Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 30 találat lapozás: 1-30

Névmutató: Hruscsov, Nyikita Szergejevics

2003. szeptember 20.

Nagy Imre miniszterelnök és munkatársainak az 1956-os forradalom után történt Romániába hurcolása ügyében a magyarországi Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) ismét megszüntette a nyomozást; a feljelentő Deport- 56 a Legfőbb Ügyészséghez fordult - tartalmazzák a civil szervezet által az MTI-hez eljuttatott dokumentumok. A Deport- 56 feljelentése nyomán 2000 decemberében rendelt el első ízben a nyomozást az ORFK háborús bűntett alapos gyanúja miatt az 1956. nov. 4-ei szovjet megszállást követő deportálások, köztük Nagy Imre és munkatársai elhurcolása ügyében. Tavaly áprilisban az ORFK megszüntette a nyomozást azzal, hogy a korabeli politikai és történelmi helyzetben Nagy Imre és családtagjainak, közvetlen munkatársainak internálása a genfi egyezmény 42. cikke értelmében nem volt jogsértő. A történész szakértő bevonásával akkor elkészített rendőrségi határozat azt állapította meg Nagy Imre elhurcolásával kapcsolatban, hogy erről az akkori szovjet vezetés, elsősorban Hruscsov határozott. A magyar vezetés pedig az ország helyzetéből adódóan nem volt döntési helyzetben. A civil szervezet panasza nyomán a Fővárosi Főügyészség megállapította, hogy részben hiányos a rendőrségi határozat, és új eljárásra utasított. Ugyanakkor azt is megállapította, hogy az 56-os forradalom résztvevőinek lefegyverzése, elfogása a szovjet állami és pártvezetés döntése volt, a döntést hozó személyek pedig időközben meghaltak. A főügyészség határozata szerint az eljárás során megállapítható volt az is, hogy a forradalomban részt vevők elfogásában, letartóztatásában számos magyar állampolgár vett részt. Azonban személyazonosságukat a tanúként kihallgatott sértettek nem tudták megállapítani, és kijelentették, hogy nem is ismernék fel őket. Az új eljárásban az ORFK ismét megszüntette a nyomozást, amely hivatali visszaélés bűntettének gyanúja miatt ismeretlen tettes ellen folyt Nagy Imre és munkatársai, valamint családtagjaik Romániába internálása ügyében. /Ismét megszüntették a nyomozást Nagy Imre elhurcolása ügyében. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 20./

2005. július 31.

Az 1956-os forradalom leverése után az egész Kárpát-medencei magyarságot sújtotta a megtorlás. Lipcsey Ildikó az erdélyi magyarságot ért megtorlást foglalta össze, felsorolva a nagyobb pereket. Kolozsváron 1956 októberében új diákszövetséget alakítottak, erről tudomása volt a pártszervezetnek. Október 24-én azonban a diákszövetségi gyűlés természetszerűen átváltott a magyar forradalommal való szolidaritás gyűlésévé. Október 25-én letartóztatták a gyűlés három résztvevőjét, Balázs Imrét, Tirniván Arisztídet és Walter Frigyest. Az előző kettőre 7-7 évi fegyházra ítélték. November 17-én Várhegyi Istvánnal az élen letartóztatták a diákszövetség vezetőit, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt és Nagy Benedeket. Temesvárom 2500 diákot tartóztattak le, végül 30, többségében román diákot ítéltek 3 hónaptól 8 évig terjedő fegyházra. Bukarestben is megmozdultak a diákok. 1957 májusában Paul Goma írót a bukaresti diákok tervezett sztrájkja miatt elítélték. 1956-tal volt kapcsolatos a szász írók 1959-es brassói pere, Schönfeld aradi főrabbi pere, Piesch Miklós, Blumenthál Pál pere, Teodor Margineanu román katonatiszt pere, aki a magyarországihoz hasonló felkelést akart kirobbantani Romániában. A perek történetét csak részben tárták fel Romániában. Megközelítő adatok szerint a perek 35 ezer embert érintettek. 30 személyt kivégeztek. Kb. 40-50 ember a bántalmazásokban vesztette életét. 1957 a nagy letartóztatások időszaka volt, emiatt Szamosújváron, a 3000 férőhelyes börtönben 10 ezren raboskodtak. A politikai elítéltek 80 %-a magyar volt. Itt és Jilaván működtették a „megsemmisítő részleget”. A Bolyai Tudományegyetemen 20-30 ítélet született. Az egyházakat is támadták. Erdővidék és Homoród mente unitárius papságának fele került börtönbe, családtagjaikkal együtt „szervezkedés” és „ellenséges elemek támogatása” címen. A kolozsvári Protestáns Teológia unitárius karán 3 tanárt és 15 diákok ítéltek el. A Nyárád mentén szintén egyház emberek kerültek a vádlottak padjára. A Csíkszeredai Főgimnázium tanárát, Puskás Attilát és társait – tanárokat, diákokat, 11 főt – ítéltek el. Nagyváradon diákok megalakították a Szabadságra Vágó Ifjak Szövetségét /SZISZ/. Ebből nagy pert csináltak, 1981-ben folytak a letartóztatások. A 151 letartóztatottból 57 főt elítéltek. Sepsiszentgyörgyön diákok Székely Ifjak Társaság /SZIT/ néven alakítottak csoportot, őket 1958-ban tartóztatták le, 1959-ben az 50-60 elítéltet a hírhedt brailai nagyszigetre vitték. A kizárólag munkás fiatalok által alapított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége /EMISZ/ perben 1500 személy volt érintve, 76 ítélet született. A temesvári diákok perében 32-en szerepeltek. Szilágysomlyón 5 főt börtönöztek be, Szászrégenből 24 ember ellen indult eljárás. Kolozsváron az Illegális Kommunista Ellenes Szövetség /IKES/ 35 fiatalkorú rendszerellenes szervezkedés volt. A Kis-Küküllő menti szervezkedésnek 6 vádlottja volt. 1958-ban Bencze György református lelkész be nem jelentett vadászpuskája miatt terrorcselekményre való késztetés vádjával 20 év nehézbörtönt kapott. 1958 júliusában letartóztatták Fülöp G. Dénes református lelkészt, 11 évre ítélték, 1958 augusztusában Cseterki János lelkészt tartóztatták le, ugyanebben a hónapban Harai Pál brassói káplánt az EMISZ perben fel nem jelentés címén 10 évre ítélték. Ebben az évben további egyházi személyeket ítéltek el. Három nagy pert emelt ki Lipcsey Ildikó: a Szoboszlay és társai ügyét 1958. április-május hónapban tárgyalták. A vádirat szerint 1950-ben Keresztény Munkapárt néven szervezetet hoztak létre, hogy fegyveres lázadást készítsenek elő. A Szoboszlay-féle szervezkedés a többpártrendszer és a szocialista rendszer eltörlésének igényét hordozta magában. Magyarországgal szoros szövetségi rendszert akartak kialakítani. Az erdélyi kérdés megoldását a két ország államszövetségében látták. A szervezkedésnek román tagjai is voltak. A Szoboszlay-perben 200 személyt tartóztattak le, köztük lelkészeket, szerzeteseket, 57 főt ítéltel el, köztük tíz főt halálra, a kiszabott börtönévek száma:1300 év. A másik nagy per az érmihályfalvi csoport ügye. Vezetőjüket, Sass Kálmán református lelkészt 1958. február 19-én tartóztatták le. Az érmihályfalvi csoport ügyében 31 főt ítéltek el, ebből kettő halálos ítélet volt, amit Sass Kálmán református lelkészen kívül dr. Hollós István egykori hadbíró századoson végrehajtottak. A harmadik nagy ügy a „kilencek”, vagyis az ENSZ-memorandum megfogalmazóinak és terjesztőinek ügye, akik 1956-ban az erdélyi kérdés megoldását vetették fel. Három álláspont volt: 1. Márton Áron római katolikus püspök és Dobri János református teológiai tanár Erdély Magyarországhoz csatolását tartotta helyesnek. 2. Jordáky Lajos és Pásztay Géza a független Erdély gondolatát támogatták. 3. Dobai István, a református egyház világi gondnoka Erdély kettéosztásában és lakosságcserében gondolkodott. Mindannyian úgy látták, méltányos megoldást. A Dobai István által elkészített memorandumot az akkori erdélyi magyar társadalom szinte valamennyi képviselője ismerte és véleményezte, de ismerte Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Ravasz László, Illyés Gyula, Veres Péter és Sinka István is. A per során 16 személy ellen indult eljárás. 1957 márciusi letartóztatásuk után valamennyien fenntartották véleményüket. A per vádlottjaiból ketten a kínzásokba belehaltak, Dobait és Varga László tiszteletest életfogytiglanra, a többieket 25 és 5 év közötti börtönre ítélték. Dobait és hat társát a hazaárulóknak fenntartott börtönbe vitték, ahol a 400 elítéltből csak 40 maradt életben az elszenvedett kínzások, az éhezés és orvoshiány miatt. A Magyarország elleni szovjet katonai intervencióban Románia és Csehszlovákia készségesen részt vett volna, de Hruscsov erre nem tartott igényt. Azonban szovjet katonai egyenruhába öltöztetett román katonaság részt vett a szovjet intervencióban. A román titkosszolgálat – román szakemberek szerint – bekapcsolódott a magyar eseményekbe. Cristina Troncota történész, a hadtudományok doktora a román titkosszolgálatok történetével foglalkozó monográfiájában külön fejezetet szentelt ennek a kérdésnek. Ő is és mások is ketté választják a kérdést: a román titkosszolgálat beavatkozása a forradalom előtt és a beavatkozás a forradalom után. 1956 nyarától kezdődően a Securitate hamis osztrák, nyugat-német, francia és olasz útlevéllel ügynököket küldött Magyarországra, magyarul jól beszélő személyeket, akik a gyűjtött információkat Bukarestbe továbbították, onnan pedig a szovjet titkosrendőrség rendelkezésére bocsátották. 1956 november végi látogatása alkalmával Bodnaras felajánlotta segítségét az ÁVH újraszervezésére. Többszáz magyarul tudó szekuritate-alkalmazott érkezett Magyarországra, irányítójuk Einhorn Wilhem /Vilmos/ volt, aki fedéssel tartózkodott Budapesten, mint a román nagykövetség tanácsosa. Troncota irányt mutatott a román és magyar történészeknek, érdemes lenne ebben az irányban kutatni. /Lipcsey Ildikó: A forradalom hatása és következményei Erdélyben. = Erdélyi Magyarság (Budapest). 2005. július-szeptember/

2005. október 24.

Október 23-án Kolozsváron emlékműsor volt a Magyar Operában, a rendezvényt a Református Kollégium vegyes kara nyitotta meg. Laczkó V. Róbert színművész a Kolozsvár Társaság nevében köszöntötte az egybegyűlteket, majd színpadra szólította Vlacseszláv Szereda műfordítót, aki az 1956-os magyarországi forradalomnak a kremli visszhangjáról számolt be, tökéletes magyarsággal. Szereda elmondta: a szovjet vezetésnek 1956 őszén nem volt választási lehetősége: a magyarországi forradalom bukásra ítéltetett. A szovjet vezetés eleinte csapatainak kivonását tervezte, majd október 31-én Hruscsov a kínai kommunista vezetők sugallatára döntött a forradalom elfojtásáról. Ezt követően Dávid Gyula irodalomtörténész emlékezett a forradalom erdélyi kihatásaira. /Nagy-Hintós Diana: Emlékműsor a Kolozsvári Magyar Operában. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./

2007. október 27.

Baróton, az Erdővidék Múzeumban tartott előadást a forradalomról az 1956-os magyarországi és erdélyi események jó ismerője, Benkő Levente. A 20. kongresszuson Hruscsov nyilvánosságra hozott egy jelentést, amelyben nyíltan szólt Sztálin cselekedeteitől, a tömeges kivégzésekről, a Gulagról és az éhezés többmilliós áldozatáról. E jelentés hatására Magyarországon és Lengyelországban ún.,,olvadás” következett be, azaz néhány dologról nyíltan mertek beszélni az emberek. Az erdélyi magyarság körében is olyan kényesnek számító témákban indult párbeszéd, mint a magyar nyelvű oktatás, a kolozsvári magyar színház és opera helyzete. Ehhez az időszakhoz köthető, hogy Kolozsváron a mezőgazdasági egyetemen újraindult a magyar nyelvű képzés. Az ‘56-os események kutatásáért a Szabadság Hőse elnevezésű, tavaly nyert kitüntetését és oklevelét Benkő az 1970-ben mártírhalált vállaló Moyses Mártonnak a múzeumban kiállított zakójára tűzte. Tettét azzal magyarázta: ő semmit sem tett a forradalomért, mégis kitüntetést kapott, viszont az, aki kész volt akár az életét is áldozni, még késői elismerésben sem részesült. /Hecser László: Vihar után – vihar előtt. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 27./

2008. április 24.

Benkő Levente történészi pályájának új darabja Az őszinteség két napja – 1956. szeptember 29–30. című kötet. Alcíme – Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. Hruscsov XX. kongresszuson elmondott titkos, de kiszivárgó és Romániában is viharokat kavaró beszéde, valamint a begyűrűző lengyelországi és főként magyarországi események arra kényszerítették a román pártvezetést, hogy némi önvizsgálatot tartson, melynek Gheorghiu-Dej pártfőtitkár is bírálták, másfelől különféle értelmiségi találkozókon tesztelték a romániai és közöttük a magyar értelmiségieket is. Mindez a gondosan előkészített átveréssorozat részét, a most először publikált dokumentumokkal bizonyította ezt. /Bogdán László: Az átverések két napja. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 24./

2008. augusztus 5.

Életének kilencvenedik évében Moszkvában elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író /Kiszlovodszk, 1918. dec. 11. – Moszkva, 2008. augusztus 3./. A rosztovi egyetem matematika-fizika szakát és a moszkvai irodalmi főiskolát párhuzamosan végezte el, végül matematika- és csillagászat-tanár lett. 1941 októberében bevonult, a világháborúban tüzérként szolgált, többször kitüntették. Szabadidejében naplót vezetett és novellákat írt. A katonai elhárítás felfigyelt levelezésére, melyben Sztálint „bandavezérként” emlegette, s 1945-ben 8 év kényszermunkára ítélték. Szabadon bocsátása után még három évet kényszerlakhelyen kellett töltenie. 1956-ban rehabilitálták, s ismét tanár lett Rjazanyban. Kisregényét az Ivan Gyenyiszovics egy napját a Novij Mir című folyóirat 1962-ben közölte, ebben a saját élményei alapján mutatta be a lágerek rabjainak életét. Hruscsov 1964-es bukása után már nem közölték műveit a szovjet sajtóban, egyre élesebben támadták, zaklatták. A pokol tornácán és a Rákosztály című regényet szamizdatban, illetve nyugaton adta ki. 1967-ben nyílt levélben fordult az írószövetséghez, amelyben szót emelt a cenzúra eltörlése mellett és követelte az ellene indított hajsza leállítását. Válaszul az írószövetség 1969-ben kizárta tagjai közül a renitens írót, Szolzsenyicin pedig Szaharov és mások mellett tagja lett a szovjet polgárjogi mozgalomnak. 1970-ben Szolzsenyicinnek ítélték az irodalmi Nobel-díjat, de nem ment ki Stockholmba, mert félő volt, hogy nem engedik haza. 1971-ben külföldön jelent meg 1914 augusztusa című történelmi regénye, amely az orosz vereséggel végződő tannenbergi csatával foglalkozott, s feltárta a cárizmus hibáit, melyek az 1917-es forradalomhoz vezettek. 1973-ban Párizsban adták ki A Gulag szigetvilág első kötetét, ebben történetíróként és szociografikusként tárta fel a munkatáborok és börtönök rendszerét s az áldozatok szenvedéseit. Sajtókampány indult ellene, letartóztatták, 1974-ben hazaárulás vádjával elítélték, majd kiutasították az országból. Stockholmban ekkor vehette át a Nobel-díjat. Kiadta a Gulag 2. és 3. kötetét, majd 1980-ban további két esszét: A tölgy és a borjú a szovjet irodalmi életet mutatta be, A halálos veszedelem az amerikaiak téves Oroszország-képét elemezte. Folytatta történelmi sorozatát, a második rész 1916 októbere, a harmadik 1917 márciusa, a negyedik 1917 áprilisa címmel jelent meg, összefoglaló címe Vörös kerék lett. 1990-ben visszakapta állampolgárságát, 1994-ben hazatért. 1991-ben jelent meg Hogyan mentsük meg Oroszországot? című röpirata. 200 év együtt című, 2001-ben kiadott könyve az oroszok és zsidók együttélésével foglalkozott, különösen a népcsoport szerepével a szovjet ellenzéki mozgalmakban. Ezt írta magáról: „Irodalmi sorsom nem az én sorsom, hanem azoké a millióké, akik nem tudták már papírra kaparni, elsuttogni, elhörögni azt, ami a börtönben, a lágerben történt velük. ” /Elhunyt Szolzsenyicin, „a megkínzottak és meggyilkoltak képviselője” = Szabadság (Kolozsvár), aug. 5./

2009. május 29.

A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) 1956. február 14-25-e között Moszkvában lezajlott, XX. kongresszusa mérföldkőként vonult be a kommunizmus történetébe. Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak a kongresszus utolsó napján elhangzott, addig titkos jelentése feltárta a sztálini korszak egyik szakaszát és a volt diktátor törvénytelenségeit. A Hruscsov-jelentés távolról sem tárta fel a terrort, az összes törvénytelenséget, a szovjet befolyás alatt álló közép-kelet-európai államokban addig lezajlott kommunista terrort meg sem említette, mégis hatalmas fegyvertény, hogy egy kommunista ország kommunista vezetője hivatalosan ítélte el a kommunizmus egyes túlkapásait. A jelentés csak a szovjet kommunista káderekkel szemben az 1934–37-ig terjedő időszakban elkövetett visszaélésekre, gyilkosságokra, meghurcolásokra tért ki, és teljes mértékben mellőzte azt az 1917–1934 közötti időszakot, amelyért a pártvezetést, ezzel együtt magát Hruscsovot is felelősség terhelte. A titkos jelentést Hruscsov 2500 kongresszusi küldött jelenlétében zárt ajtók mögött olvasta fel, ennek ellenére a dokumentum tartalmáról viszonylag hamar értesült a nemzetközi közvélemény. Hiányosságai ellenére a huszadik század egyik legfontosabb dokumentumai közé sorolt Hruscsov-jelentés vádiratnak bizonyult, amely gyökeresen megváltoztatta a világon a kommunizmussal szembeni szemléletet. Romániában – legalábbis hivatalosan – nem volt ismert a Hruscsov-jelentés. Az SZKP XX. kongresszusán részt vett RMP-küldöttség – Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, Miron Constantinescu, Iosif Chisinevschi és Petre Borila – vezetője, Dej az RMP központi vezetése tájékoztatásával is kivárt, és csak egy hónappal később, a párt 1956. március 23–25-i plenáris ülésén tájékoztatta azt a moszkvai kongresszus történéseiről. Az RMP 1956. március 23–25-i plenáris ülésén Dej jelentést tett a Politikai Bizottság előtt, bírálta Sztálint, és főleg személyi kultuszát, azonban a Hruscsov-jelentésről szó szerint nem tett említést. Nevek említése nélkül, de Ana Pauker, Vasile Luca és Teohari Georgescu 1952-beli félreállítására utalva Dej azt állította, hogy a romániai sztálinizmust és a személyi kultuszt az RMP még 1952-ben felszámolta, ő maga, Dej pedig még az SZKP XX. kongresszusa előtt végrehajtotta a desztálinizálást. Dej vezetése alatt zajlott le Romániában az államosítás, a „kulákság” felszámolása, ekkor kezdték néhol – például 1950. szeptember 22-én a háromszéki Gidófalván és Maksán – szekuritátés katonák sortűzzel átszervezni szovjet kolhozos mintára a mezőgazdaságot, ebben az időben hurcolták a kulákoknak kinevezett földművesek tízezreit a Duna-csatorna kényszermunkatáboraiba és Dobrudzsába. Mindezekről 1956 áprilisában–májusában már vidéki pártgyűléseken is szó esett. /Benkő Levente: „Versenyeztünk az emberek meghurcolásában” (1.) = Krónika (Kolozsvár), máj. 29./

2009. június 9.

A Nagy Imre-per 1958. február 5-én megkezdődött, akkor Radó Zoltán volt a népbírósági tanács elnöke; majd a pert – pótnyomozásra (ami soha nem történt meg) hivatkozva – szovjet nyomásra félbeszakították. Hruscsov átmeneti enyhülési politikáját ugyanis megkérdőjelezte volna egy halálos ítéletekkel terhelt koncepciós per. Az 1958. június 9. és 15. között lezajlott zárt és gyorsított bírósági eljárás során Nagy Imrét és társait a népi demokratikus államrend elleni szervezkedésben való részvétellel, illetve szervezkedés vezetésével vádolták. Figyeltek arra, hogy az MSZMP akkori első titkárának, Kádár Jánosnak a szerepéről ne essék szó, mivel egy ideig ő is a forradalom ügye mellett állt. 1958. június 16-án hajnali öt órakor a Kozma utcai börtönben a vesztőhelyre vezették őket és felolvasták halálos ítéletüket. A Kossuth Rádió 1958. június 16-án, pontban éjfélkor ismertette a Nagy Imre és társai ellen lefolytatott perről szóló hivatalos közleményt, amely tudatta, hogy az ítéleteket már végre is hajtották. /Nagy Imre-per, 1958. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 9./

2010. június 4.

Büszkék legyünk vagy magyarok?
Amikor kicsi voltam, azt tanultam, hogy Erdély valamikor a magyaroké volt, de a románok elvették. Apámék nem részletezték a történteket, mit is mondhattak volna nekünk, elemista csemetéknek? Mit taglalták volna, hogy volt egyszer egy első világháború, Trianon, aztán újra magyar világ, majd megint Romániához csatoltak? S hogy miért és hogyan történt, ami történt?
A lényeg, hogy Erdély a miénk, a magyaroké volt, de a románok elvették. Ők, akik a mi idejövetelünk után jóval később szivárogtak be Erdélybe. Az iskolában viszont azt tanították, hogy Erdély az övék volt, mármint a románoké, mert ők voltak itt előbb. Mivelhogy ők a dákoktól és a rómaiaktól származnak; mi, magyarok pedig sokkal később jöttünk, amikor barbárokként elözönlöttük a Kárpát-medencét.
Szerencsére Stella Lopaci tanító néni, akinek a férje, a nenea Hruscsov becenévre hallgató Vladimir bácsi besszarábiai volt, de akit a történelem a szüleitől és a testvéreitől örökre elszakított és Pókhé Misi tanító bácsi nem evvel tömték a fejünket, hanem írni és olvasni és számolni tanítottak minket. Jaj, elfelejtettem mondani, hogy: románul, mert abban az Olt menti kicsiny faluban akkoriban a hozzánk hasonlóan ideiglenesen megtelepedő Szabó Gyuri bácsiékon és Árpi bácsiékon kívül fia magyar sem volt. Amúgy a Vassok ide számítottak volna, de ott a fiúk már bozgoroztak, és nem akartak megszólalni magyarul. S nem telt el úgy hét, hogy legalább egyszer valamelyik ne bántson minket, mert bozgorok vagyunk, s főleg Dani öcsémet, mert kicsike volt és lehetett cibálni. Mert otthon azt tanulták. S nem volt olyan hét, hogy ne keltem volna a segítségére. Kujakkal. Mert otthon én is ezt tanultam: ne hagyjam magam megalázni.
A katonaságnál lincshangulat lett, amikor a bukaresti Augusztus 23. Stadionban nyolcvanezer néző végighurrogta és fütyülte a magyar himnuszt. S a barakkba összezsúfolt vagy kétszáz baka szintúgy. S főleg a végén lett forró a helyzet, amikor Nyilasi, Törőcsik és társaik elvitték az egyik pontot a világbajnoki selejtezőn. A románok nagy bosszúságára, természetesen, mert a végén mi utazhattunk a spanyolországi vébére. Valaki székkel verte ki az ablakot, megint volt éktelen füttykoncert és hurrogás, a román rádió pedig elkövette azt a végzetes hibát, hogy a meccsközvetítés befejezését követően rögtön bedobott valami Status Quot. Öcsémmel a katonabarakk egyik üres szobájában könnyes örömet táncoltunk a vérpezsdítő dallamra, mire Gaidi Gheorghe, akinek a nagyapja, legidősebb Gajdi György még Fehér megyei magyar volt, az apja már félmagyar-félromán, benyitott, s mivel magyarul nem tudott, románul mondta s mosolyogva: A ti helyetekben én is ünnepelnék…
Jaj, azt is elfelejtettem mondani, hogy amikor gimnazisták voltunk, magyar csajokkal leveleztünk. Mariann albertirsai volt, Klári budaörsi, s mindketten azt írták a hozzájuk intézett legelső levelünkre válaszolva, hogy: „Hol tanultatok meg ilyen jól magyarul?” Érdekes, Nagy Katinak, aki pozsonyi volt, és a fényképét ma is őrzöm, neki nem kellett megmagyarázni, hogy „Nézd, Erdély valamikor Magyarországhoz tartozott, de itt akkor is éltek magyarok, amikor nem oda tartozott. Ma is vagyunk itt vagy kétmilliónyian…” S ilyesmik. Mert Kati nem kérdezett olyant, hogy hol tanultunk meg ilyen jól magyarul.
Na. Aztán egyszer a püspökladányi vasútállomáson a magyar határőr azt mondta a valamelyik irodában a gyanúsan új meggypiros útleveleket ellenőrző társának a távbeszélőn, hogy: „Román férfi, Benkő Levente”. Hiába mondtam a marhának, hogy de nem, mert magyar vagyok, ő feszt azt mondta, hogy „De nem, mert román, mert román az útlevele”. És büszke voltam erdélyi mivoltomra. Azóta elröhögök az egyik dákoromán leszármazott barátom étrendjén, amikor aszongya, hogy egyek nála eredeti dák ételt. Vagyis puliszkát. Mondom neki: öcsém, hol voltak a dákok s a rómaiak Krisztus után vagy másfél évezreddel, amikor Kolumbusz Kristófék behozták Európába az első kukoricaszemet? He? S avval piszkálom, hogy látod, a mi, nyereg alatt puhított hús magyar elméletünk legalább áll a lábán, mert emberünk, lovunk, nyergünk és húsunk Ázsiában is volt, s a Kárpát-medencében is. Na? És büszke vagyok erdélyi mivoltomra. De való igaz: nem hiszek sem a kebelre borulásban, sem a vegyes házasságokban. Mostanában pedig magyar állampolgár lehetek. Gyorsított eljárással, saját kérésemre, csak be kell bizonyítanom, hogy valamelyik ősöm magyar állampolgár volt, esetleg tudok magyarul. Csakugyan? Nem viccelnek?
Benkő Levente
Krónika (Kolozsvár)

2010. június 10.

Szőcs Géza pályája és tervei - A meglepetésember
A legfontosabb parlamenti és kormányzati kultúrpolitikusi pozícióra is szépírót delegált a Fidesz-KDNP: az Országgyűlés kulturális bizottságát L. Simon László vezeti, és Szőcs Géza lesz a kulturális államtitkár. Külön érdekesség, hogy a magyar irodalmi hagyománytudatban periferikus neoavantgárd mindkettejüket megihlette (akárcsak az Országgyűlés egy másik íróját, Kukorelly Endrét). A jelek szerint a mozgalomnak összehasonlíthatatlanul jobbak a politikai, mint az irodalomtörténeti pozíciói.
Az új kormány tisztviselői közül alighanem Szőcs Géza életpályája a legfordulatosabb, az ő személyisége a legbonyolultabb, s kinevezése, noha voltak jelei, politikai értelemben a legmeglepőbb. És minden bizonnyal ő az, akinek alkatával a legkevésbé fér össze a közhivatalnoki státusz. Fontos politikai versek írója, bátor politikai ellenálló, mi több, gyakorló politikus is volt, ez utóbbi azonban nem Magyarországon, hanem Romániában, az RMDSZ alelnökeként és szenátoraként.
Kolozsvári évek
1953-ban született Marosvásárhelyen. "Egy ideig marosvásárhelyi nagyszüleim neveltek, olyan családban, ahol rengeteg természetjáró ember volt. Én meg valahogy belenőttem ebbe. Ilyen szempontból nem számítok urbánusnak" - meséli egy interjújában. Szocializációjának és egész későbbi életének azonban Kolozsvár a meghatározó színhelye. Gyermek- és kiskamaszkorát intenzív olvasással-tájékozódással múlatta, 15 éves korában már határozott véleménye volt a prágai tavasz eltiprásáról. A Heti Válaszban megjelent visszaemlékezése szerint az erdélyi magyar közhangulat messze nem állt egyértelműen Csehszlovákia mellett: haragudtak az "utódállamokra", különösen Csehszlovákiára a Benes-dekrétumok, a deportálások és a kitelepítések miatt. Azt, hogy Ceausescu Romániája kimaradt a katonai akcióból, a félelemmel magyarázták, és abban reménykedtek, hogy Hruscsov tankjai Romániába is ellátogatnak, és Dubcek után a román főtitkár következik. A kiskamasz bizarr és gyorsan múló reménykedése annyiban feltétlenül fontos, hogy megérteti a Szőcsöt és nemzedékét felnevelő szörnyű romániai évtizedek döntési szituációit. Kolozsvárott végezte el az egyetemet magyar-orosz szakon, tanulmányai közben diáklapot szerkesztett, majd az Igazság című Kolozs megyei pártlapnál helyezkedett el, a szombatonként megjelent Fellegvár című ifjúsági melléklet szerkesztőjeként. Tagja lett annak az értelmiségi baráti körnek, amelybe Balla Zsófia, Cselényi László (a Duna Tv jelenlegi elnöke), Tamás Gáspár Miklós, Orbán György zeneszerző is tartozott; többnyire Cselényiéknél találkoztak. A fiatal magyar bölcsész-értelmiségre nagy hatást gyakorolt Bretter György filozófus, az ő jelmondata, az "itt és mást" szellemében járt el lehetőségeihez képest Szőcs Géza is szerkesztőként. "Csak a (...) kultúra maradt meg utolsó bástyának, amely a hatvanas-hetvenes években egy utolsó - hatalmas és emlékezetes - túlizgatott tevékenységgel, jelentékeny teljesítmények egész sorával zárja le az erdélyi magyarság történeti egzisztenciáját" - írja Tamás Gáspár Miklós 1988-ban a Beszélő hasábjain. A fiatal Szőcs Géza szerkesztőként és kivált költőként e nagy teljesítmények egyikét nyújtotta. Gintli Tibor és Schein Gábor világirodalmi összefoglalója az erdélyi magyar költészet megújítójaként tárgyalja: "költészetéből (...) hiányoznak (...) a nemzeteszme romantikus közhelyeihez tartozó erkölcsi világszemlélet nyomai. Ez teszi lehetővé a fantasztikum és az abszurditás betörését." A Párizsi Magyar Műhelyben és a Vajdaság legendás lapjában, az Új Symposionban megjelenő széles intellektuális horizont, a kísérletező kedv rendkívüli hatással volt rá. Utóbbi egyébként közölte is Szőcsöt, ami 1983 elején ürügyet is szolgáltatott Sziveri János főszerkesztő és társai eltávolítására, az Új Symposion szerkesztőségének szétverésére; mint ahogyan egy országgal arrébb, a Ceausescu-diktatúrában előbb-utóbb Szőcs mellékletének, a Fellegvárnak is el kellett esnie. Sütő András 1979-ben Herder-díjban részesült, és a díjjal járó lehetőségként Szőcsöt jelölte ösztöndíjasnak, aki "beutazta a világot": Ausztriában, Svájcban és az Egyesült Államokban is megfordult, kapcsolatokat épített. A Fellegvár megfojtása után egy darabig az Igazságnál dolgozhatott a visszatért szerkesztő, aztán arra kényszerült, hogy tanári állást keressen. Ekkortájt döntött úgy, hogy csatlakozik az ötletgazda Ara-Kovács Attilához, és részt vett az Ellenpontok című szamizdat előállításában. A szerkesztők között volt Tóth Károly Antal és felesége, Tóth Ilona, az akkor 18 éves Keszthelyi András pedig a közreműködők között. Az Ellenpontok az egyetlen komolyabb magyar nyelvű erdélyi szamizdat kiadvány: 1981 decemberében indult, kilenc lapszámot ért meg, kisebbségi jogokkal, a magyar kisebbség brutális elnyomásával foglalkozott. A magyar demokratikus ellenzékkel Ara-Kovácson keresztül jó kapcsolatokat építettek ki, és Szőcsnek sok kapcsolata máig is fennmaradt abból az időből. Az Ellenpontok terjesztése a lebukás kockázata miatt igen nehéz volt, ezért csak kevesekhez juthatott el.
A laptól távol állt az izolacionizmus, foglalkozott a többi román nemzeti kisebbség problémáival is. Memorandumukat és a hozzá csatolt programjavaslatot, Tóth Károly Antal munkáját eljuttatták az 1982-ben Madridban rendezett Helsinki Utókonferencia résztvevőinek. "E vonatkozásban meggyőződésünk, hogy a programjavaslatunk, mely 'egyesek' számára a románok ellen irányulónak tűnhet, valójában a románság érdekeit is magában hordozza, hiszen a jogszerűség biztosítása az ő jogaikat is szükségképpen bővítené." Amennyiben elfelejtjük, milyen körülmények hívták életre a memorandumot, úgy találhatjuk, szövege billeg az univerzalista emberi jogi retorika és egyfajta szoft-nacionalizmus között. Szőcs végső soron az előbbi elképzelést választotta, a szamizdat Beszélőnek adott 1986-os nyilatkozata azzal a mondattal zárult, hogy "minden kisebbségnek, a románnak is pont azokat a jogokat szeretném, mint a magyar kisebbségnek".
Az Ellenpontok azonban nem csak a hatalom szemében lett vörös posztó, fellépett ellene a Szabad Európa Rádió román adása is. Viszont mellette foglalt állást az országot később elhagyni kényszerülő nagy tekintélyű román költő, Dorin Tudoran. Az Ellenpontok segített felhívni a külföldi közvélemény figyelmét a romániai kisebbségek, elsősorban a magyarság helyzetére, de a lap a nagy létszámú romániai cigányság helyzetéről is tájékoztatott. 1983 novemberében a Securitate (a román titkosrendőrség) rájött a szerkesztők kilétére, és letartóztatta őket. Szőcs, miután kijött, eltűnt egy időre, és amíg a Securitate kereste, Zalán Tibor verset írt hozzá (Táviratok Szőcs Géza ismeretlen címére), amit Magyarországon nem tudott publikálni, így az az Új Symposionban jelent meg. Ez lesz az utolsó cseppek egyike, a Szőcs melletti politikai kiállás után a rendszer lecsapott a Symposionra, Szőcsöt pedig ismét megtalálták. A tortúrák miatt embólia lépett fel szervezetében, kórházba került. Ezekben az években kritikus-művelődéstörténész édesapja tartotta el, mígnem kevéssel emigrációja előtt álláshoz jutott az Irodalomtörténeti Intézetben. 1986-ban hagyta el Romániát, Svájcba távozott, családja nem sokkal később követte.
Az Ellenpontok példásan bátor, nem pusztán egzisztenciájukat, de szabadságukat és fizikai létüket is kockára tevő munkatársainak a későbbi sorsa szinte példázatszerű. A Göteborgban élő, sértett Tóth Károly Antal, az Ellenpontok egykori motorja úgy érzi, Szőcs ki akarja sajátítani a kiadvány történetét. Néhány évvel ezelőtti levélváltásuk apropója, hogy Tóth antiszemita klisék egész sorát felvonultató cikket tett közzé a Nobel-díjjal kitüntetett Kertész Imréről, amit Szőcs visszautasított, és a múlttal való szembenézés szükségességét hangsúlyozta. Szőcs válaszlevele a Népszavában látott napvilágot, az újság Tóth viszontválaszát nem kívánta közölni, a Magyar Nemzet azonban teljes terjedelmében helyt adott a sértett denunciálásnak. Tóth írásai azóta is feltünedeznek, többnyire másodközlésként: a választási kampányban Bayer Zsolt ellenében állt ki a Jobbik mellett, és védelmébe vette a Raj Tamás halálát ünneplő kuruc.infót. Forrásaink szerint Tóth szerepe meghatározó volt a szamizdat kiadvány arculatának kialakításában, akkori erkölcsi integritása imponáló volt. Szőcs szereti színezni a saját szerepét, de e szerep ojektíve is igen fontos volt, mint ahogyan valódi és nagy volt a költő által vállalt kockázat is.
A bolyongás évei
Genfi tartózkodása idején Szőcs újságírásból élt, és segítette a magyar emigráció is. Sokat utazott, elsősorban az Egyesült Államokban, ahol egy alkalommal felkereste például Wass Albertet. Szőcs Géza ókonzervatív fantasztának, lényegében beszámíthatatlannak tartja Wasst, de nem elvetemültnek, íróként pedig hullámzó színvonalúnak; de első regényei némelyikét, főként A funtineli boszorkányt vállalható irodalmi teljesítménynek gondolja. Szintén az Egyesült Államokban ismerkedett meg Faludy Györggyel, akivel mély és szoros, Faludy haláláig tartó barátságot kötött. Hasonlóan rajongott a Faludynál is idősebb és hosszabb kort megért burgenlandi Takács Jenő zeneszerzőért. Mindhármójukban közös a világpolgári érzület, a klasszikus műveltségű, a humánkultúra egészét egységben látó reneszánsz ember iránti vonzalom, és a "száműzöttség" miatti rokonszenv egymás iránt. Budapestre azért tért vissza, hogy a Szabad Európa Rádió itteni irodavezetője legyen; svájci útlevelét ekkor visszaadta. Az 1989. decemberi forradalom után úgy döntött, repatriál Romániába, és kisebbségi politikusként dolgozik. Magas pártfunkciókat viselt az RMDSZ-ben, a bukaresti törvényhozás szenátora lett, ám konfliktusba került a pártbéli pragmatikus vonallal. 1993-ra marginalizálódott a párton belül, és a visszavonulás mellett döntött. Úgy érezte, hátba szúrták azok, akiket elvbarátainak hitt. Sokrétű és bonyolult sértettségei közül az "eremdéeszes" talán a legkomolyabb: ha az RMDSZ vezetését támadja, elveszíti minden humorérzékét. Elkötelezett autonomistaként Tőkés Lászlót támogatta, és úgy látta, hogy a magyar párt kormányzati részvétele öncél. Kudarca után többször megfogadta, hogy végleg szakít a politikával, mi több, még politikai publicisztikát is csak kivételes esetben ír. Mostani államtitkári megbízatását hivatalnoki munkának tekinti. Az RMDSZ lejárató kampányának tartja nehezen átlátható pénzügyeinek felszínre kerülését. A 90-es években könyv- és lapkiadással foglalkozott, a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnökségi tagjaként ingatlant vásárolt a Bem rakparton a kisebbségi magyarság céljaira a Magyar Hitel Bank által adományozott összegből. Saját kiadói vállalkozása, az Erdélyi Híradó budapesti képviselete működik itt. Állítása szerint szabályosan, előzetesen rögzített szerződéses feltételekkel és rövid ideig bérelte csak az ingatlan egy részét az Erdélyi Híradó, az ügyről hírt adó Népszabadság birtokába viszont olyan adatok jutottak, amelyek szerint a kiadó hosszú éveken át használta az ingatlant.
Szőcs lapjaiban állami cégek nagy összegű hirdetéseket helyeztek el, amit a példányszám korántsem indokolt volna, és a korabeli sajtóhírek szerint a költő nem számolt el megnyugtatóan a Duna Tv erdélyi tudósítói hálózatának kiépítésére felvett pénzekkel sem. A sajtóhírek ezenkívül hasonló célokra szánt, az amerikai emigrációtól származó, Szőcs Géza kezén szintén átmenő, bizonytalan sorsú pénzösszegekről is tudnak. Forrásaink egy része Szőcsöt "adminisztratív analfabétának" tartja, úgy véli, pusztán ez volt csak az oka a nyomában járó pénzügyi káosznak, mások viszont "hajmeresztő pénzügyi machinációkról" beszélnek.
Vissza a közéletbe
A felhasznált összegek látható eredménye az Erdélyi Híradó legfontosabb sorozata, az Előretolt Helyőrség könyvszéria, aminek szerkesztője Szőcs kolozsvári jobbkeze, tanítványa és barátja, Orbán János Dénes. Annak idején ő maga is ebben a sorozatban indult, ahogyan például Lövétei Lázár László, Nagy Koppány Zsolt vagy Szálinger Balázs. Az imponáló névsor ellenére is fel szokták vetni, hogy Szőcs és Orbán János Dénes intézményhálózata (a könyvkiadó és az Erdélyi Magyar Írók Ligája) lényegében monopolizálja Kolozsvár magyar irodalmi életét. Szőcs a 2000-es években viszonylag ritkán szólalt meg, elsősorban különc és szellemes ötletekkel hívta fel magára a figyelmet alkalmi politikai publicisztikái mellett. Kétlaki életét él, gyakran megfordul Magyarországon, lassan ide helyeződik élete súlypontja, de mindvégig sűrűn visszajár Kolozsvárra. A 2002-es választások idején azt nyilatkozta, hogy nincsen szavazati joga, idén már arról tudósított, hogy román-magyar kettős állampolgár. A harmadik évezred első évében folyóiratot alapított A Dunánál címmel, ami egy ideig "a Duna Tv folyóirataként" üzemelt, aztán a tévé magára hagyta, és lassan elsorvadt. Szőcs ezért talán legközelebbi ifjúkori barátját, Cselényi Lászlót hibáztatja elsősorban, bár kapcsolatuk ezt az ügyet jóval megelőzően is kimondottan ellenséges volt már. A költő egyébként a Duna kuratóriumának fideszes delegáltja lett az évtized második felében. A 2009-es EP-választásokon szóba került képviselői jelölése, amit azzal hárított el, hogy nemsokára nagyobb feladat vár rá. Ebben az évben Orbán Viktor kulturális stratégia kidolgozására kérte fel, feltehetően ebből láttunk mutatványokat az utóbbi hetekben. Tavaly októberben a Magyar Hírlapnak nyilatkozva fontosnak tartotta a kultúrpolitika kiemelt kezelését, az önálló minisztériumot, éppen az első Orbán-kormány mintájára, ahol az oktatásügytől is elválasztották a területet. A jelenlegi csúcsminisztériumi szisztéma végül a szociális rendszerrel és az egészségüggyel is összeterelte, igaz, a közben eltelt fél évben Szőcs rájött, "téves premissza" abból kiindulni, hogy az eredményes munkához, a hatékonyabb érdekérvényesítéshez önálló tárcára volna szükség. Államtitkári kinevezése ennek ellenére sem volt lefutott ügy, sokan sokféle irányból támadták párton belül, és ezek a harcok nem is maradtak meg a színfalak mögött. ' maga is utal rá, hogy személyéhez Orbán ragaszkodott eltökélten, de a kormányközeli sajtó szerint Csoóri Sándor például élesen ellenezte a jelölését. Szőcs kultúrpolitikai elképzeléseit nagyszabású zavarosság jellemzi, hol jobb, hol rosszabb ötletek meglehetősen inkoherens kavargása. Mint a Nagyítás c. hetilapban közölt programtervezetében is olvasható, elsősorban a filmművészet érdekli, egyrészt azért, mert ennek van a legnagyobb társadalmi hatása, másrészt azért, mert ez a művészeti ág igényli a legtöbb pénzt. Úgy véli, e területen idáig nem esztétikai szempontok, hanem lobbiérdekek döntöttek az állami pénzek sorsáról. Lapunk kérdésére közölte, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítványnál "mostanáig elvégzett kis belső átvilágítás" komoly tanulságokat hordozott, megerősítette feltételezését a minőség szempontját felülíró csoportérdekről. Állítása szerint a Nagyításban közölt szavait félreértették, ő nem javasolta a három "F" (finanszírozandó, felejthető, felejtendő) kultúratámogatási elvét, hanem éppenséggel ezt akarja megtörni a pluralizmus nevében. Programtervezetében jelzi, hogy fontosnak tartja a kultúrateremtők anyagi biztonságának szavatolását - de koncepció helyett be kell érnünk a nehéz helyzetet illusztráló példákkal és a megütközéssel, hogy miért nincsen még Temesi Ferencnek Kossuth-díja. (Ezen L. Simon is meglepődött nemrég a Heti Válaszban; a Por szerzőjének díjazása, úgy tűnik, a Fidesz kultúrpolitikájának fundamentuma.) A kulturális termékek hozzáférhetővé tételét prioritásként kezeli Szőcs, de a kérdésre, hogy miként tervezi ezt megoldani, a Nagyításnak adott interjújában azt feleli: kulturális kohézió nélkül nincs nemzet. A további spekulációk helyett egy kutatócsoportnak "föl kellene térképeznie a mai magyar népesség genetikai kapcsolatrendszerét mindazon népekkel, amelyekkel a történelemben vélelmezhetően (vagy csak egyesek vélekedése szerint) vérségi kapcsolatba került" - hangzik a programtervezet következő ötlete, amely a megbékélési politikával is foglalkozik. "Azt gondolom, a jövendő miniszter, illetve államtitkár egyik első feladata az legyen, hogy kezdeményezzen... dialógusokat azzal a céllal, hogy párhuzamosan ismerhessük meg a történelemmel, a mai helyzettel és ki-ki jövőképével kapcsolatban a magunk álláspontját, s a meghatározó zsidó, cigány, román, szlovák és szerb gondolkodók, közösségi vezetők, történészek és társadalomtudósok álláspontját."
De Szőcs Géza nemcsak ezekkel keltett előzetesen figyelmet, hanem tiltakozó levelével is, amit Orbán Viktorhoz intézett a Balassi Intézet ügyében, helytelenítve azt a tervet, hogy átkerüljön a kulturális tárcától Navracsics Tibor közigazgatási minisztériumába. A levelet, amiben leendő államtitkársága hatókörének szűkítése ellen lobbizott, mint mondta, civilként írta, nem politikusként, ám akcióját a kormányzaton belüli érdekérvényesítés bevett módjának tekinti. Meglepő ötletekből valószínűleg a későbbiekben sem lesz hiány.
Vári György
Magyar Narancs (Budapest)

2010. október 23.

Október csodája
El lehet játszani a gondolattal, mi történt volna, ha másképpen zajlik le minden 1956 véres őszén, de sajnos, csak játszani lehet ezzel a gondolattal, ezzel a meghökkentő ötlettel, mert minden úgy történt, ahogyan történt, pontosan úgy, és most már soha nem tudjuk meg, hogyan történt volna, ha Magyarország terve sikerül, ha az orosz csapatok mégis Szuezbe mennek, ahová különben is irányították őket, ha a Nagy Imre-kormánynak sikerül kivívnia az ország függetlenségét, a szabadságot, ha sikerül kiszakadni a béketáborból, ha kivonulnak a Magyarországon akkor és még azután harmincöt évig ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok, megmaradt volna-e a nemzeti egység, ami az októberi forradalom elvarázsolt napjaiban létrejött, s ami az ország zimankós története során kevésszer, szinte soha nem jöhetett létre, milyen irányba mozdult volna el Magyarország, mi lett volna a munkástanácsokkal, a gazdasággal, a demokráciával, igen, a kérdéseket lehetne folytatni, számtalan kérdés van még, de ugyanakkor megtörtént, ami megtörtént, a Vörös Hadsereg tankjai és hadosztályai Szuez helyet mégiscsak Magyarországra vonultak be, Budapestet lőtték szét tizenkét év után megint, immár másodszor, igen, tudjuk, bevonultak megvédeni a világbékét, és az Egyesült Államok, Nyugat-Európa nem kockáztatott a kicsi Magyarországért. Noha költői, nem véletlenül, ennek a kicsi országnak a hősiességét és mártíriumát harsogták kelettől nyugatig, de mindhiába, a világ akkori nagyhatalmai nem kockáztattak, esetleg, ha segítséget nyújtanak Magyarországnak, amelyről a felkelők egy része naivul annyit ábrándozott, amelyben vakhitű kétellyel ugyan, de annyira reménykedett, talán tényleg a harmadik világháború kitörését kockáztatják, és egészen egyszerűen egy atomháború kockázata a képzeletbeli mérleg serpenyőjében többet nyomott a latban, mint az esetleges segítségnyújtás, ezért aztán a világ hatalmasságai sorsára hagyták Magyarországot, s Hruscsov meg a dühös kínai, a mindenáron megtorlást akaró keletnémet és román vezetés valósággal belehajszolta a megalkuvó Kádárt ezekbe az iszonyú megtorlásokba, sokasodtak az akasztófák, dúlt a terror, dugig teltek a börtönök, aztán elmúlt ez is, forgott a történelem mókuskereke, és jött még harminchárom év, amíg végre megvalósultak az ötvenhatos forradalmárok álmai, bár nem teljesen úgy, ahogyan ők elképzelték, hiszen a nemzet függetlensége megvalósult ugyan, de a nemzeti egység már csak azért sem jöhetett létre, mert a különböző szekértáborok marni kezdték egymást a hatalomért, a nemzeti egység pedig egyszeri csoda maradt, néhány elvarázsolt nap, amikor a magyarok nem egymással vitáztak, nem egymásra acsarkodtak, hanem egyetértettek mindenben, hiszen céljaik közösek voltak, s önös érdekeiket már csak ezért sem helyezték a köz érdeke elé, haza és haladás ismét egybeolvadt, igen, mindenképpen ez ötvenhat októberének igazi csodája, elbűvöl és elvarázsol ma is.
Bogdán László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. február 8.

Honvéd, mindhalálig
Ha már azt hiszed fiam, hogy itt az ideje az emlékezésnek és a szólásnak, próbáljuk meg, idézzük fel a huszadik századot.
Nem szabad elhalasztani a lehetőséget: unokáimnak is érezni és tudni kell, hogy miért mondtam mindig, hogy az én korombeliek legboldogabb időszaka az 1940-'44 közötti volt az egész huszadik századból. Györgyfalva Trianon utáni helyzete világosan tükrözi az erdélyi kisebbségi lét minden keservét, nehézségét. Ez nem más mint a náci-román ölelés története.
Tudnotok kell, hogy azzal kezdődött életem, hogy erőszakkal belénk akarták fojtani a magyarságunkat, magyar nyelvünket, ki akarták irtani identitástudatunkat gyökerestől, ágastól. Szerencse, hogy nem ismerték a Bibliából: a megnyesett fa kizöldül, még erősebb lesz. A hosszú advent mégsem hozott ünnepet Györgyfalvára, az új határ, a falu, szélén leválasztott minket a felszabadult Kolozsvárról.
A falu szélére telepített gránicserek még nagyobb szenvedést hoztak a falura: napi rendszerességgel bántalmazták, főleg a fiatalságot. Ajtonba, Tordára kellett gyalogolni, 30 km, mert más piaci lehetőség nem maradt. Ha a gránicserekkel találkoztunk azok útonállóként viselkedtek, megraboltak s szidalmaztak, elvették még a kenyeret is. Román kenyér nem jár minden állampolgárnak.
Így aztán elhagytam szülőfalumat és boldogan lettem Kolozsváron segédmunkás majd honvéd. Egy percig sem kételkedtem abba, hogy a magyar hadseregben a helyem. Ennél szebb álma nem lehetett egy akkori györgyfalvi magyar legénynek.
Amikor a Nyitva van a százados úr ablaka című katonadalt énekeltük mindég haza gondoltam. Sajnos nemsokára négy éves hadifogság következett.
A fogság végén, amikor megkérdeztek hová akarok hazamenni én Györgyfalvát választottam. Nyolc évig nem láttam édesanyám, édesapám, 7 testvérem, amikor megérkeztem nem mertem bemenni a szülőházamba, hogy nehogy valami bajuk legyen a meglepetéstől. Mégse nyalogattam sebeimet, én választottam ezt az utat. Nagyon jól esett amikor megkaptam azt a kis kárpótlóst.
Rövid békés és boldog évek után megint életre kapott, de ezúttal a komcsi-náci hatalom. Az ötvenes években minden termést elraboltak, kiseperték a padlást. A hatvanas éveben a kollektivizáláskor mindenünket elvették, elrabolták. Nem maradt más a hitünkön kívül, köszönet ezért az akkori katolikus és református lelkipásztoroknak és a kitartó tanároknak. Sokaknak érthetetlen, de én, Te is tudod: mi itt még Kádárban és Hruscsovban is reménykedtünk, annyira el voltunk keseredve.
Tudom Fiam, hogy Te is bejártad a keresztutad magyarságodért minden nehézséget legyőztél. Nem sikerült sem a nehéz egyetemi éveid sem a mindennapi kenyérkeresés éveiben megtörni vagy elüldözni a szülőföldről.
Isten malmai lassan őrölnek Fiam! Itt az idő! Legyél legalább Te és kis családod magyar állampolgár, ne halj meg bozgorként Erdélyországban. Kérelmezd azt is, hogy magyar baka lehess, legalább tartalékos. Mi édesanyáddal szurkolunk nektek itt a györgyfalvi békés vadvirágos magyar temetőben. Tóth István, egy magyar honvéd fia
Hozzászóló: Dezsike (2011-02-09 08:32:17)Kedves TOTH ISTVAN Szivhezszolo iras ez a eletunk lenyege a hit segitsegevel leszunk kitarto magyarok.
Ezt kellene lehozni a 168-ora szerkesztoenek nem pedig Eva neni lazito hazugsagait.Isten eltesse sokaig. Erdély.ma

2011. február 12.

Sirató ének Komáromy Józsefért
A kolozsvári Házsongárdi temetőben 2011. január 31-én utolsó útjára kísérték Komáromy József nyugdíjas matematikatanárt, a dr. Dobai István nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum” harmadrendű vádlottját.
A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1957. november 5-én kelt, 1795. számú ítéletével hazaárulás bűncselekményéért és az RNK belső és külső biztonsága elleni szervezkedés vétségéért a 199/1950. számú törvényrendelet 1. szakasza a) és c) betűje előírásai alapján , a Btk. 2009. szakasza 2. pontja a) bekezdése, valamint a Btk. 327. szakasza III. bekezdése alapján a jogi minősítés megváltoztatásával, és a Btk. 325. szakasza c) betűje előírásai alapján a tiltott kiadványok terjesztésének vétségéért egyhangú szavazattal – enyhítő körülmények figyelembevételével – 25 év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Ugyanaz a bíróság enyhítő körülmények figyelembevétele nélkül még nyolc év börtönbüntetésre ítélte, a társadalmi rend elleni szervezkedés vétségéért. Ezenfelül a tiltott kiadványok terjesztéséért még nyolc év börtönbüntetéssel sújtották. Komáromy József összbüntetése tehát 25 év kényszermunka és 16 év szigorított fegyházbüntetés. Valójában életfogytiglani büntetést kapott. Ma is előttem az arca, amikor 1996. szeptember végén A halálmenet megismétlése címmel dokumentumfilmet készítettem az erdélyi ötvenhatosokról, és akkor Komáromy József azt nyilatkozta: „Goiciu börtönparancsnok, amikor a rabszállítóval idehoztak, amolyan captatio benevolantiae-ként (szónoki beszéd elején a hallgatóság megnyerése – szerk.megj.) azzal fogadott: itt fogtok megdögleni, borítékban fogtok hazamenni. Azaz: levélben értesítik majd a családot, hogy meghaltunk.”
Objektív és szubjektív okok miatt nem vehettem részt a temetésén. A megkésett sirató ének az Ő emlékét idézi. Nagyon tiszteltem, hiszen visszaemlékezései a per egész történetére vonatkozóan nagyon pontosak, hitelesek és megbízhatóak voltak. Amikor megmutattam a börtönben készült kihallgatási jegyzőkönyveit, már-már sztoikus nyugalommal jegyezte meg: még a nevemtől is megfosztottak, hiszen következetesen Komáromi-t írtak, a Komáromy helyett.
KOMÁROMY JÓZSEF – így, csupa nagybetűvel! – 1924. december 20-án született. Gimnáziumi tanulmányait Ady Endre híres iskolájában, a zilahi Református Wesselényi Kollégiumban végezte, majd Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetemen matematikatanári oklevelet szerzett. A Kolozsvári Unitárius Kollégiumban tanított, abban az iskolában, amelyet 1948-ban – a nagy múltú tanintézményeinkhez hasonlóan – a nevétől is megfosztottak, és Komáromy József tanári tevékenysége idején 7. számú középiskolaként szerepelt a tanügyi nyilvántartásban. Már a börtönben raboskodott, amikor az iskola felvette a Brassai Sámuel Líceum nevet.
Kiváló tanár, ember, nemzetét, népét, szülőföldjét rajongásig szerető értelmiségi volt. Meghatározó szerepe volt abban, hogy dr. Dobai István 1956 októberétől 1957. február 8-ig elkészítette, és legépelte az „ENSZ-memorandum” néven ismert dokumentumot. A perben résztvevők célja az volt, hogy az erdélyi magyarság jogsérelmeit, az erdélyi kérdés megoldásának egyik alternatívájaként kidolgozott román-magyar lakosságcseretervet eljuttatják az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez, és ott a „magyar kérdés” appendixeként ezt az elképzelést is megvitatják. Erre azonban nem került sor, mert dr. Dobai István 1957. március 20-án az „ENSZ-memorandum” egy példányát véleményezésre elvitte Márton Áronhoz, az erdélyi római katolikus egyházmegye püspökéhez, aki 1955 februárjában szabadult a börtönből. Aki egyszer belépett a gyulafehérvári püspöki palotába, annak minden lépését követték. Dr. Dobai Istvánt, amikor a kolozsvári vasútállomáson leszállt a vonatról, letartóztatták. A táskájában megtalálták az „ENSZ-memorandum” egy példányát. Azon éjszaka, 1957. március 21-ről 22-re virradó éjszaka, letartóztatták Komáromy Józsefet, nála megtalálták a hat példányban legépelt emlékirat három példányát. Letartóztatták Kertész Gábor Zilahon gyakornokoskodó ügyvédet, Bereczki Andrást, az RNK akadémiája kolozsvári fiókjának tudományos kutatóját, Gazda Ferenc nyelvészt, ugyancsak akadémiai kutatót, akinél megtalálták az „ENSZ-memorandum” harmadik példányát. Varga László abrudbányai református lelkészt, a per másodrendű vádlottját, 1957. március 27-én, Nagy József egykori ákosi földbirtokost, szamosújvári kényszerlakhelyest, Dobri János teológiai professzort 1957. március 31-én, László Dezső belvárosi református lelkész-esperest pedig 1957. július 25-én tartóztatták le.
Komáromy József önként vállalta, hogy összegyűjti és továbbítja Dobai Istvánhoz a legismertebb kolozsvári magyar értelmiségiek véleményét az erdélyi kérdés megoldásáról. A kihallgatási jegyzőkönyvekben is beismerte: az „ENSZ-memorandum” egy-egy példányát ő vitte el Gazda Ferenchez, Szabédi Lászlóhoz, Nagy Géza nyugdíjas tanárhoz, valamint brassais kollégájához, Demény Dezsőhöz. Dobai István személyesen adta át a következő példányt Jordáky Lajos történésznek, aki a házkutatás és letartóztatása előtt darabokra tépte és lehúzta a WC-ben.
Komáromy József börtönbeli vallomása fontos adalék a Szabédi László öngyilkosságához vezető golgotajárás felderítésében. Szabédi a rá jellemző rendkívüli alapossággal olvasta el a 15 oldalas emlékiratot, és annak fontosabb megállapításaival egyetértett. Továbbgondolva az alapeszmét, Szabédi az erdélyi kérdés megoldását a közép-európai államok föderalizálásában látta. Bár nincs rá levéltári bizonyíték, de sejthetően a párthűségében szilárd Szabédi Lászlót 1957. március 21-től 1959. április 18-ig azzal zsarolták, hogy ismerte Dobai István „ENSZ-memorandum”-át, de nem jelentette a Szekuritáténak. Ezt bizonyítja az 1959 áprilisában közvetlenül az öngyilkossága előtt megírt, Vaida Vasile tartományi első titkárnak írt búcsúlevele: „Mint tudják, 1957 elején azzal a kéréssel jelentkezett nálam Komáromy, hogy olvassam el egy emlékirat szövegét, melyet Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárshoz, N. Sz. Hruscsov és Kádár János kezeihez akartak eljuttatni. Megismerkedve az ellenséges és ugyanakkor gyermekded szöveggel, azt mondtam Komáromynak, hogy határozottan elítélem a kísérletet. Erről az eseményről nem jelentettem sem a pártnak, sem az illetékes államhatóságnak.”
1956 augusztusában a kolozsvári unitárius gimnázium és a román tannyelvű, mai Coşbuc Líceum diákjai közös magyarországi kiránduláson vettek részt. A diákok eljutottak Budapestre, Aggtelekre, Miskolcra, Esztergomba, Badacsonyba és a Balatonra.
Az 1957. március 25-i kihallgatáson beismerte: „1956. augusztus 16-án a csoporttal vonaton utaztunk Badacsonytomaj település felé. Balatonakarattya állomáson megszakítottam az utazást, elmaradtam a kiránduló csoporttól, azzal a céllal, hogy az illető településen felkeressem Kodolányi János írót. Csak a feleségét találtam meg, aki elmondta, hogy az író Budapesten, a lányánál van. Megmondta a címét, 1956. augusztus 21-én délelőtt, egy telefonbeszélgetés után felkerestem Kodolányi János írót. Negyven-ötven percet beszélgettünk, négyszemközt, többek között irodalmi és kulturális jellegű dolgokról. Megkérdeztem Kodolányi Jánost: mi a véleménye az erdélyi nemzetiségek átcsoportosításáról, Erdély Magyarország és Románia közötti felosztásáról? Elmondtam neki: ez a kérdés foglalkoztatja a kolozsvári értelmiségi baráti körünket, és ebben a baráti körben tárgyaltunk arról, hogy a nemzetiségek átcsoportosításával, Erdély felosztásával lehetőség van a nemzeti kérdés megoldására.
Kikértem Kodolányi János író véleményét, és megkérdeztem: hogyan látják a magyarországi értelmiségiek az erdélyi magyar nemzetiség sorsát? Kodolányi János író azt felelte nekem: az MNK-beli értelmiségiek körében az erdélyi kérdés egyelőre nem vetődik fel, és ez nagyon nehéz kérdés.” (Ugye, mennyire mai és ismerős ez a vélemény!)
Komáromy József letartóztatásakor, a házkutatás során az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc idején, Budapesten megjelent forradalmi verseket, prózai írásokat találtak: Tamási Lajos Keserves fáklya, Piros a vér a pesti utcán, Örkény István Fohász Budapestért, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról. A vallatás során kiderült: a verseket, írásokat Dobri János teológiai tanártól kapta, s Komáromy József barátai körében terjesztette ezeket a tiltott kiadványokat. Dobri János Varga László abrudbányai református lelkésztől vette át, aki 1956. október 23-a és november 3-a között Budapesten részt vett a Kossuth téri tüntetésen, szemtanúja volt a rádió ostromának, jelen volt a polgári pártok újraalakulásánál, lelkészként felkereste a kórházakat, hogy a sebesülteket vigasztalja.
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)

2011. április 29.

Levélbontó - Honvéd, mindhalálig
Ha már azt hiszed fiam, hogy itt az ideje az emlékezésnek és a szólásnak, próbáljuk meg, idézzük fel a huszadik századot.
Nem szabad elhalasztani a lehetõséget: unokáimnak is érezni és tudni kell, hogy miért mondtam mindig, hogy az én korombeliek legboldogabb idõszaka az 1940-44 közötti volt az egész huszadik századból.
Györgyfalva Trianon utáni helyzete világosan tükrözi az erdélyi kisebbségi lét minden keservét, nehézségét. Ez nem más, mint a náci-román ölelés története.
Tudnotok kell, hogy azzal kezdõdött életem, hogy erõszakkal belénk akarták fojtani a magyarságunkat, magyar nyelvünket, ki akarták irtani identitástudatunkat gyökerestõl, ágastól. Szerencse, hogy nem ismerték a Bibliából: a megnyesett fa kizöldül, még erõsebb lesz. A hosszú advent mégsem hozott ünnepet Györgyfalvára, az új határ a falu szélén leválasztott minket a felszabadult Kolozsvárról.
A falu szélére telepített gránicserek még nagyobb szenvedést hoztak a falura: napi rendszerességgel bántalmazták, fõleg a fiatalságot. Ajtonba, Tordára kellett gyalogolni 30 kilométert, mert más piaci lehetõség nem maradt. Ha a gránicserekkel találkoztunk, azok útonállóként viselkedtek, megraboltak s szidalmaztak, elvették még a kenyeret is. Román kenyér nem jár minden állampolgárnak.
Így aztán elhagytam szülõfalumat és boldogan lettem Kolozsváron segédmunkás majd honvéd. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy a magyar hadseregben a helyem. Ennél szebb álma nem lehetett egy akkori györgyfalvi magyar legénynek.
Amikor a Nyitva van a százados úr ablaka címû katonadalt énekeltük, mindig haza gondoltam. Sajnos nemsokára négy éves hadifogság következett.
A fogság végén, amikor megkérdeztek hová akarok hazamenni, én Györgyfalvát választottam. Nyolc évig nem láttam édesanyám, édesapám, 7 testvérem, amikor megérkeztem, nem mertem bemenni a szülõházamba, hogy nehogy valami bajuk legyen a meglepetéstõl. Mégse nyalogattam sebeimet, én választottam ezt az utat. Nagyon jólesett, amikor megkaptam azt a kis kárpótlást.
Rövid békés és boldog évek után megint életre kapott, de ezúttal a komcsi-náci hatalom. Az ötvenes években minden termést elraboltak, kiseperték a padlást. A hatvanas években a kollektivizáláskor mindenünket elvették, elrabolták. Nem maradt más a hitünkön kívül, köszönet ezért az akkori katolikus és református lelkipásztoroknak és a kitartó tanároknak. Sokaknak érthetetlen, de mi itt még Kádárban és Hruscsovban is reménykedtünk, annyira el voltunk keseredve.
Tudom Fiam, hogy Te is bejártad a keresztutad, magyarságodért minden nehézséget legyõztél. Nem sikerült sem a nehéz egyetemi éveidben, sem a mindennapi kenyérkeresés éveiben megtörni vagy elüldözni a szülõföldrõl.
Isten malmai lassan õrölnek Fiam! Itt az idõ! Legyél legalább Te és kis családod magyar állampolgár, ne halj meg bozgorként Erdélyországban. Kérelmezd azt is, hogy magyar baka lehess, legalább tartalékos. Mi édesanyáddal szurkolunk nektek itt a györgyfalvi, békés vadvirágos magyar temetõben.
(Az írás az erdely.ma honlap által meghirdetett, Nyolcvan évesen visszakapni a magyar állampolgárságot címû pályázatra érkezett.)
Tóth István, egy magyar honvéd fia
Szabadság (Kolozsvár)

2011. augusztus 12.

Holnap lenne ötven éves a berlini fal
Európa megosztottsága, két világrendszer egymásnak feszülése: ennek volt jelképe a Berlint huszonnyolc esztendőn át ketté-, pontosabban megosztó fal. Leomlását egy egész világ ünnepelte
Fél évszázaddal ezelőtt, 1961. június 15-én a keletnémet kommunista állam hajdani államfője, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) akkori főtitkára, Walter Ulbricht sajtótájékoztatót tartott. A négy nagyhatalom által megszállt Berlinben akkor már rendkívüli módon kiéleződött a feszültség a keleti és a nyugati övezet között, a szovjet ellenőrzés alatt álló keleti zónából egyre többen menekültek a szövetségesek által ellenőrzött nyugati övezetbe.
Szürke sajtóértekezlet
Ilyen körülmények között a sajtóértekezletet maga Walter Ulbricht kezdeményezte, a krónikák szerint több mint háromszáz újságíró vett rajta részt. Mindenki azt várta, hogy a kommunista vezető konkrét javaslatokkal áll elő, egy nyugat-berlini újságíró visszaemlékezése szerint azonban Ulbricht „egy óránál is hosszabban beszélt, de semmi újat nem mondott”.
Legfőbb követelése az volt, hogy a nyugat-berlini hatóságok zárják be azt a menekülttábort, amely kelet-berliniek ezrei számára jelentett menedéket, továbbá sürgette, hogy a kelet-berlini hatóságok a Nyugat-Berlinbe tartó, illetve onnan induló légi közlekedést is ellenőrizhessék, hasonlóan a vasúti és a közúti közlekedés számukra engedélyezett ellenőrzéséhez. Sürgette azt is, hogy szüntessék meg a három nyugati szektor általa tisztázatlannak tartott státusát, és önálló „szabad várost” hozzanak létre.
Az első nyugati újságíró már el is hagyta a termet, amikor a kommunista kormány sajtófőnöke kérdéseket engedélyezett. A Frankfurter Rundschau berlini tudósítója pedig azt kérdezte Ulbrichttól: vajon az általa javasolt „szabad város” azt jelentené-e, hogy az államhatárt a Brandenburgi kapunál hoznák létre? A krónikák szerint a kommunista állam vezetője válaszában kijelentette: a kérdést annak jeleként értelmezi, hogy Nyugat-Németországban sokan vannak olyanok, akik azt szeretnék, ha az NDK fővárosában falat hoznának létre.
A főváros építőmunkásai azonban lakásépítéssel vannak elfoglalva, munkaerejüket erre használják – folytatta Ulbricht, majd rövid gondolkodás után hozzátette: „Senkinek sem áll szándékában falat emelni” (azaz eredetiben: „Niemand hat die Absicht, eine Mauer zu errichten”). Két hónap sem telt bele, és 1961. augusztus 13-án a keletnémet hatóságok előbb szögesdrótokkal, majd betonelemekkel hozzákezdtek a berlini fal felépítéséhez.
„Freudi elszólás”
Történészek ma is vitáznak azon, hogy nyelvbotlás történt-e vagy tudatos „elszólás”. Az újságírók nem is figyeltek fel az elhangzottakra. Senkinek nem tűnt fel, hogy Walter Ulbricht a „legnagyobb titkát” fecsegte ki. A keletnémet kommunista vezető ugyanis már hónapokkal korábban „házalt” az akkori Varsói Szerződés vezetőinél azzal a tervével, hogy Berlin két részét mesterséges határral válasszák el, és így fékezzék meg a menekültek áradatát. Csakhogy június 15-én még nem volt meg mindehhez az akkori szovjet vezető, Hruscsov jóváhagyása.
A Berlinben is elismert amerikai Németország-kutató, Hope Harrison a közelmúltban megjelent, Ulbricht fala című könyvében azt fejtegette, hogy a sajtóértekezleten Ulbricht részéről egyfajta „freudi elszólás” történt, és akaratlanul is elárulta dédelgetett álmát. Egy tekintélyes berlini politológus, Hannes Adomeit szerint Ulbricht szándékosan hazudott a sajtóértekezleten. Egymással szögesen ellentétben álló két indítéka is lehetett.
Az egyik az, hogy a keletnémet lakosságot igyekezett megnyugtatni a kategorikus cáfolattal. Ez egyébként nem sikerült neki, mert júliusban tovább növekedett az NDK-ból menekülők száma. Adomeit szerint ugyanakkor nem zárható ki az sem, hogy Ulbricht épp az ellenkezőjét akarta elérni. Mégpedig azt, hogy elősegítse a menekültáradat további növelését, és ezáltal nyomást gyakoroljon Hruscsovra a határzárhoz szükséges engedély érdekében.
„Ezer év múlva is”
A fal végül is megépült, hogy csaknem három évtizeden át a világpolitika egyik neuralgikus pontja legyen. Kevéssel a megépülte után John F. Kennedy amerikai elnök Nyugat-Berlinbe látogatott, s a fal tövében hangzott el szállóigévé vált híres – és tökéletes németséggel elmondott – mondata: „Ich bin ein Berliner”, azaz: „Berlini vagyok”.
Ugyancsak emlékezetessé vált a Fehér Ház egy másik lakójának nyugat-berlini útja: Ronald Reagan a Brandenburgi kapunál szólította föl Mihail Gorbacsov szovjet államfőt és pártfőtitkárt, ezekkel a szavakkal: „Mr. Gorbacsov, bontsa le ezt a falat.”
Gorbacsov ekkor még nem reagált. Sőt: részt vett az NDK megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmából 1989. október 7-én megtartott ünnepségen és katonai parádén, amelyen az akkori államfő, Erich Honecker (1961-ben a fal megépítésének felügyelője) bátorkodott kijelenteni: „A fal ezer év múlva is állni fog”.
Az ezer év csupán egyetlen hónapra korlátozódott. A szocialista országokban kibontakozó rendszerváltozás nyomán a berliniekben hatalmas feszültség gyűlt össze, amely végül is kikényszeríttette az elkövetkező napok történéseit. November 9-én megindult a kelet-berlini tömeg, hogy átmenjen a nyugati városrészbe, s a keletnémet hatóságok tehetetlenül álltak a megmozdulás láttán. Igaz, lőhettek volna, hiszen a falnál általános tűzparancs volt életben, de szerencsére nem tették. A berlini fal sorsa ezzel megpecsételődött
Gy. Z. Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. október 22.

Ötvenhatáron" túli történetek
Erdélyben a magyarországihoz hasonló súlyú perdömping és likvidálási hullám követte a budapesti forradalom hatására megindult szervezkedést. A csehszlovák államgépezet hatalomtechnikai eszközökkel igyekezett egymás ellen fordítani a magyarokat, a „béketeremtést” segítette a „megelőzés”; 1948-ra már nem viseltek hivatalt a nemzeti érdekeket képviselő felvidéki magyarok. A Vajdaságban sem fogtak fegyvert – akik igen, Budapesten akartak segíteni, de elkéstek. A kárpátaljai szervezkedést azonnal és könyörtelenül felmorzsolta a KGB. Ötvenhat a határon túl.
A lengyel ifjúsággal szolidáris magyar egyetemisták és a velük egyetértő munkások október 23-ai tüntetésének hatására megmozdult a határon túli magyarság (Erdély, Felvidék, Kárpátalja) is. De még korántsem minden szomszédos országban van dokumentálva alaposan az, ahogyan az elszakított nemzetrészek reagáltak a magyarországi eseményekre.
Erdély
A budapesti forradalomra Romániában „mozdultak rá” különösen érzékenyen, méghozzá Bukarestben és Temesváron, illetve Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Jászvásárban. A szervezkedést már írmagjában igyekezett lenyomni a kommunista hatalom, rengeteg diákot tartóztattak le és zártak ki az egyetemekről. A pályafutása is sokaknak már ekkor derékba tört.
A romániai (magyar és román) fiatalsághoz a lengyelekkel vállalt szolidaritás ügye természetesen rádión keresztül jutott el, így kezdtek párbeszédbe az említett városok egyetemeire járó diákok, tisztában lévén azzal, hogy közöttük vannak, akik majd elárulják őket. Október 28-án megkezdte sugárzását „A jövő Romániája – az ellenállás hangja” – erősen román nacionalista hangvételű – rádióadó. Az időzítés mindazonáltal már megkésett, a közben szerveződő temesvári felkeléssel összefüggésbe hozott kétezer diákot csípett meg a rendőrség, és a tétovázás miatt „csak” november 5-re tudták megszervezni a bukaresti tüntetést. Közben pedig ugye Budapestre bejöttek az oroszok.
A bukaresti Egyetem teret a tüntetés napján megszállta a román belügy, a demonstrációt mégis megtartották – a besúgók pedig annak rendje és módja szerint felírták mindenkinek a nevét. November 15-re újabb tüntetést hirdettek meg Bukarestben, addigra azonban már minden hangadót elfogtak. A megtorlás egyik vezéralakja Nicolae Ceausescu volt a Román Munkáspárt KB válságparancsnokságának „munkatársaként”. A letartóztatások 1957 végéig folytak, a „bűnösöket” évekre börtönbe csukták. A romániai eseményeket Hruscsov az oktatási intézményekben tapasztalható egészségtelen megnyilvánulások szóösszetétellel írta le, majd Moszkvából gratulált a Román Munkáspártnak a gyors és eredményes munkáért. A tüntetést a következő évtizedekben agyonhallgatták.
Noha az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló megmozdulásokra, fegyveres összetűzésekre nem került sor, a romániai ötvenhatos eseményeket kiváló ürügynek tartotta arra a Gheorghiu-Dej-gépezet, hogy azonnali hatállyal felszámolja a magyar nyelvű oktatást, mondván, az a „szeparatizmus fészke”. A forradalom eseményeitől egyébként is megijedt Bányai László Bolyai-rektor a kolozsvári bölcsészkar dísztermében kérlelte az ott lévő magyarokat, hogy a közeli halottak napi gyertyagyújtásra ne menjenek ki a sírkertbe, a hír viszont sokakhoz nem jutott el, így a házsongárdi temető magyar Himnuszt éneklő népét végigfotózta a szekuritáte, a szeparatizmus vádja mellé pedig lassan bekúszott az antiszemitizmusé is.
Megannyi igaztalan vádaskodás és perek sokasága után 1959-ben szűnt meg az önálló kolozsvári Bolyai egyetem, ami ellen Csendes Zoltán prorektor öngyilkossággal tiltakozott, csakúgy mint Szabédi László költő – válogatás nélkül tettek földönfutóvá még marxista filozófiát tanító magyar nemzetiségű tanárokat is. A budapesti forradalom elfojtása után megkezdődött a magyar értelmiség szisztematikus likvidálása, az úgynevezett Szoboszlay-perben 11 halálos ítéletből 10-et végre is hajtottak (1000 ember meghurcolása, 77 bíróság elé állítása után); az érmihályfalvi csoport perében elítélt 31 értelmiségi közül kettővel végeztek. Hogy a börtönökben és a kínzások következtében pontosan hány magyar vesztette életét, nem fogjuk megtudni, és a zsilavai (romániai) gulágokon meghaltak száma is ismeretlen.
Jó néhányan a jobb élet reményében a magyar határon próbáltak szerencsét, de a szökevényeket már vagy a készülődéskor elkapták, vagy a magyar hatóságok toloncolták vissza, utóbbi esetben pedig „bónusz” börtönbüntetés is járt.
Kádár János 1958 februárjában hivatalos úton járt a „baráti” Romániában, ahol küldöttsége (köztük Apró Antal kormányalelnök és Kállai Gyula államminiszter) azt konstatálta: „Eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.”
Felvidék A csehszlovák állampártvezetés nyugtalankodva figyelte a lengyelországi és budapesti fejleményeket '56 őszén. A magyar lakosság körében mind népszerűbbé váló médiafogyasztásra reagálva az ország területén betiltották a Szabad Népet (október 19.), október 24-én pedig azonnal összeült a pozsonyi és prágai pártvezetés. 28-ára a teljes csehszlovák hadsereget „megelőző jelleggel” üzembe állították, közben iszonyatos propaganda indult a lakosság „tájékoztatására”. Nyomásgyakorlásként kvázi „feleskették” a felvidéki magyar sajtót és közéletet a csehszlovák kommunista pártra, és a forradalom idején elmenekült magyarországi kommunista politikusokat nagy számban állítottak a felvidéki magyarok „megtartásának” ügyére.
Létrehozták „a csehszlovákiai magyar KISZ”-t (CSISZ) is, nehogy az egyetemeken ordas eszmék terjedjenek, ám ezek nem működtek túl hatékonyan. A forradalom egyik legközvetlenebb – paradox – következménye az volt, hogy megerősödött a felvidéki sajtó, igaz ugyan, hogy a magyarországi lapok hozzáférhetősége szinte a nullára csökkent. Az államvezetés – hasonlóan a románhoz – folyamatosan riogatta a lakosságot a magyar revíziós törekvésekkel, az egyházat pedig arra használta fel, hogy csillapítsa a hangulatot a társadalomban.
Hogy miért nem okozott nagyobb vihart a felvidéki magyarság körében a forradalom? Az ötvenes években a sajtón kívül minden más kapcsolattartási lehetőség – elsősorban az utazás – megnehezült. Több tanulmány és beszámoló szól arról, hogy a felvidéki utcák a forradalom napjaiban kiürültek, mindenki a rádiókra tapadt, s ez kihatott a munkában töltött időre is. A szimpátiát a fegyverropogás hangja viszont félelemre változtatta, és csakhamar elnémultak az 1948-as lakosságcsere és jogfosztás, valamint a határkérdés revíziójáról szóló társalgások. Tüntetéseket egyáltalán nem szerveztek, a szimpátia kifejezésére a magyar Himnusz éneklését, gyászszalag kitűzését tartották alkalmasnak inkább.
A hatalom viszont nem elégedett meg azzal, hogy béke van: a Magyarországra beavatkozási céllal toborzott önkéntescsapatok élére nemritkán magyarokat állítottak, s az „expanzió” részévé tették csehszlovákiai magyar kommunista kiadványok magyarországi terjesztését is. A forradalom leverése után Csehszlovákia viszont nem verte el közvetlenül és nyíltan a port a magyarokon, de a felvidéki magyarság anyaországtól való elszigeteléséhez szélsebesen hozzálátott. Mivel a magyar vezetőket 1945 és 1948 között már kicserélték a nómenklatúra embereire, a felvidéki magyarság „engedelmes tömegnek” bizonyult. (Forrás: Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Szerk.: Simon Attila.)
Kárpátalja
A Szovjetunió természetesen mindent megtett azért, hogy eltitkolja a budapesti forradalmat a kárpátaljai magyarok elől; mivel azonban ez lehetetlen volt, kontroll alatt tartották a tartalmat, különösen ügyelve a szóhasználatra („ellenforradalom”). Sok írást lényegtelen felületeken helyeztek el vagy egyszerűen a hivatalos kommunista lapból (Pravda) kellett átvenni. A kárpátaljai lakosság azonban megérezte, hogy többet kell tennie a tájékozódásnál. Politikai csoportosulások szerveződtek Mezőszakonyban, Nagyszőlősön, Beregszászon, Ungváron és Gálocson is. Tagjaik csakhamar a KGB kezére kerültek, számukra hosszú börtönévek vártak – akik táborokba kerültek és onnan hazatértek, folyamatos megfigyelés alatt voltak.
Sokakat kizártak a felsőoktatásból, a volt „politikai foglyok” pedig általában munkát sem kaptak. A KGB-s hajsza áldozata lett Gálocsi Endre református lelkész is. Kárpátalján sem voltak fegyveres harcok; a tettre készebbek megpróbáltak átszökni a határon, hogy Budapesten segíthessenek. Viktor Juscsenko ukrán elnökként 2007-ben átadott egy háromezer nevet tartalmazó listát, akik Szovjet-Ukrajna börtöneibe kerültek a magyar forradalom után. (Forrás: Az 1956-os (...) kárpátaljai vonatkozásai. Szerző: Váradi Natália.)
Vajdaság
1956. október 22-én fejezte be jugoszláviai látogatását a magyar kormányküldöttség. Az újvidéki Magyar Szó – vélhetőleg azért, mert a hatalom nem sejtette, mi történik majd Budapesten 23-án – 25-éig nem közölt magyarországi híreket, aztán egyben közölt mindent, legvégül azt is, hogy Magyarország szovjet „segítséget kért”. Október 28-án közli a Nagy Imre-kormány megalakulását, 30-án pedig címlapon hozza Tito Kádárt és Nagyot támogató levelét. Jól értesült hírforrásként Gerő Ernőnek tulajdonítja a szovjet csapatok behívását. Magának a forradalomnak az eseménysora a Szabad Európán keresztül jutott el a Vajdaságba is.
Egy zombori tanú elbeszélései alapján a városban azonnal elkezdődött a szervezkedés, Refle László, a helyi Kaszinó elnöke, valamint Kolarity Gábor fiatalokat toborzott a pesti srácok megsegítésére. Mire végeztek a toborzással, már sajnos vérbe is fúlt Budapest, Zombor pedig a Magyarországot déli irányba elhagyó magyarok tízezrei közül mintegy négyezret fogadott be. Jugoszlávia vezetése a magyarokat igyekezett az ország belsejében elhelyezni, hogy még véletlenül se érintkezhessenek magyarokkal, illetve rokonaikkal. Mai szemmel nevetséges, hogy Zomborban szinte csak a forradalomról beszéltek a magyarok, a Zombori Újság viszont csak november 23-án szentelt egy írást az eseményeknek a hivatalos jugoszláv álláspontot tükrözve. (Forrás: Fókusz.info.)
Bucsy Levente
MNO

2012. október 24.

Emlékezés 1956 hőseire
Gloria victis
Az aradi In memoriam 1956 Egyesület az RMDSZ-szel közösen október 23-án az RMDSZ aradi székházában az 1956-os magyar forradalomra és szabadságharcra, anyaországi és a romániai eseményeire, az ezt követő megtorlásra és áldozatokra emlékezett.
A rendezvényt megnyitó Bognár Levente megyei RMDSZ-elnök, aradi alpolgármester a fiatalokhoz fordulva azt mondta: a szabadság eszméjét ápoljuk, s átadjuk a fiataloknak, hogy vigyázzanak rá.
Az 1956-os eseményekről Jámbor Ilona, az In memoriam elnöke tartott előadást, amelybe felolvasások ékelődtek be.
Az 1956-os októberi forradalom Magyarországon a fennálló társadalmi rend és államhatalom gyökeres megváltoztatását tűzte célul. A szovjet fegyveres beavatkozással rövidesen szabadságharccá alakult forradalom ugyan nem érte el célját, de egy kis nép erkölcsi győzelmét jelentette a világ akkori egyik legfőbb hatalmával szemben, és – később derült ki, ma már tényként kezelik a történészek – a kommunizmus végének kezdeteként értékelhető. A magyar október nem maradt visszhang nélkül más országokban sem, az egyik éppenséggel Románia, s abban mindenekelőtt Erdély volt.
Az előadó vázolta a magyar forradalom kitörésének nemzetközi és magyarországi hátterét, lefolyásának főbb mozzanatait az egyetemisták október 23-i tüntetésétől, amelyhez végül százezrek csatlakoztak – ezt ünneplik az 1956-os forradalom kitörése pillanataként.
A szovjet hatalom nem nézhette szótlanul, hogy a láger egyik tagországa megszökjön a szocialista táborból és már október 31-én a fegyveres beavatkozás mellett döntött, november 4-én pedig megindult a támadás. A magyar hadsereg nem vette fel a harcot, a szabadságharcosok viszont igen – a fegyveres összecsapásoknak mintegy 2700 magyar áldozata volt. A román pártvezetés teljes mellszélességgel kiállt a magyarok ellen, Gheorghiu Dej és Emil Bodnăraş a fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották a szovjet pártvezetőnek, Hruscsovnak, s amikor Nagy Imrét, a forradalmi kormány elnökét letartóztatták, örömmel ajánlották fel annak „befogadását” Snagovon. Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy totális ellenőrzés alá vonja Romániát, és törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az ún. „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására, csírájában fojtva el bármilyen próbálkozást a magyar forradalommal való szolidaritás megnyilvánulása kapcsán.
A magyar forradalom napjaiban Romániában számos szimpátia-megnyilatkozásra került sor.
Aradon például a Téba textilgyár munkásnői az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a forradalom. Temesváron a Műszaki Egyetemen tartottak nagy diákgyűlést, amelyen nemcsak diákjóléti követelések hangzottak el, hanem a társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már az okt. 30-i gyűlés után letartóztattak. Kolozsváron, a Bolyai Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg, és más megmozdulások is voltak, például a Házsongárdi temetőben.
Természetesen nemcsak az egyetemi diákság szervezkedett: az 1957-től sorra került perekben egyre-másra került felszínre a szervezkedő csoportok tevékenysége. Több mint hatvan olyan – főleg magyar résztvevőket tömörítő – politikai csoportosulás volt Romániában, amelyek tagjait 1956–1965 között összesen sok ezer évi börtönre vagy kényszermunka-táborra ítéltek.
Stefano Bottoni történész kutatásai szerint Romániában 1956–62-as időszakban több mint 20 ezer letartóztatás történt, csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
A Securitate 1959. januári összesítése szerint 1955–58 között 30 személyt ítéltek halálra, közülük 17-et kivégeztek. Közöttük nem szerepel a (Pécskán és Aradon is szolgált) Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződő perben született tíz végrehajtott halálos ítélet áldozatának neve.
A mai előadáson a Csiky Gergely Főgimnázium diákjai – Veres Bernadette, Kis Zsuzsanna, Kócsó Alexandra, Csiki Gergely, Kakucs Dániel – részleteket olvastak fel Pietsch Miklós, Kelemen Kálmán, Bartis Ferenc, Varga László és Dávid Gyula 1956-os elítéltek naplóiból, könyveiből, visszaemlékezéseiből, valamint Tófalvi Zoltánnak az 1956-os romániai eseményekkel, megtorlásokkal kapcsolatos könyvéből.
A rendezvény keretében a szervezők bemutattak mintegy hatvan, az 1956-os forradalomról szóló, Magyarországon és Romániában megjelent könyvet, valamint a temesvári Luigi Varga néhány, a Szoboszlay-perbe foglaltak emlékére készített grafikáját.
A rendezvény végén 14 gyertyát gyújtottak a Szoboszlay-perben kivégzett tíz mártír, az érmihályfalvi csoportból Sass Kálmán és dr. Hollós István, valamint Theodor Mărgineanu borgóprundi hadnagy –, továbbá a név szerint meg nem nevezett sok-sok mártír emlékérre.
Nyugati Jelen (Arad)

2013. február 19.

Így nyírták ki a magyar autonómiát Romániában
Negyvenöt évvel ezelőtt, 1968 februárjában tüntették el az akkor már csak névleg autonóm magyar terület utolsó maradványait Romániában. Az igazi csapásokat korábban, az 1956-os magyar forradalom után mérték a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő Magyar Autonóm Tartományra.
"Befejeződött a román parlament ülése" - ez a semmitmondó cím jelent meg 1968. február 17-én a Népszabadságban. A rövid cikkből nem derül ki, mi történt: "A román nagy nemzetgyűlés (...) megvitatta, és törvényerőre emelte a közigazgatási-területi átszervezést." A hír szerint megyerendszert hoztak létre 1968. február 16-ai hatállyal.
A magyar pártlapból tehát nem lehetett megtudni, hogy a nagy nemzetgyűlés valójában véget vetett az "autonóm" magyar közigazgatási területek 16 éves hagyományának Romániában. Megszüntették ugyanis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Ennek felbomlasztásából jött létre a mai Maros és Hargita megye, illetve ekkor, 1968-ban választották le Brassó tartományból Kovászna megyét Székelyföld déli harmadán.
Észak-Erdély többször is gazdát cserélt
A részben vagy többségében magyarlakta észak-erdélyi területek - és a Székelyföld is - a második világháború vége óta gondot okoztak a Szovjetuniónak. Miután 1944-ben a Vörös Hadsereg - szövetségben az épphogy átállt királyi Romániával - elfoglalta az 1940-44 között Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyt, rövid ideig román közigazgatás alatt állt a terület. Ám itt olyan vérengzéseket hajtott végre az önkéntes román rohamcsapatokból álló Maniu-gárda, hogy Vinogradov orosz vezérezredes szovjet katonai közigazgatást vezetett be 1944. november 14-én - írja R. Süle Andrea történész a Románia 1944-1990 című kötet társszerzőjeként.
Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes 1945-ben megfenyegette a román királyt: az ország függetlenségét veszélyezteti, ha nem nevezi ki Petru Grozát kormányfőnek. Cserében Moszkva Észak-Erdély román közigazgatás alá helyezését is megpendítette. Ez meg is történt Groza kinevezése után, de Sztálin a nemzetiségi jogok biztosítását előírta.
Sztálin hozatta létre az autonóm területet
Groza valóban enyhébb politikát folytatott, ám a földosztásoknál a magyarokat súlyos sérelmek érték. A nemzetiségi érdekképviseletre elvben hivatott Magyar Népi Szövetség (MNSZ) működése a kommunista diktatúra erősödésével, 1947-től formálissá vált Romániában, írja R. Süle. Az 1948-as román alkotmány a kisebbségi kollektív jogokat tovább korlátozta. 1949-ben letartóztatták Márton Áron püspököt, mert az egyházi iskolák anyanyelvi oktatását védte, majd az MNSZ több vezetője és más prominens magyarok kerültek börtönbe. Sokan a Duna-delta haláltáboraiba jutottak, az MNSZ 1953-ban megszűnt.
Így a hagyományos értelemben vett magyar érdekképviselet lehetetlenné vált, de Sztálin 1952-ben Romániában is bevezette a szovjet nemzetiségi modellt, és autonóm tartományt kreált. Stefani Bottoni történész néhány éve könyvet írt Sztálin a székelyeknél címmel. Szerinte 1952-ben mind a magyar, mind a román kommunistákat meglepte a szovjet ötlet a székelyföldi magyar autonómiáról. A magyarok körében azért nem volt népszerű ez, mert politikájukat összerdélyi szinten akarták képviselni, a románok pedig Románia egységét féltették.
Nem igazi autonómia, inkább üvegház
Természetesen 1952-ben egyik fél sem mert ellenkezni Sztálinnal. Így Bottoni szerint ha nem is jött létre klasszikus értelemben vett autonómia a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) székelyföldi területein, nagyjából a mai Maros megye magyarlakta területeit, továbbá a mai Kovászna és Hargita megyéket egyesítették ebben az "autonóm" közigazgatási egységben.
Az "autonóm" szó nem igazi önrendelkezést jelentett, hanem a kommunizmus "közelebb hozását" az adott nemzetiséghez. Így a beszolgáltatások, a represszió a sztálinista MAT-ban is megvalósult, de az "elnyomottak nyelvén", magyar kommunisták vezényletével. Bárdi Nándor kisebbségkutató szerint itt magyar nyelvi keretek között folyt a társadalom átalakítása, de a MAT-on kívüli Erdélyben a magyar nyelvhasználat leszűkült, elkezdődött a kulturális intézményrendszer leépülése, elrománosítása.
Bottoni "üvegháznak" minősíti a Magyar Autonóm Tartományt: az oktatási és kulturális intézmények, színházak, művelődési házak és néptánccsoportok kiemelkedő szerepet játszottak ugyanis az archaizált vagy folklorizált székely identitástudat megőrzésében. A MAT-ban nem a kommunista párt hivatalos ideológiája játszotta a legfontosabb szerepet, hanem az egalitárius, egyenlőségelvű társadalomkép és a magyar népi kultúra.
Fordulópont: 1956
Ebben a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő folyamatban hozott döntő fordulatot az 1956-os magyar forradalom, amely az erdélyi fiatalokat is mozgósította. 1957. március 15. előestéjén magyar diákcsoportok rendszerellenes demonstrációkat szerveztek. Sepsiszentgyörgyön tíz diák gyászszalagos koszorút rakott a '48-as emlékműre. Szintén 1957. március 15-én a Petőfi-emlékműnél az EMISZ - az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét 1956-ban Brassóban alapította néhány magyar középiskolás és munkás - demonstrált, a szervezet tevékenysége a Székelyföldre is kiterjedt.
Mindez kapóra jött a román hatóságoknak arra, hogy fellépjenek a magyar autonómia ellen. Bottoni rámutat arra, hogy e folyamatok összekapcsolódtak a csehszlovákiai hasonló intézkedésekkel és más kelet-európai homogenizáló törekvésekkel. Az események gyökere azonban keletebbre keresendő: Hruscsov ekkor látott neki újra a Szovjetunió oroszosításának.
Így aztán 1956 után kezdődik meg a MAT felszámolása (formailag előbb csak 1960-as átalakítása), illetve a MAT-on kívüli, kolozsvári magyar Bolyai Egyetem egy román intézménnyel való 1959-es egyesítése, a nemzetiségi nyelven való oktatás további visszaszorítása. Bottoni szerint 56 után a romániai magyar nemzetiségű kommunisták felügyelete alatt indult meg Székelyföld társadalmi betagolódása az egységes román kommunista államba. A román hatóságok ekkor átértelmezték a magyar kérdést: Erdély ismét politikai, sőt állambiztonsági üggyé vált (bár nemcsak magyarok ellen léptek fel ekkoriban).
Román kézben a MAT kulcspozíciói
A MAT kulcspozíciói fokozatosan románok kezébe kerültek 1956 után. A háttérben a "nemzeti homogenizációs program" állt. Bárdi Nándor szerint ekkor a szeparatizmus elleni küzdelem jegyében sor került a román és a magyar intézmények összevonására.
1957 januárjában Budapesten Varsói Szerződés-csúcstalálkozót rendeztek, amely fordulatot hozott: Magyarországon a Kádár-kormány elhatározta a megtorlást, Romániában pedig Alexandru Draghici állambiztonsági miniszter parancsot adott hírszerző akciókra. Az 1957. februári romániai parlamenti választásokat számos incidens kísérte Székelyföldön.
Ezután az 1957. február 23-ai zárt ülésen a román belügyminisztérium képviselői (az ekkor már a pártban második emberek számító Nicolae Ceausescu emberei) és a tartományi párttitkárok csaptak össze. Draghici 1957 decemberében nevezte először veszélyforrásnak a kisebbségeket. Szerinte 240 nyomozás folyt csak a MAT területén. (Draghici 1993-ban Magyarországon hunyt el, hiába kérte Románia éveken át az Antall-kormánytól az exminiszter kiadatását.)
Romániában az 1956-os magyar forradalom után legalább 45 román és magyar nemzetiségű embert végeztek ki, az elítéltek száma pedig 1957-59 között tízezerre tehető (többségében románokról van szó), de a börtönbe kerültek összlétszáma akár majdnem 18 ezer lehetett. A legtöbb letartóztatás nem Erdélyben történt, hanem Galati és Craiova megyékben. Bár a teljes népességhez viszonyítva a magyarokat sűrűbben sújtották a letartóztatások, igazán kirívó a halálos ítéletek kiszabása volt. Bottoni szerint 1958-ban 34 romániai halálraítélt közül tizenhárman (38 százalék) voltak magyarok.
A MAT megtörése
A MAT végleges meggyengítése, feldarabolása és román lakossággal való felduzzasztása 1960 végén történt. Ekkor került Kézdi és Sepsi járás Brassó tartományhoz. A MAT helyett létrehozták az MMAT-ot, vagyis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, amelyhez viszont román lakta Kolozs megyei területeket csaptak, módosítva az etnikai arányokat.
Végül a folyamatot a már említett 1968-as átszervezés tetőzte be. Ekkor a korábbi 17 tartomány helyett 40 megye jött létre - ezt már az említett Románia 1944-1990 című kötetben írja Hunya Gábor. A megyerendszer megszüntetésével feldarabolták a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is, amelyet Maros és Hargita megyékre bontottak szét.
Valójában ez már csak formai változás volt, és az ekkor létrehozott Kovásznának - Sepsi és Kézdi járásoknak - a román többségű Brassóból történő 1968-as kiválása pozitívnak is lehetne tekinthető. Ez a térség ugyanis a MAT részét képezte 1952 és 1960 között. Így az átszervezést a magyar tartományi vezetők a hatvanas évek végének viszonylag liberális belpolitikai helyzetében nem tekintették a nemzetiségi jogok csökkentésének - írta Hunya Gábor.
Nem váltak be a magyar remények
Az 1965-től, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártvezér halálától a hatalmát fokozatosan kiépítő új pártfőtitkár, a később a nacionalizmusra építő Nicolae Ceausescu kezdeti éveiben valóban eltért a korábbi kommunista vezetőktől. 1968-ban Románia például nem vett részt a Prágai Tavasz katonai eltiprásában, Csehszlovákia katonai megszállásában, és Románián belül is némileg teret engedett a kisebbségi törekvéseknek ebben a periódusban.
Hunya az 1968-as közigazgatási reform kapcsán hangsúlyozza: "...a hatalom ugyanis ekkor még nem használta ki a megosztás és a különstátusz felszámolásából adódó lehetőségeket, a maradék kollektív nemzetiségi jogok elvesztése sokak számára nem látszott nagy áldozatnak, amikor az általános oktatási, publikálási, művelődési lehetőségek rövid időre javultak" Romániában.
Ám utólag nem váltak be a magyar remények. Marosvásárhely elrománosításához például nagyban hozzájárult az 1964-re elkészült Azomures vegyi művek, amelynek építését és ellátását román munkaerővel még a MAT elleni kampány idején határozta el Bukarest. A magyar autonómia megszűntével a város etnikai arányai lassan eltolódtak. 1966-ban még 60-61 ezer magyar jutott 24-25 ezer románra a népszámlálások tanúsága szerint, 2002-ben viszont már a románok kerültek többségbe. A 2011-es népszavazás azt mutatja - bár ezeket az adatokat nagyfokú óvatossággal kell kezelni a kisebbségkutatók szerint -, hogy 66 ezer románra már csak 57 ezer magyar jut Marosvásárhelyen.
Szegő Iván Miklós
Origo.hu,

2013. október 23.

A forradalom üzenete
Ötvenhét éve ezekben a napokban dőlt el Magyarországon, hogy a magyar nép változtatni akar a sorsán és gyarmati helyzetén. A szabadságot választja, akár a kuruc korszakban, vagy 1848–49-ben.
Mindez nem megy könnyen, október 23-án kitör a fegyveres harc, naponta változik a kommunista pártvezetés és kormány összetétele. Véres harcok után, október 28-án délután híres rádióbeszédében Nagy Imre bejelenti a szovjet csapatok kivonását Budapestről, s nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánítja az előző napok megmozdulásait. Az események felpörögnek. Október 30-án Nagy Imre bejelenti az egypártrendszer megszüntetését, majd felszámolják a rettegett Államvédelmi Hatóságot. Újjáalakulnak a pártok, kinyílnak a börtönök kapui, tárgyalások kezdődnek Magyarország Varsói Szerződésből való kilépéséről, a szovjet csapatoknak el kell hagyniuk az országot, nemzeti ünneppé nyilvánítják október 23-át! Közben szovjet „tanácsadók” Moszkvába viszik Kádár Jánost. A moszkvai vezetők meggondolják magukat, ismét megjelennek magyar területen a Vörös hadsereg csapatai, Budapesten megkezdődnek a véres harcok, a nagyvilágban dúl a szuezi válság, a forradalmat vérbe fojtják, Kádár hazatér, ő és klikkje veszik át a Szovjetunió vezéreinek jóváhagyásával a hatalmat, és megkezdődnek a megtorlások. A többit tudjuk. Tudjuk? A megtorlások értelmi szerzőit, a kivégzések elrendelőit máig nem vonták felelősségre, most készülnek a 92 éves Biszku Béla elleni újabb perre. Ugyanakkor felmerülhet bennünk ama gondolat is, hogy mi történhetett volna, ha a dolgok másként alakulnak? Igen, győzhettek volna a forradalmárok, akkor még egyet akart az egész nemzet, a szabadságot, és Maléter Pál csapatai élén bevonulhatott volna Moszkvába, lemondásra szólíthatta volna fel Hruscsovot, s a térségben 33 évvel hamarabb kezdődhettek volna el a magyar példa nyomán a demokratikus átalakulások. Bibó István, a végsőkig kitartó államminiszter az ENSZ ülésein fejthette volna ki emelkedett nézeteit az emberi jogokról, és Vlagyivosztoktól Drezdáig megvalósulhatott volna végre a nagy francia forradalom hármas jelszava: szabadság, egyenlőség, testvériség! De hát, tudjuk – tudjuk! – nem ez és nem így történt. Jött Kádár az akasztófákkal, jöttek az ítéletek, Pest és a kivérzett ország felett köröztek a halál fekete madarai. Ennyit ért az Albert Camus által is felhánytorgatott magyarok vére? Később, persze, változott a lemez, mint a balcsillagzat alatt álló magyar történetben annyiszor. Ígéretek is jöttek, aki nincs ellenünk, velünk van! És megszületett Kádár János népe. Bibó István nem az ENSZ-ben tartott szabadelőadásokat, hanem a váci fegyházban taníthatta angolra Göncz Árpádot. De mindez már hideglelősen ismerős.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. november 3.

Így szüntették meg a Magyar Autonóm Tartományt
Negyvenöt évvel ezelőtt, 1968 februárjában tüntették el az akkor már csak névleg autonóm magyar terület utolsó maradványait Romániában. Az igazi csapásokat korábban, az 1956-os magyar forradalom után mérték a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő Magyar Autonóm Tartományra. „Befejeződött a román parlament ülése" – ez a semmitmondó cím jelent meg 1968. február 17-én a Népszabadságban. A rövid cikkből nem derül ki, mi történt: „A román nagy nemzetgyűlés (...) megvitatta, és törvényerőre emelte a közigazgatási-területi átszervezést." A hír szerint megyerendszert hoztak létre 1968. február 16-ai hatállyal. A magyar pártlapból tehát nem lehetett megtudni, hogy a nagy nemzetgyűlés valójában véget vetett az „autonóm" magyar közigazgatási területek 16 éves hagyományának Romániában. Megszüntették ugyanis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Ennek felbomlasztásából jött létre a mai Maros és Hargita megye, illetve ekkor, 1968-ban választották le Brassó tartományból Kovászna megyét Székelyföld déli harmadán.
Észak-Erdély többször is gazdát cserélt
A részben vagy többségében magyarlakta észak-erdélyi területek – és a Székelyföld is – a második világháború vége óta gondot okoztak a Szovjetuniónak. Miután 1944-ben a Vörös Hadsereg – szövetségben az épphogy átállt királyi Romániával – elfoglalta az 1940-44 között Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyt, rövid ideig román közigazgatás alatt állt a terület. Ám itt olyan vérengzéseket hajtott végre az önkéntes román rohamcsapatokból álló Maniu-gárda, hogy Vinogradov orosz vezérezredes szovjet katonai közigazgatást vezetett be 1944. november 14-én – írja R. Süle Andrea történész a Románia 1944-1990 című kötet társszerzőjeként.
Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes 1945-ben megfenyegette a román királyt: az ország függetlenségét veszélyezteti, ha nem nevezi ki Petru Grozát kormányfőnek. Cserében Moszkva Észak-Erdély román közigazgatás alá helyezését is megpendítette. Ez meg is történt Groza kinevezése után, de Sztálin a nemzetiségi jogok biztosítását előírta.
Sztálin hozatta létre az autonóm területet
Groza valóban enyhébb politikát folytatott, ám a földosztásoknál a magyarokat súlyos sérelmek érték. A nemzetiségi érdekképviseletre elvben hivatott Magyar Népi Szövetség (MNSZ) működése a kommunista diktatúra erősödésével, 1947-től formálissá vált Romániában, írja R. Süle. Az 1948-as román alkotmány a kisebbségi kollektív jogokat tovább korlátozta. 1949-ben letartóztatták Márton Áron püspököt, mert az egyházi iskolák anyanyelvi oktatását védte, majd az MNSZ több vezetője és más prominens magyarok kerültek börtönbe. Sokan a Duna-delta haláltáboraiba jutottak, az MNSZ 1953-ban megszűnt.
Így a hagyományos értelemben vett magyar érdekképviselet lehetetlenné vált, de Sztálin 1952-ben Romániában is bevezette a szovjet nemzetiségi modellt, és autonóm tartományt kreált. Stefano Bottoni történész néhány éve könyvet írt Sztálin a székelyeknél címmel. Szerinte 1952-ben mind a magyar, mind a román kommunistákat meglepte a szovjet ötlet a székelyföldi magyar autonómiáról. A magyarok körében azért nem volt népszerű ez, mert politikájukat összerdélyi szinten akarták képviselni, a románok pedig Románia egységét féltették.
Nem igazi autonómia, inkább üvegház
Természetesen 1952-ben egyik fél sem mert ellenkezni Sztálinnal. Így Bottoni szerint ha nem is jött létre klasszikus értelemben vett autonómia a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) székelyföldi területein, nagyjából a mai Maros megye magyarlakta területeit, továbbá a mai Kovászna és Hargita megyéket egyesítették ebben az „autonóm" közigazgatási egységben.
Az „autonóm" szó nem igazi önrendelkezést jelentett, hanem a kommunizmus „közelebb hozását" az adott nemzetiséghez. Így a beszolgáltatások, a represszió a sztálinista MAT-ban is megvalósult, de az „elnyomottak nyelvén", magyar kommunisták vezényletével. Bárdi Nándor kisebbségkutató szerint itt magyar nyelvi keretek között folyt a társadalom átalakítása, de a MAT-on kívüli Erdélyben a magyar nyelvhasználat leszűkült, elkezdődött a kulturális intézményrendszer leépülése, elrománosítása. Bottoni „üvegháznak" minősíti a Magyar Autonóm Tartományt: az oktatási és kulturális intézmények, színházak, művelődési házak és néptánccsoportok kiemelkedő szerepet játszottak ugyanis az archaizált vagy folklorizált székely identitástudat megőrzésében. A MAT-ban nem a kommunista párt hivatalos ideológiája játszotta a legfontosabb szerepet, hanem az egalitárius, egyenlőségelvű társadalomkép és a magyar népi kultúra.
Fordulópont: 1956
Ebben a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő folyamatban hozott döntő fordulatot az 1956-os magyar forradalom, amely az erdélyi fiatalokat is mozgósította. 1957. március 15. előestéjén magyar diákcsoportok rendszerellenes demonstrációkat szerveztek. Sepsiszentgyörgyön tíz diák gyászszalagos koszorút rakott a '48-as emlékműre. Szintén 1957. március 15-én a Petőfi-emlékműnél az EMISZ – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét 1956-ban Brassóban alapította néhány magyar középiskolás és munkás – demonstrált, a szervezet tevékenysége a Székelyföldre is kiterjedt. Mindez kapóra jött a román hatóságoknak arra, hogy fellépjenek a magyar autonómia ellen. Bottoni rámutat arra, hogy e folyamatok összekapcsolódtak a csehszlovákiai hasonló intézkedésekkel és más kelet-európai homogenizáló törekvésekkel. Az események gyökere azonban keletebbre keresendő: Hruscsov ekkor látott neki újra a Szovjetunió oroszosításának.
Így aztán 1956 után kezdődik meg a MAT felszámolása (formailag előbb csak 1960-as átalakítása), illetve a MAT-on kívüli, kolozsvári magyar Bolyai Egyetem egy román intézménnyel való 1959-es egyesítése, a nemzetiségi nyelven való oktatás további visszaszorítása. Bottoni szerint 56 után a romániai magyar nemzetiségű kommunisták felügyelete alatt indult meg Székelyföld társadalmi betagolódása az egységes román kommunista államba. A román hatóságok ekkor átértelmezték a magyar kérdést: Erdély ismét politikai, sőt állambiztonsági üggyé vált (bár nemcsak magyarok ellen léptek fel ekkoriban).
Román kézben a MAT kulcspozíciói
A MAT kulcspozíciói fokozatosan románok kezébe kerültek 1956 után. A háttérben a „nemzeti homogenizációs program" állt. Bárdi Nándor szerint ekkor a szeparatizmus elleni küzdelem jegyében sor került a román és a magyar intézmények összevonására.
1957 januárjában Budapesten Varsói Szerződés-csúcstalálkozót rendeztek, amely fordulatot hozott: Magyarországon a Kádár-kormány elhatározta a megtorlást, Romániában pedig Alexandru Draghici állambiztonsági miniszter parancsot adott hírszerző akciókra. Az 1957. februári romániai parlamenti választásokat számos incidens kísérte Székelyföldön.
Ezután az 1957. február 23-ai zárt ülésen a román belügyminisztérium képviselői (az ekkor már a pártban második emberek számító Nicolae Ceausescu emberei) és a tartományi párttitkárok csaptak össze. Draghici 1957 decemberében nevezte először veszélyforrásnak a kisebbségeket. Szerinte 240 nyomozás folyt csak a MAT területén. (Draghici 1993-ban Magyarországon hunyt el, hiába kérte Románia éveken át az Antall-kormánytól az exminiszter kiadatását.)
Romániában az 1956-os magyar forradalom után legalább 45 román és magyar nemzetiségű embert végeztek ki, az elítéltek száma pedig 1957-59 között tízezerre tehető (többségében románokról van szó), de a börtönbe kerültek összlétszáma akár majdnem 18 ezer lehetett. A legtöbb letartóztatás nem Erdélyben történt, hanem Galati és Craiova megyékben. Bár a teljes népességhez viszonyítva a magyarokat sűrűbben sújtották a letartóztatások, igazán kirívó a halálos ítéletek kiszabása volt. Bottoni szerint 1958-ban 34 romániai halálraítélt közül tizenhárman (38 százalék) voltak magyarok.
A MAT megtörése
A MAT végleges meggyengítése, feldarabolása és román lakossággal való felduzzasztása 1960 végén történt. Ekkor került Kézdi és Sepsi járás Brassó tartományhoz. A MAT helyett létrehozták az MMAT-ot, vagyis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, amelyhez viszont román lakta Kolozs megyei területeket csaptak, módosítva az etnikai arányokat.
Végül a folyamatot a már említett 1968-as átszervezés tetőzte be. Ekkor a korábbi 17 tartomány helyett 40 megye jött létre – ezt már az említett Románia 1944-1990 című kötetben írja Hunya Gábor. A megyerendszer megszüntetésével feldarabolták a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is, amelyet Maros és Hargita megyékre bontottak szét.
Valójában ez már csak formai változás volt, és az ekkor létrehozott Kovásznának – Sepsi és Kézdi járásoknak – a román többségű Brassóból történő 1968-as kiválása pozitívnak is lehetne tekinthető. Ez a térség ugyanis a MAT részét képezte 1952 és 1960 között. Így az átszervezést a magyar tartományi vezetők a hatvanas évek végének viszonylag liberális belpolitikai helyzetében nem tekintették a nemzetiségi jogok csökkentésének – írta Hunya Gábor.
Nem váltak be a magyar remények
Az 1965-től, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártvezér halálától a hatalmát fokozatosan kiépítő új pártfőtitkár, a később a nacionalizmusra építő Nicolae Ceausescu kezdeti éveiben valóban eltért a korábbi kommunista vezetőktől. 1968-ban Románia például nem vett részt a Prágai Tavasz katonai eltiprásában, Csehszlovákia katonai megszállásában, és Románián belül is némileg teret engedett a kisebbségi törekvéseknek ebben a periódusban.
Hunya az 1968-as közigazgatási reform kapcsán hangsúlyozza: „...a hatalom ugyanis ekkor még nem használta ki a megosztás és a különstátusz felszámolásából adódó lehetőségeket, a maradék kollektív nemzetiségi jogok elvesztése sokak számára nem látszott nagy áldozatnak, amikor az általános oktatási, publikálási, művelődési lehetőségek rövid időre javultak" Romániában.
Ám utólag nem váltak be a magyar remények. Marosvásárhely elrománosításához például nagyban hozzájárult az 1964-re elkészült Azomures vegyi művek, amelynek építését és ellátását román munkaerővel még a MAT elleni kampány idején határozta el Bukarest. A magyar autonómia megszűntével a város etnikai arányai lassan eltolódtak. 1966-ban még 60-61 ezer magyar jutott 24-25 ezer románra a népszámlálások tanúsága szerint, 2002-ben viszont már a románok kerültek többségbe. A 2011-es népszavazás azt mutatja – bár ezeket az adatokat nagyfokú óvatossággal kell kezelni a kisebbségkutatók szerint -, hogy 66 ezer románra már csak 57 ezer magyar jut Marosvásárhelyen. Szegő Iván Miklós
origo.hu
Székelyhon.ro

lapozás: 1-30