udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
57
találat
lapozás: 1-30 | 31-57
Névmutató:
Ghibu, Onisifor
1998. február folyamán
Sas Péter /Budapest/ kutató Bíró Vencel és Balanyi György, a két piarista történész életútját vázolta fel, mindketten Kolozsváron professzorai voltak az egyetemnek 1943 és 1948 között. Bíró Vencel /Vértessomló, 1885. aug. 9. - Kolozsvár, 1962. dec. 2./ teológiai és egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte, 1908-ban pappá szentelték, ugyanebben az évben summa cum laude minősítéssel bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Kolozsváron tanított a gimnáziumban és rendre írta történelmi tanulmányait. 1925-ben a kolozsvári főgimnázium igazgatója és az önállósult romániai piarista provincia rendfőnökének, Patay Józsefnek az asszisztense lett. Bíró Vencel kutatómunkájának eredménye Altorjai gróf Apor István és kora című monográfiája. Bíró Vencelt 1934-ben a piarista rend főnökévé választotta. Sok gonddal kellett megküzdenie, a román állam nem ismerte el a rend jogi személyiségét, sőt Onisifor Ghibu kolozsvári egyetemi tanár címbitorlás és államellenesnek nyilvánított rendi címer használata miatt bírósághoz fordult. Végül az ügyben felmentő határozat született, 1938-ban. 1940-ben a visszaállított Ferenc József Tudományegyetem Erdély és Kelet-Európa története tanszékén lett rendes tanár, egyben munkatársa az újonnan felállított Erdélyi Tudományos Intézetnek. Az MTA tagjának választotta. Bíró Vencel munkássága összefoglalásaként megírta Erdély története című munkáját. 1945-48 között a Bolyai Tudományegyetem dékán-helyettese volt, akkor nyugállományba küldték. 1946-ban ismét őt választották a romániai piarista rendtartomány főnökének. 1949. aug. 1-jén megszüntették a szerzetesrendeket, így a piarista rendet is. Bíró Vencel Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián kapott szálláslehetőségeket. Tovább írta történelmi tanulmányait. Balanyi György /Kecskemét, 1886. febr. 10. - Budapest, 1963. máj. 4./ piarista történész 1824-től tanított a budapesti tudományegyetemen, majd 1943 és 1948 között Kolozsvárott volt a Bolyai Tudományegyetemen a történelem tanszék professzora. 1948-ban vissza kellett térnie Magyarországra. /Sas Péter: Bíró Vencel, a piarista rendfőnök és történetíró. = Művelődés (Kolozsvár), febr./1995. szeptember 15.
Iliescu elnök szept. 15-én, a tanévnyitón Nagyváradon, az Onisifor Ghibu Líceum avatásán mondott beszédében felhívást intézett a román és magyar tantestületekhez, a tanulókhoz, hogy támogassák a román-magyar megbékélést. Örömmel állapította meg, hogy a kezdeményezés jó visszhangra talált Magyarországon is. Szerinte a tanügyi törvény a legmagasabb nemzetközi előírásoknak is megfelel. Az RMDSZ kifogásai az elnök szerint alaptalanok és indokolatlan szeparatizmushoz vezetnek. /Szabadság (Kolozsvár), szept. 19./ 1995. szeptember 17.
Többezer résztvevője volt szept. 17-én a Tőkés László püspök kezdeményezésére megtartott Templom- és iskolanap nagyváradi eseményeinek, amelyen a történelmi magyar egyházak képviselői felemelték szavukat a magyar nyelvű oktatást sújtó tanügyi törvény ellen. Tempfli József nagyváradi megyéspüspök felhívta a figyelmet arra, hogy Iliescu elnök Nagyváradon olyan politikusról elnevezett iskola avatásán vett részt, akinek tevékenysége korántsem egyeztethető össze a megbékélés gondolatával /Onisifor Ghibu/. A magyar egyházak mindeddig nem kaptak választ a több mint két hónapja jelzett kérésükre, hogy az államfő fogadja küldöttségüket az elkobzott egyházi javak ügyében. /Szabadság (Kolozsvár), szept. 19./1996. március 30.
A Kolozs megyei tanfelügyelőség összeállította az 1996/97-es tanév beiskolázási tervét. Victor Dragoi főtanfelügyelő elmondta, hogy a magyar tagozatos iskolák közül a Brassai és a Báthory Líceumnak négy-négy, az Apáczai Líceumnak két, az "Onisifor Ghibu" (volt természettudományi), a "Gheorghe Lazar", a Zenelíceumnak egy-egy, a Könnyűipari Iskolaközpontnak egy, a Református Kollégiumnak két, a "Maranatha" Kollégiumnak, a Római Katolikus Főgimnáziumnak, az Unitárius Kollégiumnak és az Elektrotechnikai Líceumnak egy-egy kilencedik osztályt kérnek. Désnek, Szamosújvárnak, Tordának és Bánffyhunyadnak egy-egy magyar tannyelvű kezdő középiskolai osztályt javasolnak. A tanfelügyelőség ismét vissza kívánja helyezni a magyar tannyelvű tanító- és óvónőképző kilencedik osztályt az Apáczai Líceumból a Gheorghe Lazar Líceumba. 1990-ben hosszas harc árán lehetett csak az utóbbi iskolából (ahol nincs megfelelő magyar könyvtár stb.) az Apáczaiba áthozni a magyar tanítóképzőt. /Sz. Cs. Előterjesztik az 1996-97-es tanév beiskolázási tervét Költöztetnék a magyar tanító- és óvónőképzőt. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 30./ 2000. május 8.
Máj. 6-án bemutatkozott Kolozsváron a Donát Alapítvány, amelynek fő célja a magyar oktatás és kulturális élet támogatása, fejlesztése a Donát/Grigorescu lakótelepen. Az alapítvány létrehozásáról Zsigmond Ilka elnök, az Onisifor Ghibu Líceum aligazgatója beszélt. A Donát lakótelepen (Rákóczi negyed) 1961-től kezdődően román-magyar vegyes tagozatú középiskola működött. Magyar tagozatán (I-XII.) még 1990-ben is párhuzamos osztályok működtek. A kivándorlás valamint a belvárosi színmagyar líceumok létrejötte, ezek szívó-vonzóerejének érvényesülése elapasztotta a magyar tagozatot, az iskola vezetése 1999-ben - a szülők, tanárok véleményének kikérése nélkül - be akarta szüntetni teljesen a magyar tagozatot. A Donát negyedi szülők viszont megvédték iskolájukat. Létre akarnak hozni biztos anyagi bázist, ezért megteremtették a Donát Alapítványt, amelyet március 15-én alapítottak. Az alapítvány célkitűzései: szakmai tanfolyamok, továbbképzők, szaktáborok és versenyek szervezése, kulturális-tanulmányi központ ("erdei iskola"), a Kincsesláda néptánc és hagyományőrző csoport működtetése, a nemzettudatot erősítő tevékenységek szervezése, megjelentetni a magyar tagozatának diáklapját, a Csimaszt. /Szabó Csaba: Versenyképes magyar tagozatos líceum körvonalazódik. Bemutatkozott a Donát Alapítvány. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 8./2000. június 9.
Kolozsváron a volt Természettudományi (ma Onisifor Ghibu) Líceum magyar tagozatán tavaly nem indult kilencedik osztály. Az iskola új vezetősége, a szülők, valamint a tanári kar kitartása csodát tett: nemcsak megmaradt a Donát (Grigorescu) negyedi líceum magyar tagozata, de olyan erősödési folyamat is beindult, hogy amennyiben pályázataikat pozitívan bírálják el, az Onisifor Ghibu Líceum Kolozsvár legerősebb iskolájává nőheti ki magát néhány éven belül. A líceum első nagy vizsgája a reál profilú, természettudomány szakos kilencedik osztály beindítása lesz. /Reál profilú, természettudomány szakos 9. osztály indul az Onisifor Ghibu Líceumban. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 9./2005. szeptember 12.
Kolozsváron a Báthory István Gimnázium aligazgatónője, Káptalan Erna szerint a gimnázium 1100 tanulója és a tanárok bizakodó hangulatban kezdhetik az új tanévet. A tantermek rendbetétele a múlt héten befejeződött, három teljes létszámú első osztály kezd az új tanévben. A Brassai Sámuel Gimnázium igazgatónője, Kósa Mária elmondása szerint végleges kinevezéssel rendelkező tanáraik vannak. Jelenleg a nappali tagozatra hozzávetőlegesen 800 diák jár, az esti tagozaton pedig 300 körüli a diáklétszám. Idén két első osztály indult. Gond van a X. osztályos tankönyvekkel: a tanterv-változás miatt az új tankönyvek fordítása akadályba ütközött, ezért ezek csak a tanévkezdés után fognak megérkezni. Az Apáczai Csere János Gimnázium igazgatója, Wolf Rudolf véleménye szerint a diáklétszám csökkenőben van az alsó tagozat osztályaiban, másrészt pedig az V–VII. osztály délutáni tanítása nem felel meg a szülőknek. Az iskolának ebben a tanévben több mint 650 tanulója van. Jelenleg egy első osztályt indítottak. A Kolozsvári Református Kollégium tanára, László Margit tájékoztatott: a kollégium 265 diákja változatlan körülmények között kezdi a tanévet. Létrejött a három IX. osztály. A János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatónője, Popa Márta a tankönyvek hiányára panaszkodott. Idén egy, 25-ös létszámú első osztályt indítottak, a IX. osztályban pedig két osztály indult: egy a reál és egy a humán tagozaton. Jelenleg 330 diák tanul ebben a tanintézményben. A Római Katolikus Gimnázium igazgatónője, Schuller Hajnal szerint az iskola közel 200 tanulója számára mind a tankönyvellátás, mind a tanerők helyzete megoldott. A Sigismund Toduta Zeneiskola aligazgatója, Máthé Árpád arról számolt be, hogy egy magyar és két román osztály van mindegyik évfolyamon. A Donát negyedi Onisifor Ghibu Természettudományi Gimnázium aligazgatónője, Irsay Mónika szerint iskola összlétszáma 1500 tanuló, ebből közel 300 tanuló jár a magyar tagozaton. A Györgyfalvi negyedi Nicolae Titulescu Általános Iskola aligazgatónője, Tonder Ilona szerint az iskolába hozzávetőlegesen 700 gyerek jár, ebből közel 150 a magyar tagozaton tanulók létszáma. A Monostor negyedi Ion Creanga Általános Iskola aligazgatója, Márk Lajos közölte, az iskola összlétszáma 1100 fő, ebből a magyar osztályban tanuló gyerekek számaránya 27 százalék, azaz közel 400 tanuló. Minden évfolyamon van magyar osztály, sőt: a 7. és 8. osztályban két párhuzamos magyar tannyelvű osztály van – mindegyikben több mint 20 gyerekkel. /Nagy-Hintós Diana: Különösebb gondok nélkül indul az iskola. Országszerte ma kezdődik a 2005/2006-os tanév. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 12./2005. december 10.
Kolozsváron, a Tranzit Házban a Karácsonyi Könyvvásáron több könyvet is bemutattak, így Jakabffy Elemér: Kisebbségi sorskérdések és Cs. Szabó László: Kárpát keblében című könyvét. Balázs Sándor Onisifor Ghibu álarc című könyvében azt illusztrálja, hogyan forgatta ki a nacionalizmusáról elhíresedett Onisifor Ghibu a magyar sajtótermékeket, évnyitóbeszédeket, irodalmi alkotásokat eredeti jelentésükből. A kolozsvári magyar színházat, egyetemet tönkretevő Ghiburól emléktáblát avatnak, iskolát neveznek el. Balázs Sándor véleménye szerint ez olyan cselekedet, mintha Auschwitzban Mengele doktornak állítanának emléktáblát. „Én bizton állítom, hogy Onisifor Ghibu azonosult az olasz fasizmussal” – tette hozzá a szerző. A könyv, az eredeti szövegeket a román fordításokkal összevetve, rámutatott arra, hogyan hamisította meg Ghibu egy adott szöveg tartalmát helytelenül idézve, hamisan fordítva vagy egész egyszerűen olyasmire hivatkozva, ami nem hangzott el. /Kiss Bence: A nacionalizmus ellen is felléptek a könyvvásáron. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 10./2006. március 16.
Jogtalannak minősítette a premontrei rend egykori főgimnáziumának visszaigénylési kérését Silvia Suciu nagyváradi szociáldemokrata tanácsos. „Személy szerint a visszaszolgáltatás híve vagyok, amennyiben a jogos tulajdonosról van szó” – jelentette ki az ügy kapcsán Ilie Bolojan prefektus. Onisifor Ghibu ultranacionalista román kultúrpolitikus 1937-ben telekkönyvi kiigazítás címén a premontrei rend számos ingatlanát a román államra íratta át, s ez a rendnek a tulajdonjogtól államosítással való megfosztását jelentette – közölte Kincses Előd, a rend ügyvédje. „Etnikai alapon megfosztani valakit tulajdonjogától a fasiszta kormányok gyakorlata volt, amit a mai demokratikus igazságszolgáltatásnak korrigálnia kell” – fogalmazott Kincses Előd. /Pap Melinda: Gátolják a restitúciót? = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 16./2007. március 27.
A Babes–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia karának épületében, az Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégium keretében, dr. Holló László az erdélyi katolikus autonómia és a státus történetét ismertette. Erdélyben a Római Katolikus Státus az egyházi vagyon kezelője, a különböző pénzalapok igazgatásával megbízott testület volt. A státus megnevezés először az 1615-ös országgyűlésen fordult elő, Erdélyben sokáig, 1716-ig nem volt a katolikus egyháznak saját püspöke. A pár hónappal ezelőtt elkezdődött politikai támadások a státus ellen nem új keletűek: a két világháború között Onisifor Ghibu is vehemens kampányt indított ellene. 1989 után, több kisebb-nagyobb próbálkozás után sikerült ismét megalakítani, és törvényesen bejegyezni a státust, amely jelenleg is működik. /Ercsey-Ravasz Ferenc: Katolikus autonómiáról, státusról. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 27./2007. július 13.
A kisebbségi ember nem érti, hogy a többségi miért ellenséges és agresszív vele szemben. Balázs Sándor Onisifor Ghibu – álarc nélkül (Komp-Press, Kolozsvár, 2005) című könyve választ kínál erre. A román tudós 1968. augusztus 21-én (beszédes dátum!) ezeket írta naplójába: „Ne feledjük el, hogy másfél millió magyar él közöttünk, őket a szovjetek amolyan Benjáminnak nézik, aki elvárja tőlük, hogy becézgessék. Nincs kizárva, hogy Ceausescu és valamennyi többi szatellitjének cikcakkos politikája miatt maholnap egész Erdélyt a nyugati szomszédunknak adják. Úgy hiszem, hogy egy ilyen tökéletesen kidolgozott részletes terv már létezik Budapesten, s Moszkva áldását adta rá. ” Decemberben már nemcsak Erdélyt, hanem az ország többi részét is attól félti, hogy „felosztják egymás közt az oroszok és a bolgárok”, majd egy évtized múltán ismét: „Ceausescu Romániája összeomlik, és mi akár a magyarok, akár az oroszok uralma alá kerülünk. ” Ghibu a jelek szerint a „bécsi diktátum-szindrómá”-ban szenvedett: elképzelte, hogy megismétlődik Erdély 1940. évi felosztása. E félelemnek a párizsi béke után soha nem volt valóságalapja. Amellett továbbra is kérdés: honnan származik Ghibu (1883–1972) magyargyűlölete 1940 előtt? /Horváth Andor: Erdély féltése. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 13./2008. március 28.
Kolozsváron Emil Boc polgármester március 27-én Besszarábia Romániával való egyesítésére emlékezve megkoszorúzta Onisifor Ghibu egykori kolozsvári egyetemi tanár szobrát. Ghibu az 1920-as években folyamatosan támadta az erdélyi katolikus státust, majd annak a bizottságnak az elnöke volt, amely a Státus ügyeinek kivizsgálására alakult, és amely a szervezet megszüntetését és vagyonának elkobzását javasolta. Az Új Jobboldal, a március 15-i magyarellenes tüntetés szervezői Nagy Románia térképét ábrázoló szórólapokat tettek a parkoló autók ablaktörlői alá. Gheorghe Funar nagy-romániás szenátor Gyergyószentmiklóson hívta fel a románok figyelmét, hogy a magyarok ördögien, Budapestről irányítva 90 éve dolgoznak Románia területi feldarabolásán. /Nagy Romániát ünnepelték. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 28./2008. május 31.
Május 24-én tartották Kolozsváron a Kenguru elnevezésű matematikaversenyt az Onisifor Ghibu Elméleti Líceumban, amelyen a János Zsigmond Unitárius Kollégiumból részt vett a IV. osztályból az előselejtezések alapján továbbjutott hét tanuló. Érdekes módon, a legesélyesebbnek tűnő magyar négy tanulót külön terembe osztották. Köztük Baka-Bálint Áron kisdiák a megye magyar nyelvű IV. osztályos tanulói közül a legnagyobb pontszámmal jutott a verseny utolsó szakaszába. A feladatokat kivételesen ebben a tanteremben csak román nyelven kapták meg. Amikor a magyar anyanyelvűek igényelték az őket megillető magyar nyelvű teszteket, a felügyelő tanár, Rosca Otilia erélyesen rájuk szólt: Ce-i? Nu stiti sa cititi romaneste? Miután a gyermekek beadták a teszteket, és kijöttek a teremből, az iskola folyosóján a kezükbe nyomtak egy magyar nyelvű tesztet, ezzel a kísérő szöveggel: Otthon ellenőrizzétek a mai munkátokat, és hasonlítsátok össze az eredményeket! A magyar iskola igazgatója, amikor erről tudomást szerzett, felkereste a bizottság elnökét, aki sajnálta a történteket, de már nem segíthetett. Ígéretet tett, hogy a felvigyázó pedagógust „elő fogják venni. ” (Netán egyesek meg is fogják dicsérni ezért a tettéért). A versenyről a magyar gyermekek keserű szájízzel jöttek el. Megkapták az első leckét az intoleranciából. /Popa Márta, igazgató: Lélekben és magyarságukban sértett kisdiákok. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 31./2009. május 6.
A Tanügyminisztérium, gazdasági okokra hivatkozva, a következő tanévtől nagyszabású iskolai átszervezéseket tervez. Ez negatívan érinti a nagyváradi iskolák magyar tagozatait, ahol osztályok szűnhetnek meg. Ez a veszély fenyegeti a nagyváradi Onisifor Ghibu Középiskola magyar tannyelvű osztályait is, ezért a szülők és a tanárok aláírásgyűjtést kezdeményeztek azok megmentéséért. A tervek szerint jövőre megszűnne az első és az ötödik osztály. Ha így folytatódik tovább, két év múlva teljesen megszűnik az iskolában a magyar tagozat. A tanfelügyelőség ugyan azt hangoztatja, hogy a magyar oktatás bármikor visszaállítható, de ha megszűnik a pedagógusi kar lehetetlen egy új tanári testületet rövid időn belül összeverbuválni. /Létai Tibor: Magyar osztályok szűnhetnek meg ősztől. = Reggeli Újság (Nagyvárad), máj. 6./2010. december 31.
Erdély tájain – Szádecky-Kardoss Gyula és az EKE
Széljegyzetek a kettős, kerek évfordulós emlékkonferencia kapcsán
December 11-én Kolozsváron, Bocskai fejedelem szülőházában, vagyis a Sapientia Tudományegyetem központi épületének Óváry-termében több mint hatvan idősebb és fiatal geológus gyűlt össze, hogy kutatási eredmények bemutatásával ünnepeljék a város egykori egyetemének neves tanára, Szádecky-Kardoss Gyula születésének 150. évfordulóját, illetve tisztelettel emlékezzenek halálának 75. évfordulójára. Délelőtt sírjánál, a Házsongárdi temetőben koszorút helyeztek el a résztvevők, délután tíz tudományos előadást hallgattak és vitattak meg: részben a professzor tudományos és egyéb szellemi hagyatékával, részben az általa kutatott ásvány-, földtani témákban, az előadók által felmutatott új eredményekkel kapcsolatban.
Miért szólunk ezen az oldalon róla? Egyszerűen azért, mert élete Kolozsvárra érkezése pillanatától haláláig szorosan összeforrt az itteni turistasággal, az Erdélyi Kárpát-Egyesülettel. Ki is volt valójában szádecsnei és kardossfalvy – a nemesi címet bátyjával közösen, tudományos érdemeik révén szerezték – Szádeczky-Kardoss Gyula? Szádecky Sámuel pusztafalusi (felvidék) református pap gyermekeként született, 1860. december 30-án. Egyetemet Budapesten végzett, majd külföldi tanulmányútját követően ugyanott, egykori tanára, Szabó József kiváló ásvány- és földtanprofesszor mellett volt tanársegéd. Amikor Koch Antal, aki 24 évi kolozsvári tanszékvezetői tevékenység után a budapesti tudományegyetemre távozott, a Kolozsváron megüresedett tanári állást 1896-ban Szádeczky megpályázta, elnyerte. Így került városunkba. Tulajdonképpen bátyját, Szádeczky-Kardoss Lajos történelemprofesszort követte, aki kevéssel előtte került ugyanerre az egyetemre. Mindketten 1918-ig voltak a Ferenc József Tudományegyetem kiváló tanárai (sőt adott időben rektorai is).
Lajos, mint történész, az erdélyi kora-újkor, a céhtörténet, a székelység, illetve a törökországi magyar emlékek kutatójaként alkotott nagyot. Ő is kivette részét az EKE tevékenységeiben. Volt az Irodalmi Bizottság tagja (1897-től), a kerékpáros osztály választmányi tagja (1898-tól), de az EKE kolozsvári osztályának elnöke, sőt az országos szervezet alelnöke is (1899-ben).
Gyula, a földtan és ásványtan professzora, nemzetközi hírnevet szerzett nemcsak magának, de az általa vezetett tanszéknek is. Kiváló ásvány- és kőzettan-kutató volt, hatalmas szakirodalmi hagyatékkal, melyben nagyon sok olyan vidék kőzettanával–földtanával foglakozott, amelyek ma is a turisták kedvelt kirándulóhelyei: foglalkozott a Kolozsvár környéki dombok üledékes és vulkáni eredetű kőzeteivel, a Gyalui-havasok kristályos paláival, a Vlegyásza magmás kőzeteivel, de a Szamosfalvi-fürdő földtanával, vagy a Keleti-Kárpátok vulkáni vonulatával is. Mégsem ezekért az érdemekért írunk e helyen róla, hanem az Erdélyi Kárpát-Egyesületben betöltött rendkívüli szerepvállalásáért emlékezünk rá, kettős kerek évfordulója alkalmából. Az említett konferencián is hangzott el olyan előadás, mely a kiterebélyesedett Szádeczky-Kardoss családnak a magyar turistamozgalmakban betöltött (ma is aktív) szerepét választotta témájául (Vallasek István: A Szádeczky-Kardoss család szerepe a magyar természetjáró mozgalomban a 20. század első harmadában).
Szádeczky Gyula tehát 1896-ban került Kolozsvárra, s a következő évben már találkozunk nevével az EKE keretében, az útjelzők tevékenységébe bekapcsolódva. A következő évben már az egyesület országos választmányának tagja, és a kerékpáros osztály alelnöke volt. A szervezet vezetésében a legnagyobb szerepet akkor vállalta, amikor az erdélyi magyarság kisebbségbe szorulva, nehezen talált önmagára. Ehhez tegyünk egy kis kitérőt: midőn, 1919-ben, még a párizsi (Trianon) béke megkötése előtt, Onisifor Ghibu vezetésével, karhatalmi erővel a románság 4 óra alatt kirakta a Ferenc József Tudományegyetem teljes tanári karát az intézményből, annak minden tulajdonát átvéve, a tanári kar zöme kénytelen volt távozni. Ebből a magból alakult 1921-ben a Szegedi Tudományegyetem, mely magát máig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jogutódjának tekinti. Egyetlen tanárnak engedtetett meg, hogy az egyetemen munkaasztalát megtarthassa, bár nem taníthatott, fizetést pedig a Román Földtani Intézet biztosított számára. Ez a kivételezett pedig nem volt más, mint Szádeczky-Kardoss Gyula, kinek bátyja is távozni kényszerült. Ez a kivétel pedig annak köszönhető, hogy Szádeczky-Kardoss Gyula olyan nemzetközi szaktekintély volt, akit az új, román tanszék vezetésére kirendelt másik szakmai kiválóság, Ion Popescu Voiteşti megvédelmezett. Ehhez Szádeczkynek az a gesztusa is beszámított, hogy 1907-ben olyan földtani tanulmányutat szervezett a Kárpátok mindkét oldalának megismerésére, melyre a bukaresti egyetem tanárait és diákjait is beszervezte.
Visszatérve az EKE keretében, az első világháborút követő időben játszott szerepére: amikor 1926-ban az Erdélyi Kárpát-Egyesület igyekezett újraszerveződni, a román állammal magát elismertetni, a jogi útvesztőkkel és a – kisebbségben rekedtekkel szemben nem épp előzékenykedő – bürokráciával való birkózás oroszlánrészét Szádeczky vállalta. Így lett az újraalakult egyesület második országos elnöke. Tisztségéről 1930-ban, nyugalomba vonulásakor mondott le, egy másik neves geológusnak, volt tanítványának, Balogh Ernőnek adva át feladatkörét. Őt pedig, munkássága elismeréseképpen, az EKE örökös tiszteletbeli elnökének választották meg. Visszavonultan, lefegyverzetten, tehetetlenül kellett megélnie az egyesület múzeumának kilakoltatását a Mátyás király szülőházából, illetve azt a bizalmatlansági támadássorozatot a hatalom részéről, melynek következtében e szervezet rengeteget veszített – főleg az anyagiak tekintetében.
1935. november 8-án halt meg. Sírhantja a Házsongárdi temetőben van, a nyugati főúton, nem sokkal Kós Károly és családja sírhelye fölött, az átellenes oldalon. Nemes egyszerűségű sírkövén nemesi címer.
Még három érdekességet mondjunk el róla. Mindenekelőtt azt, hogy Elemér fia is a legkiválóbb magyar geológusok egyike lett – Budapesten. A másik, hogy a zenének is rajongója volt, sőt maga is muzsikált, utódai közt neves zenész is van. Ő pedig, a már idézett nehéz időben vállalta a kolozsvári konzervatórium igazgatói teendőit is! A harmadik: ma már kevesen ismerik a gyorsírás fortélyait. Ennek a divatból kiment, a hangrögzítő technikák elterjedése előtt nagyon fontos tudásnak ő volt az erdélyi apostola. Ő alapította és vezette az Erdélyi Gyorsírók Egyesületét.
WANEK FERENC, Szabadság (Kolozsvár)2011. február 16.
Pereskedés és sárdobálás a premontreiek nagyváradi gimnáziuma miatt
A nagyváradi Úri utcában még mindig régi méltóságában áll a premontrei rend temploma és az ehhez tartozó iskolaépület, amelyben hosszú évtizedek óta generációk tanulnak. S majdnem két esztendeje folyik az a pereskedés, amelynek során a nagyváradi premontrei főapát, Fejes Rudolf Anzelm visszakéri az egykori egyházi gimnáziumot a váradi önkormányzattól. Az elmúlt napokban a Bihar megyei román bulvármédiában több támadás érte a visszaigénylés kapcsán a premontrei rendet, ugyanis mint kiderült, a január 26-ára kitűzött bírósági tárgyalást március 4-re halasztották, s nagyon úgy tűnik, a jogi procedúra alakulásától beijedtek azok, akik nem akarják, hogy az a nagyváradi tanintézet, amelynek alapjait 1699-ben Benkovics Ágoston akkori nagyváradi római katolikus püspök tette le, ismét egyházi tulajdonná váljon.
A nagyváradi önkormányzat részéről az eset kapcsán Delorean Gyula helyi tanácsost kérdeztük, aki az iskolákért felelős a megyeszékhelyen. Az RMDSZ-es városatya kérdésünkre csak annyit mondott, szerinte azért volna jó, ha minél előbb (így vagy úgy) tisztázódna a gimnázium tulajdonjoga, mivel akkor az RMDSZ és az önkormányzat minél hamarabb nekiláthatna olyan európai támogatásokat szerezni, amelyek segítségével felújíthatnák az iskola épületét. A per menetéről s az ehhez kapcsolódó sajtós mocskolódásról Delorean nem nyilatkozott, úgy tűnt, valójában nem is olvasta például azt a cikket, amelyben több ízben szerepel az ő neve is, s amelyben azt állítják a valóságtól sokadjára elrugaszkodott román firkászok, hogy a premontreieknek egyáltalán nincs joguk az Úri utcai épülethez, mivel azt annak idején Horthy Miklós kormányzó nacionalista szeszélyből adományozta a rendnek. Hogy mi is a helyzet valójában a volt premontrei gimnázium tulajdonjogi perével kapcsolatban, ezt magától Fejes Rudolf prépost-prelátustól kérdeztük meg.
– Mióta is folyik ez a per a váradi önkormányzat és a premontrei rend között?
– Körülbelül másfél évvel ezelőtt a bukaresti restitúciós bizottság határozatot hozott a régi premontrei gimnázium épületével kapcsolatban, miszerint két okot felsorolva elutasítják a visszaszolgáltatást. Az első ok: ez az eset nem tartozik a restitúciós törvény hatálya alá. A második ok: a telekkönyvben 1936-ban az ingatlant átírták rektifikáció jogcímen a román állam nevére.
– Ez mit jelent?
– Rektifikáció útján tulajdont nem lehet szerezni. A rektifikáció jogi fogalma ugyanis kizárja, hogy a tulajdonos személye megváltozzék, legyen szó akár jogi, akár természetes személyről. Például ha engem Fejesnek hívnak, de véletlenül Fehérnek írnak be a telekkönyvbe, akkor én kérhetem azt, hogy saját nevemre írják át a telekkönyvet, tehát korrigálják. De bizonyítani kell, hogy Fejes és Fehér ugyanannak a személynek a megnevezése. Bizarr dolog tehát azt állítani, hogy a premontrei szerzetesrend és a román állam egy és ugyanaz a jogi személy, ahogy ezt el akarják hitetni. Rendünk nem mondhatja el, hogy „az állam én vagyok!”. Tehát a gimnázium átírása nélkülöz minden jogi alapot. Mondjuk ki, hogy tulajdonképpen a hírhedt kolozsvári vasgárdista professzor, Onisifor Ghibu mesterkedésének eredménye ez a jogtalan átíratás is. Azé a személyé, aki a kisebbségi egyházak, elsősorban a római katolikus szerzetesrendek és a reformátusok ellen indított hadjáratot, hogy el tudják kobozni ezek vagyonait.
– Tehát nemcsak a premontrei rend tulajdonait kobozták el Ghibu közreműködésével?
– Nem. Konkrét eseteket is tudok sorolni a miénken kívül. Ghibu az 1930-as évek elején az Erdélyi Római Katolikus Státus vagyonát koboztatta el, 1934-ben a temesvári és a máramarosszigeti piaristák főgimnáziumát, a minoriták szilágysomlyói gimnáziumát, illetve a szigeti református gimnáziumot az összes ehhez tartozó tanárlakással. 1937-ben pedig a premontreiek ingatlanait íratta át a román állam nevére, mint jeleztem, minden jogi alap nélkül. Ezekről korabeli bizonyítékaink vannak. Szörnyű munkát végzett ez az ember – természetesen kellő politikai támogatással. 1940-ig az átíratási procedúrának nincs vége, mint ezt legutóbb a román bulvársajtóban állították egyesek, tehát hiába volt sebbel-lobbal, a törvények megkerülésével átíratva az ingatlan, hivatalosan soha, sehol nem mondatott ki, hogy a váradi premontrei gimnázium a román állam tulajdona. Az átírás tehát érvénytelen és törvénytelen. 1940-ben egy törvényerejű határozattal vissza is írták egyetlen tulajdonosként a rend nevét a telekkönyvbe. Ezután, mégpedig 1948-ban a kommunisták államosították ezt az épületet is. Ezelőtt másfél évvel, amikor a felsorolt két okra hivatkozva elutasítottak minket, azonnal, tehát a törvénynek megfelelően, harminc napon belül megtámadtuk a bíróságon a restitúciós bizottság határozatát. A per a mai napig folytatódik, s egy olyan irányt vett, hogy a két okot, amivel minket elutasítottak, két külön perbe tárgyalják.
– Úgy tűnik, a váradi önkormányzatnak ez a megoldás nem tetszik.
– A váradi önkormányzat ezt a szétválasztást egészen a semmítőszékig minden szinten megfellebbezte, de minden szinten elvesztette. Így marad a kettős per. S ez az áttekinthetőséget szolgálja. Március 4-én lesz a következő forduló, amikor is az 1936-os telekkönyvi átíratást tárgyalják, ezért úgy vélem, hogy a minap a román sajtóban megjelent, a premontrei rendet kitámadó cikk egyértelműen szándékos, irányított hangulatkeltés, uszítás akar lenni. A közvéleményt manipulálná és az igazságszolgáltatást befolyásolná, ha tudná. Ezt a cikket olvasva ugyanis az derül ki, hogy a városházi hivatalnokok egy (furcsa módon névtelenségbe burkolózó) része, illetve az Eminescu főgimnázium tanárainak egy, szintén anonim csapata nagyon megijedt attól, hogy a törvények értelmében ki kell mondani, ki is az ingatlan jogos tulajdonosa. Remélem, hogy azok, akik ilyen jellegű, megalapozatlan cikkeket írnak vagy rendelnek meg, tisztában vannak azzal, hogy egy EU-tagállamban léteznek törvények azok megregulázására, akik vallási hovatartozásuk miatt bárkit rágalmaznak, lejáratnak, bemocskolnak.
– Mivel érvelt a váradi önkormányzat, milyen állításokkal akarta azt bizonyítani, hogy az Úri tucat ingatlanegyüttes nem a premontrei rendé volt?
– Érdekes, mi több, furcsa érvek hangzottak el eddig, az önkormányzat zömmel olyan dolgokra hivatkozik, amikor megkérdőjelezi a premontreiek tulajdonjogát, amelyek csak Ghibu műveiben, azaz dokumentumoknak semmiképpen nem nevezhető levelezéseiben, folyamodványaiban, feljelentéseiben szerepelnek. Azt viszont sehol nem említik, hogy Ghibut – akinek 1990 után szobrot emeltek Váradon és akiről iskolát neveztek el – 1945-ben az a királyi román igazságszolgáltatás elítélte a fasiszta Vasgárdában kifejtett tevékenysége miatt, bár csak két évet ült a caracali börtönben. Ezt az egykori Securitate Irattarát Vizsgáló Országos Tanács is igazolta. Döbbenetes, hogy egy országban, amely éppen a schengeni csatlakozásért küzd, egyesek nem veszik komolyan az Európai Tanács azon határozatait, amelyekben sürgetik az egyházi javak visszaszolgáltatását is. Rendünk azokban a perekben, amelyeket azért kezdtünk, hogy visszakapjuk saját tulajdonainkat, mindig és messzemenően betartotta a román törvényeket, és az elhangzott, a román sajtóban megjelent vádakkal ellentétben mi soha nem követtünk el semmilyen szabálytalanságot a perek során.
– Voltak más támadások is, amik önöket érték a per során?
– Döbbenetesnek találom például azt is, hogy a rend levéltárosát (minden bizonnyal önkormányzati ukázra) egyszerűen nem szolgálták ki, amikor a váradi várban levő levéltárban a rend iratanyagát akarta átnézni. Ezzel kapcsolatban megtettük már a szükséges jogi lépéseket.
– Mik a tervei, ha esetleg visszakapják az ingatlant?
– A visszaszolgáltatás után is szándékunk a törvényes előírásokat betartani, és nyitottak vagyunk a tanügyi hatóságokkal és természetesen az önkormányzattal is egy érdemi párbeszédbe kezdeni, ami az egész város érdekeit tartja szem előtt. Természetesen mint tanító rendnek számunkra az oktatás, nevelés kérdése az elsődleges ez esetben is. Rendünk egykoron saját pénzéből és állami kölcsönből azért építette váradi gimnáziumát, hogy ott tanítás folyjon. Ezt az épületet nehéz is lenne másra használni. Éppen ezért célunk megtartani az épületet iskolának tanügyi karakterét.
Szőke Mária, Reggeli Újság, Erdély.ma2011. február 26.
Óberkodó – Hitek és hitványságok a hitigazgatás árnyékosában
A helyi és az országos sajtó, hivatalos és blogozásba fulladó nyilatkozatok tömege, nyílt levelek és markáns petíciók sodró sorai veszik körül mostanában az egyházi tulajdonok restitúcióját – avagy magyarán: a történelmi múltban, lefutott időszakokban elkobzott, államosított, „lenyúlt” vagy jogtalannak ítélt egyházi tulajdonok problematikáját.
Hangos ez a paláver, röpködő igazságokkal, fajsúlytalan „utalásokkal”, méltatlan vádakkal, megnyugtató bürokratikus flegmával és provokatív söprésekkel. De hát „ki jár jól” a hitigazságok védelmében, ki veszi hasznát az egyházak elkobzott vagyonának, s hová lett a titkos titkok föltárásának kötelezettsége, az intézményes jogi képviselet, vagy végső soron a magyar szenátorok, RMDSZ-es képviselők, bársonyszékben ülők méltó feladatvállalási kötelezettsége? Ki ad erre legitim jogot, ki tűri a közömbös szerepvállalás-nélküliséget, a szinte a román vetélytársakat is megszégyenítő lerázási megoldásokat…?
Túlpoétizált kérdések ezek, jól tudom. De csak a látszat szerint. Valójában sajnos a hit és a jog egymással konstruktív viszonyban kellene legyenek. Azok számára, akik nem kell észrevegyék, hogy a kommunizmus évtizedeiben az egyházaktól elkobzott mintegy nyolcezer ingatlan helyzetéről van szó, talán „valahol” mindegy is, hogy majdnem 2200 épület/ingatlan/tulajdon volt a magyar történelmi egyházak tulajdonában, s került ki „valamiért” a felekezetek, rendek rendelkezési joga alól. Rendszerváltás-kori képzet volt, hogy az ideológiai restitúció majdan lehetővé teszi a jogi állapotok visszaállítását, jogsérelmek orvoslását is. Tizenhat évvel a Karácsonyi Forradalom után a jogos egyházi tulajdonok mintegy 2,5%-át vehették vissza a felekezetek és közösségek, a bukaresti restitúciós bizottság mindössze 500 magyar egyházi ingatlan visszaszolgáltatása ügyében döntött, sőt saját önszántából is kénytelen késleltetni a tulajdonok birtokbavételét, mivel a restituált közintézményekben működő bitorlókat még öt esztendeig mosolygó arccal kénytelenek megtűrni a tulajdonosok.
A bukaresti kormányzat által még tavaly júliusban elfogadott új restitúciós törvénycsomag alapján idén január 25-ig nyújthatták be a romániai felekezetek az egyházi és közösségi ingatlanok visszaigénylési kérvényeiket. Tehették ezt már a 2002/501-es számú törvény alapján is, azonban egy új jogszabály lehetővé tette az eddig még nem rendezett állapotú ingatlani igények beterjesztését is, kiterjesztve a restitúciót az egykori telkekre, üres beltelkekre, használhatatlanná koptatott épületekre, rommá lehasznált építményekre is. A már beérkezett kétezer ingatlan-visszaszolgáltatást igénylő dosszié több mint felét (57%) magyar birtokjavak teszik ki. A romániai egyházak (ide értve az ortodoxokat és görögkatolikusokat is) által igényelt csaknem nyolcezer ingatlan visszaadása ügyében eddig 908 esetében született elvi döntés. Erről Markó Attila, a romániai restitúciós bizottság alelnöke visszafogott elégedettséggel nyilatkozott, aki szerint „a magyar felekezetek szempontjából jobb ütemben halad a visszaszolgáltatási folyamat” (Magyar Nemzet *1). Talán másként látja ezt Tőkés László, aki az Európai Unióban immár kötelező érvénnyel bíró Alapvető Jogok Chartájának legfőbb jogvédőjéhez, Viviane Reding európai alapjogi biztoshoz fordult mint az Európai Parlament alelnöke, jelezve, hogy a 90-es években nem történt előrelépés ezen a téren annak ellenére, hogy a romániai kisebbségi egyházak ingatlanainak visszaszolgáltatását az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 176/1993. számú Ajánlása, valamint 1123/1997. számú Határozata Románia kötelességévé tette az egyházi vagyonoknak a restitutio in integrum elve alapján való maradéktalan visszaszolgáltatását. A román parlament 2002-ben megalkotta ugyan az 501-es törvényt, amely a kommunizmus idején elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezik, a tényleges restitúció azonban túlságosan lassan halad és akadályoztatásokkal terhelt. Hiába, hogy 2005. május 23-án az Egyesült Államok Képviselőháza egyhangúlag elfogadott határozatban sürgette a gyorsítást, „az ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó törvény gyakorlatba ültetését”, az Európai Parlament pedig 2005. december 15-i, Romániáról szóló határozatának 21. cikkelyében követelte ezt). Tőkés közli, hogy például a 314 ingatlant visszaigénylő Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyomása sem volt elegendő, „a nagyváradi püspökség eddig csupán 61 ingatlant kapott vissza bizottsági végzéssel, 40 épület esetében pedig csak elvi döntést hozott a bukaresti testület. Az egyházkerület tapasztalatai szerint a visszakapott ingatlanok általában lelakott, általános felújítást igénylő iskolaépületek, művelődési házak vagy bérlakások, és számos esetben a törvényes rendelkezések miatt a tényleges birtokbavétel elmaradt, így az egyház bérleti szerződés megkötésére kényszerült”.(*2) Hiába tehát, hogy az amerikai székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítványnak (HHRF), amely az erdélyi magyar történelmi egyházak jogtanácsosainak és a romániai restitúciós bizottság képviselőjének bevonásával szakmai munkacsoportban folytat állandó információcserét az ingatlan-visszaszolgáltatásról (Tom Lantos demokrata és Tom Tancredo republikánus amerikai képviselők által beterjesztett határozatban), és hiába, hogy a román európai csatlakozás is feltételként kapta a romániai egyházi ingatlanok visszaadását sürgető feltételt, ennek érvényt szerezni mindmáig szinte képtelenségnek minősült. Engedtessék ezzel szinte méltó és sürgető témakört ajánlani az RMDSZ soros kongresszusa elé, s egyúttal példákat sorolni a hitigazgatás árnyékosában zajló eseményekről. Az „igazságok” és a hitremények
Sorskérdésnek tetszik, mit kell ma tennie egy bukaresti bizottságoktól és jogi vagy politikai képviseletektől független visszaigénylőnek ahhoz, hogy érvényre juthasson jogos követelése? Milyen speciális felkészülés, jogi hozzáértés, alkotmányos kontroll-lehetőség és birtokpolitikai gyakorlati ismeretanyag szükséges ahhoz (holtig tartó tanulás talán?), hogy az igénybejelentés dokumentációja mellett közjogilag komolyan vehető és végrehajtható válaszra legyen méltó (vagy inkább méltatott). Saját példám adalék ehhez, engedtessék röviden ismertetnem.
Az elmúlt három hónapban a premontrei rend restitúciós pereihez elengedhetetlenül szükséges levéltári kutatások közben alig van módom mást tenni, mint éjjel-nappal beadványokat gyártani a közigazgatási, közhatalmi, jogi intézményeknek, kérő leveleket levéltáraknak, közjegyzői meghatalmazással eljárni képesként a bíróságoknak, adatbirtokosoknak, köztük is a főhatóságoknak, szám szerint hatnak is (Igazságügyi Minisztérium, Románia Kormánya Emil Boc intézkedési jogköre, Pénzügyminisztérium, Adó és Pénzügyi Felügyelet (ANAF), Kulturális Örökség Minisztériuma Kelemen Hunor képviseletében, Egészségügyi Minisztérium (Cseke Attila), no meg a CNSAS, más szaklevéltárak és fölsorolni sem érdemes más képviseletek.
Állami levéltári kutatás közben találtam egy 1940-es keltezésű dokumentumot, melyben egy ismeretlen munkaügyi és szociális minisztériumi köztisztviselő azt sugallja főnökeinek: a premontrei rend jogi személyisége és követelése körüli hajcihőt olyan formában lehetne megoldani, hogy azzal ne csökkentsék az esélyét annak, hogy a Félix fürdői nagy értékű vagyon megmaradjon a román állam (ezáltal a nevezett minisztérium) kezelésében. A hetven éves dokumentum kardinális bizonyíték az eljárások módjaira és miértjeire is, én pedig az ennek megfelelő megkereséssel illettem a megfelelő minisztériumot. Talán nem kell panaszkodnom: válasz nélkül sikerült hagyniuk. Az egyébként jogász végzettségű egészségügyi miniszter (önéletrajza szerint 2001-2004 között a váradi római katolikus püspökség jogtanácsosa), nem csupán néma maradt, de mintha feledni is látszana vagy törölte volna a személyes közösségi emlékezetből a váradi katolikus püspökség püspökfürdői esetét… Némiképpen kierőszakolt válaszadás révén sikerült pecsétes papírt kapnom arról: nincs a minisztérium archívumában semmilyen általam kért irat (értsd: közokirat) a premontrei rend és a román állam közötti perek lefolyásáról. Ez már csak azért is izgalmas regény témája lehetne (Umberto Eco modorában), mert az illetékes minisztérium jogelődje közvetlen haszonélvezője volt a rend Félix fürdői tulajdonának 1948-ban államilag elkonfiskált vagyonrészének. Illetékes élvezeti jogát ugyan nem vitatva, de a létező dokumentumokat mégiscsak tételezve, csupán álnaivan kérdezem: ezen a jól szövött hálón hol akad el egy vidéki kispap, vagy akár az árnyékosban eredményesebb jogi képviselő is? A „nem létező” vagy meg nem lelt közokirat akkor kinek garanciáit, kinek sérelmeit, kinek jogos igényeit vagy haszonélvezetét rejti…?
Változat a jogiasult beszédmódra (példa az Igazságügyi Minisztériumból): forduljon talán az állami levéltárhoz. Ahhoz, ahol engedélyt kell kérni a kutatáshoz, melyet okkal/joggal meg is tagad(hat)nak…, hiszen papírforma szerint a 16/1996-os román levéltári törvény szerint a közokiratok kutathatóságára 90 éves titok-burok bocsátható ki. Felmentést és tájékoztatást, adatközlést és megszerzett jogi felhatalmazás alapján képviseleti respektust ugyan éppen a minisztérium adhat, ugyanis az iratgazda jogaival ő rendelkezik…, de praktikusabb megoldás a levéltárhoz utalni a közügyben érdeklődőt, hadd unja meg a labda-szerepet egy idő múlva. Ezért azután korántsem csoda, hogy soron vannak a CEDO-s pilot-perek, tele az újság a folyamatok részleteivel…(*3) Példák a soron, folytatva: a kormányhivatali válasz méltóképpen szűkszavú: nem tudunk semmit, vagy nincs archívumunk, nem tudhatjuk, volt-e a rendnek, tulajdonosnak ingatlanja a mai Románia területén, s volt-e vagy sem jogi személyisége…
Karácsony előtti válaszlevélben – úgy gondolták – nem illik jókívánságok nélkül reagálni, s ha már hivatkoztam rá és elkértem a 810/1949-es miniszterelnökségi döntés alapjául szolgáló, vallásügyi miniszter 21.535. számú 1949-es referátumát, megkaptam ajándékba a hitelesített xerox-másolatot a törvényről. De sem többet, sem kevesebbet. A kommunizmus bűneit felülvizsgáló intézményből a kormányzati levéltárban csak az nem kutatott az elmúlt négy évben, aki nem akart, s ugyanez érvényes az egészségügyi és igazságügyi minisztériumok levéltári anyagára is. A levéltári törvény állásfoglalása azonban kimondja, hogy mindazon levéltári anyagok, állagok, jelzetek, dossziék, dokumentumok kutatása szabad, amelyeket már valaki egyszer kutatott, ezt tehát a többi kutató előtt is meg kell nyitni, a dokumentumokat utólagosan visszaminősíteni nem lehet. Akkor most nem kutatta senki, nem tárta föl senki, nem vizsgálta tehát az sem mindezen anyagokat, akinek a restitúciós törvény ezt feladatává teszi – vagy csupán a bürokratikus kivételezés eredménye a lerázó hivatalos válasz?
Pénzügyminisztérium, adóhivatal… – ugyancsak „nem tud semmit”, nem ismer semmit, leráz, a helyi szintre tanácsol, a polgármesteri hivatalt ajánlja… Onnan is megkapható a talányos válasz, az elkerülő nyilatkozat, a felelőtlen érdektelenség. Ha jön is válasz, Váradról kell megkapjam pecsétet, hogy az átvételi postafüzetben „hivatalosan” járhassak el és bélyegezzem az átvételt, mivel a Földhivatal nem a képviselőnek, hanem a premontrei rendnek címezte a levelét.
Szívet melengetőbb csak a kulturális miniszter levele lehetett, aki a névre szóló megkeresésre névről bizonykodó válaszra nem méltatott ugyan, de ezzel nyitva hagyta az esélyét, hogy továbbküldték levelemet a vallásügyi államtitkárságnak, vagy más levéltárnak, avagy mégsem. „Consideram oportun” – tudja-e minden érintett, mit is jelenthet? Javaslat, vagy konkrét cselekedetre utaló mondatrész…? Élünk egy országban, ahol lehetne/lenne talán európai igényű jogérvényesítés, európai normákra épülő érdekeltségi és érdekvédelmi rend, de mégsincs. Vagy ha van is, átláthatatlan, sötéten árnyékos, kezelhetetlenül reménytelen. Beadsz egy panaszt, légy akár kárvallott vagy törvényes képviselő, rövid úton akár vissza is jön a méltatás: az intézmény egyik vezetője saját blog-oldalán pellengérez ki. Szerencsém volt megkapni ebből egyet, mely decensen jelezte, hogy talán félreérthettem jogaimat és lehetőségeimet, amennyiben közjó vagy magánjogi képviselet nevében-érdekében megszólalok…
A megszólalások akár ki is egészülhetnek ildomos magántörténettel is. Az ildomosság a politikai korrektség kategóriája alatti olykor, de kétségtelenül tanulságos is. Frissen értesültem arról, hogy a Diszkrimináció-ellenes Tanács, ahol szintúgy föllelhető két magyar is, idestova több mint fél év múltán tudna-e érdemben foglalkozni beadványommal, melyet hivatalból kaptak meg a DNA-tól, ahol mint magyar állampolgár kell élvezzem a gondoskodó szeretetet. Az előzmény szinte triviális: 2009-2010 során egy kelet-európai rendszerváltásokat bemutató, uniós pályázaton kapott támogatásból az Európai Bizottság felkérésére készített kiállításon bemutattunk kétszer is egy filmet, melynek kópiáját a román rendező örökségéül szolgáló anyagból használtuk fel. A román vád szerint a Sahia filmstúdióból ellopott (!?) kópiát, melyet 1989. decemberében készült anyagról kaptam, mint magyar propagandista használtam fel, egyúttal mint kém is, aki ráadásul azt állítja, hogy a román forradalmat egy magyar csinálta… A kedves vád feljelentéssé érett, a Freedom House és Európai Bizottság romániai kirendeltsége kihátrált a felhasználói képviseletből, a feljelentési beadvány pedig nyíltan kémnek titulált. Ami ugyan a román törvényi szabályozástól lehetne akár még megengedett egy vádaskodónak, de a Diszkrimináció-ellenes Tanács működési szabályzata 137/2000-es sürgősségi kormányrendeletre épülő 2. cikkelyének 1, 2. bekezdése korrektül körbejárja, mit jelent diszkriminálni valakit, aki nemcsak hogy történetesen éppen magyar állampolgár, de ettől még nem szükségképpen kém is. A Tanácsnak címzett e tárgyú beadványomban e törvényre hivatkozva kértem, értelmezzék a feljelentésbe foglalt szintagmát: ha magyar, akkor kém is. Tény, hogy szerzői jogi ügyekben a Tanács nem köteles/kompetens dönteni, ezt már decemberben meg is kaptam válaszként. Ennek elismerésével fordultam személyesen a Tanács magyar tagjához, ugyanis a beadvány mégiscsak azzal kezdődik, hogy „a magyar kém ellopta…”. Rövid úton megtudtam, azért nem értelmezték a beadványomat, mert nem beadványnak vették, hanem válaszlevélnek, úgyhogy jöhet immár a „beadvány”. E decemberi forduló után már ma meg is tudhattam, a beadvány sem jó, mert nincs ráírva nagy betűkkel, hogy „panasz!”. Augusztus óta tehát nem jutott idejük átolvasni egy dokumentum vagy dosszié tartalmát, amiből kiderülne, miről van szó és mi a megoldás.
Vetítsem ezt a premontrei, református, evangélikus vagy unitárius, görög katolikus vagy zsidó tulajdonokra, ama bizonyos 2140 vagy nyolcezer peres ügyre, formanyomtatványok és dokumentáció-hiányok tömegére… – mikor lehet ebből egyházi vagyon visszaszolgáltatás, vádak, támadások, blogok, pörölések, irigységek, érdekeltség-hiányok környezetében?! Mintha bizony a beadványokat gyártók mind elmebajosak, túlzóak, értetlenek, akadékoskodók lennének, akik panaszaikkal jobb dolguk helyett bombázzák az intézményeket… S mintha a miniszterek, képviselők, szenátorok, köztisztviselők, közmunkások összesen ennyit lennének hajlandók az ügyekből képviselni, netán még megmutyizni is. Az pedig, hogy emberként, állampolgárként, meghatalmazottként, eljáróként, bevádoltként, szétblogozottként, román honlapokon nyilvánosan lekezeltként, sajtótermékekben kiömlő vádaskodások és sértések elszenvedőjeként mégiscsak jogom volna európai öntudathoz, a közjó normáihoz, a közbékesség elemi tartalmaihoz, jóhiszeműséghez, az ártatlanság és vétlenség vélelméhez, úgy tűnik a közmunkások java többségét mintha hidegen hagyná. Miként a vagyonjogi perek anyaga, a rendek és egyházak ingatlanjainak állapota, a demokratikus és emberi alapjogokhoz való viszony minimális szintje is.
Mert hát vajon tényleg, kit is zavar, ha a rendek és egyházi tulajdonok érdekszférájában ugyanaz a típusú alku megy végbe, mint a két világháború között vagy a durvuló szocializmus időszakában? Kit sem zavar, hogy az egyházi vagyonok-ingatlanok restitúciójáért felelős RMDSZ-es elnökhelyettes is ugyanazt fújja, mint a román értetlen többség, hogy ugyanis a rendnek nem jár semmi, mert nem illeszkednek bele a restitúciós törvénybe. Lehetséges, hogy már mindenki a két világháború közötti pedagógus, Onisifor Ghibu könyveivel kel és fekszik, hogy ennyire jól tájékozott a premontreiek ügyeiben, melyekről nem is rendelkezik saját dokumentációval? Sőt, ugyanez a helyzet a máramarosszigeti református kollégiummal, melyek ellen szintén Ghibu lépett fel, vagy ott a gyulafehérvári státusz-per, melyben ugyancsak Ghibu keze nyoma maradt meg. Egyébként csak úgy mellékesen jegyzem meg Onisifor Ghibu nevét három középiskola viseli Romániában. És akkor hol van az RMDSZ, hol maradnak el a helyi és megyei tanácsok, hol az oktatási minisztérium aradi származású államtitkára, a kisebbségügyi ombudsman, etc.
Őket mind hidegen hagyja, hogy a román alkotmány 30. cikkelyének 7. bekezdése, valamint a 107/ 27.04.2006-os törvény, mely a 31. számú 2002-es sürgősségi kormányrendeletet engedélyezte, magukban rejtik azt is, hogy tilos a nemzetiség-ellenesség, az egyház-ellenes, fasiszta, rasszista, xenofób szimbólumok használata?
Hogyan fér meg Onisifor Ghibu nacionalizmusa és sovinizmusa, vallási türelmetlensége a mai értékrendben? Nem használható sem polgári modellként, sem tudományos értékként, sem morális fenség nevében, amit oly kivételes örömmel fölidéznek tőle a hangosbeszélők, s némán elhallgatnak a meg-nem-szólalók. Egy olyan országban, amely NATO- és EU-tag, amely a genfi konvenciót nem erőfölény hatására, hanem egyetértéssel írta alá, miként az ENSZ emberi jogi alapokmányát is, amely tiltja az emberiség-ellenes bűnök elkövetését vagy propagálását is. Egy olyan országban, amely az utolsó azok között, ahol immár megsemmisítettek minden konstrukciós politikai pert, s így Romániában még priusszal halnak meg az emberek, kárpótlás nélkül, jogi számkivetettségben, s ahol hasonló sors vár talán 20 évvel a rendszerváltás után is a morális kárpótlás, vagyonjogi kárpótlás jogosultjaira is.
Persze, lehet, nem kellene magyarul is közzétennünk a jogok és jogosultságok lehetőségeit. Nem kellene listákat készítenünk a kárpótlásra vagy vagyoni visszajuttatásra jogosultakról, nem kellene intézményes jogvédelmet állítani a kiszolgáltatottságban élő mögé. Ki tudja, a hitigazságok (olykor talán) változékonyak, a meg nem történt kárpótlás legföljebb a sértettnek fáj, nem a közpolitikának… Az árnyékosban még a nap sem oly kegyetlenül sütöget. Ha meg nincs pénzforrása ügyvédre, akkor hát mit is akar kárpótoltatni…?
Lehet ugyanakkor az is, a két világháború közötti ügyvitelben, akármely oldalra is történt a játék, még jelen volt az érdekeltség, a fontosság súlya, annak tiszta tudása, mely értékek evidensek, morálisak, elvárásosak, s nem csupán a bársonyszékek és automobilok vágyképe lengte át a közpolitikai-közhivatali atmoszférát. Igaz tehát, talán nem kellene annyi régies iratot, „elavult” tudást, fölháborító históriát összekeresgélni, mindjárt egyszerűbb és szebb volna a jelenkortörténet is… Mit mond a román alkotmány (2003)
II. cím: Az alapvető jogok, szabadságok és kötelezettségek
18. szakasz – Az idegen állampolgárok és a hontalanok
(1) A Romániában lakó idegen állampolgárok és hontalanok az Alkotmány és más törvények által a személyek és a vagyonok tekintetében garantált általános oltalmat élvezik. 31. szakasz – Az információhoz való jog (1) A személy jogát a bármely közérdekű információhoz való hozzáféréshez korlátozni nem lehet. (2) A közhatóságok a rájuk háruló hatáskörök szerint kötelesek biztosítani az állampolgárok tisztességes tájékoztatását a közügyekről és a személyes jellegű kérdésekről.
51. szakasz – A petíciós jog
(1) Az állampolgároknak jogukban áll, hogy csakis az aláírók nevében megfogalmazott petíciókkal a közhatóságokhoz folyamodjanak.
(2) A törvényesen megalakított szervezetek jogosultak arra, hogy petíciókat nyújtsanak be, kizárólag az általuk képviselt közösségek nevében. (3) A petíciós jog gyakorlása illetékmentes.
(4) A közhatóságok a petíciókra törvény szerint megállapított határidőn belül és feltételek között kötelesek válaszolni.
52. szakasz – A valamely közhatóság által sértett személy joga
(1) A valamely jogában vagy törvényes érdekében közhatóság által közigazgatási aktussal vagy a kérelme törvényes határidőre való megoldásának elmulasztásával sértett személy jogosult az igényelt jog vagy törvényes érdek elismerésére, az aktus megsemmisítésére és a neki okozott kár megtérítésére. (2) E jog gyakorlásának feltételeit és korlátait organikus törvény állapítja meg.
(3) Az állam anyagilag felel az igazságszolgáltatási hibákkal okozott károkért. Az állam felelősségét a törvény feltételei között állapítják meg, és ez nem hárítja el a tisztségét rosszhiszeműen vagy súlyos gondatlansággal gyakorló magisztrátus felelősségét.
Varga Andrea
A szerző történész
*1 – Forrás: Rostás Szabolcs /Magyar Nemzet/ Évek múlva kapják vissza ingatlanjaikat az erdélyi magyar egyházak. Romániai restitúció elvben és gyakorlatban Nyomásgyakorlás Brüsszelből és Washingtonból.
Erdély.ma2011. március 25.
Nem kapták vissza jogos tulajdonukat a váradi premontreiek
Első fokon pert vesztett a Nagyvárad-hegyfoki Premontrei Prépostság a jelenleg a Mihai Eminescu Főgimnáziumnak helyet adó épület ügyében. Strasbourgig meg sem állnak
Mint ismeretes, a gimnáziumot a premontrei szerzetesrend építette és működtette eredetileg, ám jelenleg csak tagozatként folyik benne magyar oktatás. Az épület tulajdonjogi helyzete azonban nem tisztázott, Fejes Rudolf Anzelm, a váradi premontreiek főapátja peres úton követeli vissza azt, ami rendjéé volt. „Felháborítónak tartom a nagyváradi bíróság döntését” – jelentette ki a Krónika megkeresésére Kincses Előd ügyvéd, aki a premontrei rendet képviseli az ügyben.
Kifejtette: bár a hivatalos indoklást még nem látta, a negatív döntés eleve azért is döbbenetes, mert az ingatlant magáénak valló nagyváradi önkormányzat a hírhedt vasgárdista, Onisifor Ghibu bizonyos kijelentéseire hivatkozik a periratokban. Ghibut a királyi Románia is elítélte a fasiszta szervezetben való részvétele miatt, ezért az ő érveinek „egy jogállamban nem is lenne szabad elhangozniuk, annál kevésbé kellene oda, vezetniük, hogy egy teljesen megalapozott keresetet elutasítson a bíróság – jelentette ki az ügyvéd. Ghibu 1937-ben egy általa írt könyvben kísérelte meg alátámasztani a magyar egyházak tulajdonainak elkobzását, és most a váradi helyi tanács védekezésében ezekre az érvekre épít.
Kétszer is elvették, vissza nem adják
Kincses elmagyarázta: a telekkönyvezés 1855-ös bevezetésétől 1936-ig az épület folyamatosan a Nagyvárad-hegyfoki Premontrei Prépostság tulajdonában volt a telekkönyv tanúsága szerint, amíg ezt úgynevezett kiigazítással át nem írták úgy, hogy a román állam szerepeljen helyette. Az ügyvéd elmondása szerint azonban telekkönyvi kiigazítás csak akkor történhet, ha véletlenül valakinek elírják a nevét, vagy hasonló hibát ejtenek a jegyzékben, a tulajdonjogot telekkönyvi kiigazítás címén senkitől sem lehet elvenni.
Megjegyezte: Románia 1936-ban érvényben levő alkotmánya, éppúgy, mint a mostani, biztosította a magántulajdon védelmét. „Nagyon kíváncsi vagyok az indoklásra, mert én semmilyen olyan érvet nem találok, amivel a premontrei rend tulajdonának visszaszolgáltatását törvényesen meg lehetne tagadni” – fogalmazott Kincses Előd. A telekkönyv kiigazítását egyébként már annak megszületését követően bíróságon támadta meg a rend, akkor első fokon – ugyancsak Nagyváradon – vesztett. A fellebbezéskor Bukarestbe került az ügy, ám ott már nem születhetett ítélet, mivel a második bécsi döntéssel Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz.
A román állam törvénytelen intézkedéseit akkor a magyar állam hatályon kívül helyezte, így a rend újra visszakapta tulajdonát. Utoljára 1948-ban vette el az ingatlant a premontreiektől a kommunista rezsim. A restitúciós törvénybe mégsem fér bele az illetékes hivatalok megítélése szerint, hiszen szerintük a tulajdonjogtól való megfosztás első dátumát, 1936-ot kell alapul venni. Kincses Előd elképesztőnek tartja, hogy bár a restitúciós törvény szerint az 1945. március 6-a után állami tulajdonba vett ingatlanokat vissza kell szolgáltatni, a rendtől pedig 1948-ban vették el a gimnázium épületét, a legfelsőbb ítélőtábla mégis kimondta, hogy a premontrei rendre nem vonatkozik a törvény, mégpedig a Petru Groza által kezdeményezett 260-as törvény szerint, amely 1945. április 4-én jelent meg.
„A legfelsőbb bírói testület ezzel azt állítja, hogy április március előtt van” – fogalmaz az ügyvéd. Azt mondja, természetesen fellebbezni fognak, hiszen szerinte csakis a strasbourgi Európai Emberjogi Bíróság által oly sokszor kifogásolt politikai befolyásnak tudható be, hogy a nyilvánvaló jogsértés dacára kedvezőtlen ítélet született. „Strasbourgig meg nem állunk” – szögezte le.
Más ingatlanokért is perelni kényszerülnek
A Nagyvárad-hegyfoki Premontrei Prépostságnak egyébként nem ez az egyetlen tulajdonjogi peres ügye. Mint arról beszámoltunk, a váradszentmártoni rendház ügyében tavaly év elején hozott kedvezőtlen ítéletet a legfelső semmítőszék. Fejes Rudolf Anzelm prépost-prelátus már tavaly februárban a strasbourgi emberjogi bíróság elé vitte az ügyet. Annak az épületnek jelenleg egyébként egy gyógyszerforgalmazó vállalat a tulajdonosa, amely 1959-ben, az államosításkor kapta meg a rendház tulajdonjogát. Az apát már akkor azt mondta, a szentmártoni épület ügyében egyértelmű diszkrimináció történt a premontreiekkel szemben.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)2011. március 25.
Kettős mérce
Miközben a román sajtó és a politikum egy része magyarellenes hisztériakampányba kezdett azt követően, hogy egy magát „székely gárdistának” valló elmerogygyant március 15-én úgy nyilvánította ki mély „nemzeti” érzelmeit, hogy rituálisan fölakasztott egy Avram Iancut ábrázoló bábut, az továbbra is elsikkad, hogy egyes körök még ma is virtuális hajtóvadászatot folytatnak például Kossuth Lajos ellen.
Ahol kisebb a magyarok számaránya, ott föl sem merülhet, hogy utcát nevezzenek el róla, ám ahol kedvezőbb az arány – mint Marosvásárhely –, ott is évek óta tart a huzavona amiatt, hogy szélsőséges román szervezetek bíróságon támadták meg az önkormányzat azon határozatát, amelynek értelmében az egykori kormányzó elnökről neveznének el közterületet. A helyi bíróság mondvacsinált érvek alapján megsemmisítette a határozatot, lábbal tiporva az önkormányzatiságot, ami a sepsiszentgyörgyi Petőfi utca esetével rokonítja az ügyet..
A Kossuth ellen ágáló szervezetek által megfogalmazott „érvek” ráadásul gyakran a nemzetgyalázás határát súrolják, miközben azt a légből kapott mantrát skandálják, hogy Kossuth – akinek a szabadságjogokért vívott küzdelme elismeréseként például a washingtoni törvényhozás épületében is áll szobra – negyvenezer románt mészároltatott volna le. Emiatt azonban tudomásunk szerint nem sűrűn szoktak belső vizsgálatot indítani a gyalázkodók munkahelyén, pedig az ilyesfajta uszítás sem kisebb horderejű gazemberség, mint Iancu „kivégzése”. (Akiről viszont tudjuk, hogy az általa irányított martalócok számos dél-erdélyi településen hajtottak végre népirtást a magyarok körében.) De ilyen kettős mérce érvényesül más ügyekben is.
A nagyváradi premontrei gimnázium épülete csak azért nem kerülhet vissza a tanítórend birtokába, mert nem 1945 után, hanem a második világháború kitörése előtt rabolták el. Pedig a józan ész azt diktálná, hogy a telekkönyv-hamisítás akkor is bűncselekmény, eredménye pedig semmis, ha azt a királyi Románia soviniszta egyetemi professzora – az erdélyi és partiumi magyar oktatás felszámolásában jeleskedő Onisifor Ghibu – követte el, nem pedig egy kommunista pribék. De úgy tűnik, arra még várnunk kell, hogy az ilyen ügyekben ne a kettős mérce élvezzen elsőbbséget a józan ésszel – és persze a törvények, valamint a tulajdon szentségével – szemben.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)2011. május 6.
Szekus módszerekkel a premontreiek ellen?
Két ismeretlen férfi támadta meg kedden a nagyvárad-hegyfoki premontrei prépostság levéltárosát, annak bukaresti lakásában, tudta meg a Reggeli ?jság szerda délután Fejes Rudolf Anzelmtõl, a szerzetesrend nagyváradi fõapátjától. A levéltáros hölgyet ért inzultus feltételezhetõen összefügg azzal a perrel, amelynek során a Szent István Vértanúról Nevezett Váradhegyfoki Prépostság visszaköveteli a román államtól, jelesül a nagyváradi önkormányzattól a premontreiek által alapított, tõlük elbitorolt, ma Mihai Eminescu költõ nevét viselõ gimnáziumot.
A hónapok óta folyó pereskedésben végül március 18-án született meg az elsõfokú döntés, amelyben a szerzetesrend igénylését elutasították. Mint ezt lapunk is többször megírta, a felperes és annak képviselõje, Kincses Elõd marosvásárhelyi ügyvéd szerint a premontreiek érvényes dokumentációkkal, telekkönyvi kivonatokkal igazolták a bíróság elõtt, hogy a szóban forgó ingatlanegyüttes - amelynek maga az iskolaépület csak egy része - a restitúciós törvények értelmében visszajár nekik. Ugyanis azt a román kommunista rezsim egy 198-48-as rablótörvény alapján kobozta el a római katolikus rendtõl. Az alperes nagyváradi önkormányzat viszont semmilyen törvényes dokumentációval nem rendelkezik, egyedül Onisifor Ghibu professzor egykori levelezéseire hivatkoznak, aki a két világháború között éjt nappá téve azon ügyködött, hogy a kisebbségi egyházaktól és közületektõl minél több vagyont elorozzon, szerezzen a román állam és közvetve a többségi intézmények, egyházak javára.
Csakhogy a 1930-as évek Romániája igazán nem egy mintajogállam volt, ráadásul az a bizonyos bírói ítélet nem is volt végleges. Az a sajtóban megjelent két érv is hamis, hogy a váradi prépostság nem rendelkezett jogi személyiséggel, illetve hogy az ?ri utcai ingatlanokat a magyar állam tulajdonolta, így az impériumváltáskor jogszerûen kerültek át a román állam tulajdonába. Jogi személyiségét egy önkényes állami intézkedés nyomán valóban elveszítette átmenetileg a váradi prépostság a harmincas években, de 1940 tavaszán visszakapta, mivel Bukarest rákényszerült a Szentszékkel kötött konkordátum betartására, amit pár évvel korábban megsértett.
A premontreiek tulajdona pedig sosem volt magyar állami tulajdon, ezt a telekkönyvi bejegyzések egyértelmûen igazolják. Tehát rengeteg hazugság és csúsztatás lát napvilágot a román médiában a rendrõl és annak tevékenységérõl, helyzetérõl, el egyenesen az egyház- és magyarellenes uszításig. Eklatáns példa az osztrák tulajdonú Jurnal bihorean - amelyet a helyi hatalom afféle félhivatalos szócsöveként kell kezelni - szerdai összeállítása, amely már címében is azt sugallja, hogy a papok a világi javakra és örömökre áhítoznak.
A márciusi ítélethozatalt követõen múlt hét végén kapták meg a bírósági végzést a premontreiek, mondta el tegnap lapunknak Anzelm atya. A döntés indoklása a felperes és ügyvédje szerint több mint furcsa, ugyanis hat pontban jelenti ki, hogy az önkormányzat érvei nem állják meg a helyüket, illetve hogy a premontreiek által elõterjesztett bizonyítékok valódiak, azonban furcsamód a váradi bíróság mégis arra az 1937-es rektifikációra hivatkozik ma is, amirõl késõbb egyértelmûen bebizonyosodott, hogy közönséges okirat-hamisítás volt. Az ítélethozatal után pedig több inzultus érte már a váradi premontrei rendet, jelentette ki a prépost. Azon kívül, hogy kedden rátörtek a levéltáros hölgyre (aki feljelentést tett errõl a rendõrségen) és megfenyegették, hogy megverik és megerõszakolják, ismeretlenek megrongálták a premontreiek ?ri utca templomának gyóntatószékét és ajtóit. Az is furcsa, hogy a rend levéltárosát érthetetlen és törvénytelen módon nem engedték be a váradi várban mûködõ levéltárba, hogy kikeressen onnan a rend tulajdonára vonatkozó dokumentumokat, azonban ezek mégis hozzáférhetõk voltak mások számára. Nemrég ugyanis az állami levéltárban levõ premontrei iratok másolata megjelent a tavaly októberben boldoggá avatott vértanú püspök, Bogdánffy Szilárd életét bemutató kötetben - mesélte a fõapát. Az atyát már az sem lepi meg, hogy mindig a tárgyalási fordulók után látnak napvilágot a román nyelvû médiában mocskolódó, a közvéleményt félretájékoztató írások.
A prépost elmondta, már megfellebbezték az elsõfokú ítéletet, és kérik az ügy áthelyezését más megyébe. Mint megtudtuk, a váradi önkormányzat is fellebbezett, ugyanis Bolojanék is elégedetlenek a bírósági ítélettel, amely nem adott nekik egyértelmûen igazat és nem jelentette ki, hogy az övék a gimnázium. Ráadásul még az iskola mögötti területek (az ún. Voinþa stadion) is visszajárnak a szerzetesrendnek, pedig oda a polgármesterék már mindenféléket terveznek, pl. parkolót. Nagyváradi magyarok egy csoportja nemrég aláírásgyûjtõ akció kezdeményezését javasolta, így szeretnék jelezni támogatásukat a premontrei rend felé. Fejes Rudolf azt is elmondta, hogy sem a magyarság érdekvédelmi szervezetétõl, az RMDSZ-tõl nem kapott eddig semmilyen támogatást, sem a váradi római katolikus püspökségtõl. Mivel egy nagy múltú, egyházi hátterû magyar tanintézet sorsáról van szó - amely amúgy számos kiváló román, zsidó, szlovák és más nemzetiségû értelmiségit bocsátott útjára az évtizedek során -, Anzelm atya érthetetlennek véli, hogy mind a bihari RMDSZ, mind a püspökség inkább félrenéz, de valamiért nem foglal állást mellettük. Sõt, Markó Attila RMDSZ-es politikus, kisebbségügyi államtitkár, az Egyházi Ingatlanokat Visszaszolgáltató Különbizottság aligazgatója nemrég a Duna Televízió egyik mûsorában határozottan úgy vélekedett, hogy a premontrei rendet nem illeti meg az egykori premontrei gimnázium (!). Fejes Rudolf Anzelm kijelentette, folytatja a harcot a gimnáziumért, még akkor is, ha megfélemlítéssel és egy demokratikus államban megengedhetetlen szekus módszerekkel akarják ettõl eltántorítani.
Szõke Mária, Reggeli ?jság
Erdély.ma