Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 35 találat lapozás: 1-30 | 31-35

Névmutató: Rostás Zoltán

1993. augusztus 31.

Aug. 28-án Marosvásárhelyen ülésezett az RMDSZ Maros megyei választmánya, meghívták Markó Béla elnököt is. A Neptun-vita képezte a többórás megbeszélés tárgyát. Borbély László és Frunda György felszólalásaikban védték saját álláspontjukat, hangsúlyozták, hogy nem árulók. Borbély László elmondta, hogy a PER első meghívásán Domokos Géza /akkor még RMDSZ-elnök/ és ő vett részt. Azután a mostani PER-megbeszélések előtt a PER találkozót szerevezett, melyen Domokos Géza, Gálfalvi Zsolt és Rostás Zoltán vett részt. A tavaly Neptunfürdőn rendezett találkozón Domokos Géza, Tokay György és Borbély László volt jelen. A mostani marosvásárhelyi ülésen Tőkés András kifejtette Tőkés László püspök véleményét: a püspök több ízben, évek óta javasolta a román vezetőknek a kerekasztal-megbeszélést a nemzetiségi kérdésről, de erre a román vezetők nem reagáltak. Ehelyett kiválasztottak három embert és meghívták őket egy tárgyalássorozatra. Kolcsár Sándor rámutatott: Nyugat-Európa nem szereti, ha a Kelet háborog, ezért legszívesebben vakvágányra tereli a kényelmetlen embereket. Kolcsár kiemelte, a marosvásárhelyi városi körzetek egyetértenek az ügyvezető elnökség állásfoglalásával /a romániai magyarság ügyében tárgyalni csak az RMDSZ vezető szerveinek jóváhagyásával lehet, enélkül érvénytelenek a tárgyalások/. Hunyadi András szerint az egész Neptun-ügy legnagyobb szépséghibája, hogy a "hármak" nem étek el semmilyen látványos eredményt. Hunyadi nagy hibának tartja, hogy a Lármafák égetése címen megjelent válasz teljes mértékben Tőkés László ellen irányult. Szerinte a "hármaknak" nyilatkozniuk kellene: jót akartunk, de nem sikerült. - Zonda Attila visszatekintett a múltba, kifejtve, hogy a radikálisok, "más néven türelmetlenek, szélsőségesek" és a mérsékeltek "más néven megfontoltak, esetleg megalkuvók" között három éve folyik a harc. Szerinte a Neptun-ügy egy leszámolási folyamat része, a fő célpont Tokay György és a mérsékeltek. Marosi Barna szerint Frunda György és Borbély László a legeredményesebb romániai magyar politikusok közé tartoznak, majd hozzátette, Tőkés Lászlót nem szabad beárnyékolni, inkább mindnyájuknak együtt kell dolgozniuk. Markó Béla szerint a viták ellenére az RMDSZ-ben a leglényegesebb kérdésekben konszenzus van és politikai bűn az egységet feladni. /Máthé Éva, Mózes Edith: Az RMDSZ Maros megyei szervezetének választmánya kérte. A szövetségi elnök ültesse tárgyalóasztalhoz a vitázó feleket. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 31., Bögözi Attila: RMDSZ-vita a "hármak" ügyéről Marosvásárhelyen. Ki "árulta" el az erdélyi magyarságot. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 4./

1995. október 25.

A beígért reform késik, hangzik a román szellemi élet 36 kiemelkedő személyiségének, az Alternatíva 2000 csoportnak a nyilatkozata. A megoldás: országos polgári és politikai mozgalomban tömöríteni mindazokat, akik hisznek Románia esélyeiben. Varjujan Vosganian képviselő, a mozgalom kezdeményezője "bársonyos forradalom" szükségességéről beszél. Az Alternatíva 2000 csoport tagjai között van Andrei Plesu volt művelődésügyi miniszter, Carmen Bendovski, Andrei Cornea, Alina Mungiu közíró, Horia Roman Parapievci, Mihai Razvan Ungureanu, a hírhedt politikai nyomozás áldozatai, Rostás Zoltán. Nem ellenzékként, hanem alternatívaként lépnek fel. /A minőség forradalma. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 25./

2000. szeptember 19.

Kettős ünnepet ül a szept. 19-én kezdődő társadalomtudományi szeminárium alkalmával a csíkszeredai KAM - Regionális és Antropológiai Kutatások Központja: húsz éve folyik Csíkszeredában informális keretek között társadalomkutatói csoportmunka és tizedik születésnapját ünnepli a Kommunikációs Antropológia Munkacsoport, a KAM - Regionális és Antropológiai Kutatások Központja elődje. A csoportmunkáról, a kezdetről számolt be Biró A. Zoltán, az intézet vezető munkatársa. Szerencsés véletlen folytán többen kerültek frissen végzett magyar szakos tanárok Csíkszeredába a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején. Akkor már itt tanítottak Túros Endre, Kósa-Szánthó Vilma, Demény István Pál, és itt dolgozott már Oláh Sándor. 1970-ben az iskola és a magyar nyelv és irodalom tanítása helyzetéről szerveztek kerekasztal-beszélgetést, amelyre felfigyelt a Korunk című folyóirat is. E társaság tagja volt Borbély Ernő is. Biró A. Zoltán elmondta, hogy 1979-ben indult Bukarestben A Hét hetilap mellékleteként a TETT, ennek volt egy kommunikációs száma, amit jórészt csoportjuk tagjai jegyeztek. Sokszor szerepeltek a TETT egy-egy tematikus számában. Először Etnológia Kör néven működtek, míg be nem tiltották. 1984-től már csak az esti összejárások maradtak. 1985-től már nem volt lehetséges a nyilvános találkozás, beszélgetés. A csoport most már teljesen informálisan, "repülő egyetemként" működik tovább. Tagjai: Bara Katalin, Biró Zoltán, Bodó Julianna, Gagyi József, Oláh Irén, Oláh Sándor, Túros Endre, valamint Magyari Nándor László és Magyari Vincze Enikő. - A munkacsoport tagjai egyre többet közölnek A Hétben és a TETT-ben. 1989-ben megjelent az Embertől emberig, a munkacsoport tagjai által írott és szerkesztett TETT-szám. 1987-ben megjelent az első közös tanulmánygyűjtemény: Néphagyományok új környezetben (Tanulmányok a folklorizmus-kutatás köréből), a Kriterion Könyvkiadónál, 1989-ben pedig az Albatros Könyvkiadónál a második közös tanulmánygyűjtemény: "Hát ide figyelj, édes fiam..." (Esszék az ifjúságkutatás köréből). 1989-ben jöttek a Kommunikációs Antropológia Füzetek. 1990 februárjában bejegyeztették hivatalosan a KAM-ot. Kiadták az Átmenetek (a mindennapi élet antropológiája) című, negyedévenként megjelenő társadalomtudományi folyóiratot és létrehozták a dokumentációs központot. Két különálló csoportot képeztek. Az egyiket a tényleges kutatómunkát végző munkatársak alkotják, emellett van a pártoló tagok csoportja. Társadalomkutatói munkát végzik heten, ebből öten élnek Csíkszeredában: Bodó Julianna, Gagyi József, Oláh Sándor Túros Endre és Biró A. Zoltán, a csoport tagja még Rostás Zoltán és Lőrincz József. Az intézményépítés a Soros Alapítvány és az Illyés Közalapítvány anyagi támogatásával kezdődött. A támogatás a szükséges összeg 10%-át képezte, a többit a sikerrel megpályázott kutatási programokból teremtették elő. Jelen pillanatban három nagy munkája van az intézetnek: 1. Székelyföld hétköznapi világának feltérképezése kulturális antropológiai elemzések révén; 2. a romániai magyar társadalom, elit és intézményrendszer elemzése; 3. a regionális fejlesztést megalapozó adatbázisok készítése, fejlesztési programok készítése, a politikai döntéseket megalapozó helyzetelemzések, helyzetértékelések készítése. - Külön kell szólni a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadóval közösen megvalósított könyvkiadási projektről. A Helyzet-könyvek 10. kötetét most mutatják be: Miénk a tér? Szimbolikus térhasználat a székelyföldi régióban. - Munkájuk része az oktatás. Évi rendszerességgel tartanak féléves előadásokat különböző magyarországi egyetemeken. - Jelenleg nemzetközi projektekben vesznek részt: összehasonlító szociológiai vizsgálatot végeznek egy magyarországi régió és a csíki régió között. Szintén nemzetközi projekt a helyi identitás és a magyarságtudat helyzete alakulásának vizsgálata. /Sarány István: Társadalomismeret. Húszéves társadalomkutatói munka. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 19./

2001. július 12.

A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai kihelyezett karának első hivatalos sajtótájékoztatóját tartották júl. 9-én. Az egyetemnek otthont adó épületben megtartott tájékoztatón jelen voltak: dr. Lányi Szabolcs dékán, Győrfi Jenő, a bukaresti hadmérnöki akadémia tanára a csíkszeredai egyetem matematika-informatika szak tanszékvezetője, dr. Rostás Zoltán, a Bukaresti Tudományegyetem tanára, a csíkszeredai egyetem vidékfejlesztés tanszékének vezetője, dr. György Antal alapító tag, Berki Anna, a Határon Túli Magyarok Hivatalának képviselője, valamint Süket Levente főtitkár. Dr. Lányi Szabolcs dékán az ősztől Csíkszeredában induló négy szakot ismertette /vidékfejlesztés-a vidék gazdaságtana és szociológiája, agrárközgazdász, könyvelés és gazdasági informatika valamint román nyelv és irodalom-angol nyelv és irodalom szakok/. Október 1-jén Csíkszeredában indul az egyetemi tanév. Dr. Rostás Zoltán, a vidékfejlesztési szak tanszékvezetője elmondotta: olyan szakot szerettek volna indítani, amely a már működő egyetemeken nincs. Ez a szak teljesen új és Kelet-Európában sem túl gyakori. A professzor szerint egy vidék problémáit nem elég felismerni, hanem a felmerülő problémákat meg is kell oldani. A vidékfejlesztésben jártas szakemberekre nemcsak ebben a régióban, hanem egész Erdélyben szükség van. Berki Anna, a HTMH képviselője elmondotta: a magyar kormány anyagi és szakmai támogatást nyújt az induló EMTE számára. A négy lábon álló egyetemet Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely és Csíkszereda székhelyekkel majd egy egységes szálra lehet felépíteni, ami elsősorban az egyetemi szabályzatok szintjén fog megnyilvánulni. Dr. Lányi Szabolcs tájékoztatójában megfogalmazta, hogy a csíkszeredai negyven oktatói állásból tizennégyet legfelsőbb képzettséggel rendelkezők foglalnak el: hét professzor és hét docens tanár, tizenegyen már nevesítve vannak, akik vállalják is az oktatást Csíkszeredában. /Daczó Dénes: Egyre közelebb a rajthoz. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 12./

2001. július 24.

Júl. 23-án megkezdődtek a felvételik a Sapientia - Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) csíkszeredai kirendeltségén. A székelyföldi városba agrárközgazdaság, könyvelési és gazdasági informatika, vidékfejlesztés, valamint román nyelv és irodalom, továbbá angol nyelv és irodalom szakokra várták a jelentkezőket. Tonk Sándor, a Sapientia Alapítvány elnöke, az erdélyi magyar egyetem rektora elmondta: a meghirdetett 175 helyre összesen 487-en jelentkeztek. Szinte minden szak esetében, kivéve az agrárközgazdaságot, amelyre 50 helyre 53-an iratkoztak be, túljelentkezés van. A vidékfejlesztési szakon 25 helyre mintegy 218-an kérték felvételüket, a könyvelési és gazdasági informatika szakon az 50 helyre 116-an jelentkeztek. A vidékfejlesztési szak vezetésével megbízott Rostás Zoltán, a Bukaresti Egyetem docense, tanszékvezető elmondta: tudatos döntés eredménye volt a vidékfejlesztési szak beindítása a Székelyföldön, mivel a vidék helyzetével, fejlesztésével kapcsolatos kérdések előtérbe kerültek. - Javában zajlanak az egyetemi felvételik a Kolozsváron is. A Babes-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Karán 50 helyre 63 diák versengett. Az eredményhirdetésre július 28-án kerül sor. A tanszék hitoktató-magyar szakán július 27-én kezdődik a vizsga. A néprajz tanszéken 20 helyre 45 diák jelentkezett. /Papp Annamária: Először tartottak felvételit az EMTE-n. Legtöbben a vidékfejlesztési szakra iratkoztak. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 24./

2003. május 17.

Venczel József születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából szervezett kétnapos konferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi, valamint Bölcsészet-, Nyelv- és Történelemtudományi szakosztálya. A Venczel József öröksége - múlt, jelen és jövő a falukutatásban című rendezvénysorozatnak május 16-án volt a megnyitása Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület /EME/ székházában. Keszegh Vilmos, a Bölcsészet-, Nyelv- és Történelemtudományi szakosztály elnöke megnyitó beszédében elmondta, hogy a konferenciának, amelynek megszervezésében Szász Alpár Zoltán, a Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi szakosztály elnöke oroszlánrészt vállalt, kettős célja van: emlékezni Venczel Józsefre, ugyanakkor alkalom arra, hogy beszéljenek a falukutatás jelenéről és jövőjéről is. Elsőnek Soó Tamás emlékezett a kitűnő falukutatóra, aki 62 év távlatából visszaemlékezett arra az időre, amit együtt töltött Venczel Józseffel. A jelenlévők meghallgathatták Neményi Ágnes Venczel József és a falukutatás időszerűsége Erdélyben, valamint Balázs Sándor Mikó Imre és a falukutatás című előadásait. /Köllő Katalin: A falukutatás múltja, jelene és jövője. Emlékezés Venczel Józsefre. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 17./ A konferencián Benkő Samu művelődéstörténész és Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat főszerkesztője Venczel József pályáját ismertette. Rostás Zoltán szociológus Venczel és a Dimitrie Gusti-féle iskola kapcsolatáról beszélt, Cseke Péter pedig a venczeli szerepről az erdélyi fiatalok falukutatásaiban. Vincze Mária közgazdász a Kászonok vidékének kistérségi fejlesztési stratégiáját vázolta és Gagyi József antropológus a "varázstalanított székely falu" generációváltással kapcsolatos értékváltásairól beszélt. /Rostás-Péter Emese: Konferencia Venczel József születésének kilencvenedik évfordulóján. = Krónika (Kolozsvár), máj. 19./

2003. november 26.

Kolozsváron 1968-ban a magyar egyetemisták Új Hajtás című magyar folyóiratot szerettek volna létrehozni, de engedélyt nem kaptak hozzá. Azonban megindult Kolozsváron 1968-nam az Echinox egyetemista diáklap, 24 oldalnyi felületéből 3 oldalon magyarul, 1 oldalon pedig németül. A folyóirat első főszerkesztője Eugen Uricaru volt (a Romániai Írószövetség elnöke), a magyar oldalaké pedig Rostás Zoltán, majd dr. Gaal György. Szerkesztője volt a későbbi években többek között Németi Rudolf, Egyed Péter, Szőcs Géza, Balló Áron, Horváth István. A lap hasábjain Balla Zsófia, Egyed Emese, Sántha Attila, Orbán János Dénes versei jelentek meg. Nem volt könnyű a magyar oldalakat, egyáltalán az újságot szerkeszteni, emlékezett dr. Gaal György. Mindig kellett tartalékban egy fél oldalnyi anyagnak lennie, hogy cenzúrázás után ne legyenek fehér foltok. Aztán egyre kevesebb helyet kaptak a magyar és német nyelvű írások, végül 2001-ben megszüntették a magyar és német oldalakat. /B. E. E.: Echinox - már harmincöt éve. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 26./

2004. szeptember 18.

Tizenegy országból 26 professzor, illetve doktorandus részvételével kezdődött meg szept. 17-én Csíkszeredában az Európai Vidékszociológiai Társaság őszi iskolája. Rostás Zoltán professzor, a Sapientia–EMTE Csíkszeredai Karainak dékán-helyettese kifejezte örömét, hogy ilyen rangos nemzetközi szemináriumnak adhatnak otthont. A vidéki térségek kutatása és fejlesztése szakértőinek szemináriuma egyaránt tanulási alkalom és szakmai eszmecsere, hangsúlyozta a professzor. Kovách Imre, az MTA osztályvezetője elmondta, azért javasolta a megyeszékhelyet a rendezvény helyszínéül, mert a világ nem sokat tud erről a régióról, a helyi kultúráról. /Szüszer-Nagy Róbert: Sapientia–EMTE. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 18./

2004. szeptember 27.

Negyedik alkalommal került sor szept. 26-án a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karainak ünnepélyes tanévnyitójára. A karok új szakokkal gyarapodtak, mostantól hivatalosan is két kar működik, ugyanakkor ebben a tanévben hagyják el az egyetem padjait az első végzősök. Csíkszeredában ettől a tanévtől a két kar keretében 9 szak működik, a hallgatók száma elérte az 1100-at, a főállású oktatóké a 70-et, az óraadóké pedig ugyancsak 70. A jelenlévőket köszöntötte dr. Bakacsi Gyula, a Gazdaság- és Humántudományok Karának dékánja; üzenetét küldte dr. Rostás Zoltán, a Műszaki és Társadalomtudományok Karának dékánja; továbbá Bunta Levente megyei tanácselnök és Ráduly Róbert polgármester. /Tanévnyitó a Sapientián. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 27./

2005. június 7.

Az EMTE Csíkszeredai Műszaki és Társadalomtudományi Karán Biró Zoltán, valamint, Rostás Zoltán dékán beszélt az egyetemről. A szociológia szakosokról Biró Zoltán közölte, meglehetősen sok jó képességű hallgató jelentkezik náluk. Bizonyos alapkészségek, alapismeretek tekintetében induláskor komoly hiányosságok vannak, ezért szintre hozó kurzusokat szerveztek. Minden hallgató diplomamunkájához önálló kutatást végzett valamelyik településen, térségben, nagyobb intézményben, iskolában. A tanulmányok egy jelentős része pedig felkérésére készült. Olyan munkát végeztek, amely hasznosítható lesz az illető térségben. Rostás Zoltán hangsúlyozta, hogy a térségre, piacra figyelő oktatás teljesen újszerű, máshol nem jellemző. A dékán a nagy eredmények között említette a Műszaki és Társadalomtudományi Karon kiépülő tanári kart. Induló egyetemnél nehéz főállású tanárokat találni. Övék az egyetlen tanszék, ahol 99 százalékban saját erőből állították össze a tanári kart. /Kovács Attila: Az egyetemnek a térség előtt kell járnia. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 7./

2006. augusztus 26.

A 60–70-es évekbeli Romániáját mutatja be Bányai Éva Sikertörténetek kudarcokkal. Bukaresti életutak /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2006/ című könyvében, melyben az egyéni emlékezés – kollektív emlékezet – történelmi emlékezet egybefonódása követhető nyomon. Az interjúkötet összeállításához a szerző személyesen vagy levélben kereste fel a bukaresti, vagy egy ideig Bukarestben tartózkodó magyar értelmiségieket, akik meghatározói voltak az akkori magyar intézményeknek (Ágoston Hugó, Beke György, Bodor Pál, Csiki László, Demény Lajos, Domokos Géza, Ferencz Zsuzsanna, Gálfalvi Zsolt, Halász Anna, Horváth Andor, Huszár Sándor, Kacsir Mária, Matekovics János, Molnár Szabolcs, Rostás Zoltán, Szász János, Vári Attila). A magyar intézmények létrehozásának célja az volt, a magyar értelmiségieket Bukarestbe költöztessék. A könyv bemutatja, kik voltak a magyar szellemi élet meghatározó egyéniségei; kik voltak a cenzorok, hogyan működött a cenzúra. /Vetési Júlia: „Ember tervez, Központi Bizottság végez…”– bukaresti életutak. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./

2007. május 30.

Végleges akkreditáció hiányában a Sapientia–EMTE most ballagó hallgatói más egyetemen kénytelenek államvizsgázni, és a felsőoktatási intézmény egyik dékánja szerint előfordulhat, hogy a jövőben sem lesz másként. Rostás Zoltán – aki tagja a Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökségnek (ARACIS) – úgy véli: a Sapientán csorbul az egyetemi autonómia azáltal, hogy az intézményt a kuratórium irányítja. „Az új akkreditációs előírások között nincsen olyan rendelkezés, amely tiltaná egy romániai magánegyetem általunk gyakorolt szerkezeti felépítését és döntéshozatali mechanizmusait, a tanügyi törvény módosítása pedig a magánegyetemek hatáskörébe utalja az egyetemi vezetés szervezeti keretének és a döntéshozatali kompetenciák megállapítását” – reagált erre Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora. Rostás Zoltán kifejtette: ha akkreditációs szakértőként nézi a helyzetet, szinte megmagyarázhatatlan jelenségeket lát. Ideiglenes működési engedéllyel rendelkező intézményként a Sapientiát kuratórium irányítja. Rostás szerint azáltal csorbul az egyetemi autonómia, hogy a kuratórium nevezi ki az egyetem rektorát, a dékánokat. Gond az is, hogy késlekednek az egyetemi hatáskörben szervezendő vezetőválasztások, várat magára a funkcióhalmozások felszámolása, az akkreditációhoz szükséges szervezeti keretek – például a homogén összetételű karok – kialakítása. Elfogadhatatlannak tartja azt, hogy továbbra is vegyes karok működnek az egyetemen, ilyen például a Műszaki és Társadalomtudományi Kar Csíkszeredában. A legfontosabb akkreditációs feltételek közé tartozik, hogy az akkreditálni kívánt szakon magas százalékban legyenek főállású oktatók, ezek egynegyede rendelkezzék docensi vagy professzori fokozattal, a karnak és a tanszéknek saját főállású, docensi vagy professzori fokozattal rendelkező vezetője legyen. Dávid László nem lát kifogásolni valót abban, hogy a rektort és a dékánokat a kuratórium választja és nevezi ki. A rektorokon és a dékánokon kívül minden más vezetőt az adott szintnek megfelelő vezetői testület szavaz meg, és a szenátus, illetve a kuratórium hagyja jóvá a kinevezést. Dávid László jogosnak tartja azt a kifogást, hogy a Sapientián „hibrid karok” működnek. Szerinte is a homogén fakultások biztosítanak megfelelő keretet a minőségi oktatáshoz, azonban hangsúlyozta, egyelőre nem találtak jobb megoldást erre a helyzetre. A rektor tájékoztatása szerint a Sapientia a megváltozott törvényes előírásoknak megfelelően, 2007. őszén nyújtja be a Román Minőségbiztosítási Ügynökséghez (ARACIS) az első szakok akkreditációs kérelmét, és ezek sikeres akkreditációja esetén kérheti az intézmény végleges intézményi akkreditációját. /Cs. P. T. : Akkreditációs buktatók a Sapientia egyetemen? = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 30./

2007. július 28.

Megalakult Kolozsváron a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottsága. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság tagjai az MTA romániai külső tagjai és a megválasztott köztestületi tagok. Jelenleg 392 romániai tagja van az MTA külső köztestületének. A 2007. júniusában lezajlott belső választások során a romániai köztestület megválasztotta a hat tudományterület 5–5 képviselőjét. Hozzájuk csatlakozik az MTA 17 romániai külső tagja, és együtt alkotják a 47 tagú Kolozsvári Akadémiai Bizottságot. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) tagsága az ősz folyamán megválasztja elnökét és alelnökeit. A KAB tagjai: A) Az MTA romániai külső tagjai: Benkő Samu, Brassai Zoltán, Csetri Elek, Demény Lajos, Egyed Ákos, Gábos Zoltán, Gyenge Csaba, Jakó Zsigmond, Kolumbán József, Maros Dezső, Nagy-Tóth Ferenc, Néda Zoltán, Németh Sándor, Péntek János, Péter Mihály Heinrich, Toró Tibor, Uray Zoltán. B) A megválasztott köztestületi tagok tudományterületek szerint: I. Bölcsészettudományok: Dávid Gyula, Kovács András, Egyed Emese, Keszeg Vilmos, Pál Judit. II. Társadalomtudományok: Bíró A. Zoltán, Rostás Zoltán, Salat Zakariás Levente, Benedek József, Vincze Mária. III. Orvosi tudományok: Kun Imre, Egyed-Zsigmond Imre, Szilágyi Tibor, Kovács Dezső, Jung János. IV. Műszaki tudományok: Dávid László, Csibi Vencel-József, Bitay Enikő, Köllő Gábor, Preitl István György. V. Természettudományok: Kása Zoltán, Szilágyi Pál, Paizs Csaba, Lingvay József, Fodorpataki László. VI. Agrártudományok: Csedő Károly, Tiboldi István, Wagner István, Márkus István, Bedő Imre. /Kolozsvári Akadémiai Bizottság – első szakasz/Kolozsvári Akadémiai Bizottság – első szakasz. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 28./

2007. november 21.

Megújult a szervezeti és intézményi struktúra Csíkszeredában a Sapientia – EMTE Műszaki és Társadalomtudományok Karán. A változás összefügg az egyetem akkreditációs felkészülésével, jelentette be az intézmény újonnan kinevezett dékánja, Biró A. Zoltán. A műszaki és társadalomtudományi tanszék idéntől két önálló szakmai struktúraként működik tovább, viszont a kar megmarad adminisztratív egységként. A Társadalomtudományi Intézetet dékánként és megbízott intézményvezetőként Biró A. Zoltán vezeti, míg a Műszaki Tudományok Intézetét Szép Sándor rektor-helyettes. A társadalomtudományi képzés vezetését korábban, szaképítő professzorként, Rostás Zoltán látta el. Biró szerint az egyetemnek sikerült teljesítenie a kitűzött fejlesztési feladatokat, a szociológia–vidékfejlesztés és a kommunikáció szakon végzett hallgatók 85 százaléka jelenleg is a térségben dolgozik. A Vidékfejlesztési és Szaktanácsadási Központ pedig több térségi, önkormányzati megrendelésnek is eleget tesz. /Horváth István: Struktúraújítás a Sapientián. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 21./

2008. április 18.

Megnyílt az út a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem számára az intézményi akkreditációhoz, miután április 17-én Bukarestben a felsőoktatás minőségét ellenőrző ügynökség (ARACIS) jóváhagyta a csíkszeredai szociológiai szak akkreditációját is, erősítette meg Rostás Zoltán professzor, a szak oktatója. A teljes körű akkreditálást három szak akkreditálását követően kérvényezheti az egyetem vezetősége, két szak korábban pozitív választ kapott. Az ARACIS februárban akkreditálta a Marosvásárhelyen működő informatika szakot, egy hónapja pedig a csíkszeredai román–angol nyelv és irodalom szak is elnyerte a hatóság végleges jóváhagyását. Az ARACIS-bizottság április 17-én a csíkszeredai szociológiai szak mellett a szintén csíkszeredai könyvelés és gazdálkodási informatika szak akkreditációs kérelmét vizsgálta meg. A testület a szociológia szakot akkreditálta, a másik kérelmet visszaküldte az illetékes szakbizottsághoz. A Sapientia rektora, Dávid László a szociológia esetében pozitív válaszra számított. Az akkreditáció elnyerése lehetővé tenné, hogy a Sapientia is szervezzen államvizsgát, illetve azt, hogy a román állam is támogassa anyagilag az intézményt. /Cseke Péter Tamás: Sapientia–EMTE: közel már az akkreditáció. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 18./ A román állami támogatást sürgeti a magyar kormány. Törzsök Erika, a magyarországi Miniszterelnöki Hivatal főosztályvezetője élesen bírálta a román felet, amiért az előzetes megállapodásokkal ellentétben nem támogatta a Sapientiát. Törzsök Erika a leszögezte, az egyetem létrehozásakor lefektetett támogatási elvekből csak a magyar állami támogatás valósult meg, holott az alapító okiratban az szerepel, hogy a történelmi magyar egyházak és a helyi önkormányzatok is az egyetem finanszírozóivá válnak. 2000 és 2007 között a magyar költségvetés 13 milliárd forintot folyósított az egyetemnek, míg más forrásból gyakorlatilag semmit nem tudott szerezni a Sapientia. Törzsök Erika elmondta: az erdélyi magyar intézményrendszer támogatása elsősorban a román állam feladata. /Akkreditációs remények. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 18./

2008. június 24.

Hétéves fejlesztési-szakmai munka után elnyerte az akkreditációt a Sapientia Egyetemen, Csíkszeredán a szociológia–vidékfejlesztés szak. A Műszaki és Társadalomtudományi Kar keretében működő mérnöki szakok és a kommunikáció szak akkreditációjára három végzős évfolyam után, 2009 őszétől kerül sor. – A Sapientia Egyetemen a hagyományos mérnökavatón ünnep keretében búcsúzott az élelmiszeripari szak és a környezetmérnöki szak 56 végzős hallgatója. -A Magyar Tudományos Akadémia által életre hívott Kolozsvári Akadémiai Bizottságban (KAB) dr. Rostás Zoltán és dr. Biró A. Zoltán vesz részt választott tagként. A KAB keretében Alkalmazott Társadalomtudományi Szakbizottság alakult 20 taggal, csíkszeredai székhellyel. A térségi tudományos élet elismerésének jele, hogy a KAB ez év októberében a következő közgyűlését Csíkszeredában tartja. A Sapientia Egyetemen Csíkszeredában a Társadalomtudományi Intézet minden évben megrendezi a végzős hallgatók diplomamunkáinak eredményeit bemutató, szakmai verseny formájában szervezett műhelykonferenciát. A szociológia–vidékfejlesztés szakos végzősök 33 diplomamunkát mutattak be a kétnapos Térség – Érték – Társadalom műhelykonferencián. A kommunikáció-PR szakos végzős hallgatók „Kreatív térség” című konferenciáján 64 diplomamunkát mutattak be. /Sapientia hírsarok. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 24./

2010. február 6.

A tudás és a kommunkáció hatalom – Megtudhatjuk, ki kicsoda ma Erdélyben
Az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda a kisebbségi körülmények között élő romániai magyar közösség minden olyan tagját számba veszi, aki cselekvő részt vállalt nemzetiségünk életében. A kiadvány célja, hogy bizonyítsa: az élet legkülönbözőbb területein élnek és dolgoznak olyan honfitársaink, akik tevékenységükkel hozzájárultak nemzeti identitásunk megőrzéséhez, közösségünk gazdagításához, építéséhez, kulturális értékeink megóvásához és gyarapításához. Tavaly karácsonykor jelent meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a BMC Kiadó gondozásában az új kötet, amelyet kellő érdeklődéssel fogadott a közönség. Az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda ötletgazdájával és a főszerkesztőjével, STANIK ISTVÁNNAL beszélgettünk a kiadványról.
– Mikor és hogyan született meg az ötlet, hogy meg kellene próbálni egy ilyen kötetet kiadni Erdélyben?
– Az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda első kötete 1996-ban jelent meg, a második pedig 2000-ben. Tíz év elteltével adtuk ki a harmadik Erdélyi Magyar Ki Kicsodát, s a négyezer példányban kinyomtatott kiadványra akkora volt a kereslet, hogy jelenleg csupán két helyen kapható még, a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadónál és egy budapesti könyvforgalmazónál. Nekem még pontosan tizenkét darabom van az új kötetből a szerkesztőségben, amit persze nem fogunk eladni.
– Nem tartott attól, hogy veszteséges manapság bármilyen könyvet kiadni?
– Gondoltam arra, hogy a recesszió, az emberekre szakadt pénzzavarok miatt esetleg nem lesz igény a Ki Kicsoda, legújabb kiadására, de kellemesen csalódtam, ugyanis több mint háromezren rendelték meg. Volt már némi kellemetlen tapasztalatunk az előző kötetekkel, ugyanis nagyon sokan felelőtlenül megrendelték ezeket, s aztán nem vették át. Tehát nemcsak a megrendelt kötet maradt rajtunk, de még a postaköltséget is a kiadó kellett fizesse. Szerencsére ez a harmadik kötet kiadásakor nem így történt.
– Hány személy adatait tartalmazza az új kiadvány?
– A legújabb Erdélyi Magyar Ki Kicsodában 7000 szócikk található, ebből 2500 teljesen új. Természetesen a régebbi szócikkeket, amelyekben változtak az adatok, s ezt jelezték nekünk, módosítva közöltük.
– Közösségi szempontból miért véli fontosnak egy ilyen adatbázis nyilvánosságra hozását?
– Az Erdélyi Magyar Ki Kicsodát azért kezdtük el összeállítani, mert láttuk, hogy az elmúlt hatvan évben az erdélyi magyar társadalomban nagyon sok változás történt. Világháború, holokauszt, kitelepítések, kommunizmus, rendszerváltás formálták át a Trianon után többé-kevésbé nyugvópontra jutott Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot, s szükségszerűnek találtuk, hogy valahol rögzítsük és bemutassuk, kik maradtak meg, kik lettek azok az egyének, akik valamilyen értéket képviselnek a környezetünkben. Azokat a személyeket akartuk ebbe a kiadványba feltüntetni, akik alkottak valami hasznosat, szépet, maradandót. Művészeket, írókat, olyan közéleti személyiségeket, akik olyan szakmát gyakorolnak, ami befolyásolja a közösség életét.
– Nehéz elhinni, hogy az erdélyi magyarok között akad hétezer híres alkotó.
– Természetesen nemcsak a híres alkotókra helyeztük a hangsúlyt, hiszen az is nagyon fontos, hogy egy magyar orvos, jogász vagy pedagógus adatai elérhetők legyenek. Nekik a munkájuk fontos, a társadalomban-közösségben betöltött pozíciójuk, nem feltétlenül az alkotásuk. Politikailag és közigazgatásilag persze az volna a logikus, ha négyévenkénti választásokat követően adnánk ki egy Ki Kicsodát, hogy az emberek nyomon tudják követni a politika alakulását, a köztisztségeket vállalók pályafutását.
– Az emberek tehát szeretik, ha bármilyen módon bekerülnek egy hasonló könyvbe?
– Több visszajelzést kaptam, s magam is úgy vélem, hogy megjelenni egy ilyen kiadványban egyfajta erkölcsi elismerésnek számít, s manapság, amikor nagyon sok esetben az emberek nem becsülik meg azokat, akik pont a közösség érdekeit szolgálják, helytállnak hivatásukban, biztosan jólesik az érintett tanároknak, papoknak, orvosoknak, ha nevük megmarad valahol, ha nyoma van annak, hogy itt Erdélyben tevékenykednek. Ezek az adatok, szócikkek ugyanis megmaradnak a jövő számára.
– Ez egyfajta segítség is, valami biztonságtudat, hogy tudunk arról, milyen emberek vannak köztünk? Stílusosan fogalmazva megtudhatjuk, hogy ki kicsoda?
– Valaki némi iróniával egyszer azt mondta, ez a romániai magyarság telefonkönyve, de én ezt egyáltalán nem vélem sértésnek. A mai erdélyi magyarságnak igenis szüksége van egy olyan adatbázisra, amely segíti abban, hogy megtalálja azt, akit keres, kell ez a kommunikációs lehetőség. Had legyen már egy olyan kiadványunk, amelynek segítségével igenis fel tudjuk hívni egymást, ha erre szükség van. Jó visszajelzéseket kaptam történészektől, szociológusoktól is. Például Rostás Zoltán, a Bukaresti Tudományegyetem egyik elismert szociológusa a Ki Kicsodával kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy ez a könyv a jelenlegi erdélyi magyar társadalom állapotát jellemzi.
– A média mennyire veszi igénybe az Önök által szerkesztett szócikkgyűjteményt?
– Bosszantónak tartom, hogy a sajtó legtöbbször a budapesti székhelyű és szemléletű Magyar Távirati Iroda adatbázisából szedi például az évfordulókat, s az erdélyiek számára teljesen ismeretlen személyek születésnapját vagy halála évfordulóját tüntetik fel, holott lehetséges, hogy az itteni embereket jobban érdekli az, hogy saját hírességeink, ismert személyeink közül mikor kinek van például születésnapja. Csalódott vagyok amiatt is, hogy például a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, Ambrus Attila sem vette komolyan az Erdélyi Magyar Ki Kicsodát, a szócikkét sem küldte el. Ezt azért is furcsállom, mivel a MÚRE honlapja pillanatnyilag eléggé elhanyagolt, s még a hazai újságírók nevét, elérhetőségét sem lehet megtalálni rajta. Viszont nagyon pozitív dolognak vélem, hogy a romániai magyar szerkesztőségek messzemenően támogatták az új kötet megjelenését, s nagyon sokat segítettek szerkesztőségünk munkájában. A főszerkesztők s az újságíró kollégák szerintem felfogták, hogy mekkora segítség egy ilyen adatbázis a média munkájában is.
– Jó ötlet volt kiadni tehát 2010-ben az Erdélyi Magyar Ki Kicsodát?
– Összességében tekintve sikeresnek minősíthetem a 2010-es Erdélyi Magyar Ki Kicsoda kiadását. Tudomásul vettem az ezzel kapcsolatos vádakat is, egy internetes portálon egy újságíró például azt állította, hogy ez csak a „felső tízezer” kiadványa. Ezt nem nekem kell megcáfolnom, hiszen aki belelapoz a könyvbe, látja, hogy ez egyáltalán nem így van. Akadt, aki szerint ez nagyon jó üzlet volt nekünk – hát ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy nem ebből fogok meggazdagodni. Aztán olyan rosszindulatú pletykát is terjesztettek egyesek, hogy aki nem fizet elő a Ki Kicsodára, annak nem kerül be a szócikke. Ez sem igaz. Hétezer szócikk van a kiadványban, s háromezer megrendelőnk volt. A számok önmagukért beszélnek. Amit még elmondanék, hogy sajnos nem sikerült hibátlan munkát végeznünk, akadtak elírások. Szerencsére elenyésző számban, de engem már ez is nagyon bosszant, ugyanis tisztába vagyok azzal, ha valakiről hibás adat jelenik meg a szócikkében, az mennyire rosszul veszi ki magát.
– Vannak ötletei, tervei még a Ki Kicsoda kapcsán?
– Szeretném, ha az internetes változata is életképessé válna. Volna rá kereslet, hiszen így folyamatosan tudnánk frissíteni az adatbázist, s az emberek könnyebben hozzá tudnának jutni az információkhoz. Számításaim szerint évi tízezer euróból lehetne működtetni egy ilyen digitális adatbázist. Bízom abban, hogy sikerül ezt megvalósítanunk, s találok támogatókat, akik ebben segítenek. Amúgy érdekességként még elmondanám, hogy román nyelvű Ki Kicsodára is van igény, ugyanis nemrég kerestek meg román ismerőseim azzal, hogy annyira hasznosnak vélnek egy ilyen adatbázist, hogy szeretnék ezt – egyelőre csak Bihar megyei szinten – románul is kiadni. S ez is azt igazolja, hogy a tudás és a kommunikáció az a hatalom, ami ma máér megkerülhetetlen..
Szőke Mária
Szabálytalan, de terjedő nagybetűsítés
Fenti anyagunkban az Erdélyi magyar ki kicsoda címét mindvégig abban a formában írtuk, ahogy az kinyomtatva megjelent, holott az érvényben lévő helyesírási szabályzat megfogalmazása szerint csak az állandó címeknek írjuk minden szavát – a kötőszó kivételével – nagy kezdőbetűvel, az egyedi címeknek viszont csak az első szava nagybetűs. Az állandó címek közé az újságok, hetilapok és folyóiratok tartoznak, az egyediek közé a költői művek, könyvek, értekezések, cikkek, képek, szobrok, zeneművek, műsorszámok. Általános jelenséggé, szinte fejlődési tendenciává vált a mai magyar írásgyakorlatban a nagybetűsítés, azaz a korábban kis kezdőbetűvel írt alakulatok csupa nagy kezdőbetűs írása (intézmények nem önálló, alárendelt egységeinek neve; rendezvények, programok, mozgalmak elnevezése; ünnepek, nevezetes napok; fontosabb kézikönyvek; hivatalos iratok; dokumentumok; stb. nevei). Ezeknek csupán kis része természetes belső fejlemény, a nagyja idegen, legfőképpen angolszász hatást tükröz. Az Erdélyi magyar ki kicsoda nagybetűsítése tehát szükségszerűen nem kárhoztatható, de igazából akkor lenne indokolt és szabályszerű, ha egy meghatározott rendszerességgel megjelenő kiadvánnyal, úgynevezett periodikával állnánk szemben. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad)

2010. március 12.

Akkreditációs remények
A román büdzsére is számít az akkreditációért a napokban folyamodó egyetem
Benyújtotta a Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem vezetősége a Román Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Bizottsághoz (ARACIS) az intézményi akkreditáció megszerzéséhez szükséges dokumentációt. Az elsősorban magyarországi költségvetési forrásokból finanszírozott felsőoktatási intézmény nagy reményeket fűz az akkreditáció elnyeréséhez.
Az elsősorban magyarországi költségvetési forrásokból finanszírozott felsőoktatási intézmény nagy reményeket fűz az akkreditáció elnyeréséhez, mert ez számtalan előnyt jelente a felsőoktatási intézménynek és közel kétezer hallgatójának – tudtuk meg tegnap Dávid László rektortól.
Az előnyöket sorolva az egyetem vezetője elsők között a finanszírozási lehetőségek bővülését említette. „Az akkreditált egyetemeknek a pályázás is könnyebb, kedvezőbb elbírálást kapnak” – nyilatkozta az ÚMSZ-nek a rektor, megemlítve, hogy a Sapientia eddig csak alapítványként tudott pályázni.
Az akkreditálás a diákok számára is számos előnnyel járna: beindulnának a diákcsere-programok (mint például a Socrates), amelyeken eddig a hallgatók csak úgy tudtak részt venni, ha „hozzácsapódtak” valamelyik másik intézményhez. Ezenkívül az egyetem maga szervezhetné meg saját államvizsgáit, s a diákok nem más egyetem oklevelét vinnék haza, hanem a Sapientiáét – sorolta Dávid László.
A rektor arra is számít, hogy az állam a diákoknak is számos juttatást biztosít majd. „Az ösztöndíjak mellett szerintem a tömegközlekedési eszközök, vonatjegyek finanszírozása a legfontosabb” – hangsúlyozta. Dávid László nem rejtette véka alá: jogosnak érezné, ha az egyetem működéséhez nemcsak a magyar állam, hanem a román kormány is nyújtana anyagi támogatást.
„A nálunk tanuló diákok családjai mind adófizető polgárok, tehát megilleti őket a román állam támogatása” – magyarázta. A rektor úgy tudja, a román költségvetési források csupán az akkreditáció birtokában nyílhatnak meg a Sapientia számára. „Ez azonban nem-csak szakmai, hanem politikai kérdés is” – jelentette ki.
Dávid László arra számít, hogy az egyetem már májusban választ kap a felsőoktatás minőségét ellenőrző bukaresti bizottságtól az akkreditációs kérésre. Rostás Zoltán, az ARACIS Konzultatív és Audit Bizottságának tagja szerint azonban a rektor túlzottan optimista. „Az akkreditáció rendkívül komplex folyamat” – magyarázta lapunknak a professzor, aki maga is a Sapientia oktatója.
Első mozzanataként az ARACIS több kötetnyi dokumentációt kért az egyetemtől; ez elsősorban az intézmény működésével kapcsolatos kérdésekre ad adatszerű választ. A következő mozzanat a helyszínelés lesz.
Az ARACIS úgynevezett nagybizottsága a Sapientia „főhadiszállására”, Kolozsvárra látogat el, várhatóan áprilisban, s ezzel párhuzamosan három csíkszeredai és két marosvásárhelyi szakon szakmai bizottságok vizsgálódnak majd néhány napig. „A bizottság tagjai a tanszékvezetőkön, gazdasági igazgatókon, könyvtárosokon kívül szóba állnak a diákokkal, sőt felkeresik azokat a munkáltatókat is, akik Sapientián végzett hallgatókat alkalmaztak” – tájékoztatta lapunkat Rostás Zoltán.
A helyszínelő bizottságok ezután jelentést írnak a tapasztaltakról, ez kerül a havonta egyszer ülésező ARACIS-tanács asztalára. „Így inkább úgy fogalmaznék: a Sapientia még az idén választ kap a kérésére” – mondta az ÚMSZ-nek a professzor. Pozitív válasz esetén az egyetem akkreditálását előbb egy kormányrendelet, majd a parlament szavazata szentesítené.
Válasz a bírálóknak
Mint ismert, korábban több szakember bírálta a Sapientián zajló oktatás színvonalát, illetve azt, ahogyan az intézmény gazdálkodik a magyar államtól kapott pénzzel. „Az a tény, hogy már tíz akkreditált szakunk van, önmagában is bizonyítja, hogy az oktatás az intézményünkben jó minőségű, s ha májusban ezt az öt szakot is elismerik, az csak felteszi a pontot az i-re” – válaszolta a bírálatokra a rektor, aki szerint a Sapientiának, mint akkreditált, tudományos intézettel rendelkező egyetemnek, „nincsen párja az országban”.
„A felsőoktatási piacon ádáz harc folyik, hisz egyértelmű, hogy mindenki szeretné megszerezni a jó hallgatókat. Nekünk az a tapasztalatunk, hogy amint a diákok megismerkednek a Sapientiával, felfedezik benne a lehetőséget és kitartanak mellette” – mondta lapunknak az intézmény vezetője.
Király: magánegyetemeknek nem jár támogatás
„Magánegyetemek eddig nem kaphattak állami támogatást Romániában, az akkreditáció nem teremt automatikusan jogalapot az ilyen jellegű kiegészítő finanszírozáshoz” – nyilatkozta lapunknak Király András.
Az oktatási államtitkár szerint azonban ha az új tanügyi törvényt elfogadja parlament, akkor esély lehet arra, hogy az állam a magánkézben lévő felsőoktatási intézmények működtetéséből is ki vegye a részét. „Ez azonban annak a függvénye – tette hozzá Király –, milyen szövegváltozatot fogad el a parlament, és milyen jellegű kiegészítésekkel élnek a törvényalkotók.”
Cseke Péter Tamás, Fleischer Hilda. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

2010. március 12.

Benyújtotta a Sapientia egyetem az akkreditálásához szükséges dokumentációt
- Benyújtotta az illetékes román hatósághoz az akkreditálásához szükséges dokumentációt a döntően magyar állami költségvetésből finanszírozott Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) vezetősége.
Az Új Magyar Szó (ÚMSZ) pénteki tudósítása szerint nagy reményeket fűz az egyetem vezetősége ahhoz, hogy a Román Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Bizottság (ARACIS) elismeri az intézményben zajló oktatás minőségét. Az akkreditáció elnyerése ugyanis számtalan előnyt jelent a felsőoktatási intézménynek és a közel kétezer hallgatójának.
Dávid László rektor a lapnak elmondta, hogy az akkreditált egyetemeknek a pályázás könnyebb, hiszen kedvezőbb elbírálást kapnak. Az akkreditálás a diákok számára is számos előnnyel jár, hiszen beindulhatnak a diákcsere-programok, amelyeken eddig a hallgatók csak úgy tudtak részt venni, ha "hozzácsapódtak" valamelyik másik intézményhez. Ezen kívül az egyetem maga szervezhetné meg saját államvizsgáit, a diákok nem más egyetem oklevelét, hanem a Sapientiáét vinnék haza - magyarázta Dávid László. A rektor szerint a román költségvetési források csak az akkreditáció birtokában nyílhatnak meg a Sapientia számára.
A rektor arra számít, hogy az egyetem már májusban választ kap a felsőoktatás minőségét ellenőrző bukaresti bizottságtól az akkreditációs kérésre.
Rostás Zoltán, az ARACIS konzultatív és audit bizottságának a tagja szerint azonban a rektor túlzottan optimista. Hiszen az akkreditáció komplex folyamat - magyarázta a professzor, aki maga is a Sapientia oktatója. Rostás szerint a Sapientia azonban már az idén választ kaphat az ARACIS-tól. Kedvező válasz esetén az egyetem akkreditálását előbb egy kormányrendeletnek, majd a román parlamentnek is szentesítenie kell.
Király András romániai oktatási államtitkár szerint az akkreditáció nem teremt automatikusan jogalapot arra, hogy az állam a magánegyetemet finanszírozza. Az államtitkár azonban lát esélyt arra, hogy a román állam a magánegyetemek működtetéséből is kivegye a részét. Ehhez azonban a román parlamentnek el kell fogadnia az új tanügyi törvényt, ami erre vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz. Forrás: MTI

2012. május 9.

Jegyzetek Bukarestről és a bukaresti magyarság fáradhatatlan krónikásáról
Bántó István: Magyar közművelődés a román fővárosban. (Polis, 2012.)
„Bukarestben megfújják a trombitát.
Minden anya hazavárja a fiát.
De hibába várja haza az édes fiát.
Bukarestben lesz az örökös hazád.”
(Nem tudom, hányan ismerik ezt az Erdély-szerte hajdan nagy bánattal énekelt katonanótát. Hadd induljunk el ennek dallamával, kesergésének emlékével Bukarest felé.)
Bukarest – félúton és örökös félkészen
Bécs és Isztambul között, szinte félúton, van egy város. Amúgy főváros, világváros lenne, de valami mintha nem lenne rendben vele. Európából nézve balkáni, a Balkánból nézve európai, de sehol sincs otthon igazán. Ha ránézünk egy mai országtérképre, valahogy ott sincs a helyén. Vagy nem oda tervezték, vagy az utána hozzákanyarított egyesültfejedelem Kifliország, majd ennek a „nagy-rombuszhal” alakú nagyországnak, szaknevén „psetta maxima”-nak, Nagyromániának is szélére sikerült.
Folyója nincs − a kicsinyke, fárad és szennyes Dâmboviţa aligha nevezhető annak. Európa valamennyi jelentős fővárosa szomjasan kereste az éltető vízpartokat: Bukaresttől a Duna is hetven km-re van, de ő nem szomjúhozik, Bukarest ebben is más.
Manele illatú, fáradt, hangos-zajos, poros, szomorú dojnásan kesergő, románcosan nosztalgiázó, de mégis életvidám. Ügyeskedően, smekeresen sikeres. Barna, fekete szemű, kis termetű, hadari-gyorsbeszédű, felkapott mondatvégű, már-már visítósan beszélő nép lakja. Asszonyaik terebélyes, nagyszájú, bagóhangú kukoánák, mintha valamennyien sikeres utcai kofák lennének; magabiztosak és kapitányok, mint akiknek van mire: itt ezen a tájon mindenkit ők szültek, mindent ők vezetnek, ők teremtettek.
Mintha-mintha nem is földi lények lennének, hanem Európát megviccelni az űrből pottyantotta volna le ide őket a Fennvaló.
Bukarest. A város neve amúgy örömet, boldogságot, talán „boldogasszony”-falvát jelentene. Vagy egy Bukur nevű, víg kedélyű pásztor nevét sejteti, aki itt, a nagy alföldi pusztaságban szúrta le botját, kijelölve családja, nemzetsége eljövendő szálláshelyét. Hogy neki ez mennyire sikerült azt nem tudjuk, az utódoknak, a több mint kétmilliónak mára egészen eredményesen. Bukarestnek a naggyá álmodott országban sincs névrokona, illetve Erdélyben Brád mellett egy kis román havasi falu viseli a Bukuresd nevet. Azt is először Bokorfalvának említik 1445-ben az oklevelek. Neve is vidámkodóan bolondos tehát, mintegy jelezve, hogy semmit nem érdemes túlságosan komolyan-tragikusan venni: a dolgok egy kis ügyeskedéssel úgyis megoldódnak maguktól.
Bukarest építészetileg is zűrzavaros, hatalmas szétfolyó egyveleg. A régi alföldi román házsoros városképet, utcaképeket, meg - meg törik a bizáncias ottomán-fanarióta, beugrós szerkezetű házak kígyóvonalai, a bojári épületek formás alakzatai, a francia építészet nagy sugárútjai, a máhálá-ként emlegetett peremkörzetek, a szocialista építészet kockatervezésű lakótelepei, a Diktátor grandomán felvonulási tereinek és római félisteneknek tervezett szörnyei és végül a modern üzletházak és az újgazdag építészet elszabadult pokla.
Ez Bukarest, a soha be nem fejezhető, a sokszorosan darabokra szaggatatott ezernyi arcú város.
Bukarest, az ország szélén a közepe
Bukarest ennek az összefércelt országnak egészen a szélén lett az ország közepe. Mesterségesen, mint ahogyan mesterséges maga az egész ország. Talán a bukaresti abszurditások nagy része is innen ered: önemelgető, lábujjhegyes akarnokságból. Ez a város egy kicsit az ország szedett-vedett egészének paródiája, gnómja is. Egy már-már megapolisz az ország szélén, a legalacsonyabb pontján elhiszi, elhiteti magával, elhitették vele a politikusok, hogy övéi a hegyek, hogy beleláthat, onnan belakhat és igazságokat osztogathat a hegyek mögött, a hegyek tetején is. Sőt, az országnak, a hatalomnak és dicsőségnek is egyedüli legfőbb birtokosa ő.
Bukarest a világunk mesterséges közepe. Ahonnan alig látszanak a szélek, a másfajta, a magasabbra fekvő, a hegyeken túli megörökölt ország. Bizony, az alföldről, alacsonyról nagyon nehéz a hegyek közé, a hegyek mögé belátni. Pedig be nagyon szeretnének! Nem lát át a hegyeken, és ezért marad számára az örökös kétely, gyanúskodás. Inkább azt hiszi, azt gondolja, („poate că”), hogy mi ezt gondoljuk, azt akarjuk („aşa se zice…)!” Még Dobrudzsa, a Delta környéke sokarcú nemzetiségei beleférnek a tengerre utazó úti élményeibe: az átutazó szemébe ötlenek a minaretek, a másfajta arc, hang, antropológia. De Uram bocsá'! Ki láthatja innen a Székelyföldet, a máramarosi ruszinokat, ruténeket, ki emlékszik a máramarosi falusi zsidóságra, vagy a szatmári, bánsági svábokra?!
A regáti már-már babonásan sem érti Erdélyt! Valami nem lehet rendben („ceva nu-i curat”), ezzel az Erdéllyel, ha az Úristen is mindig diszkriminálja! A Kárpátokon kívüli jámbor lelkével el-el gondolkodik azon: mi baja van vele s a Regáttal a Fennvalónak. Talán csak nem Erdély miatt van a Kárpátok kiflijén túl annyi Istenverése a románságon?: a széllel mindig őt vereti, több méteres nagy hótakaróval őt borítja, égszakadásos esővel őt áztatja, árvízzel őket megsodorja. Nem szép dolog, hogy az Úr még a földrengéseknél sem veszi elő a térképet, hogy a megrázkódtatásokkal tiszteletbe tartsa az egységes nemzetállamot.
„Illik” lenézni Bukarestet?
De Erdély felől nézve Bukarest fele is más a világ… Ne feledjük azt sem, hogy a hegyek közül könnyű, majdnem „kötelező lett” az alföldet lenézni. Divat megszólni, leszólni Bukarestet, az onnan haza-, a Kárpátokon átszolgáló, olykor már botló nyelvű magyarságot. Illik fintorogni nevük hallatán, képeket vágni: az igazi magyar és magyar intézmény nem lehet regáti! Szokás nem túl szalonképes jelzőkkel illetni, pofákat vágni, háta megett összesugdosódni. Illik, illene is szégyellnie magát minden bukarestinek, szabadkoznia vagy bűnösen hallgatnia, mentegetőznie: ő ugyan bukaresti magyar, de azért rendes ember lenne. Vagy hallgatnia a fanyalgást, látnia a legyintést: „jaa, ti vagytok azok a….”
Tallózó a Bántó István kötetének írásai között
Ebbe a kontinenskapuban álló rendhagyó világvárosba − félmilliónyi jövő-menő-maradó vándorszékely, vándorszilágysági munkás, egyetemi tanár, művész, orvos, szerkesztő, párt és kormányfunkcionárius kitaposott útján − érkezett 61 évvel ezelőtt, egyenesen az egyetem padjaiból, szilágysági útravalóval Bántó István. Kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a Tanügyi Újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, majd főszerkesztőnek, többször előre és visszafokozott kultúr-napszámosnak. Hogy az ő sorsa, a romániai magyar tanügy sorsa, a pedagógusok egyetlen magyar lapjának hányatott sorsa semmivel se legyen jobb.
Vajon tudta akkor Bántó István, hogy hová érkezik? Itt vált − üllő és kalapács közt − közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé és írásaival bukaresti magyar dolgaink szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is.: „Magyar művelődés a román fővárosban”.
A kötet ajánlását már a címzett pálya- és sorstárs, Lőrinczi László nemrég bekövetkezett halála is fájdalmasan időszerűvé teszi. Lehet-e nehezebb szórványsors, mint az övé: Bukarestet jó félévszázad után a szardiniai Cagliarival, Settimo San Pietroval felcserélni.
A kötet leghosszabb és legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyeinek, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a 20. század első harmadának regáti egyesületi életét szemlézi. Meglepő, hogy ilyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata és hogy milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodik, hogy a nagy kihívások, válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak.
A múltba merítkezve, Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy bizony Bukarest is cipelte hátán a magyar-magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kisközösségek pánikküzdelmeit, az egymásra újjal mutogatást. Ide is sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat. Minden küzdelmemben benne volt az elsőbbségért folytatott másfajta harc és arc, a könyöklő feljebb emelkedés lehetősége. A kor akkor is tele volt a ma is ismerős, két évszázados ujjal mutogatással: ki a román barát, ki a török, osztrák kollaboráns? Elragadott sokakat a Hatalom közelsége, az independentizmus, a rang, a cím, de a rendetlenség, pénzügyi és erkölcsi fegyelmezetlenség is. Nézzük csak meg Bántó István leltárkészítésében is a sok − joggal vagy jogtalanul − megvádolt egyletvezetőt, az elbocsátott lelkészeket, felmondással elküldött tanítókat.
És ezzel el is érkezett a Petőfi ház 1989 utáni új birtokbavételig, a reményteljes újrakezdés nem mindig vidámító felidézéséhez.
A következőkben hosszasan és alaposan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig.
Bántó István könyvének legterjedelmesebb részét az általa bejárt időszak, Bukarest-történelem talán legjelentősebb dokumentumának, az Egyházi Újság „egyháztársadalmi lap” újraolvasásának, szemlézésének szenteli. Nem győzhetjük eléggé csodálni ezt a kétheti lapot, és személyesen Nagy Sándor lelkész majdnem egyszemélyes munkáját, és kis csapata küzdelmének 13 éves történetét. Nagy Sándor e korszaknak, a bukaresti magyarság soraiban nem csak a legjelentősebb szervező, lelkigondozó személyiség, de olyan kiváló tollú közíró, publicista, szerkesztő is, akinek írásai messze kiemelkednek a kortárs magyar és protestáns közírás nagyjai közül. Nem csak veretesen, pontosan, világosan, tényszerűen fogalmaz, de hiányzik belőle a helyzethez, alkalomhoz nem illő pátosz, és soha nem téveszti össze a tényszerű rögzítést, hírközlést, az igehirdetéssel, jegyzettel vagy hírrel. Nem véletlen tehát, hogy 1940 – a bukaresti magyarság majdnem teljes elvándorlása – után Ravasz László zsinati püspök a nyugati emigráció megszervezésével bízza meg, amit regáti tapasztalatainak birtokában is a legnagyobb szakszerűséggel végez, haláláig.
A Nagy Sándor elemzéssorozatának mai olvasata azt is mutatja, hogy milyen hosszú az örök tények, igazságok sora, de milyen semmivé lesz egy sor évszázados jelenség, érték a történelem változásaiban. Ma már értetlenül olvashatjuk a cselédkérdést, a magyarság típusait. Egyetlen tollvonással törölte el az egészet a Bécsi-döntés, és a világháború után egy egészen más típusú magyarság születik itt: az ipari menekültek, a szocialista, a téeszemigráció, a bukaresti magyar szakmai, politikai elit.
Bántó Istvánnak a bukaresti nagyok emlékezete közötti tallózása ma is érdekes, izgalmas olvasmány. A „Vigyázók” fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor a „népoktatás szolgálatában álló” Koós Ferenc, „a szórványlelkekre gondot viselő” Nagy Sándor, a „regáti magyar balsorsot” megélő, a havaselvei magyarokat összegyűjtő pitești lelkész, Udvari András. Az emlékezésben tovább a „népművelés istápolója”, dr. Bakk Elek, később székelyudvarhelyi főorvos; az „igaz igék, talmi igazságok” költője, Szemlér Ferenc; „az irodalom napszámosa” Lőrinczi László kerülnek a figyelem reflektorfényébe.
Az „Olvasás közben” fejezetben fontos, Bukaresttel, a Regáttal kapcsolatos könyveket, írásokat tart a kezében és lapoz fel olvasói számára. Hencz Hilda román nyelven írta meg a „magyar Bukarest”-et. Rendhagyó mű ez is, és úgy tűnik, ennyire szabadon és nyíltan ezt csak neki lehetett megírnia. Nagyon ideje volna ennek magyarul is megjelennie. Bántó annyira figyelmes számvető, hogy nem felejti el felhívni a figyelmet egy fiatal bukaresti segédlelkész, Lázár Balázs lelkészképesítő dolgozatára sem, melyben egyházközsége jegyzőkönyveit feldolgozva, onnan adatolva, írja meg új tények figyelembe vételével egyháza történetét. Lőrinczi László versfordításainak ismertetése után Murvai László: „Körkép. A romániai magyar oktatásról 1990-2007” című könyve is Bukarestben született szomorú kép az oktatás sorvadásáról.
Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet. Az egyikben meghatódással tartja a kezében Kaszta István: Hadad a hadak útján című kötetét. Sok-sok ismerős emléket idéz, hisz szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával is hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú Tanügyi Újság szerkesztőségébe. Itt már teljesen emlékeire alapozhatva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször a megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életéből 35 esztendőt töltött.
Záró gondolatok, adósságlista
Nyugtalansággal teli örömmel teszi le az olvasó Bántó István hosszú korokat átölelő szellemi, művelődéstörténeti utazását. Ahogy letesszük a könyvet, ezernyi kérdés tódul elénk. A Regát is, mint annyiszor bevándorolt, belakott európai tájunk, otthonunk, hosszabb-rövidebb ideig szálláshelyünk, nagy adósságainknak is otthona.
Hadd kezdjem a sort azokkal, akik legárvábbak: a múltban és jelenleg is ott élőkkel. Egyszer talán a bukaresti magyarság, különösen az itt küzdelmet, szórványsorsot vállaló csúcsértelmiség is megkapja méltó helyét az egyetemes magyar helytállás becsületrendjében. Egyszer talán nekik is kijár majd a Magyar Örökség Díj. Együtt közösen, valamennyiüknek. Egyszer talán megköszöni nekik is valaki, hogy kemény kétkezi munkásként, szellemi napszámosként helytálltak a Hatalom torkában, a „Sátán királyi széke” előtt. Megköszöni tán valaki a soktízezernyi műfordítást, amellyel íróink baráti kezet tudtak nyújtani a románság felé, és hogy évszázadokon át hídként álltak a két nép között. Megköszönni, csak már késő ne legyen!
Mert Bukarest, a bukaresti magyarság, valljuk be töredelmesen, soha nem volt a magyar szellemi élet erdélyi és anyaországi nagy ütőereinek, az egymást követő magyar kormányoknak kedvence. Sokkal többször érte őket vád, mint bátorító szó, kitüntető figyelem vagy épp állami kitüntetések.
Adósságlistát lehet készíteni, feladatokat is ki lehet jelölni a mai fiatal bukaresti-erdélyi magyar értelmiség számára. Ez már az ő lelkiismeretükre van, lesz letéve.
Egyszer talán lesz Regáti Magyar Lexikonunk, lesz Ki kicsoda a Regátban is, ha erre lenne igény. Jó lenne, ha egyetlen lexikonban láthatnánk, találhatnánk meg együtt minden regáti közösségépítő magyart! Egyszer talán lesz teljes bukaresti magyar folyóirat repertórium és Regát bibliográfia is.
Bukaresti, regáti magyarjainknak még nagyon sok mindennel tartozunk. Ők maguknak elsősorban, de mi, erdélyiek is. Legfőképpen sorsuk, a mindennapi magyar Bukarest emlékezetének begyűjtésével is. Ezernyi sors szóbeliségének, emlékének rögzítésével, nyelvi hőemelkedéssel dacoló vagy az olvadó jégtábla szomorkás képével. Többen is küszködnek ezzel évtizedek óta (Rostás Zoltán például), de vesztes versenyben vannak a múló idővel. Talán nem kellene több, mint néhány bekapcsolt magnó és néhány azt tartó kéz, és hagyni, hogy folyjék, buzogjon fel az ott élők között az emlékezet lávája. Mennyi magára maradt, elárvult idős férfi és nő, utolsó tanú idézhetné fel személyes történelmét, melyet senki nem hallgat már meg: a nyelvcserében beáll az amnézia, megszakad a fonala az emlékezetnek. Nekünk és a jövendőnek csak annyi volna most fontos, hogy rögzülhessen, csak hogy megmaradjon. (Ahogyan ezt Kolozsváron Tatár Zoltán teszi.) Az igazi Bukarest könyv is még várat magára. Meg kell írni magyarul, magyarnak is a magyar Bukarestet. Talán egy magyar múzeumot a bukaresti magyar emlékezet múzeumát is megérdemelne itteni életünk emlékezete: tárgyi, szellemi értékeink begyűjtését. Tárgyakat, emlékeket, leveleket, magukkal hozott eszközöket, az élet, a túlélés, az asszimiláció dokumentumait. Ha már nem késő.
Adósságunk pedig Havaselve egésze fele is van elég.
Lássuk be, Erdélyben mostohán bánunk regáti legnagyobbjaink emlékeivel is. Nagy mulasztásuk az is, hogy Erdélyből indult regáti nagyjainkat nem tudtuk eléggé hazahozni, visszaadni a szülőföldnek. Sükei Imre templomépítő lelkészünket Szőkefalván senki sem tartja számon. Czelder Mártont Nagybányán és Felsőbányán is lényegében elfelejtették, pedig ott van a sírja a nagybányai temetőben. A Koós Ferenc kultusz Magyarrégenre korlátozódik, de alig hallhatunk róla Fogarason, Brassóban, ahol egyébként nyugszik. Pedig Erdély és a Regát lelki egysége akkor teljes, ha oda és hazaérkeznek nagyjaink.
Egyszer talán minden jelentős erdélyi magyar tájegység szervez egy Regát-napot elszóródott vagy soha haza nem tért testvérei emlékére. Talán egyszer lesz valahol a Székelyföldön is – a népes város-falunapok között – egy Regát nap is. Talán valamelyik alapítványnak lesz annyi pénze és politikai akarat is hozzá, hogy a regáti magyarok − esetenként magyarul nem tudó házastársaikkal, gyermekeikkel, unokáikkal − megjárhatják magukat, másfajta levegőt szívhatnak és fellélegezhetnek Budapesten. Talán egyszer a Székelyföldön szobra is lesz a bukaresti cselédleánynak és székely szolgalegénynek. Az erdélyi emléktáblák, szobrok is régóta váratnak magukra, pl. az egyházalapító, templomépítő Sükei Imrének a Kis-Küküllő menti Szőkefalván, a Koósoknak együtt lehetne közös emlékjelet hagyni egy falunapon a Szászrégen melletti kicsinyke Unokában. A nagybányai temetőben nyugvó Czelder Márton, „moldva-oláhországi misszionárius” is több megemlékezést érdemelne szülővárosától, Vásárosnaménytól és a kései utókortól. És hadd ne hagyjam ki a sorból végül a „legnagyobb székely kommunistát”, de a sztálinizmusban a székelyek legnagyobb túlélni segítőjét, fajtájának támogatóját, Fazekas Jánost, a „miniszter urat”. Ha szobra vitatható is lenne, de hamvai ott nyugodhatnának Székelykeresztúr mellett a magyarandrásfalvi unitárius temetőben. Adósságok – határokon, Kárpátokon innen és túl.
A régi Bukarest a mienk is!
A régi Havaselvéhez majd ezer év alatt mi is hozzáadtuk a magyar államiság Kárpátokon átívelő, keletre és délre kiterjeszkedő történelmi kereteit, akárcsak munkáserőnk verejtékét, életáldozatát. Ennek számtalan bizonyítéka között ott van, volt a hajdani Secuieni megye, a régi Ungro-Vlahia, Szörényvár és a 20 db. Ungureni (= magyar földről való) nevű település és a Berceni negyed. Ezzel persze itteni jövőnk nem lesz gazdagabb, de a mellünket talán kihúzhatjuk, fejünket talán egy kicsit magasabbra emelhetjük. Segít büszkébbnek lenni egy kicsit a kisebbségi önbizalomban oly gyakran sérült magyarnak. És ez is nagy dolog.
(Ezt éreztem magam is, amikor a teológus fiatalokkal Mehedinți megyében magyarokat keresve eljutottunk a Madaras Lázár főispán szörényvári irodájába is. Olvastuk előtte innen -onnan történelmünk magyar és közös gyökereit, hogy a megyének nevet adó szó a Méhed megye szótöve a méh, de majd hanyatt estünk valamennyien, amikor a prefektus irodájában megláttuk a mai Mehedinți megye zászlóját, és rajta ott sárgállani a méhet. Igen: ilyen messziről lehet átörökölni egymástól értékeket, az értékeinket.)
(Én magam abban a különös helyzetben vagyok, hogy tíz napnál többet nem éltem folyamatosan Bukarestben, de a Regát szinte valamennyi jelentős városát végigjárhattam kolozsvári egyetemista fiatalokkal, telefonkönyvvel a kezükben, lépcsőházról lépcsőházra magyarokat keresni. Több-kevesebb sikerrel beleláttunk a mélybe.)
Ha elkészül egy nagy, 20. századi regáti lexikon, benne ott van a helye a regáti missziónak, a Nagy Sándor köré szerveződött teológusi-misszionáriusi munkának. Köztük olyan elfelejtett neveknek, mint Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész, Hegyi István IKE utazótitkár, majd székelyudvarhelyi lelkész és Bántó Bálint regáti misszióra kiküldött teológus, később mikolai lelkészek, vagy a Regátból Amerikába távozó Szigethy Béla. Kovács Pál csíkszeredai református lelkészt sem szabad elfelejtenünk, akihez évtizedekre − a szó legszorosabb értelmében − hozzácsatolták a teljes moldvai magyar protestantizmust. Akkor készült, ma még kéziratokban lappangó naplók, jegyzetek, feljegyzések több száz oldalai ennek a helytállásnak, munkának a tanúi. Most meg egy egészen friss könyvet is tarthatok a kezemben: Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész emlékezéseinek, írásainak, leveleinek dokumentumkötetét. Egy tanulmányi év megszakítással Gudor Lajos 1936 és 1940 között volt bukaresti segédlelkész, vallásoktatásra beosztott tanár, diákotthon felügyelő, gyermeklapszerkesztő mindenes. Így és ezért lett a hírhedt román állambiztonság, a Siguranţa folyamatos megfigyeltje, majd annak dokumentumai alapján megrendelésre megírt, 1983-ban megjelent hírhedt Fapte în umbră IV. kötetének egyik „bukaresti nacionalista-soviniszta szervezkedést” végző hőse.
Számolni a nyelvi magvaszakadással…
Bukarest egy nagy lomha, loncsos, zajos falusi világváros, melyet szeretni meglehet, megszokni talán soha. De Bukarest így is egy kicsit a mienk, bennünk él és benne is marad minden erdélyi faluban: elvittük, hazahoztuk emlékeinkben, még akkor is, ha nem vesszük mindennap észre.
Bukarest, a Balkán kapuja, a magyarság végvára. Tudnunk kell azt is, hogy aki ide belépett − legyen akár egyszerű székely ácsmester, barcasági cseléd vagy szilágysági kőműves, de akár szerkesztőségi munkás vagy magasan elhelyezkedő csúcsértelmiségi, művész, egyetemi tanár, pártfunkcionárius − annak számolnia kellett nemcsak a lehetséges sikerrel, de a többségi lét kényelmes kísértéseivel, a nagy magánéleti kudarcélményekkel, önfeladással is. Ennek az élettérnek és életformának felvállalásával nagyobb részüknek szembe kellett, kell ma is nézni az asszimilációval, vegyes házassággal, a család, a gyermekek, unokák nyelvcseréjével, nyelvi magvaszakadással is. Szinte mindeniküknek– így vagy úgy – meg kell hoznia választott balkáni városáért élete nagy áldozatát: személyes történelme átírását, önazonossági jövőképe átrajzolását.
Hogyan is jellemezte Ravasz László Amerikában az ott élő magyarokat a negyvenes években? Illik egy kicsit Bukarestre is: „Virágoskert vagytok, olvadó jégtáblán.”
Bukarest ebben az örökös nagy mobilitásban, többezres munkás rétegével, százegynéhányas létszámú magyar csúcsértelmiségével az utolsó magyar végvár maradt. Az eredményes küzdelem és az elveszített harc közös szimbóluma is. Ők azok, akik hűségüket nem adták fel, belekapaszkodnak az elmúlt évszázad gyökereibe, munkájuk beépül a lelki Bukarest falába, a „magyar Bukarestbe”. Ez a város általuk is lett és marad nem csak az egyik jelentős „erdélyi”, romániai magyar szellemi főváros, de a világmagyarság egyik fővárosa is.
Bukarest, a Regát az erdélyi magyarság egyik sajátos arca: tele van emlékeinkkel, értékeinkkel. Bukarest és annak emlékezete nélkül lehet magyarnak lenni, de nem érdemes.
Nem lehet igazi erdélyi és anyaországi magyar, aki felejti – Amerika után – a magyarság egyik legnagyobb élet- és küzdőterét, szétszóratási területét és egyben temetőjét. Ha ránk igen, akkor a Regátra ezerszer is érvényes, hogy a felejtés – halál! Bukaresttel tartozunk magunknak, egyetemes önmagunknak is és főként önismeretünknek és lelkiismeretünknek. És tartozunk főként tanulságaival, mely nélkül nem lehet tovább látni és lépni sem.
Bukarest, a „magyar Bukarest” tulajdonképpen örök. Felmutat egy örök, változó, de mindig visszatérő emberi-etnikai arcot, amelyben magyarként is lehet, túl kell, kellene élni mindent mindenkor.
Bántó István igazi tanúként megélt hatvan éve és megírt százötven éve minden kiemelkedő Bukarest-eseményt, személyt figyelemmel követ, számon tart. A közművelős gondos krónikásaként szinte a két évszázados múltra is visszalapoz, felidéz, hogy az elődök fele fordulva a mával és holnappal való szembenézésre emlékeztessen. Egyetlen írása, emlékkockája sem öncélú, hanem minden a magunk- és közös dolgainkra, feladataikra tekint. Mindent szemrevételez, ami Bukaresthez kötődik, legyen az történelem, egyleti, köri élet, egyháztörténet, iskola, művelődés vagy épp a város magyar nagyjainak felidézése.
Bukaresti magyarság! − mit hoz a jövő? Van-e értelme ezen töprengeni? A maga helyén mindenkinek − munkahelyén, a családban − teljesíteni kell nemzete iránti kötelességét. Ahogyan ezt az emlékezet messzeségébe elvesző regáti hőseink, múltbéli nagy eleink, a maiak, ahogyan ezt nyolc évtizeddel maguk mögött a Bántó Istvánok is teszik. Nagyon fontos, hogy távoli, sok nehéz időt látott, sokat szenvedett városainknak, szálláshelyeinknek mindig legyenek tanúságtevői. Bántó István is ilyen következetes és hű tanúja választott otthonának.
Ezért és ezzel köszönjük meg a szerzőnek írásait, könyvét, és köszönjük a szorgos krónikás munkában eltöltött regáti, több mint hat évtizedet.
Vetési László
(Elhangzott 2012. május 9-én a kolozsvári Gaudeamus Könyvesboltban tartott könyvbemutatón.) diaszporalapitvany/ro

lapozás: 1-30 | 31-35