udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
1305
találat
lapozás: 1-30 ... 1141-1170 | 1171-1200 | 1201-1230 ... 1291-1305
Névmutató:
Kós Károly
2017. január 25.
Önfelszámolás önkormányzati segítséggel (A kréta körül)
Könnyedén mond le a sepsiszentgyörgyi önkormányzat iskoláinkról: amit eleink nagy erőfeszítéssel létrehoztak, azt a nagy békeidőben és demokráciában nemhogy fejleszteni, de megtartani sem vagyunk képesek. Az 1989-es fordulat után csupán töredékét szereztük vissza az örökségnek, és rendre azt is elveszítjük, illetve magunk számoljuk fel. Ezt állapítom meg újfent, amikor a Kós Károly Szakközépiskola felszámolásáról dönt a városvezetés, semmibe véve a névadó intését: „Az ember kötelessége, hogy a maga népét szolgálja. Az, aki ez alól kihúzza magát, az a népe árulója.”
Az elmúlt több mint negyedszázadban a Puskás Tivadar Szakközépiskola vezetősége és jómagam igazgatóként (1990–1992 és 2010–2013), majd aligazgatóként (2002–2010) mindig arra törekedtünk, hogy modern felszerelést biztosítsunk a szakképzés számára, hogy diákjaink versenyképesek legyenek a munkaerőpiacon. Bevezettük a CNC-technológiát, a hegesztő-, villanyszerelő-, automatizálás-, autójavító szakos végzőseinket keresik a vállalkozók, helyben, de Brassóban is találnak munkát. Ez az iskola is bizonyítja: képzett szakemberekre szükség van, sőt, valós hiány mutatkozik. Ennek ellenére, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat szakszerűtlen, megrendelt felmérésre alapozza a Kós Károly Szakközépiskola felszámolását, amit a Puskás Tivadar Szakközépiskolával kíván összevonni, holott említett tanintézményben is, éppúgy, mint a Puskás-iskolában, hiányszakmákat tanítanak. És megfeledkeznek arról, hogy a helyi és a megyei önkormányzatnak kötelessége a munkahelyteremtés, a vállalkozók idevonzása, ami lehetővé tenné a duális oktatást, amely egyelőre csak elméletben létezik.A sepsiszentgyörgyi önkormányzat iskolákat számol fel és ezt hőstettként állítja be, ellenben a szakmai szempontból indokolt lépéseket nem meri meglépni, mert a személyes és csoportérdekek másként szólnak. Elfogad olyan határozatot, amelynek alapján a következő tanévtől Sepsiszentgyörgyön öt elméleti és három szakközépiskola fog működni. Ebből a háromból kettő teljes átfedéssel, ugyanazokkal a szakképzésekkel. Ez aztán a hozzáértés, a szakoktatás fejlesztése, a munkaerőpiac támogatása! Ilyen helyzetben nem csoda, ha fiataljaink távoznak, máshol keresik a boldogulást, miközben itthon szakemberhiány van. Sok mindent lehetett volna, és még lehetne tenni. Ehhez azonban öntelt elöljáróinknak le kellene szállniuk a magas lóról. Valós gazdasági stratégiát kellene kidolgozniuk rövid, közép és hosszú távra, aztán az erőfeszítéseket a stratégia megvalósítására fordítani. Ehhez azonban szakértelem és akarat kellene, amiből kevés adatott. Így marad a nagy demokráciában a rombolás és felszámolás, kétes magyarázatokkal.
Újfalvi István tanár, Puskás Tivadar Szakközépiskola
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. január 25.
A sepsiszentgyörgyi szakoktatás átszervezéséről
Miközben egyre nagyobb a szakmunkáshiány, egyre szűkül a szakképzés, az elméleti oktatásban növekszik a beiskolázás, a szakiskolákban pedig csökken.
Ebből kitűnik, a helyi és térségi oktatáspolitika nem követi a munakerőpiaci igényeket, bizonyos érdekcsoportok határozzák meg a döntéseket, a helyi önkormányzat pedig attól sem riad vissza, hogy ezeknek alárendelve felszámoljon iskolákat – állítják a sepsiszentgyörgyi tanács múlt heti döntését ellenzők, akik nem értenek egyet a Kós Károly Szakközépiskola összevonásával a Puskás Tivadar Szakközépiskolával. Utóbbi tanintézet mérnök-tanára, korábbi igazgatója és a megyei tanfelügyelőség szakoktatásért felelős tanfelügyelője egybevágó véleményét közöljük.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. január 25.
A szakoktatás hanyatlása és sorvadása (A kréta körül)
Nagy megdöbbenéssel és szomorúsággal értesültem utolsó pillanatban a helyi sajtóból elöljáróink gyors és „szakszerű” döntéséről, amely a város szakoktatási hálózatát érinti, pontosabban a Kós Károly Szakközépiskola jogi személyiségének megszüntetését és a Puskás Tivadar Szakközépiskolához való csatolását jelenti. Teszik ezt azzal az indokkal, hogy túlzsúfoltak a két magyar tannyelvű elméleti líceum épületei, és a szülők kérelmeznék ennek enyhítését! Vajon kérdezte meg valaki a Kós Károly Szakközépiskola tanárait, diákjait és azok szüleit, hogy ők mit szeretnének? A válasz: nem. Meghallgatás nélkül, önkényesen kész tények elé állították őket! Olyan diszkrimináció ez, amely világossá teszi: bizonyos körökben ezek az emberek nem számítanak, főleg nem, ha a fent említett két líceum tehetős szüleinek igényeiről van szó!
Mindannyian tapasztaljuk, ha valaki próbál ácsot, asztalost, kőművest, vízvezeték-szerelőt, mezőgépészt, mezőgazdászt, fémforgácsolót, villanyszerelőt keresni, nagyon nehezen talál. Ha egy cég próbál a szokásos piaci bérért ilyen szakmunkásokat alkalmazni, szinte a lehetetlenre vállalkozik. Bizonyos szakmákban ugyanis egyszerűen nem találni szakembert. Megjelennek olyan – sokszor egyébként vitatható – elemzések is, amelyekben külön listák szerepelnek a hiányszakmákról. Kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy több fiatalt kell(ene) kiképezni a listán szereplő szakmákban. (Állítólag a mostani intézkedés is ilyen megrendelt felmérés alapján történik).A mindenkori kormányok szakképzésre vonatkozó oktatáspolitikája azt hangsúlyozza, hogy a képzési kínálatot igazítani kell a munkaerőpiachoz. Ám valójában ez történik? Igazodunk a kormány oktatáspolitikájához és a munkaerőpiac elvárásaihoz? Milyen mértékben sikerül mindezek megvalósítása az alapképzésben? Ezekre a kérdésekre kellene választ találniuk az önkormányzatoknak és az illetékes szervezeteknek egy közös fejlesztési stratégia révén. Bár létezik bizonyos szintű fejlesztési stratégia, és létezik egy Helyi Fejlesztési Bizottság, amelynek feladata e stratégiák összehangolása és a munkaerőpiac igényeihez való igazítása, mégsem valósul meg a szakképzés alapfokú harmonizációja a munkaerőpiac igényeivel. Hol lehet a gond? – tesszük fel újból a kérdést. Választási kampányokban, konferenciákon, előadásokon, a médiában sokszor szó esik a szakképzés változó szerepéről. Történt valami kézzelfogható ezek után? Sajnos nem. Ellenkezőleg: ahelyett, hogy megerősítenék a szakképzés vonalát, olcsóbbnak és kényelmesebbnek találják a szakközépiskolák összevonását, a zsugorítást. Azok a pedagógusok, akik a szakoktatásban dolgoznak, keserűséggel állapítják meg, hogy az elmúlt húsz esztendő oktatási reformjainak legnagyobb vesztese a szakképzés. Vegyük példának Sepsiszentgyörgyöt: az idősebbek még emlékeznek, hogy közvetlenül a rendszerváltás után városunkban működött két elméleti líceum és hat szakközépiskola (kereskedelmi, szövetkezeti, építészeti és faipari, textil, mezőgazdasági, műszaki). Mostanra az elméleti líceumok száma alaptalanul ötre nőtt, a szakközépiskoláké pedig négyre csökkent. Megszűnt a Perspektíva- és a Gámán János Szakközépiskola, az Egészségügyi Technikumot pedig beolvasztották a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, s most újra le akarják szakítani tőle. Sok szakember már számtalanszor hangoztatta eddig is a sajtóban és különböző fórumokon, hogy rossz irányba haladunk, mert a munkaerőpiacnak szakemberekre van szüksége, nem csak akadémikusokra. Sajnos, eddig senki nem hallgatta meg őket, és amint látjuk, most sem veszik fontolóra. És pontosan azok a szakmák sorvadtak el, amelyekre igény van, amelyekre a munkaerőpiac, főleg a termelési területen, igényt fogalmazott meg, ahol látható és érzékelhető a hozzáadott érték. Bár adottak a feltételek a modern, korszerű, minőségi szakképzés megvalósítására, az érdeklődés hiánya, az alacsony beiskolázási számok miatt ezek az iskolák nem tudják felvállalni és teljesíteni küldetésüket. A válasz a fent említett problémákra egyrészt a demográfiai mutatók alakulásában, a társadalmi-szociális tényezőkben, másrészt pedig a beiskolázási számok hibás elosztásában keresendő. A demográfiai adatok már rég figyelmeztettek bennünket a nyolcadik osztályt végző diákok számának drasztikus csökkenésére, aminek persze egyformán kellene érintenie a város líceumainak és szakközépiskoláinak beiskolázási tervét. Sajnos, az elmúlt évek során a tanulólétszám csökkenése csak a szakoktatást érintette hátrányosan. Megjegyzem, hogy a 2003/2004. tanévvel kezdődően, a PHARE-pályázatokkal és az anyagi beruházásokkal egy időben volt egy oktatási minisztériumi ajánlat (európai uniós normák a szakképzésre vonatkozóan), amelynek értelmében a IX. osztályokra vonatkozóan a beiskolázási arány: 60% a szakoktatás és 40% az elméleti és vokacionális képzés (az úgynevezett akadémiai vonal). Ezt be is tartották 2009-ig. Ez a pillanat volt a szakoktatás elsorvasztásának a kezdete. Ettől kezdve az említett arány fokozatosan felcserélődött, az akadémiai oktatás hangsúlyosan megerősödött. Ennek következtében az elmúlt években szakközépiskoláinkból tömegével építettük le szaktanárainkat, oktató mestereinket, az elbocsátási folyamat nem arányosan, testvériesen történt az elméleti és a szakoktatás terén. Az iskolarendszerű szakképzésnek egyaránt ki kell elégítenie a közoktatás és a munkaerőpiac igényeit. A kilencvenes évek elején a gazdaság szereplői biztosan számíthattak jól képzett munkaerőre, amely a hazai szakképző iskolákból került ki. Keresettek voltak fiatal szakembereink az ország munkaerőpiacain, de Európában is. Napjainkban azonban sajnos, egyre többször halljuk a hazai kis- és nagyvállalatok, valamint a multinacionális cégek képviselőitől, hogy nincsenek megelégedve a fiatalok szakmai felkészültségével. A hazai felmérések szerint (ha az érettségit nézzük) szakközépiskoláink tanulói nehezen tesznek eleget a tantervi követelményeknek. De tudatában vagyunk annak is, hogy azoknak a diákoknak, akik a szakoktatásban folytatják tanulmányaikat, közel 90 százaléka a VIII. osztály végi országos felmérőn nem érte el az 5-ös általánost. Nos, ezekkel a diákokkal próbáljuk felépíteni és megerősíteni a hanyatlásban lévő gazdaságunkat?! Az elméleti/akadémiai oktatás expanziója következtében a leghátrányosabb helyzetű rétegek kerültek szakközépiskoláinkba, nem feledve viszont azt sem, hogy az elméleti oktatásba is jutnak be diákok, akik nem érték el az országos felmérőn az 5-öst mindkét vagy mindhárom vizsgatantárgyból. A másik probléma az, hogy e tanulók szociokulturális háttere sem ösztönzi őket a tanulásra. Az elszegényedő vagy már szegény – a létminimum szintjén tengődő – családok számára nem elfogadható, hogy a szakmát tanuló gyermekük 19 éves korában válik keresőképessé, így egy része már a nyolcadik osztály elvégzése után lemorzsolódik, nem folytatja tanulmányait.Mindezek következményeként egyre csökken a szakmunkásállomány. Emiatt megtörténhet, hogy e folyamat megállítása esetleg megfordítása érdekében meg nem hozott drasztikus intézkedések olyan lehetetlen állapothoz vezetik a Kovászna megyei és ezen belül a sepsiszentgyörgyi munkaerőpiacot, hogy külföldről, esetleg Keletről kell szakmunkásokat, munkaerőt importálni a még létező és fennmaradó termelőegységek működtetéséhez. Ha e vidék fejlesztéséért felelős vezetők nem ismerik fel a szakképzés fontosságát, akkor gyakorlatilag nem is tesznek semmit a fejlődésért. Meg kell találni az egyensúlyt a két vonal között úgy, hogy minden gyermek származásától függetlenül hozzáférjen a szakképzéshez, és legyen cél e fiatalok felzárkóztatása és szakmai képzése. Tudományos felmérés elkészítését javasolom, amely révén tanulmányozható: megállítható-e és visszafordítható-e a szakképzést választó diákok számának csökkenése, szabályozható-e, és ha igen, miként az egyensúly, hogyan tehető láthatóbbá, hogyan fejleszthető a középfokú szakképzés, hogyan működhetne hatékonyabban együtt más, felsőoktatási szintekkel, programokkal? Valamint a 21. századi szakképzés tekintetében minek és kinek kellene változnia a meglévő rendszerekben? Szükséges lenne, hogy a város és a megye vállalkozói, a gazdasági egységek vezetői és minden olyan személy, akit érdekel a szakoktatás, szakképzés sorsa, véleményt nyilvánítson, mert a közös jövőnkről van szó, és nem ártana fontolóra venni Szent-Györgyi Albert szavait: „A holnap olyan lesz, amilyen a ma iskolája.”
Popescu Marius szakoktatásért felelős tanfelügyelő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. január 25.
Írónőkről filmvásznon (A magyar kultúra napja)
A magyar kultúra napja alkalmából szervezett sepsiszentgyörgyi rendezvények sorában kiemelt helyen említendő az a vasárnap este tartott, vetítéssel egybekötött szakmai beszélgetés, amely a magyar irodalom két méltatlanul elfeledett alkotójára, Ignácz Rózsára és Erdős Renée-re próbálta felhívni a figyelmet. Nehéz lenne kideríteni, hogy miért bánt velük olyan mostohán az utókor és az irodalomtörténet, de a Balassi Intézet, Magyarország Kulturális Központja és a Kónya Ádám Művelődési Ház közös kezdeményezése megpróbálta közelebb hozni őket az irodalomkedvelőkhöz.A Kónya Ádám Művelődési Házban tartott rendezvény első részében két huszonhat perces rövidfilmet láthatott a közönség az írónőkről, akik mindketten színésznőként kezdték pályájukat, majd beszélgetésre került sor, amelyben a filmek alkotói – Oláh Katalin rendező és Csukás Sándor operatőr – megosztották a résztvevőkkel a filmkészítéssel kapcsolatos élményeiket, de korábbi munkáikról, jövőbeni terveikről is meséltek. Erdős Renée-ről (1879–1956) többek között megtudhattuk, hogy nem volt ügyes színésznő, de a verseit első perctől szerették az olvasók, regényíróként pedig még nagyobb népszerűségnek örvendett. Bár első verseskötetét őszintesége, szókimondása miatt fiatal lányoknak nem ajánlotta a korabeli kritika, az első világháború után olyan felkapottá vált, hogy eladott könyveiből a sokszorosát kereste annak, ami az általános megélhetési minimumot jelentette a korabeli Budapesten. Mint megtudhattuk, Babits őt tartotta egyik példaképének, Bródy Sándorral botrányos szerelmi viszonyt folytatott, kétszer is férjhez ment, és bár fiatal korában felvette és buzgón gyakorolta a katolikus hitet, született zsidó lévén nem mentesült a zsidóüldözés alól.
Az Ignácz Rózsáról (1909–1979), a kovásznai származású, erős református gyökerekkel rendelkező írónőről – éppen ma 108 éve született – készült filmből ugyancsak sok új információt ismerhetett meg a közönség, például azt, hogy egyéni előadásaival színésznőként is sikeres volt, és annak ellenére mostohán bánt vele az irodalomkritika, hogy az ő korában már nem számított különlegesnek az írónőség. Erdélyben nem tartották igazán erdélyi írónak, Magyarországon pedig határon túli volt, talán ezért nem kapta meg életműve azt a figyelmet, amelyet megérdemelt volna. Saját bevallása szerint papíriszonya volt, mégis nagyon sokat írt, 1940–47 között, hét év alatt tizenkét prózakötete jelent meg. Mint elhangzott, természete és írásművészete is férfias elszántságról tanúskodott, írói munkájában pedig a „felcsigázottság” érdekében folytatott egészségtelen életmódot találta a legkellemetlenebbnek.Mindkét film irodalom- és színháztörténészek, írók, korabeli írótársak és közeli családi barátok méltatásai, visszaemlékezései alapján készült, ezek mellett pedig természetesen a bemutatott szerzők műveiből is hangzottak el idézetek, Erdős Renée alakítója Pető Kata, Ignácz Rózsáé pedig Török-Illyés Orsolya. Amint az alkotókkal folytatott beszélgetésekből kiderült, korábban Bánffy Miklós, Kós Károly és Kemény János életéről, munkásságáról is forgattak filmeket, és mivel ők pestiek, elfogultság nélkül, csupán szakmai szempontok alapján közelítettek a bemutatott életpályákhoz. Az is elhangzott: a filmek elkészítésének egyik fő szempontja az volt, hogy felkeltse a fiatalok érdeklődését, ezért igyekeztek izgalmas képekkel oldani a monológok egyhangúságát, további hasonló produkciók készítése mellett pedig az is fontos céljuk, hogy minél szélesebb körben népszerűsítsék eddigi filmjeiket.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. január 26.
A tanintézmény ellenzi
A szentgyörgyi tanács elfogadta a Kós Károly-iskola beolvasztását
A Kós Károly Szakiskola vezetősége és szülői bizottsága nem ért egyet azzal, hogy a tanintézményt beolvasszák a Puskás Tivadar Szaklíceumba. A sepsiszentgyörgyi tanács tegnapi rendkívüli ülésén közel egyórás vita után fogadta el – a román és az EMNP-s tanácstagok ellenszavazatával – a 2017–2018-as tanévre szóló iskolahálózati tervet, miután erre a tanfelügyelőség is rábólintott.
Bálint József EMNP-s tanácsos ellenvetését fejezte ki, hogy egy iskolát terveznek „felszámolni” azzal, hogy a Kós Károly Szakközépiskolát beolvasztják a Puskás Tivadar-szaklíceum struktúrájába, majd arra kérte a tanácsosokat, hogy ne szavazzák meg a tervezetet, vagyis a Kós Károly-iskola maradjon meg önálló intézményként. Rodica Pârvan szociáldemokrata tanácsos pedig értetlenségének adott hangot, hogy mit jelent ez esetben a „struktúra” kifejezés, majd úgy vélte, hogy ezzel a lépéssel a Kós Károly elveszíti identitását, és hasonló sorsra jut, mint a volt mezőgazdasági vagy a Perspektíva iskolák.
Sztakics Éva alpolgármester válaszában aláhúzta, tanárok és diákok „nem vesznek el”, mint ahogyan a szakok sem.
– Tetszik vagy sem, de be kell ismernünk, hogy a Kós Károly-iskola egy lefelé ívelő pályán van évek óta, viszont a Puskás Tivadar az egyik legjobban működő, legjobban menedzselt és felszerelt szakiskolája a városnak. (…) Sajnálom, hogy a politikai csatározásoknak áldozunk fel bizonyos elveket – emelte ki Sztakics. Hozzátette: nem attól lesz jó a szentgyörgyi iskolahálózat, hogy minden háromszáz diák mellett vezetőséget és apparátust tartanak fenn, hanem attól, hogy koncentrálják az erőket, de az sem mellékes, hogy a tavaly több mint száz százalékkal kellett kiegészíteni a Kós Károly standard költségeit. Bálint szerint azonban a szakiskola egyre jobb eredményeket ér el, és jelen pillanatban a diákállomány színvonala felülmúlja az elmúlt tíz évét.
Az ülésen jelen volt Komán László, a Kós Károly Szakiskola igazgatója is, aki elmondta, hogy a tanintézmény teljes munkaközössége elutasítja a tanács határozatát, és kéri annak a visszavonását. Hasonlóan a szülői bizottság is ellenzi az iskola beolvasztását, és tiltakozó akciókat helyezett kilátásba. „Minden törvényes lehetőséget igénybe veszünk az önállóságunk megtartása érdekében”, tette hozzá. Az iskolaigazgató szerint a diáklétszám alapján joguk van erre, majd érvként fogalmazta meg többek között azt is, hogy a cégek 205 tanulóra fogalmaztak meg beiskolázási igényt az új tanévben induló kilencedik osztályok tekintetében. „Soha nem gondoltam volna, hogy magyarok magyar iskolát akarnak megszüntetni városunkban, amikor a törvények nem kötelezik önöket erre”, nyomatékosította Komán, mire Sztakics Éva leszögezte, hogy a beiskolázási szám marad, tehát nem lesz kevesebb osztály és a tanárok katedrája is megmarad.
Végül öt ellenszavazattal és egy tartózkodással elfogadták az előterjesztett határozatot.
Kiss Edit
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. január 26.
Alárendelik a Kós Károly-líceumot (Nehéz döntés Sepsiszentgyörgyön)
A minisztériumnak még rá kell bólintania, de helyi szinten véglegesnek tekinthető a Kós Károly-szaklíceum alárendelése a Puskás Tivadar-szaklíceumnak: a sepsiszentgyörgyi tanács tegnap újabb heves vita után tizenegy szavazattal öt ellenében, egy tartózkodás mellett jóváhagyta a 2017–2018-as tanév beiskolázási tervét, és ebben az a legfontosabb változás a jelenlegi állapothoz képest, hogy megszűnik a Kós Károly nevét viselő középiskola jogi önállósága, ősztől a Puskás Tivadar Szakközépiskolához tartozik az intézmény. A városvezetés szerint ez nem jelenti egyetlen meglévő osztály felszámolását sem, tanárokkal és diákokkal együtt költöznek át a központból a Horgász utcába.
A tanács ülései nyilvánosak, de ritkán fordul elő, hogy a sajtó képviselőin kívül más is beüljön a terembe – most azonban hatan is voltak, és olykor hangosan reagáltak az elhangzottakra. A tervezetet Sztakics Éva alpolgármester terjesztette elő, ellenvéleményeket ezúttal is Bálint József (EMNP) és Rodica Pârvan (SZDP) hozott fel, és – bő negyed órán át – a Kós Károly-iskola igazgatója, Komán László. Utóbbiak a líceum önállóságának megtartása mellett érveltek, több ízben is: Bálint József szerint az utóbbi időben nőtt a felszámolásra ítélt líceum diákjainak létszáma és javult teljesítménye is, Rodica Pârvan pedig tapsot is kapott, amikor kijelentette, valami helyi furfang lehet a határozat megfogalmazásában, hiszen mit ér neve megtartásával az az intézmény, amelynek jogi önállósága megszűnik? Strukturálják be a Mikót a Mikesbe vagy fordítva!Sztakics Éva erre a város óvodáira hivatkozott, amelyeket nevük megtartása mellett már évekkel ezelőtt egy-egy iskolához csatoltak. Véleménye szerint nem attól lesznek jó iskolák a városban, ha minden 300 diákra külön igazgató figyel, a Kós Károlyt pedig nem felszámolni akarják, hanem – osztályai megtartásával – integrálni egy másik iskolába, ahol jobb körülményeket tudnak biztosítani a szakképzésnek. Egy iskola sem tűnik el, sőt: új iskolát akarnak létrehozni a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen-líceum elemista diákjainak. A cél az, hogy észszerűbben, igazságosabban gazdálkodjanak, és egyenlő feltételeket biztosítsanak minden gyermek számára. A Kós Károly-iskola lefelé ívelő pályán van, a 2012/13-as tanévben 600 tanulója volt, most pedig mindössze 350, és a fejkvóta alapú finanszírozásnál (ami tavaly 133 ezer lej volt) valamivel többet (138 ezer lejt) kellett az önkormányzatnak hozzátennie, nagyrészt fenntartási költségekre (gáz- és villanyszámlákra), nem az oktatás minőségének emelésére. Nyugaton 1200–2000 diák tartozik egy-egy szakiskolához, és ezek jól működnek, a végzősök könnyen el tudnak helyezkedni – ezt a modellt kívánják meghonosítani.
A vitához Adrian Cochior (SZDP) és Miklós Zoltán (RMDSZ) is hozzászólt, előbbi a képzett munkaerő, utóbbi az ellenzők racionális érveinek hiányát hangoztatta. A „feltett és meg nem válaszolt kérdésekre” Komán László, a Kós Károly-líceum igazgatója próbált kimerítően felelni. Elmondta, hogy januárban versenyvizsgával foglalta el tisztségét abban az iskolában, ahol húsz éve tanít, és alig két hét múlva a Háromszék napilapból értesült az önkormányzat átszervezési terveiről. Mivel teljesítik az önálló iskolához szükséges törvényi feltételeket, más iskolába való beolvasztásukat a tanári kar és a szülői bizottság is elutasítja, és minden törvényes eszközzel harcolni fog ellene: már iktatták kérésüket a polgármesteri hivatalban, segítséget kértek a prefektustól, és tüntetni is készülnek. Tudatta, hogy a létszámfogyás megállt, a következő tanévre 205 diák képzését kérték tőlük a városbeli cégek, és az újonnan indított húsfeldolgozás szakra is 70–75 jelentkező várható. Az érettségi eredményeik valóban gyengék, de a tavalyi 30 százalék a tavalyelőtti eredmény megkétszereződését jelenti, tehát a javulás tagadhatatlan; újabban díjakat is hoznak különböző tantárgyversenyekről, vetélkedőkről. Az európai uniós előírások szerint a középiskolák 60 százalékában szakmát kell oktatni, és csak 40 százalékában elméleti ismereteket; ez 2003 és 2006 között így is volt, most azonban 52–48 százalékos az arány, azaz egy munkást és egy értelmiségit képeznek Sepsiszentgyörgyön, ami nem nevezhető reális igazodásnak a munkaerő-piaci elvárásokhoz. A múlt század nyolcvanas éveiben ugyanitt 5–6 elméleti osztály volt, és mintegy 40 szakiskolai, utóbbiakat azonban lassan elsorvasztották, arra viszont nem terjed ki a városháza által megrendelt szakmai tanulmány, hogy milyen negatív következményei lesznek a Kós Károly-iskola beolvasztásának: mi lesz a kis létszámú speciális osztályokkal, a más osztályokba integrált speciális igényű diákokkal, a nem pedagógiai munkaerővel, sőt, arra sincs biztosíték, hogy megmarad az ácsok, víz- és gázszerelők, kőművesek, konfekciósok képzése a Puskás Tivadar-líceumban, pedig e szakmákban munkaerő-hiány mutatkozik. Az átszervezést egy „ötcsillagos” elemi iskola létrehozásával indokolják, de a Kós Károly-iskolában csak tíz tanterem van, a hozzá tartozó hátsó épületek eléggé elhanyagolt állapotban vannak, ráadásul ott a kosarasok és a sportiskola székháza is – sorolta. Komán László felhívta a figyelmet arra, hogy az átszervezéshez a helyi és a regionális fejlesztési szervek véleményét, a speciális oktatást illető döntésekhez pedig a megyei tanács jóváhagyását is ki kell kérni, ami most nem történt meg, ráadásul a határidőkből is kifutottak. Végül kijelentette: a törvények nem kötelezik az önkormányzatot az iskola megszüntetésére, vegyék tekintetbe, hogy oda is 100 százalékban magyar gyermekek járnak, ha nem is elitek, de ők is a mieink. Beszédét Reményik Sándor Templom és iskola című versének felolvasásával zárta. Minderre újból Sztakics Éva felelt: érzi és érti az aggodalmakat, de a városnak egy egész iskolai hálózatot kell fenntartania, észszerűen gazdálkodva, és mindenütt egyenlő feltételeket biztosítva. A beiskolázási terveket a tanfelügyelőség fogadja el, nem az önkormányzat, amely a minőségi oktatásban érdekelt. Nem öröm senkinek, hogy öt év alatt 941 fővel csökkent az iskolás gyermekek száma – két és félszer annyival, mint amennyien a Kós Károlyban tanulnak – Sepsiszentgyörgyön, de ez a helyzet, ezt kell a lehető legjobban kezelni. Hangsúlyozta: nem kívánják a meglévő, működő szakképzést megszüntetni, munkaerőre szükség van, de azt is látni kell, hogy Romániában alig haladja meg a húsz százalékot a felsőfokú végzettek aránya, miközben az Európai Unió célja 2020-ra 40 százalék...
Ezek után került sor a szavazásra: előbb a Kós Károly-líceum önállóságának megőrzésére vonatkozó javaslatról – ezt elvetették –, végül az egész beiskolázási tervezetről: ezt elfogadták. Az ügy azonban nem zárult le, a Kós Károly vezetősége folytatja a megmaradásáért vívott küzdelmet.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. január 28.
Féltik a kolozsvári elméleti oktatást
Veszélybe került a kolozsvári Brassai Sámuel-gimnázium elméleti oktatása, a tanfelügyelőség ugyanis úgy döntött, hogy a csökkenő gyermeklétszám miatt ebben a tanintézetben szüntetnek meg a 2017/2018-as tanévtől egy kilencedik osztályt – állítja az iskola tanári közössége. Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes viszont nem érti, honnan származik a pedagógusok értesülése, hiszen – noha az ügyben már döntést hoztak – csak pénteken közlik hivatalosan a változásokkal kapcsolatos információkat.
Veszélybe került a kolozsvári Brassai Sámuel-gimnázium elméleti oktatása, a Kolozs megyei tanfelügyelőség ugyanis úgy döntött, hogy a rohamosan csökkenő gyermeklétszám miatt ebben a tanintézetben szüntetnek meg a 2017/2018-as tanévtől egy kilencedik osztályt – állítja az iskola tanári közössége.
A pedagógusok csütörtöki közleményükben rámutattak: ha megszüntetik a tanintézet egyetlen, elméleti képzést nyújtó osztályát, módosulni fog az iskola jogi státusa, vagyis átalakul szakközépiskolává, ennek nyomán nem működtethet elemi – nullától negyedik osztályig tartó –, valamint általános iskolai – 5–8-as – tagozatot sem. A tanárok úgy vélik, ez egyet jelent a gimnázium felszámolásával, ami szerintük még a Ceauşescu-diktatúra legsötétebb éveiben sem fenyegette a tanintézetet.
Nem történt hivatalos tájékoztatás
Ehhez képest Török Zoltán Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes a Krónikának csütörtökön úgy nyilatkozott: nem érti, honnan veszi a tanári kar és a sajtó az információt, miszerint a Brassaiban szüntetnek meg kilencedik osztályt, hiszen erről hivatalos tájékoztatást még senkinek nem adtak. Rámutatott: a tanfelügyelőség vezetőtanácsa szerdán tárgyalt a következő tanévre vonatkozó beiskolázási számokról, változásokról, aznap este pedig valóban meghozták a döntést a leendő ötödikes és kilencedikes tagozatok ügyében, de erről még az iskolaigazgatókat sem tájékoztatták, a beiratkozással kapcsolatos összes információt ugyanis a péntek déli sajtótájékoztatón fogják bejelenteni.
Török Zoltán lapunknak azt is elmondta: ha a Brassai Sámuel-gimnázium – elméleti és turisztikai szakképzést nyújtó – két kilencedik osztálya közül egyet meg is szüntetnek, attól még nyugodtan elindíthatják az ötödik osztályt. A főtanfelügyelő-helyettes leszögezte: mind a két kilencedik osztályt biztosan nem szüntetik meg a kolozsvári belvárosi iskolában. Török ugyanakkor a Szabadság napilapnak csütörtökön úgy nyilatkozott: a Brassai Sámuel-gimnáziumban „egy 9. osztály marad, és megvan a lehetőség, hogy 5. osztály is induljon".
Diszkriminációt kiáltanak a pedagógusok
A Brassai pedagógusai egyébként közleményükben arra is kitértek, hogy az iskola „kálváriája" még 2010-ben kezdődött, amikor az akkor még három párhuzamos, elméleti képzést nyújtó gimnáziumi osztály egyikét megszüntették. A tanintézetnek 2011-ben költöznie kellett, az új épület szűkös befogadóképessége miatt pedig újabb osztályokról kellett lemondaniuk, nem működtethettek két párhuzamos 1–8 osztályt.
A 2013/2014-es tanévtől akaratuk ellenére indíthattak szakképzést nyújtó osztályt a megszüntetett gimnáziumi helyett, az RMDSZ megyei vezetői pedig írásbeli ígéretet tettek, hogy az elméleti oktatás nem kerül veszélybe. Ennek ellenére 2013-ban elveszítették a második elméleti osztályukat is, most pedig – mint panaszolják – az utolsó, harmadik gimnáziumi osztálytól is megfosztják őket, holott a nyolcadikosok közül húszan a kilencedikes természettudományi osztályban szeretnék folytatni tanulmányaikat. Az iskola tanárai szándékos diszkriminációnak tartják, hogy 2010 és 2017 között a kolozsvári magyar iskolák közül csak tőlük vettek el gimnáziumi osztályokat.
Megszűnik a magyar tagozat?
Eközben a Donát negyedben működő Onisifor Ghibu-gimnázium volt aligazgatója, Zsigmond Ilka Facebook-oldalán közölte, hogy tudomása szerint a Ghibuban a következő tanévben már nem indítanak magyar kilencedik osztályt, holott tizenhét éve a magyar tanári kar „megmakacsolta magát", és mindent megtett azért, hogy ne számolják fel a kisebbségi tagozatot, így három év kiesés után újraindították a kilencedik osztályt. „Pedig olyan nyolcadik végez idén nálunk, hogy áldás a tanár életében, amikor ilyen osztályt tanít. Nem értem, miért érdekünk nekünk, kolozsvári magyaroknak felszámolni az iskoláinkat" – írta az angoltanár.
A Kolozs megyei tanfelügyelőség az RMDSZ megyei szervezetének közbenjárására korábban a magyar iskolák igazgatóira bízta, hogy döntsék el, melyik tanintézetben mondanak le osztályokról. Az osztálymegszüntetés elkerülhetetlen, mivel a nyolcadikos és a negyedikes évfolyamon is jóval kevesebb gyermek tanul. Az igazgatók azonban a gyűlésen nem tudtak megegyezni, így a megszűnő osztályokra vonatkozó döntés jogát visszaadták a tanfelügyelőségnek. Csoma Botond képviselő, az RMDSZ megyei elnöke csütörtökön közleményben jelezte: ők megteremtették a közös megállapodás feltételeit, amivel az igazgatók nem éltek, így szerinte a „döntés hatáskörét átruházták a román vezetőségű tanfelügyelőségre".
Török Zoltántól azt is megkérdeztük, milyen döntést hoztak az Apáczai Csere János-gimnázium kapcsán, ahol tanév közben szüntették meg az ötödikes képzőművészeti osztályt. A főtanfelügyelő-helyettes rámutatott: az Apáczai biztosan kap egy ötödik osztályt, de minden bizonnyal nem lesz idegennyelv- és képzőművészeti képzést nyújtó, vegyes profilú osztály, ahogyan azt a vezetőség kérte. A tanintézet viszont lehetőséget kap arra, hogy délutáni foglalkozások keretében tartsanak rajzórákat, amelyre nemcsak a gimnázium, hanem a többi kolozsvári iskola diákjai is járhatnak.
Összevonják a szentgyörgyi szakiskolákat
Meghozta a végleges döntést a sepsiszentgyörgyi önkormányzat arról, hogy a 2017/2018-as tanévtől megszüntetik a Kós Károly Szakközépiskola jogi önállóságát, és alárendelik a Puskás Tivadar Szakközépiskolának. A Kós Károly tanárai és diákjai január 31-én utcai tüntetést tartanak, Komán László igazgató pedig úgy nyilatkozott: a prefektúra segítségét fogja kérni, hogy a kormány állítsa le az iskola-összevonást, és a közigazgatási bíróságon is megtámadja a tanácshatározatot. Az ügy még nem zárult le, a döntésre az oktatási tárcának is rá kell bólintania. Komán László azzal érvelt: a tanintézetben 384 diák tanul, a közeljövőben pedig új, húsfeldolgozó szakosztályt indítottak volna. A városvezetés szerint viszont az átszervezéssel hatékonyabban fog működni az iskolahálózat, az intézkedés miatt pedig nem kell aggódni, hiszen például az óvodák többsége sem önálló jogi személy, de ez nem okoz problémát. Sztakics Éva alpolgármester úgy fogalmazott: egy iskola nem attól teljesít jól, hogy minden 300 gyerekre külön igazgató felügyel – minimálisan egyébként ennyi tanulóra van szükség, hogy egy tanintézet önállóan működhessen.
Az elöljáró azt is elmondta: a Kós Károly Szakközépiskolának a 2012/2013-as tanévben még 600 diákja volt, így számuk mára szinte a felére csökkent, a fejkvóta alapján az állam által biztosított évi 133 ezer lejes támogatást pedig a helyi önkormányzatnak 138 ezer lejjel kellett kiegészítenie. (Bíró Blanka)
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)2017. január 28.
Vita az iskolaátszervezésről
Éles vitát váltott ki a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola Puskás Tivadar-iskolába való beolvasztása Kovászna Megye Tanácsának csütörtöki soros ülésén.
A témát az utolsó napirendi pontnál, a különféléknél vetette fel Fazakas Péter, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselője. Jelezte, tudja, hogy nem a megyei tanács hatáskörébe tartozik az ügy, de úgy ítéli meg, érdekli a közösséget. Sajnálatos eset történt Sepsiszentgyörgyön, mondta, hozzátéve, magyar többségű tanács megszüntetett egy magyar iskolát, beolvasztva azt egy másikba. Ilyent elképzelhetetlennek tartott eddig. Az iskola új igazgatója úgy sejti, az igazi ok nem a tanulók számának fogyása. Fazakas Péter feltette a kérdést: Vajon nem azért van ez, mert az igazgató az egyetlen, akit nem sikerült az RMDSZ-nek a zászlaja alá hajtania? Hiszen ezelőtt három héttel még versenyvizsgát hirdettek az igazgatói tisztségre, most meg felszámolják az iskolát.Tamás Sándor tanácselnök, egyben az RMDSZ háromszéki elnöke közölte, nem tudta, hogy az igazgató nem RMDSZ-tag, s hozzátette, a szervezet hozzájárulását adta, hogy Komán László versenyvizsgázhasson. Itt a baj! – szólt közbe indulatosan Balázs Attila tanácstag, az EMNP megyei elnöke. A képviselő többször is indulatosan közbeszólt, az elnök figyelmeztette, akkor beszéljen, ha szót kap. Balázs Attila kifakadásában támadta az RMDSZ-t, a szövetség két tanácstagját, Keresztély Irma volt és Kiss Imre jelenlegi főtanfelügyelőt.Keresztély Irma elmondta, Sepsiszentgyörgy önkormányzata elektronikus közbeszerzés útján hatástanulmányt rendelt a helyzet orvoslására. Ő egyéni vállalkozóként jelentkezett, szerződést kötöttek, és elkezdték a munkát. Szakember társaival közösen feltérképezték, hogyan alakult a városban a gyereklétszám, ezt lebontották iskolák szintjére, az oktatás nyelvére is. Végül javaslatokat fogalmaztak meg az azonosított gondok orvoslására. A csapat négy gyakorlati javaslatot nyújtott be, mindeniknek voltak pró és kontra érvei, ezeket is leírták. Egyik változat szerint minden iskolát egyesíteni kell, a második szerint két-két iskolát, a harmadik szerint városi konzorciumot kellene létrehozni, a negyedikben partnerségi szerződéssel lehet a problémát átívelni.
Kiss Imre közölte, pártállástól függetlenül Komán László nyerte meg az igazgatói versenyvizsgát, a politikai színezet nem számított. Felelevenítette a tanoda történetét: az Olt textilipari és a Perspektíva szakközépiskola összevonásával jött létre a Kós Károly szakközépiskola, tizennyolc évig volt igazgatója, ismeri a helyzetét. Az évek során a tanulók létszáma csökkent, míg 2002-ben 960 tanuló járt az iskolába, jelenleg 380-an vannak. Közel 12 ezer négyzetméteres felületével a megye legnagyobb oktatási intézménye, ez nem tartható fenn, gondoljunk csak a fűtésre – mondta Kiss Imre. Az átszervezésről való döntést a helyi tanács hozta meg, a tanfelügyelőség láttamozza. Az iskolának nem lesz jogi személyisége, de nem számoltak fel egyetlen osztályt sem – tette hozzá.Végezetül a tanácselnök elmondta, nem lehet felkészületlenül, indulatokkal vitázni.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. január 30.
Engem Udvarhely elvarázsolt
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a református kollégium könyvtára is – csíki katolikusként azt addig nem tudhattam.
Egy évig voltam igazgató a gimiben, amikor jöttek, hogy vegyem át az Udvarhely-rajoni tanfelügyelőség vezetését – akkor a tanügy és a művelődés egyben volt. Töprengtem egy kicsit, de elvállaltam.Kozseni Andrásnak, a munkásból lett rajoni néptanács-elnöknek bemutattak – végig mért, a végén azt mondta, hogy szerezzen magának valami rendes öltözetet. Aztán Bertalan Sándor, a titkár mondta, hogy terepre kell járni, csizma kell, nadrág.
- Mi volt a feladata akkor?
- A kultúra odatartozott, s nagyon jó munkatársaim voltak, mint például Nagy Jenő vagy Mester Sándor. Az akkori falu egészen más volt, a falvak tele voltak iskolákkal, Fenyőkúton vagy Pálpatakán nagy iskolák működtek, Lövétén tízszer ennyi diák volt.
Akkora kultúrversenyek voltak, hogy Korondon például három napig tartott az egyik. Sófalván az egész falu zenész vagy táncos volt. Nekem életre szóló élmények voltak azok. Hiába mondják, hogy minden rossz volt, akkor még élt a falu! Nem bánom, hogy ezt az időszakot abban a beosztásban töltöttem.
- A hatvanas években érzett-e Bukarestből jövő szigort?
- A román kommunista rezsim az elején ügyelt arra, hogy a tanügy élére nagyon markáns értelmiségit nevezzen ki. Annál nagyobb megalázás nincs, amikor a tanügy vagy a kultúra élére egy iskolázatlan pártembert neveznek ki. A román kommunizmus amilyen volt, olyan volt, de akkor olyan akadémikus volt a tanügyminiszter, aki a Sorbonne-on végzett.
Akkoriban, a hatvanas évek végén volt egy enyhülés a rendszerben – maga a rendszer a történelem szemétládájába, süllyesztőjébe került, ott is van a helye. De a rendszeren belül emberek élnek és azoknak a teljesítménye különböző lehet.
1968-ban, amikor volt a változás, kialakultak az új megyék. Eleinte úgy volt, hogy itt lesz a megyeközpont. Fazakas János jött ide más aktivistákkal, nekem akkor is beszédet kellett mondanom. A beszédet teljesen Benedek Elek Halljátok, emberek? című kötetének politikai publicisztikái alapján írtam.
- Pozitívan értelmezte akkor, hogy Udvarhely megyeközpont lesz?
- Igen, mert úgy láttuk, hogy rengeteg közjogi, adminisztratív, gazdasági pozitívummal fog járni és a Székelyföld felemelkedését fogja szolgálni, erről határozottan meg voltam győződve. Aztán kitört Csíkban a ribillió, napokig tüntettek, a csíki csoport meggyőzte Ceaușescut, hogy Csíkszereda legyen az új megye központja.
Megtörtént, és nemsokára jöttek, hogy vállaljam el a megyei tanfelügyelőség vezetését. Innen még mentünk páran, Gotthárd Béla is akkor lett rajoni főügyészből megyei főügyész, de mások is voltak még. Gondoltam, segítek összeverbuválni, aztán hazajövök.
Ott laktam Csíkban hétköznap, a feleségem, Judit idehaza tanított tovább, én csak hétvégenként jártam haza. Rengeteg munka a nyakamba szakadt, nagyon sokat kellett járnom terepre, de aztán néhány év múlva már nem akartam maradni, beleuntam, haza akartam jönni.
Szerencsém volt, mert a tudományos munkát nem hagytam abba. Volt egy olyan tudományos anyagom arról, hogy az első világháború után mi történt a megyében. De kutattam a harmincas évek Munkás-Paraszt Blokkjának a történetét is – ez a baloldali magyar szervezet részt vett a választásokon is, négy képviselője is bejutott a parlamentbe. Írogattam a Korunkba, A Hétbe, a Hargita Kalendárium majd minden számába egy-egy történelmi témát.
Tulajdonképpen ennek köszönhettem, hogy néhány hónapi főtanfelügyelői működés után, 1968 nyarán „hazaengedtek" Csíkból. A gimibe viszont nem tudtam, és nem akartam menni, mert ott két nagyon kedves kollégám, Dobos Ferenc és Vida Gyula tanították a történelmet – így az 1-es általános iskolába, a mai Tompa Lászlóba kerültem történelemtanárnak. Nagyon megszerettem a tanítást.
- A gimnáziumba hogy került vissza?
- 1972-ben a Malom utcában laktunk a családdal egy államosított házban, amikor Ilyés László – utódom a tanfelügyelőségnél – mondta, hogy szeptembertől el kell vállalnom az gimnáziumot. Az addigi igazgató, Papp András az új, ipari iskola (a mai Kós Károly Iskolaközpont) vezetője lett. Én 72-től egészen nyugdíjazásomig a gimnáziumban maradtam.
- A hetvenes években már jött a szigor fentről, a magyar oktatást már kezdték elsorvasztani...
- Igen. Kemény harcokat kellet vívni azért, hogy a matematika osztályok megmaradjanak. Amikor szorítottak, mindig súgtam meg a matricásoknak vagy a tehnósoknak, s a mérnökök, részlegvezetők aztán a pártgyűléseken akkora hisztit csaptak, hogy nem mertek hozzányúlni az osztályokhoz. A mérnöki elitnek a gyerekei a gimibe jártak, azokkal nem mertek ujjat húzni a megyénél sem, főleg a Tehnoutilajban volt ilyen szempontból nagy összetartás és szellem.
A textilosztályok létesítését Szabó Álmossal, a készruhagyár igazgatójával megoldottuk, felszereltük az osztályokat. Amikor ipari líceum lettünk, a műhelygyakorlatot úgy oldottuk meg Petres Gyulával, aki a Tehno igazgatója volt, hogy az ipari gyakorlatot ott végezték a diákok a gyárban – de közben matekeztek! A Matricagyárban is ugyanígy csináltuk, s én azért reszkettem, nehogy baleset legyen, hogy kiderüljön a turpisság.
Aztán 1985-ben a magyar igazgatók nagy részét leváltották az országban, engem is. Utána is ottmaradtam történelemtanárnak, s aztán a rendszerváltás utáni időszakot szerettem a legjobban. Akkor már lehetett beszélni mindenről, a diákok is szerették, az nagyon jó időszak volt.
- Hogy élte meg a rendszerváltást?
- Nem volt konfliktusom, nem fenyegettek, tanítottam tovább. Közben tanultam angolul, németül és nagyon élveztem a tanítást. Megismerkedtem a Békehadtest itteni tagjaival, ők jártak hozzánk, az egy nagyon jó időszak volt.
Ami a kutatásokat illeti, akkor nagyon komolyan tudtam foglalkozni a tudományos dolgokkal, 1993-ban az iskola 400 éves évfordulójára megjelent a gimnázium története, de azon kívül is foglalkoztam az oktatástörténettel. A Lakiteleki Alapítvány pályázatán hatvan pályázóból első díjat nyertem a gimnázium történetével, a budapesti Gellért Szállóban volt a díjátadó.
- Ahogy visszatekint az életére, van-e valami, amit megbánt? Van-e olyan dolog, amit másképp csinált volna?
- Én az életem nagyrészét leéltem és azt hiszem, hogy nem csináltam volna másképp semmit. Az ember tetteit és sorsát befolyásolja az, hogy milyen géneket örökölt, milyen családi környezetből jött, milyen iskolái voltak – ettől én meredeken soha nem kanyarodtam el.
Esetleg többet kellett volna foglalkoznom a tudományos munkával. De a világ megfordult és ma sokkal érdekesebb, ha a kutyákról írnak egy könyvet vagy a konyhaművészetről.
- Megfordult abból a szempontból a világ, hogy a hatvanas-hetvenes években egy fiatalnak mennyi lehetősége volt székelyföldi magyarként. Hogyan látja ezt?
- Hálás vagyok a sorsnak. Én egy olyan faluban voltam gyerek, ahol csak egy rádió volt, orvos nem, csak bábaasszony. El lehet képzelni, hogy a kommunikáció milyen volt. Ma viszont használom a számítógépet, önállóan gondolkodom, híreket nézek, nem vagyok rabja ideológiáknak. Ez egy óriási dolog, nem is lehet összehasonlítani azzal, amit mi átéltünk annakidején.
Az egyik unokám Birminghamben tanul, a másik Budapesten dolgozik, a harmadik Münchenben jár egyetemre. A világ ma más. Vannak árnyoldalai is a mai világnak, például az interneten, a Facebook-on való névtelen mocskolódás, de ez vele jár.
- Mit tart élete legnagyobb tanulságának?
- Amikor az ember így az élete vége felé jár, akkor hajlik arra, hogy ilyen egységes választ adjon, hogy például jobban vigyázzon az egészségére. Sokat foglalkozunk azzal, hogy életben, mozgásban tartsuk ezt a rozoga testet.
Ma ez a válasz nem egészen kielégítő, mert túlteng benne, hogy vigyázz az egészségedre, de azért van benne annyi igazságmag, amit a fiatalok is megszívlelhetnek. Amikor az ember fiatal, akkor könnyelműen bánik magával. Pedig az öregkort megérni szép dolog éssok szépség van az öregkorban.
A másik üzenet pedig az, hogy a gondolkodásban legyen önállósága az embernek. Lehet akármilyen rezsim, ideológia, azt azért mindjárt nem szabad lenyelni. Annak vannak olyan torzulásai, amik nagyon csúnyán végződnek. Bizonyos szellemi szabadságot, függetlenséget az utolsó pillanatig meg kell őrizni, nem szabad sohasem feladni. Sok alkalom van arra, hogy az embert elkapja a gépszíj. Szerintem a falusi környezetemből jött ez az óvatosságom.
Bár néha a környezetemben kellett mutatnom, hogy én milyen „vonalas" vagyok, kettős életet éltem: az egyik volt az igazgató-tanfelügyelő, ami kötelezett bizonyos dolgokra, de emellett volt a másik életem, ami szent volt. Természetemnél fogva mindig szerettem a csendes, magányos meditálást, gondolkodást, tanulást. Szerettem idézni Goethe Faustjából Faust monológját: „Ha visszatérek szűk szobámba s a lámpa meghitt fénye int, / Oszolni kezd keblem homálya, s a szív magára lel megint."
KATONA ZOLTÁN
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)2017. január 30.
Kikristályosodtak a tervek
Interjú Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) nemcsak a megyeszékhely és Székelyföld, hanem a tágabb értelemben vett Erdély egyik büszkesége is, így működése széles érdeklődésnek örvend. Éppen ezért vezetőjét, Vargha Mihály szobrászművészt az intézmény működéséről, 2016-os megvalósításairól, a megkezdett, de még be nem fejezett tervekről és az idei év fontosabb célkitűzéseiről faggattuk. Beszélgetésünk során kiderült, hogy ötletekben nem szűkölködnek, illetve kikristályosodott elképzeléseik vannak a jövőre nézve.
– Igazgató úr, mit tart az elmúlt esztendő legnagyobb sikerének?
– Inkább többes számot használok, mert több sikeres rendezvényünk is volt. Közéjük sorolom például Somogyi Győző, budapesti Kossuth-díjas festő, grafikus, kiváló művész Száz magyar lovas című tárlatát, melynek megnyitását március idusára időzítettük.
Emelkedett hangulatához az időpont, a művész lóháton, huszárviseletben és huszárkíséretben való megjelenése, valamint a Haáz Sándor vezette szentegyházi huszárdalárda fellépése egyaránt hozzájárult. Ugyancsak rendhagyónak mondható a Fogarason élő, 83 esztendős Szőcs-Fülöp Károly 60 év munkájával létrehozott magángyűjteményéből ízelítőt nyújtó tárlat. Ennek egyediségét az általa megmentett bükszádi, illetve porumbáki üvegek, erdélyi kerámiák, szász hímzések és viseletek bemutatásán kívül a gyűjtő személye biztosította.
Ő ugyanis kéményseprőként járván a vidéket, hordta össze, méghozzá olvasással megalapozott szakértelemmel e felbecsülhetetlen értékű kincset. Emlékezetes marad továbbá a múzeum örökös munkatársa, Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész 70. születésnapjára rendezett tárlat is, melyen az inkább festőként ismert mester szobrainak egy részét is be tudtuk mutatni. Ezek a múzeumkertben a mai napig megtekinthetők.
A tavalyi évet a Kallós Zoltánt bemutató kiállítással zártuk, ezzel Erdélyben elsőként tisztelegvén a 90. születésnapját ünneplő néprajzkutató és gyűjtő személyisége és életműve előtt. Nagy öröm számunkra, és egyben büszkeséggel tölt el, hogy 2016 folyamán két hiánypótló könyvet is meg tudtunk jelentetni.
z egyikük Kós Károly és Sepsiszentgyörgy cím alatt jelent meg Anthony Gall szerkesztésében, a másik pedig Balassa M. Iván A székelykapu című kötete. Az utóbbi a típusok felsorolásán túlmenően tudományosan is elemzi ezeket. Ide kapcsolódó jó hír, hogy ez év márciusában tudományos értekezletet is szervezünk ebben a témában, a szerző jelenlétében.
– Maradtak befejezetlen terveik?
– Igen. Ezek közül pedig a legfontosabb és legfájóbb a Gyárfás Jenő Képtár több éve vajúdó felújítása.
– Mi ennek az oka?
– Elsősorban a nem megfelelő közbeszerzési törvény, mely az olcsó kivitelezést tekinti egy munkálat odaítélése legfontosabb szempontjának. Ráadásul a felújításhoz szükséges pénz kezelése a művelődési minisztérium hatáskörébe tartozott, így eddig beleszólásunk sem volt a minőség ellenőrzésébe, ami az említett okból szintén sok kívánnivalót hagy maga után. Éppen ezért a befejezés és a minőség biztosítása érdekében a megyei tanács a saját költségvetéséből próbálja ezt megoldani, ehhez viszont állapotfelmérés szükséges, melyet megrendeltek.
– Melyek az idei esztendő legfontosabb célkitűzései?
– Ezek egyike az immár lassan 105 esztendős, Kós Károly által tervezett épületegyüttes teljes felújítása és a kor követelményeihez való igazítása. Az ehhez szükséges több mint 4 millió euró biztosítása érdekében az intézményünket fenntartó megyei tanács nyújtott be egy minden szempontból megalapozott és indokolt, európai uniós pályázatot. Ebbe azonban sajnos a működéshez és tudományos tevékenységhez szükséges műszaki hátteret biztosító felszerelés ellenértéke nem fért bele, így erre külön kell majd pályázni.
– Milyen terveik vannak a megyei tanács által 2011-ben megvásárolt, de még mindig üresen és kihasználatlanul álló területtel kapcsolatban?
– Az előbb említett pályázatot úgy állították össze, hogy jóváhagyása esetén bizonyos tevékenységeket, köztük az adminisztrációt a mellettünk lévő telken létrehozandó irodákba tudjuk áttelepíteni. Az így felszabaduló régi épületegyüttest teljes mértékben a látogatók rendelkezésére bocsátanánk, például múzeumpedagógiai tevékenységre, illetve Kós Károly-mellékszobákat is lehetne berendezni. A most kihasználatlan területen ugyanakkor egy műtárgyvédelmi központot és saját vagy rólunk szóló kiadványokat és ajándékokat árusító részleget is létrehoznánk, hiszen erre fokozott igény mutatkozik. Mindennek eléréséhez viszont bukaresti kérésre az övezeti rendezési tervet ki kell terjeszteni. Ennek elkészítése folyamatban van.
– Ezen a területen az Erdélyi Művészeti Központ felépítése is szándékukban állt. Erről miért mondtak le?
– Mert rájöttünk, hogy a polgármesteri hivatal keretében hatékonyabban működhet, mint az SZNM részlegeként, így a város biztosított számára e célnak megfelelő székhelyet a volt posta épületében.
– Egy múzeum működéséhez óhatatlanul hozzátartoznak a régészeti feltárások. Önök végeznek-e ilyen tevékenységet?
– Természetesen. Ásatásokat két esetben végzünk. Külső megrendelő kérésére, amint ez például az uzoni Béldi–Mikes-kastély felújításakor történt, vagy saját kezdeményezésre. Az általunk Málnásfürdőn újrakezdett munkálatok ebbe a kategóriába tartoznak.
– Ez utóbbi helyen minek a feltárása van folyamatban?
– Egy bronzkori településé.
– Jelenleg a múzeum hány régésszel rendelkezik?
– Kettővel, név szerint Lokodi Alpár Imre és Sztáncsuj Sándor József végzi ezt a munkát, de még három kellene, hiszen az állagmegőrzésnél, kiállítások létrehozatalánál, valamint pályázatok megírásánál is szükség van a szaktudásukra. A foghíjas régészlétszám miatt ugyanis jelenleg Málnásfürdőn is évente csak 1 hónapot tudunk dolgozni.
– Honnan biztosítják a kutatások anyagi forrásait?
– A felújítást megelőző kötelező feltárás költségeit a megrendelő fizeti, a Málnásfürdőhöz hasonló esetekben viszont ezeket mi álljuk.
A továbbiakban az intézményvezető a sorra kerülő rendezvények hosszú lajstromát és ezek időpontját ismertette, melyekről majd olvasóinknak idejében hírt fogunk adni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. január 31.
EMNP-számadás
Az RMDSZ becsapta a választóit?
Az EMNP által a választási kampányban bemutatott tíz „forró pont” egy részénél van némi előrelépés, de még sok gond vár megoldásra, közölte Bálint József sepsiszentgyörgyi tanácsos, aki sajtótájékoztatón mutatta be féléves beszámolóját.
Bálint József megjegyezte, hogy például a Vár utcában most jobban lehet közlekedni, mint fél évvel ezelőtt, illetve az Oltmező úton is időközben kialakítottak két gyalogátjárót, de még szükség lenne egy harmadikra a gyárak környékén. Előrelépés történt a kilyéni híd esetében is, úgyszintén a tervek elkészültek az évekig elhanyagolt Puskás Tivadar utca felújítására, sorolta az EMNP-tanácsos, aki méltányolta azt is, hogy az őrkői roma közösség felzárkóztatására különböző pályázatokon vesz részt a város.
Ugyanakkor „sajnálattal” állapította meg, hogy a forgalmi problémák nem enyhültek, valamint azt, hogy nem tudták elfogadtatni a cégek ingatlanadójának csökkentésére vonatkozó javaslatukat. „Nem sikerült a magánszemélyek ingatlanadójának a szinten tartása sem, mert az a körzetesítés, amelynek az alapgondolatát mi is helyesnek találtuk, bizonyos esetekben óriási adóemelést jelent”, fűzte hozzá Bálint.
Ugyanakkor az EMNP tiltakozik az ellen, hogy a Kós Károly-szakiskolát beolvasztanák a Puskás Tivadar-szaklíceumba. „Ez már nemcsak önfeladás, hanem a választók becsapása is. Antal Árpád polgármester és csapata nem iskolák megszüntetésével és nem adóemeléssel kampányolt. Vajon mennyit fizettek Keresztély Irmának ezért a plágiumgyanús statisztikáért, és mi van még az iskolaháború mögött?”, tette fel a kérdést az EMNP-tanácsos.
Az EMNP sepsiszéki, illetve sepsiszentgyörgyi elnöke, Kolcza István és Kocsis Hunor Tibor is bejelentette, hogy részt vesz a Kós Károly-szakiskola ügyében mára beharangozott tiltakozó megmozduláson.
Kiss Edit
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. január 31.
Egyensúlyt az iskolákba
Nekünk minden sepsiszentgyörgyi diák fontos!
1989 után Románia lakossága folyamatosan és hangsúlyosan csökken, ez alól a mi közösségünk, városunk, iskolai hálózatunk sem kivétel, fogalmaz közleményében a sepsiszentgyörgyi önkormányzat. A megyeszékhelyen az elmúlt 2 évtizedben 17.642-ről 10.365-re csökkent az iskolai rendszerben a gyerekek/diákok száma. Ez a 7.277 gyerek közel hat Mikó-nagyságú intézmény, vagy több mint húsz Kós Károly-nagyságú intézmény eltűnését jelenti városunkban. Alább a közlemény szerkesztett változatát közöljük.
Az önkormányzat minden anyagi terhet felvállalva igyekezett fenntartani a teljes iskolai rendszert, odafigyelt minden társadalmi réteg igényeire: az elméleti oktatástól a szakiskolákig, a speciális igényű gyerekektől az alternatív oktatásban résztvevőkig, a városnegyedi és periférián levő intézményektől a belvárosi iskolákig.
Nagyon fontosnak tartjuk, hogy felszámoljuk a túlzsúfoltságot egyes iskolákban, ugyanakkor a kihasználatlan tereket élettel töltsük meg. Ennek érdekében jutottunk arra a következtetésre, hogy a Kós Károly-iskolát úgy integráljuk a sepsiszentgyörgyi oktatási rendszerbe, hogy az mindenkinek jó legyen, a tanulóknak, a tanároknak, a kisegítő személyzetnek, szülőknek egyaránt. Nem áll szándékunkban megszüntetni egy magyar iskolát, ellenkezőleg: új magyar iskolát szeretnénk létrehozni, új elemi iskolát. Biztosítani szeretnénk mindenkit arról, hogy az átszervezés során nem szűnnek meg szakok, nem veszíti el senki a munkahelyét, és továbbra is kiemelten kezeljük a speciális igényű tanulók kérdését.
Döntésünket az alábbiak alapján hoztuk meg:
Sepsiszentgyörgyön az elmúlt 5 évben a diákok létszáma 941 fővel csökkent. Az elemi iskolák túlzsúfoltakká váltak: a Székely Mikó Kollégium kicsi épülete vagy a Mikes Kelemen Líceum elemi osztályai ma a bentlakás épületének emeletére kerültek. Eközben a Kós Károly Technológiai Líceum diáklétszáma 600 főről 350-re csökkent (nappali és esti tagozaton), a Puskás Tivadar Technológiai Líceumé 630 főről 533-ra. A városban a Kós Károly-iskolának a legrosszabbak a mutatói mind a létszámcsökkenést, mind az érettségi eredményeket nézve.
Az egyértelműnek látszó aránytalan épületkihasználtságot egy alapos tanulmány is igazolta. Mindezek tükrében Sepsiszentgyörgyön olyan átszervezést javasolunk, ami észszerűsíti a rendelkezésünkre álló épületek kihasználását, és ezáltal igazságosabb feltételeket teremt a kisgyerekek számára. Míg ma a Kós Károly-iskola Gábor Áron utcai, hozzávetőlegesen 7000 négyzetméteres épületébe 350 diák jár (miközben a nappali tagozaton tanuló diáklétszám már a törvény által meghatározott 300 alá csökkent), és még nem számoltuk a Gyár utcai, felújított, közel 3600 négyzetméter összfelületű épületet, amelyben tanműhelyek és szaktantermek állnak a diákok rendelkezésére, tehát összesen 10.600 négyzetméter, addig a kicsi Mikó 1200 négyzetméterében 371 kisgyerek zsúfolódik össze. Ezt az aránytalanságot szeretnénk kiküszöbölni, mi minden gyerekért felelősséget vállalunk.
Az elmúlt években kiemelten figyeltünk a szakoktatásra Sepsiszentgyörgyön, mind a beruházások, mind a népszerűsítés terén. A Puskás Tivadar-iskolában az utolsó 5 évben 6,2 millió lej értékű fejlesztést, beruházást valósítottunk meg, míg a Kós Károly-iskolában 4,7 millió lejjel fejlesztettünk. A fenntartási költségek kiegészítése a szakiskolák esetében az elmúlt három évben megháromszorozódott, a Kós Károly-iskola esetében több mint 100%-kal kellett ezt kiegészíteni 2016-ban. Mindezek ellenére a szakoktatás népszerűsége nem növekedett, a beiskolázási számokat nem valósították meg, hiába próbálták ezt alakítani a szakoktatás javára, osztályok nem, ill. csak kis létszámúak jöttek létre. Az elmúlt években a Mikó és a Mikes kárára születtek döntések, így maradhatott életben a Kós Károly-iskola.
Az elméleti osztályok száma a városban tovább nem csökkenthető. Magyar oktatási vonalon a 2017–2018-as tanévre a következő beiskolázási számokat javasolja a tanfelügyelőség: Székely Mikó Kollégium 3 elméleti osztály, Mikes Kelemen Líceum 3 elméleti osztály, Református Kollégium 1 elméleti plusz 1 református osztály, Plugor Sándor 1 művészeti osztály, Berde Áron Technológiai Líceum 2 szaklíceumi plusz 2 szakiskolai osztály, Puskás Tivadar Technológiai Líceum plusz Kós Károly 2 szaklíceumi plusz 6 szakiskolai osztály plusz 1 román nyelvű osztály, tehát összesen 2 vokacionális osztály, 7 elméleti osztály, 12 osztály szakoktatás magyar nyelven. Látható, hogy a szakoktatás továbbra is kiemelt szerepet kap, de meg kell találnunk az egyensúlyt az elméleti és a szakirányú oktatás között.
Átszervezési javaslatunk a Kós Károly-iskolát a Puskás Tivadar-iskolához rendeli, így egy erős, a munkaerőpiac igényeihez könnyebben alkalmazkodni tudó, több szakmát is ajánló szakiskola létesül a Puskás Tivadar épületegyütteseinek és a Gyár utcai műhelyeknek és tantermeknek a kihasználásával. A Gábor Áron utcai épületegyüttesre idén elkészülnének a felújítási tervek, majd elkezdődnek a munkálatok, hogy 2018 szeptemberétől ott indulhassanak a Mikó és Mikes előkészítő osztályai.
Múlt pénteken találkoztunk a Kós Károly-iskola küldöttségével, igazgatóval, három tanárral, a szülőbizottság képviselőjével, akik elismerték, hogy nem tudják kihasználni a rendelkezésükre álló épületeket, elfogadták a költözés alternatíváját. Az a célunk, hogy Sepsiszentgyörgyön egy nagyon erős, a székelyföldi emberek elvárásaihoz és a piac igényeihez gyorsan alkalmazkodni tudó, jól felszerelt szakiskolát teremtsünk, ennek érdekében szeretnénk átszervezni a sepsiszentgyörgyi szakoktatást.
Két tűz között a tanfelügyelő
Kiss Imre főtanfelügyelő (képünkön) tegnap sajtótájékoztatón ismertette álláspontját az iskola-átszervezés sok indulatot felkavaró ügyében, miután üllő és kalapács közé került: a Kós Károly-szakközépiskola alapítójaként érzelmileg is kötődik ahhoz az intézményhez, amelyet 18 évig vezetett, volt kollégái is elvárják támogatását a megmaradásért folytatott harcban, miközben jelenlegi funkciójában más kötöttségek és felelősségek is terhelik
Iskolaigazgatóként úgy tapasztalta, hogy két telephelyen – az iskolaépületben, illetve a Munkás utcai műhelyekben – folytatni a tanítást nagyon megnehezítette az oktatói gárda összekovácsolását, viszont tág teret nyitott a fejlesztéseknek, és minőségi szakoktatásra nyílt lehetőség – tekintette át a volt előnyöket és hátrányokat Kiss Imre. Most azt kérték tőle a kollégák, támogassa az átszervezésnek azt a változatát, hogy a Kós-szakközépiskola a Munkás utcai épületben (ahol a tanműhelyek vannak) folytassa az elméleti oktatást is, jogi személyisége megőrzésével, viszont véleménye szerint az az épület erre a célra nem alkalmas. Továbbá az, hogy az iskola önálló maradjon – bármelyik épületben –, csak elodázását jelentené a felszámolásnak, véli Kiss Imre, ugyanis a folyamatosan csökkenő beiskolázás mellett sok – motiváció híján – az év közben kimaradó is.
A diákok körében nem népszerűek a Kósban tanított mesterségek – víz-gázszerelő, kőműves, varrómunkás –, így csak az került be ide, aki máshonnan kiszorult. Legalább ezres létszám kellene, hogy a fejkvóta alapú rendszerrel finanszírozni lehessen az intézményt, de iskolamegszüntetésről nincs szó, hiszen a Kós Károly-iskola összes szakja megőrzésével átköltözik egy másik épületbe, a jól felszerelt műhelyek pedig továbbra is biztosítják a minőségi szakoktatást. A címzetes tanárok katedrakiegészítéseit is 95%-ban már megoldották – mondta a főtanfelügyelő.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. január 31.
Csifó János beszélgetős délutánja
A marosvásárhelyi Vár-lak idei első vendégét fogadta egy fázós ja- nuári délutánon. A társaság már összegyűlt, mindnyájan Csifó János nyugalmazott rádióriporterre várunk. Bő húsz perc után nyílik a Kedei-műterem, és már az ajtóból halljuk a szabadkozást, bocsánat- kérést az „objektív okok” miatti késésért. (Kisebb karambolba keveredett a taxi, újat kellett hívnia.) Sietősen elfoglalja a helyét, majd „nekitürkölőzve” jelzi, hogy kezdhetjük. A szerepek megfordulnak, az ismert rádióriporter „riportalannyá” válik. Mivel kezdi? Gye- rekkorával, két születésnapjával. Hogyhogy? – kapjuk fel fejünket. „Igen, igen, így volt, 1935. január 28-án születtem Medgyesen. Édesapám be akart íratni a városházán, de azt mondták, János név nincs, csak Ioan, és azt sem írják, hogy Csifó, hanem csak Cifo. És mert édesapám ezzel nem értett egyet, elment lelkész rokonunkhoz, és tőle már a kitöltött keresztlevéllel ment vissza a városházára. Másodszorra félsikerrel járt, a Csifót beírták, a Jánost azonban lefordították. Igen ám, de addig el- telt pár nap, így a hivatalos „világi” okmány 31-én lett kiállítva...” És mesél, mesél tovább, a gondtalan gyermekkorról, majd a háború ideje alatti költözésről, amikor a család egy nap alatt csak- nem minden mozdíthatót felpakolt egy teherautóra, felkerült az édesapa suszterműhelye is, így jutottak el Marosvásárhelyre. Csifó János két évig a marosvásárhelyi színművészeti főiskola hallgatója volt, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett oklevelet. A diákévek alatt a Kolozsvári Rádió diákszerkesztője lett. Marosvásárhely visszavárta. Tanulmányai befejezése után a Marosvásárhelyi Rádiónál helyezkedett el, riporter, majd szerkesztő osztályvezető volt, nyugdíjba vonulásáig. Többek között az önálló kabaré- és folklór- műsorok, három, a televízióban bemutatott bohózat, a Szellemi öttusa, a Vikingek földjén, a 95 éves a 20. század, valamint a Megy a magnó vándorútra műsorok jelzik gazdag munkásságát. A meghitt visszaemlékezést egy-egy kérdés szakította meg a társaság részéről, mely által újabb fonal indult el, és Csifó János mesélt, mesélt szakadatlanul. Szóba került az 1990 februárjában végrehajtott „hőstett” is, ahogy Bölöni Domokos fogalmaz, méltán nevezhető hőstettnek a Marosvásárhelyi Rádió (még a diktatúra idején bedobozoltatott és Jilavára szállított) teljes aranyszalagtárának visszaszerzése, hazahozatala. Csifó János így emlékszik: „Velünk (marosvásárhelyi rádiósokkal) csomagoltatták be a szalagtárat, összepakolták, és elvitték Jilavára. Mi akkor ezt úgy értelmeztük, hogy a szalagokat egy pincébe helyezik, hogy menjen tönkre minden, és ne maradjon belőle semmi, mert elegük volt ebből a magyar kultúrából. 1990 februárjában azt mondtam a bukaresti igazgatóságnak, hogy mi a szalagtárhoz szeretnénk jutni, mire a válasz az volt, ennek semmi akadálya, csak érte kell jönni. Nagy hóban indultunk el, kértem Király Károlytól egy csukott teherautót, olyan három-öt tonnást, mi hárman, Borbély Zoltánnal, Kacsó Tiborral és Asztalos Oszkárral vonaton utaztunk Bukarestbe. Ott kísérőt adtak mellénk, akivel elmentünk Jilavára. Hatalmas, hangárszerű telepre vittek, és amikor beléptünk az épületbe, jóleső, kellemes meleg csapott meg, szaksze- rűen volt tárolva, külön részlegen mindenik területi rádióból elhozott szalagtár, a mienk úgy volt, ahogy becsomagoltuk. 45 ezer szalagot pakoltunk fel a kocsira, és azonnal indultunk vissza, de nem a megszokott úton, mert tartottunk az esetleges feltartóztatástól. Nem megyünk Ploieşti felé, mondtam, mert ott már háromszor megtörtént, hogy felborítottak olyan ko- csikat, amelyekben dokumentumok voltak, és azokat mind eltüntették.” Kerülő úton, megküzdve a Crivăţ (a román Nemere) hidegével és havával (befújta az utat), egy katonai alakulatnál töltött éjszaka után szerencsésen megérkezett a felbecsülhetetlen értékű szállít- mánnyal Csifó János Marosvásárhelyre. Értékmentés volt ez a javából. Marosvásárhelyen a Garabontzia Kiadónál 2013-ban jelent meg a Megy a magnó... egy rádiós emlékei című kötete. Erről így beszélt: „Összegyűlt egy csomó minden az életből, és gondoltam, össze kéne fogni, volt benne dokumentum, volt benne történelem, alkotás...” Nevek, életek, emberek. Megannyi beszélgetőtárs. Megelevenedik a közelmúlt: Bözödi György, Demény Lajos, Kós Károly, Lakatos István, Jakabos Ödön, Nagy Imre, Tarr László, Csorba András, csak pár nevet említek. Külön érték a Lapok egy emlékkönyvből fejezet, amelyben a riportalanyok saját kezű bejegyzései találhatók. Mi, olvasók és hallgatók, hálásak vagyunk, hogy Csifó János megosztotta velünk pályája élményeit, annak néhány derűs epizódjával. Vidám hangulatú, kötetlen beszélgetéssel zárult a vár-laki délután. Jó volt újból együtt lenni a születésnap alkalmából.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)2017. január 31.
Tüntetnek az érintettek, érvelnek a döntéshozók Iskolaösszevonás
Miközben a Kós Károly Szakközépiskola munkaközössége továbbra is a tanoda önállóságáért harcol, és ma délután egy órakor tüntetést tartanak a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal előtt, a döntéshozók továbbra is a Puskás Tivadar Szakközépiskolával való összevonás mellett érvelnek.
Lapunk tegnapi számában Tovább küzdenek önállóságukért című írásunkban Komán László iskolaigazgató érvelését ismertettük. Tegnap a sepsiszentgyörgyi önkormányzat közleményben ismertette az átszervezésről szóló álláspontját, Kiss Imre főtanfelügyelő, a Kós Károly- iskola volt igazgatója sajtóbeszélgetésen fejtette ki érveit.
Kevés a diák – állítja az önkormányzat
„Az átszervezéssel az a célunk, hogy észszerűbbé és optimálisabbá, gyermekbarátabbá tegyük a sepsiszentgyörgyi iskolások oktatását. Nagyon fontosnak tartjuk azt, hogy felszámoljuk a túlzsúfoltságot egyes iskolákban, ugyanakkor a kihasználatlan tereket élettel töltsük meg ” – áll a városháza lapunkhoz eljuttatott tegnapi közleményében, amelyben a Kós Károly Szakközépiskolának a Puskás Tivadar Szakközépiskolával való összevonása mellett érvelnek.A városháza sajtóirodája által kiadott közleményben a közelmúlt diáklétszám-fogyásáról megállapítják: az 1989-es fordulat után Románia lakossága folyamatosan csökkent, és ez közösségünket is érintette. Az elmúlt huszonhét év alatt 17 642-ről 10 365-re csökkent Sepsiszentgyörgyön az iskolai rendszerben részt vevő gyermekek száma, ami közel egyenlő hat Székely Mikó Kollégium nagyságú intézmény diákságával. „Az önkormányzat minden anyagi terhet felvállalva igyekezett fenntartani a teljes iskolai rendszert, odafigyelt minden társadalmi réteg igényeire: az elméleti oktatástól a szakiskolákig, a speciális igényű gyermekektől az alternatív oktatásban részt vevőkig, a városnegyedi és periférián levő intézményektől a belvárosi iskolákig. Ennek érdekében jutottunk arra a következtetésre, hogy a Kós Károly-iskolát úgy integráljuk a sepsiszentgyörgyi oktatási rendszerbe, hogy az mindenkinek jó legyen, a tanulóknak, a tanároknak, a kisegítő személyzetnek és a szülőknek egyaránt. Egyáltalán nem áll szándékunkban megszüntetni egy magyar iskolát, ellenkezőleg, a továbbiakban új magyar iskolát szeretnénk létrehozni, egy új elemi iskolát. Biztosítani szeretnénk mindenkit arról, hogy az átszervezés során nem szűnnek meg szakok, nem veszíti el senki a munkahelyét, és továbbra is kiemelten kezeljük a speciális igényű tanulók kérdését” – hangoztatják.Részletezik azt is, hogy az elmúlt öt esztendőben a Kós Károly Szakközépiskolát érintette a leginkább a diáklétszám-csökkenés, ami plusz anyagi terhet rótt a városra, mert az iskola kevesebbet kapott a fejkvóta alapú központi finanszírozásból, ezáltal nőtt a helyi kiegészítés, és miközben a belvárosi tanodákban zsúfoltság uralkodik, a Kós Károly-iskola kihasználatlan felületekben bővelkedik. Az átszervezéssel ezt az aránytalanságot szeretnénk kiküszöbölni, mert a város számára minden gyermek fontos, és minden gyermekért egyformán szeretnének felelősséget vállalni.
„Átszervezési javaslatunk a Kós Károly-iskolát a Puskás Tivadar-iskolához rendeli, így erős, a munkaerőpiac igényeihez könnyebben alkalmazkodni tudó, több szakmát is ajánló szakiskola létesül a Puskás Tivadar épületegyütteseinek, a Gyár utcai műhelyeknek és tantermeknek a kihasználásával. A Gábor Áron utcai épületegyüttesre idén elkészülnének a felújítási tervek, majd elkezdődnek a munkálatok, hogy 2018 szeptemberétől ott indulhassanak a Mikó és a Mikes előkészítő osztályai. (…) Bízunk benne, hogy mindezek tükrében szeptemberben nyugodt, kiegyensúlyozottabb légkörben, új fejezet nyílik Sepsiszentgyörgy oktatásának történetében” – áll a közleményben.
A főtanfelügyelő az átszervezés mellett
Megszületett a döntés, az önkormányzat a jelenleginél költséghatékonyabb helyi iskolahálózatot kíván kialakítani, nekünk pedig az a feladatunk, hogy minden tanintézményben minőségi oktatást biztosítsunk – közölte Kiss Imre megyei főtanfelügyelő. A tegnapi sajtóbeszélgetésen az elöljáró azt mondta, a Kós Károly Szakközépiskola esetében elkerülhetetlen az átszervezés, összevonására egy másik iskolával előbb-utóbb sor került volna, mert csak ott működhet tanintézmény, ahol diákok vannak.
Kiss Imre vázolta, hogy az elmúlt tizenöt év alatt milyen folyamatokon ment át az egykori textilisikola, előbb miként növekedett, majd csappant a diákok létszáma. A Perspektíva Szakközpiskola 2001-es odacsatolásával közel ezerre ugrott a tanulók száma, majd rendre veszítették el az V–VIII. osztályos, később a középiskolai sporttagozatot, a speciális osztályok létszáma is csökkent, a IX. osztályos beiskolázásnál pedig a maradékelv alapján kaptak diákokat, aki nem jutott be más iskolába, az ment hozzájuk. Ezt a sorvadást és minőségi alulmaradást nem sikerült megállítani, aminek egyik oka, hogy nem elég vonzóak az itt tanított szakmák – véli Kiss Imre. Közel 18 évig volt igazgatója az iskolának, azt is látta: az oktatói közösséget megosztotta az a helyzet, hogy az elméleti és szaktárgyak oktatói, valamint a gyakorlat vezetői külön telephelyen tanítottak, előbbiek a Gábor Áron utcai főépületben, utóbbiak a Gyár utcai műhelyeknél.
A főtanfelügyelő szerint a jelenlegi háromszázötven tanulóval nem lehet fenntartani azt a hatalmas infrastruktúrát, épületkomplexumot, amit jelenleg a Kós Károly-iskola használ, ezért jó ötletnek tartja a tanintézmény átköltözését a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, de anélkül, hogy a jelenlegi szakmacsoportok csorbulnának. Leszögezte: a Gyár utcai műhelyeknek továbbra is működniük kell, a speciális osztályok pedig használhatnák a műhelyépületben kiképzett tantermeket, nem kellene egy új iskolába integrálódniuk, az elméleti tárgyakat oktatók pedig könnyen átjárhatnának oda megtartani óráikat.
Kiss Imre úgy véli, az átszervezéssel nem tűnik el egy magyar iskola, mert az osztályok tovább működnek egy másik tanintézményben, s bár az iskolahálózatból hiányzik majd a Kós Károly Szakközépiskola nevű önálló egység, nem vész el egyetlen diák sem, aki akar, az továbbra is magyarul tanulhat szakmát a megyeközpontban.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. február 1.
Tüntettek az összevonás ellen (Az iskolákat, a tanulókat nem lehet számokban mérni)
Az érintett tanárok többsége már beletörődött a költözésbe, csak állásuk megmaradjon, a diákok egy része fenyegetőzik, ha menniük kell, abbahagyják a tanulást, másoknak fontos a szakma elsajátítása, minden áron folytatják a képzést, az iskolavezetés tovább küzd önállósága megmaradásáért. Vegyes a hangulat a városban is a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola felszámolása, a Puskás Tivadar Szakközépiskolába történő beolvasztása tekintetében: akik magyar tanoda bezárását ellenzik, azok közül néhányan részt vettek a tegnapi tüntetésen, akik egyetértenek az átszervezéssel, de az indokokat nem értik pontosan, azok is megálltak néhány percre a polgármesteri hivatal előtt tegnap összegyűlt közel kétszáz főnyi tömegben.
A Kós Károly Szakközépiskola időben bejegyeztette a tegnapi utcai tiltakozást, rendőri felügyelet mellett, rendbontás nélkül tartották meg akciójukat. A felvonultatott táblák egyikén Antal Árpád polgármestert idézték: „Aki iskoláinkat támadja, azt üzeni, nem akar az erdélyi magyarságnak jövőt ebben az országban.” (A városvezető ezt tavaly november 12-én mondta azon a sepsiszentgyörgyi tiltakozó megmozduláson, amit a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum megmaradása mellett tartottak.) Elsőként Komán László iskolaigazgató ismertette a lapunkban két ízben is közölt érveket az iskola önállóságának megmaradása mellett: megállt a diáklétszám-csökkenés, az ősztől induló új húsipari szak tanulókat vonz, a speciális osztályokat nem lehet máshová integrálni, az összevonás leépítésekkel jár, az általuk oktatott szakokra szükség van. Tordai Ernő, az iskolai szülőbizottság elnöke elmondta, megdöbbenve értesültek a helyi sajtóból arról a döntésről, amely gyermekeik iskoláját a Puskás Tivadar Szakközépiskolával olvasztja egybe. „A minden magyar számít szlogen ellenére még arra sem méltattak bennünket, hogy egy hosszú ideje meghozott döntést közös találkozó, egy fórum alkalmával hozzák tudomásunkra. Oly sokszor panaszkodunk, hogy odabent, Bukarestben a bennünket érintő dolgokról a fejünk fölött döntenek, a mi megkérdezésünk, esetleges véleménynyilvánításunk nélkül. És akkor hadd kérdezzem meg: Mit teszünk mi itt, helyben? Ugyanezt.” Nem tudja, mire lesz elegendő ez a tiltakozás, de neki kötelessége itt állni, az pedig szerinte biztos, hogy az iskola névadójának, Kós Károlynak a szavai örök érvényűek: „Az ember kötelessége, hogy a maga népét szolgálja. Aki ez alól kihúzza magát, az a népe árulója.” Az iskola volt tanára, Péter Sándor kérdéssel indította felszólalását: „Vajon az iskolát, a tanulókat csak számokban lehet kifejezni? Tudjuk, hogy a városi tanácsban leginkább könyvelők, közgazdászok, mérnökök ülnek, akiknek a számok adják az utasításokat. Viszont, ha iskoláról van szó, tanulókról van szó, akkor a számokat egy kicsit félre kell tenni. Talán még a veszteséget is vállalni, mert hiszen a diák, ahogy mondani szokás, a jövő.” Emlékeztetett: a rendszerváltozás után megszüntették Erdély egyik legjobb szakképző iskoláját, a sepsiszentgyörgyi építészetit, a megmaradt osztályait betagolták az akkor alakult Mikes Kelemen Líceumba, de még tanterem sem jutott nekik. „A kényszer vitte rá az akkori vezetőket, hogy létrehozzák a Perspektíva Szakközépiskolát, amely lassan feltápászkodott a szülők segítségével, diákok szorgalmával, a pedagógustársaim segítségével, kiváló szakképző tanodává vált. Aztán következett az egyesítés a textilipari szakközépiskolával, amely akkor leépülőfélben volt. És egy darabig úgy éreztük, hogy a csúcson vagyunk. Diákjaink jól teljesítettek, a pedagógusok és az iskola munkatársai közösen vállalták azt, hogy ezt az iskolát naggyá teszik. A tanulólétszám csökkenni kezdett, de ennek nem csupán az volt az oka, hogy kevesebb gyermek volt. Más iskolák bővültek, és ennek az iskolának a csökkenését eredményezte. (…) Hiszem azt, hogy a városi tanács jót akart, mert az ő érdekük is, hogy az iskolarendszer működjék. Talán nyugodtabban, tanácskozásokat, megbeszéléseket tartva, tapasztalt pedagógusok véleményét kikérve, lehet, hogy erre a tüntetésre nem került volna sor. Csodálkozom, hogy a tanácsban helyet foglaló pedagógusok nem szóltak az iskola érdekeiről. Ők csak egyet láttak: hogy ebből az épületből a Kós Károly-iskolának ki kell költöznie, és hogy milyen sorsa lesz, azt talán még ők sem tudják.” Tóth-Gáspár Barnabás, az egykori Perspektíva Szakközépiskola igazgatója arra emlékeztetett, hogy amikor meg akarták menteni az iskolájukat, és kérték, hogy maradhassanak abban az épületben, ahol jelenleg a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen Elméleti Líceum elemi osztályai működnek, nem engedték, hiába tanítottak keresett szakmákat, bocsátottak ki jól felkészült szakembereket, összeolvasztották a textilipari iskolával, most pedig ezt is megszüntetik. Szégyen, hogy a harmadik szakképző tanintézményt számolják fel Sepsiszentgyörgyön – mondotta.
A tüntetők közül kevesen válaszoltak kérdésünkre. A tanárok nem látják értelmét, hogy nevükkel mondják el véleményüket, ők már a kinevezésüket kapják a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, tovább kell lépniük a helyzeten, mert nem maradhatnak állás nélkül. „Betyárbecsületből jöttünk tüntetni, de valahol tanítanunk kell tovább” – mondták. Incze Csaba fizika szakos tanár a 2001-es összevonással került az iskolába a Perspektívából: „Elég szomorú vagyok, hogy ez megtörténhet. Megtörtént úgy, hogy nem kérdezett meg minket senki, az újságból értesültünk az összevonásról. Már régebben lehetett hallani, hogy felszámolják, de az időpontot nem tudtuk. Nagyon gyorsan jött a döntés, nem tudom, miért. Kötődöm az iskolámhoz, és ha elkerülünk, ott is tanítani kell, a tanítványainkat éppen úgy oktatnunk kell.” Szász Zsolt, IX. osztályos, kőműves szakos diák azt mondta: neki tetszik ez az iskola, jól is érzi magát itt, nem szívesen megy máshova, még nem tudja, hol fogja folytatni. Tordai Melinda szülő: „Ezt az iskolát nem szabad egybeolvasztani, minden magyar iskolára szükségünk van.” Újságírói kérdésre Komán László igazgató elmondta: két ajánlatot tettek az önkormányzatnak, de egyiket sem fogadták el. Kérték, hogy önállóságuk megtartásával költözhessenek abba az épületbe, ahol jelenleg a két nagy elméleti középiskola elemi osztályai működnek, vagy egy kis bővítéssel elférnének a Gyár utcai műhelyépületben, ahol a gyakorlati képzés felületei mellett jelenleg tíz tanterem van, még kettő kellene. Bízik abban, hogy az oktatási törvény adta lehetőségek fényében a prefektus elutasítja a tanács határozatát, hisz az iskola teljesíti az önállóságra vonatkozó minimális diáklétszámot. „Hogy közigazgatási bíróságra adjuk az ügyet, ez egy alternatíva, s vannak itt okok, egy iskolaigazgató, Kondor Ágota személyében megszavazza, hogy a másik iskolát beolvasszák. Érzek érdekellentétet ebből a szempontból. A tanári kar és a vezetőtanács határozatát fogom végrehajtani, ez a feladatom.” A másfél órás akción közreműködött az étfalvi Szász Band zenekar, amelynek vezetője és több tagja az egykori textilipari iskolában érettségizett, a diákok közül verset mondott Balázs Dániel és Bakcsi Boglárka, énekelt Ruzsa Amanada. A megmozdulás közös imával és Petőfi Sándor Távolból című dalával zárult.
A prefektus mossa kezeit
A prefektus csak akkor léphet közbe a Kós Károly és a Puskás Tivadar Szakközépiskola összeolvasztásának ügyében, ha valamilyen törvénytelenséget talál az elfogadott két tanácsi határozatban – jelentette ki Sebastian Cucu, a bukaresti kormány helyi megbízottja. Elmondta, a Kós Károly-iskola vezetője petícióval fordult hozzá és tárgyalt Kiss Imre főtanfelügyelővel is. Egyelőre más lépést nem tehet, kiegészítést kért a helyi tanácstól határozatuk indoklásához, és Kiss Imrétől is írásbeli beszámolót vár arról, hogy mindenben megfelelt-e az előírásoknak az eljárás. (-kas)
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. február 2.
Két tanegységgel, egy iskolával kevesebb (Elkészült a beiskolázási terv)
Ősztől nem népesül be a komollói óvoda és a fotosi elemi iskola (fotó), a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola pedig a Puskás Tivadar Szakközépiskola pénzügyi központhoz fog tartozni, és osztályaival oda is költözik – ismertette tegnap a megyei főtanfelügyelő a jövő tanévi beiskolázási tervet.
Jelen tanévben hatvanhat IX. osztály működik elméleti és szakoktatásban Háromszéken, hattal kevesebb, mint amennyit a tavalyi nyolcadikosok létszáma alapján terveztek, az idei nyári felvételin pedig 68 kezdő osztályban kínálnak helyeket a jelenlegi 1902 nyolcadikosnak. 25 osztály indul az elméleti oktatásban, ezenkívül egy pedagógiai osztályt hirdetnek a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben, egy-egy református teológiai osztályt a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiumban és a kézdivásárhelyi Református Kollégiumban, valamint egy katolikus osztályt a céhes város Nagy Mózes Elméleti Líceumában és két művészeti osztályt a megyeközponti Plugor Sándor Művészeti Líceumban. A szakképzésben 13 középiskolai és 24 szakiskolai osztályban hirdetnek helyeket, ez a kategória 54,41 százalékát teszi ki a jövő tanévre tervezett kilencedikes beiskolázási számoknak. A meghirdetett szakok tekintetében is történik változás: a szakközépiskolában nem képeznek faipari szakembereket, de a mechanika szakon a jelenleginél két osztállyal több lesz, a kereskedelem is egy kicsit visszaszorul, míg a hároméves szakiskolában egy osztállyal többet hirdetnek a turizmus és élelmezés szakon, eggyel kevesebbet a belsőszerelésen, felére csökken az asztalosszakma, de megjelenik a hentesképzés.
A 2017–2018-as tanévben 312 oktatási egység fog működni Háromszéken, kettővel kevesebb, mint jelenleg, mivel a komollói óvodásokat jövő tanévtől Rétyre szállítják, a fotosi elemi iskola jelenlegi IV. osztályosai a gidófalvi iskolában kezdik az ötödiket, az egyetlen idei előkészítő osztályos pedig szintén ott folytatja tanulmányait, utánpótlás pedig nincs. A hetvenkilenc pénzügyi központból hetvennyolc marad, a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola a Puskás Tivadar Szakközépiskola alegységeként kezdi meg a jövő tanévet. A 2017–2018-as beiskolázási tervet a megyei tanfelügyelőség elfogadta, az oktatási minisztérium rábólintása után válik érvényessé, de tapasztalat szerint, amit a megye megfogalmaz, az nem változik, az adott számok alapján az iskolák megkezdhetik a katedrák kiszámítását – közölte a főtanfelügyelő.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. február 3.
Fogy a magyar, sorra zárnak be magyar tanintézményeket
Háromszéken a diákok számának csökkenése miatt három tanintézettel kevesebb nyitja meg kapuit a következő tanévben. Szatmár megyében is szűnnek meg magyar osztályok.
Kiss Imre főtanfelügyelő sajtótájékoztatón számolt be a jövő tanév beiskolázási tervéről, amely szerint kénytelenek bezárni a komollói elemi iskolát és a diákokat Rétyre szállítani, míg a fotosi elemis tanulók a gidófalvi községközpont iskolájába fognak ingázni. Mint arról korábban beszámoltunk, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat döntése alapján a Kós Károly Szakközépiskolának megszűnik az önállósága, és összevonják a Puskás Tivadar Szakközépiskolával. A következő tanévben Háromszéken az eddigi 79 pénzügyi központból 78 marad, amelyekhez összesen 312 oktatási egység fog tartozni.
Néggyel kevesebb kilencedik osztály
A Kovászna megyei főtanfelügyelő rámutatott, hogy egy év alatt közel százzal csökkent a nyolcadik osztályos diákok száma, ez pedig negatívan befolyásolja a beiskolázási terveket, és a jelenleginél eleve négy osztállyal kevesebb indítását tervezik, a tapasztalatok viszont azt mutatják, lehet, még több osztályról kell lemondani. Kiss Imre elmondta, amikor az idei beiskolázás tervet készítették, 72 kilencedik osztállyal számoltak, és ebből 6 nem alakult meg, mivel a 2017 nyolcadik osztályos tanulóból sokan nem iratkoztak be kilencedikbe. Ez a jelenség főként a szakoktatást érinti, hiszen az elméleti, művészeti és felekezeti iskolákban általában van elég jelentkező. Így történt meg az idei tanév kezdetén, hogy a tervezett 16 szaklíceumi osztályból 14 indult, és a három éves szakoktatásba tervezett 24 osztályból csak 20 indulhatott el, mivel nem volt elég diák.
Kiss Imre szerint idén még rosszabb a helyzet, hiszen 1902 tanuló van a nyolcadik osztályokban, azaz közel száz diákkal kevesebb mint tavaly, és várhatóan ők sem fognak mind beiratkozni kilencedikbe - lemorzsolódnak, elköltöznek a megyéből, vagy mert évismétlőre buknak.
A 2017-2018-as tanévben 68 kilencedik osztály indítását tervezik, így tavalyhoz képest a szaklíceumban hárommal kevesebb osztály indul, de nem számolnak a román nyelvű tanítóképzővel sem.
A háromszéki főtanfelügyelő arra is rámutatott, hogy az elmúlt évtizedekben tapasztalt folyamatos gyermeklétszám-csökkenés a szakoktatást érintette negatívan, hiszen az elméleti líceumokban általában megtelnek az osztályok. Kiss Imre emlékeztetett, hogy 1990-ben még a kilencedik osztályok kétharmada szakosztály volt, és csak egyharmad az elméleti osztály, de a 2000-es években ez kiegyenlítődött, mivel visszaesett a diákok száma és a szakoktatás iránt jelentősen megcsappant az érdeklődés. Kovászna megyében ebben a tanévben 32 elméleti, művészeti és felekezeti osztály van, és 36 osztály működik a szakoktatásban.
Szatmár megyében is szűnnek meg magyar osztályok
Szatmár megyében közel 400 diákkal lesz kevesebb a 2017-2018-as tanévben - tudtuk meg Călin Durla főtanfelügyelőtől. Két vidéki iskola magyar tannyelvű osztálya került veszélybe Mezőpetriben és Csanáloson, ugyanakkor Szatmárnémetiben a Gheorghe Dragoş Gazdasági Kollégiumban nem indul magyar tannyelvű kilencedik osztály. A Nagykárolyi Kalazanci Szent József Római Katolikus Iskolaközpontban pedig csak két kilencedik osztályt indítanak.
A főtanfelügyelő pozitívumnak nevezte, hogy a Hám János Római Katolikus Líceum és Szatmárnémeti Református Gimnázium, amelyek eddig kizárólag elméleti képzést biztosítottak, magyar nyelvű szakosztályt is indítanak.
Durla szerint nem véletlen, hogy Szatmár megyében a legnépszerűbb magyar tannyelvű iskolák a Kölcsey Ferenc Főgimnázium, a Hám János Római Katolikus Líceum és a Szatmárnémeti Református Gimnázium, ahová minden magyar anyanyelvű szülő előszeretettel íratja be gyermekét. „Ezek a tanintézmények kellő komolysággal bírnak, odafigyelnek az oktatás minőségére, így természetes, hogy sikerük van és odavonzzák a diákokat. A kiemelkedő teljesítményűket figyelemreméltó és ez a sikerül kulcsa” - mondta a Szatmár megyei főtanfelügyelő.
A fent említett megyéken kívül Kolozs, Hargita, Arad és Bihar megyékben is megszűnnek magyar osztályok.
itthon.ma//erdelyorszag2017. február 3.
Többet kínálnának Nyirőnél
Nemcsak egy ember nevéhez fog fűződni az udvarhelyi irodalmi múzeum. De high-class lesz.
A legutóbbi tanácsülésen bemutatott tervek láttán csak ámultunk-bámultunk, hogy Udvarhelyen ilyent is lehet – a Szombatfalván álló egykori Nyirő-villában ugyanis olyan irodalmi múzeum kapna helyet az épület felújítása és eredeti állapotába való visszaállítás után, hogy annak nemcsak helyi szinten járnánk csodájára.
A főtéri szoborparknak nagyon komoly konkurenciája lenne. S ha még Nyirő (elveszett) hamvait is sikerülne tényleg eltemetni, akkor a farkaslaki Tamási-emlékhelyekkel (sír + szülőház) vetekedhetne a Budapestről támogatott Székelyudvarhely.
De ne fussunk ennyire előre, inkább nézzük meg a terveket, mert abban Nyirőnél is több van.
High-tech a földszinten
A szombatfalvi Nyirő-villa a múlt század harmincas éveiben épült, a közhiedelemmel ellentétben nem Kós Károly, hanem Toroczkay Wigand Ede tervei alapján, az író és családja 1936 és 1941 között lakott benne. A háború után államosították, 1976 óta egy házaspár szociális lakásként használta (a férj időközben elhunyt, a feleség jelenleg is ott lakik), 2014-ben került az Urbana Rt-től az önkormányzat tulajdonába.
A tanácsülésen is bemutatott terveket Várday Zsolt műépítész készítette 2016-ban. Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója szerint a terv a Nyirő-villának a restaurálásáról és irodalmi múzeummá való átalakításáról szól.
Az irodalmi palettán szeretnénk nyitni, természetesen Nyirőre fókuszál, viszont egy kicsit többet szeretnénk mutatni, mint egy személyiség – vázolta portálunk megkeresésére Miklós, aki részletekbe is belement, néhány olyan dolgot mondott el a ház belső átalakításáról, amelyek segítségével már jobban el tudjuk képzelni az épület új rendeltetését.
Az ismert Kováts-fotón látható verandát visszaállítanák eredeti állapotába, a belső fogadótér mellett pedig két nagyobb terem van – ezekben, mintegy hetven négyzetméteren jönne létre az irodalmi múzeum multifunkcionális kiállítófelülete. Ebben interaktív asztal és más korszerű eszközök lennének, amelyek segítségével mutatnák be a szakmai gárda által javasolt anyagot. Nem steril múzeumi tér lesz, hanem egy olyan terem, amiben például könyvbemutatót is lehet tartani, de látványos, high-tech dolgot tudnánk kialakítani – mondta Miklós Zoltán.
Rekonstrukció a régi képek alapján
Az emelet egyik szobájában lenne berendezve a tulajdonképpeni, hagyományos Nyirő József-emlékszoba. Az épület belsejét a Kováts Fényképészetnél fellelhető régi fényképfelvételek segítségével igyekeznek rekonstruálni. Azt tudni kell, hogy Kováts István fényképsz, Haáz Rezső, valamint Nyirő József jóbarátok voltak, a fényképész pedig több felvételt is készített a Nyirő-házban. A múzeumigazgató szerint olyan felvétel is készült, ami a dolgozószobában, az íróasztalánál ülő írót mutatja.
Az emelet egyik nagyobb termét Székelyudvarhely, illetve Udvarhelyszék irodalomtörténetének szentelnék, tehát megmutatnák Nyirő irodalmi kortársait is. Amellett kell majd állást foglalni, hogy Udvarhely vagy Udvarhelyszék? Utóbbiba Kányádi Sándor vagy Tamási Áron, illetve Szabó Gyula is beletartozik. Vagy csak udvarhelyiekre, köztük Tompára és Tomcsára fókuszálunk? – tette fel a kérdést Miklós Zoltán, majd elmondta, hogy ezt egy szakmai bizottság fogja eldönteni. Ebbe a bizottságba Pomogáts Béla és Takaró Mihály irodalomtörténészeket, illetve Lakatos Mihály és Lőrincz György írókat kérték fel. A négy bizottsági tag február 23-án fogja az első ülését megtartani Budapesten.
Ami a ház melletti területet illeti, megmarad a kert jellege, akárcsak a gyümölcsösé, de új kerítése is lesz a háznak, az épület fűtését szolgáló kazánház pedig a villa melletti kis melléképületben kap helyet.
Honnan jön a pénz? Budapestről.
Az említett tervek elkészítése a Haáz Rezső Múzeum költségvetéséből történt. Az egész projekt költségvetése 1 598 000 lej + ÁFA, ebből az összegből 310 ezer lejt a felszerelésre, berendezésre fordítanának – ezt Orbán Balázs, a Koalíció önkormányzati képviselője közölte portálunk megkeresésére.
Magyarországi forrásokból fogjuk finanszírozni – jelentette ki Orbán, kérdésünkre pedig elmondta, hogy a projekt tulajdonképpen az országház elnökének, Kövér Lászlónak, illetve kabinetfőnökének személyes támogatását élvezi. Az még kérdés, hogy a pénz konkrétan a magyar Országháztól fog-e jönni vagy valamilyen alapítványon keresztül, de megvizsgálják, hogy jogilag mi lenne a legmegfelelőbb.
Ami az ütemtervet illeti, Orbán Balázs szerint összeállítják a finanszírozónak a dokumentációt és idén tavasszal, illetve kora nyáron el is kezdenék az épület restaurálását és átalakítását. Természetesen mindezt a pénz megérkezésekor, amire ígéretet kaptak Veress Lászlótól. A régebb az Ilyés Közalapítványnál irodavezetőként dolgozó, részben udvarhelyi származású Veress jelenleg Kövér László kabinetfőnöke.
Orbán szerint közbeszerzési eljárást kell kiírni a munkára, mint mondta, „azt szeretnénk, hogy legkésőbb 2018 szeptemberében lehessen az ingatlant felújítva, felszereléssel együtt használatba venni, szerintem ez lehet a reális – ha ennél hamarabb lesz meg, az csak jobb."
Arra a kérdésünkre, hogy mi lesz az épületben jelenleg albérlőként lakó idős asszonnyal, Orbán azt mondta, hogy a bérleti szerződése le van járva, a város neki megfelelő lakhatást ajánlott fel. „Lerobbant, lelakott ingatlan, annál jobbat kap. Ez egy széleskörű közösségi projekt, úgy gondoljuk, hogy ezt nem akadályozhatja egy magánszemély. Neki a város egy másik, méltányos albérletet fog felajánlani." – mondta az önkormányzati képviselő.
Másfél év múlva elméletileg új pompájában várja majd a látogatókat a Nyirő-villa, hogy megismertesse az érdeklődőkkel Nyirő József, illetve az udvarhelyi irodalom örökségével, történetével. Remélhetőleg addig egykori, névadó tulajdonosának a hamvai is elő-, illetve helyükre kerülnek.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)2017. február 3.
Szilágysági barangolások
A maga nemében páratlan gazdagságú néprajzi tárlat színhelye néhány napja az Apáczai Galéria, amely évek óta teret biztosít a hasonló, honismereti jellegű megnyilvánulásoknak. Önmagáért beszél, ahogyan fáradságot nem ismerve a kétnapos rendezvényt magától értetődő önzetlenséggel felkarolta az ügyben érdekelt, a szilágyság szellemi-néprajzi javait kutató, azt megőrizni és az elkövetkezendő nemzedékek számára átörökíteni akaró több közismert személyiség.
A fentiekben megfogalmazódó gondolatok jegyében üdvözölte Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum igazgatója a szilágysági vendégeket és a kolozsvári közönséget, kifejtve azon véleményét, miszerint a líceum életében jelentős szerepet töltenek be az ilyen, immár többéves hagyományra visszatekintő honismereti rendezvények, amelyek erősítik diákjainkban a szülőföld iránti szeretetet és ragaszkodást. Nem is beszélve arról, hogy az évenként megismétlődő hasonló jellegű, ihletadó rendezvények mentén, a programban részt vevő diákok kezenyomán érzékletesen kifejező, ugyanakkor tárgyszerűen hiteles képzőművészeti alkotások születnek, amelyeket nemcsak az Apáczai Galériában, hanem Kolozsvár és Erdély más kiállító-helyiségeiben is megtekinthetnek alkalomadtán az érdeklődők.
A péntek délután sorra került megnyitó már kezdeti „hangleütésében”sokat sejtetett ezen kétnapos néprajzi esemény jellegének szándékából, miszerint nemcsak elméleti vonalon, hanem érzékletesen hiteles népművészeti produkciók (néptánc, ének, citerazene) révén is igyekezett mintegy „illusztrálni”a színvonalas, ugyanakkor a nem szakemberek számára is követhetően érdekes, vetítőképes előadásokat.
Mindennek megvalósítása érdekében különösen sokat tett Szabó Attila, a zilahi múzeum muzeológusa, aki az általa meghívott „Zilahi Csuprosok” gyermek citerazenekar, valamint Süle Ádám népdalénekes egyetemi hallgató közreműködését igénybe véve, jelentős részt vállalt a tárlatrendezésben és annak megnyitásában, illetve az aznapi és másnapi ismeretterjesztő konferencián közreműködő előadók névsorának kialakításában.
A tárlat és a rendezvény egészének kiemelésre méltó komponense a Posta Rozália népművész-oktatónak a szilágysági, és azon belül hangsúlyosan a szilágynagyfalusi varrottasokat és szőtteseket felvonultató rendkívül gazdag gyűjteménye, illetve annak általa történt közvetlen hangnemű, szakszerű bemutatása. Amint megtudtuk tőle, a középkorban a jobbágyoknak nem volt szabad ugyanazt a mintázatot, illetve textíliát használni, mint a főuraknak. Idők múltán viszont ezen tilalom lassanként lazult, és „menetközben” saját maga számára is „kamatoztatta” a falu népe az udvarházakból ellesett tudásanyagot.
Tanulságos volt, amint a megnyitóünnepség alkalmával Rozália néni a tárlaton látható anyagon – az 1800-as évekből eredeztethető daraboktól kezdve, az 1970-es évekkel bezáróan – lépésről-lépésre haladva bemutatta a különböző időszakok szövés- és varrásmódjainak alakulását, illetve ízlésmódbeli változását. Megismerhettük, hogy a szövés-varrás alakulásában milyen fontos szerepet játszott a „kelengye”, mint a lányok férjhezmenetelének elengedhetetlen „tartozéka ”, amelyet ökrös szekérrel, a falu szemeláttára vittek a legényesházhoz. A kelengye tulajdonképpen a hétköznapi és ünnepnapi életvitelhez szükséges „kellékeket” tartalmazta, mint pl. a komakendők, komatálak, asztalterítők, falvédők, vőfélykendők, különféle ruhaneműk stb.
Ugyancsak a péntek délutáni megnyitó alkalmával Kovács-Kurucz János történelemtanár előadásában ismerkedhettünk meg Petri Mórral (1863–1945), Ady Endre zilahi magyartanárának a hat kötetben 1901–1904 között megjelentetett Szilágy vármegye című monográfia szerzőjének életútjával, aki ezen főművével mintegy irányt szabott, hivatkozási alapot biztosítva az utána következő, ilyen irányban elkötelezett történészek számára. Tulajdonképpen maga az előadó, Kovács-Kurucz János is részben Petri Mór nyomdokain haladva állított össze és készített el kiadásra négy kötetet a Szilágysági magyarok című képes krónika sorozatából, amelynek első darabja, a Szilágysági magyarok című, a Kriterion gondozásában 1991-ben megjelent monográfia, amelynek szerzői között találjuk többek mellett Wolf Rudolfot (az Apáczai-líceum néhai igazgatóját), Egyed Ákost, Sipos Gábort, Szabó Zsoltot, Vicsai Jánost, Gáspár Attilát, Kovács-Kurucz Jánost.
Dáné Tibor, a Művelődés főszerkesztője ismertette a folyóirat Tövishát című, a Szilágyság ezen karakterisztikus arculatú tájegységét bemutató mellékletét. Néhány, a melléklet tartalmára utaló cím: Népi építkezés a Tövisháton (Sipos Gábor), Etnikai egyensúlyhelyzetek, lokális együttélési modellek (Biczó Gábor), A hagyományőrző szilágysági néptáncmozgalom (Szőke Anna),Hagyományőrzés Szamosardón (Kis Tóth Ilona).
Csepei Mária magyarszakos tanár, a szombati értekezlet nyitányaként a kárásztelki ragadványnevekről értekezve elmondta, hogy ezek alkalmazását az amúgy református környezetű katolikus településen fellelhető kisszámú családnév (Szabó, Kovács, György, Lőrincz, Nagy) tette elsősorban szükségessé. Amint kifejtette a ragadványnevek egy része viselőjének testi tulajdonságára utal: hosszú, kövér, mázsás, szőke. De utalhat az adott személy foglalkozására: asztalos, tejes. Tudásszintjét is jelezheti: „busma” (buta). Becenevek: Palcsi, Kingácska, Katácska.
Oláh Mihály lelkész vetítőképes előadásában a szilágysági középkori templomok közül mutatott be néhányat, szakszerűen élményszerű előadásban. Elmondása szerint az egyik legrégebbi a XIII. század közepe táján épült románkori freskótöredéket őrző, ugyankkor koragótikus jegyeket is (pl. a nyolcszögletű torony) hordozó somlyóújlaki templom. Különös érdekessége a falba épített oldalkarzata. A továbbiakban szó esett a gótika előhírnökének tekinthető krasznai templomról, a kusalyi kifinomult, eredetileg ferences kolostortemplomról, amelynek nyugati fekvésű, szamárhát-íves portáléja Enzt Géza művészettörténész szerint kassai mintaképre utal. Megismerkedhettünk a késő gótika egyik példájával, a méreteiben is impozáns szilágynagyfalusi templommal, valamint a kolozsvári Farkas utcai templom „kistestvérével”, az 1480-as évek után épült magyarkeceli késő gótikus, fatornyos templommal.
A XIX.–XXI. századi szilágysági néprajzi kutatások eredményeicímmel, Czégényi Dóra egyetemi adjunktus előadásában közelképbe kerültek mindazon néprajzkutatói törekvések, amelyek meghatározták a Szilágyság néprajzi értelemben vett arculatának megrajzolását, feltérképezését. Elmondása szerint mindezt olyan, a Szilágyság iránt elkötelezett személyiségek tartották feladatuknak, akik alapképzettségüket illetően nem tekinthetők néprajzkutatóknak. Úttörőnek bizonyult többek között Kőváry László (1819–1907) Föld-és országtani vázlatok Szilágyságról című műve. Jelentős szerepet játszott Szilágyság megismerése terén Kincs Gyula (1859–1915) polihisztor, a koedukáció egyik előfutára, aki szerint Szilágyság Magyarország kapuja, határ Erdély és az Alföld között. Az előbbiekben már említett Petri Mór a „mezsgye” kifejezést használja Szilágyság földrajzi helyzetére vonatkozólag, fontosnak tartva többek között a szilágysági ünnepkörök, halottkultusz, népgyógyászat, babonák tanulmányozását. A Szilágyság elkötelezett kutatói voltak még többek között Biró Lajos (1856–1931) világhírű zoológus és Boér Miklós (1859–1915), a Magyar Nyelvőr című szaklap elindítója (1872), a Szilágyság népeiről című kétkötetes mű szerzője. A XX. századi szerzők és műveik közül említésre került Beke György Szilágysági hepehupája (1976), a könyv címét illetően immár emblematikussá vált kötete, továbbá dr.Kós Károly, Szentimrei Judit és dr. Nagy Jenő Szilágysági magyar népművészet, valamint Almási István Szilágysági magyar népzene című kiadványok.
Mivel Gáspár Attila zenetanár és népzenekutató személyes okoból adódóan nem lehetett jelen a szombati értekezleten, az őt helyettesítő Szabó Attila által „tolmácsolt” szöveg alapján megtudhattuk: a szilágysági népi énekek, népdalok első lejegyzőit, felhasználóit a reformáció évszázadában kell keresnünk. Említésre méltónak találta, hogy olyan jeles költők, mint Balassi Bálint, Ilosvai Selymes Péter vagy a későbbiekben Arany János –, akinek ősei Szilágynagyfaluból költöztek Nagyszalontára –, költeményeiket, verseiket gyakran népdalokra szerezték. Nem is beszélve arról, hogy Arany János maga is fontosnak tartotta az általa ismert népdalok, énekek, gyermekdalok, diákdalok lejegyzését. Tudni kell viszont azt is, hogy a szilágysági magyar népdalok (talán) első tudatos lejegyzője a szilágyperecsenyi származású Boér Miklós (1857–1905) volt.
A szilágysági népviselettel és néptánccal Lelik Berta néptáncoktató, illetve az általa irányított krasznai Bokréta táncosainak közreműködésével ismerkedhettünk. Az előadó nagyfokú szakértelemmel szólt a tövisháti, illetve a berettyómenti és a krasznamenti viselet sajátosságairól, miközben a közönség „életközelből” figyelhette meg a táncospárok öltözékén, illetve a kiállításon szereplő ruhadarabokon az elmondottakat. Ugyanezen életszerűség jellemezte a különféle szilágysági néptánc változatok ismertetéséhez fűződő előadást is, amely során közelképbe került többek között a tövisháti „kétlépéses csárdás”, a Kraszna- és Berettyó-menti „kettős csárdás”, „gyors csárdás” és „ugrálós”.
László László történelemtanár a szilágysági személyiségekről tartott előadásában szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a teljesség igénye nélkül teszi mindezt, hiszen rendkívülien gazdag ilyen tekintetben a „választék”. A többi előadó által is említettek mellett többek között szükségesnek vélte kiemelni a „zsibói bölény” idős Wesselényi Miklós és az „ árvizi hajós” ifjú Wesselényi Miklós személyét vagy a Szilágysámsonon született Szikszai Lajos honvédhadnagyot, aki az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc idején hősiesen harcolt, majd jelentős szerepet játszott a vasúthálózat szilágysági „meghonosításában”, jelentősen hozzájárulva a Wesselény-szobor Zilah főterén történő felállítása ügyéhez.
Szabó Zsolt, a Művelődés című folyóirat nyugalmazott főszerkesztőjétől megtudhattuk, hogy a Szilágyságot jószerint immár szülőföldjének tekinti, jóllehet csak az idők folyamán került ezen tájegységgel egyre szorosabb kapcsolatba. Érzelemteljes és személyes emlékekben bővelkedő előadásának (és a kétnapos honismereti rendezvénynek is akár!) a mottója lehetne azon gondolat, miszerint létezik egy örök Szilágy és egy felfedezésre váró Szilágy...!
A konferencia záróakkordjaként hangzott el Szabó Attila Szilágysági fazakasság című vetítőképes előadása, amely során –, mint ezen népművészeti ágazat iránt különösen elkötelezett gyűjtő és kutató – kiemelten beszélt a désházi népi kerámiának, mint olyanak a Szilágyságban (és nemcsak) betöltött kivételes szerepéről. A tárlat anyagában is megtekinthető a komaszilkék, tányérok, csuprok, vizes korsók forma-, motívum- és színvilágának elemzése során, kitért a népi fazekasság olyan helyszíneinek bemutatására is, mint Zilah, Kraszna, Szilágysomlyó, Tasnád.
A rendezvény egyik fő mozgatójaként Szabó Attila szükségesnek vélte megosztani azon gondolatát, miszerint elégtételt jelent számára, hogy hozzájárulhatott a tárlat létrehozásához, valamint előadóként az értekezlet tartalmasabbá tételéhez. Ugyanakkor kifejezte abbéli reményét, hogy a rendezvény és azon belül a kiállított népművészeti anyag inspiráló ereje megtermékenyítőleg hat az Apáczai-líceum diákjai alkotófantáziájára, amelynek eredményeként olyan minőségi gyermekalkotások születnek, amelyeket alkalomadtán Zilahon és a Szilágyság más településein is érdemes lesz majd bemutatni.
(A Szilágysági barangolások című, január 27-e és 28-a között lezajlott honismereti rendezvény alkalmával megnyitott tárlat megtekinthető február 20-ig, munkanapokon 14-20 és szombaton 9-20 óra között.
SZÉKELY GÉZA
Szabadság (Kolozsvár)2017. február 7.
Minden faluban van egy lila ház
Értékelni és értékesíteni kell a bikfalvi unikumot
„Minden faluban van egy lila ház…” – mondta a kilencvenes évek közepén egy magyarországi főépítész, utalva a hagyományos faluképek változására, és a lakóházak nem mindig ízléses átalakítására. A kúriák földjének egyik gyöngyszeme, a kis hegylábi falu jellegzetes arculata is folyamatosan változik. De vajon vigyáz-e valaki arra, hogy ez az eredeti település megőrizze a javát, jellegzetes értékeit, netán azt értékesítse is turisztikai szempontból? Kihasználja-e Bikfalva saját potenciálját, és látják-e lakói, hogy milyen kincs van a kezükben, tulajdonukban? Ezt firtattuk a falu meghatározó személyiségeinek a segítségével.
– Bikfalvát korán felfedezték. A harmincas években Kós Károly és Gödri Ferenc szentgyörgyi polgármester hasonnevű, képzőművész fia együtt járták a vidéket az udvarházakat fotózva, majd Kónya Ádám lett figyelmes rá, az ötvenes–hatvanas években készített diapozitívjai ma igazi értéket jelentenek a restaurálások alkalmával. 1975-ben a Székely Nemzeti Múzeum évkönyvében, az Alutában hosszabb cikket is megjelentetett, térképvázlaton jelölve a kúriákat. Aztán a nyolcvanas években Zakariás Attila műépítész és csapata mérte fel a népi építészeti értékeket.
A 90-es évek végén az első Orbán-kormány kiterjesztette a műemlékek számbavételére, felújítására indított Nemzeti Örökség Programját a határon túli területekre is. Az erdélyi települési értékfelmérés mintaprojektje (azaz az értékes épületek és objektumok összeírása, lerajzolása) – melyet a sepsiszentgyörgyi „M Műhely” munkatársai végeztek el – épp Bikfalván valósult meg. Sajnos ezek az anyagok nem kerültek az önkormányzat tulajdonába, hogy a helyi értékekre felhívják a község vezetőinek a figyelmét, így a megkezdett tevékenységeket folytatva, 2009-ben a megyei tanács támogatásával indítottuk útjára a Bikfalvi Faluképvédelmi Programot, melynek során több régi – 18–19. századi – kapu helyreállítását, az egykori díszítőfestések restaurálását végeztük el a Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társasággal együttműködve.
Egy ökofalu létesítésének esélye
Várallyay Réka budapesti művészettörténészt – aki a fentieket elmondta – szentgyörgyi képzőművész férjével, Péter Alpárral már jó pár éve befogadta a falu és a Koréh–Dénes-kúria, melyen azóta is akad munka, de legalább jó kezekben van, ez ugyanis nem éppen mindegyik kúriáról mondható el. Nem könnyű egy régi ház tulajdonosának lenni, sem abban lakni, ismeri el a háromgyermekes anyukaként tevékenykedő Réka, aki kétéves magyarországi tartózkodás után nemrég költözött vissza Bikfalvára családjával. Távollétük alatt, illetve azért is, mert az egymás után érkező gyermekek átszervezték a család életét, lelassult az értékmentés, amelynek Réka volt a motorja, de most újra tele vannak tervekkel.
– Sok gyermek született a faluban az elmúlt években, sok fiatal gazdálkodik itt, reméljük, lesz kivel szervezkedni – mondta. – Nyitott kapuk napját tervezzük késő tavasszal, amikor minden kúriát meg lehetne látogatni, és folytatnánk a Bikfalvi Kincses Vásár nevű rendezvényt is, ahol gyerekprogramok mellett a helyi kézművesek és termelők kínálnák portékáikat. Férjem tevékenysége által a kortárs képzőművészeti életbe is bekapcsoljuk a falut, hiszen már többször megszerveztük a bikfalvi Naptelepet, a nemzetközi természetművészeti alkotótábort. Bikfalvi háztulajdonosokkal évekkel ezelőtt létrehoztuk az Erdélyi Művészet és Örökség Egyesületet, melynek egyik célja a település értékeinek felkarolása. De elsősorban az élő, jó közösség megteremtése a cél, ez az alapja mindennek. Sok felelősségteljesen gondolkodó ember él itt, akár egy ökofalu létesítésének is lenne esélye, az pedig mindenütt a világon sok látogatót vonz.
Arról már mi is írtunk, hogy Bikfalvát az UNESCO világörökségi listájára is felterjesztenék, így arra kérdeztünk rá, hogy mit nyerne a falu ezzel a státussal.
– A világörökségi listára felkerülni nagyon nehéz, több feltételnek kell megfelelni, de megérné. A település elismert rangra emelkedne, jelentősebb lenne a publicitása a nemzetközi felületeken is. A nem magyar turisták Erdélyből csak Drakulát ismerik, így viszont be lehetne építeni a köztudatba az erdélyi lófő székelyek kultúráját, életformáját is. Ez természetesen anyagi hasznot is jelentene a településnek, a turizmusnak és az a köré épülő kulturális programoknak köszönhetően. És nem elhanyagolandó szempont, hogy rendezett, szép környezetben, ahol az értékeket elismerik és gondozzák, sokkal szívesebben él mindenki.
Van-e még elkótyavetyélni való?
Ha Bikfalván jár az ember, és nemcsak látni szeretne, hanem hallani is, nem kerülheti el a Kerezsi házaspár házát. Nyugdíjasok lévén Kerezsiék erős kézzel irányítják a falu kulturális életét, nem hagyják azt ellanyhulni, komolyzene-fesztiválokat szerveznek, de egy kisebb múzeumi gyűjteményt is összehoztak, amelyeket most – a kultúrház felújítása miatt – házuk padlásán őrizgetnek jobb időkre.
A kúriák tudóiként is őket ajánlották figyelmünkbe. Őket hallgatni felér egy időutazással, évszázados dolgok tűnnek át a mába, szövődnek múlt sorsok a jelenlevőkével.
Nem véletlenül ők is egy kúriában laknak, melyet saját kezük munkájával újítottak fel több mint tíz év alatt, míg városi hétköznapjaikat maguk mögött hagyva az mindennapjaik színtere lett. Együtt leltároztuk Bikfalva legfőbb látványosságát, a még megmaradt 24 udvarházból a fontosabbakat. A Zsigmond-kúria (18. sz.) lakatlan, de tulajdonosa rendben tartja és úgy újította fel, hogy meghagyta eredeti építészeti sajátosságait, az 1793-ban épült műemlék Simon-kúriát tulajdonosaik egy hozzáértő cég segítségével újították fel, így megmenekült a pusztulástól. A Komán-kúriát (17–19. sz) olyan tulajdonos birtokolja, akinek hobbija a régi házak megmentése és felújítása, ma szebb, mint új korában, tehát ez is jó kezekben van. A Zöld Diófa panzió tulajdonosa is az egykori családi kúriát (Zátyi-kúria, 1802) újította fel, a szállóvendégek egyik első találkozása tehát egy hiteles udvarházzal történik. A Koréh–Dénes-kúriában (17–18. sz.) Várallyay Réka és Péter Alpár laknak, nekik nem kellett elmagyarázni az épület eredetiségében rejlő értéket. A történelem szempontjából leghíresebb épület, Simonyi óbester kúriája (18. sz.) jelenleg eladó, de nagyon romos állapotban van. A Vén Ábrahám-kúriának (18. sz) egykori íves oromzatát a földrengések okozta károk miatt megváltoztatták, és a tornácot is beüvegezték, de tömegében őrzi eredeti formáját. A főút mellett álló Jantsó-kúriát egyszer állítólag megvette volna egy kanadai magyar, annyit adott volna, amennyit kértek, de nem adták el. Még áll a lábán, fedeles kőkapujával együtt, de az egyre növekvő kamionforgalom miatt már nem sokáig. A mellette levő ház tornácát bádoggal fedte új tulajdonosa, ez elég elrettentő példa, de van rosszabb is: a Böjthe–Cseke-kúriát (1868) az ortodox egyház szerezte meg parókiának, híre-hamva sem maradt eredeti jellegének.
– A mienk 1805-ben épült, Török György annak idején a község jegyzője volt, aki az erkölcsi bizonyítványokat állította ki a volt határőrkatonáknak, akik itt telket kaptak, építkeztek és állatokat tartottak – mesélte Kerezsi János tanár úr.
Menteni kellene, ami van, ebben egyetértünk, ehhez az a javaslata lenne a tanár úrnak, hogy a polgármester építtessen terelő utat, mert a sóderrel, fával megrakodott teherautók nagyon sok kárt tesznek a házak szerkezetében, idő előtti romlásukat okozván. Mindemellett legalább olyan szükségesnek látja az emberek nevelését is, hiszen az autentikus falusi környezethez, amelyért a turista fizetne, nem föltétlenül tartozik hozzá az iskolások által eldobált kiflis papír, tejes doboz, vagy a kocsmatöltelékek által elhajigált üveg a sáncban. És nem kellene bugyi rózsaszínű meg türkiz zöld házak festését engedélyezni a faluban…
– Elképzelhető lenne még egy kicsi ajándékbolt is, ahol a helyi kézművesek termékeit árulnák, hiszen van keramikus, fafaragó, nemezelő, textilfestő és csempekészítő is a faluban, érdeklődés is lenne rá, csakúgy, mint a Kultúrházban felállított helytörténeti kiállításokra – sorolta ötleteit Kerezsi János. – Régi bikfalvi fotók gyűjteményét, varrottasokat, kézimunkákat és 300 hímes tojást is őrizgetünk. Rengeteg magyarországi csoport fordul meg a faluban, akik igen felkészülten jönnek, szinte többet tudnak a faluról, mint a helybeliek, de egy turisztikai ügynök ploieșt-i, galaci csoportokat is hozott, akik nagyon érdeklődőnek bizonyultak, ez utóbbiak még az erdei iskola-programot is itt bonyolítják egy panzióban. De jönnek a szentgyörgyi iskolások is rendszeresen.
Eladó udvarház már nem nagyon van, de árván maradt két teljesen felszerelt kovácsműhely a faluban, jó volna megtartani őket a falunak, és sajnos az elemi iskola műemlék épülete is romlik – egyik testvére a másiknak, és mind várja a szebb holnapot.
A készülődés megtörtént
Sok éve már, hogy vizsgálják Bikfalva építészeti értékeit. A sok felmérés összegzéseként az uzoni polgármesteri hivatal megrendelésére Fekete Márta építészmérnök és kollegái összeállították a helyi értékvédelmi javaslatot, és át is adták annak a bukaresti cégnek, ami Uzon község általános településrendezési tervét készíti. Ehhez 2012-ben budapesti tájépítészek a falu tájképi elemeinek megőrzésre méltó részleteivel is kiegészítették az értékkatalógust.
A legnagyobb elvárásokat természetesen Ráduly István polgármester felé támasztják a falu lakói, de a szakemberek is. Őt arról faggattuk, mit kezd ezzel a felelősséggel, hogyan látja a bikfalvi turizmus kérdését.
– Azt kell látni, hogy itt nemcsak a panziós nyer, a vendégek ki vannak éhezve a finom házi tejre, sajtra, pityókás kenyérre, pálinkára, és feltarisznyálnak belőle, amikor hazamennek – vágott bele az elöljáró. – De a turizmus megfelelő infrastruktúra nélkül nem működik, és az önkormányzat feladata, hogy megteremtse az általános infrastruktúrát (szennyvízhálózat, utak karbantartása), és el is adja ezt a potenciált, népszerűsítve a megfelelő fórumokon, és rendezvényeket szervezve az idelátogatóknak. Egészen friss kiadványunk a háromnyelvű turistatérkép a község és környékének látnivalóival, és jóváhagyta a helyi tanács egy kúria megvásárlását is, hogy falumúzeumot alakítsunk ki benne. Háromnyelvű információs táblák kihelyezését tervezzük a Csigavárhoz és más kilátópontokhoz is a környéken.
– Séta a kúriák földjén című pályázatunkat sajnos 2013-ban elvesztettük, de nem adjuk fel – állítja Ráduly polgármester. – Az UNESCO világörökségi listájára való felvételhez nagyon szakszerű, kétnyelvű dokumentációt kell összeállítani és benyújtani a kulturális minisztériumba, ennek az értéke 100 ezer lej, amit nem tudunk kigazdálkodni, így várjuk a megyei tanács segítségét, hiszen Tamás Sándor elnök úr meglátása szerint is a megyében Bikfalva és Zalánpatak képviseli a legautentikusabb turisztikai értékeket. Értékközpontú településrendezési tervünket már az összes illetékes minisztérium jóváhagyta, de a végső szót a megyei tanácsnak kell kimondania, reméljük, ez is még az idén megtörténik. Viszont amíg a PUG-ot (Általános településrendezési terv – szerk. megj.) nem fogadják el, addig arra sincs eszközünk, hogy megakadályozzuk a falukép-rontást, az oda nem illő építményeket, majd csak arra lapozva hozhat ilyen irányú tiltást a helyi tanács.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)