Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 1281 találat lapozás: 1-30 ... 1141-1170 | 1171-1200 | 1201-1230 ... 1261-1281

Névmutató: Ilie, Ion

2014. december 22.

Változtatni akar Klaus Johannis, az új államfő
A politikai és a szociális ellátó rendszerek reformját, valamint a korrupcióellenes küzdelem fontosságát, az ezekről való konzultációt emelte ki legfőbb céljai közül vasárnap ünnepélyes eskütételét követően Klaus Johannis, Románia új államfője.
A novemberi államfőválasztást a jobbközép erők jelöltjeként megnyerő politikus a parlamentben, a törvényhozás két házának tagjai előtt, ünnepi ülésen esküdött fel az alkotmányra, miután Augustin Zegrean, az alkotmánybíróság elnöke felolvasta a taláros testület határozatát, amellyel hivatalossá nyilvánította a november 16-i elnökválasztás eredményét.
Az eskütételt követően, amely során Johannis megesküdött az ország szuverenitásának és területi egységének megvédésére, Daniel ortodox pátriárka is megáldotta az új – egyébként evangélikus vallású – államfőt.
Johannis – aki mind a parlamentben, mind a Cotroceni-palotában, az államfői mandátum hivatalos átvételekor szívére tett kézzel hallgatta végig a román himnuszt – a továbbiakban programbeszédben vázolta ötéves mandátumának legfőbb prioritásait.
Elöljáróban leszögezte: minden román állampolgár elnöke kíván lenni, és egyik legfőbb célja az, hogy leküzdje a kétkedést. „A nagy elvárások nagy eredményeket hoznak" – mutatott rá. Leszögezte: a politikai osztály nem késlekedhet azzal, hogy végre felnőjön a polgárok elvárásaihoz. „Az első lépés a politikai intézmények megújítása, hogy azok valóban a polgárokat képviseljék" – mutatott rá.
Megújuló intézmények
Hozzátette: a 2015-ös év egyik legfőbb feladata annak kidolgozása, hogy a reform nyomán a politikai rendszer nem csupán öt, hanem ötven évig szolgálja a polgárokat.
A legfőbb prioritások között az alkotmány és a választási törvény módosítását, a parlament létszámának csökkentését, a levélben és elektronikus úton történő szavazás bevezetését, valamint a párttörvény módosítását nevezte meg. Figyelmeztette a pártokat: a reformokat hosszú távra tervezve, nem pedig konjunkturális pártérdekek alapján kell kidolgozni.
Azt is leszögezte, hogy Románia számára az egyetlen járható út az, hogy megszabaduljon a korrupciótól. Ezért célul tűzte ki, hogy mandátuma végére az országban már ne jelentsen gondot a korrupció. „A politikusoknak meg kell érteniük, hogy a közérdeket kell szolgálniuk, nem pedig a saját érdeküket" – mutatott rá.
Oktatási, egészségügyi és nyugdíjreform
A második fontos tennivalóként a nagy ellátó rendszerek reformját nevezte meg. „Meg kell vizsgálnunk, hogyan teremthető meg az eredményes és versenyképes oktatás, a hatékony és korrekt egészségügy, hogyan fizethetők méltányos nyugdíjak hosszú távon, és hogyan kezelje Románia a demográfiai problémát" – sorolta Johannis.
Hozzátette: a pártoknak konszenzusra kell jutniuk ezen kérdésekben, ezért hamarosan találkozót kezdeményez a pártok vezetőivel arról, hogy megvitassák a célokat, illetve azt, hogy azok hogyan valósíthatók meg. Kiemelte: az fontos, hogy a polgárok ne külföldön keressék a boldogulást, azok pedig, akik kimentek, jöjjenek haza.
Washington az első számú szövetséges
Johannis fölvázolta az ország külpolitikai prioritásait is. Mint kifejtette, az ország külpolitikájának három fő pillére az Egyesült Államokkal való stratégiai partnerség, a NATO-, illetve az EU-tagság. Rámutatott: a kulcsszó a folytonosság és a kiszámíthatóság, az ország a továbbiakban is teljesíti korábban vállalt nemzetközi kötelezettségeit.
Véleménye szerint mivel Románia nem csupán haszonélvezője, hanem megteremtője is kell hogy legyen a biztonságnak, növelni kell a védelmi kiadásokat. Emellett növelné Románia befolyását az egyesült Európa építési folyamatában, és támogatná Moldova EU-integrációját.
Zárásként elmondta: a nagy rendszerek reformja mellett a mentalitásnak is meg kell változnia. „Mindenekelőtt erős nemzetet akarok. A román nemzet több, mint az egyének érdekeinek, sikereinek és cselekedeteinek összessége. Egyetlen nemzet vagyunk értékekkel, célokkal, olyan nemzet, aki tudja, mit akar Európában. Megtiszteltetés számomra, hogy e nemzet elnöke lehetek" – jelentette ki Johannis, hozzátéve: azt akarja, hogy mindenki számára megtiszteltetés és büszkeség forrása legyen az, hogy a román nemzethez tartozik.
Az új államfő ezt követően az államfői hivatalnak otthont adó Cotroceni-palotába ment, ahol rövid ceremónián átvette az elnöki mandátumot a hivatalából tíz év után távozó Traian Băsescutól.
Băsescu: Románia jogállammá vált
Traian Băsescu államfő szerint egy biztonságos, a teljes európai uniós integrációhoz közel álló jogállamot ad át utódjának, akinek „vesszőt, nem pedig pontot" kell tennie az ő tízéves tevékenysége után.
Băsescu szombaton utolsó elnöki sajtóértekezletén az ország helyzetét értékelve úgy vélekedett: utódjának, Klaus Johannis megválasztott államfőnek nem kell mindent elölről kezdenie, hanem a meglévő törvények és intézmények hatékonyságát személycserékkel és új célkitűzések megfogalmazásával kell javítania.
Băsescu szerint Románia ma egy biztonságos ország, amely mandátumának tíz éve alatt NATO-tagállamból „megbízható NATO-tagállammá" lépett elő és biztonságot „nemcsak fogyasztó, hanem szolgáltató" országként számíthat szövetségesei, elsősorban az Egyesült Államok támogatására.
Úgy vélte: Romániát nem fenyegeti orosz invázió, vagy egy Moszkvában kidolgozott esetleges destabilizálási terv, mert az országba telepített rakétavédelmi rendszer, az amerikai katonák folyamatos jelenléte és a román hadsereg háborús övezetekben szerzett tapasztalata megvédi az országot a „keleti szomszéd agresszivitásától".
Băsescu felidézte, hogy Románia 2007-ben, az ő első mandátuma idején vált az Európai Unió tagjává és azóta sikerült integrálódnia az uniós munkaerőpiacba, és teljesítenie az euró bevezetésének technikai feltételeit. Úgy vélte, reális célkitűzés, hogy Románia 2019-től az eurózóna részévé váljon, és az ország arra is készen áll, hogy felvegyék a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezetbe.
A távozó államfő a jogállamiság megteremtését, az igazságszolgáltatás és korrupció elleni küzdelemben elért eredményeket nevezte tízéves tevékenysége legfontosabb eredményének. Rámutatott: a bírák és ügyészek bátrabbak lettek, megértették, hogy a törvények betartását a politikusokon is számon kell kérni. Băsescu azt mondta: nagy elégtétel számára, hogy a novemberi elnökválasztás óta már az „öreg szociáldemokraták" is a jogállam megerősítéséről szónokolnak.
Újságírói kérdésre válaszolva Băsescu azt mondta, a védnökségével alakult Népi Mozgalom Pártnál lesz egy irodája, nem fog eltűnni a politika színpadáról, de nem vágyik a miniszterelnöki tisztségre. Legnagyobb kudarcának az egyéni választókerületes rendszer felemás bevezetését nevezte, és azt is elismerte, hogy melléfogott egy-egy fontos tisztségviselő kinevezésénél.
Egyébként úgy vélekedett: az államfő-választási kampányba Teodor Meleşcanu révén a titkosszolgálatok is beavatkoztak, hiszen Meleşcanu még a Külügyi Hírszerzést vezette, amikor valakik már gyűjtötték számára az induláshoz szükséges aláírásokat.
Johannis összeférhetetlenségi ügyéről úgy vélekedett: az ellene folyó pernek semmilyen hatása nem lehet mandátumára, mert az államfőt csak árulás, vagy alkotmánysértés esetén lehet leváltani.
Románia rendszerváltás utáni államfői
A rendszerváltást követően az államfői mandátumot négy évben szabták meg, ugyanakkor az 1991-es demokratikus alkotmány elfogadását követően 1992-ben új államfő- és parlamenti választást tartottak annak érdekében, hogy az intézmények nagyobb legitimitást élvezzenek. 2004-től módosult az államfői mandátum időtartama, a parlamenti választásoktól különválasztva ötévesre növelték. Ion Iliescu: 1989. december 22–1990. május 20.: ideiglenes államfő; 1990. május 20–1992. október 11.: államfő; 1992. október 11–1996. november 17.
Emil Constantinescu: 1996. november 17. –2000. december 10.
Ion Iliescu: 2000. december 10.–2004. december 20.
Traian Băsescu: 2004. december 21.–2009. december 20.
Traian Băsescu: 2009. december 21.–2014. december 21.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

2014. december 23.

Romániában nem voltak rendszerellenes erők, amelyek átvehették volna a hatalmat"
Romániában csak egy emberségesebb kommunizmusban reménykedtek az emberek Nicolae Ceausescu diktatúrája idején, és nem voltak olyan rendszerellenes erők, amelyek készen álltak volna arra, hogy átvegyék a hatalmat – mutatott rá Mircea Dinescu költő, az 1989-es romániai forradalom egyik meghatározó alakja, aki a kommunista diktatúra megdöntésének 25. évfordulója alkalmából nyilatkozott a magyar közmédiának.
Dinescu szerint Ceausescu Romániájában a kommunizmus örök életűnek tűnt, az emberek nem bíztak radikális változásban, csak azt várták, hogy meghaljon a diktátor.
"Abban reménykedtünk, hogy nálunk is elkezdődik a peresztrojka, a glasznoszty, mint Oroszországban. Egy lazább rendszerre, egy vidámabb barakkra vágytunk, azt gondoltuk, hogy Ion Iliescu (a kommunista pártvezetés egyik kegyvesztett tagja, a későbbi államfő) lesz a következő pártfőtitkár, aki engedékenyebb lesz, talán a cenzúra sem lesz olyan szigorú, hiszen ő egy színházba járó, tanultabb ember" – emlékezett vissza a költő.
Mint mondta, akkor senki sem hitte, hogy a kommunizmust Romániában a kapitalizmus váltja majd fel, olyan fogyasztói társadalom, amelyet a pártaktivisták és a "szekusok" – a hírhedt Securitate, a kommunista politikai rendőrség tagjai – hoznak létre.
"Ők voltak az egyedüliek, akiknek pénzük is volt hozzá. Ugyanez történt Magyarországon is, Csehországban, Lengyelországban és Oroszországban, ahol az új oligarchia a régi állami vezetés második vonalából alakult ki. Ők azok a volt vállalatvezetők, a fiatal pártaktivisták, az iskolázottabb fiúk, akiket a kommunizmus idején képeztek ki arra, hogyan működik a kapitalizmus, mert diplomaták voltak, vagy kémek, mint például Putyin Németországban. És ők tudták, hogy hogyan működik az a rendszer, hazatértek a saját országukba, és gyakorlatba ültették a posztkommunista kapitalizmust" – magyarázta Dinescu.
Úgy vélekedett, Ceausescu számára végzetes volt, hogy a (Tőkés László elhurcolása ellen tiltakozó megmozdulásból rendszerellenes lázadássá terebélyesedett) temesvári népfelkelést megpróbálta vérbe fojtani, hogy a tüntetők közé lövetett.
Kifejtette: a Szabad Európa Rádióban az egész ország hallhatta a temesvári véres megtorlás idején készült, döbbenetes hatású hangfelvételt, amelyen lövöldözés és kiabálás hallatszik. Ebben a feszült hangulatban elég volt egy petárda ahhoz, hogy a Ceausescu által (a temesvári "zavargások" elítélése érdekében) összehívott nagygyűlésen a tömeg a diktátor ellen forduljon, és az egész országban kitörjön a Ceausescu-ellenes lázadás – mutatott rá Dinescu.
Arra a kérdésre, hogy hogyan került a forradalom élvonalába, Dinescu felidézte, hogy december 22-én délben a házi őrizetét felügyelő szekusok eltűntek a lakása elől, kiment az utcára, ahol Domokos Gézával, a Kriterion könyvkiadó igazgatójával találkozott, aki később a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első elnöke lett. Ő hívta fel a tüntetők figyelmét Dinescura, akinek a nevét sokan ismerték a Szabad Európa Rádióból, de nem tudták, hogy néz ki. A tömeg hatalmas lelkesedéssel fogadta, és amikor a Román Televízióhoz értek, ismert ellenállóként ő lehetett az, aki élő adásban az egész országnak tudtára adta, hogy a diktátor megszökött.
Arra a kérdésre, hogy forradalom vagy államcsíny történt-e 1989-ben Romániában, Dinescu kifejtette: a forradalom hitelességét azok az értelmiségiek kérdőjelezték meg, akik a diktatúra idején mélyen hallgattak, de Ceausescu bukása után hirtelen bátor kommunistaellenes forradalmárként jelentek meg a közvélemény előtt.
"Ez népfelkelés volt, ez világos! Csakhogy nekünk nem volt Charta 77-esünk, mint a cseheknek, nem voltak szabad szakszervezeteink, mint a lengyeleknek, vagy olyan életképes, ellenálló értelmiségünk, mint a magyaroknak (…) Nálunk nem volt, aki átvegye a vezetést Ceausescu bukása után, ezért jött a kommunista vezetőség második vonala, és ragadta magához a hatalmat. Ez történt: egy népfelkelés – mert ugye milliók vonultak akkor utcára –, majd jöttek az ügyes fiúk, akik csendben rátették a kezüket a hatalomra" – összegezte Mircea Dinescu.
Az 1950-ben született Mircea Dinescu 21 éves volt, amikor megjelent első verseskötete, amiért megkapta az írószövetség debütdíját. A ’80-as években egy irodalmi folyóirat szerkesztője volt. 1989 márciusában a francia Libération közölt egy diplomáciai postával nyugatra csempészett interjút vele, amelyben nyíltan bírálta a Ceausescu-rezsimet. A Szabad Európa Rádióban ismertetett interjú miatt elveszítette állását és házi őrizetbe helyezték. 1989. december 22-én ő jelentette be a Román Televízióban, hogy a diktátor elmenekült.
(A Mircea Dinescuval készült interjút december 22- én, tegnap este sugározta a Duna televízió a romániai forradalomról szóló műsorban.)
Népújság (Marosvásárhely)

2014. december 27.

Nyerészkedő álforradalmárok Romániában
Moldova György ír egyik humoros elbeszélésében 10 millió magyar antifasiszta harcosról – hozzátéve: 1948-as adatra hivatkozik. Nos, Romániában valahogy hasonló módon nőtt meg a „forradalmárok” száma, miután a státusz elnyerése komoly anyagi előnyökkel járt. Számuk csaknem több tízezerre tehető.
Pénzért – elismerés
A forradalmárok számára kiutalt összegek évente meghaladják a 40 millió eurót, amelyet természetesen közpénzekből fizetnek ki. Egy-egy forradalmár átlagosan havi 1500 lej juttatásban részesül, ami nagyjából egy átlagfizetésnek felel meg. A forradalmárok közül nem egészen 4500 sebesült meg, vagy került a Securitate kezei közé a decemberi események alkalmával, közöttük vannak az 1989. decemberében halálos sebet kapó forradalmárok hozzátartozói is.
Ők valóban megérdemlik a kárpótlást. A többiek juttatása már erősen megkérdőjelezhető. Ők a „rendkívüli tettekkel kiemelkedő forradalmár” igazolvánnyal rendelkeznek, amelyeket a kilencvenes évek elején, némi pénzmag fejében korlátlanul osztogattak politikusok, politikusok rokonai, ismerői között. „Forradalmár igazolványokat” a szociáldemokrata Bebe Ivanovici-nál lehetett beszerezni, aki többezer biancó igazolvánnyal rendelkezett. Így az idők során „forradalmárok” lettek a forradalom idején a nyolcadik életévüket betöltő személyek, de olyan rendőrök, katonák is, akik 1989. decemberében a tüntetők közé lőttek.
Lefizetett forradalmárok
A forradalmároknak kiutalt pénzek története 1990-ra nyúlik vissza, amikor is az Ion Iliescu rendszernek szembe kellett néznie a gyilkosok felelősségre vonását követelő tömegek nyomásával. A követelésnek lehetetlenség volt eleget tenni, hiszen a vétkesek közül többen is hatalmon voltak. Iliescuék ekkor zseniális megoldást találtak: törvényt fogadtak el „a mártírhalottak tiszteletére és utódaik kártalanítására, a forradalom idején megsebesültek támogatására. A jogszabály értelmében az elesettek családjának minden egyes tagja külön-külön részesedhetett a kárpótlásban, így nem egy olyan eset volt, hogy egy-egy halott után 6-8 kárpótlást folyósítottak. Magyarán a forradalmárokat egyszerűen lefizették. A szociáldemokrata Dan Iosif – aki a forradalom előtti években egyszerű feketekereskedő volt – a szenátus titkáraként az idevágó törvényt kiegészítette azzal a rendelkezéssel, hogy a a „kiemelkedő forradalmi tetteket” végrehajtó személyek is részesedjenek az előjogokban.
A forradalmárok jogait szabályozó törvény elfogadásának időpontját sem véletlenül választották meg: a jogszabály alig egy hónappal az 1992. évi államfő-választások előtt lépett életbe. Iliescuék ezzel azt is elérték, hogy minél többen tartsák forradalomnak az 1989-es eseményeket.
A törvény bevezetése után hatalmas ütemben szaporodtak meg a forradalmárokat tömörítő szervezetek, amelyek száma ma már 200 körül mozog.
Iparággá lett
A decemberi forradalom hőseit támogató, Bebe Ivanovici által vezetett parlamenti bizottságot 1992-ben hozták végre és annak egy hónapig kellett volna működnie. A bizottság azonban 1995-ig működött, ez idő tájt Bebe Ivanovici több ezer „forradalmárt” teremtett. Minderről semmiféle kimutatás nem készült, egyes források szerint több mint 40 ezer személy kapott forradalmár igazolványt.
1996 augusztusában újabb cikkelyt iktattak be az idevágó jogszabályba, amely lehetővé tette azt, hogy a még mindig forradalmár igazolványt igénylők „helyzetét kielemezzék”, arra hivatkozva, hogy még mindig igen sok sebesült és jogutód nem részesült segélyben. A törvénykiegészítést szándékosan úgy fogalmazták meg, hogy pozitívan oldják meg a kérelmeket. A forradalmár igazolványt igénylőnek elegendő volt három tanút felsorakoztatnia, akik igazolták, hogy „látták őt” a tüntetők között.
A forradalmár bizonyítványok ily módon valóságos iparággá vált. Hálózatok jöttek létre, amelyek jó pénzért megfelelő dossziét fabrikáltak, tanúkat szereztek az igénylőnek. 1996-ban fél év alatt 7000 új forradalmár született.
A Ciorbea-kormány minisztere, Ion Caramitru igyekezett véget vetni a visszaéléseknek, és törvénykiegészítése értelmében a kedvezményekben csak azok részesedhettek, akik ténylegesen szembeszálltak a Ceauşescu-féle karhatalommal. A forradalmárok éhségsztrájkja nyomán azonban Ciorbea engedett és lemondott a törvénykiegészítésről.
A győzelem nyomán a forradalmárok vérszemet kaptak és kieszközöltek egy újabb módosítást, amelynek értelmében a forradalmárokat tömörítő minden egyes szervezet kijelölhette a saját forradalmárait. Ennek következtében Ion Iliescu államfő 17 ezer új forradalmár dossziéját hagyta jóvá. A forradalmárok száma 2000-ben elérte a 25 ezret.
Constantinescunak nincs ideje, Boc figyelmetlen
Mandátuma során Emil Constantinescu államfő sem vizsgálta felül a helyzetet, arra hivatkozva, hogy „erre nincs ideje”. 2004-ben pedig, alig néhány hónappal az újabb parlamenti választások előtt újabb törvény született a forradalmárok jogairól, amely érvénytelenítette az előzőt. Ennek a jogszabálynak megfelelően újabb igazolványokra cserélték fel a régi forradalmár bizonyítványokat. Hivatalosan azzal érveltek, hogy ezzel megszüntetnék a visszaéléseket, valójában azonban újabb előnyöket biztosítottak a forradalmároknak. Ez hatalmas lehetőségeket tartogatott az igazolványokat osztogatóknak. Az akkori államtitkár, George Costin létrehozta például az 1989 December – Metró Szövetséget, amely több ezer új forradalmárt gyártott, az államtitkár pedig vaskos pénzeket szedett be az úja forradalmároktól, akik járandóságaikat visszamenőleg megkapták az állami költségvetésből. Costint emiatt tavaly decemberben hét év börtönre ítélték.
2011 végén a Boc-kormányok egyike, a válság jegyében, 12 ezer „kiemelkedő” forradalmárt fosztott meg havi több mint 2000 lejes juttatásától. Azonban, akárcsak a Boc-kormányok csaknem valamennyi intézkedését, ezt a lépést sem gondolták teljesen végig. A forradalmárok jogait szabályozó 2004. évi törvényben ugyanis két cikkely is szabályozza mindezt. Az egyiknek megfelelően az évi bruttó átlagfizetés 1,1-es pontértékű koefficiensének megfelelő összeg jár nekik, ez 2011-ben 2224 lej volt. A második paragrafus értelmében a nyugdíjkorhatáron túllépő személyek többletjuttatásként jogosultak a bruttó átlagjövedelem 0,6 pontértékű koefficiensével egyenlő összegre is. A kabinet sürgősségi kormányrendelete csak az első cikkelyt törölte el, a 2011. évi szinten 1377 lejnek megfelelő juttatást azonban továbbra is megkaphatták. Ráadásul az ebbe a kategóriába tartozó „forradalmárok” száma évről évre nő, hiszen egyre többen mennek nyugdíjba.
2 milliárd eurót vasaltak be
Számítások szerint 1990 óta egészen 2011-ig a forradalmároknak és „forradalmároknak” mintegy 2 milliárd eurót fizettek ki. A „kiemelkedő tetteket végrehajtó forradalmárok” ebből az összegből 600 millió euróban részesültek. Emellett több mint 5000 hektár telket osztottak szét közöttük, ehhez hozzájönnek még a lakások és üzlethelyiségek ingyenes kiutalásából, az ingyenes tömegszállításból származó összegek.
A pénzjuttatások mellett ugyanis az állam más előnyöket is biztosított a „rendkívüli forradalmi tetteket” végrehajtó személyeknek: előnyben részesültek az állami lakások kiutalásánál illetve megvásárlásánál kedvezményes orvosi ellátásban és gyógyszerellátásban, ingyenes közszállításban, csökkentett ingatlanadóban, öt éves nyugdíjkedvezményben részesültek, végül pedig ingyenes sírhelyet kaptak.
Bogdán Tibor
maszol.ro

2014. december 29.

Mozgástér: kitöltés és növelés
A kelet- és közép-európai rendszerváltás negyedévszázados évfordulója kiváló alkalom a történelmi számvetésre. Mert bár nem eldöntött, hogy mi is történt akkor, mekkora volt a külföldi titkosszolgálatok szerepe az eseménysorban, sokak számára az is kérdéses, hogy rendszerváltás történt-e, annyi biztos, hogy 1989 decemberében a magyar nemzet gyökeresen új történelmi helyzetbe került, amelynek fő jellemzője, hogy nagyságrenddel nagyobb lehetőség nyílt a saját közösségi sorsalakításra, mint korábban. Radikálisan megnövekedett a létező mozgástér, és lehetőség mutatkozott annak tágítására is.
Huszonöt év távlatából a legfőbb kérdés az, mennyire sikerült kihasználni a kínálkozó lehetőségeket a magyar szuverenitás, döntéskör, önkormányzás szélesítésére, és mennyire sikerült bejátszani azt a mozgásteret, amit a történelem 1989 december 22. után kínált számunkra.
Mit rontottunk el?
Ha abból indulunk ki, hogy egy kakaskodó prefektus bírságol a magyar himnusz eléneklése miatt, majd politikai kabaréba illő önellentmondó nyilatkozatokba keveredik az „éneklés” és az „intonálás” témájában, vagy ugyanez a prefektus azzal fenyegetőzik, hogy példásan megbünteti azokat a székelyeket, akik gyászlobogót tettek ki december elsején, miközben maga is jelzi, nem tudja, hogy milyen törvény alapján fog eljárni, akkor már ennyiből is érezhetjük, hogy a helyzetünk nem sokkal jobb, mint negyed évszázada, a forradalomnak álcázott puccs után. Jóllehet, a bukaresti hatalom tartózkodik a tömeges erőszak bevetésétől (marosvásárhelyi pogrom, bányászjárás), de a törvényesség, a jogszerűség továbbra sem hatja át az állami szervek működését, a jogszolgáltatás továbbra is az etnikai megfélemlítés eszköze, a román hatalom pedig legerősebb bástyánkat, a Székelyföldet ostromolja.
Mit rontottunk el? Mit lehetett volna másképp csinálni?
Az eltelt két és fél évtized azt jelzi, hogy amit a decemberi felbuzdulás után elértünk az iskolák szétválasztásával, nagyjából azzal is maradtunk. Akadt ugyan még néhány szerencsés eset, de a decemberi-januári fait accompli ereje nagy volt. Ahol totojáztak – mint például a temesvári Magyar Ház esetében –, ott jellemzően ma is a bitorlók az urak. S akkor nem szóltunk azokról az esetekről, amelyek önfeladásunknak „köszönhetők”, mint a román állami fennhatóság alá átjátszott zilahi Wesselényi kollégium vagy a gyulafehérvári teológia. De mindez nem érinti a legfontosabb kérdéseket: a közjogi viszonyokat, közösségünk kollektív jogait, az erdélyi magyar önrendelkezést. Mert bármit is állít Ion Iliescu és Frunda György, ha valamennyi iskolát, egyházi ingatlant, erdőt és földet visszakaptunk volna, az sem jelentene kulturális autonómiát, azaz szuverenitástranszfert a bukaresti hatalom részéről az erdélyi magyar közösség demokratikusan megválasztott elöljáróságának irányába. Területi autonómiát meg végképp nem.
„Népek akarata”
Nagy balszerencséje volt az erdélyi magyarságnak, hogy a megszerveződő magyar érdekképviselet élére olyan ember került, aki bár köztiszteletben állt és egyértelmű politikai-intellektuális tekintélynek örvendett, képtelen volt magyar koordinátarendszerben gondolkodni, tudatilag bemérni a távlatokat, a létesélyeket. Mindig fontosabb volt neki a várható román reakció, mint a magyar közösségi tudat esetleges sérülése. Az állítás igazolására elég elolvasni a szóban forgó vezető, Domokos Géza 1990. augusztus 30-i nyilatkozatát. Az RMDSZ elnöke szépen felmondta a román történelemhamisító propagandaszlogeneket a „népek akaratának semmibe vételéről” (igen, így többes számban!), sőt, képes volt azt állítani, hogy a magyarok már akkor tudták, hogy ez nem igazságos rendezés. És nem arra célzott, hogy nem ítélték egész Erdélyt Magyarországnak. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar honvédeket virágszőnyeg várta, a felszabadultak olyan közösségi katarzist éltek, amelyből lelki táplálékot meríthettek a kommunista diktatúra idején is. Az már csak hab a tortán, hogy Domokos „erőszakos, önkényes döntésnek”, „diktátumnak” nevezte a két fél által kért, elfogadott és jelentősebb fegyveres incidens nélkül végrehajtott, tökéletesen szabályszerű nemzetközi döntőbíráskodást.
A domokosgézai szabotázs miatt újabb három évnek kellett eltelnie, míg az RMDSZ eljutott oda, ahová Kós Károly 1921-ben: a nemzeti önkormányzás, az autonómia követelésének programba vételéhez.
Határok és garázdák
Kezdettől világos volt: a soviniszta propagandával ópiumozott román politikumtól semmi jót nem várhatunk, egyetlen távlati esélyünk Erdély kérdésének nemzetköziesítése, a nemzetközi rendezés kikényszerítésére való törekvés – minden törvényes eszközzel. Ilyen alapállású politikát az RMDSZ egyáltalán nem folytatott soha: legfeljebb bátortalan kísérlet történt ez irányban a szervezet autonomistának mondható két-három évében, 1993 és 1995 között, amikor az RMDSZ jogsérelmeink és követeléseink egy részét összefoglaló memorandumot készített Romániának az Európa Tanácsba való felvétele kapcsán, félmillió aláírást gyűjtött össze a saját tanügyi törvénytervezete mellett. De sem a memorandum, sem a törvénytervezet nem épült az autonómiára, másrészt a két akciót nem kísérte kellő erejű nemzetközi propaganda, az ET-felvétellel kapcsolatban pedig nem mondta ki a szervezet egyértelműen, hogy ha nem teljesülnek a memorandumban foglaltak, akkor NEM támogatja az ország ET-felvételét.
Románia EU-csatlakozása kapcsán – amely az ET-felvételnél sokkal nagyobb súlyú kérdés volt –, már fel sem merültahatározott feltételszabás. Sőt, az RMDSZ programba vette Románia uniós csatlakozásának támogatását, mintha ettől bármi jó is várható lett volna. Sokan, Frunda Györgytől Dávid Ibolyáig attól sem riadtak vissza, hogy azt sejtessék, azEU maga a kisebbségjogi Kánaán, Trianon jóvátétele, a határok légiesítésének hazug mítoszával tévesztették meg az embereket. „Megfeledkezve” arról, hogy a határnak nemcsak az a funkciója, hogy ott határátkelőket lehet létesíteni és azokat lebontani, hanem az jelöli ki térben, mekkora területen garázdálkodhat a szlovák, a szerb és a román államhatalom a magyar történelmi országrészek, magyar javak és a magyar közösség felett. Mert ezt is ki kell mondani: az idegen uralom alá kényszerített magyarságnak 1989 óta kettős gyarmatosítást kell elszenvednie: nemcsak a globalista gyarmatosítást, hanem a centralista-etatista román, szlovák és szerb állam gyarmatosító törekvéseit is.
A fehér könyv üres oldalai
A kétezres évek második felében Markó Béla nem átallotta győzelemként jelenteni a kongresszusnak, hogy az RMDSZ két fő célkitűzéséből – Románia EU-csatlakozásából és az autonómiából – egy megvalósult, maradt a másik, amit ki kell küzdeni. Magyarán sikernek állította be az utóbbi negyed évszázad legnagyobb kudarcát, azt, hogy a magyar fél nem volt képes előnyt kovácsolni Magyarország korábbi uniós tagságából. S mielőtt még a felelősséget teljes mértékben áthárítjuk Gyurcsány Ferencre, aki 2005. szeptember 26-án kétségkívül betetőzte a magyar önsorsrontást és akinek a javaslatára az Országgyűlés feltétel nélkül kimondta Románia EU-csatlakozásának támogatását, hadd jelezzük, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása által teremtett hamis látszat legalább annyit nyomott a latba az uniós csatlakozás kérdéskörében.
Mikor adódik újabb lehetőség, hogy a magyar diplomácia nyomás alá helyezze a román hatalmat? Különösen fájó a kérdés most, amikor Románia engedelmes bábja a pusztító világerőnek és az Egyesült Államoknak, azaz a globális háttérhatalomnak, míg Magyarország tágítani igyekszik nemzeti mozgásterét, igencsak rángatja a globalista pórázt, és jelentős a kockázata annak, hogy rajta statuálnak példát a többiek elrettentésére.
Ennyit a mozgástértágításról.
De a mozgástér-kihasználás tekintetében sem túlságosan jó helyzet. A sors úgy hozta, hogy a MISZSZ színeiben jelen lehettem az RMDSZ 1990. februári prekongresszusa utáni első elnökségi üléseken, amikor a programba vett egyik lényeges projekt az erdélyi magyarság jogsérelmeit számba vevő és rendszerező „fehér könyv”-sorozat összeállítása volt. Ez azóta is késik. E címszó alatt egyetlen kérdés került feltárásra: a Maniu-gárdisták 1944-es vérengzése. A folyamatos jogsértések feldolgozása és rendszerezése azóta is várat magára.
Megnyílt a lehetőség a társadalomépítésre, magyar házak létesítésére, népfőiskolák működtetésére, a magyar öntudat szervezett regenerálására. Ezt igen kis mértékben használja ki a legnagyobb anyagi erővel rendelkező érdekképviselet, sőt, van ahol dezorganizálás, népbutítás, szellemi selejtimport folyik politikai és kulturális szinten egyaránt.
Teljesen abszurd helyzet, hogy miután megnyílt a lehetőség az anyanyelvhasználatra egy sor vegyes lakosságú településen, egy szimbolikus helyszínen, Marosvásárhelyen „tiltakozásképpen” kezdtek a tavalyi esztendőben a magyar tanácsosok magyarul beszélni.
Ellenoffenzíva
A román hatalom magyarellenes offenzívája (Mikó-ügy, székely zászló és Himnusz-ügy) világossá teszi, hogy új alapokra kell helyezni az erdélyi magyar politikát. Kató Béla és Antal Árpád e kérdésben megejtett radikális felszólalásai iránymutatók. A megbüntetett MPP-vel való pártsemleges sepsiszentgyörgyi szolidaritás példaértékű. Közös magyar nemzetstratégiára van szükség, cselekvési egységre román–magyar viszonylatban. Aktív külpolitikára, elnyomottságunk nemzetközi propagálására, jogos követeléseink népszerűsítésére, társadalomszervezésre, nemzeti kataszterre, erdélyi magyar parlamentre.
Képes lesz-e meghallani az idők szavát a pártosodott erdélyi magyar elit?
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. december 30.

Kisvárosi forradalom (Visszaemlékezés-töredékek)
A rendszerváltás Gyergyószentmiklóson ért. 1989. szeptember 1-jén foglaltam el munkahelyemet az ottani, faipari gépeket és tartozékokat gyártó gép- és pótalkatrészgyárban (IUPS) a kolozsvári műegyetem gépészmérnöki szakának elvégzése után. Nem résztvevője, csak szemlélője voltam az eseményeknek.
December 22. Gyergyószentmiklóson
November végén vagy december elején, a Román Kommunista Párt utolsó kongresszusa környékén a Gyergyószárhegy felé vezető út betonburkolatára egy éjjel zöld olajfestékkel nagyméretű betűkkel ráírták: Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval) – suttogták az emberek. Mondták, a gyárban is ellenőrizték a festéktartalékot, hisz ott zöld festékkel kenték le a gépeket. Aztán nagyobb lett a suttogás december közepe után, amikor terjedni kezdett a hír: lőttek Temesváron. Elhangzott Tőkés László neve. Különböző mendemondák keringtek, biztosat nem tudtunk, legalábbis környezetemben. Reggelente összedugtuk fejünket, tud-e valaki valami újdonságot, mi történt Temesváron. Aztán Ceauşescu hirtelen visszatért iráni látogatásáról, és népgyűlést tartott Bukarestben. Az nem zajlott rendben, kitűnt a rádiós közvetítésből. De hogy tulajdonképpen mi történt, nem tudtuk. Ekkor már feszülten figyeltünk. Egymástól vártuk a híreket.
December 22-én délben az irodaépület kihalt folyosóján bolyongtam, s egyszer csak meghallottam Erőss Manyi sikolyát: menjetek a rádióhoz! Érdekes módon különböző irodákból emberek kerültek elő, s ki-ki futott valamerre. Csak néhány irodában volt rádió. Én is rohanni kezdtem a másodikra, a tervezőirodába. Ott tévé is volt, mégpedig színes. Valamilyen kezdetleges számítógépes tervezőprogramhoz szerezték be, de csak játszani láttam azon a kollégákat. Mintegy húszan gyűltünk össze. Néhányan a rádión babráltak, úgy rémlik, valaki elkiáltotta: győztünk!, s aztán bejelentették, hogy elfoglalták a tévét, hamarosan kezdődik az adás. Bekapcsolták a készüléket, s vártunk. Elkaptuk a közvetítést elejétől. Ion Caramitru és Mircea Dinescu kéttucatnyi forradalmár körében bejelentette, hogy a diktátor elmenekült, győztünk! Valamikor Ion Iliescu is megjelent, s szövegelt. Már nem emlékszem arra, pontosan mit, de akkor nagyon szimpatikus volt, bíztunk benne. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy László Pali kolléga leakasztotta a falról Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár portréját, és valamilyen bútordarab – szekrény vagy íróasztal – mögé dugta a fal mellé. A tévén csüngtünk, mindent látni, minden szót hallani akartunk. A délután folyamán valamikor Ion Iliescu bejelentette, hogy a tévéadást megszakítják, mert a rendszer nem bírja a folyamatos közvetítést, de addig is, amíg visszaadják, menjünk, foglaljuk el a néptanácsokat. Szedelőzködtünk, felöltöztünk, s a Kossuth Lajos utcán igyekeztünk felfelé a központba. Már nem tudom, kivel voltam, mert nagyon igyekeztem elfoglalni a középületet. Aztán vegyes érzelmekkel tapasztaltam, hogy megelőztek, mások már elfoglalták a mai bíróság helyén akkor működő városházát. Olyannyira, hogy már fel is dúlták, az ablakokat betörték, azokon kiszórtak egy csomó iratot, s az épület előtt, az utcán máglyán égették el nemcsak Ceauşescu portréját, az őt és a pártot dicsőítő könyveket, hanem sajnálatos módon hivatalos iratokat, anyakönyveket is. Az emeleti ablakokból valakik szónokoltak vagy inkább kiabáltak. Új voltam még a városban, nem ismertem őket. Aztán látva, hogy itt már nincs mit tenni, feljebb igyekeztem. A központi könyvesbolt előtt újabb máglya, az üzletből kihordott piros táblás könyveket égették ott. Menjünk a milíciára! – adta meg valaki az irányt. S magam is arra siettem. Egyre nehezebb volt oda jutni, egyre többen voltak a környéken, s az épületet meg sem közelíthettem, annyira nagy volt a tömeg. Innen is elkéstem, állapítottam meg. A rendőrség épületében a bútorzatot összetörték, iratokat semmisítettek meg. Utóbb elterjedt, hogy elsősorban a besúgók keresték saját iratcsomójukat, jelentéseiket, hogy eltüntessék. A „meseautót” összetörték, felgyújtották. Az volt a híres ARO gépkocsi, amellyel sok mindenkit beszállítottak a milíciára, és sokakat meg is vertek ott. A rendőrök elmenekültek. Nos, itt sem volt már tennivaló. Valaki mondta, menjünk a paphoz, lássuk, mit mond. Megfordultunk, jöttünk lefelé. Nem sokat, a közelben van a templom. Jó nagy tömeg gyűlt össze. Hamarosan megjelent Hajdó István plébános, mondott valamit, de nem értettük. Akkor felemelték a templom kőkerítésére. Remegett a lába, alulról támasztották. Igyekezett lecsillapítani a népet, röviden beszélt, valami olyasmit mondott, hogy mindenki egyenlő, magyarok, románok, cigányok, a közelgő ünnepre való tekintettel áldott karácsonyt kívánt, majd az Úr imájának közös elmondására szólított fel. Többen elégedetlenek voltunk a szónoklattal. Különben a központ tele volt felszabadult, boldog emberekkel. Nem lévén már, amit elfoglalni, akit elüldözni, a főtéren összeverődött társaságommal igyekeztünk a tévé elé – egyikükhöz –, hogy lássuk, mi történik az országban.
Gyergyószéki körút
Ilyen előzmények, no meg a késő estig tartó tévézés, a tévés forradalom követése után másnap nem siettem a gyárba, de a délelőtt folyamán mégis bementem, kíváncsian, kit találok ott, mit mondanak a kollégák. Nagy lendületű munkát tapasztaltam. No, nem a csarnokban, ott a gépeket nem indították el. A gyár teteje tele volt munkásokkal, szorgoskodtak: az Éljen a Román Kommunista Párt meg Éljen Románia Szocialista Köztársaság szlogenek méteres fémbetűit szerelték le, s dobták alá, a földre. Akik bent voltak, a történteket tárgyalták, elemezték.
Gyergyócsomafalvi kollégám mondta, kimegy falura, nézze meg, mi a helyzet a szüleivel. Kíváncsi voltam, mi történt a környező falvakban, hát vele mentem. A busz tele volt, ott is mindenki beszélt. És szidták a kommunistákat, a sajátjaikat. Azaz a faluban levő vezetőket. Átmentünk Alfalun, leszálltunk Csomafalván, aztán Újfalun, Kilyénfalván és Tekerőpatakon keresztül tértünk vissza Szentmiklósra. Útközben legalább két feldúlt milíciaépületet láttunk, előttük máglyák nyoma füstölgött. Egyik helyen két kiégett géppisztoly is hevert a hamuban. A buszon fiatalemberekből álló csoport hangoskodott: „Ezt es mü csináltuk!” – dicsekedett az egyik.
Emlékszilánkok Huszonöt év távlatából, az első nap történései kivételével, már csak emlékszilánkok jutnak eszembe. Kevesebb, mint négy hónapja lévén a városban, nem sok mindenkit ismertem. Amikor megalakult az ideiglenes városi vezetőség, mintha Nemzeti Megmentési Frontnak nevezték volna, tagjai közül egyetlenegyet, Bocsárdi Lászlót ismertem, a Figura színjátszó csoport megszervezőjét, vezetőjét. Társaságom, mely velem egykorú fiatalokból állt, csak benne bízott, a többi, idősebb vezetőségi tagról nem volt jó véleményük.
Nagyon gyakran hangzott el Dézsi Zoltán, a Salamon Ernő Líceum igazgatójának neve. Sőt, hangját is gyakran hallottuk: a tűzoltóság hangszórós kocsijával járta a várost, s közvetítette az információkat, felhívásokat magyarul és románul egyaránt. Egyszer azt kürtölte szét, hogy jönnek a terroristák Marosfő felől. A város bejáratához vezényelték az akkor már „a nép oldalára átállt” hadsereget, azaz a helyi alakulat legénységét. De felhívták a férfilakosságot is, menjen segíteni a tekerőpataki bejárathoz. Voltak, akik mentek, magam baromságnak tartottam az egészet. Dézsi Zoltán kürtölte, szervezzük meg a lépcsőházi őrséget, éjjel felváltva álljon valaki a tömbházak bejáratánál. Sokan így tettek. Nálunk nem volt őrség, sőt, egyfajta magántiltakozásként aznap nem zártam kulcsra a lakásom ajtaját. Aztán kiderült, nem voltak terroristák.
Dézsi Zoltánt krokodilkönnyeket hullatva ismertem meg. A forradalom következményeit kihasználva, a második oktatási évharmadtól átmentem a Salamon Ernő Líceumba tanítani. Épp akkor csöppentem be, amikor a teljes tanári kar gyűlésezett, s a téma Dézsi kérdőre vonása volt. Határozottan állították, hogy korábban igazgatóként végigjárta a magyar szülőket, és arra biztatta őket, román osztályba írassák gyerekeiket. Dézsi könnyes szemmel, elcsukló hanggal tagadott, de úgy tűnt, senki nem hisz neki. Az igazgatóságról leváltották, de tanárként az iskolában maradhatott. Erről jut eszembe, hogy korábban Lipcsei Sándor gyárigazgatóval nem bántak ily kesztyűs kézzel. Egy munkásokból álló csoport felment az irodájába, kezébe nyomtak egy műanyag zsákot, s adtak neki tíz percet, pakolja össze holmiját, majd kivezették a gyárkapun, hogy oda a lábát többé be ne tegye.
Hol a besúgólista?
A városban találgatták, kik voltak a besúgók. Ideje megismerni, megtudni az igazat. Felelősségre vonni a becstelen embereket. Besúgólistáról beszéltek. De a lajstrom nem találtatott. A gyárban terjedtek a hírek, hogy ekkor és ekkor függesztik ki. De hogy kik, arról nem szólt a fáma. Konkrét időpontokról szálltak a hírek: kedden 12-kor. Nem történt semmi. Csütörtökön 14 órakor. Akkor sem jutottunk előbbre.
Az egyik besúgólista-kitűzési időpont után visszatért az irodába egyik kolléganő, aki jóval korábban felment a harmadik emeletre a metrológiai laboratóriumba. „Képzeljétek, mi történt! Egy laboros kolléga berobbant a metrológia ajtaján: kifüggesztették a besúgólistát, s a munkások vasdorongokkal megindultak megbüntetni a besúgókat!” – lihegte. Erre a laborfőnök odament az ajtóhoz, kétszer ráfordította a kulcsot, és holtsápadtan a beosztottjaihoz fordult: „Figyeljetek ide, engem megszorongattak, beszerveztek, kényszerítettek, hogy súgjak be, de rólatok soha semmi rosszat nem jelentettem.” Aztán vártak és vártak, teltek a nehéz percek, nem jött senki, nem hallatszott semmi. A főnök is rájött, tőrbe csalták. Átverője, hogy hitelesebbnek tűnjék, megiramodott a földszintről, felrohant a harmadik emeltre, s kipirultan, lihegve érkezett.
És lőn gázpalack
Gyergyóban nincs földgáz. A konyhában gázpalackkal főztek. De nagy gond volt. Hiánycikk. Pénteken cserélték a palackot, de már szerda estétől megkezdődött a sorban állás, hogy jusson. A családtagok egymást váltották a sorban, listákat vezettek, ki ki után következik. Álltak az emberek fagyban, hóban. Nehéz volt, kínos, fárasztó, idegölő. Aztán a forradalom után – nem emlékszem, mennyi időre – egyszer csak érkezett elég palack, sőt, több is. Az emberek szerdától sorban álltak. Péntek délben érkezett a teherkocsi, mindenki kicserélhette a palackot, s még maradt néhány a raklapon. Az autó ott maradt, hátha kell még valakinek. Aztán érkezett egy Mercedes személygépkocsi. Kiszállt belőle G. bácsi. Hátrament, kinyitotta a csomagtartót, kivette a palackolt, s komótosan kicserélte. Az ott ácsorgók nekiszöktek: mit gondol, nem is állt sorban, csak ide jön, s kicseréli a butéliát! Miféle dolog ez?! Autóval jön a butéliáért? Hogy képzeli? Teszi a nagyot? Hozzáteszem, a tősgyökeres gyergyói ember vagy gyalog cipelte, vagy méretre készített, ún. butéliás szekérrel hordozta a palackot, de semmiképpen autóval.
Nem kell túlzásba esni
Gyergyószentmiklóson elméletileg heti kétszer volt melegvíz-szolgáltatás, a Bucsin negyedben kedden és csütörtökön, egyszer délelőtt, másszor délután néhány órát. Ez is papíron. Amikor odakerültem, igen ritkán kaptam el. A forradalom után – nem tudnám megmondani, mennyi időre rá – egyszer csak megindult a meleg víz. Éjszakára leállították, de minden egyes napon folyt a csapból a meleg víz. Nem telt el két hét, még nem lehetett tudni, mennyibe is kerül a szolgáltatás, az emberek elkezdtek tiltakozni, hogy nem kell annyi meleg víz. Beadványokkal fordultak a közüzemekhez. A szolgáltató kérdőívet készített, s emberei táblázatokkal jártak közvéleményt kutatni. Hozzám is bekopogtak: hányszor óhajtok meleg vizet? Milyen kérdés ez? Hát természetesen hétszer. Ilyen „rubrika” nincs – jött a válasz. Hát milyen van? – így én. Egyszer, kétszer vagy háromszor. Végül a többség az egyszeri meleg vízre szavazott…
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. január 21.

Hitel
Az elmúlt hetekben sokan és sokfelé emlékeztek meg az 1989-es kelet-európai változásokról. A Népújság is közölt írásokat a 25 év előtti események első heteinek-hónapjainak történéseiről, köszönő és köszöntő megnyilatkozásokat a Lap újjászületésének negyedszázados megalakulása alkalmából, és beszámolt több rendezvényről is.
Úgy gondolom, sok marosvásárhelyi, Maros megyei olvasónk érdeklődését is megragadta volna az a rendezvény, amelyre január 14-én a budapesti MOM házban került sor. A házigazda Hitel című folyóirat ugyanis 2014. decemberi és 2015. januári számaiban több szerzőnek adott lehetőséget arra, hogy a romániai forradalom (?) eseményeiről, az akkori érzésekről, emberi kapcsolatokról beszámolhasson.
Kiemelt figyelmet kapott a folyóirat szerkesztőségétől az egykori marosvásárhelyi Király Károly testvérhúga, Király Ibolya nyugalmazott francia szakos tanárnő, akinek a Hitel mindkét említett számában megjelent írása (Emlék-repeszek). Felidézi mind az 1989 előtti évek, mind a fordulat utáni évek – immár Pécsett átélt – drámai eseményeit. Ezeknek az írásoknak az alapját azok az írásos feljegyzések képezik, amelyeket Király Ibolya megőrzött és kiegészített azokkal a titkosszolgálati iratokkal, amelyeket a Király család megfigyelési dossziéiból fordított magyarra. Megjegyzendő, hogy nemcsak Király Károly, de testvérei, családjuk és barátaik, munkatársaik is a megfigyeltek és megfenyegetettek között voltak a hetvenes-nyolcvanas években. Van remény arra, hogy Király Ibolya, Király Károllyal közösen, könyv formájában megjelenteti a több ezer oldalra terjedő iratanyag általuk fontosnak, közérdeklődésre számot tartó és tanulságul szolgáló eseményeit.
A mintegy hatvan megjelent érdeklődő (részben érintett, részben kíváncsi, egykori marosvásárhelyiek, de történészek, levéltárosok, politológusok, emlékírók, budapestiek is) közel két órán át figyelmesen hallgatta azokat a megszólalókat, akiknek alkalmuk volt elmondani a véleményüket az egykori eseményekről. Jelenlétével megtisztelte a rendezvényt a magyar Országgyűlés egykori elnöke, Szili Katalin és Marosvásárhely Pro Urbe-díjas barátja, Kerényi György is. A főszereplő Király Ibolya mellett emlékeit idézte Kincses Előd, valamint e sorok írója is. A Tőkéczki László történész, a folyóirat szerkesztője által moderált előadások során a romániai eseményekről megfogalmazott gondolataikat előadták még Stefano Bottoni és Hámori Péter történészek is, de a hallgatóság soraiból feltett kérdésekre is választ adtak a megszólítottak. Az est során egy kivetítő segítségével bemutatásra kerültek korabeli fényképek is, amelyeket Vajda György, a Népújság szerkesztője bocsátott Király Ibolya rendelkezésére. Bemutatásra került a hat marosvásárhelyi halott fényképe is, név szerint emlékeztünk meg Róluk. Ugyancsak megnézhettük azt a rövidfilmet is a székelyudvarhelyi tömeggyűlésről, amelyet az 1990. március 20-i marosvásárhelyi események után tartottak. Kincses Előd akkor ott arra kérte a helyieket, hogy ne utazzanak Marosvásárhelyre, hiszen ez azt jelentené, hogy a magyar közösség besétál abba a csapdába, amelyet az újjáéleszteni kívánt romániai titkosszolgálat állított. Megjegyzendő, hogy bár a tömeggyűlésről Kincses Előd azzal az indokkal távozik a bejelentettnél korábban, hogy a Marosvásárhelyre érkező Ion Iliescu és Király Károly várják, azokban a napokban Király Károly nem utazott Marosvásárhelyre, hiszen sokkal fontosabb volt, hogy Bukarestben elérje a hadsereg beavatkozását a helyzet normalizálására. Ezt pedig csak és kizárólag a fővárosban, Iliescut folyamatosan nyomás alatt tartva tudta elérni. Bár ez a tény az utólagos történések fényében egyértelmű, sokan mindmáig azt nehezményezik, hogy Király Károly (és persze Ion Iliescu) miért nem "jött le" akkor azonnal Marosvásárhelyre.
Ennyit szigorúan, szárazon a rendezvényről, amelyen alulírottban több gondolat is megfogalmazódott. Nem először.
Az elmúlt 25 évben nagyon sokan voltak azok, akik Király Károly 17 éven át (1972–1989) önként vállalt ellenzékiségét leszólták, az egykori magas rangú pártvezetőt lekommunistázták és előszeretettel emlegették, hogy ő csak hallgasson, mert egykor Ceausescuval vadászott. Tulajdonképpen nem is lenne érdemes szót vesztegetni az ilyen vélekedésekre, ha nem bizonyosodott volna be az elmúlt két és fél évtizedben, hogy ezeket a megjegyzéseket (és még egyéb vádakat) nem is elsősorban a "nép egyszerű fiai", hanem igen fontos közéleti szerepet azóta és esetenként máig viselő személyek hangoztatták.
Akkor hát lássuk a "medvét"! No, nem azt, amit anno a főtitkár levadászott, hanem azt, akit nem sikerült megtörnie!
Király Károly nemhogy nem tagadta, de könyvében (Nyílt kártyákkal, önéletírás és naplójegyzetek, Nap Kiadó, 1995) egyértelmű őszinteséggel beszél arról a tevékenységéről is, amelyet 1972-ig fontos párt- és állami vezetőként folytatott. Ha valakit valóban érdekel, hogy 1972 után miként és milyen kockázatokkal vállalta fel az ellenzéki szerepet, milyen tartalmú leveleket fogalmazott meg és juttatott el a párt legfelső vezetőihez, köztük a főtitkárhoz, az olvassa el ezt a könyvet. Azokban az években többen is azok közül, akik a fent említett vádakat hangoztatják, élték mindennapi életüket, ahogy lehetett. Kétségtelen, a nyilvánosságra került titkosszolgálati anyagokból az is közismertté vált, hogy a magyar közösség számos elismert tagja készségesen vagy zsarolás miatt együttműködött a szekuritátéval. Sokkal kevesebben vannak viszont azok, akik merték vállalni a Király Károllyal való szolidaritást, leveleinek tartalmát esetenként akár aláírásukkal is támogatták. Köztük volt többek között Sütő András, de az egykori román miniszterelnök, Ion Gheorghe Maurer is. Szó sincs tehát arról, hogy egyedüli ellenálló volt Romániában, soha nem is gondolta így. Ugyanakkor, éppen előző ismertsége és a birtokában levő tudás a rendszer működéséről, a megbízható ismerősei, külföldi támogatói által a világ közvéleménye tudomására hozott tevékenysége részben megóvta attól, amire különben számítani lehetett: megkísérelték eltüntetni. Miután az 1978 nyarán végrehajtott, közúti balesetnek álcázni szándékozott gyilkossági kísérlet kudarcot vallott, folyamatos fenyegetettség nehezedett rá és családtagjaira, közeli rokonaira.
Nem is folytatom, hiszen végeredményben a féltékenységből vagy más önös érdekből Király Károlyt lekicsinylőket úgysem fogom tudni meggyőzni arról, hogy ő valóban Saulusból lett Paulus. De az akkori időkben még nem élt generáció, az utókor számára fontosnak tartom, hogy a tényeket Király Károlyról minél alaposabban megismerjék.
Tulajdonképpen ezért is írok most: napi rendszerességgel követem Budapestről is a Marosvásárhelyen, Romániában történteket. Elképedve olvasom, hogy Kincses Elődöt nem hagyták volna megszólalni az RMDSZ megalakulására emlékező ünnepségen, ezért ő nem tett eleget a meghívásnak, nem óhajtott díszletként szerepelni a megemlékezésen. Arról nem olvastam, hogy Király Károlyt, a minden kétséget kizáróan az 1989. decemberi és azt követő időben legfontosabb marosvásárhelyi magyar személyiséget egyáltalán meghívták-e az ünnepségre?! A beszámolókból az sem derül ki, hogy szóba került-e a neve az emlékezés során. Igaz, már egy évtizede Magyarországon, Mezőkovácsházán él, egészségi állapota, fizikai gondjai korához mérten nem súlyosak, de talán akadályozták volna személyes megjelenését Marosvásárhelyen. Szellemi frissessége és emlékiratainak gyarapodó mennyisége viszont azzal a reménnyel tölt el, hogy sor kerülhet még a nem is oly távoli jövőben egy Marosvásárhelyen tartandó könyvbemutatóra. Biztos vagyok benne, hogy mindazok, akik még életben vagyunk az "örök marosvásárhelyiek" közül, legkevesebb ennyivel tartozunk annak az Embernek, akinek nevét 1989. december 22-én, 23-án lelkesen skandáltuk a főtéren. Aki soha nem várt semmilyen anyagi előnnyel vagy kitüntetéssel járó elismerést. Aki 1991 decemberében inkább lemondott szenátori mandátumáról, egyedüliként, mintsem hogy részt vegyen az új román alkotmány megszavazásán, tiltakozásul főleg az első cikkelyben foglaltak miatt. Aki valóban szolgálatként fogta fel a közszereplést, magyar nemzeti közösségünk jogainak biztosításáért.
Az RMDSZ fiatal Maros megyei elnöke az emlékező ünnepségen azt nyilatkozta, hogy vissza kell térni a gyökerekhez. Üzenem, kedves Brassai Zsombor: ha a gyökereket keresitek, semmi esélyetek sincs arra, hogy Király Károlyt "kikerüljétek".
Virág György
Népújság (Marosvásárhely)

2015. február 2.

Amivel Zsivkov is törököt fogott
Románia és Bulgária történelmének az évszázadok során elég gyakori összefonódásait, párhuzamait a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltásra visszatekintve is tapasztalhatjuk.
Mire Romániában ’89 decemberének végén a robbanás bekövetkezett, addigra Bulgária békésebb átmenete is kiéleződött, majd ’90 januárjában csúcspontjához érkezett el.
Az akkortájt széthulló szocialista táborban, pontosabban annak Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsában (KGST) a két balkáni országot a többieknél gyengébben fejlettnek tekintették anélkül, hogy a felzárkóztatásukra hangoztatott szólamokat lényeges konkrétum, eredmény igazolta volna. És ha már a KGST-t említettük, a szervezet ’90. januári, éppen Szófiában tartott csúcsértekezletén is hiába várták a nemrég még számottevő szovjet segélyek folytatását. Amelyekkel Mihail Gorbacsov peresztrojkájáig Todor Zsivkov abszolút Moszva-hűségét még honorálni szokták.
Persze 1990 januárjában sem kölcsönösségről, sem pedig segítségről nem esett már szó. Ellenkezőleg, néhány kormányfő – Németh Miklóssal az élen – a végelszámolást, a kapuzárást szorgalmazta (a KGST szétesését 1991 júniusában, éppen a szervezet budapesti ülése után hivatalosan is bejelentették). A szófiai repülőtéren sem Zsivkov fogadta a vendégeket. A szovjet táborban rangidős bolgár vezetőt már november 10-én, a berlini falomlás másnapján palotaforradalommal, azaz hogy pártpuccsal lemondatták. Idők és szerencse forgandóságán 1998-ban bekövetkezett haláláig háziőrizetben meditálhatott.
És örülhetett, hogy nem kellett közeli barátja és kollégája, Nicolae Ceaușescu sorsában osztoznia. A román vezető őt nem is Todornak, hanem Tudornak szólította, és tette ezt szisztematikusan, amióta megtudta, hogy Zsivkov édesanyja balkáni román, „vlach” volt, aki ráadásul olténiai rokonsággal is rendelkezett. Azon a vidéken, ahol olyan lánglelkű forradalmárok teremtek, mint a Vladimir faluból származó Tudor meg Scornicești igen nagy fia...
Szóval annyira teljében volt a személyes barátság, hogy a híres szülöttek után még a szülőhelyeknek is testvér-települési kapcsolatba kellett lépniük egymással. A sztálini idők e két ittfelejtett remineszcenciája a túléléssel is hasonló módon próbálkozott. Ahogy szép lassan kiderült, hogy a beígért földi paradicsom helyett mindkét országban ínséges esztendők következnek, az is világossá vált, hogy a világ proletárjai nemigen akarnak egyesülni, így aztán az Internacionálé világforradalmi álmát itt is, ott is a nemzeti himnuszok régi dicsőséget zengő akkordjaival helyettesítették.
De hogy az internacionalizmusról nacionalizmusra sikeresen váltsanak át, ahhoz bizony ellenségképről is gondoskodni kellett. Ebben kezdetben Ceaușescu járt az élen, amikor a magyar kisebbség felszámolására már régebben kigondolt menetrendet a nyolcvanas években felpörgetve igyekezett befejezni.
A kisebbségek erőszakos beolvasztásának gondolata Zsivkovék számára sem volt idegen, de a gyakorlata sem. Már az ötvenes-hatvanas években is többször próbálkoztak vele, 1984-ben aztán igen keményen újraindult a gépezet. A forgatókönyv minékünk, erdélyi magyarok számára kísértetiesen ismerős: a török iskolák bezárása, a sajtótermékek, rádióadások, könyvkiadás megszüntetése, a török nyelv nyilvános használatának betiltása, a kivándorlás burkolt vagy nyílt bátorítása, a hátrahagyott lakások, javak szimbolikus áron történő állami felvásárlása, a távozó török tömegek helyébe csak többségi etnikumúak beengedése. Viszont csak bolgár specialitás volt az iszlám-törökös családnevek elszlávosítása (annak ellenére, hogy a történettudomány a mai bolgárok őseit is volgai bolgár–törökökként tartja számon, akik a VII. században a Balkánra érkezve nemcsak hazát, de vallással együtt nyelvet is cseréltek.
No de az őstörök eredethez a bolgárok is valahogy úgy viszonyulnak, ahogy egykor mi, magyarok a „halszagú rokonsághoz”: nem különösebben dicsekedtünk vele). Az „újjászületési folyamatnak” nevezett, korántsem kulturális, hanem etnikai forradalom a törökök üldözésével 1984–85-ben kapott erőre, de az általános nemzetközi felzúdulásra Zsivkovék csakhamar visszavonulót fújtak. 1989 elejére viszont a peresztrojka szelleme annyira begyűrűzött már Bulgáriába is, hogy a felbátorodott törökök tömegtüntetéseken követelték vissza régi családneveiket.
A hatóságok erre ismét bekeményítettek, a protestálókat ezerszámra internálták, május végén pedig megnyitották a török határt. „Utasítottuk a belügyminisztériumot, hogy a szélsőségeseket a lehető legrövidebb idő alatt szállítsák el az országból Ausztrián át, és utasítsák ki azoknak a fanatikusoknak a tömegét, akik ezeknek az eseményeknek a középpontjában állnak” – jászotta meg a felháborodottat Zsivkov. De pártaktivisták szűkebb köre előtt már az okokat is kendőzetlenebbül elismerte.
„Ha nem hagyjuk, hogy ebből a népességből távozzon két-háromszázezer fő, akkor 15 év múlva Bulgária már nem létezik. Olyan lesz, mint Ciprus”. Tosa bácsi – ez volt a beceneve – itt arra gondolhatott, hogy az összlakosság 10 százalékát kitévő muzulmán kisebbségnek, amelyet nemcsak törökök, de nagy számban romák is alkottak – az átlagosnál jóval nagyobb volt a születési arányszáma. Amit viszont bölcsen elhallgatott, hogy akinek így ajtót mutattak, azokat a NATO-tag Törökország hatodik hadoszlopának tekintették.
A közös megegyezéssel megnyitott határon át augusztus végéig mintegy 340 ezren távoztak. Ekkor viszont Ankarában is betelt a pohár: hittestvérek ide vagy oda, többet már nem fogadtak. De Bulgáriában is megnőtt a zűrzavar, a hirtelen támadt munkaerőhiány a gazdaság több szektorát is lebénulással fenyegette. A nagy exodus miatt a közállapotok fellazultak, majd megrendültek, Zsivkov novemberi bukásának egyik fő okát is ebben látták. November–december folyamán az addig eltávozottak, elüldözöttek közel fele visszatért Bulgáriába, majd 1990 januárjában az új vezetés a kisebbségi jogokat hivatalosan is elismerte.
De hogy a gyakorlatban ezt mennyire vették komolyan, az már egészen más kérdés. Gondoljuk el, ugyancsak 1990 januárjában Ion Iliescuék is deklarálták a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív – most hiába csodálkozunk, igenis kollektív! – jogait. Mindez most negyedszázada történt, alig két hónappal Marosvásárhely fekete márciusa előtt...
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

2015. február 3.

Megtanultam leszámolni az illúzióimmal
Életműdíjat vett át KÁNTOR LAJOS az RMDSZ létrejöttének negyedszázados évfordulóját ünneplő gálán. A kolozsvári írót, szerkesztőt a huszonöt évvel ezelőtt történtekről, az értelmiség és a politika viszonyáról kérdezte Cseke Péter Tamás.
Egyik megfogalmazója volt 1989 karácsonyakor a Hívó szó című kiáltványnak. Ezt sokan az RMDSZ születési bizonyítványának is nevezik. Helytálló ez a megállapítás?
Közvetlenül a rendszerváltáskor párhuzamosan beindult az erdélyi magyarság szerveződése különböző nagyvárosokban, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kolozsváron és Székelyföldön is. Ám tudomásom szerint Kolozsváron született meg az első írásos, átgondolt, programatikus elképzelés a romániai magyar közösség jövőjéről. Ez volt a Hívó szó. Nem tudok arról, hogy a Domokos Géza nevéhez fűződő szervezkedés során a kolozsvárihoz hasonlóan átfogó, a múltra visszatekintő, de inkább a jövőt megcélzó, a romániai magyar közösség elképzeléseit megfogalmazó szöveg született volna. Akkor, a legelső napokban keveset tudtak egymásról ezeknek a szerveződéseknek a kezdeményezői. Hiszen a diktatúra összeomlása mindenkit nagyon váratlanul ért. Talán Silviu Brucanon kívül senki sem számított erre Romániában, romániai magyar biztosan nem. Brucan tudott a legtöbbet, mert ő Washingtonból ment Moszkvába és onnan jött vissza.
Hogyan készült a kiáltvány?
December 22-én Balázs Sándor és Nagy György körbejárt néhány kolozsvári magyar értelmiségit, akiket elhívtak másnapra Gáll Ernő lakására. Erre a megbeszélésére Balogh Edgár hozott egy szöveget, amely a jelenlévők mindegyike szerint használhatatlan volt. Úgy véltük, ez egy „térden állva lázadó” szöveg volt, a régi kísérletek szellemében fogalmazta meg a szerzője. Aki ismeri Balogh Edgár rendszerváltás előtti elképzeléseit arról, hogyan lehetne javítani a romániai magyarság helyzetén, az tudja, mire gondolok. Végül a Gáll Ernő lakására összegyűlt társaság Balázs Sándort és engem jelölt ki arra, hogy fogalmazzuk meg a kiáltványt. Ketten átmentünk a másik szobába, és megírtunk egy szöveget. Ezt aztán megvitattuk, itt-ott módosult, és megszületett a Hívó szó, amelyet tizenöten írtunk alá. A kiáltvány meg is jelent a Szabadság december 24-i számában. Aznap alakult meg a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács is, amelynek elnöke lettem.
Milyen szerepe volt RMDSZ megalakulásában?
A különböző önszerveződések felvették egymással a kapcsolatot. Január 7-én tartottunk egy küldöttgyűlést a kolozsvári színházban, majd 13-án Marosvásárhelyen tartották meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első országos küldöttértekezletét. Horváth Andort és engem kértek fel, hogy a Vásárhelyen elhangzottak alapján írjuk meg az alapszabály-tervezetet, amelyet később Nagyváradon, az alakuló kongresszus elé terjesztettek. Ezen az országos elnökség tagjává választottak, s az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének az elnöke is voltam a megyei szervezet első tisztújító közgyűléséig. Akkor Balázs Sándor lett az elnök, én egy darabig alelnök maradtam. Inkább a Korunkkal szerettem volna foglalkozni. Az első parlamenti választások előtt rá akartak beszélni, hogy vállaljak képviselői vagy szenátori mandátumot. Nemet mondtam, akárcsak akkor, amikor egy államtitkári tisztség elvállalására kértek fel, mert nem akartam Bukarestbe menni. De azért a politikából egy darabig nem szálltam ki. Legalább egy éven át Budapesten, Bukaresten, Párizsban fontos találkozókon képviseltem az RMDSZ-t. Amikor megtartották az első román-magyar értelmiségi találkozót Budapesten, engem kértek, hogy hívjam meg azokat a kolozsvári románokat, akikről úgy gondoljuk, le lehet ülni velük konstruktívan tárgyalni. Emellett részt vettem az RMDSZ kemény belső vitáiban is. Néhányan nem értettünk egyet azzal, hogy Domokos Géza – aki amúgy nagyon jó barátom volt – Ion Iliescu mellé akarta faroltatni az RMDSZ-t. Voltak személyes ambíciókból fakadó konfliktusok is abban a korszakban. Szőcs Géza magatartása mellett vita lett abból is, hogy Kincses Előd szerette volna, ha Tőkés László mellé Király Károlyt is az RMDSZ tiszteletbeli elnökké választják.
Mikor szállt ki a politikából és miért?
Sokáig választott tagja voltam a Szövetségi Képviselők Tanácsának, akkor még Küldöttek Országos Tanácsának hívták. Az egyik kolozsvári ülésen – talán 1994-ben – bejelentettem, hogy kilépek a testületből, miután Tőkés László megfogalmazta azt, hogy az RMDSZ-nek szakítania kell a románokkal szembeni „kézfogás-politikával”. Ezt éppen akkor tette, amikor a román értelmiségiek részéről volt egy pozitív visszajelzés, ami némi biztatást jelentett. Az ülésen azt kértem, Tőkés álláspontját vitassuk meg, ám ezt a testület – kis szavazatkülönbséggel – leszavazta. Ekkor beadtam írásban a felmondásomat, és erre a mai napig büszke vagyok. Ez jelentette a szakításomat a nagypolitikával. Azóta csak civilként fogalmazom meg a véleményemet, illetve még egy darabig MÚRE-elnökként tagja voltam a Szövetségi Egyeztető Tanácsnak is, amelyet a mai napig sóhivatalnak tartok. Nekem már a rendszerváltás előtt nagyon jók voltak a román kapcsolataim, az irodalmon keresztül. Jó viszonyt ápoltam román csúcsértelmiségiekkel, D. R. Popescuval, Adrian Marinoval, Augustin Buzurával. Sokat beszélgettem annak idején Ioan Aluas szociológia professzorral, többször találkoztam Ana Blandianával is.
2012-ben megfogalmazott a Kolozsvár Társaság nevében egy másik kiáltványt, az Új Hívó szót, amely nevében is utal az 1989-es dokumentumra. Mi késztette arra, hogy közzétegye ezt a szöveget?
Elsősorban az RMDSZ ellenében alakított árnyékszervezetek, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt megalakulása. Ugyanakkor úgy éreztem, az RMDSZ politizálásán is változtatni kellene.
Bár néha bíráltam, egy pillanatig sem fordítottam hátat az RMDSZ-nek. Soha nem gondoltam azt, hogy a szövetségnek van alternatívája Erdélyben az érdekképviseletre.
Dilettánsnak tartom a szervezeteket, amelyek alternatívaként kínálják magukat. Ettől függetlenül néhány ember e szervezetek vezetői közül – például Szilágyi Zsolt – kifejezetten rokonszenves volt számomra, amíg az RMDSZ tagja volt. Szerintem Tőkés László hergelte őket végig, mert nem bírta elviselni, hogy ne ő legyen a megmondóember. Az Új Hívó szó megfogalmazására késztetett az is, hogy azt tapasztaltam: az RMDSZ-ben is egyre nagyobb szerepet kaptak az úgynevezett megélhetési politikusok. Nyilván naivitás volt azt hinni, hogy az RMDSZ sokáig megmarad ernyőszervezetnek. Jómagam soha nem voltam híve a pártosodásnak, de elfogadom, hogy ebben az országos politikai felállásban más lehetőség nem volt.
Az úgynevezett külhoni magyar közösségek politikailag mindenütt megosztottak. Hogyan lehetne összebékíteni egy nagy létszámú nemzeti közösség politikai sokszínűségét az egységes politikai érdekképviselet szükségszerűségével?
Az az érzésem, erre nincs recept.
Nem erdélyi magyar sajátosság, hogy a rendszerváltáskor aktív politikai szerepet vállaló értelmiségiek kivonulnak a politikából, és csak néha hallatják hangjukat. A 2012-es felhívásának kezdeti visszhangja hamar elcsitult. Meghallgatja-e mostanában az RMDSZ az értelmiségiek véleményét?
Én megtanultam leszámolni az illúzióimmal. Persze, ettől még néha úgy érzem, érdemes megszólalnom. Meglepett, amikor megtudtam, hogy életműdíjat kapok az RMDSZ-től. Ebben nem tudom, mekkora súlya volt a rendszerváltás utáni politikai szerepvállalásomnak és mekkora az irodalmi munkásságomnak. Lehet, hogy ez is egy illúzió, de pozitív folyamatnak látom, hogy az RMDSZ – elsősorban néhány fiatal politikusa révén – egyre inkább hallgat a civil társadalomra. Ezt tapasztalom a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa program megszervezése kapcsán. Tamás Gáspár Miklós írta, hogy a pártok erodálásával párhuzamosan a társadalom egyre inkább a civil önszerveződés irányában mozdul el. Az ifjúsági főváros program esetében egy újfajta magatartást láttam az RMDSZ néhány politikusa részéről. Fogalmazhatnék úgy is, hogy bevonták az ügyek intézésébe, a tervezésbe a civileket is. És nagy dolognak tartom, hogy a mai fiatalok természetesnek veszik: beleszólásuk van, lehet saját ügyeikbe, ügyeinkbe. Kolozsvár az övék is, erre nem kell engedélyt kérniük a többségtől.
Milyennek látja most az RMDSZ-t és a szervezet jövőjét?
Sok mindent vállalnak ott, ahol érdemben jelen tudnak lenni. Kolozsváron régóta nem volt tartósan ennyire jó az RMDSZ néhány politikusának megítélése, elsősorban Horváth Annának köszönhetően. Az alpolgármester olyan fiatalokat vett maga mellé, akikkel együtt el tudott érni valamit. A két előző magyar alpolgármester semmit nem tudott elérni. Az RMDSZ hátországát ugyanakkor hiányolom. Annak idején, Kolozsváron, rövid idő alatt 50-60 ezer ember iratkozott be az RMDSZ-be. Nem kellett győzködni őket, sorban álltak a színház pénztáránál és adták le a belépési nyilatkozatukat. Akkor volt tömegalapja az RMDSZ-nek. Hozzám lassan másfél évtizede senki nem jött megkérdezni, hogy nem fizetném be a tagsági díjat? Azt sem tudom, egyáltalán még van-e tagsági díj. Az RMDSZ lassan már csak a kampányban fordul az emberekhez. Ezért is gondolom úgy, hogy a szövetség és a civil szervezetek közötti viszony kulcsfontosságú lehet, a civileken keresztül meg lehet próbálni néhány érdeket érvényesíteni.
Az életműdíj is bizonyítja, hogy van tekintélye az RMDSZ-ben. Elképzelhető, hogy előbbi kifogásait szóvá tegye egy harmadik Új Hívó szóban?
Elképzelhető. De nem szeretnék muníciót szolgáltatni azoknak, akikkel messzemenően nem értek egyet. A kritikát szükségesnek tartom, de nehéz ezeket úgy megfogalmazni, hogy ne az RMDSZ ellenfeleinek malmára hajtsa a vizet. Az egyik RMDSZ-kongresszuson a küldötteknek járó húsz másodperc alatt meg is fogalmaztam azt a kritikámat, hogy a Szövetségi Egyeztető Tanács eljelentéktelenedett. Egy bírálatot meg lehet fogalmazni húsz másodpercben vagy húsz oldalas kiáltványban, én inkább a könyveimben fogom elmondani a véleményemet.
Visszakanyarodnék a 25 évvel ezelőtt történtekre. Az 1989-ben táplált reményekhez képest mi okozta Kántor Lajos számára a legnagyobb csalódást?
A kultúra háttérbe szorulását fájlalom, és nem csak magyar vonatkozásban. A Ceauşescu-időkben tekintélye volt a kultúrát, irodalmat képviselő személyeknek, intézményeknek. Néhány szerencsés helyzet kivételével ezek az emberek, intézmények a háttérbe szorultak. Mondok egy példát: egy év múlva 1200 lej lesz a minimálbér Romániában, ma alig 200 lejjel nagyobb a Korunk főszerkesztőjének a fizetése. Ezt én szégyenletesnek tartom. Csalódtam a magyar-magyar kapcsolatok alakulásában is. Huszonöt éve el nem tudtam volna képzelni ekkora megosztottságot.
Csalódottan veszem tudomásul azt is, hogy a politikai elit és az értelmiség a 25 év alatt mennyire eltávolodott az emberektől.
A Hívó szóban megfogalmazott célkitűzések közül az önálló állami magyar egyetem létrehozásának elmulasztását fájlalom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2015. február 6.

Újrakezdik a „bányászjárás”-pert
Újrakezdik a büntetőjogi vizsgálatot az 1990 júniusi „bányászjárás” ügyében. A korábbi vizsgálatokat 2009-ben vádemelés nélkül lezárták. Az áldozatok panasza nyomán a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróság tavaly szeptemberben az atrocitások kivizsgálására és kártérítésre kötelezte a román államot.
Az igazságszolgáltatásnak most egyebek közt azt kell eldöntenie, van-e olyan elévülhetetlen büntetőjogi besorolás, amelynek alapján Ion Iliescu volt államfő negyed évszázad után felelősségre vonható, amiért az ellenzéki tüntetések idején felhívást intézett a lakossághoz, hogy „védjék meg a demokratikusan megválasztott hatalmat”, és amiért a hatóságok vonatok és buszokat bocsátottak a bányászok rendelkezésére, hogy Bukarestbe utazhassanak.
1990. június 13. és 15. között Zsil-völgyi bányászok dúlták fel Bukarestet, hogy „megvédjék” Ion Iliescu hatalmát a politikai ellenfelektől. A bányászok tüntetőket, diákokat és egyszerű járókelőket bántalmaztak, feldúlták az ellenzéki pártok székházait. A „bányászjárásként” emlegetett erőszakhullámban legalább hat ember életét vesztette, és mintegy százan megsebesültek.
Szabadság (Kolozsvár)

2015. március 10.

Bűnvádi eljárás indulhat Ion Iliescu ellen az 1990-es "bányászjárás" miatt
Bűnvádi eljárást indíthat a legfőbb ügyészség Ion Iliescu volt államfő ellen az 1990 júniusában lezajlott úgynevezett "bányászjárás" ügyében, miután a legfelső bíróság hétfői jogerős határozatában hozzájárult a vádemelés nélkül lezárt akta újranyitásához.
A katonai ügyészség a korábbi vizsgálat során Iliescut más állami vezetőkkel együtt azzal gyanúsította, hogy szándékosan provokálták ki az erőszakos cselekményeket az ellenzékkel való leszámolás érdekében.
A bírósági döntés nyomán az ügyészek szabad kezet kaptak arra, hogy bűnvádi eljárást indítsanak az ügy bármelyik gyanúsítottja ellen.
A bíróság csak az elévülhetetlen bűncselekmények (emberiesség elleni bűncselekmények és szándékos emberölés) esetében engedélyezte a vizsgálat újraindítását. Az eredeti vizsgálat arra is kiterjedt, hogy milyen anyagi károk keletkeztek az 1990-es júniusi erőszakhullám során: ezeket most már a vádhatóság nem vizsgálja.
1990. június 13. és 15. között Zsil-völgyi bányászok dúlták fel a fővárost, hogy "megvédjék" Ion Iliescu akkori államfő hatalmát. A bányászok tüntetőket, diákokat és egyszerű járókelőket bántalmaztak, feldúlták az ellenzéki pártok székházát. A "bányász- járásként" emlegetett erőszakhullámban legalább hat ember életét vesztette, és több százan megsebesültek.
A katonai ügyészség a 2000-es évek közepén több mint ezer tanút hallgatott ki a bányászjárás ügyében, kivizsgálta, milyen parancsok alapján, hogyan léptek fel a karhatalmi erők, de 2007-ben egy alkotmánybírósági döntés nyomán az ügyet a civil ügyészekre bízták, akik – formai hibákra hivatkozva – 2009-ben vádemelés nélkül lezárták az aktát.
A legfőbb ügyész idén február elején kezdeményezte a büntetővizsgálat újraindítását az 1990-es bányászjárás ügyében, miután az Emberi Jogok Európai Bírósága tavaly szeptemberben az 1990-es atrocitások kivizsgálására és kártérítésre kötelezte a román államot.
A 85. születésnapjához közeledő Ion Iliescu 1990 és 1996, illetve 2000 és 2004 között volt Románia államfője. 2008-ban visszavonult az aktív politikai életből. Az utóbbi években tiszteletbeli elnökként vett részt az általa alapított politikai alakulat, a jelenleg kormányon lévő Szociáldemokrata Párt egyes rendezvényein.
Népújság (Marosvásárhely)

2015. március 12.

Ambrus Attila: Lopakodó a célkeresztben
Lopakodva érkezett: az Önök engedélyével utolsóként a listán. Settenkedve távozott. Most látom csak, hogy immár hét éve. Közel két évtizedig tartott eredeti demokrataként a politikai karrierje, noha szíve és elhívatása szerint legszívesebben neokommunistaként vezette volna (félre) az országot. Szimpatikus hatvanasként tűnt fel 1989 decemberének forró napjaiban a szabad román televízió képernyőjén. Felvilágosult gorbacsovistának tűnt, hallhattak is valamit a forradalmárok arról, hogy ő a Mihail Szergejevics által kiszemelt Ceauşescu-utód, így nem is volt kérdés, hogy Ion Iliescu legyen a Nemzeti Megmentési Front, s később az ország elnöke. Nicolae Ceauşescu konvencionális öltönye, nyakkendője és sapkája helyett egyszerű pulóvert hordott, ami kihangsúlyozta értelmiségi státuszát. Ezen még az sem rontott, hogy ugyanúgy gesztikulált, mint a Kárpátok Géniusza, s testbeszédét elemezve ma már megállapíthatjuk, éppolyan diktatórikus jellem, mint elődje, korábbi harcostársa volt. Ma már határozottan cáfolja, hogy a 25 évvel ezelőtti forradalom egyfajta peresztrojka-kísérlet lett volna. Alighanem igaza van. Mert sem Ion Iliescu világképe, demokratikus elkötelezettsége nem mérhető Mihail Szergejevics Gorbacsovéhoz, sem az 1989-es események hatása a társadalomra nem hasonlítható ahhoz a rianáshoz, amelyet a peresztrojka a kelet-európai térségben okozott. Forradalom kezdődött Temesváron, forradalom volt Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Brassóban, forradalomnak indult Bukarestben, ami aztán nem hozott igazi rendszerváltást. Hogy miért nem, annak Ion Iliescu lenne a megmondhatója. A sokak által nulladik évnek tartott 1990-es esztendő első hónapjaiban ugyanis fölöttébb furcsa, máig fel nem tárt események történtek. Amelyekhez Iliescunak feltétlenül köze volt. Úgy tűntek el egyik napról a másikra a volt pártaktivisták, a Szekuritáté emberei, hogy a Román Kommunista Pártot és a Szekuritátét feloszlatták. Eltűntek a szemünk elől, de a színfalak mögött ugyancsak dolgoztak. Volt, aki hatalmas vagyonát alapozta meg sikkasztással, mások az osztályharc és a román–magyar konfliktus felélesztésén munkálkodtak. Mit számított, hogy nincsenek is társadalmi osztályok, csak egy elszegényedett néptömeg várta a csodát, akinek semmije nem volt, legfennebb csak nemzeti büszkesége... Ion Iliescu ördögi szerepét mi, magyarok már 1990 márciusában megtapasztalhattuk. Noha megtehette volna, nem akadályozta meg az etnikai konfliktus kirobbanását, az utcai harcokat, s később is erősítette azt a hivatalos verziót, hogy a fekete márciusért kizárólag magyarokat és cigányokat lehet és kell elítélni. A konspirációk nagymestereként Iliescu így legitimálta a Román Hírszerző Szolgálat létrejöttét, noha a titkosszolgálatok működése egy demokratikus országban egészen természetes. Ez lehetett az a pillanat, amikor a Szekuritáté embereit előre elfogadott egyezség szerint át lehetett menteni az új szolgálatba. Lehet. Soha nem fogjuk megtudni, mert Ion Iliescunak minden bizonnyal soha nem kell választ adnia arra, mi történt az eredeti román demokrácia nulladik évének első felében. Arra van esély, hogy a forradalomtól eltelt időszakban elkövetett iliescui kompromisszumok és tévedések miatt, sőt, számos jel szerint maga Iliescu által kiprovokált bányászjárás miértjére és hogyanjára választ kapjunk. A bűnvádi dosszié újratárgyalásáról döntött a Legfelsőbb Bíróság. A gyanúsítottak közt, Ion Iliescu mellett, ott találjuk Virgil Măgureanut, a Román Hírszerző Szolgálat alapító elnökét, Victor Atanasie Stănculescut és Mihai Chiţac tábornokokat. Azokat, akiknek nem csupán a bányászjárásban, hanem a román demokrácia kisiklatásában is szerepük lehetett. Akik miatt ma ott tartunk, ahol: mindent átsző a korrupció, a titkosszolgálatokkal kapcsolatosan felmerült a gyanú – a volt államelnök bizalmasa állítja –, hogy beavatkoznak a politikai életbe, a volt kommunista aktivisták töltenek be vezető állásokat. (Románia az egyetlen kelet-európai uniós állam, ahol a lusztrációs törvényt, a temesvári kiáltvány 8. pontját soha nem emelték törvényerőre.) Ott tartunk, hogy az erdélyi magyarság elmúlt huszonöt éves történetének akár azt a címet is adhatnánk: A gyógyszertártól a gyógyszerészeti egyetemig. Mert egy gyógyszertár magyar felirata indította el a magyarfóbiát, ma pedig a MOGYE ügye borzolja a kedélyeket... Ion Iliescu felelősségre vonása a bányászjárásban játszott szerepéért alaposan megkésett. Nem okozhat senkinek elégtételt egy aggastyán bebörtönzése. Annak a bizonyítása azonban, hogy Iliescu miatt Románia rossz úton indult el és rossz úton jár, hogy a politikai újratervezés elkerülhetetlen, szükséges.
maszol.ro

2015. március 12.

A forgatókönyvírókat ma sem ismerjük
Az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről nehéz kívülálló, elemző történészként írnom. Igaz, hogy kutatóként foglalkoztam ezzel is, jól ismerem a szakirodalmat és a hozzáférhető forrásokat – de mégis… Túlságosan sok személyes emlékem van azokról a napokról, hetekről.
Rendszeresen 1979 óta jártam Erdélybe. A nyolcvanas években rengeteg barátra tettem szert – majd egy idő után tartós barátnőre, aki a menyasszonyom, majd 1990-ben a feleségem lett. 1990. március 15-én is hozzá utaztam a barátaimmal Marosvásárhelyre. Az autórádióban már délután hallottuk, hogy Szatmárnémetiben „cirkusz” van. Meg sem fordult a fejemben, hogy Vásárhelyen pár nap múlva sokkal nagyobb lesz… Amikor megérkeztem, megtudtam, hogy az orvosi egyetemen, ahol a menyasszonyom is tanult, igen feszült volt a légkör. A román hallgatókat tanáraik folyamatosan uszították az ülősztrájkot folytató magyar társaik ellen. A román professzorok (akiknek egy része nyíltan dicsekedett a vátrás tagságával) elutasították a magyar követeléseket, amin senki sem lepődött meg, mert az egyetemen belül is tudott volt, hogy nem egy tanár csak azért kerülhetett be korábban az egyetemre, mert „megbízható román elvtárs” volt.
A 20-i békés tüntetésen mi is ott voltunk. Felemelő érzés volt. A tömeg méltóságteljesen, békésen viselkedett. Máig sem tudom, hányan lehettünk, de az bizonyos, hogy több tízezren. A nyárias hőség ellenére senki sem moccant. Tudtuk, az erőnk abban van, hogy sokan vagyunk. Nagyon sokan. Eleinte nem vettük komolyan, hogy a hátunk mögött, a Iancu-szobornál megjelent egy román csoport. Hamarosan szemből jött egy másik, majd elkezdődött a palack- és kődobálás. Az összecsapások kirobbanása előtt mentünk vissza a kollégiumba. Amikor két-három órával később visszakíváncsiskodtunk a központba, már javában „állt a bál”, és büszkén állapítottuk meg, hogy a megtámadottak (a székelyek) fölülkerekedtek és futnak a betolakodók…
Talán ennyit elég is elmondani a személyes élményeimről. Azóta történészként sokat foglalkoztam a magyar–román kapcsolatokkal, Bukarest magyarságpolitikájával. Öt évvel ezelőtt megpróbáltam – az akkor elérhető források alapján – földolgozni, történészként elemezni az eseményeket (Marosvásárhelyi dosszié 1-2., in Nagy Magyarország, 2010, 2. sz., 4–23.). Akkor még sok mindent csak sejteni lehetett. Rá két évvel, 2012-ben megjelent két fiatal kollégám kiváló könyve (László Márton–Novák Csaba Zoltán: A szabadság terhe – Marosvásárhely, 1990. március 16-21.), amely korábban hozzáférhetetlen levéltári források és általuk készített interjúk segítségével árnyalják és gazdagítják korábbi ismereteinket. Sok mindent azonban máig nem lehet tudni.
Mivel a „vásárhelyi fekete március” főbb eseményeit az olvasó ismerheti az elmúlt negyedszázadban megjelent tanulmányból, interjúból, visszaemlékezésből, én most csak néhány fontosabb kérdésre térek ki. Az egyik első, megválaszolásra váró kérdés az, hogy miért éppen Marosvásárhelyen provokálták ki ezt az összecsapást? Ne feledjük, hogy már január 26-án volt egy magyarellenes tüntetés a közeli Szászrégenben, majd pedig március 15-én Szatmárnémetiben. A „forgatókönyv” kísértetiesen hasonló a vásárhelyihez.
A véleményem szerint szinte szükségszerű volt, hogy Marosvásárhely legyen az összecsapás helyszíne. Ne feledjük, hogy 1990 elején a valamikori székely főváros még – igaz, hogy csekély többséggel – magyar többségű volt. A román lakosság jelentős hányadát az 1970-80-as években telepítették be. Ezek a „kolonizátorok” (mondhatjuk nyugodtan gyarmatosítóknak őket) előbb-utóbb megszerezték a vezető pozíciókat. Ez a „felsőbbrendűségi” tudattal átitatott, mélyen soviniszta csoport – tízezres nagyságrendről van szó! – egzisztenciálisan veszélyeztetve érezte magát a „forradalom” utáni napokban, hetekben, amikor szóba került az, hogy a Ceausescu-diktatúra utolsó időszakában pozícióba helyezett személyeket el kell távolítani, az iskolák, közintézmények, gyárak éléről. Mivel ezt a szándékot gyorsan át lehetett konvertálni „román-üldözéssé” (ugyanis a pozíciók nagy részébe visszakerültek volna az 1980-as években elbocsátott magyar vezetők), könnyű volt hiszterizálni az amúgy is frusztrált és gyanakvó román lakosság egy részét. Az „iskolakérdést” – amelyet a többi erdélyi városban több-kevesebb sikerrel – sikerült megoldani, Marosvásárhelyen a feszültségek egyik forrásává sikerült változtatni.
Nagyon leegyszerűsítve 1990 tavaszán azt „kellett” eldönteni, hogy ki fogja ezentúl „birtokolni” a várost: a magyarok vagy a románok?
A magyarellenes eseménysorozat „motorja” a Vatra Românească volt. A nagy kérdés az, hogy kik kezdeményezték a megszervezését és kik álltak mögötte? A korabeli sajtóból és az azóta hozzáférhető dokumentumokból nyilvánvaló, hogy a „csausiszta” elnyomó apparátus (a hadsereg keretén belül addig megbúvó Securitate és a rendőrség), a hadsereg, az államigazgatás és igazságszolgáltatás jelentős része nyíltan vagy burkoltan a VR-t támogatta vagy egyenesen a tagja volt. A VR-nek kulcsszerepe volt február és március folyamán a helyi románság hiszterizálásában, a környékbeli román falusiak mozgósításában. Tevékenységüket elemezve nyilvánvaló, hogy profi diverziós munkát folytattak. Vajon milyen pénzből és kiknek a „szakmai” támogatásával? A kérdés talán költői – de a válasz csak hipotetikus lehet, ugyanis egyelőre bizonyíték nincs arra, hogy az éppen március közepén újjászervezés alatt álló Securitate-utódszervezet, a SRI mozgatta a szálakat.
Az is kérdés, hogy az események alakulásában/alakításában milyen szerepe volt Ion Iliescunak? A személyes felelőssége elvitathatatlan. Csupán azt nem lehet – egyelőre – tudni, hogy kezdeményezője volt-e az akciónak, vagy „csak” rábólintott és jóváhagyta azt? Azt is jó lenne tudni egyszer, hogy személyesen kik írták az események „forgatókönyvét”? Tartok tőle, hogy ez utóbbit sohasem fogjuk megtudni.
Végül az utolsó kérdés, melyen érdemes elgondolkodni: mi lett a „vásárhelyi verekedés” (más olvasatban: „magyarellenes pogrom” vagy „interetnikus konfliktus”) következménye? A „forgatókönyvírók” általam feltételezett szándéka bejött: a városban élő magyarok egy része az események hatására elmenekült, elköltözött. Néhány év múlva kiderült, hogy a románok aránya elérte a számukra kívánatos 50 százalékos „álomhatárt”. Miután a polgármesteri széket is sikerült megszerezni, a város románosítása még vadabbul folyik, mint a nyolcvanas években. És mit tesz eközben a magyarság érdekképviseleti szervezete, az RMDSZ? Szerintem semmit. Bizonyára sokan nem értenek velem egyet, de engedtessék meg, hogy egy magyarországi „kívülállóként” megfogalmazzam azt a véleményemet, miszerint az RMDSZ vezetése már 1990-ben „föladta” ezt a várost. Bár ne lenne igazam…
Vincze Gábor
(A szerző történész)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. március 12.

A nagy leszámolási kísérlet
Maros megye legmagasabb beosztású, Marosvásárhelyen tartózkodó magyar vezetőjeként harcolt a rendszerváltás után a magyar jogkövetelésekért. Marosvásárhely fekete márciusának napjaiban egy elképzelhetetlen méretű román–magyar leszámolást akadályozott meg, mégis menekülnie kellett az országból. Kincses Előddel a 25 évvel ezelőtti eseményekről beszélgettünk.
– Lehetett sejteni 1990 elején, hogy bekövetkezik Marosvásárhely fekete márciusa?
– A Vatra Românească 1989. december 27-i megalakulásával felerősödött a magyarellenesség, de ilyen végkifejletre magyar ember nem számított. Bennem az a kép él, amikor Ceauşescu elmenekülésének napján, 1989. december 22-én, Marosvásárhely főterén a tömeg románul skandálta, hogy Király e cu noi! (Király Károly velünk van!). Niciodată şovinism! (Soha többé sovinizmust!). A románok szemében Király Károly volt a Ceauşescu-rendszer legismertebb ellenállója – ő áldozta fel Kovászna megye első titkári állását és államtanácsi tagságát –, ezért Maros megyében nagy elismertségnek örvendett. Eufória és egymásra találás érződött az utca emberében. Az Avram Iancu szobor előtt Király jelentette be magyarul és románul, hogy megalakult a Frăţia-Testvériség nevű szervezet, amit a tömeg éljenezve fogadott. A politizálni akaró románok azonban korántsem voltak ilyen békések.
– Az éppen „szabadságoló” Szekuritáté szervezte a Vatra Româneascát?
– A Vatra megalakítóiról akkor csak sejtéseink voltak. A Szekuritáté emberei nyíltan nem jelentek meg a Vatra színeiben, az első hetekben annyira rettegtek, hogy a patkánylyukba is bebújtak volna. Ion Iliescu jött a segítségükre: egyik első rendeletében háromhavi fizetett szabadságot hirdetett a teljes állománynak és a hadsereg oltalma alá helyezte őket. Szinte napra pontosan a három hónap lejártakor történt a marosvásárhelyi pogromkísérlet. A magyar veszélyre való tekintettel, a román közvélemény elfogadta, hogy a gyűlölt arcok visszatérjenek az újonnan megalakuló titkosszolgálathoz. A Vatra Românească szervezetről annyit lehetett tudni, hogy törzsgárdája ügyészekből, bírákból, rendőrökből, katonatisztekből és a MOGYE román kádereiből áll. A román politika kétarcúságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1989. december 26-án a Vatra Românescával nem azonos Vatra szerkesztőségében román és magyar értelmiségiek létrehoztuk a Barátság-platformot, a román aláírók egy része pedig másnap az Alexandru Papiu Ilarian Líceumban megalakította a Vatra Românescát.
– Nem tartotta furcsának, hogy miközben Erdély-szerte önállósodtak a magyar középiskolák, Marosvásárhelyen a románság ellenállásába ütközött a kísérlet?
– A frissen megalakult Nemzeti Megmentési Frontban vetettük fel az ötszáz éves magyar nyelvű Bolyai Farkas Elméleti Líceum helyreállítását. A fele román, fele magyar összetételű testület egyhangúan megszavazta, hogy ősztől újraindulhat a magyar tannyelvű Bolyai Farkas és a román tannyelvű Alexandru Papiu Ilarian középiskola. Mivel a Nemzeti Megmentési Front alelnökévé választottak, a funkcióhalmozást elkerülendő, lemondtam az RMDSZ Maros megyei alelnöki tisztségéről. Király Károllyal főleg azzal voltunk elfoglalva, hogy a Megmentési Frontba megfelelő emberek kerüljenek, mások meg nem foglalkoztak a Bolyai ügyével. Ha azokban a napokban újraindítjuk – mint Erdély-szerte mindenhol a magyar iskolákat –, valószínűleg nem ütköztünk volna ellenállásba. De nem ez történt, és amikor az RMDSZ 2. országos találkozóján ’90 januárjának derekán, Pálfalvi Attila tanügyminiszter-helyettes felvetette a Bolyai ügyét, már megváltozott a román közhangulat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1990 szeptemberében a marosvásárhelyi RMDSZ már lapított, nem állt ki erélyesen a Bolyai ügye mellett.
– Februárban mégis hatalmas tömegben vonult fel a marosvásárhelyi magyarság gyertyás-könyves megmozduláson a Bolyai Farkas Líceum és a magyar orvosi és gyógyszerészeti oktatás önállósítása érdekében...
– A néma, békés tüntetés a magyarság erejét bizonyította, de érdemben már nem tudtunk előre lépni. A bolyais és az orvosi egyetem diákjainak ülősztrájkja sem volt képes jobb belátásra bírni a román tanügyi döntéshozókat.
– A románok szerint a magyar megmozdulások vezettek a fekete márciushoz...
– Ez teljesen téves felfogás! Március 19-én a Görgény völgyéből Marosvásárhelyre szállított és leitatott román parasztok semmit sem tudtak a marosvásárhelyi magyarok oktatási helyzetéről: Bolyai nekik egy meglincselendő személyt jelentett Sütő, Király és Kincses mellett. Ők magyart verni jöttek, erre szervezték be őket!
– A megmentési front alelnökeként mikor érzékelte az első intő jelt, hogy itt készül valami?
– Amikor 1990 februárjában megtámadták az RMDSZ szászrégeni székházát. Akkor azt kértem Gheorghe Gamba ezredestől, a Maros megyei rendőrség parancsnokától, lépjen fel az ügyben, büntessék meg a tetteseket. Feltűnő volt, ahogyan elhárította, bagatellizálta az esetet, miszerint igazából nem történt semmi, nem kell pánikot kelteni az emberekben. Március 16-án a többségében újonnan betelepített románok által lakott Tudor negyedben egy gyógyszertár magyar felirata miatti botrány hullámveréseit még le tudta csillapítani a Bukarestből hazaérkező Király Károly. Akkor este a Magyar Televíziónak úgy nyilatkoztam, hogy nehéz lesz visszazárni a szellemet a palackba, de arra gondolni sem mertem, hogy valakik már mozgósítják a Görgény-völgyi parasztokat.
– Király Károly sem tudott erről?
– Neki valamivel több információja lehetett, mert már februárban figyelmeztetett engem és Sütő Andrást, hogy kíséret nélkül ne járjunk Marosvásárhely utcáin...
– Március 19-én délután, amikor a Görgény-völgyi románok letépték a belváros valamennyi magyar feliratát, és katonai-rendőri passzivitás mellett szétverték a marosvásárhelyi RMDSZ székházát – súlyosan megsebesítve az oda menekült magyar vezetőket –, ön már útban volt Székelyudvarhely fele...
– Az utca nyomására engem aznap délelőtt lemondattak megyei alelnöki tisztségemről. Hogy közben mi történik a városban, arról szórványos információk érkeztek. Másnap bírósági perem volt Székelyudvarhelyen, ezért délután elutaztam. Egy pincér felismert a szállóban, és másnap reggel a város magyar vezetői megkerestek, hogy tenni kéne valamit, mert több gyárból indulni készül a tömeg Marosvásárhelyre. Két gyárba is eljutottam, utána pedig a főtéren több mint tízezer embert sikerült lebeszélnem, hogy ne szálljanak teherautókra, buszokra. Nyilvánvaló volt, hogy Székelyföldön provokátorok, beépített emberek tüzelik a magyarságot: sokkal nagyobb tömegverekedésre, lincselésre készítették elő a terepet. Kihasználták, hogy a magyarokat nagyon felháborította, hogy Sütő Andrást félig agyonverték.
– Másnap pedig a marosvásárhelyi magyarság visszaütött.
– Ezért szereti a román média meg a politikum a március 20-át kiemelni, mintha 19-én semmi sem történt volna. Tulajdonképpen azért maradt a fekete március csak pogromkísérlet, mert 20-án a magyarság visszaszorította az agresszorokat. Március 19-én szinte kizárólag magyar sebesültek voltak, 20-án pedig az első félórát kivéve többségükben románok. A marosvásárhelyi cigányság állt ki a magyarok mellett, tőlük származik a legendás csatakiáltás: ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!
– És jött az egyoldalú megtorlás, amikor kizárólag magyarok és cigányok kerültek a bíróság elé, majd a börtönbe. Önnek hogyan sikerült elmenekülnie?
– Március 23-án hívtak Bukarestből, a Román Televízió magyar adásának szerkesztőségéből, hogy a kisfilm, amelyben román nyelven elmondtam az igazat Marosvásárhelyről, adásba kerül: a biztonság kedvéért elmenekültem a városból. Ma sem tudom biztosan, ki akadályozta meg az interjú bemutatását. Tisztában voltam azzal, hogy ha esélyt sem adnak a közszolgálati médiában az igazság kiderítésére, akkor a magyarság további leszámolásokra számíthat. Kalandos úton jutottam el Magyarországra, mert megszagoltam, hogy büntető eljárást indítanak ellenem. Aradi ügyvéd ismerősömmel, a Megmentési Front megyei titkárával agyaltuk ki, hogy a megyei vezetőtestület másik magyar tagja, Csiszter Kálmán kitelefonál a határra, hogy hivatalos küldöttség érkezik. A kocsiban „domnu secretar Hosu” (Hosszú Zoltán ügyvéd, később RMDSZ-szenátor) ült elől, a lábainál a marosvásárhelyi videofelvételek, hátul én. Tisztelegtek nekünk, úgy hagytuk el Romániát. Kemény Árpádtól hallottam, hogy két nappal később, amikor ő lépett át Ártándnál, a határőr körözötteket figyelő naplójában, a K betűnél ott szerepelt a nevem...
– Magyar közéleti személyt nem ítéltek el Erdélyben a fekete március miatt. Ön mitől tartott?
– Akkoriban Marosvásárhelyen én voltam a legnagyobb szálka a hatalom szemében. A rendszerváltás óta követeltem, hogy a decemberi gyilkos marosvásárhelyi sortűz bűnöseit, személyesen a parancsot kiadó Constantin Cojocaru tábornokot vonják felelősségre – a mai napig nem történt meg –, következetesen kiálltam a kisebbségi jogköveteléseink mellett, emiatt a megye magyarsága közt nagy volt a népszerűségem. Másrészt megakadályoztam azt a forgatókönyvet, hogy több tízezer magyar embert csaljanak Marosvásárhelyre, ahol egy pogrom keretében leszámoltak volna velük. A megyei főügyész, Gheorghe Andrecuţ – aki jól ismerte édesapámat és a felesége a nejemmel együtt dolgozott a MOGYE-n – megüzente: maradjak Magyarországon, mert ha hazajövök, le kell tartóztatnia.
– Öt évig tartó száműzetés után térhetett haza, könyvet írt az akkori eseményekről. Az önt itthon fogadó román médiahisztéria mára elült, de a többségi román társadalom ma sem tud többet a fekete márciusról. Miért nem akarják kideríteni az igazságot?
– Jellemző, hogy az elmúlt 20 évben egyetlen bukaresti román tévéadásba sem hívtak meg, amikor a fekete márciusról esett szó. Nyilván továbbra sincs akarat arra, hogy a többségi társadalom tisztán lássa, mi is történt valójában Marosvásárhelyen 1990 márciusában. A tájékoztatás terén, amit tehettem, megtettem. Román és magyar nyelven könyvet írtam az 1990. márciusi, és az azt megelőző eseményekről – most jelenik meg a második, bővített kiadása. A Marosvásárhely fekete márciusa angol és francia fordításban is megjelent. Idén, a Smaranda Enache vezette Pro Európa Liga égisze alatt szerettünk volna egy nagyobb méretű román–magyar megemlékezést. Ezt azonban az RMDSZ nem vállalta – ők külön emlékeznek –, de visszalépett Smaranda Enache is, mert nem akart részese lenne a magyar belviszálynak. Az EMNT és az én szervezésemben kerül sor a rendezvényünkre: a fekete március magyar és román résztvevőivel közösen próbálunk Marosvásárhely újabb kori történelmének a legsötétebb időszakára emlékezni.
Makkay József
Első kiadás: Kincses Előd: Marosvásárhely fekete márciusa /Püski, Budapest, 1990
Erdélyi Napló (Kolozsvár)/

2015. március 12.

Magyar feliratoktól pogromkísérletig
A heteken át mesterségesen gerjesztett magyarellenes hangulat 1990. március 16-án egy lakónegyedi gyógyszertár magyar felirata miatt robbant Marosvásárhelyen. Innen már csak egy lépés volt a magyar közéleti személyiségek lemondatása, bántalmazása, majd az utcai tömegverekedés. A fekete márciusi napok traumáiban Körmöczki Zoltán egykori politikus és szemtanú próbál eligazítani.
A Tudor lakónegyedben lévő 28-as számú gyógyszertár előtti randalírozás indította el a marosvásárhelyi fekete március erőszakos cselekménysorozatát. A patika kirakatába a román szövegek mellé délelőtt felfestették a „gyógyszertár” szabványfeliratot. A közeli kocsmában tartozódó románokat ez felháborította, hangoskodásukra mintegy ötven ember – többnyire a környező boltok román elárusítói – verődött össze a gyógyszertár előtt. Az eseményekről Körmöczki Zoltán mérnök, a Maros Megyei Nemzeti Egység Ideiglenes Tanács (NEIT) gazdasági bizottságának egykori elnöke beszélt lapunknak, az ő felesége a 28-as számú gyógyszertár gyógyszerésze volt.
Mérgező sajtóhír
„A Tudor-negyedbeli magyar felirat azért zavarta a románságot, mert az ott lakók zöme a Ceauşescu-rendszer idején telepedett Marosvásárhelyre. Elsősorban Déda környékéről és a Görgény völgyéből érkeztek” – mondja. A kétnyelvű feliratok ügye amúgy mindenhol napirendre került, miután a Maros Megyei Gyógyszertári Hivatalban döntés született a város valamennyi gyógyszertárának kétnyelvű feliratozásáról, a Tudor-negyedi így korántsem volt egyedi jelenség. A felháborodott románok bezúzták a gyógyszertár ajtaját és ablakát, bementek a patikába és életveszélyesen megfenyegették a román és a magyar személyzetet egyaránt. Körmöczki Zoltán felesége, Emese a nagy zajra került elő a laborból, ami jelzi, hogy eleve hazugság volt a korabeli román médiában megjelent hír, miszerint tőle származna az az elhíresült mondat, hogy románokat nem szolgálnak ki. Az erről szóló cikk először a marosvásárhelyi Cuvântul Liber című napilapban jelent meg, amelyet másnap a bukaresti Adevărul is közölt. Az újságok nyomán vette át a hírt az Agerpres hírügynökség, majd a világsajtó: Marosvásárhelyen annyira súlyos a helyzet, hogy a gyógyszertárakban magyar gyógyszerészek nem hajlandók román betegeket kiszolgálni.
„Ezek annyira alaptalan és nevetséges vádak voltak, hogy csak egy dologra gondolhattam: mivel rajtam nem találtak fogást, a fekete március hátterében álló bagázs a feleségem besározásával próbált rajtam is ütni. Mi ketten, Kincses Előddel álltunk ki legkeményebben a magyarság jogai mellett a Nemzeti Megmentési Front utódszervezetében, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsában, és ez sok helyi románnak szálka volt a szemében” – magyarázza Körmöczki.
A március 16-án, délben, a Tudor-negyedbeli gyógyszertárnál kirobbantott tömeghisztéria estére a város központjába tartó román felvonulássá dagadt. Körmöczki arról mesél, hogy a késő délutáni órákban ő is kiment a gyógyszertárig, hogy körülnézzen, de az ott ólálkodó mintegy tíz bőrruhás román férfi kis híján megverte. Sokat elmond az aznapi események hátteréről, hogy a megfélemlített gyógyszerészek hiába hívták a rendőrséget, a helyszínre érkező rendfenntartók tovább álltak: a gyógyszertárban randalírozó román hőzöngők közül senkit nem vontak felelősségre.
Lemondás az utca nyomására
A pogromkísérletté felerősített megmozdulások március 19-én kezdtek igazából fenyegetővé válni a város magyarsága számára. A NEIT délelőtti ülésére Körmöczki úgy emlékszik vissza, hogy a főtéri épületbe benyomult mintegy ötven jól megtermett férfi, és azt követelte, adják át nekik Kincses Elődöt. Közben az utcán a tömeg azt skandálta, hogy Kincses mondjon le. Hosszas huzavona után a testületi ülésen Kincses lemondott alelnöki tisztségéről. „A folyóson lincshangulat uralkodott, ezért arra kértem Kincses Elődöt, vonuljon vissza egy másik, zárt irodába, amíg megpróbálok higgadtan beszélni az emberekkel” – meséli az egykori megyei tisztségviselő. Az épületbe benyomult románokkal aztán sikerült kiegyezni abban, hogy nem bántják Kincsest, ha az épület erkélyéről bejelenti lemondását a téren tüntető tömegnek. Az erkélyről elhangzott Kincses-beszéd alatt az épületbe szabadon bejutó románokat a tanács többi román tagja csitította, hogy a pattanásig feszült helyzetben elkerüljük az összetűzéseket.
A Kincses lemondása nyomán kissé mérséklődő helyzetben Körmöczki Zoltán az akkori megyei tanács épületében próbált híreket szerezni a fejleményekről. Ismerősöktől érkező telefonhívások révén jutott tudomására, hogy a Görgény völgyéből autóbuszokon és teherautókon további tömeg érkezik. Arról is később hallott, hogy a szétvert RMDSZ-székházból menekülő magyarokat Judea ezredes bántatlanságot ígérő biztosítéka ellenére a felbőszült csőcselék agyba-főbe verte, Sütő Andrást fél szemére megvakították. Magyar embernek ekkor életveszélyessé vált Marosvásárhely belvárosi utcáin kószálni.
A koma visszaüt
A március 20-át sok ezer marosvásárhelyi magyarhoz hasonlóan a Körmöczki-család is nagy felháborodással és súlyos megalázottságban érte meg. Aki csak tehette, kivonult a főtérre. Az atrocitás kiagyalói épp erre számítottak, csak arra nem készültek fel, hogy a magyarok ezúttal megvédik magukat. Körmöczki arra emlékszik, hogy este nyolc órára az előző nap megalázott magyarság a szép számban segítségükre érkező cigánysággal együtt megtisztította a teret a rájuk támadó románoktól. A győzelem elégtétele azonban rövid ideig tartott, mert a következő napokban a helyi ügyészség és rendőrség a március 20-i tévéfelvételek alapján több tucat magyar és cigány embert azonosított, és állított elő. A tömegből tetszőlegesen kiemelt „elkövetők” ellen bűnvádi eljárást indítottak. „A magyar és cigány embereknek egyetlen bűnük volt: azt akarták, hogy a románokéhoz hasonló jogaink legyenek. Ezért emelték fel a szavukat, ezért tüntettek”. Körmöczkinek csak sejtései vannak arról, hogy az akkori magyar közéleti személyiségekről is készült nyilvántartás és titkos bűnügyi dosszié, de a körülmények alakulása miatt ezt már nem lépte meg a román hatalom.
A marosvásárhelyi fekete március legnagyobb vesztese a város és a vidék magyarsága: az atrocitásokat követő tíz esztendő volt számára a fő erőpróba. A várost elhagyó magyarok nem feltétlenül a fekete március miatt, hanem az általa okozott hatalmas gazdasági visszaesés következményeként távoztak Marosvásárhelyről. A kevés munkahelyre ritkán alkalmaztak magyarokat. „A kilencvenes években két út között választhatott a marosvásárhelyi magyar: vagy vállalkozásba kezd, vagy elmegy az országból. Elég sokan ez utóbbi mellett döntöttek.” Marosvásárhelyi beszélgetőtársam szerint a várost elhagyó magyarok többsége Magyarországon telepedett le.
Félelem és igazság
Sokan és sokféleképpen magyarázzák a máig példátlan erdélyi magyarellenes atrocitások hátterét. Elfogulatlan ügyészségi-bírósági tényfeltárás híján az igazságszolgáltatás mai napig adós a marosvásárhelyi fekete március háttérembereinek törvény elé állításával. Így csak a találgatások és feltételezések maradnak. Körmöczki Zoltán úgy látja, a kiváltó okok egyike a románok létező félelme volt a magyarokkal szemben. A Ceauşescu-rendszerben ahhoz voltak szoktatva, hogy magyar ember nem emelheti fel a szavát, nem kérhet semmit. Ehhez képest a rendszerváltás utáni hetekben erősen önszerveződő magyar közösséggel találták szembe magukat, amely képes volt és akart is harcolni saját jogaiért.
Körmöczki szerint a román sajtó által folyamatosan generált félelemérzet sem vezethetett volna el az atrocitásokig, ha a történet mögött nem áll egy jól kidolgozott bukaresti forgatókönyv. Legtöbben a volt Szekuritáté szerepét látják az események hátterében, amelynek emberei így próbálták bizonyítani pótolhatatlanságukat egy új román titkosszolgálati rendszer létrehozásában. A gyanút igazolja az a tény, hogy Ion Iliescu államfő sem román, sem magyar kérésre nem volt hajlandó Marosvásárhelyre utazni, hogy tárgyaljon a két közösség vezetőivel. Körmöczki kicsinek tartja annak valószínűségét, hogy valaha hivatalosan is kiderüljön a teljes márciusi igazság.
A fekete március kronológiája
Március 15. Ismeretlen tettesek összefirkálták a marosvásárhelyi Avram Iancu-szobrot. A szobor talpazatára ez írták rá: LE VED. Noha a helyi román rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy magyarok a tettesek, nyelvészek szerint az elkövetők románok voltak, akik nem ismerték a magyar nyelvet. Március 16. Délelőtt 11 órakor a Tudor lakónegyedi 28-as számú gyógyszertár ablakában magyar felirat jelent meg. Részeg, randalírozó románok csetepatéjára kisebb tömeg verődött össze a patika előtt: betörtek ajtót, ablakot. A riadóztatott rendőrség hamar távozott, nem vontak felelősségre senkit. A két órán belül összeverődött, többszázas tömeg megverte a Magyar Televízió két operatőrét, a Népújság két újságíróját, majd feldúltak egy tömbházlakást, amelynek erkélyén egyenjogúságot követelő magyar–román felirat jelent meg. A tömeg levonult a városba, és mindenhol letépték a magyar feliratokat.
Március 17. Tőkés László- és Smaranda Enache-ellenes szlogeneket kiabálva román tüntetők járták a belváros utcáit, tereit. A tömeg a főtéren kötelet kért Sütő Andrásra, Tőkés Lászlóra és Király Károlyra. Március 18. A Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) március 17–18-án kétnapos kongresszust tartott Marosvásárhelyen. A kongresszus nyilatkozatot fogadott el a magyar oktatással kapcsolatban. Szünetében a környéken tartózkodó románok több magyar fiatalt felpofoztak. Március 19. Sütő András megafonon kijelentette, hogy Kincses Előd lemondatása jogtalan, és arra kérte az embereket, menjenek haza. A délelőtt városszerte randalírozó román tömeg – amihez délután hozzácsapódtak a Görgény völgyéből érkező csoportok – megérkeztek a Bolyai utcában található RMDSZ-székházhoz. A vasajtót betörve elfoglalták az udvart. A magyarok a padlásra menekültek. Ekkor Ioan Judea ezredes szavát adta Sütő Andrásnak, hogy nem esik bántódása, ha lejön, de a feldühödött tömeg a katonák közömbössége mellett rátámadt a magyarokra. Sütő András fél szemére megvakult, több oldalbordája eltört. A tömeg a Marosvásárhelyi Rádióhoz vonult, hogy meglincselje a magyar szerkesztőket. Egy román szerkesztő lélekjelenlétének köszönhető, hogy a tömeget sikerült meggyőznie: nincsenek itt a magyarok, már elmentek. A városban randalírozók rengeteg magyart megvertek.
Március 20. Óriási magyar tömeg vonult ki a város főterére, igazságot követelve. Hamarosan román ellentüntetők sorakoztak fel a tér szélén. A délutáni órákban a szaporodó marosvásárhelyi románság újabb erősítést kapott a Görgény-völgyéből. A fejszékkel, botokkal, kaszákkal felfegyverkezett románok – a rendőrkordonon áthatolva – rárontottak a magyarokra. A térről kiszorított magyarok szétszedték a padokat, és visszaverték a románokat. Az állóháború pillanataiban egy teherautó nagy sebességgel a magyar tömegbe hajtott. Egy magyar meghalt, több megsebesült, illetve a kocsi platóján utazó egyik román is életét vesztette. A környékbeli magyar falvak lakói elzárták a főutakat, hogy megakadályozzák a román utánpótlást.
Este nyolc órakor hidegvölgyi cigányok csatlakoztak a magyarokhoz, de a döntő ütközetre 11-kor került sor, amikor Nyárád-menti székelyek érkeztek a városba. A főtéren tétlenül álló katonai harckocsikon átjutva, a botokkal, vasvillákkal felfegyverkezett székelyek kiverték a főtérről a románokat. A győzelmet a magyar himnusz eléneklésével ünnepelte a tömeg, a polgármesteri hivatalra kitűzték a magyar zászlót.
Március 21. Hajnalban a román hadsereg elit ejtőernyősei és egy gyalogos zászlóalj érkezett a városba, ők állították helyre a rendet. Az összetűzéseknek 5 halálos áldozata, továbbá 300 sebesültje volt. A bíróság mintegy 40 magyart és cigány embert ítélt több-kevesebb börtönbüntetésre. Egyetlen román ember kapott csendháborításért pénzbüntetést.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. március 17.

Sütő fél szeme
Romániát igazságtalanság lenne azzal vádolni, hogy következmények nélküli ország. Számos magas rangú politikus élt abban a hitben, hogy sohasem vonják felelősségre az elkövetett törvénytelenségekért, aztán ha megkésve is, de lesújtott rájuk az igazságszolgáltatás haragja.
Adrian Năstase volt kormányfő, Dan Voiculescu és Gigi Becali üzletember-politikus hosszasan tudna mesélni, milyen érzés, amikor évekkel, évtizedekkel a bűncselekményük elkövetése után kopogtat a rendőrség, hogy előállítsa őket börtönbüntetésük végrehajtása érdekében.
A hideg futkos annak a több tucat honatyának, állami, kormányzati tisztségviselőnek a hátán is, akit ebben az időszakban olyan stiklikért állítanak elő a korrupcióellenes ügyészek, amelyeket jóval korábban követtek el.
De említhetnénk a kommunista börtönök, munkatáborok politikai elítéltjeinek százait halálba küldő egykori parancsnokok ellen ötven–hatvan évvel később foganatosított vádemelést, vagy az 1990-es bányászjárás ügyében újraindított bűnvádi eljárást. Tehát ahol akár fél évszázadra is visszanyúlhat Justitia keze, ott látszólag nincs gond az elszámoltatással.
Persze tudjuk, ez közel sincs így. Többek között Marosvásárhely fekete márciusának 25. évfordulója is azt üzeni, hogy a romániai igazságszolgáltatási szervek a mai napig adósak az igazság felderítésével, a vétkesek felelősségre vonásával. Bár a Tudor lakónegyed 28-as számú gyógyszertárának magyar felirata okán éppen negyedszázaddal ezelőtt, 1990. március 16-án kirobbantott pogrom szakirodalma könyvtárnyira rúg, kizárólag magyar és cigány nemzetiségű résztvevőket büntettek meg a történtekért.
Holott jól tudjuk, milyen szerepet játszottak a véres események kiprovokálásában, levezénylésében a kommunista titkosszolgálat, a Szekuritáté ügynökei, a hadsereg, a rendőrség tisztjei, a Vatra Românească uszítói, és végül, de nem utolsósorban – ha már a bányászjárás is szóba került – mi szárad a Ion Iliescu akkori államfő lelkén.
Majd amikor őket is bíróság elé állítják a súlyos atrocitásokért, románok és magyarok összeugrasztásáért, Sütő András fél szeméért, valóban elmondhatjuk, hogy nem szelektíven működik a romániai igazságszolgáltatás.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

2015. március 18.

Lesznek még meglepetések
A kormányfő nem hátrál. Már tizenhárom volt minisztere keveredett korrupciós gyanúba, pártjának oszlopos tagjai sorra dőlnek ki mellőle – a nagy előd, Adrian Năstase már eltűnt, de gyülekeznek a felhők az alapító Ion Iliescu volt államfő fölött is, a szintén kezdetektől irányító Viorel Hrebenciuc már ázik, az após, Ilie Sârbu lapul, a sógor, Iulian Herţanu fogdában, a jó barát, Sebastian Ghiţă bírósági felügyelet alatt, Liviu Dragnea – Ponta helyettese a pártban és a kormányban – szintén vizsgálat alanya, az üzlettárs, Dan Şova letartóztatás előtt áll, és várható még néhány szennyes ruha kiteregetése a pár napja fogdában levő, a szociáldemokratákból már korábban kirúgott, de igen sok lében kanál Marian Vanghelie részéről.
Alsóbb szinteken is hullnak a fejek, de az egyszerű képviselőkre vagy részlegvezetőkre már alig jut a közvélemény figyelméből, mert a nagyágyúk kihallgatásai után egyre újabb letartóztatások következnek, és most már az a fő kérdés, hogy a dominószerűen összeomló hatalom maga alá temeti-e a miniszterelnököt, és mikor.
Victor Ponta az utóbbi időben igen sokat veszített arroganciájából (is) – a nyilvánosság előtt sokkal visszafogottabb –, de aligha mély gyökerű átalakulás ez. Hiszen jó néhány politikai és erkölcsi válságot átvészelt már a kormányfői székben, és valószínűleg esze ágában sincs feladni ezt a pozíciót, ahol még mindig igen sok szálat mozgathat. A nem tudok semmit, nem szólok bele kijelentések mögött ugyanis aktív védekezésbe kezdett: érezhetően erősödik egyfajta háttérzaj, valakik már hangosan szörnyülködnek a bilincses letartóztatásokon, fogdai körülményeken, sőt, azért kezdtek aggódni, hogy nem lesz, aki dolgozzon, a sűrűsödő ügyészi eljárások miatt leblokkol az államgépezet. Vállalkozók panaszkodnak, hogy már egy hivatalnok sem mer aláírni semmit, mert nem vállalja a kusza törvények értelmezésével járó kockázatot, a kisemberek azért aggódnak, mert nem tudják a rendőrök megkenésével olcsóbban megúszni a közlekedési bírságot...
A diverzió nyilvánvaló, hiszen épp azért jutott ide az ország, mert az állandó kenegetés dacára is nehezen, csikorogva működtek az állam intézményei. A suttogó propaganda azért érdemel figyelmet, mert olyan kormánytól ered, amely szorongatottságában is képes pofon csapni a demokráciát és a választókat azzal, hogy 26 jogszabályt módosít egyetlen rendeletben, suba alatt. Ez pedig nem jó jel. Arra utal, hogy vannak még rejtett erőtartalékai, és afelől semmi kétség, hogy ezeket kinek a javára fogják felhasználni.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. március 19.

Huszonöt éves a Temesvári Kiáltvány
„Különösen aktuális a Temesvári Kiáltvány 4-es pontja”
Tőkés László európai parlamenti képviselő felterjesztése nyomán, a 2014-es év Európai Polgár díjazottjai között van a temesvári Temesvár Társaság (Societatea Timişoara) is. A február végén Brüsszelben átvett megtisztelő díjat Tőkés László EP-képviselő jelenlétében mutatta be a sajtónak március 14-én, szombaton a Temesvár Társaság elnöke, Florian Mihalcea. Az esemény során a Temesvári Kiáltvány közzétételének 25. évfordulójáról is megemlékeztek a résztvevők, ez alkalommal Tőkés László jelképesen kézjegyével látta el a rendszerváltás korszakának e kiemelkedően fontos dokumentumát.
Az Európai Polgár Díjat az Európai Parlament zsűrije minden évben olyan tevékenységért ítéli oda, amely az európai gondolatot erősíti és népszerűsíti. A Temesvár Társaság 25 éve azért küzd, hogy a temesvári forradalom szellemisége, lángja továbbra is érvényesüljön a romániai közgondolkodásban, politikában. 1990 márciusában fogalmazták meg a Temesvári Kiáltványt, amelynek követelései egy negyed évszázad elteltével sem veszítettek aktualitásukból – mondta Temesváron Tőkés László, aki szerint az antikommunista harcot folytatni kell. Az EP-képviselő hozzátette: az ő esetében az antikommunista harcról a hangsúly átkerült a magyarság jogaiért vívott küzdelemre. Ez nem véletlen, hiszen a magyarságra kétszeresen, nemzeti elnyomással súlyosbítva, nehezedett a kommunista elnyomás. A magyarság szemszögéből ma különösen aktuális a Kiáltvány 4-es pontja, amely az 1989 decemberében tapasztalt, nemzetiségek közötti példátlan összefogás helyreállítását szorgalmazza. „Ez nem jelenti azt, hogy ne támogatnám a Temesvár Társaság antikommunista harcát és ebben a szellemben, támogatásom jeléül, aláírom a Temesvári Kiáltvány dokumentumát” – mondta Tőkés László, aki kézjegyével látta el a történelmi jelentőségű dokumentumot. Florian Mihalcea elnök a következőkben azt is elmondta: Tőkés László és a Temesvár Társaság folytatják a kommunistaellenes harcot, amelynek jegyében két közös célkitűzésük van: az Európai Parlament hivatalosan ítélje el a kommunizmust, és hozzanak létre egy európai nemzetközi bíróságot, amely a kelet-európai kommunizmus bűntettei felett ítélkezne. Az 1990 júniusában történt bukaresti bányászjárás perének újrafelvételével kapcsolatban a Temesvár Társaság képviselői a sajtónak elmondták: nagy elégtétel lenne a számukra, ha a bíróság megállapítaná Ion Iliescu volt államelnök felelősségét a bányászok felbujtásában.
„Nagyon büszke vagyok arra, hogy javaslatunk nyomán a Temesvár Társaságot tüntették ki az Európai Polgár Díjjal – nyilatkozta a magyar médiáknak Tőkés László EP-képviselő. – Emlékeztetni szeretnék arra, hogy Smaranda Enachét, Kató Béla püspök urat és a csángó énekesnőt, Nyistor Ilonát is mi terjesztettük fel erre a díjra, igyekeztünk mindig valódi európai szellemben megválogatni jelöltjeinket, abban a temesvári szellemben, amely a nemzetek közötti megbékélésről szól. Nem is nagyon volt ki javasolja a Temesvár Társaságot, szégyen ez a romániai demokrácia számára, mi egy hiánypótló cselekedetet hajtottunk végre.” A Kiáltvány 4-es pontjának aktualitására vonatkozó újságírói kérdésre válaszolva Tőkés László azt is elmondta: „Sokatmondó a Kiáltványnak a felhívása, hogy állítsuk helyre a romániai társadalom 1989-ben megvalósult egységét. Erről nekem rögtön Temesvár szelleme jutott eszembe, hogy akkor a román és a magyar oldal szinte példátlan egységben lépett fel a kommunizmus ellen és a nacionalizmus háttérbe szorult. Utóbb az osztályharcos, a román nemzeti-kommunista szellemben megint egymásnak ugrasztották a bányászokat és az értelmiségieket, a románokat és a magyarokat. Ne feledjük, hogy alig néhány nap választotta el a Temesvári Kiáltvány megjelenését a marosvásárhelyi fekete márciustól! Profetikusnak tűnik ebből a szempontból a Kiáltvány 4-es pontja, megelőlegezte azt, ami történt Marosvásárhelyen március végén és Bukarestben júniusban, ezért tartottam fontosnak a 4-es pontot, a nemzeti kérdést kiemelni. Magyarként máshova teszem a hangsúlyt a kommunizmus esetében is. Nekünk a kommunizmus magyarellenességet jelent, kétszeres elnyomást jelent, a falurombolást és a homogenizációt jelenti”.
Tőkés László hangsúlyozta: örül annak, hogy sikerült feleleveníteni a nemzeti kérdés aktualitását egy nappal a márc. 15-i ünnepségek előtt, alig néhány nappal a Székely szabadság napja betiltása után és annak is örül, hogy Temesváron visszhangra találtak az elmondottak és Petrişor Morar, az egyik forradalmi közszereplő felhívást intézett annak érdekében, hogy országos szinten próbálják meg kiterjeszteni és megvalósítani a legendás temesvári szellemet. „Fontos része a nemzeti kérdésnek, hogy ne szakadjunk el a román társadalomtól – mondta befejezésül Tőkés László. – Olyan árvák voltunk a forradalom 25. évfordulóján, szinte teljesen megfeledkeztek a református és a magyar részvételről, ezért nagyon meg kell becsülnünk a Temesvár Társaságnak azt az erkölcsi bátorságát, hogy közösséget, nyílt szolidaritást vállal velünk.”
Pataki Zoltán
nyugatijelen.com
Erdély.ma

2015. március 21.

Marosvásárhely márciusa (Visszajátszás a huszonötödik évfordulón)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett.
(Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt. Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a KözOktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.” Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom! Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek! Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” (Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal. erdely.ma/publicisztika.php?id=180784, 2015. február 2. ) Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. március 22.

Filmvásznon és könyvben felelevenített tragédia
A 25 év Marosvásárhely fekete márciusától című kétnapos rendezvénysorozat keretében emlékezett meg a pogromszerű szomorú eseményekről az egyik áldozat, Kincses Előd ügyvéd és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács.
A megemlékezés záró momentumát jelentő film- és könyvbemutatón mondott beszédében Tőkés László EP-képviselő szomorúan állapította meg, hogy a fekete márciussal az Oszd meg és uralkodj! jelszó követőinek sikerült a dicsőséges ’89-es forradalmat a visszájára fordítani. Éppen ezért folyatni kell a kommunista restauráció elleni küzdelmet és a magyarság jogaiért vívott harcot, vélekedett. Tőkés, elmesélve két érdekes és rendkívül elgondolkodtató mozzanatot a saját és a bátyja, a Marosvásárhelyen élő és fizikatanárként dolgozó András életéből. Előbb őt győzködte 1990 elején temesvári irodájában egy számára ismeretlen, de rendkívül kedvesnek tűnő román úriember, hogy a forradalom hőseként kérje a nyilvánosság előtt a román titkosszolgálat újraszervezését. Ugyanabban az időben Gheorghe Gambrea, Maros megye kétes múltú rendőrparancsnoka arra próbálta rávenni a testvérét, hogy hagyjon fel pedagógusi állásával, és fogadja el a parancsnok-helyettesi tisztséget, ami a tanári fizetésnek a többszörösével, 7.500 lejes bérrel jár. Mintegy „előlegként”, a parancsnok két nap alatt elkészíttette Tőkés András útlevelét, ami ’90 elején egy olyan okmánynak számított, amelynek kibocsátására hetekig kellett várni.
Magyarország bukaresti nagykövete, Zákonyi Botond pozitívumnak nevezte, hogy a fekete március nem ismétlődött meg. Mint hangsúlyozta, tévhit, rágalom az, amit egyes szélsőségesek ma is hajtogatnak, miszerint az anyaországnak érdeke lett volna a konfliktus kirobbantása.
Az események filmje, lépésről lépésre
Az egykori zsidó kultúrházat zsúfolásig megtöltő közönség egy háromnegyedórás, kommentár nélküli dokumentumfilmet is megtekinthetett. A Fehér januártól a fekete márciusig című alkotásban viszontláthattuk Ioan Frandeşt, a semmiből előbukkant, szereptévesztésben lévő katonatisztet, aki a régi városháza gyűléstermében minden ok nélkül, nyilvánosság előtt alpári módon támadja Kincses Elődöt, újratalálkozhattunk az ügyvéd-politikus idősebb kollégájával, a Király Károly helyett a megye élére állított Ioan Scrieciu ezredessel, aki március 20-án az épület erkélyén, mikrofonhoz jutva, többször is megpróbálta jobb belátásra bírni és hazaküldeni a magyar békés tüntetők ellen érkező románokat, egy húsz évvel később készült interjúban ugyanőt arról hallhattuk beszélni, hogy Ion Iliescu akkori államfő megkérdezte, hogy küldje-e a bányászokat a románság megsegítésére, láthattuk az egyik román ifjúsági szervezet vezetőjét, amint példaként hozza fel nemzettársainak a végig civilizáltan viselkedő magyar tömeget, hallhattuk a kórházba szállított Mihăilă Cofariut, a félig agyonvert erdőlibánfalvi férfit, amint elmeséli, hogy őket miként mozgósította a pap és a tanács jegyzője.
A vetítést kommentálva Boros Zoltán, a Román Televízió magyar adásának egykori főszerkesztője az 1990-es, manipulált tévéhíradókról beszélt. „A forradalom után egy olyan korszakot éltünk, amikor az emberek jobban hittek abban, amit a tévében láttak, mintsem abban, amit az utcán megtapasztaltak” – jellemezte a huszonöt évvel ezelőtti, rendkívül zűrös időszakot a televíziós szakember. Boros elmesélte, hogy az ország akkoriban egyetlen adójának híradóját az elnöki hivatalból szerkesztették. „Január végétől naponta adagoltak egy-egy negatív hírt az erdélyi magyarokról. Ezeket az akkori bemondókollégánk, Cornelius Roşianu drámai hangon tálalt. Ami elhangzott a tévében, ugyanaz jelent meg a demokratikusnak átkeresztelt egykori megyei pártlapokban is” – fűzte hozzá Boros Zoltán.
Menekülő áldozat, kárpótolt gyilkos
A Marosvásárhely fekete márciusa című könyv harmadik kiadásának bemutatóján a Németországban élő és alkotó Boris Kálnoky újságíró úgy vélekedett, Kincses Előd nem csak a magyar állami kitüntetést, hanem egy hasonló román jutalmat is kiérdemelne. „Amint a filmben is láthatták és a kordokumentumok is igazolják, Kincses szerepe nélkül könnyen megtörténhetett volna, hogy polgárháborúvá fajul a helyzet. Éppen ezért elsősorban a román államnak kellene kitüntetnie őt, elvégre román állampolgárok életét mentette meg” – vélekedett a nyugati tudósító. Hősies kitartása és ellenállása viszont az akkori hatalom nemtetszését és bosszúját váltotta ki; a megyevezetőnek Magyarországra kellett menekülnie, különben könnyen ugyanaz a sors várt volna rá is, ami a bűnbaknak kikiáltott számos magyar és roma nemzetiségű tüntetőre.
„Én 1990 márciusa óta nem hiszek a hazai igazságszolgáltatásban” – vallotta meg Marosvásárhely egyik ismert ügyvédje, Magos Méta, aki a Nagybányára áthelyezett perben a hatalom által meghurcoltakat védte. Ekkor szembesült azzal az égbekiáltó igazságtalansággal, miszerint a Nagyernyében Csipor Antalt halálra gázoló Ioan Covacinak a törvényszék anyagi kártérítést ítélt meg, mivel a szándékos gyilkosságát követően a falubeliek kárt tettek a gépkocsijában.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

2015. március 23.

Erdélyi magyar útkeresés (Könyv érdekképviseletünk huszonöt évéről)
Személyes vallomásokkal tarkított politikai, történelmi utazás részesei lehettek mindazok, akik pénteken este Sepsiszentgyörgyön a Míves Házban jelen voltak Borbély Zsolt Attila legújabb könyvének bemutatóján. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyedszázada című kötet a rendszerváltás utáni erdélyi magyar politikai eseményeket veszi számba és elemzi, átfogó képet igyekszik nyújtani az elmúlt huszonöt év közéleti történéseiről, a honnan indultunk és hová jutottunk kérdéskört boncolgatja, kitérve okokra, hibákra és következményekre.
Borbély Zsolt Attila az RMDSZ első hivatalos nyilatkozatának 1989. december 25-i megjelenését tekinti a jelenkori önálló erdélyi magyar politizálás kiindulópontjának – derült ki a házigazda Csinta Samu kérdésére adott válaszából, innen kezdi könyve kronológiáját is, és amint megjegyezte, ez a Domokos Géza és a bukaresti magyar értelmiségiek által megfogalmazott szöveg messze elmarad a Kós Károly 1922-ben kiadott Kiáltó szójától, „több passzus szól arról, mennyire odavagyunk a Nemzeti Megmentési Frontért, mint ahány az erdélyi magyarság jogköveteléseiről”. Véleménye szerint másképp alakultak volna a dolgok, ha nem Domokos Géza az első arc, aki nyilatkozik az erdélyi magyarság nevében. Utal Király Károly vallomására, aki egy Ion Iliescuval folytatott tárgyalást elevenít fel, amikor az elnök kérdésére, hogy mi kell az erdélyi magyarságnak, ő autonómiával válaszol, de Domokos Géza tagadta ezt. „Óriási hiba volt ez akkor, amikor cseppfolyós volt még a helyzet, amikor a legnagyobb esélyünk volt saját létérdekeink szerint alakítani helyzetünket” – fejtette ki a szerző. Meglátása szerint akkor kialakítható lett volna egy Maros Magyar Autonóm Tartomány-szerű struktúra, mely, valószínű, látszatautonómiát biztosított volna, de később feltölthették volna tartalommal.
Borbély Zsolt Attila felidézte a 90-es évek történéseit, az első nagy hibákat, úgy véli, akkor a maximumot kellett volna követelni, erőt felmutatni, „tüskének kellett volna lennünk a román hatalom körme alatt, amelyet csak akkor tud eltávolítani, ha bizonyos kompetenciákat átad az erdélyi magyarságnak” – fogalmazott, és kitért arra is, hogy nagyon fontos lett volna nemzetköziesíteni ügyünket. Csinta Samu arról is faggatta a szerzőt, melyek voltak az elmúlt 25 évben azok a történelmi pillanatok, „melyekben akár jó irányba is fordíthatták volna a szekeret”. Borbély Zsolt Attila szerint az első ilyen pillanat Domokos Géza–Szőcs Géza 1991-es marosvásárhelyi párharca volt az elnöki székért, amikor igen kétes újraszavazással lett elnök az előbbi. A második ilyen elszalasztott lehetőség 1993-ban adódott, amikor Tőkés László visszalépett, és az RMDSZ Markó Bélára bízta az erdélyi magyar kataszter elkészítését és autonómiaprogramja megvalósítását, a következő pedig, amikor két év múlva újraválasztották, annak dacára, hogy semmit sem teljesített ezekből a vállalásokból. Az igazi nagy törés azonban 1996. november 8-án történt, a kormányra lépéskor. „Ez volt a legnagyobb hiba, itt rontottuk el a dolgokat, hiszen ez a kormányzati szerepvállalás pont a fordítottja volt annak, amit tennünk kellett volna. Ahelyett, hogy külpolitikai nyomást helyezzünk a román hatalomra, azt üzentük a kormányzati szerepvállalással, hogy itt minden rendben van” – idézte fel. Korrekcióra jó alkalom adódott 1998 szeptemberében, amikor az RMDSZ koalíciós partnerei egységfrontot alkottak az ellenzékkel, és megszavazták, hogy semmilyen államilag finanszírozott magyar egyetem nem lehet Romániában. Ekkor ultimátumot adott az RMDSZ, de nem tartotta magát hozzá, belement a Petőfi–Schiller Egyetem létrehozásába. Ez egy újabb elszalasztott lehetőség volt, pedig 2005. szeptember 26-ig (Románia EU-csatlakozásának kimondásáig) az önfeladó, román nemzetstratégiát kiszolgáló politizálás helyett önálló külpolitikát kellett volna gyakorolniuk, autonómiapolitikát kellett volna folytatniuk, addig, amíg erős alkupozícióban voltak. Most se lenne késő, ám jelentősen kisebbek az esélyek – vélte a politológus.
Borbély Zsolt Attila beszélt az „autonomista erők” ’90 óta folyamatos törekvéseiről is, az időleges sikerekről (1993-ban a kolozsvári nyilatkozat elfogadása), majd a vízválasztó 2003-as szatmárnémeti kongresszusról, amely döntései miatt kiváltak az RMDSZ-ből, megalakították az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot és a Székely Nemzeti Tanácsot, illetve a választási megmérettetés miatt szükséges Magyar Polgári Szövetséget, melynek bejegyzését elgáncsolták, így létrehozták a Magyar Polgári Pártot, a belső harcok pedig később elvezettek az Erdélyi Magyar Néppárt megalakításához is. Ezek a szervezetek nem tudtak eléggé megerősödni, inkább elszenvedői voltak az eseményeknek, de bizonyos esetekben formatív szerepet játszottak, rá tudták venni az RMDSZ-t autonómiapárti gesztusokra, példaként a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés létrehozatalát és a székelyek nagy menetelését említette.
A teremből érkezett kérdésekre válaszolva a hogyan továbbról is beszélt: az autonómista erők megerősödése szükséges lenne, ám ennek módját egyelőre nem tudják, próbálkoznak, amivel tudnak. „Bízunk abban, ha sokszor elmondjuk az igazságot, annak hatása lesz.” Addig is azonban együtt kell működniük az RMDSZ-szel, „nem szabad minden hidat felégetni”, olyan akciókra van szükség, mint amilyen a székelyek nagy menetelése volt, amely felmutatta az autonómiára irányuló magyar közakaratot. „Ha Tamás Sándor kezdeményez egy ilyen megmozdulást, akkor mellé kell állni” – mondotta.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

lapozás: 1-30 ... 1141-1170 | 1171-1200 | 1201-1230 ... 1261-1281