári Piarista Főgimnáziumban és a marosvásárhelyi Bolyai Líceumban végezte. A Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1954-ben. Már egyetemi hallgatóként gyakornoka, rövid ideig tanársegéde a Magyar Nyelvészeti Tanszéknek. 1957-ben került át a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi és Irodalomtörténeti Intézetébe.
Három területen végzett egészen kivételes munkát. Az erdélyi magyar nyelvi tájak terepmunkásaként 1959–1966 között gyűjtötte össze A romániai magyar nyelvjárások atlasza anyagát. A kutatásra kiválasztott falvak, a meglátogatott kutatópontok (136 település) átfogják a romániai magyarság egész lakóterületét, a mintegy 3400 kérdés pedig kiterjedt a hagyományos falusi élet teljes fogalomkörére, a szókészlet legfontosabb elemeire. A következő három évtizedben az anyag szerkesztésével foglalkozott (a kiadás reménye nélkül), és sorban közölte elemző tanulmányait, jórészt szintén az atlasz anyagából (ezekből utólag két kötete is megjelent: Nyelvjárási tanulmányok. Székelyudvarhely, 1996.; Erdélyi magyar nyelvföldrajz. Nagyvárad, 2010.). Az atlasz kiadása végül a Magyar Nyelvtudományi Társaság támogatásával, Juhász Dezső budapesti professzor és munkacsoportja közreműködésével vált lehetővé. A számítógépes technika órákra, napokra rövidítette le hónapok, évek munkáját. 1995-ben jelent meg az I. kötet, 2010-ben pedig az utolsó, a XI. (minden kötetben háromszáznál több nyelvtérkép!). Most már elmondható, és ezt elsősorban Murádin László nyugtázhatja nagy elégtétellel, hogy ez az atlasz egyedülálló a maga monumentalitásában, a kutatópontok számában, a nyelvi anyag egyöntetűségében és hitelességében. Méltó párja a 14 kötetes Erdélyi magyar szótörténeti tárnak. Nyelvjárástani munkásságáért a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1974-ben Csűry Bálint-emlékéremmel tüntette ki, a Román Akadémia 1996-ban a P. Haşdeu-díjjal jutalmazta.
Péntek János
Szabadság (Kolozsvár)2015. november 28.
Fejlesztés az Arany János Kollégiumban
A Partiumi Keresztény Egyetem bentlakása, az Arany János Kollégium jó ideje biztosít szállást és étkezést a távolról érkezett diákoknak, akik több évig Nagyváradon szeretnének tanulni Románia első akkreditált magyar nyelvű egyetemén.
A kollégium vezetése a lelki élet fontossága mellett a lakhatási körülmények javítását is fontosnak tartja. Éppen ezért született két esztendeje egy közösségi tér is a kollégium pincéjében holland alapítványi támogatással, ahol a diákok kötetlenül vagy szervezett programok keretében lehetnek együtt. Mivel az intézmény igyekszik diákzsebhez mérten megszabni árait, így nagyobb fejlesztésre, illetve befektetésre kevés forrás áll rendelkezésre és minden olyan lehetőséget igyekszik felkutatni, ami segít a diákokat tehermentesíteni, mint például adományok és pályázatok segítségével fejleszteni a kollégiumot és a lakhatási feltételeket.
Idén ez meg is valósult, a Bethlen Gábor Alap segítségével, ahonnan 800 ezer forint támogatást sikerült szerezni, melyet az Arany János Kollégium matracvásárlásra fordíthatott. A körülbelül 11 ezer lejnek megfelelő támogatást sikerült saját alapból kiegészíteni, így a bentlakás négy szintjéből kettőben sikerült száz darab régi matracot újakra cserélni. A befektetés összege 28 900 lej volt – tudatta lapunkkal Ráksi Lajos, a kollégium lelkész-igazgatója.
Reggeli Újság (Nagyvárad)2015. november 28.
Könyvbemutató
Szerda délután Ars brevis vita idem című válogatott verseiből összeállított kötetét dedikálta a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban a nagyszalontai születésű Fábián Sándor. A Nagyváradon érettségizett költő 1961-ben Marosvásárhelyen szerzett orvosi diplomát, és ugyanebben az évtizedben jelentkezett első verseivel is.
Reggeli Újság (Nagyvárad)2015. november 28.
KREK-Bibliaismereti vetélkedő Kécen
November 21-én, Magyarkécen, immár kilencedik alkalommal került megrendezésre a Királyhágómelléki Református Egyházkerület bibliaismereti vetélkedője, amelyen nyolc egyházmegye kilenc gyülekezete képviseltette magát.
A versenyen részt vettek név szerint (egyházmegye/gyülekezet): Nagybányai (Szinérváralja) Szatmári (Mikola) Nagykárolyi (Érendréd) Érmelléki (Érszőllős és Magyarkéc), Bihari (Hodos) Temesvári (Temesvár – Belváros) Szilágysomlyói (Kraszna) Zilahi (Désháza). A egyházkerületi szakaszra idén is az egyházmegyei szakasz győztesei érkeztek, valamint hivatalból a tavalyi első helyezett, az érszőllősiek. A négy fős csapatok idén a Lukács Evangéliumából készültek. Magyarkéc már több alkalommal otthont adott a rendezvénynek, így a lelkes és alapos szervezés idén is színessé tette az rendezvényt. Az érkező csapatokat a házigazdák terített asztallal várták, majd a gyülekezet Élő Kövek nevű együttese kíséretével ifjúsági énekeket énekeltünk. Ezt követően Mike Pál magyarkéci lelkipásztor és Bán Alpár érmelléki ifjúsági előadó köszöntötte az egybegyűlteket, majd Ráksi Lajos, a Partiumi Keresztyén Egyetem lelkipásztora tartott áhítatot.
Különdíjas játék
Egy újabb éneklést követően a résztvevők megkapták az erre az alkalomra készített pólókat és névjegykártyákat, majd kezdetét vette az 50 kérdésből álló vetélkedő, amit félidőnél egy szünet szakított meg, melyben az Élő Kövekkel énekelhettünk együtt, majd Ráksi Lajos egyetemi lelkipásztor bemutatta a Partiumi Keresztyén Egyetemet a jelenlévő fiataloknak. A folytatásban, a kérdések elhangzása után a zsűri tagjai elkezdték a javítást, a versenyzők számára pedig különdíjas játék következett, ahol nem csak tudás, hanem a gyorsaság is számított. Bár mindenik csapat helyesen oldotta meg a feladványt, ez a leggyorsabban a magyarkécieknek sikerült, így ők könyvjutalomban részesültek.
Könyvjutalmat kaptak
Az ebédet követően a jelenlévők az Élő Kövek koncertjének aktív részeseként énekelhettek, majd eredményhirdetés következett. Ez alkalommal a magyarkéciek csapatának sikerült megszerezni az első helyezést, kevéssel lemaradva tőlük, másodikak lettek a Krasznaiak, nyomukban pedig a harmadik helyezést az Érszőllősieknek csapata érte el. A dobogósok és minden résztvevő könyvjutalomban részesült. Csodálatos volt látni, hogy a fiatalok mennyi időt és energiát szántak rá arra, hogy ilyen színvonalasan felkészüljenek erre a vetélkedőre. És bár verseny volt, mégis úgy érzem, hogy mindannyian nyertek, hiszen Isten Igéjével gazdagodhattak.
Gratulálunk nekik!
Bán Alpár érmelléki ifjúsági előadó
erdon.ro2015. november 28.
Tájékoztatás egy peres ügyről
Szerdán, 2015. december 2-án 11 órakor hallgatják meg a Bukaresti Törvényszék 106-os termében a Securitate egykori tábornokát, Filip Teodorescut és Ioan Talpeșt, a Külföldi Hírszerzés egykori főnökét a Tőkés László sérelmére tett rágalmazó, lejárató, hitelrontó kijelentéseikkel kapcsolatban.
2014. szeptember 15-én az Antena 3 tévéállomás internetes oldalán az jelent meg, hogy Tőkés László, úgymond a magyar hírszerzés ügynöke, hazaáruló volt, nem pedig kém, aki nem önkéntes munkát végzett, őt megfizették mindazért, amit tett.
A továbbiakban a portál Filip Teodorescu titkosszolgálati tisztnek a Tőkéssel kapcsolatos „feltárásait” idézi, amelyek az Antena 3 televízió A nap összefoglalója (Sinteza zilei) című műsorában hangzottak el. „Nem önkéntes munkát végzett, megfizették ezért. (…) Hazaáruló volt, nem kém (Tőkés László – szerk. megj.), mert a kémek azok külföldiek”, magyarázta az Antena 3 nézőinek Filip Teodorescu, a kommunista diktatúra politikai rendőrsége Kémelhárítási Igazgatóságának egykori helyettes főnöke.
A volt szekus tiszt azt is kijelentette, hogy „Tőkés László lelkész volt, családtagjaihoz hasonlóan, s ez egyik alapfeltétele volt a magyar titkosszolgálatba való beszervezésének”. Ugyanakkor Teodorescu azt is nyomatékosította, hogy „mindezt Ceaușescunak is jelentették”.
A műsorban bejátszottak egy részletet egy hasonló témájú interjúból, amelyet Ion Cristoiu készített Ioan Talpeșsel, a Külföldi Hírszerzés (SIE) egykori főnökével, aki betöltött tisztsége folytán úgymond hitelesítette az elsőrendű vádlottak által felhasznált titkosszolgálati dokumentumoknak. A maga során a műsorvezető, a szintén alperes Mihai Gâdea többször is megállapította, hogy a felperes hol kém volt, hol hazaáruló.
Nagyvárad, 2015. november 27. Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
erdon.ro