Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 3 találat lapozás: 1-3

Névmutató: Bagdi Sándor

2008. február 29.

A Hargita napilap első száma 1968. február 23-án jelent meg, mint az újonnan létrehozott Hargita megye sajtóterméke. Albert Antal főszerkesztő az Előre országos napilaptól jött az újsághoz. Az első lapszámban Branis László, az RKP Hargita megyei bizottságának első titkára cikke is szerepelt. A Hargita első munkatársai (közülük Hargita megye szülöttjei Hecser Zoltán, Kolozsi Márton, Zöld Lajos) mellé tanárok igazoltak át rövidesen, mint Borbély László, Bálint András, Bogos Sándor, majd egyetemet végzett, főleg a kolozsvári filológiáról jött fiatalok érkeztek, köztük Miklós László, Bagdi Sándor, Zsibói Béla, Ferenczes István, Oláh István, Molnos Lajos és mások. A lap megnyert külmunkatársaknak olyan írókat és költőket, mint Szabó Gyula, Székely János, Kormos Gyula, Beke György, Kányádi Sándor, Fodor Sándor, Cseke Péter stb. Az első években a Hargita példányszáma elérte a 28 ezret. Létrejöttének hatodik éve után, 1974. májusától hetilapként jelentették meg, kis formátumban. Takarékosságra hivatkoztak, valójában leépítés, tisztogatás történt, a művelődési rovat minden tagját eltávolították – Miklós László költőt, Ferenczes István költőt, Jankó István publicistát, színházi írót és másokat. 1976. május végéig nyolc oldalon jelent meg, majd ismét napilapként a hetilap méretében látott napvilágot, de négy oldalon. 1989. december 23-án látott napvilágot a Hargita Népe első száma. 1990. január 10-én jelent meg a Nyilvánosság rovat, amely közölte a Hargita lap és munkatársai elleni támadásokat, véleményeket is. A Hargita Népe 1994-től átállt a régi nyomdatechnikáról a számítógépes tördelésre. Mindvégig a megyei tanács alárendeltje, ennek hatáskörében működik, de pénzügyi szempontból önfinanszírozó, önellátó. 2007. november elsejétől a Hargita Népe színes lapként jelenik meg. /Ferencz Imre: A Hargita és Hargita Népe negyven éve. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 29./

2015. május 16.

XXIII. Nyíló Akác Napok – A pénteki események
Tucatnyi, de nem tucattal mért programmal várta az érdeklődőket pénteken az érmihályfalvi XXIII. Nyíló Akác Napok fesztivál. A legnagyobb tömeget az esti Edda koncert vonzotta.
Péntek délelőtt második alkalommal tartották a kultúrházban a református egyházközség szervezésében a “Tiszán innen, Dunán túl” című népdaltalálkozót. A nézőteret megtöltő gyereksereget, illetve az őket elkísérő tanítókat, szülőket Balázsné Kiss Csilla lelkész köszöntötte. “Nyílik az akác, illatával együtt elönti szívünket a szülőföld iránti szeretet. (…) Ahogyan anyanyelvünket, úgy zenei anyanyelvünket is ápolni kell, hogy ne legyünk gyökértelenek” – mondta egyebek mellett a lelkész, köszönetet mondva a tanítóknak, édesanyáknak, nagymamáknak, akik énekre, népdalra tanítják a gyerekeket. Karászi Éva tanítónő főszervezőként hozzátette: Mint ahogyan az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet akkor kap, ha viselik, a népdal is, mennél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje. Elsőként mindenki együtt énekelte a “Tavaszi szél vizet áraszt…” című népdalt, majd a gyerekek egyenként vagy osztályonként álltak színpadra, hogy énekeljenek, vagy éppen hangszeren játsszanak.
Szociális találkozó
A vendéglátók mellett öt településről érkezett vendégek vettek részt pénteken délben a szociális intézmények “Derűs őszért” című találkozóján. A programot ezúttal egy helyi panzió nagytermében tartották, mivel az Egészségügyi-Szociális Központban bővítési munkák zajlanak. A megjelenteket Csűri József igazgató, Nyakó József polgármester, Karsai Attila alpolgármester, illetve dr.Turucz Mária megyei tanácsos is köszöntötte. A továbbiakban a helyi Egészségügyi-Szociális Központ “mutatkozott be” elsőként a hallgatóságnak, majd Bradács Aliz, a Margittai Dr.Pop Mircea Városi Kórház menedzsere – melyhez tartozik a helyi Egészségügyi Központ is – mondott köszönetet a város vezetőinek a mindig gyors és hatékony együttműködésért, majd bemutatta az általa menedzselt intézményt. Következtek hasonló bemutatkozással a Balmazújvárosból, Hajdúnánásról, Papfalváról és Gálospetriből érkezett vendégek.
Területfejlesztési munkaülés
Az Észak-Nyugati Területfejlesztési Társulás résztvevő településeinek találkozóját tartották meg délben a Gödör rendezvényházban. Az eseményen gyakorlatilag egy munkaülés volt, 22 magyarok (is) lakta Bihar megyei község és város polgármestere és/vagy alpolgármestere volt jelen, továbbá Bendes Csaba, a Nemzeti Vágta nevezési igazgatója, a tavaly először megrendezett Partiumi Vágtát szervező Kiss Lajos és Ferencz István, továbbá Dr.Skelecz György kolozsvári konzul. Nyakó József polgármester örömének adott hangot, hogy ilyen népes vendégsereget láthat vendégül, majd sorban szót adott a gyakorlati tudnivalókat közlőknek. Szabó Ödön képviselő elmondta: a jellemzően a megye északi részét felölelő fejlesztési társulás pillanatnyilag 96 ezer lakost képvisel, a cél ezt mintegy 120 ezerre gyarapítani. Következő témaként az idei Nemzeti Vágta partiumi előfutamáról egyeztettek. Mint arról beszámoltunk, ezt valószínűleg Érmihályfalva rendezheti meg, úgy, hogy tervben van egy úgynevezett Érmelléki Futam is, melyen bárki részt vehet, ám onnan a budapesti versenyre nem lehet kijutni. A Partiumi Vágta része lehet a hosszútávú térségi fejlesztési stratégiának, mondta Szabó Ödön, és az a javaslat is elhangzott, hogy állandó helyszín legyen Érmihályfalva, a vágta pedig képezze a Nyíló Akác Napok állandó részét. Bendes Csaba elmondta: az idei a nyolcadik nemzeti vágta lesz, a 19 helyszín közül 4 lesz határon túli. Technikai okok miatt több dátum is szóba került a partiumit illetően, így a már közölt június 14. mellett augusztus 9. is – végső döntést később hoznak. A továbbiakban Szabó Ödön és Cseke Attila képviselők a törvényhozási munkával kapcsolatban osztottak meg információkat, például a választási-, a közigazgatási-, a zászló- és címer törvényekkel, a könnyített honosítás ügyintézésével, pályázatokkal kapcsolatban.
Megnyitó
A XXIII. Nyíló Akác Napok megnyitója a hagyományoknak megfelelően zajlott: gyerekek és előadócsoportok színpompás felvonulásával kezdődött, a sokadalom a Széchenyi tér túlsó végétől a színpadig vonult, melyen a Syluette menettánccsoport mutatott be egy koreográfiát. A fesztivál hivatalos megnyitása a polgármester feladata volt. Nyakó József újra elmondhatta, amit tavaly is, ám újabb aktualitásként: soha ennyi támogatója még nem volt a mintegy 150 fős gárda által szervezett fesztiválnak. Ugyanakkor ennyi vendéget sem üdvözölhetett még a megnyitón, hiszen amellett, hogy minden testvértelepülés küldöttsége megérkezett, Bihar megye 22 magyarok (is) lakta községéből, városából volt jelen polgármester vagy alpolgármester. Az idei fesztivál is szolgáljon mindenki örömére – mondta Nyakó József. Cseke Attila képviselő saját, margittaiként Érmihályfalvához fűződő emlékeiből válogatott, megjegyezve, hogy mindig barátként érkezik a városba. A testvértelepülések közül Bagdi Sándor nyírbélteki polgármester, Bódi Attila tornaljai alpolgármester és Lázár-Kiss Barna baróti polgármester köszöntötte az érmihályfalviakat, mindannyian meghívták a helyi küldöttséget saját fesztiváljaikra. Sokan vannak a Nyíló Akác Napokon, és ennek okát Szabó Ödön képviselő, az RMDSZ Bihar megyei ügyvezető elnöke “elemezte”. A politikus szerint aki már volt itt, az visszajár, aki nem, az jó hírét vette és azért jött el. Szerinte a sokaság bizonyítéka annak, hogy egységesek és sokan vagyunk, ahol pedig sokan vannak, ott mindig lehet segítséget találni akkor is, ha támaszra van szükség. A beszédek itt véget is értek, következett a helyi előadócsoportokat felvonultató színpadi program.
Koncertek
A megnyitót követően a program szerint két koncert kezdődött azonos időben, 18 órakor. Az egyik a római katolikus templomban volt, az egyházközség orgonáján Józsa Domokos, a nagyvárad-szőllősi plébániatemplom kántor-orgonistája játszott, mintegy egy órás koncerttel örvendeztetve meg a 45-50 fős hallgatóságot. A műsoron J. E. Kindermann, J. S. Bach, J. B. Bach, G. F. Händel, J. Stanley és C. A. Frank művek szerepeltek, melyek felhangzása előtt az orgonaművész mutatta be a felcsendült zeneműveket. Ugyanabban az időben a főtéri színpadon a No Cable együttes főleg közismert rock-slágereket adott elő, utánuk a budapesti Utcazenekar tartott lemezbemutató koncertet. Az est sztárvendége az Edda együttes volt. “40 év rock” – hirdette a zenészek hátához kifüggesztett óriásplakát: négy évtizede hogy a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem hallgatóiból verbuválódott zenekar első fellépéseit tartotta. Az azóta változott összeállítású banda péntek esti koncertjére úgy megtelt közönséggel a Széchenyi tér, ahogyan az egy “nyílóakácos” nagykoncerthez illik, a sokezres tömegben pedig minden korosztály megtalálható volt. A legnagyobb sikert még mindig a régi nagy slágerek aratták, melyeket azok a fiatalok is énekeltek, kiknek a szülei álltak a kör közepén annak idején.
A két órás buli után a sörsátrak alatt folytatódott a szórakozás, mások a retro bulihoz, vagy az erdei zsibongóba készülődtek.
Rencz Csaba
erdon.ro

2016. július 22.

A tragikus tizennyolcastól Arany letört bajuszáig
Túl a kilencvenen, a mai napig Bihar megye egyik legtermékenyebb közírója, az Arany-irodalom búvárlója a Nagyszalontán élő tanár, irodalomtörténész, Dánielisz Endre, akit élő irodalmi múzeumra emlékeztető otthonában Szilágyi Aladár és Szűcs László keresett fel. A portré második részében sok egyéb mellett világháborús rémségekről s a Csonkatorony sorsáról esik szó.
Amikor másodízben csengetünk be a Kálvin János utcai portán, Dánielisz Endre még az udvaron átkeltünkben kijelenti: mielőtt folytatnók a beszélgetésünket, egy – riporterségemet személyesen érintő – dolgot óhajtana tisztázni, apám első, illetve utolsó szalontai éveit illetően. Hiába igyekszem kicselezni, elterelni a figyelmét, elújságolva, hogy „képzelje, Endre bátyám, mi ketten, együtt, »médiasztárok lettünk«, hiszen a beszélgetésünk első részét több mint négyszázan lájkolták a neten”. Házigazdánk csak néz, szemlátomást nem érti, miről beszélek, az ő régi, jó írógépes-nyomtatott sajtós, 20. századi világától igen távol áll a számítógépek, az Internet 21. századi világa… Nem, nem olvasta, (nem is olvashatta) az Erdélyi Riport online kiadásán sikert aratott portrénk első részét. Mondikálja, valaki említette, hogy mi, Szűcs kollégával feltettük a televízióra azt,hogy ittjártunkkor ő nem volt hajlandó ülve beszélgetni. Zavartsága múladozik, amikor átnyjútjuk őuraságának a szöveg jó nagy karakterekkel kiprintelt, „Gutenberg-féle” változatát. S leülünk.
Némi legendátlanítás
„Köszönöm, nagyon köszönöm, de engedelmével, Aladár, hadd említsek meg egy, magához, pontosabban: az édesapjához kötődő emlékemet, amit a múltkori beszélgetésünk alkalmával elfelejtettem felidézni. Amikor beírattak a szalontai román gimnáziumba, az első érdemjegyem, amit ott kaptam, egy tízes volt hittanból, s aki beírta: Szilágyi Sándor református segédlelkész – a maga édesapja volt… Nagyon megörültem neki, amikor megözvegyülése után, a 90-es években újraházasodva, ismét Nagyszalontára telepedett. A templomban – a párjával, Annával – előttünk volt a helyük, az első padban. Istentisztelet után, jókat beszélgettünk, volt miről! Felidéztük a 30-as évek Szalontáját, majd Aradi tanárkodásom 50-es éveit, amikor – még elítéltetése előtt – az ő segítségével toboroztam pankotai lányokat a tanítóképzőbe… Számunkra – régi nagyszalontai reformátusok számára – megkapó volt látni: lám, lám, Sándor bácsi és a »mi Patócs Nusink«, a hajdani »szerelmes pár«, hatvan esztendő után, immár galambőszen, ismét egymásra talált…”
Bármennyire megható számomra ez az Endre bátyám által felidézett „idill”, melyben jóapám révén érintett volnék, mítoszoszlató szándékkal, kíméletes udvariatlansággal megszakítom partnerem áradozását: „Elnézést, bátyámuram, ez csupán egy szalontai legenda!… Hiszen apám tizenvalahány évvel hamarabb látta meg a napvilágot, mint Anna néni. Itteni segédlelkészkedése idején 22-23 éves lehetett, a »szalontaiak kis Nusija« legfeljebb 8-9 éves lány. Erről ennyit. Inkább térjünk rá a mi mostani dolgunkra. Nagyon érdekelne: amikor Aradról hazatérve, 1955-ben az Arany János Emlékmúzeum igazgatója lett, milyen állapotokat talált a Csonkatoronyban?”
Nagyszalonta, frontváros
„Nem azonnal kerültem a múzeumba, előbb a városi pionírháznál lettem kultúrmindenes. Többek között az Arany János irodalmi kör vezetésével bíztak meg, amellett oroszt tanítottam óraadóként az iskolában.” „Az volt az állása, hogy az irodalmi kört vezesse?” – hitetlenkedem. „Lópikulát, nem volt abban pénz, csupán »kulturális aktivistaként« megbíztak a kör irányításával. Az Arany János kört két úgynevezett munkásíró: Bonczos István és Nagy Ilona alapította. Bonczos részt vett az illegális kommunista mozgalomban, politikai üldöztetés miatt a Szovjetunióba menekült. A második világháború alatt megfordult a Szovjetunió ázsiai területein is, megtanulta a karakalpak, az üzbég, a kazak és a türkmén nyelvet. Hazatérve a Magyar Népi Szövetség aktivistája, majd a Nagyváradi Új Élet újságírója, 1949-től 1951-ig az Utunk rovatvezetője volt. Felesége, Nagy Ilona – egykori cselédlány – első írását a Dolgozó Nő közölte 1949-ben. Rajtuk kívül, az általuk fölfedezett Gábor Ferenc parasztköltő – a Sinka István-i mélységből érkezett, hajdani kondás – volt alkotó tagja a körnek, a gyermekverseket író Sebesi Teréz, illetve a humoristaként jeleskedő Bagdi Sándor matematika tanár társaságában. Kezdetben kéthetente, majd havonta ülésezett a kör, kialakult egy húsz főnyi törzsgárda. Arra törekedtem, hogy minden alkalommal több műsorszám legyen. Azzal kezdtük, hogy valamelyik helybeli alkotó olvasott fel a legfrissebb írásaiból, a bírálatra mindig egy-egy helybeli tanár kollégát kértem fel, utána pedig egy-egy anyanyelvi, nyelvhelyességi, esztétikai kérdésről, avagy Nagyszalonta valamelyik jeles szülöttjéről hangzott el előadás.”
„Ne haragudjon, Tanár Úr, de ennél sokkal jobban érdekelnének bennünket az Arany múzeummal kapcsolatos dolgai” – lépek fel sürgetőleg. „Abba a valamibe beszélünk? – mutat a hangrögzítő ketyerére –, hát az nagyon messzire van tőlem!” „Az a suttogást is felveszi – oszlatom az aggályait –, a szekusoktól kaptuk…” Hosszas, felszabadult kacagás után folytatja: „Bár a front elvonulása után valamennyire rendet raktak, 1956-ben még mindig tragikus állapotokat találtam a Csonkatoronyban!”
*
Várnám a „csonkatoronybeli állapotok” felidézését, de Dánielisz Endre nem volna Dánielisz Endre, ha nem kapna az újabb időkacskaringó lehetőségén: „Az előzményekhez tartozik, hogy Nagyszalonta tíz napon át frontváros volt, a külváros háromszor cserélt gazdát, a belváros egyszer. Az oroszok bejöttek, lőtték a magyar katonák állásait, a magyarok újból és újból visszaszorították őket, majd megérkeztek a román katonák is. Szalontán körülbelül öt román esett el, ők inkább a tanyákat foglalták el. Az ellenséges hadak Tenke felől törtek be először a városba, de nem csak a harci cselekmények idején keletkeztek tetemes károk. Az oroszok, amikor tehették, raboltak, ittak, de a zűrzavart, pánikot kihasználva, bezúdultak a kültelki népek is – többnyire cigányok –, akik amit lehetett, kiraboltak, kifosztottak. Az üzleteknél leverték az ajtókról a lakatot, a kirakatok üvegeit bezúzták, feltörték a műhelyeket, a házakat, a pincéket. Az egyik túlélő mesélte, 14 éves volt akkoriban, és látta, amint egy hasonló korú kamasz vagy tíz doboz olajfestéket emelt el, mások vég vásznakat, drága szöveteket cipeltek. Akkor még egyszer, néhány napig a magyarok újra elfoglalták a várost, és 18 cigány fosztogatót helyben kivégeztek. Úgy tűnik, ez a tizennyolcas szám, vissza-visszatérő, mágikus számjeggyé kerekedett Nagyszalonta háborús históriájában: Amikor ismét visszajöttek az oroszok, még többet ittak, és a nemi erőszak terén is kitombolták magukat. Azokban a napokban 18 szalontai asszony és leány lett öngyilkos, a rajta esett gyalázat miatt. Egy bizonyos Borbély család három nőtagja, az anya és két lánya vetett véget emiatt a szörnyűség miatt az életének. Magam éppen akkoriban nem voltam idehaza, mert ifjú leventeként Budapestet védtem hősiesen a szovjet hadsereg ellen, de később sokat foglalkoztam az akkor történtekkel, számos szemtanút, túlélőt megszólaltattam. Így bukkantam rá a harmadik 18-as számra: napirenden voltak a vetkőztetések. Akinek a csizmája, ruhája, egyéb holmija megtetszett egy-egy ruszkinak, nyomban felszólította, hogy vegye le. Ha megtagadta, vagy habozni látszott, rögtön agyonlőtték. Jól ismertem a módos, büszke, szigorú Nagy Jóska bácsit, akit éppen a csizmájáért lőttek agyon. De ugyanígy járt a templom tornyában körbe járkáló tűzoltósági őr is, akinek a feladata volt a torony körerkélyét bejárva ügyelni, hogy nem tört-e ki tűzeset a város valamelyik pontján. Ő nem volt katona, de egyfajta egyenruhában járt, épphogy leereszkedett szolgálata lejártával a toronyból, agyonlőtték, és levetkőztették. Ezeknek az utcai vetkőztetéseknek is 18 halálos áldozata volt Szalontán.”
Mit érdemes innen elvinni?
„Hohó, végre beszéljünk a Csonkatoronyról is – elégeli meg a saját meséje vargabetűit Dánielisz tanár úr –. Amikor tombolt a szabad rablás, az Arany János gyűjteményt is többször kifosztották! Én magam két diáktársammal egymást váltogatva segéd-múzeumőrködtünk önkéntesen. Az intézménynek nem volt alkalmazottja, a Csonkatorony csak vasárnap, az istentisztelet után volt látogatható. A több száz gimnazista diákból csak hárman vállaltuk, hogy vigyázunk Arany János dolgaira. Én még dicsekszem is vele: szemtől szembe láthattam a költő fogait, megannyi személyes holmiját.”
„Végül is mit vittek el?” – fogom faggatóra Endre bátyámat. „Mondjuk, bejött Popescu Nicolae üres szekérrel a városba – él a képes beszéddel Dánielisz tanár úr –, eljut a Csonkatorony tövébe, és nézegeti: mit lehet, mit érdemes innen elvinni? Az a gyönyörű szőnyeg, amit Gyulai Pál ajándékozott Arany Jánosnak, megtetszett Popescunak, összetekerte, feltette a szekerére, és elhajtott vele. A költő fia, Arany László, az édesapja ruháit is a szalontai múzeumnak ajándékozta, amikor megnyílt, szinte a teljes ruhatárát elhozta. A várost felszabadító dél-erdélyi románok, no meg a külvárosiak mindet elvitték. A torony kifosztása nem ment egyszerűen, mert a bejárat masszív vaskapuját nem tudták se kinyitni, se feltörni. Létrán felmásztak az első emelet valamelyik ablakáig, betörték, ott hatoltak be az épületbe, majd bentről robbantották szét a vaskapu zárját, és aki kapta, hordta, minden mozdíthatót elvittek. De ez az »irodalomtörténet szerencséje«: hála istennek, Popescuékat nem érdekelték a kéziratok! Tehát megmAradt mindaz, amit özvegy Arany Lászlóné nekünk, szalontaiaknak átadott. A férje halála előtt intézkedett, hogy az édesapja kéziratai hová kerüljenek. Meghagyta, hogy az özvegye mit adjon Nagykőrösnek, mit Debrecennek és mit Nagyszalontának. A Murány ostroma például a mai napig megvan, szépen bekötve, eredeti Arany kézírással. Shakespeare-fordításai közül a Szentivánéji álom kézirata is megvan. És nem vitték el a leánya, a 24 évesen tüdőbajban elhunyt Juliska halálára írt versét sem, amit a vejére, Széll Kálmán református lekipásztorra hagyott. Nekem Debreczeni István tiszteletes, aki annak idején az Arany-vő utódja volt Nagyszalontán, mesélte el.”
„Tessék elárulni – veszem ismét faggatóra –, amikor átvette Endre bátyám a gyűjteményt, még akkor is ilyen feldúlt állapotban volt?” „Neeem” – mondja félszájjal, majd élénkülő mosollyal folytatja: „A háború végén nagyon sokan elmenekültek Szalontáról, sokan a Dunántúlig elvergődtek. Tordai Ferenc tanító bácsi elsőnek tért haza a menekülésből. Igyekezett rendbe tenni valahogy a Csonkatorony helyiségeit, hiszen a párnákat is felhasították a fosztogatók: nincsen-e bennük elrejtve valami. A terem padlója telis tele volt párnatollal, a kéziratok szanaszét voltak hajigálva. Tordainak köszönhetően rend lett és tisztaság, majd előkerült a kollégája, Mikó Pál is, aki annak idején vasárnapi templomozás után nyitva tartotta a múzeumot, diákként sok mindent tanultam tőle. Ők ketten beindították az iskolát is, tizenkét gyerekkel. A két tanítóbácsi összefogott néhány kisiparossal, igyekeztek eltüntetni a fosztogatók okozta rongálásokat. Rendbe tették az épület bejáratát, kicserélték a felrobbantott zárat. Egyébként a gyönyörű kaput és fölötte az Arany szobrot Kisfaludi Strobl Zsigmond tervezte, a kivitelezés más munkája. Ez a két pedagógus leltárt készített, megállapították, hogy 135 relikvia tűnt el a tárlókból. Mikó Pál őrködte-ápolgatta önkéntesen a gyűjteményt, amíg a kommunisták koholt vádak alapján börtönbe nem zárták. Hogy mégis legyen a múzeumnak „őre”, előbb a néptanács egyik alkamazottját, Bondor László kisbírót, majd a hithű kommunista kőművest, Cseke Ferencet nevezték ki az elvtársak a múzeum élére. Bondor igazgató elvtársnak négy elemije volt, lent üldögélt a földszinten, s engedte be a látogatókat. Tanító elődjének már nem volt ideje minden vitrint újraüvegeztetni, úgyhogy Bondor idejében is tüntek el dolgok. Egy év múlva leváltották, egy párttaggal, Cseke Ferenc volt vöröskatonával helyettesítették, aki világlátott ember volt, hiszen Szibériát is bejárta, neki a négy elemi mellett három év inasiskolája is volt. Ő lett az elődöm, neki több gondja volt a múzeumra, lakozott benne egy kis becsület és figyelmesség. Tőle vettem át a múzeumot 1956-ban.”
A hallottak után arról kezdek faggatózni, hogy Dánielisz Endrének, aki tíz évig vezette az Arany János Emlékmúzeumot, mennyire sikerült gyarapítania a gyűjteményt? „Nem, nem ott kezdem, előbb tovább idézem az Arany János irodalmi kör történetét. Gyanútlanul, kiváncsiságból beültem az első őszi ülésükre, ahol az elnöklő Bonczos István – az Utunktólvaló kirugása után is elvhű kommunista munkásíró – rám bökött, hogy Dánielisz tanár elvtársat javasolja az irodalmi kör titkárának. Mire én hazaérkeztem Aradról, már be voltak töltve a tanári állások, és a Pionírházba kerültem, ahol a könyvtárat és a bábszínházat bízták rám, s végül az irodalmi kört is. Cseke Ferenc múzeumőr, aki nem volt Arany-kutató, kapott a Magyar Tudományos Akadémiától egy levelet, miszerint már szerkesztik az Arany életmű kritikai kiadását, tudják, hogy a Murány ostroma című költemény eredeti kézirata itt van, azt ők le kell fényképezzék, mert a kritkai kiadásba minden, a költő által végzett kihúzást, általa bejegyzett javítást fel kell tüntetniük stb. stb. Cseke rohant hozzám a Pionírházba: »Tanár elvtárs, Budapestről kaptam ezt a levelet, erre én nem tudok, mit válaszolni…« Így szoktatott hozzá, hogy bejárjak a Csonkatoronyba, és a múzeum dolgaival is foglalkozzam. Még a Pionírház alkalamzottjaként elkészítettem egy vázlatot arról, hogy miként kellene átrendezni, rendszerezni a múzeumot. Hiszen abban az időben, ha beállított valaki azzal, hogy hozott valamit, elújságolta, hogy megtalálta Arany Jánosnak valamelyik harmadrendű tárgyát, vagy bármit, amihez akár egy ujjával is hozzáért – ahogy beérkezett, egymás mellé rakták, találomra, mindenféle rendszerezés nélkül. Mire kineveztek a múzeum élére, már kidolgoztam: a Csonkatorony négy szintjén, emeletről emeletre, melyik helyre, mi kerüljön. Elképzeléseimet megosztottam Antal Árpád barátommal – Arany és Petőfi levelezésének későbbi közreadójával –, aki hasznos észrevételekkel segítette a munkámat. Az első dolgom az volt, hogy a múzeum kifosztásakor felborogatott, széthajigált, megcsonkult szobrokat restauráltassam. Köztük a költő Izsó Miklós faragta mellszobrát, amelyen Arany János letört bajszát kellett kipótolni…”
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro,

lapozás: 1-3