Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 16 találat lapozás: 1-16

Névmutató: Lovas István

1997. október 30.

A Magyarok Világszövetsége Nemzeti Együttműködési Bizottsága azt kérte a civil szervezeteket, hogy vitassák meg, majd állítsák össze azok névsorát, akik bizalmat szereztek a magyar társadalom előtt és magatartásukkal megőrizték erkölcsi tisztaságukat. Mintegy 120 szervezet 2500 személyt jelölt. A bizottság közülük választotta ki azt a száz főt, akiknek a neve az egymástól független jelölésekben a legjobban összecsengett. A pártok vezetői, funkcionáriusai nem szerepelhettek a listán. Az Új Magyarország hozta névsorukat. Köztük van Albert Gábor, dr. Andrásfalvy Bertalan, Balczó András, Bíró Zoltán, dr. Bolberitz Pál, Csete György, Csoóri Sándor, Czakó Gábor, Czine Mihály, Dénes János, Fekete Gyula, dr. Fekete Gyula, dr. Gidai Erzsébet, Görömbei András, dr. Gyulay Endre püspök, Halász Péter, dr. Hegedűs Lóránt püspök, Jankovich Marcell, dr. Jobbágyi Gábor, Kádár Béla, Kiss Dénes, Kocsis István, Kósa Ferenc, Kozma Imre, Kunszabó Ferenc, László Gyula, Lovas István, Macskássy Izolda, Makovecz Imre, Medvigy Endre, Nagy Gáspár, Nemeskürthy István, dr. Papp Lajos,. Pokol Béla, Pongrácz Gergely, Pozsgay Imre, dr. Pungor Ernő, Püski Sándor, Rácz Sándor, dr. Raffay Ernő, Sánta Ferenc, Sára Sándor, Sinkovits Imre, Somogyi Győző, Szentmihályi Szabó Péter, Szervátiusz Tibor, Szokolay Sándor, Szörényi Levente, Tőkéczki László, Varga Domokos, Zacsek Gyula, dr. Zétényi Zsolt. /Új Magyarország, okt. 31./ Ez a száz ember először okt. 30-án ült össze. Elhatározták, hogy a jövőben Százak Tanácsaként működnek és teszik meg észrevételeiket az ország jövője szempontjából legfontosabb kérdésekben. Dr. Csáth Magdolna, a "százak" egyike a tömegtájékoztatás antidemokratikus voltát elemezte, mondván, az írott és elektronikus sajtó - kevés kivételtől eltekintve - nem a valós helyzetet fogalmazta meg. /Új Magyarország, nov. 1./

1997. november 3.

Budapesten a rendőrség erőszakkal szétverte a gazdák tüntetését, amelyet a földkérdésben tartottak, azon a címen, hogy nem engedélyezett tüntetésről volt szó. Hatalmas rendőri erő vonult fel a kevés tüntető ellen. Őrizetbe vették, megbilincselve elszállították Pongrácz Gergelyt, az 1956-os forradalom hősét, rajta kívül Zacsek Gyulát. A rendőrök gumibotot is használtak. /Új Magyarország, Magyar Nemzet, nov. 4./ Nyolc értelmiségi Nem engedjük többé megverni magunkat! címmel közös közleményben ítélte el a tüntetés szétverését. "A legsötétebb időket hozta közénk a főváros rendőrségének alakulata. Megalázni, letegezni, megverni! Azután a médiumok közismert szolgáival rágalmazni, mocskolni klozetszinten." "...újra lelepleződtek Göncz, Horn, Kuncze és társaik céljai." Ez pedig: provokációval elterelni a figyelmet a legfontosabb kérdésekről: a Dunáról, a földről és a NATO-ról. Az aláírók: Balogh János akadémikus, Balogh Gyula, Vaja polgármestere, Gyurkovics Tibor író, Makovecz Gyula építész, Nemeskürthy István író, dr. Papp Lajos szívsebész, Schmidt Mária történész, Zelnik József néprajzkutató. /Új Magyarország, nov. 6./ Pongrácz Gergelyt olyan durván bilincselték meg, hogy megsérült, véres lett a keze. Ezért írta Lovas István: "Ismét piros a vér a pesti utcán. És ismét Pongrácz Gergely vére. /Lovas István: Ismét piros a vér... = Új Magyarország, nov. 5./ Kecskés Ferencet 12 óra tájban vitték el a rendőrök a Dózsa György útról, mert meglökött egy rendőrt. A rendőrségen nyolc rendőr rátámadt és gumibottal össze-vissza verték, közben "ordítoztak, hogy ellenforradalmár vagyok, mocsok csavargó, a Maczó Ágnes egy nagy kurva, és engem eltesznek láb alól, mert én csak egy csöves vagyok, a kutya sem figyel rám. Ezután a verés után írtam alá, hogy kaptam kétezer forintot és egy deci konyakot. A saját halálos ítéletemet is aláírtam volna, annyira féltem" - számolt be a rendőrségen történtekről. Ahhoz, hogy fogdába vigyék, szükségük volt orvosi igazolásra, elvitték a Fiumei úti klinikára, ahonnan a Péterfy utcai kórházba utalták. A kórházban Baranyi doktor elkészítette a látleletet és Kecskés Ferencet azonnal kórházba utalta. A kórházban a rendőrök odabilincselték az ágyhoz. Ott egy gépelt papírt az orra alá nyomtak, vagy aláírja, vagy elviszik. Aláírta, mert ekkor még az ágyhoz volt bilincselve. A dokumentumok szerint a Fiumei úti rendelőintézet az orvosi vizsgálatról 42 580 forintos számlát állított ki. Kecskés Ferenc munkanélküli. A Népszabadság nov. 5-i száma a címlapon az szerepelt, hogy az Országgyűlés nov. 4-i ülésén az ellenzéki képviselőknek a tüntetésre vonatkozó kérdéseire válaszolva Kuncze Gábor belügyminiszter idézte azt az őrizetbe vett személyt aki azt vallotta, hogy egy számára ismeretlen személy, kétezer forintot és egy deci konyakot adott a rendőrök provokálásáért. /Akit összevertek. = Magyar Demokrata (Budapest), nov. 13., Konyak, pénz a rendőrök provokálásáért? = Népszabadság, nov. 5./

2001. április 18.

Hatvanöt egyetemi tanár állásfoglalása. A Professzorok Batthyány Köre nyílt levele Lionel Jospin úrnak, a Francia Köztársaság miniszterelnökének Tisztelt Miniszterelnök Úr! Cigány (roma) honfitársaink egy csoportja nemrég tartózkodási engedélyt kapott Franciaországban. A Magyar Helsinki Bizottság elnöke negyvenedmagával nyílt levelet írt Önhöz, amelyben megköszönte a francia hatóságok eme intézkedését, alig burkoltan rasszizmussal, cigányüldözéssel vádolva meg a magyar társadalmat, a hatóságokat és a kormányt. A jelen nyilatkozat aláírói a honi politikai erkölcsök kemény bírálóiként és az európai értékek elkötelezett híveiként felelősségük teljes tudatában a következőket kívánják leszögezni ezzel kapcsolatban. A magyar nép számos etnikum keverékéből alakult ki. Ezeréves államisága során jó néhány népcsoportot fogadott be, majd a versailles-i békeszerződések következtében egyharmada kisebbségi sorba került, s így maga is megtapasztalta a kisebbségi lét keserveit. Nem véletlen, hogy a második világháború alatt befogadtuk többek között a franciák és lengyelek ezreit, napjainkban pedig a délszláv polgárháborúk menekültjeit. Tudatában vagyunk annak, hogy az 1956-os forradalom leverését követő kommunista terror elől menekülő honfitársainknak a nyugati világ számos országa, köztük Franciaország nyújtott menedéket. A magyarság együttérzést és segítőkészséget tanúsít az országban élő etnikai kisebbségekkel szemben is. Különösen vonatkozik ez a cigányságra, amely sajátos hagyományaival együtt a magyar nemzethez tartozik. Kultúrája a nemzeti kultúra része, nyomorúsága a nemzet nyomorúsága. A mai Magyarországon politikai, vallási, kulturális, de különösen etnikai különbözőség okán senkinek nem kell hátrányos megkülönböztetéstől, még kevésbé üldöztetéstől tartania. A cigány kisebbség a modern társadalomba való bekapcsolódás szükségét érzi, de annak óriási nehézségeivel nehezen boldogul, akárcsak Európa más országaiban. A jelenlegi magyar kormány a cigányság társadalmi beilleszkedéséért államilag finanszírozott felzárkóztatási programot indított el. Jelentős támogatást nyújt a cigányságnak oktatási és nevelési programok, tartósan munkanélküli cigányok részére nyújtott képzés keretében. Ugyancsak tetemes öszszeggel segítik a romák részvételét a közmunkaprogramokban. Államilag támogatják mind az országos, mind a helyi cigány kisebbségi önkormányzatok költségvetését stb. Mindezt természetesen az állampolgári jogon nekik juttatott segélyen kívül kapják. Magyarországon törvények garantálják a nemzeti és etnikai kisebbségek anyanyelvű hírközlési eszközeinek működtetését is. A Magyar Televízió mind a tizenhárom hazai nemzetiségnek készít anyanyelvi műsort. A jelenlegi magyar kormány a cigány kisebbség számára több sajtótermék mellett egy önálló civil sajtóirodát is támogat. Korántsem állítjuk azonban, hogy ezzel a roma kisebbség problémái meg lennének oldva, mint ahogy Európa-szerte sincsenek. Bajaik gyökere a hatékonyságra épülő dehumanizált modern társadalom és az emberi kapcsolatokban gazdag hagyományos viszonyok összeegyeztethetetlensége. A megoldáshoz a többség és a kisebbség kölcsönös jóindulata, megértése, türelme, sok munka, hosszú idő és természetesen még több pénz kell. Noha a türelem és a pénz időnként fogytán van, a jelenlegi magyar kormány és cigány partnerei sokat tesznek az ügy előmozdításáért. Árt azonban ennek a munkának az az ellenséges propagandakampány, amelynek sok megnyilvánulása tapasztalható napjainkban. A Professzorok Batthyány Köre a magyar tudós professzorok civil szervezete, és nem óhajtja sem kutatni, sem találgatni, hogy kiknek és miért érdeke az ország, a demokratikusan választott kormány, a magyar nép lejáratása, az Európai Unióba való felvétel akadályozása. Meggyőződésünk, hogy a zámolyi roma csoport ennek a háttérből irányított kampánynak eszköze és egyben áldozata. A cigányság leszakadása nem mai keletű, nem csupán magyar, hanem általános európai gond. Megoldása csak összefogással, türelemmel, a nevelési és képzési rendszerek hatékonyabb működtetésével képzelhető el. Kártékonynak tartjuk a nemzetünket rágalmazó nyilatkozatokat; ezek akadályozzák e gondok megoldását is. A Professzorok Batthyány Köre az eredményes munka mellett tesz hitet, és ahhoz kész minden lehetséges formában hozzájárulni. Ádám Antal, Berényi Dénes, Bitskey István, Borhidi Attila, Czvikovszky Tibor, Dubrovay László, Dux László, Falkay György, Fazekas András, Freund Tamás, Gáspár Zsolt, Gönczöl Éva, Görömbei András, Guczi László, Hámori József, Hernádi Ferenc, Hollósi Miklós, Imre László, Janszky József, Kalaus György, Keszthelyi Lajos, Kilár Ferenc, Király Zoltán, Klement Zoltán, Kóczy T. László, Kollár István, Kollár Lajos, Kopp Mária, Kovács László, Kőrös Endre, Kurutzné Kovács Márta, Lázár György, Lipták András, Lovas István, Lovas Rezső, Nagy Zoltán, Nemes Attila, Ormos Pál, Párducz Árpád, Pethes György, Prékopa András, Sajgó Mihály, Sándor Péter, Schneider Gyula, Sík Tibor, Sohár Pál, Solymosi Frigyes, Sonkodi Sándor, Sótonyi Péter, Szakoczai György, Szathmáry Örs, Szendrő Péter, Szentirmai Attila, Szilágyi László, Szőkefalvi-Nagy Zoltán, Sztaricskai Ferenc, Tamás Attila, Taxner Ernő, Tringer László, Tyihák Ernő, Vajna Zoltán, Varga János, Veress László, Verő József, Zimányi József. /Magyar Nemzet, ápr. 18./

2001. július 7.

1992 januárjában alakult meg a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban /Szatmárnémeti/ a Véndiákszövetség. Júl. 14-én immár tizedszer gyűltek össze a véndiákok, a világ minden tájáról. Először aranydiplomaosztásra is sor kerül az 50 éve végzettek tiszteletére. A zászlós bevonulás minden esztendőben az ünnepség legemelkedettebb pillanata. Idén a Véndiákszövetség, a Kölcsey Gimnázium, a Hám János Római Katolikus Gimnázium, a Református Gimnázium zászlaja illetve a cserkész zászlón kívül már ott díszeleg a tavaly a magyar kormánytól kapott millenniumi lobogó is. A véndiákszövetség beleegyezésével itt fogják átadni idei díjait a Bocskai Szövetség is. Idén Egyed Ákos, az illyefalvi Kató Béla, a magyarországi Lovas István részesül Bocskai díjban. A szövetség az intézmények közül idén az Erdélyi Naplót részesíti elismerésben. /Dancs Artúr: Véndiáktalálkozó és jubileum. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 7./

2001. július 16.

Júl. 14-én Szatmárnémetiben, a hagyományos Véndiák-találkozón a Bocskai Szövetség immár hetedik alkalommal adta át erkölcsi elismerését azon személyiségeknek és intézményeknek, akik tevékenységükkel kiemelkedően szolgálják a magyarság érdekeit. Dr. Kreczinger István, Bocskai Szövetség elnöke hangsúlyozta, ez a díj a szolgálat és az önzetlenség elismerése, és olyan erdélyi, magyarországi és Nyugaton élő személyiségek részesülnek benne, akik Bocskai István végrendelete és a Bocskai Szövetség programja szerint a magyar nemzet egységéért és oszthatatlanságáért munkálkodnak. Az újonnan kitüntetettek: dr. Egyed Ákos /Kolozsvár/ akadémikust, Kató Béla református püspök-helyettest /Illyefalva/, Dr. Lovas István /Budapest/ újságírót, politológust, valamint az Erdélyi Napló hetilapot. A szólásszabadság egy másik őre, az erdélyi sajtó egyik jeles képviselője, az Erdélyi Napló hetilap képviseletében Dénes László főszerkesztő vehette át az elismerés oklevelét. /Szilágyi Gabriella: A szólásszabadság rehabilitálása. Szatmárnémetiben osztották ki az idei Bocskai-díjakat. = Krónika (Kolozsvár), júl. 16./

2002. július 8.

Júl. 5-én ért véget Marosvásárhelyen, a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem marosvásárhelyi karán szervezett III. Bolyai-Gauss-Lobacsevszkij nemzetközi konferencia. A nem-euklideszi geometria a modern fizikában címmel megszervezett rangos tanácskozásnak mintegy 60, főként kelet-európai résztvevője volt, matematikusok és fizikusok. A Bolyai-év jegyében megszervezett háromnapos konferencián számos tudományos előadás hangzott el. A tanácskozás egyik szervezője, Lovas István fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 17 éve tanít Debrecenben, 5 éve Nagyváradon és 3 éve Kolozsváron. Az első konferencia Ungváron volt, a következő pedig Nyíregyházán. Jenkovszky László, Kijevben dolgozó matematikus szerint a konferencia fő célja a Kárpát-medencei kutatók együttműködése a világ más országaiban élő tudósokkal. /Olyan zseni, mint Mozart vagy Bolyai kevés van... = Népújság (Marosvásárhely), júl. 8./

2002. augusztus 13.

Aug. 11-én, vasárnap este a Magyar ATV műsorában Lovas István Tasnádi Péter első fokon elítélt, házi őrizetben lévő bűnöző kihívására a nyílt vitán nem jelent meg, emiatt a műsor árnyékbokszolássá vált. A maffiavezérnek tartott Tasnádi többször is megfogalmazta, hogy féljenek a magyar jobboldal reprezentánsai, mert őket levadásszák. Ez a műsor roham volt a magyar polgári erők, a demokrácia ellen. Egy házi őrizetes, alvilági maffiózókapcsolatokkal vádolt potenciális bűnöző tévényilvánosságra engedése a Medgyessy-féle kémbotrányról hivatott elterelni a figyelmet."Jó volt a cenzúra", "ne vonuljon külön a jobb és a bal", hanem "együtt vitassák meg...", "Lovas válassza a lámpavasat", "kérjen Kövértől kötelet", hagyja ott a Pázmány Péter Egyetemet, "gyakoroljanak önkritikát", jelentette ki Tasnádi. /Sylvester Lajos: A jobboldal levadászása. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 13./

2003. június 11.

A Bocskai Szövetség minden évben - immár kilencedik alkalommal - kiosztja a Bocskai Díjakat. Elismerésben részesül egy-egy Erdélyben, Magyarországon és Nyugaton élő olyan személyiség (és intézmény), aki (amely) tevékenységével - a Bocskai Szövetség programjából eredő erkölcsi-politikai értékrend szerint - kiemelkedően szolgálja nemzetünket, ezen beül az erdélyi magyarságot. (Eddigi díjazottak: 1995-ben: dr. Csapó József szenátor Erdélyből, dr. Szűrös Mátyás Magyarországról és dr. Éva Mária Bárki Ausztriából; 1996-ban: Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke Erdélyből, Püski Sándor Magyarországról és dr. Marácz László Hollandiából, intézményként pedig a DUNA Televízió; 1997-ben: Tempfli József püspök Erdélyből, dr. Hegedűs Lóránt püspök Magyarországról, dr. Fabianna Wassmer Franciaországból, intézményként pedig Kolozsvár Önkormányzata Képviselőtestületének RMDSZ-frakciója; 1998-ban: Tőkés István nyugalmazott teológiai professzor Erdélyből, Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke Magyarországról, dr. Benczédi Pál Genfből, intézményként pedig a Rákosszentmihályi Református Gyülekezet; 1999-ben: Erdélyből Czirják Árpád, Magyarországról dr. Szilágyi Ferenc, az USA-ból Hámos László, intézményként a Demokrata és a Határok nélkül szerkesztősége; 2000-ben: Erdélyből Duma András, Magyarországról Beke György, Nagy-Britanniából Vitéz Szakály János, intézményként: Vasárnapi Újság és a Szatmári Friss Újság szerkesztősége; 2001-ben: Erdélyből Kató Béla és dr. Egyed Ákos, Magyarországról dr. Lovas István, intézményként az Erdélyi Napló szerkesztősége; 2002-ben: Erdélyből Gergely István plébános, Magyarországról dr. Orbán Viktor, Nyugatról Komlóssy József, intézményként a Marosvásárhelyi Bolyai Gimnázium.) A díjak átadására jún. 21-én kerül sor a szinérváraljai református templomban. /Ebben az évben Szinérváralján adják át a Bocskai Díjakat. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jún. 11./

2003. november 26.

Az elmúlt néhány hónap folyamán mintegy ezer kötetnyi könyvadomány és két folyóirat-előfizetés érkezett a leendő Bolyai Egyetem számára. Ennek megalakulásáig a könyveket az Erdélyi Múzeum-Egyesület kezeli. A körülbelül egymillió forint értékű adományról annak összegyűjtője, dr. Hantz Péter egyetemi adjunktus nyilatkozott. Elmondta, hogy a fizika kari könyvtár híján van a modern szakirodalomnak, különösen a modern magyar és angol nyelvű szakirodalomnak. Ezt tetézi a könyvtárak rossz szervezettsége: nincsenek szabadpolcos könyvek. 1998-ban már szerveztek egy gyűjtést, amelynek során angol nyelvű szakirodalmat vásároltak. Ezek is az EME könyvtárában vannak; megvásárlásukat nyugati magyar szervezetek és magánszemélyek finanszírozták. A Pro Hungaris Alapítványnál és az Országos Széchényi Könyvtárban is vannak szakkönyvek, melyek csak kiválogatásra és elszállításra várnak. Hantz Péter leszögezte, hogy mindenki segített, akit csak kért. Pénzadománnyal segített a Balassi Bálint Intézet, dr. Lovas István és dr. Néda Zoltán professzorok, valamint a gr. Degenfeld Sándor és a dr. Apponyi Gyula által kezelt pénzalap. /Lőrincz Edina: Magyar nyelvű szakirodalom - egyelőre csak a fizikusoknak. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 26./

2006. augusztus 15.

A jövőben nem hangozhat el jegyzet a Magyar Rádió műsoraiban a frissen kinevezett elnök, Such György döntése szerint, írta a Népszava. Az elnöki rendelet értelmében alaposan megváltozik a közrádió legtöbbet bírált műsora, a Vasárnapi Újság tematikája. E döntés miatt az ismert jobboldali közíró, Lovas István véleménye már nem hangzott el a legutóbbi Vasárnapi Újságban. Lovas Istvánt ezentúl egyéb műsorokban sem hallhatják a rádióhallgatók. Az elnöki rendelkezés nagy felháborodást keltett jobboldali körökben, több internetes honlap tanúsága szerint. Nincs helye a jegyzet műfajának a közszolgálati rádióban – nyilatkozott Such György a Népszavának. A rádióelnök azt állította: a döntés nem Lovas Istvánról szól, hanem arról, hogy a hír- és a háttérműsorokban nem szerepelhet vélemény. Az elnök azt is közölte: a továbbiakban nem tart igényt Lovas munkájára. /Nem lesz többé Lovas-jegyzet a Vasárnapi Újságban. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), aug. 15./

2009. július 22.

Augusztus 5-e és 9-e között rendezik meg ötödik alkalommal az EMI-tábort, Gyergyószentmiklós mellett. Esténként a nemzeti rockzene legjobbjai lépnek fel. Meghívottak a következő témakörökben tartanak előadást: a magyarság eredete, autonómia a gyakorlatban, a magyar tánc évszázadai, székely történelem, pártépítés Jobbik-módra, a református egyház helyzete 1945 előtt, a Bolyai Egyetem ügye, az (elmaradt) erdélyi-romániai és magyarországi rendszerváltozás, megmaradás a szórványban, egyház és nemzet, erdélyi politikai helyzet, nemzetstratégia, kultúrtörténet. Az előadók között lesz többek között Bakay Kornél, Bartha József, Bodó Barna, Borbély Imre, Borbély Zsolt Attila, Böjte Csaba, Csép Sándor, Duray Miklós, Egyed Ákos, Gaudi-Nagy Tamás, Gazda Árpád, Kallós Zoltán, Lovas István, Makkay József, Raffay Ernő, Somai József, Tőkés László, Vincze Gábor, Vona Gábor és Wittner Mária. (Részletek: www.emitabor.hu/erdely) /Ötödik EMI-tábor. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 22./

2013. február 15.

Önleleplezők
Szanyi Tibor neve Erdélyben mindeddig nem volt különösebben ismert. Legfeljebb azok hallottak sajátos és önsorsrontó szabadszájúságáról, masszív alkoholos befolyásoltság alatt elmondott parlamenti beszédéről, akik napi rendszerességgel követik az anyaországi politikai történéseket. Amikor viszont zsigeri barmoknak nevezte a Mesterházy Attila és az MSZP ellen tüntető kolozsvári magyarokat, majd a Facebookon hasonló útszéli hangnemben válaszolt egyenként azoknak, akik ezt kikérték maguknak, regionális internetes mém lett belőle. S úgy tűnik, státuszát igyekszik is megőrizni. A minap a gyulai békemenet alkalmával megengedett magának olyan kijelentést, hogy románul kellett volna üdvözölnie a hallgatóságot, hiszen sokan jöttek Romániából. S nem elégedett meg ezzel az alig burkolt románozással, a folytatásban a rendszerváltás utáni magyar történelemben első ízben mondta ki „magyar” politikusként, hogy igenis, ha valaki román állampolgár, akkor az a román nemzethez tartozik. Mi több, elvi alapokról próbálta ezt igazolni, mondván, hogy az állampolgárság „mindig” (!) „a nemzethez való tartozást” fejezi ki, s ha olyan nagy magyarok, akik Gyulán tüntettek, adják vissza a román állampolgárságukat. (E hihetetlen szöveg meghallgatható a YouTube-on.) Értelmetlen a vonatkozó történelmi tényeket itt és most csokorba gyűjteni a honfoglalástól Trianonon keresztül máig. A tényeket mi, erdélyiek nagy vonalakban ismerjük, Szanyi Tibor viszont – még ha netán olvasná is az Erdélyi Naplót – nem lenne hajlandó azokat elfogadni. Másrészt, ellentétben Markó Bélával, úgy vélem, nincs mindenkire szükség, aki magyarul beszél, mert tetszik ez a széplelkeknek vagy sem, a magyar nyelven beszélők közössége nem azonos a magyar nemzet közösségével. A legutóbbi idők közismert magyarellenes megnyilatkozásainak „szerzői” mellett nem tartoznak ebbe a közösségbe azok sem, akik a fogyasztói társadalom szánalmas végtermékeiként gyökértelenül bolyonganak a világban, kiestek a nemzet kulturális reprodukciós folyamataiból, a magyar folytonosságtudat, a magyar történelmi önkép fenntartásának láncolatából. A különbség, hogy ez utóbbiak esetében megfelelő kultúrpolitika alkalmazásával van remény a későbbi kooptálásra. Ezért harsogja minden nemzetellenes erő, hogy az államnak „világnézetileg semlegesnek kell lenni”. Ők nem nemzetben, hanem a fogyasztók masszájában, a lakossággá degradált népben hisznek, számukra az ország „nem haza, hanem telephely”. De azok sem mind magyarok, akik magyarnak mondják magukat. E kijelentés hallatán szokott megszólalni a szemforgató, farizeus, magát liberálisnak mondó kórus, és harsog kirekesztésről, rasszizmusról, xenofóbiáról. S akik közülük érvelnek is, megfogalmazzák azt a kérdést, amelyről vélhetőleg azt tartják, hogy megválaszolhatatlanságával őket igazolja: „No, és ki dönti el, hogy valóban magyar-e az, aki magát annak mondja?” Jellemzően az illetők maguk azok, akik a magyarellenes táborba sorakoznak fel politikai megnyilvánulásaikkal, vonalvezetésükkel, magyarellenes erőkkel szövetkezve. Ez az, amire nem szabad rámutatni.
Legyen az Csurka István, Lovas István, Jeszenszky Géza, Bogár László vagy Orbán Viktor – aki megfogalmazza, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, vagyis a nemzeti erők nem lehetnek ellenzékben saját hazájukban, vagy hogy a magát baloldalnak nevező politikai konglomerátum időnként ráront saját nemzetére – hatalmas ricsaj keletkezik a leleplezettek körében. Mert a balliberális tábor színházat játszik már a Kádár korszak óta, s mi lehetünk ebben a színházban nézők, még akár megválaszthatjuk a saját színészeinket is, csak a színház színház mivoltáról nem szabad szót ejtenünk. Boross Péter mutatott rá a kilencvenes évek közepén, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció tulajdonképpen leképezi a hajdani állampártot, hiszen az Aczél-vonalat az SZDSZ képviseli. Aki mégis rá mer mutatni e gigantikus megtévesztésre, vagy rá mer kérdezni arra, hogy ki írja a forgatókönyvet és a főszereplők monológjait, azt minden erővel a szalonképesség határán kívülre igyekeznek tolni.
Voltaképpen hálásak lehetünk a Szanyi-féléknek, akik őszinteségi rohamukban kimondják, amit e tábor képviselői valójában gondolnak. Ha Tamás Gáspár Miklós a sajtóban vagy Kende Péter az Antall-kormány által létrehozott, de valahogy az SZDSZ szellemi körébe átcsúszott – mellesleg Gyurcsányék által megszüntetett – Teleki László Magyarságkutató Intézet Bárdi Nándor által szervezett konferenciáján „republikánus nemzetről” beszél, ugyanazt teszi, mint Szanyi, csak csiszoltabban, s kevesebben hallják meg. Szanyi viszont kinyitja azok szemét is, akik azt magukra erőltetett fegyelemmel, a politikai korrektség mákonyától elbódítva csukva tartják, de megmaradt bennük a józan ítélőképesség minimuma.
Volt még néhány hasonló szellemű megnyilvánulás, amely nem kapott ekkora publicitást, de amelyet érdemes feleleveníteni. A kétezres évek elején az SZDSZ és az MSZP a szlovák oldalra állt, mikor Orbán Viktor meg merte említeni a nyíltan náci, s valóban rasszista Beneš-dekrétumok tarthatatlanságát. Eörsi Mátyás a státustörvény vitájának idején azt nyilatkozta a tévé nyilvánossága előtt, hogy „az SZDSZ nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni” a Kárpát-medencében. Horn Gábor elismerte, hogy neki sokkal fontosabb, mi történik az SZDSZ-szel, mint az, hogy mi történik az országgal. Bauer Tamás érveket adva a Kisantant politikai elitjének, burkolt irredentizmussal vádolta meg a státustörvény alapján Orbánékat, majd hosszú eszmefuttatásban igyekezett igazolni a trianoni békediktátum igazságosságát (!).
Értékelni kell ezeket a megnyilvánulásokat, mert közelebb hozzák nemzeti közösségünket a tisztánlátáshoz, és hozzásegítenek ahhoz, hogy a színészeket színészeknek, az álmagyarokat álmagyaroknak lássuk, s akként is kezeljük.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

2013. június 28.

Jön a „magyar tavasz”?
A kilencvenes évek derekán a Magyarok Világszövetsége és más civil szerezetek közreműködésével rendezték azt a nemzetstratégiai konferenciasorozatot, amelynek keretében egy sor ma is aktív politikus és gondolkodó fejtette ki meglátásait a magyar jövő kívánatos alakítási módozataival kapcsolatban. Jelen volt Tőkés László, Markó Béla, Németh Zsolt, Szőcs Géza, Gál Kinga, Pokol Béla, Lovas István és Tőkéczki László is, hogy csak néhányukat említsem. A talán legsikeresebb, legszervezettebb – sorrendben a második – konferenciának Székesfehérvár adott otthont 1995-ben, amelyen Sebestyén István, Svájcban élő gondolkodó az euroszkepticizmusról beszélt. Ekkortájt nemhogy az euroszkepticizmus, de még a globalizmus problematikája is csak elvétve foglalkoztatta a nemzetstratégia iránt érzékeny közönséget, így a legtöbben értetlenül hallgatták a látnoki előadót.
Mire az európai uniós csatlakozás elérhető közelségbe került, már más volt a helyzet. Ha kizárólag azt a tényt említjük, hogy a magyar gazdák uniós támogatásként az osztrák gazdák támogatásának negyedére számíthatnak, s ennek saját forrásból való kiegészítését megtiltották a magyar kormánynak, már evidens, hogy mi is volt itt a cél: nem a felzárkóztatás, hanem a különbségek megőrzése, távlatilag pedig a magyar termőföld felvásárlása minél alacsonyabb áron.
Veszélyes kritikák
Gyarmatnak kellettünk, nem partnernek. A gyarmattartók pedig évszázados szokás szerint ezúttal is megtalálták a maguk helytartó elitjét a „bennszülöttek” között. A magát baloldalnak nevező politikai-hatalmi bűnszövetség ugyanolyan engedelmesen és készségesen hajbókolt új urai előtt, mint tette azt nem sokkal korábban a szovjetek felé.
A nemzeti érdekérvényesítés magatartásirányító politikai kategóriaként, motivációs értékbázisként éppúgy nem volt jelen sem a nyilatkozataikban, sem a politikájukban, mint ahogy korábban sem. Sőt, hatalmas médiaerejükkel sikerült olyan közhangulatot kialakítaniuk, hogy aki az uniós csatlakozás valódi arcáról mert beszélni, szakmai érvei dacára könnyen a politikai szalonokon kívül, az állítólagos szélsőségesek között találhatta magát.
Orbán Viktort is kitámadták akkor, aki annyit mert leszögezni, hogy a hátrányok és az előnyök között az előnyök nyomnak szerinte többet a latban. A hátrányok puszta említése is csípte a hangadók szemét. A Panasz című kötetben szereplő Vádlók és vádlottak című írásában Szabó Dezső által oly érzékletesen bírált kötelező optimizmus – amely akkor is országvesztésbe torkollott – elevenedett meg a szemünk előtt. Nemcsak a ballib rétoroktól hallhattunk hamis hozsannázó szólamokat az unió nagyszerűségéről és a magyar történelmi célok beteljesüléséről, de ugyanazt a nótát fújta teli tüdőből az MDF-es Dávid Ibolya is.
Rejtett kamerák
Az unió valódi természetével a 2010-es választási győzelem után ismerkedhetett meg a magyarság. Az Európai Parlamentben valóságos gyűlöletszeánszokat rendeztek a magyar médiatörvény és a magyar alkotmány kapcsán, úgy, hogy a hozzászólók többsége a legalapvetőbb tényekkel sem volt tisztában. Most a Tavares-jelentéssel revolvereznek, a néppárti Viviane Reding pedig szinte napi rendszerességgel támadja Magyarországot, s attól sem riad vissza, hogy új, az uniós szerződés aláírásakor még értelemszerűen nem létező „közbülső” szankciók megalkotását, és Magyarországgal szembeni foganatosítását javasolja. Mi több, a Magyar Nemzet című napilap információi szerint ugyanez a személy a globalista világhatalom egyik félhivatalos, a nyilvánosság kizárásával működő fórumán, a Bilderberg-csoport legutóbbi ülésén arról beszélt, hogy mindent megtesz a jövő évi magyar választások legitimitásának gyengítése érdekében, arra hivatkozva, hogy a választók legutóbb a szavazófülkékben sem merték kifejezni akaratukat. A Magyar Nemzetből azt is megtudhattuk, hogy az Európai Bizottság egyik, névtelenséget kérő olasz tisztségviselője szerint Reding a konferencia résztvevőinek kifejtette: már folytatott tervéről előzetes megbeszéléseket olyan magyarországi, nem kormányzati szervezetek képviselőivel, amelyek anyagi támogatásuk legnagyobb részét az Egyesült Államokból kapják. ők biztosították a bizottsági alelnököt arról, hogy olyan jelentéseket fognak kiadni, amelyek szerint akadtak, akik láttak a szavazófülkék fölé helyezett rejtett kamerákat.
Török forgatókönyv?
Ennyit hát az Európai Unióról, amelyről sokan azt remélték, hogy a globalizmus elleni európai bástya lehet. Ehelyett az EU nem más, mint a globalista háttérhatalom által irányított népszínház. Ha valaki nem hajlandó a neki szánt szerepet eljátszani, azt első menetben körbeugatással, politikai nyomással, majd intézményesített szankciókkal próbálják megregulázni, utána meg jöhetnek a Reding által emlegetett, konkrétan még nem körvonalazott „közbülső eszközök”. Legvégső esetben pedig a kívülről irányított „magyar tavasz”, mert biztosan találnak majd a destabilizációra törekvő háttérerők valami tetszetős nevet a török forgatókönyv mentén zajló, kívülről szított belső lázadásra (lásd még a hasonló forgatókönyv alapján zajló „őszirózsás forradalmat”). Nemrégiben már Tamás Gáspár Miklós is arról nyilatkozott, hogy „békés forradalomra” van szükség, a magyar „demokrácia” már nem állítható vissza szavazati úton, Viviane Reding pedig már most azt tervezi, miként fogja hitelteleníteni a magyar választás eredményét. Természetesen a „demokrácia” nevében semmisítve meg a demokráciát. „Érted jöttünk, elvtárs, nem ellened” – nemdebár? Hogy Reding most tagad? Semmivel sem jelent többet, mint a napot az égről bármikor lehazudni kész leleplezett kommunista vezetők mosakodó nyilatkozatai.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. május 15.

Orbán Viktor csatafelhívása
Az elmúlt hétre két fontos miniszterelnöki beszéd is esett: a kormányfői székfoglaló, valamint a Fidesz–KDNP szövetség európai parlamenti kampánynyitója. Nemzetben gondolkodó embernek mindkettőt jó érzés volt hallgatni, még akkor is, ha él is bennünk a kétely, hogy a külső-belső szorítások kényszerében milyen mértékben sikerül majd megvalósítani a beszédben foglaltakat.
Szalonképesíteni a szalonképtelent
A kampánynyitó kifejezetten pozitív eleme, hogy nem próbálta meg eltagadni a legfőbb problémát: a Magyarországon tevékenykedő, gyarmatosításra törekvő háttérhatalommal paktáló, politikáját a végletekig kiszolgáló nemzetellenes erők létét. Vagyis szalonképesíteni a szalonképtelent – akár a szavazatmaximalizálás szándékával. Fontosabb a dolgok kimondása, mint néhány százalék. Arról nem is szólva, hogy bizonyos igazságok kimondása választási szempontból is szerencsés lehet, mert meglehet, hogy egy felesleges gesztus semmit nem hoz a velejéig nemzetellenes ellenoldalnak, onnan viszont demotiválhatja a saját tábort.
Nincs visszataszítóbb, mint a nemzeti jelző álcaként való használata, illetve a nemzetellenes erőket integráló hamis nemzeti egységszólam. Mielőtt 1918-ban Károlyi Mihályék megadták volna a kegyelemdöfést a történelmi Magyarországnak a hadsereg leszerelésével, a nemzeti függetlenség jelszavával „kampányoltak” és Nemzeti Tanácsnak nevezték magukat. Valódi elhivatottságukról semmi nem beszél hitelesebben, mint hogy vezetőjük előre megmondta: az országba betörőkkel szemben nem fognak fegyverrel védekezni, valósággal biztatva ellenségeinket, hogy nagyobbat harapjanak a történelemi Magyarországból. Érdemes felidézni a Károlyi Mihálynak tulajdonított szavakat: „Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország, amikor miniszterelnök lettem, elszakadt Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, amire köztársasági elnök leszek, és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állani az ország, mire király leszek.” Íme a „merjünk kicsik lenni” ideológia megalapozója. Károlyi Mihály leghűségesebb mai követője, Gyurcsány Ferenc is előszeretettel használja a nemzeti jelszavakat (lásd az Útközben címmel könyv formában megjelent politikai hitvallását), amikor épp nem arról beszél, hogy kormányra jutása esetén kevesebb Trianon emlékmű és székely kapu lesz az országban.
Tavares-asszociációk
Nagyon fontos leszögezni, hogy nem Orbán Viktor és a Fidesz választási fogása annak rögzítése, hogy az MSZP és csatolt részei, beleértve a történelem szemétdombjára került, önmagából kifordított MDF-et, a magyar érdek ellen léptek fel Európában, és nem csak a kormány ellen. ATavares-jelentésről mindenki tudhatja, hogy e dokumentumnak annyi köze van Európához és a hármas szellemi gyökérzetű, a keresztény értékrenden, római jogon a görög filozófián alapuló „európai gondolkodáshoz”, mint az Eurovíziós Dalfesztivált botrányos módon megnyerő szakállas álhölgynek. A sokat emlegetett dokumentum álliberális, a klasszikus, John Locke, John Sturart Mill vagy Alexis de Tocqueville által képviselt liberalizmussal köszönőviszonyban nem levő „létező baloldal” kívánságlistája, érdemi mondanivaló nélkül maradt ideológia követőinek szellemi perverziója. Örvendetes, hogy Orbán Viktor is rámutatott arra, hogy a Tavares-jelentést tollba mondó „álmagyar” politikusokat nem kell Európába küldeni, mert ott továbbra is a magyarság jogos önvédelmi törekvései ellen fognak tevékenykedni. Egyikük-másikuk – például Gyurcsány Ferenc, az álmagyar álbaloldal tényleges ideológiai vezére – ki is nyilvánította, hogy az Egyesült Európai Államok híve, ami nem mindenkiben szólaltatja meg a vészcsengőt, hiszen legtöbbek elsődleges asszociációja a sztárolt Amerikai Egyesült Államok. Miközben mit is jelent az euroföderalizmus a valóságban? Azt, hogy a maradék magyar szuverenitás is feloldódna, hogy még kevesebb eszközünk maradna az önálló magyar érdekek érvényesítésére. Miközben minden, nemzetben gondolkodó, alapszinten informált ember tudhatja: a magyar nemzeti cél a függetlenedés Brüsszeltől, a magyar szuverenitás szélesítése, ha úgy tetszik, a magyar autonómia kiteljesítése.
Az erdélyi magyarság sorsalakulásával való párhuzam kézenfekvő. A cél az Erdélyt gyarmatosító román fővárostól, Bukaresttől való minél nagyobb fokú függetlenedés. Brüsszel és Bukarest célja – a gazdasági kizsákmányoláson túl – egyaránt a homogenizáció. Míg Brüsszel alapvetően keresztény- és nemzetellenes, és általában nemzeti hagyományoknak üzen hadat, Bukarest a román etnosoviniszta nacionalizmust igyekszik lenyomni valamennyi, uralma alatt élő állampolgár torkán, korra, nemre, vallásra, etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül.
A második magyar igazság
Persze a centrális erőtér irányelvének megfelelően „kötelező módon” kellett ütni egyet Orbán Viktornak a másik oldalra is. „Ne engedjük Brüsszelbe azokat sem, akik fejjel mennének a falnak, akik azt mondják, hogy Magyarország helye nem Európában van” – fogalmazott. Kérdés: ennek mi az értelme? A gesztus inkább a magyar választóközönségnek szólt, de mivel nem került részletezésre, vélhetően nem jelzi előre a nemzeti radikális erők elleni offenzívát. Remélni lehet, hogy a Fidesz az EP-kampányban is olyan „erélytelen” lesz a Jobbikkal szemben, mint a parlamenti kampányban. S ez nagyon jól van így.
Amikor olvashattuk nemrégiben a világhálón, hogy Lendvai Ildikó szerint pecsét került a Jobbik és a Fidesz szövetségére, mi más juthatott az ember eszébe, mint Lovas Istvánnak az első Orbán-kormány ideje alatt megfogalmazott jótanácsa, hogy a jobboldal tegye meg mindazt, amivel a baloldal meggyanúsítja. Épp erre lenne szükség: háttéregyeztetésre, színfalak mögött összekacsintásra, a nyílt színen pedig ilyenszerű, nem megsemmisítő, nem eltúlzott bírálatra. Nehéz megítélni, hogy erre milyen esély van, alapszinten igen sok frusztráció gyülemlett fel mindkét táborban. Egyik oldalon a gyurcsány-orbánozás, másik oldalon a gárda semlegesítése, az „egyenruhás bűnözés nonszensze”, a Jobbiknak idegen erők kreatúrájaként való bemutatása alapszinten reális gyűlöletet szült.
Az elitnek azonban akkor is az a felelőssége, hogy a nemzeti érdekek terén együttműködjön, s hogy a pártérdek ne írja felül a magyar érdekeket. Erre most mutatkozik némi esély. Mint ahogy arra is, amit Orbán Viktor beszédében előrevetített: „Tudjátok, három a magyar igazság. Most jön a második.” A harmadik nyilván az ősszel esedékes önkormányzati választás, amelyen a nemzeti oldalnak ismét csak jó esélye van a győzelemre és megerősödésre.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. október 28.

A sajtó válságáról
Nagyon úgy tűnik, hogy a sajtóban dolgozó kémek és ügynökök (ön)lelepleződésének évét éljük, és ezekből feketén-fehéren kiderül: nemcsak a posztkommunista országokban – mint például Románia –, hanem a stabil demokráciákban is beszerveztek-beszerveznek újságírókat a szolgálatok.
Ezeken a hasábokon már írtam a legnépszerűbb román televíziós újságíró, Robert Turcescu önleleplezéséről: a bukaresti kolléga évekig a román katonai hírszerzés fedett tisztje volt. Lapunk hétvégi Magazinjában jelent meg egy cikk a Cotidianul újságírójának, Daniel Befunak a beszervezési kísérletéről: a hírhedt Securitate jogutódjának is tekinthető SRI próbálta őt beszervezni alig öt évvel ezelőtt, miközben Romániában törvény tiltja a sajtóban dolgozók – és mellettük a politikai pártok tagjai, valamint az ügyészségen dolgozók – beszervezését.
Sejtettük, de eddig nem volt rá közvetlen bizonyíték, hogy a szolgálatok nemcsak a régiónkban aktívak, hanem azokban az országokban is, ahol a demokráciának jóval stabilabb hagyományai vannak, mint errefelé. Idén szeptemberben jelent meg Németországban a Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori külpolitikai szerkesztőjének, Udo Ulfkottének a könyve, amely egy csapásra az eladási listák élére katapultálta magát, mégsem lehet recenziókat olvasni róla a német sajtóban. A Megvásárolt újságírók – Miként irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a nagytőke a német tömegmédiát? című kötetről magam is csak Lovas István kollégám Facebook-oldalán olvastam, aztán szombaton mi is interjút közöltünk a német zsurnalisztával, és beszélgetett vele a Hetek című hetilap is.
Udo Ulfkotte tizenhét esztendeig volt a híres és mértékadó FAZ szerkesztője, egy ideig haditudósítója is a Közel-Keleten. Olvasói nem, de a főnökei tisztában voltak azzal, hogy újságírói pályájának kezdetétől fogva kapcsolatban van a német hírszerzéssel. Elmondta beszervezése körülményeit is. Még diák volt a Freiburgi Egyetemen, amikor a nyári szünetben meghívták egy kurzusra a Kelet és a Nyugat konfliktusáról. Ideális feltételeket kínáltak egy anyagiakkal nem túl jól eleresztett diáknak: ingyenes program, a szállodát is fizetik, napidíjat, sőt a végén még 150 márkát is adnak annak, aki a kurzust elvégzi. Akkor még nem tudta, hogy a vendéglátók a német titkosszolgálat munkatársai voltak, akik a két hét alatt alaposan felmérték a diákokat, és a tehetségeseknek a kurzus végén együttműködést ajánlottak. A Szövetségi Hírszerző Szolgálattal (BND) való kapcsolat igen gyümölcsözőnek bizonyult, számos előnyt biztosított a fiatal újságírónak: külföldi utakat, exkluzív interjúk lehetőségét, gyors szakmai előmenetelt. A történet legmegdöbbentőbb eleme nem is ez, hanem a tény: az Udo Ulfkotte név alatt a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent cikkek egy részét nem a szerző, hanem maga a német titkosszolgálat írta. A megbízásnak van egy másik elgondolkodtató oldala is: néha megmondták neki, miről nem szabad egyetlen sornak sem megjelennie.
A német zsurnaliszta szerint a titkosszolgálat nem kémkedést várt el tőle, hanem nyílt propagandát. „Nagyon szégyellem azt, amit a nagyra becsült Frankfurter Allgemeine szerkesztőségében munkaként végeztem. Szégyellem magam érte. Akiknek dolgoztam, mindvégig tudták, mit csinálok. Az igazságnak pedig napvilágra kell kerülnie” – fogalmazott lapunkban. Ő ugyan nem Magyarország-szakértő, de az az érzése, hogy az országunk elleni médiatámadások nagy része a hozzá hasonlóan megvásárolt kollégáinak tollából származik, akik megrendelésre írják a cikkeiket. A lehetséges megrendelőkről szólva Sorost, a Bilderberg-csoport tagjait, a David Rockefeller által alapított Trilaterális Bizottságot és egyéb transzatlanti szervezeteket említette meg. Könyvébe egyébként Ulfkotte táblázatokat is szerkesztett, hogy megmutassa, Németország legnagyobb médiumainak vezetői és elit újságírói név szerint mely lobbiszervezetek tagjai vagy mely szolgálatokhoz vannak bekötve. Arról is beszél, hogy a „független” közszolgálati ZDF televízióban majdnem minden szerkesztőnek párttagkönyve van. Mindezek után érthető a német média hallgatása a bestsellerről – Udo szerint egyébként a német sajtóban megjelenő anyagokra a legnagyobb befolyást a hazai titkosszolgálat mellett az Egyesült Államok és Izrael gyakorolja.
Sokszor írtam arról: jó lenne tudni, hogy a hazai sajtóban ki kinek dolgozik még a saját munkahelyén túl. És itt az idő arról is beszélni, hogy sokat utazó újságíróként valószínűleg magam is felkeltettem több szervezet és szolgálat figyelmét. Főleg az első észak-koreai utam után szaporodtak meg az ebédmeghívások, amikor többen árultak el az átlagosnál élénkebb érdeklődést az általam látottak-fényképezettek iránt. Ilyenkor persze nem úgy kezdődik a megkeresés, hogy „Jó napot kívánok, mi vagyunk a titkosszolgálat”, hanem egy udvarias hívással, vagy levélben azt javasolják, találkozzunk egy kávé vagy kellemes ebéd mellett és beszélgessünk, mindkettőnk hasznára. Egy újságíró a forrásoktól kapott információkból él, ezért öngyilkos módszer minden meghívást lemondani – soha nem tudni, miből lesz a következő nagy sztori. Sokat gondolkodtam, hogyan lehet kibújni a nyilvánvaló beszervezési kísérletek alól – én azt a megoldást választottam, hogy mindenkinek örömmel átadom az útjaimról megjelent újságcikkek fénymásolatát (ez egyébként is megvan már nekik), de az út során készült többi felvételt-jegyzetet nem.
A másik dilemmahelyzet a külföldi utakra való meghívások elfogadása vagy elutasítása. A meghívó nyilván akar valamit, ugyanakkor a magyar sajtó jelenlegi anyagi helyzetében a külföldi utak lehetőségei beszűkültek – a lapok nem tudják, nem akarják kifizetni a magas költségeket. Ilyenkor marad az ember belső erkölcsi tartása: megpróbál kiegyensúlyozottan írni annak az árán is, hogy többet legfeljebb nem hívják meg. Arra is volt példa, hogy alapos háttéranyagokat kaptam követségi munkatársaktól más, velük konfliktusban álló országok lejáratására – ezek nagy része alaposan dokumentált, tényeket tartalmazó dosszié volt, mégsem született cikk belőle. Ugyanakkor nem lehet minden kapcsolatot felszámolni sem, mert néha valóban érdekes, a világ sorsát előremozdító írások születhetnek azokból az anyagokból, amelyre valaki szándékosan hívja fel a figyelmemet. És akkor még nem beszéltünk a politikusok által szállított dossziékról egymás lejáratására (nekem személy szerint nagy szerencsém, hogy igen ritkán foglalkozom belpolitikával), az üzleti érdekből megfogalmazott cikkekről és a sajtóban is eluralkodott korrupció más válfajairól. Ne gondoljuk, hogy csak a politikai újságírás fertőződött meg: a megvásárolt bulvárcikkektől a manipulált gazdasági sajtón át egészen a sportig bezárólag minden területen nagy a baj – jó szívvel már azt sem merném állítani, hogy a horoszkópban és a keresztrejtvényekben biztosan nem találnak hátsó szándékot.
Mindezek tükrében egyértelmű, hogy a legkiszolgáltatottabb helyzetben az olvasó van, aki a legtöbb esetben fizet egy adott sajtótermékért. Jóindulatával, jogos tájékozódási szándékával alaposan visszaélve manipulációt adnak a pénzéért, de ezt alapos, tényfeltáró, „független” írásnak álcázzák. Amikor a példányszámok zuhanásán, a nyomtatott sajtó szűkülésén sóhajtozunk, a saját magunk által okozott hitelvesztést sem árt belekalkulálni.
Lukács Csaba
Magyar Nemzet

2017. április 30.

Aláírásgyűjtések Erdélyben
A rendszerváltás után az anyaország szellemi életében a balliberális világnézet, a kozmopolitizmus, a nemzetellenesség szinte egyeduralkodó volt. A Kornis Mihály által emlegetett ötezer értelmiségi, akivel szemben nem lehetett politikát csinálni, akik megmondták, hogy ki a náci, és ki a demokrata, hosszú időn keresztül egyszerre rendelkezett hermeneutikai hatalommal (ők határozták meg a szavak értelmét), a politikai tabukijelölés hatalmával és bizony ők húzták meg a szalonképesség határait is.
Ha valaki ezeket a határokat átlépte, nem ritkán országos hajszát is indítottak ellene. Ennek csúcsa volt a Csurka István elleni hajtóvadászat, melynek legemlékezetesebb pillanatában Kerényi Imre, akkor még az SZDSZ szekértolójaként azt javasolta, hogy az írót őrületbe kell kergetni a lelki terror eszközeivel. E társaság, amikor nagyon határozottnak és ellenállhatatlannak akart látszani, nekifogott aláírásokat gyűjteni különböző ügyekben. Hatalmának leáldozása után is megmaradt bennük az önlistázásra való hajlam. Legabszurdabb talán a zámolyi cigányok melletti aláírásgyűjtésük volt.
Erdélyben ismereteim szerint az első „magyar belpolitikai”, „fesztív” aláírásgyűjtésre a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadását követően került sor eszmeileg azonos körben. A lényeges különbség az, hogy Erdélyben soha nem voltak ezek az erők meghatározóak, bár tény, hogy sajnálatos módon nő a befolyásuk ahelyett, hogy csökkenne.
A balliberális értelmiség nem tudta elfogadni, hogy az RMDSZ politikáját a továbbiakban elvi síkon az autonómia és a belső önrendelkezés gondolata fogja meghatározni. Kiáltványukban egy sor testetlen és alaptalan vádat fogalmaztak meg az RMDSZ vezetésével szemben, nyilvánvaló módon nem a nyilatkozat elfogadását ellenző, de a csoportnyomás hatására végül megszavazó Domokos Gézát értve ezalatt, hanem a radikális fősodort, akiket Cs.Gyímesi Éva az egyik írásában nevesített is, a Tőkés László, Szőcs Géza, Csapó József, Patrubány Miklós, Borbély Imre ötösfogatra gondolt, de nyilván ide értette mindazokat, akik az autonómiagondolat elfogadtatásában élen jártak az elnökségen és a Küldöttek Országos Tanácsán belül. (Mindenképpen meg kell említeni Toró T. Tibor nevét, aki már akkor elnökségi tag volt, de Kolumbán Gábor volt alelnök is inkább ehhez a csapathoz tartozott.)
A liberálisok szabályos sajtó-össztüzet zúdítottak az autonomistákra, melynek hangulati aláfestését szolgálta az említett aláírásgyűjtő akció. A szöveg populista hangvétele és mondvacsináltsága* a magyarországi Demokratikus Chartát idézte.
Bevezető szövege mintegy összefoglalását adja mindazon gyanúsítgatásnak és vádaskodásnak, amit az akció szereplői tanulmányaikban részletesen kifejtettek: “az RMDSZ vezetőség egy részének”(...) nincs áttekinthető irányvonala, döntéseit rögtönzés jellemzi. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem támaszkodik a valóság alapos ismeretére, nem veszi figyelembe a romániai magyarok összes rétegeinek és csoportjainak mindennapi érdekeit, nem számol a romániai társadalom politikai éretlenségével. Sőt, inkább úgy tűnik, a közéleti kultúra hiányát arra használja fel, hogy politikai akaratát - akár a társadalom valós érdekeinek rovására - minden áron érvényesítse. Gondjaink egészét átfogó hiteles érdekvédelmet elhanyagolva, a mai vezetés egy része az RMDSZ-t saját homályos politikai ambícióinak eszközévé próbálja tenni. (...) a közelgő kongresszust a vezetőség szóban forgó része nem közös problémáink megvitatására, hanem arra kívánja felhasználni, hogy a maga számára végképp megtisztítsa a terepet mindazoktól, akik útjában állnak átláthatatlan politikai elképzeléseinek.”
Holott a valóság mindennek ellenkezője volt. Akikre ők céloztak, azoknak volt igazán átgondolt és áttekinthető irányvonala, azok folytattak következetes, értékelveken alapuló politikát. Ők álltak két lábbal a földön, ismerték az ellenfelet, indultak ki a realitásból, ők képviselték az erdélyi magyar társadalom valós érdekeit, a kongresszust, pedig, mint azt egyébként a történelem igazolta, nem pozíciószerzésre kívánták felhasználni. Jelöltjük, Tőkés László vissza is lépett, átadva a terepet Markó Bélának, abban bízva, hogy így megteremtik a közös bizalom alapját, s együtt építhetik majd az autonómiát.
Lovas Istvánnak egyik vesszőparipája, hogy mindent meg kellene tenni, amivel az ellenfél megvádol minket. Ezesetben is ez juthat eszünkbe. Lehet, hogy ezt kellett volna tenni: megtisztítani a terepet a román hatalom beépített embereitől, a gyáváktól, a megvásároltaktól az asszimiláltakról. De az autonomisták idealisták voltak, abból indultak ki, hogy a másik oldal emberei is partnerek a közös nemzetépítésben és méltányolják a példás önmegtartóztatást. Nem kellett sokat várni a csalódásra, a labancok már az első Szövetségi Képviselők Tanácsa gyűlésen felrúgták azt a belső egyezséget, miszerint a vezető pozíciók betöltésekor a két szárny hatalmi egyensúlyát fogják figyelembe venni, és saját jelöltjüket ültették a testület elnöki székébe. De nem ez volt a fő probléma, hanem az, hogy nem képviselték az autonómiát, hogy Neptunban besegítettek a román hatalom imázs-ápolásába, hogy támadást indítottak Tőkés László ellen Nagy Benedekkel az élen, hogy nem tették meg az autonómia irányában azokat az önépítő lépéseket, melyek nem ütköztek a román közjogi szabályozásba (nemzeti kataszter, belső választások, autonómia-statútumok).
A nyilatkozatot bő tucatnyian szignálták, köztük Bányai Péter, Cs. Gyimesi Éva, Fey László, Eckstein Kovács Péter és Magyar Nándor László (ők ketten egyébként megszavazták a Kolozsvári Nyilatkozatot!), Szilágyi N. Sándor. Végül nem tudhattuk meg hány aláírást sikerült összegyűjtsenek, a szóbeszéd szerint azért, mert annyira kevés szignó került irományuk alá, hogy kellemetlen lett volna azzal a nyilvánosság elé állni.
Aláírásgyűjtés György Attila ellen és mellette
A magyarországi liberális hisztisek aláírásgyűjtését idézte az az eset is, amikor a magyarországi balliberális oldal bensőséges kapcsolatot ápoló nagyváradi RMDSZ-szervezet meghívta Demszky Gábort előadást tartani s egy helyi aktivista nem férkőzvén közel Demszkyhez, a szervezőt köpte le. 2005-öt írtunk még igen közel volt a 2004-es népszavazás, melynek alkalmával, az MSZP és az SZDSZ a határon kívül élő magyarok ellen uszított. Finoman szólva egyik párt sem volt népszerű akkortájt tájainkon. (Ma sem népszerűek.)
Az ügyben György Attila, jeles székely-csángó író, szerkesztő, publicista írt egy őszinte hangú szöveget a nemzetellenes politika képviselőiről.
György Attila azon ütközött meg joggal, hogy „akad épeszű erdélyi – na jó, partiumi – ember, aki képes meghívni ezt a politikai szellemlovagot, aki úgy érzi, ez hiányzott a mi életünkből igazán.” A köpködéssel kapcsolatban pedig így nyilatkozott: „Nos, a köpködést nem tartom úri gesztusnak, de azért meg kell mondanom, ez esetben kifejezetten érthető, sőt helyeslendő a nagyváradi srác gesztusa, aki leköpte Demszky beszélgetőpartnerét.”
Érdemes lenne a teljes írást újraközölni, de az egyensúlytalanná tenné az elemzést, szorítkozzunk még egy idézetre. „Egyébként meg tanulságos ellátogatni az SZDSZ (– már a puszta szó leírása is némi heveny rosszullétet okoz –) honlapjára. Nem föltétlenül mazochizmusból, hanem azért is, hadd lássuk meg, mennyire tisztelik e derék emberek a másságot, mennyire toleránsak, nyitottak. Van ott egy tanulságos közvélemény-kutatás. E sorok írásakor például, kedd délben, a magyar liberális párt honlapján, úgy tűnik, olvasóinak 91%-a szerint a cigányoknak vérében van a bűnözés, 82% szerint a drogosokat börtönbe kell zárni, 81%-uk határrevíziót szeretne (Istenem, túl szép, hogy igaz legyen!), sőt 21% szerint az asszonyt is nyugodtan lehet verni. Többet nem is szemelgetek innen, ha komolyan gondolná ezt a törpepárt, komolyan mondom, szinte már szimpatikusak lennének. De persze nem, a magyar liberálisokat egyetlen dolog tartja össze, na persze a lopott szajrén kívül: ez pedig a magyarság gyűlölete. Mindennek gyűlölete, ami magyar, ami méltóságteljes, ami szent, ami hagyományos. Ebbe a gyűlöletbe fognak belepusztulni. Előbb-utóbb. Remélem előbb, mint utóbb, mert azért nekünk sincs túl sok időnk.” Kemény szavak, de nehéz velük vitatkozni.
Nem meglepő, hogy az erdélyi balliberálisok elérkezettnek látták az időt egy kis hangulatkeltésre, aláírásgyűjtést indítottak György Attila valamint az írásnak teret adó főszerkesztő, Kozán István ellen.
Válaszképpen, jómagam indítottam egy ellenaláírás-gyűjtést György Attila mellett, részben azért, mert ez így volt korrekt, igazságos, és ez következett György Attilával akkor már tíz éve ápolt barátságunkból, részben azért, mert elfogadhatatlannak tartottam, hogy a történelmi hátterű erdélyi tolerancia-kultúrából egyesek a kozmopolitizmus és a nemzetellenesség szalonképességét vezessék le.
Hadd idézzek ebből is, annak ellenére, hogy az önidézet alapesetben kerülendő: „Nemzet és demokrácia – két elválaszthatatlan fogalom. A klasszikus liberalizmus volt az, mely e kettőnek a történelmi egységét megteremtette. Nem véletlen, hogy sokakban megütközést keltett, amikor a rendszerváltás után a magát liberálisnak mondó párt, a Szabad Demokraták Szövetsége és annak média-holdudvara egyre több megnyilvánulása ütközött nyilvánvaló módon a nemzeti érdekekbe.
Mert nemzeti érdek a magyarság lelki, szellemi és gazdasági erejének, lélekszámának gyarapítása, a véderő fenntartása és erősítése, a határokon átívelő közös nemzetstratégia megfogalmazása.
Mit tett ehhez képest az SZDSZ és médiabirodalma?
Nevetségessé próbálta tenni azokat, akik már évtizedekkel ezelőtt a mára már aggasztóvá vált népességfogyásról beszéltek. Szabályos hadjáratot indított a magyarság szent jelképei és szimbólumai ellen. A Szent Korona micisapka vagy tökfödő az ő víziójukban, Szent István jobbja „tetemcafat”, a magyarság „bűnös nemzet”, „utolsó csatlós”, a magyar történelem „téves döntések terepe”, a turul „dülledt szemű tojószárnyas”, Jézus „zsidó fattyú” az Árpád ház zászlaja pedig „nyilas” jelkép.
Gazdasági síkon támogatta a magyar nemzeti vagyon elkótyavetyélését, idegen kézbe juttatását.
A katonapolitika területén szellemi elődjéhez, Károlyi Mihályhoz hasonlóan a szinte teljes leszerelést támogatta.
A nemzeti integrációt és a Kárpát-medencei szintű magyar nemzetstratégia megfogalmazását pedig ott torpedózta meg, ahol tudta: előbb az önfeladó alapszerződések megkötését szorgalmazta a határon túli magyar nemzetrészek explicit tiltakozása ellenére, ellene szavazott a státustörvénynek, mely minden hibája ellenére az első olyan jogszabály volt, mely végre jogi kapcsolatot teremtett az idegen uralom alá kényszerített magyarok és az anyaország között, majd szemérmetlenül, gátlástalanul és hazugságot hazugságra halmozva kampányolt a magyar állampolgárság kiterjesztése ellen. Az SZDSZ, mint párt fokozatosan elvesztette politikai támogatottságát, de időközben sikerült az 1990-ben még teli szájjal mocskolt MSZP-t a maga oldalára állítania és a maga képére formálnia a nemzetellenesség tekintetében.”
Bár a Transindex kiértékelése szerint főként magyarországiak írták alá az idézett szöveget, a helyzet az, hogy erdélyi aláírók is voltak annyian, mint a másik oldalon (köztük nem kevés jeles közéleti szereplő), s mellettük még szép számú anyaországi, úgyhogy amennyiben elfogadjuk a Szabó Dezső-i elvet, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”, akkor ezt a meccset sikerült megnyerni.
Aláírásgyűjtés Erdélyben a CEU mellett
A minap a Soros egyetemmel kapcsolatban kezdett az „akadémiai szféra” aláírásgyűjtésbe. Sajnos a szöveget aláírták olyan oktatók is, akik a nemzeti oldalhoz, konkrétan az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz köthetőek. Nem kívánom őket nevesíteni, mert nem pellengérre állításuk a célom.
Betudom lépésüket a csoportnyomásnak illetve annak, hogy vélhetően nem fogták fel az ügynek a politikai dimenzióját. Nem elképzelhetetlen, hogy a nemzetben gondolkodó oktatók egy része is érzékenyebbé válik szakmaiságnak nevezett kérdésekre. Például arra, hogy a CEU milyen tudományos fokozatokkal bíró oktatókat vonz Budapestre, hogy milyen színvonalas könyvtára van, stb. s azt pedig mellékesnek érzik, ha egyáltalán érzik, hogy ez az intézmény egy kozmopolita libertinus agymosoda.
Az ellene való fellépés pedig bátor gesztus a kormány részéről.
Mint ahogy azt sem érzik tán, hogy felülről nézve ez egy Soros - Orbán meccs, melyben egy nemzetben gondolkodó ember soha nem állhat Soros oldalára. Még akkor sem, ha Erdélyben talán azért is, mert Sorosnak a nemzeti érzést aláaknázó tevékenysége kevésbé ismert, s mert a magyarok esküdt ellensége, Corneliu Vadim Tudor is támadta, a mágnás neve nem cseng annyira rosszul, mint Magyarországon.
Ha csak azt nézzük, hogy Európának a muszlim betolakodókkal való elárasztását teljes mellszélességgel, egyértelmű nyilatkozatok sorozatával és pénzzel támogatja, az éppen elég, hogy felismerjük benne kontinensünk több évezredes kultúrájának esküdt ellenségét. Aligha szükséges hosszan érvelni amellett, hogy az európai kultúra a nemzetek kultúrájának összessége, hogy a nemzeti kultúra volt a táptalaja mindannak a csodának, ami Európában megszületett. Ez ellen irányul a migránstömeg Európába való importálása.
Takaró Mihálynak van egy remek metaforája erre: mennyire nem mindegy, hogy van egy kosár gyümölcsünk vagy egy nagy adag gyümölcsturmixunk. A metaforát tovább lehet gondolni, a gyümölcsöknek a magjából újabb növény sarjad, ami újra gyümölcsöt terem, míg a turmixból nem lesz újabb élet.
Az eset kapcsán érdemes kitérni a Jobbik gyászos szereplésére is. Hadd emeljük ki előre Toroczkai László alelnököt üdítő kivételként, a pártvezetésből az egyedülit, aki az utóbbi időben a hajdani Jobbik értékelvűségének jegyében teszi nyilatkozatait. Ő figyelmeztetett arra is, hogy a Jobbik és a Fidesz testvérharcából a balliberális oldal kerülhet ki nevető harmadikként. Külön értékelendő az is, hogy miközben az elnök, Vona Gábor minden lehetséges alkalommal nekitámad a Fidesznek, a kormánynak és a kormányfőnek, alelnöke egyértelműen méltatta a kormány migránspolitikáját. Toroczkai volt, aki a CEU-ügyben is köntörfalazásmentesen leszögezte, hogy rendszerváltozás csak úgy lehet, ha Soros minden csápját levágjuk, a méregkeverő egyetemét és agymosó médiumait éppúgy, mint a törvénytelen és erőszakos migrációt segítő szervezeteit.”
Mi sem lenne természetesebb, mint az, hogy egy olyan kérdésben, melyben a nemzetépítő erők pozíciója eleve kijelölt, a Jobbik legalább csendben maradjon.
Abban is volt némi cinizmus, hogy a Sapientia-t emlegeti a Jobbik a CEU kapcsán, nehogy a kormány mellé álljon, az viszont, hogy a párt első számú hírportálja kárörvendően tudósítson arról, hogy Orbán vélhetően elszámította magát az ügyben, amikor segítséget remélt Donald Trumptól, annak egyik fő ellenfelével, Soros Györggyel folytatott vitájában, nos, ez azt jelzi, hogy a párt teljesen kifordult önmagából.
Mindezt csak tetézte az, hogy a Jobbik nem szavazta meg a „Lex CEU”-t. Akkor azt hihettük, hogy nincs lejjebb. De mint kiderült, van: a Jobbik beállt a balliberális oldal mellé a szóban forgó törvény alkotmánybíróság elé utasításának ügyében.
Amikor Soros György és Orbán Viktor között az utóbbi a fő ellenség, akkor ez már nem Pongrátz Gergely pártja.
Visszatérve az aláírásgyűjtés és az erdélyi liberálisok témájára: „csapataink harcban állnak”. A korszellem sajnos a talajvesztett, gyökértelen, kozmopolita konzumidiotizmusnak kedvez, de reménykedjünk abban, hogy miként a török hódoltság idején Erdély volt a magyar gondolkodás, a magyar szellem, a magyar kultúra fő átmentési területe, most sem győznek a nemzeti gondolat ellenségei, hogy szorongatott létünkben azok, akik nem adják fel, akik nem engednek az etnosoviniszta nyomásnak, akik megmaradnak magyarnak, azok a nihil közepén, a balliberális kozmopolita propaganda ellenére is a hagyományos értékek, a nemzeti – keresztény gondolatkör hívei és gyarapítói maradnak.
Akár gyűjtik az aláírást a nemzetellenségek Soros mellett, akár nem.
* A mondvacsináltság alatt azt értem, hogy olyasmit követelnek nagy hangon, ami eleve adott vagy olyasmit, ami, bár jól hangzik, de megfosztva pejoratív fogalmazási forma-meghatározottságától, abszurd követeléssé válik. Helyszűke miatt csak pár illusztratív példát idéznék a szövegből: “ha tudod: sorsunk a Te szavadtól is függ, ha nem, akarod, hogy egy szűk kör kisajátítsa a döntés jogát, (...) ha azt akarod, hogy pártod ne legyen Tőled Idegen hatalom (...) ne félj kimondani és aláírásoddal itt igazolni mienkhez hasonló véleményedet!”
Borbély Zsolt Attila / Kapu (Budapest)

lapozás: 1-16