udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
1281
találat
lapozás: 1-30 ... 1171-1200 | 1201-1230 | 1231-1260 | 1261-1281
Névmutató:
Ilie, Ion
2015. június 5.
Erdély – pergőtűzben (1.)
Huszonöt év távlatából másként látja az újságíró, a tévészerkesztő, a historikus, azaz: alulírott az 1989. december 21-ével kezdődő romániai, erdélyi történéseket és benne a mi magyar kisebbségünk sorsát, mint azokban a sokszor egekbe emelő, máskor földbe döngölő, gúzsba merevítő napokban, hetekben, hónapokban, években.
Eufemisztikusan szólva: szükség volt az időbeli eltávolodásra, hogy kellő judíciummal újra és újra felidézzem – mi több, átéljem! – mindazokat az eseményeket, amelyeknek A Hét, az Erdélyi Napló, a Román Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársaként krónikása, igen gyakran amolyan haditudósítója voltam. 1990 legelején valósággal elkáprázatott: a korábban csak hallomásból ismert nyugati magyar sajtótermékek, kiadványok milyen imponáló számban, terjedelemben jelentek meg, jutottak el az erdélyi magyar olvasókhoz is.
Milyen nagy öröm volt, hogy kezet foghattunk, nyíltan és hátrapislogás nélkül beszélgethettünk a Liberation, a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztőivel, tudósítóival! Az már az utánozhatatlan és egyedi romániai rendszer-, sokak szerint „gengszterváltásnak” tudható be: igen gyakran a nyugati magyar közösségek által kiadott lapok, folyóiratok, kiadók fordultak hozzám, hogy hiteles beszámolót küldjek a könyves-gyertyás, a románságot elemi erővel sokkoló 1990. február 10-ei marosvásárhelyi százezres felvonulásról, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar nyelvű oktatás megteremtéséért zajló ülősztrájkról, amelynek az első naptól kezdve végig a krónikása voltam (az 1990. március 19-ével záruló ülősztrájk legteljesebb dokumentációjával büszkélkedhetem!), a „fekete márciust” megakadályozni szándékozó, a románsággal párbeszédet kezdeményező, mindössze egyetlen lapszámot megért, általam szerkesztett román nyelvű, jelképes elnevezésű Dialog címet viselő kiadványról.
Hamis tanúk, milicista cerberusok
E sorok írója akkor is azt hitte, ma is abban a hitben ringatja magát: a „dialogare necesse est!” jelszóval talán előbbre juthatunk a román–magyar kapcsolatépítésben. Olyan „munkatársakkal” tervezgettük a következő lapszámokat, mint a kiváló költő, dráma- és esszéíró Székely János (ma is őrzöm a kéziratait), Smaranda Enache, Cs. Gyimesi Éva. A kötetben Egy lap tündöklése és bukása címmel olvasható az a már-már haditudósításnak számító beszámoló arról: milyen bürokratikus labirintust kellett végigjárnom, amíg a lapkiadási engedélyt megkaptam, az akkor még állami kézben lévő marosvásárhelyi nyomda román mestere hogyan ejtette rá – „véletlenül” – a kalapácsot a már kiszedett, ólombetűkből álló laptükörre.
A március 20-ai interetnikus összecsapás után gyorsírással jegyeztem le, majd utólag legépeltem az egyetemes jog- és tárgyalástörténetben is egyedülálló tudósítást. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni!
A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Ma is vállalom azt az előszót, amelyet Cseresznyés Pál Március mártírja című visszaemlékezés-kötetéhez írtam: talán így jobban megérthető annak az embernek a drámája, lecsúszása, a pohár fenekére való nézése, akit mindennap a börtönőrök, a román rabtársak annyira megvertek, hogy hónapokon át nem lohadt le a feldagadt arca, akinek csípős paprikával kenték be a két szemét!)
Legjobb tudomásom szerint én közöltem az első tudósítást arról, hogy a Mentor Könyvkiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak a polgármesteri tisztségre való jelölését megóvták, és a törvényszéki tárgyaláson ott hőzöngött a tárgyalóteremben, a folyosókon a Ceauşescu-diktatúra románosítási politikáját mindennél jobban igazoló, 75 százalékban románok lakta Tudor lakótelep „színe-java”.
A kötetben olvasható az a tanulmány is, amelyik hiteles adatokkal bizonyította: a legfelsőbb román párt- és államvezetés számára már 1956-tól – a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem mellett! – a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet volt a legfontosabb célpont a magyar egyetemi oktatás megroppantásában, majd végleges felszámolásában. Nem riadtak vissza a magyarul beszélő, „szívspecialista” „Pop de Popa”-s ejtőernyösök katapultálásától, sem a magyar rektorok, professzorok megfélemlítésétől, megzsarolásától.
Az 1989. decemberi rendszerváltás után is az egyik legfontosabb cél: az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés tűzzel-vassal, bármi áron való megakadályozása volt! Ami az eltelt huszonöt évben történt, történik, egyenes folytatása az 1956-ban elkezdett, a legfelsőbb államvezetés szintjéről irányított folyamatnak. Nem véletlen, hogy a jobboldali Ungureanu-kormány éppen azért bukott meg 2012-ben, mert a tanügyi törvény szellemében elrendelte a magyar oktatási vonal létrehozását.
Akasztani jöttek
Mivel 1990-ben a Maros megyei RMDSZ elnökségében én ismertem a legjobban az orvosi és gyógyszerészeti intézet igazi drámáját, 1990. március 19-én délután engem – és nem Borbély Lászlót, ahogyan az néhány utólagos közleményben, beszámolóban megjelent – küldtek a hajdani kadétiskola épületébe, hogy részt vegyek azon a tárgyalássorozaton, amelyen egyfelől a parlament N. S. Dumitru szociológusból és Verestóy Attilából álló küldöttsége, másfelől a román tagozat négy diákja és két tanára, a magyar tagozat négy diákja és két tanára vett volna részt. Amikor délután négy órakor felértem a díszteremhez, senkit nem találtam.
Lementem az egyetemi szenátus tanácstermébe. A szó valódi értelmében földbe gyökerezett a lábam: a román tagozat teljes tanári kara, feleségük, idegenek hada úgy „fogadtak”, mint a tőrbe csalt vadat. A professzorok közül néhányan jelentős mennyiségben elfogyasztott alkohol hatása alatt álltak. Valahonnan egy román tévéstáb is előkerült. A bűnbaknak „kijáró figyelemmel” csak engem filmeztek. Egy óvatlan pillanatban sikerült bekapcsolnom a műanyag szatyorban lévő diktafont. Olyan üvöltés, vádözön volt a teremben, hogy utólag sem a rádiónál, sem a televíziónál egyetlen hasznosítható mondatot sem sikerült kiszűrni az iszonyatos hangzavarból.
Alaposan felkészültem a statisztikákból, az orvosi és gyógyszerészeti intézet történetéből. Másfél órán át egyedül és nagyon higgadtan vitatkoztam a „vérre szomjazó” tanárokkal. Utólag kiderült: a magyar tanárok és diákok, amikor látták, hogy a román tárgyaló fél nem tartja be a megegyezést, távoztak az épületből. Érdekes módon a parlamenti küldöttség is távol maradt a szenátusi teremben zajló ordítozástól. Amikor kijöttem a szenátusi tanácsteremből, dr. Jung János előadótanárral, jelenlegi professzorral találkoztam. Elmondtam, mi történt. Ketten ültünk be az én öreg Daciámba. Amikor távoztunk az autóbejáraton, ott leselkedő diákok követ dobtak utánunk. Az a másfél óra mentett meg, nem szorultam fel az RMDSZ-székház padlására, a hetvenhét kiszemelt áldozat közé.
Sok igazság van abban az állításban: a Görgény völgyéből, a Mezőségről teherautókkal, kiskocsikkal behozott, leitatott, a két Bolyait, Király Károlyt akasztani szándékozó románok eltévesztették az irányt: az orvosi és gyógyszerészeti egyetem helyett a főtéren, a Bolyai téren garázdálkodtak, támadták meg az orvosit. Király Károllyal, az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front Ion Iliescu elnök után következő második vezetőjével volt egy éles tévévitám: 1990. március 19-én azzal, hogy Iliescu kérésére Bukarestbe utazott, valójában az első számú vezető nélkül hagyta Maros megyét. Ezzel valójában a visszarendeződés hívei meglovagolták azt az 1989. december végi rossz választást, amelynek alapján Maros megye és Marosvásárhely katonai vezetőket választott – elég, ha a hírhedt Ion Jude ezredesre gondolunk – döntéshozóknak az átmeneti időre.
Tevékenységük felmérhetetlenül sokat ártott nemcsak az ország, Maros megye imázsának, hanem évtizedekre beárnyékolta a román–magyar együttélés korábbi status quoját is. A csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2012-ben megjelent A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötet szerzőpárosa, László Márton és Novák Csaba Zoltán a Transindex hírportál 2013. február 25-ei kiadásában publikált interjúban joggal hangsúlyozták: „Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is az addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórúgója: kellett egy olyan fordulatot találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van az országot felügyelő titkoszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzetiségek lakta területen a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával. Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán megváltoztatott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.” (László Márton összegzése) „Marosvásárhelyen a fennáló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kaptak. (...) Nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.” (Novák Csaba Zoltán vallomása)
Stratégia a beolvasztásra
Az a kötet, amelynek az Erdély – pergőtűzben címet adtam, hús-vér emberek golgotajárásának bemutatásával igazolja: a rendszerváltás Maros megyei, székelyföldi, partiumi (ne feledkezzünk meg a „fekete március” szatmárnémeti főpróbájáról) etnikai színezetét a hatalmi pozícióit, szupremáciáját tíz körömmel védő románság, elsősorban annak politikai, szellemi elitje „kölcsönözte”. A Gazda Árpád által a Krónikában bemutatott Húszéves terv a romániai kisebbségek beolvasztására, felszámolására ma már sokkal kifinomultabb, szofisztikus módszerekkel, ötödik sebességbe kapcsolt intenzitással folytatódik.
Az 1989. december 21-ei forradalmi hangulat euforikus lázában, a megyei pártbizottság székházából, az egykori Városháza épületéből kidobált irathegy máglyatüzénél megtalált perdöntő dokumentum, miszerint 7800 román családot kell betelepíteni ahhoz, hogy Marosvásárhelyen a magyarság 62 százalékos többségi aránya megváltozzék, a románság kerüljön etnikai fölénybe, tulajdonképpen már az ezredfordulóig megvalósult: a „fekete márciust” követően, alig tíz év leforgása alatt Marosvásárhelyt közel húszezer magyar hagyta el!
Tulajdonképpen a magyarellenes pogrom legfőbb célkitűzése maradéktalanul teljesült: a románság etnikai fölénye annyira nyilvánvaló, hogy egy tévériportban közel fél órát várnunk kellett, amíg a főtéren sétálók között magyar anyanyelvűvel beszélhettünk. A románság gazdasági, pénzügyi, közalkalmazotti szupremáciája megkérdőjelezhetetlen evidencia. A lakások, földterületek közel száz százalékát románok vásárolják meg.
A történelmi Gecse utcában lakom, tíz év leforgása alatt a szomszédok nagy része román anyanyelvű lett. Az 1894-ben épült lakás homlokzati része, a kétemeletes ügyvédi iroda, az általunk hivatalosan megvásárolt, a feleségem és az én nevemre telekelt udvar-, kertrész egy olyan román ügyvéd tulajdonába került, aki a székelyudvarhelyi csereháti „apácákat” védi, a Kossuth Lajos utca visszaállítását perli, és a Maros menti, több tízezer hektárnyi erdő visszaszolgáltatásának egyik fő ellenzője.
A feleségem családja, kiváló magyartanár apósom 1938 óta lakott ugyanabban a házban. Most a lakás körül egy négyzetcentiméternyi terület sem a miénk. Jelképesen dobbantóval kellene bemenni a lakásba. A magyartanárnő feleségem, több diáknemzedék oktatója, nevelője nem tudta a törvényszék égbekiáltó igazságtalanságát feldolgozni, hogy egy magyar családnak otthona sem lehet! Ráment az egészsége, az élete, 2009. október 2-án a budapesti Péterffy-kórházban visszaadta lelkét a teremtőjének. A harminc méterre lévő, a nyolcvanas évek közepéig kizárólag magyarok által lakott Kistemplom téren ma csak néhány magyar család van. Az új tulajdonosok között besszarábiai román is van.
A Marosvásárhelyt övező magyar község dűlőiben felépült, kacsalábon forgó kastélyok tulajdonosai szinte kizárólag románok. Koronka, Jedd, Marosszentkirály határában több új ház épült, mint amennyi a községközpontokban van. Ha most belőlem nem a történész, hanem a sarkított fogalmakat, definíciókat kedvelő riporter szólalna meg, akkor azt is írhatnám: a magyarság végérvényesen 1990-től kezdve veszítette el Erdélyt.
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)2015. június 13.
Huszonöt évvel ezelőtt tört ki a "bányászjárás"
Hat halott, ezer sebesült, több száz letartóztatás - ma 25 éve annak, hogy kitört Bukarestben a "bányászjárás". 1990. június 13. és 15. között Zsil-völgyi bányászok dúlták fel a Bukarestet, hogy "megvédjék" Ion Iliescu akkori államfő hatalmát a politikai ellenfelektől. A bányászok tüntetőket, diákokat és egyszerű járókelőket bántalmaztak, feldúlták az ellenzéki pártok székházát.
Az 1990-ben lezajlott "akciót" a legbrutálisabb és legvéresebb bányászjárásként tartják számon a rendszerváltás óta Romániában. Bár a hivatalosan hat halottról tudunk (ebből négyet lelőttek), az áldozatokkal foglalkozó szervezetek ennél sokkal többre becsülik a halottak számát. A legvéresebb "bányászjárás" körülményei azóta sem tisztázottak.
Februárban a legfelsőbb ügyészség viszont úgy döntött, újrakezdik a büntetőjogi vizsgálatot az ügyben.
Az ügyben zajlott korábbi vizsgálatokat 2009-ben vádemelés nélkül lezárták. Az áldozatok panasza nyomán a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróság tavaly szeptemberben az atrocitások kivizsgálására és kártérítésre kötelezte a román államot. Az ügyet a legfőbb ügyészség katonai részlegének javaslatára nyitották meg, tekintettel arra, hogy a bányászjárás során lőfegyverrel öltek meg, illetve sebesítettek meg több embert.
A bányászjárás idején történt erőszakos cselekményeket korábban is a katonai ügyészség vizsgálta, de 2007 nyarán az alkotmánybíróság kimondta, hogy katonai ügyészség nem vizsgálódhat civilek ellen, így az ügy átkerült a legfőbb ügyészség hatáskörébe. A civil vádhatóság akkor arra a következtetésre jutott, hogy a katonai ügyészek formai hibákat vétettek. A testület saját hatáskörben ismét lefolytatta az eljárást és - csaknem húsz évvel az események után - vádemelés nélkül lezárta az ügyet. Az eredeti vizsgálat során Dan Voinea tábornok, a katonai ügyészség akkori vezetője emberöléssel gyanúsította a volt államfőt, amely az új Btk. szerint elévülhetetlen bűncselekményé vált. Az akta megnyitásának hírére reagálva Voinea még februárban úgy nyilatkozott, visszaélésnek tekinti, hogy elvették tőle az ügyet, amelyben szerinte csaknem ezer tanúvallomás, a katonai egységek harci naplói, és számos más dokumentum bizonyítja, kik a felelősök az elkövetett bűncselekményekért.
maszol.ro2015. június 15.
Temesvári vitafórum a bukaresti bányászjárás 25. évfordulóján
„Nemzetközi bíróság ítélkezzen a kommunizmus bűnei fölött!”
Tőkés László EP-képviselő irodája és a Temesvár Társaság június 13-án, szombaton, a bukaresti bányászjárás negyedszázados évfordulóján „Ugyanazon üldözöttek, ugyanazon üldözők” címmel rendezett vitafórumot a kommunista bűntettek ügyében megkövetelt igazságtételről. Az eseményen részt vett Tőkés László európai parlamenti képviselő, Európai Néppárt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Dan Voinea ny. vezérőrnagy, a Legfelsőbb Bíróság és Semmitőszék melletti Ügyészség Katonai Részlegének volt helyettes főügyésze és Florian Mihalcea újságíró, a Temesvár Társaság elnöke. A vitafórum résztvevői arra a következtetésre jutottak, hogy kommunizmus romániai áldozatainak csak egy nemzetközi bíróság szolgáltathatna igazságot.
A Toró T. Tibor EMNP alelnök moderálta beszélgetés kisebb incidenssel indult: egy utólag Romulus Iancu néven bemutatkozó férfi felpattant és a román himnuszt kezdte énekelni, állítólag azzal a szándékkal, hogy emlékeztesse a jelenlevőket: Romániában élünk. A rendezvény vezérszónoka, Tőkés László azzal nyugtatta meg a kedélyeket, hogy emlékeztetett rá: 1989 decemberében először a református parókia előtt énekelte el a tömeg az Ébredj, román! kezdetű nemzeti dalt. Az EP képviselő hozzátette: Strasbourgban külön bizottság alakult, amelynek feladata az „európai történelem egyesítése”. és nagyon aktuális lenne az egymásnak gyakran ellentmondó román és magyar történészek álláspontját is közelíteni egymáshoz.
Megalkuvás nélkül című politikai nyilatkozatában Tőkés László felidézte az 1990-es év első felének történelmi eseményeit, amikor Ion Iliescu és társai megakadályozták a Temesvári Kiáltvány 8-as pontjának alkalmazását – az egykori kommunista nomenklatúra és a hírhedt román titkosszolgálat tagjai három törvényhozási ciklus idejére ne vállalhassanak köztisztséget, magas állami funkciókat –, majd a marosvásárhelyi „fekete március” és a június 13–15. közötti bukaresti bányászjárás alkalmával, tipikus kommunista módszerekkel kegyetlenül leszámoltak a jogokat követelő magyarokkal és a posztkommunista rendszer politikai ellenfeleivel. A félrevezetett tömegek 1990. május 20-án elsöprő többséggel segítették győzelemre a Román Kommunista Párt helyébe lépő Nemzeti Megmentési Frontot. „Alig fél évvel a »bukása« után »pártunk és kormányunk«, valamint a volt Szekuritáté szinte zökkenőmentesen térhetett vissza a hatalomba.” – emlékeztetett Tőkés László. Az EP képviselő Václav Havel szavait idézte: második rendszerváltozásra van szükség; az áldemokratikus posztkommunista rezsim is bukásra van ítélve. „Mai konferenciánk vetületében ez azt jelenti, hogy szabadságharcunkkal együtt és azzal párhuzamosan tovább kell folytatnunk igazságharcunkat – mondta Tőkés László. A történelmi és a társadalmi igazságosság – egyebek mellett – megköveteli, hogy szembenézzünk a kommunista múlttal, a nácizmus megítéléséhez hasonlóan ítéletet mondjunk a totalitárius kommunista diktatúra által elkövetett, emberiség elleni bűncselekmények, valamint tetteseik fölött, és igazságot szolgáltassunk az áldozatoknak és utódaiknak.” Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja idén májusban Brüsszelben rendezett konferenciát Nemzetközi igazságtétel a kommunizmus bűntettei ügyében címmel. „Az Európai Parlament 2009 áprilisi határozatának köszönhetően létrejött nemzetközi szervezet tanácskozásán egy olyan európai büntetőbíróság létrehozását szorgalmazták, mely a kommunista diktatúrák által az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények és háborús bűnök számonkérését, illetve a még életben lévő tettesek felelősségre vonását volna hivatott intézni. A Platform – egyebek mellett – azt is számba vette, hogy Alexandru Vişinescu és Ion Ficior volt börtönparancsnokok törvény elé állításával, bár nagyon megkésve és igen lassú ütemben, de Romániában mégiscsak beindulni látszik egyfajta igazságtétel. A sorban a következő talán éppen Ion Iliescu volt államelnök lehetne – tette hozzá Tőkés László, aki bemutatott a jelenlevőknek egy, a kommunizmus bűneinek kivizsgálását szorgalmazó európai kiadványt. „Diktatórikus módon meddig tartható még fenn, hogy egy európai uniós országban, szinte változatlanul, még mindig ugyanazok maradjanak az üldözöttek hátrányos szerepkörében, akik egykor ugyanazon régi-új üldözők részéről szenvedtek hátratételt?!” – tette fel a kérdést az EP-képviselő.
Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzászólásában azt furcsállotta, hogy Romániában gőzerővel beindult a korrupt politikusok felelősségre vonása, ugyanakkor a temesvári forradalom, a marosvásárhelyi események és a júniusi bukaresti bányászjárás kapcsán lefolytatott ügyészségi vizsgálatok eredményét a mai napig nem hozták nyilvánosságra és a felelősöket, köztük Ion Iliescu volt államelnököt és Virgil Măgureanu SRI főnököt nem állították bíróság elé. „Vajon milyen hatalom védelmezi ezeket az embereket, hogy 25 év után sem lehet őket felelősségre vonni? – tette fel a kérdést Florian Mihalcea, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a temesvári forradalmárok holttesteinek elégetése csak a náci haláltáborok áldozatainak elégetéséhez hasonlítható, a kommunista rendszer bűnei vetekszenek a fasizmus bűneivel.
Ha valaki sokat tud a kommunizmus bűneiről, az Dan Voinea ny. tábornok, volt katonai főügyész, aki részt vett a Ceaușescu perben, a temesvári forradalom, a marosvásárhelyi véres események és a bukaresti bányászjárás ügyében indított vizsgálatokat vezette, de a kommunista rezsim által a rendszerváltás előtt elkövetett bűnök számba vételével foglalkozó bizottságnak is tagja volt. Döbbenten hallottuk, hogy a temesvári forradalom, a fekete március és a bukaresti bányászjárás valódi felelőseire régen fény derült, a periratok elkészültek, de az ügyészségen elfektették őket, és nem emelnek vádat az elkövetők ellen. „A román kommunista rendszer áldozatainak a száma, az 1945–1990 időszakban, több millió volt. Ezek az emberiség elleni bűntettek, amelyek nem évülnek el, a kommunista rezsim politikai ellenfeleinek a fizikai megsemmisítésére törekedett. Az 1950-es években letartóztatott politikai foglyok közül sokan teljesen eltűntek, a holttestük a mai napig nem került elő, ezt a hozzátartozók igazolhatják” – mondta Dan Voinea. A katonai ügyészség annak idején még a hírhedt nemzetközi terrorista, Carlos és a román titkosszolgálatok közötti együttműködés részleteit is feltárta, amelynek célja a külföldön élő, a rendszer számára kényelmetlen román ellenzék fizikai megsemmisítése volt, de ez a perirat is a süllyesztőbe került. „Ezek egy rendszer bűnei, amelyeknek feltárására nincs meg a politikai akarat, ezért van szükség arra, hogy semleges, nemzetközi bíróság ítélkezzen a bűnösök fölött.” – mondta Dan Voinea, aki nagyra értékelte Tőkés László ilyen irányú kezdeményezését.
A vitafórumon több temesvári jogász is részt vett, köztük Alexandra Mihalcea, a Temesvár Társaság tagja, aki arra hívta fel a figyelmet: az igazságtétel ma már „unalmas” dolog, a félrevezetett, manipulált tömegeket nem érdekli ez a téma, a sajtó is alig foglalkozik a temesvárihoz hasonló vitafórumokkal. „Tapasztalatból tudom, hogy az iskolában a gyerekek szinte semmit nem tanulnak a kommunizmusról és a román forradalomról, ez a felszínes történelemoktatás megengedhetetlen” – mondta Alexandra Mihalcea, aki szerint a kommunizmus bűneiről minden iskolás gyereknek tudomást kell szereznie.
A vitafórum befejező részében Dan Voinea és Tőkés László a jelenlevők kérdéseire válaszoltak. Az a javaslat is elhangzott, hogy a temesvári forradalom, az 1990-es márciusi és júniusi eseményekkel kapcsolatos vizsgálatok eredményeit, amelyek ma már törvényesen hozzáférhetőek, könyv formájában kellene megjelentetni, ily módon tárva a nyilvánosság elé az igazságot.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)2015. június 15.
Igazságot követelő „huligánok” – A bányászjárásokra emlékeztek
Ion Iliescu volt államfő felelősségre vonását követelték az 1990. júniusi bányászjárás 25. évfordulóján, szombaton rendezett bukaresti megemlékezés résztvevői. Az alkalomból Temesváron szervezett fórumon Tőkés László újfent a kommunizmus „temesvári perének" lefolytatását szorgalmazta.
Komor figyelmeztetőként állnak előttünk közelmúltunk olyan tragikus eseményei, mint az ún. terroristák 1989. decemberi vérengzései, az amúgy békés, „multikulturális" Marosvásárhely 1990-beli fekete márciusa, vagy a Temesvár szellemében Bukarestben lezajlott Egyetem téri tüntetések 1990 júniusában való leveretése – jelentette ki Tőkés László az 1990. júniusi bukaresti bányászjárás kitörésének 25. évfordulóján tartott temesvári fórumon.
Az európai parlamenti képviselő irodája és a Temesvár Társaság által szombaton rendezett konferencián az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke arról beszélt, hogy Közép-Kelet-Európa számos országában még mindig nem büntették meg az embertelen kommunista rendszert fenntartó és kiszolgáló elnyomókat, továbbá nem rehabilitálták és nem kárpótolták az áldozatokat, de a nemzetközi jog sem képes szembenézni a kommunista múlttal és annak örökségével.
Tőkés emlékeztetett, a temesvári népfelkelés kitörésének 20. évfordulóján javaslatot tett egy európai büntetőbíróság felállítására, amely elvégezhetné a kommunista rezsimek idején elkövetett, emberiség elleni bűntettek törvényes kivizsgálását és a nemzetközi jogszabályoknak megfelelő ítélkezést. Idén májusban az Európai Parlament 2009. áprilisi határozatának megfelelően létrejött nemzetközi szervezet, az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja is felvállalta brüsszeli konferenciáján a kezdeményezést.
„Európa és a tagállamai is csak úgy és akkor térhetnének a hiteles demokrácia és jogállamiság útjára, ha mind a nemzeti, mind a nemzetközi igazságszolgáltatás szintjén készek és képesek volnának törvény elé állítani az emberiség elleni bűnök, a tömeggyilkosságok és a háborús bűntettek elkövetőit" – idézte Tőkést az EP-képviselő irodája. Az EMNT elnöke sajnálatának adott hangot, miszerint még mindig várat magára Ion Iliescu volt államfő és „tettestársai" demokratikus és törvényes számonkérése.
Florian Mihalcea újságíró, a Temesvár Társaság elnöke, egykori temesvári forradalmár hozzászólásában úgy vélekedett: ugyanazok a hatalmi struktúrák, ugyanazon személyek lendültek mozgásba 1990 márciusában Marosvásárhelyen és júniusban Bukarestben, amelyek/akik „ellopták" a temesvári forradalmat. Szerinte feltárt bűncselekmények százainak dossziéi nem kerültek bírósági szakaszba, a kommunista bűnösöket egy egész állami-hatalmi szövedék védelmezi a mai napig.
A Ceauşescu-per egyik főszereplőjeként és az Iliescu-rezsim ügyeinek feltárójaként ismert Dan Voinea nyugalmazott vezérőrnagy, volt katonai főügyész arra hívta fel a figyelmet, hogy a kommunizmusnak csak Romániában összesen egymillió áldozata volt, de még az 1989 előtt bűnöket sem sikerült teljes mértékben feltárni, megtorolni és jóvátenni.
„Láthatatlan hadsereg védi a kommunista megtorlások főkolomposait éppúgy, mint a posztkommunista korszak törvényszegőit: rendőrökből, katonákból, ügyészekből, titkos ügynökökből, politikusokból, állami hivatalnokokból, egyetemi tanárokból, nagyvállalkozókból áll ez a hadsereg, akik az elmúlt esztendők minden hatalmi fennállásának kedvezményezettjei és egyben protezsáltjai voltak" – állapította meg Voinea.
A volt ügyész megerősítette: az 1989-90-es évek véres eseményeinek áldozatait sikerült azonosítani, az elkövetőket többé-kevésbé sikerült megbüntetni, ám még számos elkészült ügyirat nem került tárgyalásra, ezek java része olyan ügyészek fiókjaiban porosodik, akiket „feledékenységre késztetett a rendszer".
A 25 évvel ezelőtti bányászjárás áldozatai azonban nem felednek: szombaton mintegy százan emlékeztek a bukaresti Egyetem téren a negyedszázaddal ezelőtti véres eseményekre. Miközben elénekelték többek között a „huligánok dalát" (Ion Iliescu annak idején így titulálta a bukaresti tüntetőket), Teodor Mărieş, az 1989. december 21. Egyesület elnöke meggyőződésének adott hangot, miszerint Romániában sohasem fog elévülni a gyilkosság bűncselekménye, a volt államfő pedig nem szabadul a felelősségre vonás alól az akkori eseményekért.
Közben Petre Roman egykori kormányfő a Digi 24 hírtelevíziónak az évforduló apropóján adott interjúban úgy vélekedett: az 1990-es bányászjárást a Szekuritáte ama egykori tisztjei provokálták ki, akiket „frusztrált", hogy Románia a demokrácia és a pluralizmus útjára lépett. A politikus közölte: „politikai értelemben" sajnálja, hogy június 13-án a rendfenntartó erők rátámadtak az Egyetem téri tüntetőkre, viszont szavai szerint a román demokrácia nem indulhatott útnak „az ottani szeméttel".
Terror az Egyetem téren
Az 1989. decemberi fordulat után létrejött, Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front (FSN) alkotta bukaresti kormány ellen az akkori ellenzéki pártok és diákok rendeztek tömegdemonstrációt a bukaresti Egyetem téren. A főleg egyetemistákból és fiatalokból álló értelmiségiek ellen a hatalom előbb a karhatalmat vetette be, június 13-án pedig az államfő Bukarestbe hívatta a Zsil-völgyi vájárokat.
A mintegy 40 ezer bányász barbár módon szétverte az Iliescu által szélsőségeseknek, vandáloknak és csavargóknak nevezett tüntetőket, de nem kímélte a főváros lakosságát sem. Azzal az ürüggyel, hogy újraültetik az Egyetem téren a demonstrálók sátrai által eltiport virágágyásokat, a bányászok rövid idő alatt megszállták a fővárost. Mindenkit agyba-főbe vertek, akinek értelmiségi kinézete volt, több száz tüntetőt a rendőrségi fogdákba szállítottak, emellett szerkesztőségeket, pártszékházakat dúltak fel.
Hivatalos adatok szerint a bányászjárás hat halálos áldozatot és több mint hétszáz sebesültet követelt. Iliescu június 15-én nyilvánosan megköszönte a vájárok „hazafias és hősies" cselekedetét. Egykori áldozatok és hozzátartozók panasza nyomán a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága tavaly szeptemberben kártérítésre kötelezte a román államot, és kimondta: Bukarest köteles igazságot szolgáltatni az emberiesség elleni bűncselekmények ügyében, függetlenül attól, mennyi idő telt el az atrocitások óta.
Idén márciusban a legfelsőbb bíróság helyt adott a főügyészség kezdeményezésének, és jóváhagyta a büntetőjogi vizsgálat újraindítását a 25 évvel ezelőtti bányászjárás ügyében. Februárban Tiberiu Niţu főügyész úgy döntött, hogy semmisnek nyilvánítja az 1990-es incidenseket feltáró, 2009-ben vádemelés nélkül lezárt dosszié ügyében született határozatokat. A főügyészség 1998-as jelentése szerint a Roman-kormány jóváhagyta a vájárok behívását, sőt a védelmi minisztérium egyenruhával és élelmiszerrel is ellátta a fővárosban randalírozó munkásokat.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)2015. június 15.
Golánia „Majdanjának” 53 napja
Negyedszázaddal ezelőtt, június 13–15. között bányászöklök és -botok véres erőszaka vetett véget a posztkommunista Románia leghosszabb és legnagyobb tömegtüntetésének, amelyet az egész kelet-európai térségben azóta is legfeljebb a kijevi híres Majdan múlhatott felül (tavalyelőtt, késő ősszel).
A bukaresti Egyetem térre 1990. április 22-én tették ki az Iliescu-rezsim ellen felsorakozó fiatalok a Posztkommunizmus-mentes övezet és A demokrácia 0. mérföldköve feliratú táblákat, amelyeket csak 53 nap múltán távolítottak el a frissében és látszólag demokratikusan megválasztott államelnöknek, Ion Iliescunak a teret az oda tartósan berendezkedett „golánoktól” megtisztítani behívott bányász barátai.
A golán (huligán) minősítés ugyan a tüntetők egyes számú célpontjától, Iliescutól származott, de a nagyrészt egyetemistákból álló ellenzéki fiatalság is magára nézve ironikusan, de büszkén felvállalta. Mi több, ezt a furcsa (ön)minősítést másfél hónapon át plakátok, jelvények, protest-songok tucatjai is visszhangozták. Az Egyetem teret pedig ők és akkor kezdték el gúnyosan Golánia néven emlegetni...
Amikor április végén Golánia körvonalai kialakultak, az első, demokratikusnak hirdetett választások kampánya épphogy elindult, de a baljós előjelekből már a lesújtó végeredmény is sejthető volt.
Az Iliescu-rezsim, amely Nicolae Ceauşescu megdöntése után annak a nyomába lépett, személyi öszetételében, de gondolkodásmódjában sem különbözött nagyon sokban dicstelen elődjétől.
Az RKP-aktivisták első vonalát felváltotta a második, Ceauşescu bizalmasai helyébe pedig Scorniceşti nagy fiának személyes ellenfelei, a többé-kevésbé lapuló pártellenzék képviselői léptek. Egy ismert román szólás szerint: „Aceeaşi mărime, altă pălărie”, vagyis csak a kalap változott, a viselője viszont maradt. Az említett pártellenzék egyik markáns képviselőjének, Silviu Brucannak későbbi hírhedt, vitatott, de mégiscsak elgondolkoztató mondása szerint a demokrácia bevezetéséhez minimum húsz évre lenne szüksége Romániának.
Ehhez képest egyáltalán mire lehetett elég a rövid idő, az a mindössze öt hónap, amely Ceauşescu letűnésétől Iliescu elsöprő arányú megválasztásáig lepergett? Ráadásul az is csupa mesterségesen szított, gyűlölködő feszültségben, vádaskodásoktól, rágalmaktól, sőt erőszaktól sem mentes légkörben. Arra esetleg, hogy az ellenzéki pártok épp hogy megalakuljanak, s a magát bebetonozni óhajtó régi-új hatalom kereszttüzében talpon maradjanak, arra talán még igen, de hogy számottevő választási eredményt is elérjenek, arra már (vagy még) semmi esélyük sem kínálkozott. A nyugati pluralista típusú demokrácia működési mechanizmusáról csak igen keveseknek lehettek némi halvány fogalmai, de a voksolás eredményét eldöntő utca emberének még sokáig nem „nyílhatott ki a szeme”.
Május 20-át, a voksolás napját az ortodox liturgia Vakok vasárnapja („Duminica orbului”) néven emlegeti, ami nemcsak az egyházi, de 1990-ben sajnos a közéleti liturgiára is talált. A Vakok vasárnapja után véget ért Iliescu ideiglenesnek, átmenetinek mondott regnálása. Demokratikus legitimitásának tudatában most már végleg nyeregben érezhette magát. Annyira nyeregben, hogy a Golániával szemben eddig kénytelen-kelletlen tanúsított türelme is a vége felé közeledett. Június elején bekeményített, és a „rendteremtéshez” is hozzálátott.
Tanulva a decemberi véres eseményekből, tűzparancsot a katonaságnak ő már nem adhatott, ezért aztán csak a korlátozott erőszak és a „kutyaharapást ebszőrével” logikája mellett döntött. A másfél hónapja ellene egyfolytában tüntető ellenfelei, Golánia és a golánok, tehát a civil ellenállók felszámolására ugyancsak civileket, a bányászokat kellett behívnia. A megoldáson sem kellett sokat töprengenie, a „bányászrecept” eredményességét addigra már két alkalommal, januárban és februárban is letesztelték.
A június 13–15. közötti bányászjárás egyik nagy „eredménye” Golánia felszámolása és az Egyetem tér megtisztítása volt. Ahová, legalábbis Iliescu tálalása szerint, a bányászok virágokat ültetni kirándultak… De annak a részletezésébe, hogy ez alatt a három nap alatt vajon mitől is halhattak meg minimum féltucatnyian, hogy mitől teltek meg a kórházak sebesültekkel és a börtönök letartóztatottakkal, ezek túlságosan is ismert tények, részletezésükbe most talán nem kellene belemennünk.
Nehogy az alaposan megkésett, független igazságszolgáltatást befolyásoljuk vele.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)2015. június 18.
Beszélgetés Bognár Levente aradi alpolgármesterrel
A tisztség nem hatalom, hanem közösségi szolgálat
Bognár Leventének, a közelmúltban leköszönt RMDSZ-megyei elnöknek, aradi alpolgármesternek az életében lezárult egy 23 éves időszak, amikor különféle vezető tisztségeket töltött be az érdekvédelmi szövetségben. Beszélgetésünkben a csaknem negyed évszázados időt értékeljük.
– Hogyan indult a politikai pályája?
– Az 1989 decemberében optimizmussal vágtunk bele a társadalmi szerepvállalásba. Azzal a meggyőződéssel tettük, hogy a diktatúra bukása után ismét emberi körülményeket teremthetünk a társadalomban. Mivel a csapatmunkának van legnagyobb hatékonysága, magam is egy csapatban vállaltam feladatot előbb szenátori irodavezetőként, amikor az RMDSZ Arad megyei szervezetének az ügyvezetésével is foglalkoztam. Utána politikai alelnök, majd választmányi elnök, azt követően, két mandátumon át megyei elnök voltam. Számomra ezek a tisztségek nem hatalmi pozíciók voltak, hanem felelős szolgálatként fogtam fel, amit a közösségért, illetve azokért végeztem, akik megbíztak a feladattal. A cél, alázattal szolgálni, jobb életfeltételeket, több jogot biztosítani annak a közösségnek, amely Aradon és a megyében megpróbálja megőrizni önazonosságát, ezért érdekvédelemre szorul.
Számvetés
– Az elmúlt 23 évben folytatott közösségépítő munkája során mit tart a legnagyobb sikernek, amire szívesen gondol vissza, illetve voltak-e emlékezetes kudarcok?
– Szerencsére, több pozitív élményre emlékezhetem. Ilyen a Csiky Gergely Főgimnáziumnak az önállósodása, az épület korszerűsítése, új iskolaszárny építése, vonzóvá tétele a diákok számára. Mivel magam is ott tanultam, lélekemelő érzés látni az intézményen a pozitívumokat. Másik emlékezetes élményem a Szabadság-szobornak a várfogságból történt kiszabadításához, a hallomásból ismert remekműnek az első megcsodálásához fűződik. Még akkor is, ha az újraállítása nagyon bonyolult, őrlődésekkel vegyes, kemény feladat volt. Szinte egy évtizedes előkészítő, meggyőző munka árán sikerült újra köztéren elhelyezni a Szentháromság-szobrot. Nehezen, de sikerült meggyőznünk a többségi kollégákat, hogy az egy olyan érték, ami a várost is gazdagítja, nem a románság ellen irányul, senkinek nem származik kára, az újraállításával csak gazdagodik a város. Ilyen alkalmakkor mindig a szélsőségesekkel kellett megküzdeni, megtalálni azokat, akikkel normálisan együtt lehetett dolgozni. Ehhez mindig rengeteg türelemre, diplomáciára volt szükség. Ugyanakkor sikerült az aradi magyarság számára meghatározó személyiségeknek is szobrot állítani. Gondolok itt Fábián Gáborra és Salacz Gyulára. Megyei viszonylatban sikerült az Erdőhegyi Általános Iskolát különálló oktatási intézménnyé alakítani. Örvendek, amiért ott volt egy olyan csapat, amelyikkel együtt tudtunk dolgozni. Minden olyan lépés, ami a közösséget, illetve az identitást erősítette, pozitívumnak számított. Ezekkel párhuzamosan, sok olyan pozitívum volt, amikor a közösséget szolgáló egy-egy középületet vagy utat, utcák burkolatát újíthattunk fel, egy-egy sikeres magyar rendezvényt támogathattunk. A koalíciós egyeztetések során ugyanis mindig az volt a cél, hogy egy-egy magyar közösség is hozzájusson bizonyos anyagi keretekhez. Ezeket rendszeresen ki kellett lobbizni, de amikor megvalósultak, jó érzés volt tapasztalni, hogy a mi közösségünk is támogatásokhoz, fejlesztési alapokhoz juthatott.
– Negatív emlékei vannak-e?
– Egyértelmű, hogy e munka nagyon sok őrlődéssel is járt, hiszen gyakran metsző ellenszélben kellett dolgozni. A szélsőséges erők állandóan azon dolgoztak, hogy megakadályozzák a természetesnek tűnő jogainknak a gyakorlását. Az identitás megőrzésére, az örökségünk megóvására tett erőfeszítéseink közben minden szalmaszálba belekötöttek. Feljelentettek, amiért az iskolai ünnepségen magyar zászló is volt, mindent megtettek a lejáratásunk érdekében. Voltak viszont olyan esetek is, amikor helyben, felfelé próbáltuk megmagyarázni, hogy bizonyos dolgokat mi hogyan látunk, az elképzeléseink miért jók nekünk. Az RMDSZ felső vezetése másképp látta bizonyos dolgainkat, amelyekről elmagyaráztuk, miért jók a helyi magyarságnak. Törekvéseink soha nem voltak öncélúak, hiszen az eredményeink attól függnek, hogy 10%-os arányban kivel lépünk koalícióra. Ha a magunk 2 szavazatával támogatunk valakit elképzeléseinek a megvalósításában, az is támogat minket a céljaink elérésében. Olykor keserű volt számunkra, hogy az igazunkat felfelé nehéz volt elfogadtatni. Ezzel együtt, úgy érzem, hogy a helyi döntéseink, az együtt gondolkodásaink eredményeseknek bizonyultak, megvolt a hozadékuk. Mert ha valahol számunkra megürül egy szék, nem az a fontos, hogy valaki beleülhessen, hanem az, hogy onnan mit tud nekünk hozni?
Megcsappant képviselettel is eredményt
– Az sem lehetett előny, hogy miközben az 1990-es évek elején 4, jelenleg 2 képviselőnk van Arad Város Tanácsában.
– Természetesen, legfontosabb a képviseltnek az erőssége, mert bármilyen egyezségben lényeges dolog, hogy a felek milyen pozíciókat képviselnek, birtokolnak egy-egy testületben. Az 1990-es években szenátorunk, parlamenti képviselőnk volt, a megyei tanácsban 5, míg Arad Tanácsában 4 képviselővel rendelkeztünk. Akkor teljesen más pozícióból tudtunk tárgyalni, fellépni egy-egy kényes kérdésben. Mostanában viszont sokkal több munkát kell végeznünk, hogy elismerjék, felvállalják az igényeinket. Mert a megyei tanácsban a 33 képviselőből a mi 2 szavazatunk mellé 15, míg a 23 tagú aradi tanácsban a mi két szavazatunkhoz további 10-re van szükség akaratunknak a keresztülviteléhez. Állandó egyeztetésben vagyunk a partnerekkel, ha eredményt akarunk felmutatni az anyanyelvű oktatási hálózatunknak a fenntartása, kulturális rendezvényeinknek a támogatása, civilszervezeteinknek, egyházainknak a megsegítése területén. A munkánk fontos része, hogy mindig a város érdekét, a fejlesztését, a korszerűsítését képviseljük. Ezen belül azonban, a közösségünk érdekeit mindig prioritással kezeltük. Mindig úgy próbáltunk egyensúlyozni, hogy a mi érdekeink ne szenvedjenek csorbát.
– Mivel magyarázható képviseletünknek a folyamatos csökkenése?
– Ahhoz képest, hogy az 1992-es népszámláláskor a megyében 62 ezer, míg Aradon 30 ezer magyar élt, a legutóbbi népszámlálás szerint a megyében 37, míg Aradon 16 ezer főre csökkent a számunk. Azzal együtt, hogy esetleg valakik kimaradtak a népszámlálásból, tudnunk kell, hogy az erőnk nagyban csökkent, a demográfiai mutatóink nem kedvezőek.
– A politikusok általában hogyan viszonyulnak a sokak által extrának nevezett igényeinkhez?
– Közvetlen, esetleg baráti beszélgetéseken elismerik az igényeinknek a jogosságát, amit azonban nyíltan csak nagyon kevesen vállalnak fel, hivatalosan nem állnak ki mellettünk. A „magyar kártyát” bármikor kijátszhatják. Bármikor, amikor valamit kértünk, hisztérikusan beindult ellenünk a médiakampány. Gondoljunk csak Ion Iliescura és csapatára, akik a rendszerváltás után két és fél hónappal kirobbantották a marosvásárhelyi konfliktust, ahol a securitátés időkre emlékeztető törekvések nyilvánultak meg. Később, az Európai Unióhoz fűzött reményeink, sajnos, nem váltak be. Hasonló nacionalista soviniszta megnyilvánulások tapasztalhatók Szlovákiában is az EU és az EP tudtával, szeme láttára. Ezek ellen csakis egységesen tudunk fellépni, ezért a magyarság egységét mindenképp létre kell hozni, mert az „oszd meg és uralkodj” elv manapság is kiválóan működik. Az egység létrehozásáért elnökségem idején megpróbáltam a Szövetségtől eltávolodott embereket visszahozni, integrálni mindazokat, akik tehetnek valamit a közösségért. Éppen ezért, a bizottságokba már nem csak választmányi tagok kerülhetnek, hanem olyan külsősök is, akik be tudnának kapcsolódni az érdekvédelmi munkába. A szórványra való fokozott odafigyelés céljából, javasoltam a Szórvány Szakbizottság létrehozását, a különleges helyzetben élő magyarok felkarolására.
Újratervezve is csapatban dolgozni
– A hallottak szerint nem könnyű hagyaték vár az utódjára…
– Alaposan átgondoltam a staféta átadását, ami a saját döntésem volt. A kongresszus utáni Újratervezés mottója alatt magam is újraterveztem a teendőket. Arra alapul, hogy továbbra is csapatban dolgozzunk, de a feladatokat meggondoltan el kell osztanunk egymás között. Mert a magam intenzív önkormányzati munkája mellett, önkéntesen ellátni a megyei elnöki tisztséggel járó összetett feladatot számomra nagyon megterhelő munka volt. Ezt megbeszéltem Faragó Péterrel, hogy egy közösen meghozott döntéssel, felelősen adhassam át a stafétát. Úgy érzem, a két mandátumom idején kellő módon elő tudtuk készíteni a váltást. Mert fiatalításra nagy szükség van, egy dinamikusabb, fiatalosabb hozzáállással, megyejárással, fiatalok bevonzásával, az új elnök segítésével dinamizálni lehet a szervezetet. Természetesen, a munka alól én sem vonom ki magamat, a felvállalt önkormányzati munkámat folytatom. Ha pontosan leosztjuk a feladatokat, azt jelenti, több időt tudok Araddal foglalkozni, kijutni a kerületekben lakó magyar közösségekhez. Azzal együtt, hogy Cziszter Kálmánnal csak ketten vagyunk városi tanácsosok, de folyamatosan kapcsolatban vagyunk a kerületek magyarságával.
– A következő helyhatósági választások után vállal-e még egy alpolgármesteri mandátumot?
– Amennyiben az érdekvédelmi szövetség, illetve a helybeli magyarság megbíz e faladattal, illetve a politikai konjunktúra is megfelelő, vállalnám Aradon a további közösségi szolgálatot.
– Ehhez kívánok további energiát és sok sikert! Köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)2015. június 26.
Elmaradt felelősségre vonás – Tőkés László az EP plenáris ülésén
A romániai rendszerváltás idején, illetve az azt követő időszakban elkövetett rémtettek elkövetőinek felelősségre vonását kérte az Európai Parlament plenáris ülésén elmondott, szerda esti felszólalásában Tőkés László képviselő. Az egykori püspök mások mellett Ion Iliescu és Virgil Măgureanu törvény elé hozataláról beszélt Brüsszelben.
Tőkés László szerint a Ceauşescu-diktatúra bukása feletti örömet mai napig nem lehet teljességgel megélni, mivel azt az elmúlt 25 évben mindig beárnyékolták a kommunista visszarendeződés fájdalmas kísérőeseményei.
Az EP-képviselő ezzel elsősorban a kommunista rezsim 1989. december 22-i bukását követő, az ún. terroristák által véghezvitt tömeges gyilkosságokra, az 1990. márciusi marosvásárhelyi „könyves tüntetés” magyarság résztvevőire rászabadított Görgény-völgyi parasztok pogromkísérletére, valamint a bukaresti, Egyetem téri kommunizmusellenes megmozdulások a karhatalmi erőszak és a brutális bányászjárás révén 1990 júniusában történő vérbefojtására gondolt.
A brüsszeli honatya szerint emberiségellenes, el nem évülő bűncselekményekről van szó, amelyek elkövetőinek felelniük kell, viszont a posztkommunista állami hatóságok Ion Iliescu egykori államelnök és Virgil Măgureanu volt titkosszolgálati főnök törvény elé állítását immár negyedszázada éppen úgy megakadályozzák, mint ahogy a szocialista többségű parlament bűnpártoló cinkossággal a korrupciós ügyekben vád alá helyezett Victor Ponta miniszterelnöknek is mentességet biztosít.
Mint ismeretes, tavaly ősszel az Emberi Jogok Európai Bírósága az 1990. júniusi bányászjárás kivizsgálására s a tettesek, közöttük a felelős kormánytagok számonkérésére kötelezte a román államot, ennek nyomán pedig a Legfelsőbb Ügyészség a büntetőjogi kivizsgálást újrakezdte, a legfelsőbb bíróság pedig a bányászjárás 2009-ben, vádemelés nélkül lezárt dossziéját újranyitotta.
Háromszék
Erdély.ma2015. június 26.
Miért késik a felelősségre vonás?
Közlemény
Az utóbbi fél évben egymást követték a negyedszázados évfordulók. A Ceauşescu-diktatúra bukásának örömét azonban mindig beárnyékolták a kommunista visszarendeződés fájdalmas kísérőeseményei. A kommunista rezsim 1989. december 22-i bukását követően az ún. terroristák követtek el tömeges gyilkosságokat az országban. Az 1990. márciusi, marosvásárhelyi „könyves tüntetést” a magyarságra rászabadított Görgény-völgyi parasztok pogromkísérlete torolta meg. A bukaresti Egyetem téri kommunizmusellenes megmozdulásokat az 1990. júniusi karhatalmi erőszak és a brutális bányászjárás fojtotta vérbe.
Az Európai Parlament plenáris ülésén elhangzott, szerda esti felszólalásomban a felsorolt emberiségellenes bűncselekmények elkövetőinek a felelősségre vonását sürgettem. Rámutattam, hogy a posztkommunista állami hatóságok Ion Iliescu egykori államelnök és Virgil Măgureanu volt titkosszolgálati főnök törvény elé állítását immár negyedszázada éppen úgy megakadályozzák, mint ahogy a szocialista többségű román parlament bűnpártoló cinkossággal a korrupciós ügyekben vád alá helyezett Victor Ponta miniszterelnöknek is mentességet biztosít.
Tudnivaló, hogy tavaly ősszel az Emberi Jogok Európai Bírósága az 1990. júniusi bányászjárás kivizsgálására s a tettesek, közöttük a felelős kormánytagok számonkérésére kötelezte a román államot, ennek nyomán pedig a Legfelsőbb Ügyészség a büntetőjogi kivizsgálást újrakezdte, a Legfelsőbb Bíróság pedig a bányászjárás 2009-ben vádemelés nélkül lezárt dossziéját újranyitotta. Követelem, hogy Victor Pontához hasonlóan, Ion Iliescu és Virgil Măgureanu is a törvény előtt feleljenek egykor elkövetett, el nem évülő bűncselekményeikért.
Tőkés László EP-képviselő, Brüsszel
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. június 27.
A Ponta-kormány végnapjai
Meneküljön, ki merre tud – üzeni Victor Ponta törökországi betegágyáról. A kormányfő másképp fogalmaz, de szavainak már rég nincs hitele, magatartását azonban nem lehet félreérteni. És nem is értették félre: miután az ország vezetését a koalíció kisebbik alakulatára, egy meg nem választott párt elnökére bízta, saját hívei hirtelen támadt tisztánlátással egyre kétségbeesettebben hívják haza rendet teremteni vagy legalább saját szemetét elseperni.
Nem kétséges, Ponta országlásának végnapjait éljük, már a kormányzást sem bánják a szociáldemokraták, csak annak a módját keresik, hogy ép bőrrel és zsebbel hátráljanak ki a három éve politikai játszmákkal megszerzett hatalomból. Lám, az akkor átcsábított, megvásároltnak hitt szövetségesek most őket hagyják cserben, az összeomlás elkerülhetetlennek tűnik, de a szakadék szélén egyensúlyozva még lehet harcolni, reménykedni abban, hogy valami történik, és megússzák a számonkérést. Lehet még mutogatni a rendszer hibáira, a titkosszolgálatokra vagy a csillagok járására, ám előbb-utóbb szembe kell nézni azzal a fájdalmas ténnyel is, hogy mindezt magának is köszönheti a legerősebb romániai párt, amely az 1989-es rendszerváltás utáni huszonötből tizennégy évig volt hatalmon. Ebből az első hat esztendő kulcsfontosságú, hiszen akkor kellett volna lefektetni a jogállam és a valós demokrácia alapjait, a posztkommunistáknak azonban jobban megfelelt a zűrzavaros idők elnyújtása: a végeérhetetlen átmenet (amelyet Ion Iliescu volt államfő eredeti demokráciának nevezett) joghézagait kihasználva, olykor saját játékszabályaikat is kiforgatva építgették vagyonukat és hálójukat, még ha időnként ki is ejtették kezükből a kormánybotot. Késő már azon siránkozni, hogy a törvények kuszák, és értelmezésük bírónként különbözhet, hogy az igazságszolgáltatás nem független, és a titkosszolgálatok átvették az irányítást: huszonöt éve kellett volna erre gondolni, az első, 1990. januári bányászjárás idején. Akkor – és később, még 1999-ben is – őket védték és szolgálták ezek a máig büntetlen gyilkosok, ahogy a törvények és rendeletek tekintélyes része sem az ország, hanem csak egyesek javára született. Lett volna módja és eszköze az SZDP-nek arra, hogy jó irányba fordítsa a szekeret, s bár úgy félnivalójuk is kevesebb lehetne, vezetői most sem a párt megtisztításával és a korszerű baloldal felépítésével foglalkoznak, noha (az ellenzék gyengesége miatt) még mindig lenne esélyük arra, hogy helyükön maradjanak. Leválthatnák és kizárhatnák Victor Pontát, akit nem teljesítménye, hanem rokoni kapcsolatai juttattak az első helyre, de még mindig tőle remélik a megváltást...
Mi pedig abban reménykedhetünk, hogy ezek a zavaros vizek is letisztulnak egyszer, és a következő kormányok tanulnak elődjeik hibáiból.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. augusztus 8.
Székelyföld ostroma
A kisebbségi jogok sértik a román nép becsületét?
Hát nem szomorú, hogy szinte naponta meg kell fogalmaznunk: az erdélyi magyarság nem akar mást, mint békében élni és megmaradni ősei földjén. Nem követel többet, mint amennyit 1918. december elsején ígértek. Nem kér kevesebbet, mint amennyit a Románia által aláírt kisebbségi szerződés előír. Tudjuk, hogy Erdélyt a kisebbségi jogok tiszteletben tartására tett ígéretek ellenében (is) ajándékozták – népszavazás nélkül – Romániának.
Azt is tudjuk, hogy a román politikai elit nemcsak a gyulafehérvári határozatokat, de a nemzetközi szerződések előírásait sem tartotta és tartja tiszteletben. Az agresszív nacionalista politikai morált Nicolae Iorga 1924-ben – egy parlamenti vitán – így összegzi: aki „az 1919. december 9-ei párizsi megállapodásra mint jogforrásra hivatkozik, az megsérti a román nemzet becsületét, és annak számot kell vetnie azzal, hogy a felháborodott román öntudat eltapossa”. Furcsa logika, hiszen a román nép becsülete épp akkor forog kockán, ha politikusai – Románia nevében – nem tarják tiszteletben a megígért kisebbségi jogokat.
Elgondolkodtató, hogy a Iorga által megfogalmazott szemlélet ma is él. Ha valaki nem fogadja el, számíthat hasonló fenyegetésekre. Az elmúlt években Ilie Şandru maroshévízi történészkedő, székelyzászló-ellenes tanár – elavult történelmi ismeretek birtokában – kioktat, nacionalista kirohanásokkal fűszerezve fenyeget. Szerinte meghamisítom a románok történelmét, mert nem fogadom el a dák-római kontinuitás elméletét. Felháborítónak tartja a Székelyföld, székely-magyar, székely nép fogalmak használatát, amikor a román népszámlálás mindössze 300 székelyről tud. Meg kell érteni, hogy nincs „székelyföld” (így, kisbetűvel!), mert az „románföld” stb. Nem sokat kertel. Szerinte abszurdum Székelyföld történelmi-etnikai múltját emlegetni. Nincs ilyen, az csak „beteg fejem szüleménye”. Őrjöngése magaslatán írja: „Kádár Gyula úr! Mindennek van határa! Ne higgye, hogy az erdélyi románok milliói közömbösen és végtelenségig eltűrik az összes arcátlanságukat!”
Székelyföld térképéről, Székelyföld megnevezéséről soha nem jutna eszembe, hogy revizionista jelkép. A kisebbségi szindróma, amely miatt helyi szinten a nacionalisták kiborulnak, állami szinten is élő valóság. Így például a román külügyminisztérium emberei – a Tusványosi Nyári Szabadegyetemen – látnak néhány jelvényt, szimbólumot. Többek közt az angol Szeretem Székelyföldet feliratú pólót, és azt azonnal revizionista jelképnek nevezik, de felháborítónak tartják az „úgynevezett” Székelyföld népszerűsítését is.
Jogaink határtalanok
Şandru úr nem tudja, hogy a hivatalokban román űrlapot töltünk ki, legtöbbször román nyelven kell beszélnünk, nincs önálló magyar egyetem stb. Olyan elemi jogokért is küzdenünk kell, hogy énekelhessük a himnuszunkat, mert a tolerancia országában az bűntettnek számít. Ha nem így lenne, 2015. július 21-én nem iktattak volna a himnuszéneklés jogáért – a Kovászna megyei prefektúrán – 1500 petíciót. Kulcsár-Terza József, a himnusz énekléséért büntetett Magyar Polgári Párt háromszéki elnöke nem jelentené ki, hogy „a román hatalom üldöz… himnuszunkért, anyanyelvünkért”. Bedő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt önkormányzati képviselője nem nyilatkozná, hogy a román nacionalizmus legfőbb célja a magyarság felszámolása. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke nem mondaná: megengedhetetlen, hogy egy EU-ország himnuszának énekléséért büntessenek.
Şandru úr! Kötetekre rúgna a másodrangú állampolgári státusból eredő nyelvi és nemzetiségi sérelmek felsorolása. Kérem, lapozza át azokat a magyar médiában megjelent írásokat, amelyekből rádöbbenhet, hogy a hivatalos magyarnyelv-használat egyáltalán nem olyan rózsás, mint ahogy Ön gondolja. Meg kell érteni, hogy nem bevándorlók, hanem a szülőföldünkön őshonos és többségi nép vagyunk, amelynek jogai nem a bevándoroltakéval azonosak. Mert ha a szenegáli beköltözik Párizsba – mondta hajdanán Ion Iliescu –, akkor számára nem kötelező szenegál nyelvű állami egyetemet fenntartani. Tanuljon meg franciául. Talán ezért is nincs magyar állami egyetemünk! Tanuljunk meg románul! Örvendjünk, hogy megtűrtként élhetünk, és nem Ruandában vagyunk, ahol nemrég az ottani nemzeti kisebbség tömeges mészárlására is sor került.
Káros a románosítás
Szerencsére növekvőben azok száma, akik felismerik, hogy káros a románosítást ösztönző ördögi eszmék ápolása. Tudják, eljött az ideje, hogy a románok megismerjék (valós) történelmüket. Felismerték, hogy a románság boldogulása nem a magyar ajkú nemzeti közösség eltiprásán múlik.
Örömmel hallom, hogy az erdélyi magyar és a szász műemlék is érték. Az egyik tévéadás román riportere a Fehér megyei Teleki-kastélyt ismertetve kijelenti, hogy az értékes műemlék épület. Elmondja – amit eddig ritkán halhattunk –, meg kell menteni, mert közös kincs, örökség, függetlenül attól, hogy kik építették. Nem hittem a szememnek, a fülemnek! Közben hallgatom Sabin Gherman és Tudor Duică történelmi fejtegetéseit a magyarok, a szászok és más nemzetiségűek szerepéről, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a román kultúra felemeléshez.
Az erdélyi együttélés népszerűsítője, Răzvan Lupescu kijelenti, vár arra a napra, amikor szívére tett kézzel mondhatja, hogy büszke románságára, mert a Romániában élő magyar nép magyarul beszélhet, tanulhat. „Elvárom – írja –, hogy az állam egyenlő jogokat biztosítson számukra az anyanyelvhasználat terén, ahogy azt a románok esetében is teszi. Elvárom, hogy az állam ne csak »megtűrje« őket, vagy úgy viselkedjék, mintha szívességet tenne nekik, hanem egyszerűen tartsa tiszteletben jogaikat.” (Corbiialbi.ro/Főtér)
A román államtól nekünk is ennyi az elvárásunk, s hogy a román nép nevében ne fenyegessen!
Marosvásárhellyel mi történt?
Csík és Udvarhely vidékén – de más székely tájakon is –, ahol az etnikai arányok megváltoztatásának közvetlen lehetősége nem áll fenn, nem érzik a székelység gyors felszámolásának veszélyét. Márpedig nincs ok diadalittasnak lenni, mert Székelyföld ostroma nagy lendülettel zajlik. A román nacionalizmus már jelentős eredménnyel büszkélkedhet. Így például a legnagyobb székely város, Marosvásárhely az elmúlt másfél évtizedben került – az etnikai arányok erőszakos megváltozása révén – román nacionalista vezetés alá.
Sokan tudatosan összemossák Marosszék és Maros vármegye fogalmát. Maros vármegye az 1876-os közigazgatási átszervezéssel alakult. A székelylakta vidékek mellett a vármegyéhez került két szászrégeni járás, több szomszédos vármegye települése. Ezzel magyarázható, hogy Maros megyében a románság aránya jelentős. Az egyik sepsiszentgyörgyi nacionalista (L. I.), amikor Székelyföld (Székelyföld két és fél megye) területi autonómiája ellen érvel, csúsztatással a három megye székely-magyar és román etnikai arányát emlegeti. Nem mindegy, hogy – kerekítve – 75 vagy 55 százalékarányú Székelyföldről beszélünk!
Azt is kevesen tudják, hogy a románság betelepedése Székelyföldre viszonylag későn kezdődött. Az egyik legkorábbi írásos dokumentum 1600 tájáról maradt ránk. Eszerint Marosszék vezetése – a meggyérült helyi népesség pótlására – engedélyezi, hogy a szék 76 székely településére 196 (átlag 2–3) román családot költöztessenek.
A fokozatos betelepedés nem változtatja meg a székelység etnikai arányait. A románok aránya Marosvásárhelyen 1941-ben is csupán 3,9 százalék. A város mai etnikai arculata azonban nem a természetes fejlődést tükrözi, hanem a tervszerű betelepítési politikát, valamint az 1990-es pogromét. Az enyhe román többség (55 százalék) megteremtése lehetővé teszi a román nacionalista elitnek a székelymagyarság (gyors ütemű) másodrangú polgárrá süllyesztését.
Ezt példázza, hogy olyan elemi jogokért vagyunk kénytelenek pereskedni, ami különben a világ legtermészetesebb dolga lenne, mint a magyar utcanév vagy a piaci zöldség magyar megnevezése. Marosvásárhelyen a városvezetés 2015 márciusa óta tiltja a székelyek tiltakozó felvonulását, a szabad véleménynyilvánítás jogát.
Hová lett Aranyosszék?
Aranyosszék az ötödik, legkisebb és legkésőbb alapított székely szék. Még a 19. században is őrzi székely és többségi jellegét. Az 1920-as trianoni diktátum után azonban az etnikai arányok gyorsan megváltoznak. Ma a székelyek csak néhány településen alkotnak többséget, többnyire kisebbségi létbe szorulnak. Templomaik védőszárnya alatt őrzik magyarságukat, múltjukról keveset tudnak, a székely tudat megkopott, csak néhány faluban ápolják a hagyományokat és az anyanyelvet. A kialakult demográfiai arányok miatt a székely területiautonómia-igény már nem terjed ki Aranyosszékre, a ma közkézen forgó, az elmúlt napokban revizionistának nevezett Székelyföld-térképeken már hiába is keressük.
Az aranyosi székelyek a dél-erdélyi – Szászkézd és a Medgyes környéki – kézdiszékelyek utódai, akik az 1250-es évek második felében telepednek az Aranyos völgyébe. E vidéket IV. Kun László (1289) király adományozza nekik a kunok (1282) és a tatárok (1285) elleni győztes csatákban tanúsított vitézségükért. E jogukat II. András (1291) is megerősíti. Aranyosszék területén 29 település alapítására kerül sor. Orbán Balázs már csupán 22-ről tud. Az aranyosi székelyek évszázadokon át ugyanolyan földközösségi és katonai társadalomban élnek, mint tömbben élő társaik. Az aranyosszékiek számarányát a székelységen belül Csetri Elek történész – az 1600-as évekre vonatkoztatva – 9 százalékra becsüli. 270 évvel később – Orbán Balázs szerint – Székelyföld népessége 435 800 fő. Aranyosszéken 19 800-an élnek, melynek 55,8 százaléka székely (11 048) és 44,2 százalék (8751) román nemzetiségű.
Míg sorsunkról mások döntenek
Ştefan Cicio-Pop alcímben idézett szavai 1918 decemberében hangzanak el, amikor a magyarságot az egyenjogúság maszlagjával kecsegtetik. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – szól a közmondás. De nem így gondolkodnak az Erdélyt birtokba vevők. Már az első pillanattól a magyarság megalázására törekszenek. A szélsőségesek azóta is ugrásra készen állnak, tesztelik – hihetetlen méretű apparátus segítségével – a székelyek ellenálló képességét. Székelyföld ostroma nagy vehemenciával zajlik. Ennek koronája a vészjósló, évek óta tervezett régiósítás. Ez, mint Damoklesz kardja, rémisztő, mert célja az etnikai arányok drasztikus megváltoztatása. Egyértelmű, hogy a középrégióban – a népesség negyedét-harmadát alkotva – néhány év alatt elhalkul a magyar szó, eltűnik a közéletből, idegen szellemiségű szobrok, megnevezések, színek vesznek majd körül. Ünnepeinken templomainkba húzódva pompázhatunk ugyan piros-fehér-zöld gúnyában, de sorsunkról mások döntenek!
Bár Székelyföld testéből már hiányzik Aranyosszék, leszakadóban Marosvásárhely, a román nacionalizmus mind helyi állami, mind központi szinten dühöng, úgy véljük, az igazság fegyverével kiharcoljuk a székely területi autonómiát, mert az jogos, megillet mindannyiunkat!
Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma2015. szeptember 3.
Frunda: Ponta nem magyarellenes
Nyílt levélben szólította fel egykori kollégáját, Frunda Györgyöt Kincses Előd marosvásárhelyi jogász, hogy kövesse Eckstein-Kovács Péter kolozsvári kartársuk példáját, és mondjon le a plágium, illetve korrupciós botrányba keveredett Victor Ponta miniszterelnök tanácsadói tisztségéről. Szerkesztőségünknek nyilatkozva Frunda György nem kívánt Kincsessel vitába szállni, és elmondta: Ponta semmiként nem sorolható a magyarellenes politikusok sorába.
Levelében Kincses Előd emlékezteti Frundát, hogy amikor Traian Băsescu Románia elnökeként váltott és támogatni kezdte a verespataki ciántechnológiás bányanyitást, ügyvéd kollégájuk, Eckstein-Kovács Péter elnöki tanácsadó elkötelezett környezetvédőként, aki korábban a bányanyitás ellen többször is állást foglalt, meghozta a jogilag és politikailag egyetlen hiteles döntést, és lemondott jól fizetett tisztségéről.
„Victor Viorel Ponta, a tekintélyét és támogatottságát elvesztő, a DNA célkeresztjébe került, plagizáló miniszterelnök, ahhoz a régi trükkhöz folyamodott, amellyel Nicolae Ceauşescu sikertelenül próbálkozott 1989 decemberében, a temesvári ellenállás kapcsán, de amelyet sikeresen alkalmazott 1990 márciusában Ion Iliescu. A nemlétező és kivitelezhetetlen magyar revizionizmussal riogat, amelytől viszont a DNA elől Törökországba menekült miniszterelnök hősiesen megvédi majd az ősi román földet. A magyarság ellen intézett gyalázatos, hazug miniszterelnöki támadással szemben csak egy módon foglalhatsz állást: követed Eckstein-Kovács Péter ügyvéd kartársunk példáját, és benyújtod lemondásodat az anyagi juttatással nem járó tiszteletbeli tanácsosi tisztségről” – javasolja Frunda Györgynek Kincses.
Megkeresésünkre Frunda György nem kívánt Kincses felvetésére reagálni. Mint mondotta, volt kollégájának lehet véleménye, de ő lényegében csak egyike Marosvásárhely 130 ezer lakójának. „Nekem Kincses Előd emberi csalódást okozott, nem tárgyalok vele. Megértem a frusztrációját, hisz valamikor kollégák voltunk, egy irodában ültünk. A későbbiekben egyikünk bizonyított, a másik nem” – fejtette ki az RMDSZ volt szenátora.
Frunda ugyanakkor védelmébe vette a kormányfőt, hangsúlyozván, hogy Victor Ponta nem vádolható magyarellenességgel, sovinizmussal vagy xenofóbiával. „Az elmúlt években ezt be is bizonyította, akkor is, amikor az RMDSZ már nem volt kormányon. A szövetség kivonulása után a kabinetből a magyarság jogai nem csorbultak, sőt az államtitkárok egy része is a helyén maradt” – mondta el Frunda György. A tiszteletbeli tanácsosi tisztséget betöltő politikus elismerte, hogy közvetlenül a Victoria palotába kerülése után a miniszterelnök gyakrabban kikérte a véleményét, főként uniós és kisebbségi ügyekben, az utóbbi időben viszont ritkábban konzultál vele. Frunda mindmáig korrekt, rugalmas politikusnak tartja a szociáldemokrata kormányfőt, akit véleménye szerint „jó román szokás szerint” éppen a párton belüli társai fognak vakvágányra helyezni.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro2015. szeptember 4.
A lemondásra szólított Frunda szerint Ponta nem magyarellenes
Nyílt levélben szólította fel egykori kollégáját, Frunda Györgyöt Kincses Előd marosvásárhelyi jogász, hogy kövesse Eckstein-Kovács Péter példáját, és mondjon le a plágium, illetve korrupciós botrányba keveredett Victor Ponta miniszterelnök tanácsosi tisztségéről. Lapunknak nyilatkozva, Frunda György nem kívánt Kincsessel vitába szállni, és hangsúlyozta: Ponta semmiként nem sorolható a magyarellenes politikusok sorába.
Levelében Kincses Előd emlékezteti Frundát, hogy amikor Traian Băsescu Románia elnökeként változtatott hozzáállásán és támogatni kezdte a verespataki ciántechnológiás bányanyitást, ügyvédkollégájuk, a kolozsvári Eckstein-Kovács Péter elnöki tanácsadó, aki elkötelezett környezetvédőként többször is állást foglalt a bányanyitás ellen, meghozta a jogilag és politikailag egyetlen hiteles döntést, és lemondott jól fizetett elnöki tanácsosi tisztségéről.
„Victor Viorel Ponta, a tekintélyét és támogatottságát elvesztő, a DNA célkeresztjébe került, plagizáló miniszterelnök ahhoz a régi trükkhöz folyamodott, amelylyel Nicolae Ceauşescu sikertelenül próbálkozott 1989 decemberében, a temesvári ellenállás kapcsán, de amelyet sikeresen alkalmazott 1990 márciusában Ion Iliescu. A nemlétező és kivitelezhetetlen magyar revizionizmussal riogat, amelytől viszont a DNA elől Törökországba menekült miniszterelnök hősiesen megvédi majd az ősi román földet. A magyarság ellen intézett gyalázatos, hazug miniszterelnöki támadással szemben csak egy módon foglalhatsz állást: követed Eckstein-Kovács Péter ügyvéd kartársunk példáját, és benyújtod lemondásodat: az anyagi juttatással nem járó tiszteletbeli tanácsosi tisztségről" – javasolja Frundának Kincses.
Megkeresésünkre Frunda nem kívánt reagálni Kincses felvetésére. Elmondta, volt kollégájának lehet véleménye, de ő lényegében csak egyike Vásárhely 130 ezer lakójának. „Nekem Kincses Előd emberi csalódást okozott, nem tárgyalok vele. Megértem a frusztrációját, hisz valamikor kollégák voltunk, egy irodában ültünk. A későbbiekben egyikünk bizonyított, a másik nem" – fejtette ki az RMDSZ volt szenátora.
Frunda ugyanakkor védelmébe vette a kormányfőt, hangsúlyozva, hogy Ponta nem vádolható magyarellenességgel, sovinizmussal vagy xenofóbiával. „Az elmúlt években ezt be is bizonyította akkor is, amikor az RMDSZ már nem volt kormányon. A szövetség kivonulása után a kabinetből a magyarság jogai nem csorbultak, sőt az államtitkárok egy része is a helyén maradt" – mutatott rá.
A tiszteletbeli tanácsos elismerte, hogy közvetlenül a Victoria-palotába kerülése után Ponta gyakrabban kérte ki véleményét főként uniós és kisebbségi ügyekben, az utóbbi időben viszont ritkábban konzultál vele. Hozzátette: korrekt, rugalmas politikusnak tartja a kormányfőt, akit „jó román szokás szerint" párttársai fognak vakvágányra helyezni.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)2015. szeptember 14.
Meghalt Corneliu Vadim Tudor
Kórházba utalását követően szívinfarktusban hunyt el szetember 14-én, hétfőn Corneliu Vadim Tudor, román politikus, aki szélsőséges nézeteiről volt híres.
Corneliu Vadim Tudort hétfőn délelőtt súlyos állapotban szállították a bukaresti katonai kórház szívsebészerti osztályára, miután otthon rosszul lett. A Mediafax hírügynökség tájékoztatása szerint az orvosok megpróbálták újraéleszteni a politikust, akin műtéti beavatkozást is végrehajtottak, ám az életét már nem tudták megmenteni. C. V. Tudornál 18.30-kor állapították meg a halál beálltát.
A költő, író, újságíró, politikus 1949. november 28-án született Bukarestben. A kommunista rendszer alatt újságíróként, költőként és szerkesztőként dolgozott, az 1970-es évek elején a România Liberă egyik szerkesztője volt, majd később, 1975-től a román kormány hivatalos hírügynökségéhez, az Agerpreshez szerződött át. Tudor az 1989-es forradalom előtt verseiben előszeretettel dicsérte, és istenítette Nicolae Ceauşescu kommunista diktátort.
1992 és 2008 között szenátor volt a bukaresti felsőházban az általa alapított PRM színeiben, 2009-ben szerzett európai parlamenti képviselői mandátumot. Politikai karrierje csúcsát a 2000-ben rendezett romániai államfőválasztáson érte el, amikor Ion Iliescuval együtt bejutott a megmérettetés második fordulójába, ahol azonban alulmaradt.
Két évvel ezelőtt kibékíthetetlen ellentét alakult ki közte és egykori kebelbarátja, Gheorghe Funar volt kolozsvári polgármester, a PRM egykori főtitkára között. Konfliktusuk nyomán Funar átvette a hatalmat az alakulat élén, kezdeményezésére pedig a PRM eltávolította az elnöki tisztségből C. V. Tudort.
A „Néptribünnek” is nevezett politikus karrierje során erőteljes idegengyűlöletéről, elsősorban magyarellenességéről híresült el. Többször nevezte terrorista szervezetnek az RMDSZ-t, kezdeményezve az alakulat betiltását. Az általa szerkesztett România Mare című kiadványban egy alkalommal a zsidók és magyarok kivégzését szorgalmazta.
Székelyhon.ro2015. szeptember 26.
Kincses Előd: Király Károly 85 éves
A Szovjetunió által kommunista rendszerbe kényszerített országokban tudtom szerint a vezető pártfunkcik csak abban az esetben szálltak szembe a párttal, ha már kikerültek a hatalomból. Király Károly viszont hatalma csúcsán, Kovászna megyei első titkárként és az Államtanács befolyásos tagjaként fordult szembe a rettegett diktátorral. Két okból tette ezt: elfogadhatatlannak tartotta Nicolae Ceauşescu egyre barátságtalanabb, beolvasztó nemzetiségi politikáját és diktatórikus döntéshozatalát.
Pacepa tábornok leírta a Vörös horizontokban, hogy Ceauşescu kiadta a parancsot, Királyt el kell tenni a láb alól. Életét az mentette meg, hogy Washingtonban közzétették tiltakozó memorandumát, és így nemzetközi ismertségre tett szert. Ennek következtében a diktátor visszavonta a gyilkos parancsot. Király küzdelme, a Szabad Európa Rádió által ismertetett beadványai sokunk számára lelki muníciót adtak a diktatúra legsötétebb időszakában.
Király kikezdhetetlen tekintélyének következtében nemcsak a magyarok, hanem a románok is természetesnek tartották, hogy a diktátor házaspár elmenekülése után ő legyen Maros megye első számú vezetője. 1989. december 22-én délelőtt a tüntető tömegnek bejelentette, hogy létrehozta a Frăţia-Testvériség fórumot. (Jellemző, hogy azt a cikkemet, amelyben ismertettem a közös román–magyar fórum létrejöttét, és hogy csatlakoztunk a hatalomba kerülő Nemzeti Megmentési Fronthoz, már 1989. december 26-án sem volt hajlandó közölni a bukaresti Adevărul, a „volt” kommunista pártlaputód.) Ma már Ioan Scrieciu tábornoktól, aki az NMF Maros megyei tanácsa első alelnöki tisztségét töltötte be, tudjuk azt, hogy Király Károly Maros megyei elnök bukaresti „felfelé buktatásában” az is közrejátszott, hogy így akarták őt kivonni a marosvásárhelyi, Maros megyei magyarság jogszerző küzdelméből, hiszen országos alelnökként állandóan Bukarestben kellett tartózkodnia. Az volt vele a gond, mondta Scrieciu, hogy a forradalom vezetője megváltozott, és a magyarság jogaiért kezdett küzdeni, „izgatni”. Ezért hozták meg Iliescu elnökkel közösen az eltávolítási döntést. Fontosnak tartom felidézni, hogy a hatalmat megragadó Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front január 7-ei nyilatkozatában még azt állította, hogy „határozottan elítéli az előző, diktatórikus rendszernek a nemzeti kisebbségekkel szemben folytatott politikáját és ünnepélyesen kinyilvánítja: valóra váltja és garantálja az egyéni és kollektív nemzetiségi jogokat. Következőképpen az NMF szükségesnek véli:
1. Az ország új alkotmánya ismerje el és garantálja a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait és szabadságjogait.
2. Ki kell dolgozni és meg kell szavazni az alkotmány előírásait, konkrét formában kifejtve a nemzeti kisebbségi törvényt. E törvénynek a parlament által való elfogadása történjék meg az új alkotmány életbelépésétől számított hat hónapon belül.
3. A törvényes előírásoknak megfelelően biztosítani kell a kisebbségek alapvető jogainak gyakorlásához szükséges intézményrendszer létrehozását, s ezáltal az anyanyelv szabad használatát, a nemzeti kultúra ápolását, a nemzeti identitás megőrzését. E célból Nemzetiségügyi Minisztérium is létrehozandó.” stb.
Elmondhatjuk, ez a program is írott malaszt maradt, akárcsak az 1918. december elsejei gyulafehérvári nyilatkozat.
Király Károly Nyílt kártyákkal című visszaemlékezéseiben is leírta és nekem is elmondta, hogy az eredeti szövegtervezetben szerepelt az autonómiához való jogunk. A szöveg véglegesítésekor Ion Iliescu azzal érvelt, hogy ezt óvatosságból ki kellene hagyni. Király határozottan ellenezte a fogalom törlését, de Domokos Géza, az RMDSZ akkor még ideiglenes vezetője közbeszólt, hogy szerinte is jobb lesz törölni a nemzetiségi programból az autonómiát. Iliescu Domokos baklövését azonnal kihasználta, és kijelentette, ha Domokosnak ez a véleménye, akkor törli az autonómiát a Nemzeti Megmentési Front programjából. Pedig ha ez akkor bennmarad, az autonómia gondolatát idejében megismeri/megszokja a román közvélemény, és ma egészen másként állhatna a szülőföldünkön magyarként való megmaradásunkat biztosító autonómiánk ügye. Király Károly visszaemlékezését Demény Lajos történész is alátámasztja.
Nem akarom megkerülni azt a tényt, hogy vannak, akik kifogásolják, hogy Király Károly és Ion Iliescu 1990. március 20-án nem utaztak le Marosvásárhelyre azért, hogy megakadályozzák az etnikai összecsapást.
Engem Székelyudvahelyről azzal hívtak haza Marosvásárhelye, hogy a főtéren tüntető magyarok kérésére Ion Iliescu és Király Károly ideutazik, és okvetlenül velem is tárgyalni akarnak. Ahogy hazaérkeztem, én is felhívtam Ion Iliescu elnököt, és kértem, jöjjön Marosvásárhelyre, ahol nagyon veszélyes a helyzet, az etnikai csoportok közötti összecsapásokra kerülhet sor. Hangsúlyoztam, hogy a március 19-ei, Sütő András súlyos sérülését okozó román randalírozás nem használt az ország hírnevének. Ajánlatos lenne elkerülni az ilyen incidensek megismétlődését. Iliescu azt válaszolta, hogy amikor ilyen feszült a légkör, nem utazhatnak Marosvásárhelyre. A mai eszemmel azt gondolom, hogy Iliescu és Király részére kockázatos lett volna a marosvásárhelyi leutazás, mert ha az államelnök és alelnöke nem tudták volna lecsitítani, hazaküldeni a felbőszített tömeget, akkor politikailag lenullázódtak volna! Az ideiglenes elnök feladata az lett volna, hogy adassa ki a parancsot Victor Stănculescu hadügyminiszterrel és Mihai Chiţac belügyminiszterrel, akadályozzák meg a Görgény-völgyiek, tordaiak stb. Marosvásárhelyre való szervezett beszállítását. Ion Iliescu és az őt hatalomba segítő/tartó securitatés társaság viszont úgy döntött, a magyar kártya kijátszása a siker kulcsa. Számításuk helyességét a néhány hónappal később sorra kerülő parlamenti választások eredménye sajnálatos módon, de igazolta.
A magyar kártyát napjainkban Victor Ponta próbálja kijátszani. Reméljük, nem lesz oly sikeres, mint Ion Iliescu.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. október 3.
Kelemen és Tőkés a legnépszerűbb húsz között
Az INSCOP legfrissebb közvélemény-kutatása – szeptember 10. és 15. között készült 1085 személy megkérdezésével, hibalehetősége plusz-mínusz három százalék – szerint a romániai politikusok népszerűségi rangsorát továbbra is az államfő vezeti, popularitása azonban csökkenőben: most már a válaszadóknak csak az 58,6 százaléka bízik Klaus Johannisban.
A második hely birtokosa sem változott, Mugur Isărescu jegybanki vezető népszerűsége kevéssel ugyan, de meghaladja a negyven százalékot. Közel harminc százalékon áll George Maior, a húsz százalékot meghaladja még Victor Ponta és Mihai Răzvan Ungureanu. Tíz százalék fölötti közkedveltségnek örvend Călin Popescu Tăriceanu, Alina Gorghiu, Liviu Dragnea, Cătălin Predoiu, Mircea Geoana, Traian Băsescu, Sorin Oprescu, Vasile Blaga és Monica Macovei, de Ion Iliescu már csak 9,3 százalékon áll. Elena Udrea népszerűsége alig haladja meg az öt százalékot, a sort Kelemen Hunor folytatja 4,1 százalékos indexszel, őt Tőkés László követi 3,2 százalékkal. (Adevărul)
FELÉLEDT AZ EREKLYEMÚZEUM. Újra állandó kiállításon tekinthetőek meg az Arad megyei múzeumban az egykori Ereklyemúzeum tárgyai. Az Ereklyemúzeum egy 1867-es felhívás nyomán, országos gyűjtés eredményeként jött létre Aradon. Az 1893. március 15-én megnyitott múzeum gyűjteménye a szabadságharc vértanú tábornokainak személyes tárgyai mellett több mint 17 ezer, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idejéből származó tárgyi emléket és dokumentumot tartalmaz. A budapesti Nemzeti Múzeum valamint a Hadtörténeti Intézet és Múzeum 1848–49-es gyűjteménye után az aradit tekintik a korszak legjelentősebb gyűjteményének. A kiállítás túlélte a román közigazgatás bevezetését és a második világháborút, csak 1956 után kezdték fokozatosan ritkítani, mígnem 1974-ben, Nicolae Ceauşescu személyi kultuszának megerősödésekor a raktárak mélyére száműzték. Az Ereklyemúzeum anyagát az aradi múzeum szakemberei 2009-ben és 2010-ben a szegedi Móra Ferenc Múzeummal és a Budapesti Hadtörténeti Intézettel és Múzeummal európai uniós támogatással katalogizálták, restaurálták és foglalták gyűjteménybe. A csütörtökön megnyílt kiállításhoz a múzeum egyelőre nem tud magyar nyelvű tárlatvezetést biztosítani. (MTI)
A BBTE A LEGJOBB ROMÁNIAI EGYETEM. Új egyetemi világrangsort állított fel a londoni Times Higher Education, amelyben a világ legjobb 600 egyeteme közé sorolták a Babeş–Bolyai Tudományegyetemet. A The Times Higher Education World University Rankings 2015–2016 800-as rangsorába még három romániai felsőoktatási intézmény került be: a jászvásári Alexandru Ioan Cuză Egyetem, a Bukaresti Egyetem és a Temesvári Nyugati Tudományegyetem. A világrangsor összeállítása során 13 kritériumot vettek figyelembe, és ezek közül a legfontosabbakat öt főbb mutató köré csoportosították: az oktatási tevékenység minősége, tudományos kutatás, idézettség, nemzetközi perspektívák, az üzleti környezettel való kapcsolatok. A tekintélyes lista első helyezettje egyébként a Kaliforniai Műszaki Egyetem, majd sorban az oxfordi, stanfordi, cambridge-i, massachusettsi és a harvardi egyetem következik. (Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. október 21.
Bányászjárás: bűnvádi eljárás indult Ion Iliescu ellen
Emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt bűnvádi eljárás indult Ion Iliescu ellen a bányászjárás-ügyben. A volt államfő egy órát tartózkodott szerda reggel a legfőbb ügyészségen, távoztában nem nyilatkozott a sajtónak.
Beidézték Virgil Măgureanut, a SRI egykori vezetőjét is, akit médiaértesülések szerint szintén emberiesség elleni bűncselekményekkel gyanúsítják az 1990. júniusi úgynevezett "bányászjárás" ügyében. A bünvádi eljárás újraindítrását szerda délelőtt közölte a nyomozóhatóság.
A legfelső bíróság idén márciusban járult hozzá ahhoz, hogy az el nem évülő bűncselekmények - emberiesség elleni bűntettek és szándékos emberölés - esetében a legfőbb ügyészség újranyissa a korábban vádemelés nélkül lezárt bányászjárás aktáit.
A katonai ügyészség a korábbi vizsgálat során Iliescut más állami vezetőkkel együtt azzal gyanúsította, hogy szándékosan provokálták ki az erőszakos cselekményeket az ellenzékkel való leszámolás érdekében. A bírósági döntés nyomán az ügyészek szabad kezet kaptak arra, hogy bűnvádi eljárást indítsanak az ügy bármelyik gyanúsítottja ellen.
1990. június 13. és 15. között Zsil-völgyi bányászok dúlták fel a fővárost, hogy "megvédjék" Ion Iliescu akkori államfő hatalmát. A bányászjárásnak több halálos áldozata és sok száz sebesültje volt.
A katonai ügyészség a 2000-es évek közepén több mint ezer tanút hallgatott ki a bányászjárás ügyében, kivizsgálta, milyen parancsok alapján, hogyan léptek fel a karhatalmi erők, de 2007-ben egy alkotmánybírósági döntés nyomán az ügyet a civil ügyészekre bízták, akik - formai hibákra hivatkozva - 2009-ben vádemelés nélkül lezárták az aktát.
maszol.ro2015. október 22.
Amivel tartozunk
Bár nem tulajdonítunk látnoki képességet Liviu Dragneának, sejthetett valamit a szociáldemokraták frissen megválasztott elnöke, amikor az alakulat múlt vasárnapi kongresszusán elítélte a kommunizmus rémtetteit, kezdeményezésére pedig a küldöttek megemlékeztek a romániai áldozatokról.
Sőt a pártelnök bocsánatot is kért a PSD által az 1989-es rendszerváltást követő években elkövetett hibákért, egy nappal később pedig gyakorlatilag kizárta a párt csúcsvezetőségéből a tiszteletbeli elnöki posztot betöltő Ion Iliescut.
Nincsenek illúzióink a tekintetben, mennyire őszinte a múlttal való szembenézés és szakítás igénye a kommunista utódpártként elkönyvelt alakulat berkeiben. Elvégre jól emlékszünk, mekkora össztüzet zúdítottak a szocdemek Traian Băsescu államfőre amiatt, hogy 2006-ban illegitimnek és gyilkosnak nyilvánította a kommunista rezsimet.
A PSD sohasem volt képes vállalni a felelősséget azért, hogy hosszú ideig olyan egykori apparatcsikok és nomenklaturisták adták meg számára az alaphangot, mint például Iliescu. Akinek bizony a ‘89-es forradalom, a kilencvenes évek bányászjárásai, sőt a marosvásárhelyi fekete március kapcsán egyaránt vér tapad a kezéhez.
A román igazságszolgáltatás óriási hiányossága – egyúttal paradoxona –, hogy miközben az elmúlt években jelentős eredményeket mutatott fel a korrupcióellenes küzdelem terén, de még az egykori börtönparancsnokokat is bíróság elé citálta az 50-es és 60-as években politikai foglyok ellen elkövetett gaztettekért, eddig futni hagyta a közelmúlt véres eseményei során súlyos bűncselekményt elkövetett állami vezetőket. Szégyenletes és felháborító, hogy az 1990-es bányászjárás miatt a mai napig egyetlen vájárt, történetesen a magyar nemzetiségű Domokos Dénest ítélték – természetesen nem érdemtelenül – börtönre.
Még szerencse, hogy a strasbourgi emberjogi bíróság nemrég arra kötelezte a román államot, hogy szolgáltasson igazságot az emberiesség elleni bűncselekmények ügyében, így a főügyészség szerdai akciója nyomán végre megkaphatják méltó büntetésüket az igazi felelősök. Ez a legkevesebb, ami kijár az egykori áldozatok emlékének, a társadalom lelkiismeretének, a múlttal való szembenézésnek.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)2015. október 22.
Rostás-Péter István: A lekésett vonat tétova füstje
Iliescu megérdemli, végre igazságot szolgáltatnak, ideje volt, a kommunizmussal való szakítás jelképes pillanata – ilyen reakciókat gerjesztett elsőre a hír, hogy az exállamfőt immár jogi instanciák vonják kérdőre az 1990-es bányászjárás miatt. A jubilálók üdvrivalgása még alig enyhült, máris ott toporog néhány kérdés az ügy körül: miért épp most történt meg a perzsára szólítás (a volt elnöknek a PSD-ből való „kitessékelése” és a beidézés között alig telt el pár nap), mikor lesz végső döntés (a magyarországi Biszku-per példája jó okot adhat a kételkedésre), és kiderül-e, hogy a negyed százada elkövetett retorzió megvalósítóinak mekkora a felelőssége (avagy megint izolált bűnbakokkal tudjuk le ezt a fejezetet is).
Ha a történteket kellő distanciával szemléljük – kellett ez a huszonöt évnyi „tamponzóna” a perspektivikus látásmódhoz –, Ion Iliescu nem tehetett mást, mint hogy erőszakhoz folyamodjon: frissen megszerzett hatalmát nem kockáztathatta konszenzusra törekvő tárgyalásos politikával. Képlékeny helyzetben a nyugalmat karhatalmilag szétárasztó elnök mint a dolgok rendjét biztosító atyuska (akkor) még működő modell, az ország egyik felében az osztályharcos-reflexekre alapozó manipulálás haszonélvezője. 53 napos antikommunista tüntetéssorozat – hat halott és mintegy 750 sebesült – ez a bukaresti Egyetem téri jelenség lecsupaszított ábrája. Az incidensek után az országból (többnyire végleg) távozó fiatal értelmiségiek számáról máig nem készült statisztika. Mindez Ion Iliescu batyuja.
Félő azonban, hogy a per nem visz közelebb a jelenség megértéséhez. Nem derít fényt arra, miként végezte az 1990-es „tanév” második nagy házi feladatát az újjáélesztett Szekuritáté, a belügyi felelősök cinkosságára sem kapunk választ, mint ahogy arra sem, hogy a hatalmon levőknek miért volt szükségük erre az aránytalanul nagy erődemonstrációra, mikor Ion Iliescu májusban a voksok 85 százalékának birtokosaként immár választott vezetője volt az országnak.
A per ugyanakkor más olvasat szerint egyéb tanulságokkal jár: igazolni látszik a tételt, miszerint az igazság (egyfajta igazság) végül mégiscsak felszínre kerül. Bulvárosabban fogalmazva: a magát szabadgondolkodónak valló Iliescu belebotlott a számmágiába. 2008. október 13-án ugyanis az első ízben lefolytatott vizsgálatról az igazságügyi tárca közleményben mondta ki, hogy a bányászjárás dossziéjában a volt elnök ellen nem indul bűnvádi eljárás.
S hogy még milyen „szerepe” lesz ennek a pernek, arra érdemes lesz időnként visszatérni. Hatékony elemzés kedvéért célszerű lenne lajstromozni, hogy éppen mi minden történik a romániai belpolitikában, amikor Iliescut újabb és újabb tárgyalásra invitálják – mennyire lehet elvonatkoztatni ilyenkor a párhuzamosan zajló eseményektől.
A végeredmény – ha egyáltalán ítéletté kerekedik – kései és elégtelen jóvátétel lesz a fejlődésében amúgy is megkésett országban. A közelmúlt feldolgozásának egy újabb esélyével számolhatunk le: a dolgok lassan ülepednek, túl lassan. Olyan ez, mint mikor a könnygáz még másnap reggel is megreked és mar Bukarest belvárosában egy kiadós utcai csata után.
maszol.ro2015. október 23.
Bővül a vádlottlista
Petre Roman volt miniszterelnök és Gheorghe Dobre volt közlekedési miniszter szerepét is vizsgálja a legfelsőbb ügyészség az 1990. június 13–15-ei bányászjárásban, amikor a Zsil-völgyi vájárok brutálisan bántalmazták a Ion Iliescu akkori elnök ellen tüntető ellenzékieket, diákokat.
Behívatták Miron Cozma egykori bányászvezért is, aki egy későbbi bányászjárásért már ült börtönben; kihallgatása után azt nyilatkozta, hogy ő is gyanúsított „a többiekkel együtt”, de inkább áldozatnak tekinti magát, az igazi bűnösöket „a hadsereg, a belügy és a szolgálatok” között kell keresni. Arra a kérdésre, hogy miért mentek Bukarestbe a bányászok, és kiknek mondott köszönetet Ion Iliescu, Cozma azt mondta, hogy az igazság kiderül a nyomozás végén, és miután az ügyet letárgyalja a fellebbviteli bíróság. A bányászvezér szerint a fő vétkes Ion Iliescu, de bűnrészes Petre Roman, Gelu Voican Voiculescu, az ügyeletes ezredesek, Cornel Burlec volt bányászati miniszter és Nicolae Cămărăşescu, a Securitate volt tisztje. Cozma azt állítja, hogy a bányászjáráskor őt erővel hozták Bukarestbe, és meg is verték a bányászok, ő pedig megmentette a népszerű Egyetem téri diákvezér, Marian Munteanu életét.
A legfelső bíróság idén márciusban járult hozzá ahhoz, hogy az el nem évülő bűncselekmények – emberiesség elleni bűntettek és szándékos emberölés – esetében a legfőbb ügyészség újranyissa a korábban vádemelés nélkül lezárt bányászjárás aktáit. Szerdán Ion Iliescu volt államelnököt, Virgil Măgureanu volt hírszerző főnököt és Victor Atanasie Stănculescu volt védelmi minisztert hallgatták ki gyanúsítottként. Az ügyészség tegnapi közlése szerint Petre Roman, Stănculescu tábornok és Gelu Voican Voiculescu volt miniszterelnök-helyettes esetében Klaus Johannis állmelnöknek kell engedélyeznie a bűnvádi eljárás elindítását, ezt már kérték is tőle. Gheorghe Dobre 1990-ben az államvasutak craiovai kirendeltségének igazgatója volt, és azért hallgatták ki, mert a bányászok vonattal utaztak Bukarestbe. A 25 éves késéssel kezdődő igazságszolgáltatási eljárásban több más gyanúsított is van.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. október 23.
Szekus világ
Mire is gondolok én, amikor azt mondom: szekus világ van?
1990-hez képest vagyunk már olyan történelmi távlatban, hogy lássuk: az akkori erőszakos cselekmények hátterében a titkosszolgálatok álltak. Huszonöt év elteltével most vádemelés történt abban az ügyben, amely tulajdonképpen kimondhatja: a június 13–15-ei bukaresti véres eseményeket SRI-s irányítással szervezték meg. A nem hivatalosan mintegy száz halottal és több mint ezer sérülttel járó „bányászjárásból” pedig az akkori elnök, Ion Iliescu profitált, aki hosszú éveken keresztül megtarthatta még az eseményeknek köszönhetően politikai hatalmát.
Hipotézisként, feltételezésként persze ez már többször elhangzott. Sajtóban, kötetekben, politikusok szájából, sőt, ügyészségi eljárás során is, amelyet azonban nem tudtak véglegesíteni – legalábbis nem az elvárható módon. Ankétok sora mutatta már eddig is ki, hogy az Egyetem téren zajló ellenzéki tüntetés résztvevőit „eltakarító” bányászokat irányították – Petre Roman akkori miniszterelnök szerint a „szolgálatok” emberei. Nemcsak a tüntetés helyszínén „állították helyre a rendet” (ott már nem is volt nagyon miért, ugyanis a teret előző éjszaka a hatóságok kiürítették), végigsöpörtek az ellenzékinek számító intézményeken: szerkesztőségeket, párt- és egyesületi székházakat tettek tönkre. Akik vannak olyan idősek, még emlékezhetnek: az utcán vadászták az „ellenzékieket”, azaz mindenkit, aki szerintük az volt: így vertek félholtra, sőt, holtra szemüvegeseket, hosszú hajúakat. Átütő erejűek azok a felvételek, amelyeken ártatlan civileket, férfiakat, nőket „tesznek helyükre” husángos bányászok, földre tiporva, hajuknál rángatva, botozva és megrugdalva. A tüntetés vezéralakja, Marian Munteanu szerint az ország elborzasztása volt a feladatuk. A vérengzést megelőző tévészékház-támadás tipikus titkosszolgálati diverzió lehetett, amire hivatkozva a politikum elfogadtatta a bamba néppel és a nemzetközi közvéleménnyel az elkövetkezendő eseményeket.
Mi különbözik most az elmúlt huszonöt évhez képest? Egy dolog: mindez most már Románia közelmúltbeli történetének hivatalos változata lehet, megnevezett és felelősségre vont bűnösökkel. Ion Iliescu esetében a korára való tekintettel a megfogalmazott vádpont – az emberiesség elleni bűntettek – felér egy ítélettel. Cinkosa, Virgil Măgureanu, a SRI akkori igazgatója már túl van egy részleges elismerésen, amikor nyilvánosan is elmondta, hogy a júniusi eseményekben részt vettek az SRI-nek olyan „elemei”, amelyek „nem voltak irányítás alatt”. Măgureanu és a korabeli hadügyminiszter vád alá helyezése azt sejteti, hogy – ahogy természetesnek is tűnik – mégse voltak annyira irányítás nélkül azok az „elemek”.
A néhány hónappal azelőtti marosvásárhelyi véres eseményekben is világos az akkori hatalom kezdeményező és irányító szerepe. Ma már nemcsak a magyar ankétok és elemzések mutatnak rá, miként dolgozott az elvben akkor még felszámolt titkosszolgálat az eseményeket kiváltó, ugyancsak titkosszolgálati jellegű diverziótól (hamis Rompres-hír arról, hogy a kétnyelvű cégért kifüggesztő gyógyszertárban nem szolgálták ki a románokat) a véres végkifejletig: a fekete március 25. évfordulóján, idén a Digi 24 hírtelevízióban hangzottak el ezek a megállapítások román nemzetiségű kutatók, elemzők szájából. Ebben az esetben azonban a román állam még adós a felelősök megállapításával.
A márciusi marosvásárhelyi és a júniusi bukaresti vérengzések voltak azok a forgatókönyvek, amelyeket kihasználva a volt, de nem egykori Szekuritáte „elemei” átmentették magukat az új, „demokratikus” világba. Megtartva az irányítást az államhatalomban, legalább egy évtizeddel késleltetni tudták az igazi változásokat, miközben szabadon szét lehetett lopkodni az országot. Számlájukra lehet róni így nem csupán a demokratizálódás, a „nyugatiasodás” megkésését, hanem az elvándorlás beindulását, az életszínvonal esését és még ki tudja, mi mindent. A mostani Románia azokon az alapokon nyugszik, azon szabályok szerint működik, amelyeket ők akkor lefektettek. Ennek bizonyítékai ott hevernek mindenhol: a lelepleződő korrupt tolvajok garmadájától a koncepciós eljárásokig, az autópálya-építések kudarcától az igazi nemzeti önrendelkezés megvalósításának meggátolásáig.
Rédai Attila
Székelyhon.ro