udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 180 találat lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-180

Névmutató: Bem József

2015. március 14.

Emlékmentő háromszéki fiatalok
Nemes munkát végez immár negyedik esztendeje a Magyar Polgári Párt célkitűzéseivel szimpatizáló, Sepsiszentgyörgy és a városhoz tartozó települések fiataljaiból verbuválódott Magyar Erdélyért Egyesület (Mert). Temetőinkben jeles negyvennyolcas személyiségek jobbára gondozatlan síremlékeit próbálják felújítani, menteni, a jeltelen, de hiteles adatok alapján azonosított hantokat megjelölik. Jobbára a szabadságért küzdő rangos negyvennyolcasok és közhonvédek elhagyott sírjai szorulnak gondozásra.
2012-ben a sepsiszentgyörgyi vártemplomi temetőben egy dísztölgy (ritka „cserejegenye”) ültetésével indult a tevékenységük. A sepsiszentgyörgyi Szilágyi Sámuel (1799–1857) 1848-as alezredes sírhalmához került a ritka fa, mely az aszály áldozata lett, így az ünnepek előtt egy Olasztelekről származó példánnyal cserélik ki.
Emléktáblával jelölték meg a sepsiszentgyörgyi katolikus temetőben a Nagy család sírboltját, ahol az önéletíró Nagy Elek (1799–1872) honvéd alezredes porai pihennek, aki múlhatatlan érdemeket szerzett a szabadságharcban.
A fiatalok a sepsiszentgyörgyi vártemplomi, majd a kilyéni és szotyori temetőben is derék mentő munkát végeztek. A vártemplomi temetőben emlékkopját állítottak Eimann Károly (1828–1902) honvéd főhadnagy beazonosított egykori sírhalma közelében. Ebben Hajdú Loránd vártemplomi énekvezér volt segítségükre. Az emlékkopja Gazda Zoltán, Bodor János és Ferencz Botond munkája. Ezekkel párhuzamosan mentették és rendezték ugyancsak itt három másik negyvennyolcas személyiség síremlékét: Gyárfás Károly honvédtizedes nyughelyét, Gyárfás Lajos düledező sírkövét és Szabó János honvéd sírját.
– Az egyre fogyó honvédsírokra különös figyelmet fordítunk – mondta Nagy Gábor egyesületi elnök. – Kónya Ádám egykori térrajza alapján akadtunk rá 2013 nyarán a kilyéni unitárius temetőben a Kökösnél hősi halált halt Incze Ferenc (1806–1849) közvitéz és Incze József (1828–1908) tizedes sírjaira, kiszabadítottuk az orgonabozótból, újraírtuk a még álló sírkövek feliratát. Hasonló módon jártunk el Huszti Mózes (1816–1890) honvéd síremlékével is. Tehát három negyvennyolcas harcos megújított emlékével gazdagodott Kilyén, és ha a helyieknek gondjuk lesz ezekre, minden év március 15-én hosszú ideig emlékeztetik az ott élőket, hogy e település fiai is részesei voltak szabadságharcunknak. Csoportunk ez évben is elhelyezi mind a három felújított sírhalomra az emlékezés koszorúit. Kilyéni munkánkat ebben az évben folytatni akarjuk, ugyanis Kónya Ádám térrajza szerint a Székely–Potsa családi kriptában nyugszik Székely Gergely (1822–1897), a kökös-uzoni ütközet sebesültje, honvéd huszár főhadnagy s testvérbátyja, Székely Károly (1820–1879) is, akik kiemelten fontos szerepet töltöttek be a szabadságharcban. Ezt a családi kriptát emléktáblával akarjuk megjelölni. A közelben sikerült azonosítani a szabadságharcban részt vevő, fiatalon elhunyt kilyéni Szilágyi László sírhelyét, régi, pusztuló emlékköve mellé újabb sírjelt akarunk állítani. E sorok írója szerint Szilágyi László (1829–1848) ifjú nemzetőr szüleivel egy sírban nyugszik, ugyanis a Szilágyi-sírkövön, amelyet néhai Szilágyi Ferenc sepsiszentgyörgyi lakossal azonosítottunk, még most is kivehető a Boga Jutzi név. Az asszony adataink szerint Szilágyi László édesanyja volt, édesapja pedig Szilágyi Sámuel jobbágy. Itt jegyezzük meg, hogy a Szilágyi-sír közelében van a restaurált Czakó-kripta. Többek mellett itt pihennek haló porai a nemzetőr hadnagy Kilyéni Czakó Áronnak (1821–1900), aki Világos után bujdosott, majd várfogságot szenvedett. A „mozgó nemzetőrök hadnagyának” emléke azonban egyre halványul. Ősi kúriájuk ma is áll Kilyénben.
– Szotyorban Gidófalvi László (1820–1907) honvéd főhadnagynak emlékkövet állítottunk – folytatta Nagy Gábor –, mert a régi síremléken csak a felesége neve szerepelt. Feltételeztük, hogy férjét is oda temették. „Gidófalvi László jogász volt, negyvennyolcas főhadnagy – írta Városom, Sepsiszentgyörgy című könyvében Kisgyörgy Benjámin (2004). – A szabadságharcban Bem seregében harcolt, a piski csatában kitüntették. Világos után apja közbenjárására kapott kegyelmet. Sepsiszentgyörgyön hunyt el, a szotyori temetőben helyezték örök nyugalomra.” Jó volna tudni, hogy ebben az esztendőben ki lesz, aki egy szál virágot helyez Bem tábornok harcosának emlékkövéhez. Szotyorban Lőrincz János (1818–1887) nemzetőr és honvéd hadnagy sírkövét is felújította a Mert önkéntes munkacsoportja, újraírták a kő eredeti feliratát. Itt Miklós András helybeli lakos segítette őket. Lőrincz János anyagiakkal támogatta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium főépületének építését. A sírkő közelében áll a Lőrincz József (1820–1876) honvéd őrnagy emlékére tavaly elhelyezett emlékkopja, amelyet a család késői leszármazottja, Lőrincz Kálmán nagyborosnyói alpolgármester állíttatott (Kiss István munkája). Bem kedvenc hadsegéde volt, érdeme, hogy ő mentette meg Bem napiparancsait. Nagyszebenben halálra ítélték, amit várfogságra változtattak. Kálnok negyvennyolcas hőseinek egyike volt Incze János honvédkatona is, aki végigküzdötte a szabadságharcot, s akinek a falu nyugati szélén elterülő, de ma is használt temetőjében (Pityókás temető) lévő síremlékére Szígyártó András és Vilikó Lajos kálnoki lakos, falukrónikás hívta fel a figyelmet. Életéről nem sokkal tudunk többet, mint amennyit sírkövén olvashattunk: Incze János Székely gyalogkatona, haláláig volt hazájának jó fia. Éltében számlált 72 éveket s végig tisztességben töltötte ezeket. Mh.1880 nov. Béke porának. A nagyon elhanyagolt, gondozatlan síremléket előbb Szígyártó András a mezőtúri fiatalokkal közösen mentette, tavaly ősszel pedig a Mert fiataljai keretbe foglalták a hantokat, felújították a sírkövet, újraírták a sírfeliratot.
– Az unitárius temetőben nyugvó másik kálnoki, Incze János (1817–1903) nemes székely huszár síremlékét és az azt övező vaskerítést is mi tettük rendbe – folytatta Nagy Gábor. – Munkánkban részt vett Vida Sándor, Fekete Attila, Godra Attila, Tókos Pál és Benkő-Bíró Zoltán. Ennek az Incze Jánosnak az emlékét alapítványa is őrzi.
Életrajzából tudjuk, hogy kétszáz koronát adományozott a kálnoki unitárius egyházközségnek, s meghagyása szerint a kamatból vallásos tartalmú könyveket vásároltak jutalomként a legjobb eredményt elért tanulóknak. A kamatból gazdagították az egyházközség könyvtárát is, állták a templom és az épületek időnkénti tatarozását. Összes ingó és ingatlan vagyonát az unitárius egyházra hagyta. Mint írta: „A dicső múltban, midőn a kardok hegye írta a történelmet, családunknak minden tagja fegyverrel kezében, élete kockáztatásával védte a haza határait, szent ügyét és érdekeit, tehetsége szerint hozzájárult a vitéz székely huszárság fejét övező hervadhatatlan korona kiérdemléséhez.” A Mert-csoport munkája azt bizonyítja, van még menteni való, pusztuló síremlék háromszéki temetőinkben. Mik az idei tervek? – kérdeztük Nagy Gábort. – A nyáron Nagy Sándor hidvégi református lelkész sírjához zarándokolunk Hidvégre, Gidófalván pedig Nagy Ferenc ottani lelkész, Nagy Sándor édesapjának sírjához, aki idős emberként állt be a szabadságharcba. Bikfalván Pál András és Páljános András 1848-as honvédek sírjait akarjuk rendezni. Demeter József főhadbiztos sírja a vártemplomi temető nyugati peremén van, az is gondozásra szorul. Fadgyas Bálint honvéd főhadnagy sírjára is figyelünk, aki a szabadságharc leverése utáni években a Rikán Belőli Honvédegylet elnöke volt. Ez évi tevékenységünk egyik kiemelkedő emlékező eseménye az Egyed Ákos akadémikussal való találkozó és könyvbemutató, amelyet március 14-én 18 órai kezdettel tartunk a Bod Péter Megyei Könyvtárban.
– A Mert kiadásait pályázati pénzből állja – tette hozzá Nagy Gábor –, amit pótolunk önerőből, fizikai munkával. A városi tanács támogatott, s a megyétől is várjuk a segítséget. Bárkit szívesen látunk egyesületünkben, aki munkánkba szeretne bekapcsolódni. Elérhetőségünk: www.facebook.com/mertegyesulet.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. március 14.

Ünnep – Márciusi forradalom: valóság és mítosz, fontos tanulságokkal
Beszélgetés Egyed Ákos történésszel, akadémikussal az 1848–49-es eseményekről
– Könyvtárnyi irodalma van immár az 1848–49-es forradalmi eseményeknek, sokan és sokat foglalkoztak a történések okainak, lefolyásának és következményeinek a feltárásával, bár még így is bőven akad fehér folt. Sokszor úgy tűnik, hogy a köztudatban egyfajta mítosz lengi körül a március 15-i történéseket. Miről árulkodnak a levéltári források, mit mondanak a tények?
– Talán azzal kezdeném, hogy 1814–1815-ben ülésezett a bécsi kongresszus, amely újrarendezte Európa határait, ennek során felosztotta Lengyelországot. A bécsi értekezlet aztán megalakította az úgynevezett Szent Szövetséget, hogy gátat vessen a társadalmi átalakulásoknak, forradalmaknak. De ez a politika nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket. Alig másfél évtized múltán Franciaországban a forradalom, és 1831-ben a lengyel nemzeti szabadságmozgalom mutatta, hogy nincsen minden rendben azzal, amit annak idején elhatároztak Bécsben. A történelem mintegy napirendre tűzte a nemzeti államok megalakulását és a politikai-polgári jogok kiterjesztését az eddigi jogtalan társadalmi rétegekre. Az 1840-es években többféle válság lépett fel, és gyöngítette a fennálló politikai és társadalmi rendszereket. Súlyosbította a helyzetet az is, hogy 1846–47-ben katasztrofális volt a termés, ami tömeges elégedetlenséget okozott. Nem csoda tehát, hogy 1848 forradalmi eseményekkel köszöntött be Itáliában, Franciaországban pedig februárban kitört a forradalom, amely elindította az európai forradalmi hullámot. A francia hatás felerősítette Magyarországon és Ausztriában az ellenzéki mozgalmakat. Kossuth Lajos március 3-án az ellenzék nevében alkotmányt követelt a Habsburg Monarchia országainak, Bécsben pedig az ifjúság lépett fel hasonló követeléssel. S amikor az udvar elutasította ilyen irányú beadványukat, március 13-án az utcára vonultak, ami már nyílt forradalom volt. Alig két napra rá, március 15-én Pesten elindította a forradalmat a magyar ifjúság és a hozzá csatlakozott nép. Kihirdették a reformkorban kialakított nemzeti programot összegező Tizenkét pontot, amelynek elfogadását tovább siettette Petőfi Nemzeti dala. Március 15-én elkezdődött tehát a magyar forradalom, amely számos sajátosságot mutatott, de lefolyása és története szorosan kapcsolódott az európai forradalmakhoz, főleg pedig a monarchiában lezajló eseményekhez. Ezt jól mutatta az is, hogy már március 15-én országgyűlési bizottság indult és érkezett Bécsbe Kossuth vezetésével, hogy érvényt szerezzen a magyar követeléseknek.
Március 15-e történeténél maradva: a magyar történelemben talán még soha nem történt meg az, hogy egy nagy politikai programot ilyen gyorsan és rövid idő alatt elfogadott volna – nagyon kevés kivétellel – az egész magyarság. Ehhez, amint már említettem, nagymértékben hozzájárult a Petőfi Nemzeti dala által kiváltott forradalmi hangulat, de az is, hogy a Tizenkét pont jövőképet nyújtott a magyarság számára, amit minden magyar ember a sajátjának érzett. A magyar forradalom másik sajátossága az volt, hogy Pozsonyban éppen akkor ülésezett az országgyűlés, tehát ezt nem kellett összehívni, és ezzel időt veszíteni, hanem máris el lehetett fogadni a megfelelő törvényeket. Ugyanakkor a Bécsben tárgyaló magyar küldöttség – amelyet az ifjúság nagy szimpátiával fogadott – olyan eredményeket ért el, amelyre talán senki se számított: Bécs beleegyezett a felelős magyar kormány megalakításába, amelyet március 17-én már ki is neveztek Batthyány Lajos elnökségével s olyan tagjaival, mint Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József, Szemere Bertalan és más neves politikusok. Már van tehát egy felelős kormány, ülésezik az országgyűlés Pozsonyban, miközben Pesten forradalom zajlik. Mindezek együtt irányítják az eseményeket, és elérik azt, hogy Magyarországon békésen menjen végbe a forradalom első időszaka, holott Európa-szerte sok vér folyt a forradalmak első napjaiban. A magyarság gyakorlatilag vér nélkül vívta ki néhány alapvető nemzeti jogát, az ország nagyobb önállóságát, s alkothatta meg a jobbágyfelszabadításról, a közteherviselésről, a polgári egyenlőségről, a képviselői jogok kiszélesítéséről szóló törvényeket. Jogosan nevezik egyes történészek az 1848-as magyar forradalmat alkotmányos forradalomnak, hiszen a Pozsonyban meghozott törvényeket az uralkodó jóváhagyta, aláírásával megerősítette, és április 11-én közzé is tették ezeket az országban. Ezzel tulajdonképpen a forradalom teljesítette legfontosabb célkitűzéseit, s valóságos rendszerváltást indított el. S mivel a Tizenkét pontban is követelt jobbágyfelszabadítást úgyszintén megvalósították, nem minden alap nélkül nevezhetjük 1848. március 15-ét a magyar modern nemzet születésnapjának.
– Az Európában és Magyarországon történteknek erős hatása volt Erdélyben is, beleértve Kolozsvárt is…
– Mondhatni minden nagyobb erdélyi város utánozta a pesti március 15-i eseményeket, de azért mindenhol az erdélyi és helyi problémákat is felvették a követelések listájára. Erdélynek sajátos közjogi helyzete volt a Habsburg Monarchiában, nagyfejedelemséget képezett, Bécsből irányították a nagypolitikát, de saját országgyűléssel rendelkezett, a megyéknek és a székeknek jelentős közigazgatási jogai voltak, ami kihatott az események alakulására.
A pesti március 15-e elsőként a történeti Erdélyben Kolozsvárt váltott ki mozgalmat, ami nem volt véletlen, mert az erdélyi kormány, a Gubernium székhelye volt, s itt tartották – egy kivételével – az erdélyi reformkori országgyűléseket. És főleg, mert a magyarság kulturális központja volt, s értelmisége szoros kapcsolatban állt az egész reformkorban a magyarországi nemzeti törekvésekkel. 1848. március 15-ének híre néhány napos késéssel érkezett meg Kolozsvárra, s késedelem nélkül, 20-án az ellenzék gyűlést hívott össze, amelyen id. Bethlen Jánosnak, a nemzeti liberális párt vezetőjének meghívására megjelent a konzervatív párt részéről Jósika Lajos is, Jósika Samu erdélyi kancellár testvére. A gyűlésen közös határozatot hagytak jóvá, amely felszólította a megyéket és székeket, hogy siettessék az erdélyi országgyűlés mihamarabbi összehívását a megfelelő törvények elfogadására. A március 20-i tanácskozásról küldöttség ment a főbíróhoz azzal a kéréssel, hogy 21-re hívja össze a városi közgyűlést, amit a főbíró teljesített.
Március 21-én azonban sokkal több és fontosabb esemény történt, mint a tanács ülése, tehát ez a nap ugyanazt jelentette Kolozsváron, mint március 15-e Pesten, ezért joggal nevezték a kortársak e napot Kolozsvár március tizenötödikéjének. Az ifjúság és a nép már korán reggel ellepte a főteret, s izgalommal várta a közgyűlési határozat eredményét. Kolozsvár három középiskolájának nagyobb diákjai, tanoncok, mesterlegények tüntettek, éltették a sajtószabadságot, az uniót, nemzeti zászlókat lobogtattak, kokárdákat viseltek. A gyűlésen elhangzott a „Talpra magyar”, irányító szerepet játszott a költő Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, a későbbi nagy történetíró, valamint Kőváry László és Brassai Sámuel már jól ismert tanár. Az ünnepi beszédet Méhes Sámuel tanácstag, kollégiumi tanár tartotta. Bár némi óvatossággal, de megfogalmazta, hogy Erdély is alkotmányos államot kíván, de a reformokat békés úton kívánja elérni. Javasolta polgárőrség alakítását, valamint az erdélyi országgyűlés mielőbbi összeülését a két haza egyesülésének, a közös teherviselésnek, törvény előtti egyenlőségnek a megszavazására. Unió nélkül – hangsúlyozta Méhes Sámuel – Erdély nem tudja megvalósítani alkotmányos jogait. Ilyen előzmények után 21-én este nagy fáklyásmenetet tartottak, éltették id. Bethlen Jánost, Teleki József főkormányzót, Méhes Sámuelt, a királyt, Magyarország nádorát.
Erdély különleges státusa miatt tehát arra kényszerült, hogy maga hozza meg az átalakításra vonatkozó döntéseket, de Bécs húzta-halasztotta az országgyűlés időpontjának kijelölését. Következésképpen Erdély-szerte mozgalom indult azért, hogy Teleki József maga hirdesse meg saját hatalmánál fogva az országgyűlést. Ezt kívánta az a küldöttség is, amely Udvarhelyszékről érkezett Pálffy János vezetésével Kolozsvárra. Kolozsvár tüntető rokonszenvvel fogadta a delegációt, sokan elébe mentek a Feleki-tetőre, majd végigkísérték a városon, s kifejezték teljes szolidaritásukat a székelyekkel. A küldöttséget fogadta a főkormányzó, akinek petíciót nyújtottak át. Ez és ehhez hasonló más események is hozzájárultak ahhoz, hogy 1848. május 29-ére gróf Teleki József, Erdély főkormányzója összehívta az országgyűlést, amely a Redut termében ülésezett. Ez volt az utolsó rendi országgyűlés, amely végül is kimondta a rendiség megszüntetését, és újragondolta, sőt meg is változtatta a Bécs által ajánlott országgyűlési napirendet. Ebben gróf Wesselényi Miklósnak volt főszerepe, ugyanis az ő kezdeményezésére „helyet cserélt” az országgyűlés programjában az unió kérdése, amennyiben az első helyre került, holott a királyi leirat csak harmadiknak ajánlotta. Ugyanakkor rövid időn belül elfogadták a társadalmi átalakítással kapcsolatos törvényjavaslatokat is, s törvényt hoztak a jobbágyfelszabadításról, a közös teherviselésről, a vallások egyenlőségéről, a sajtószabadságról. Az országgyűlés legmaradandóbb és legfontosabb törvényjavaslatát gróf Wesselényi Miklós terjesztette elő egy gyönyörű beszéd kíséretében, ekkor élete talán legszebb beszédét mondta el Erdély és a Partium irányadó politikusa. Szent ügy, amelynek megszavazását kéri – mondta – és a teremben mindenki felállt, így fejezve ki egyetértését, és ezzel megszűnt Erdélyben a sokszázados jobbágyság. A törvény életbe léptetésének napjául június 18-át tűzték ki. A következő napokban tudomására hozták a megyéknek és a székeknek a határozatokat, és megpróbálták előkészíteni azok fogadtatását a jobbágyság, azaz az érdekeltek részéről. A törvényt a jobbágyság nagy része örömmel vette tudomásul, hiszen egyik napról a másikra szabad polgár lett az eddigi úrbéres, tulajdonába vehette és vette azt a földet, amelyről eddig robottal tartozott a földesurának és adót fizetett az államnak. Következésképpen egy új parasztosztály született Erdélyben, és olyan kisgazdasági földművelési rendszer, amely az 1960-as évekig, a kollektivizálásig fennmaradt. Mivel a jobbágyság többsége román nemzetiségű volt, a jobbágyság eltörlésével a román társadalom nyert a legtöbbet. De megerősödött az erdélyi s partiumi magyarság is, hiszen az eddigi jogtalan jobbágyok bekerültek a születő polgári nemzet keretei közé. Az országgyűlés természetesen más törvényeket is elfogadott, hogy milyen legyen például Erdély képviselete a pesti országgyűlésben. Az idő rövidsége miatt végül ugyanazok a követek mentek Pestre, akik Kolozsvárt az átalakulás törvényeit meghozták. Rendkívül jelentős személyiségek voltak közöttük, mint gróf Wesselényi Miklós, id. és ifj. Bethlen János, Pálffy János, Berde Mózes stb. Az unió gyakorlati megvalósításával kapcsolatban Kolozsváron az Unióbizottság elnöke, Teleki József, Erdély főkormányzója lett. Tagjai közt volt Saguna ortodox és Lemeni görög katolikus püspök, Timotei Cipariu, Alex. Bohátel. A bizottság több javaslatot terjesztett elő az országgyűlésnek, hogy az egyesülés minél békésebben valósuljon meg.
– Erdélyben a magyarság természetesen nagy lelkesedéssel fogadta az átalakulást, de számolni kellett a nem magyar népekkel is… A magyar államvezetés hogyan viszonyult a más nemzetiségek, például a románság követeléseihez?
– A nemzetiségek, a románok és a szászok majdnem a magyar forradalommal egy időben megfogalmazták saját követeléseiket, és ezeket szembeállították a magyar programmal. Az első hónapokban még lehetőség nyílt a programok egyeztetésre, csakhogy a Habsburg-hatalom kihasználta a népek elégedetlenségét, és Magyarország elleni szövetségbe vonta őket. Következésképpen 1848 őszén Erdélyben is megindult a fegyveres harc a nemzetiségek között, amely végül polgárháborúhoz vezetett. Ne feledkezzünk azonban meg arról, hogy a magyar törvények, így az erdélyiek is egyenlő jogokat és kötelezettségeket írtak elő az állampolgároknak, függetlenül azok nemzetiségétől. De ezen túlmenően is születtek javaslatok a románok és szászok kívánságainak a megoldásáért. Az Unióbizottságban elfogadott törvényjavaslat kijelentette, hogy elismerik a románok nemzetiségét és nyelvét. A románok egyházi ügyeik igazgatásában, elemi és felsőbb iskoláikban, valamint papi szemináriumaikban saját anyanyelvüket háborítatlanul használhatják, és azokban a megyékben és székekben, ahol tömegesen élnek, jogukban áll saját nyelvükön felszólalni. A tervezet előírta továbbá román tisztségviselők alkalmazását igazságos arányban. Az Unióbizottság szeptember 27-én fogadta el a javaslatot, amelyet a kormány elé terjesztett, csakhogy ez ekkor már az ország megvédésével volt elfoglalva, mivel Jellasics horvát bán, Bécs jóváhagyásával szeptember 11-én fegyveres támadást intézett Magyarország ellen. Ezzel a forradalom átalakult szabadságharccá, s minden rendezendő kérdés a háttérbe szorult. Végül 1849. július 28-án fogadott el a képviselőház egy nemzetiségi törvényjavaslatot, amely elismerte az országban lakó nemzetek szabad fejlődési jogát, biztosította a szabad nyelvhasználatot az egyházakban, iskolákban, a községi életben, a törvényhatóságok gyűlésein. A képviselőház kimondta a zsidók egyenjogúságát is. Kossuth többször is kijelentette azt, hogy olyan törvényeket kell elfogadni, amelyek éppúgy vonatkoznak a más nemzetekre-nemzetiségekre, mint a magyarságra.
– Vannak-e pontos adatok arról, hány magyar és román áldozata volt a polgárháborúnak? Helytálló-e az az állítás, miszerint közel 40 ezer román esett áldozatául a harcoknak?
– Nagy és nehéz kérdés, de vannak olyan adataink, amelyek lehetővé teszik ennek megközelítését. Előre kell bocsátanunk, hogy különbség teendő a fegyveres harcokban elesettek száma, illetve a polgárháború áldozatai között. Az adatok és források részletezésére nem térhetünk ki, ezt elvégeztem az Erdély 1848–1849 című két kiadást megért munkámban. Kivételt kell tennem egy 1850-ben készült osztrák forrással, amely 4321 román áldozatot sorol fel (az összeadása hibás, amennyiben tévesen 4425 főt említ). Vannak források, amelyek 6000 elpusztult románt emlegetnek, de ebben valószínűleg a harctereken elesettek száma is benne van. Jellemző, hogy a magyar áldozatokról hallgat az osztrák kimutatás, de a különböző, részben román források alapján megállapítható, hogy a magyar polgári lakosság vesztesége legalább 7500-8500 főre tehető. Ezzel válaszoltam a 40 ezer áldozatról szóló kérdésedre. Természetesen ezt a súlyos és kényes kérdést meg kellene vitatnia egy közös román–magyar történészbizottságnak, hogy oldani (kezelni?) lehessen a közvéleményben elterjedt s feszültség forrását jelentő elképzeléseket.
– A ’48–49-es események része volt az is, ami a Székelyföldön történt. Ebben nagy szerepet játszott Gábor Áron, akinek tavaly ünnepelték születésének kétszázadik évfordulóját. Az ágyúöntő mester a debreceniekhez és a kolozsváriakhoz is segítségért fordult, de mindkét helyen mondhatni kikosarazták… Mi igaz ebből?
– Háromszék, különösen a szabadságharc utolsó időszakában, nagy szerepet vállalt a szabadságharcban és ebben Gábor Áronnak valóban kiemelkedő szerepe volt. Hiszen neki köszönhetően sikerült az ágyúöntést elindítani, illetve a székely tüzérséget létrehozni. Mivel a magyar hadseregnek nagy szüksége volt ágyúkra, ezért arra gondoltak, hogy nem csak Háromszéken, nevezetesen Kézdivásárhelyen kell fenntartani az ágyúöntödét, hanem más városokban is létesíteni lehetne. Kolozsváron igen jelentős ipari műhelyek működtek, ezért Gábor Áron, mihelyt tehette, ellátogatott ide, hogy ágyúöntödét létesítsen. De tárgyalásai nem vezettek eredményre. Egy szép levélben számol be arról, hogy miért nem tudtak dűlőre jutni. A kolozsvári mesterek túl nagy összeget kértek a munkájukért, arra hivatkozva, hogy Kolozsvárt drága az élet, s a forradalom óta anyagi helyzetük sokat rosszabbodott. Mindehhez hozzátenném, hogy Kézdivásárhelyen a hadianyaggyár munkásai többnyire kalákában dolgoztak, és csupán annyi javadalmazást kaptak, ami éppen csak a létminimumra volt elég. Gábor Áron nemcsak Kolozsváron, hanem Debrecenben is megfordult, hogy az ágyúgyártás magasabb technológiáját elsajátítsa, de itt sem tudott teljes eredményre jutni. Levelében úgy fogalmaz, hogy a debreceniek „kicsit titkolóztak”, azaz nem voltak hajlandóan elárulni a hadianyaggyártás minden technikai részletét. Mindezek ellenére Gábor Áron nem állt el szándékától, és a Bécsben valamennyire elsajátította technikát, valamint könyvek segítségével sikerült megvalósítania az ágyúgyártást. Ennek központja Kézdivásárhelyen volt, ahol Turóczi Mózes rézöntő mester segítette Gábor Áront. Háromszék tulajdonképpen a sikeres ágyúöntésnek köszönhetően merte vállalni az önvédelmi harcát. Az egyik honvéd le is jegyezte, hogy amikor a harctéren elsütötték az első ágyút, a katonák – amint arra tanították őket – hasra vágódtak, s nehezen próbáltak talpra állni, mire parancsnokuk elkiáltotta: „Kelj fel teremtette, mert nagyobbat szólt a mienk!”, azaz mint az ellenség ágyúja. Tehát az ágyú rendkívüli nagy szerepet játszott a szabadságharcban, mert nemcsak harcászati, hanem lélektani hatása is rendkívül nagy volt. Gondolom, Gábor Áron azért mégsem volt olyan rossz véleménnyel a kolozsváriakról, mivel kolozsvári és debreceni útjáról azt írta: most jött rá arra, hogy „milyen nehezen élünk mi, székelyek”, tehát milyen kevésből is kell fenntartania magát a székelységnek.
– A szabadságharcot leverték, amit aztán súlyos megtorlások követtek, ha csak az Aradon kivégzett tizenhárom vértanúra gondolunk. Távlatokból nézve a történteket, győzött a forradalom?
– A magyar forradalom sajátossága volt az, hogy időközben átalakult szabadságharccá, amely a legtovább tartott Európában. Nem állja meg a helyét az a gyakran elhangzó kijelentés, miszerint az 1848-as magyar forradalmat leverték. A forradalom igen is győzött, méghozzá békés úton, csak át kellett alakulnia szabadságharccá, hogy megvédje a forradalom vívmányait. A Habsburghatalom kérésére Oroszország beavatkozott a szabadságharcba, s hatalmas, jól felszerelt hadsereget küldött Magyarországra és Erdélybe. Így két nagy haderő szorításába került a magyar szabadságharc, s bár bizonyos ideig számottevő eredményeket sikerült elérnie, végül mégis le kellett tennie a fegyvert. Tömören mindezt így tudnám összefoglalni, hogy a forradalom győzött, de a szabadságharcot leverték.
– Elkerülhető lett volna az 1867-es kiegyezés, vagy az adott helyzetben nem volt más kiút a magyarság számára? Közismert, hogy a szabadságharc leverése után emigrációba kényszerült Kossuth nagy ellenzője volt a Deák által képviselt kiegyezés politikájának…
– Ebben a kérdésben a történetkutatás megoszlott, és ma sem teljesen egységes. Alapvető megállapítása a történészek egy részének az, hogy Magyarország és a magyar nemzet belefáradt a folytonos küzdelembe. Rettenetes nagy áldozatokat kellett hozni ’48–49-ben, és utána is a megtorlás folyamán, hiszen mint tudjuk, az osztrákok keményen megtorolták a szabadságharcot. Ezért Deák Ferenc vezetésével a magyar politikum úgy döntött: ha már Magyarország nem tudta kivívni a teljes függetlenséget, akkor az Osztrák–Magyar Monarchia keretében Európa része maradhat és elindulhat a gyorsabb fejlődés útján. Egyes történészek szerint az adott helyzetben nem volt más lehetőség, mint megtalálni azokat a közös pontokat, amelyek az uralkodó hatalom és a magyar állam között egy békésebb viszonyt hozhatnak létre. Ugyanakkor mások nem győzik eléggé hangsúlyozni: Kossuth eleve azon a véleményen volt, hogy az osztrákokkal való kiegyezés szembe fogja állítani a magyarságot a nemzetiségekkel, hiszen a magyarság felelős lesz a monarchia politikájáért is. Tény, hogy az 1867-es kiegyezés után a magyar politikai osztály szerepet kapott a törvényhozásban és a belpolitikában. De az is bizonyos, hogy Magyarország civilizációs és gazdasági fejlődése hatalmas lépésekkel ment előre a dualizmus alatt olyannyira, hogy az első világháborút megelőző időszakban fejlettségi szintje sokat közeledett Nyugat-Európához. Elég, ha csak az infrastrukturális fejlesztés nagy vívmányaira gondolunk, mint például a vasúthálózatra, a postarendszerre vagy a kommunikáció más formáira, a városok fejlődésére. Egyes vélemények szerint az első világháború után történteket nem lehet ’67 rovására írni, de mindemellett az is felvetődik, hogy a lehetséges alternatívák között elképzelhető lett volna az osztrákokkal egy másfajta együttműködés is. Ebben az esetben Magyarország a saját érdekeit talán jobban tudta volna képviselni külpolitikai téren is, mint ahogyan azt tette az adott keretek és körülmények között. Deák maga is abban bízott, hogy a kiegyezéskor leszögezett egyezményt tovább lehet fejleszteni Magyarország függetlenségének további erősítésével, de ez végül nem következett be. Így az első világháborúból győztesként kikerülő nagyhatalmak Magyarországot is „büntették”, s nem voltak tekintettel arra, hogy a magyar államvezetésnek a kiegyezés után nem volt döntő szava sem külpolitikai, sem hadügyi téren. Következésképpen Magyarországot megcsonkították, és a béketárgyalások eredményeképpen területének és népességének jó részét elszakították az anyaországtól. A mai történetírás is állandóan visszatér ezekre a kérdésekre, de egy dolog kétségtelen, éspedig az, hogy ’48-nak sorsfordító jelentősége volt Magyarország történetében.
– Kit igazolt utólag a történelem, ha egyáltalán lehet így fogalmazni?
– A történetírás nem döntőbíróság, de véleményeket, alternatívákat megfogalmaz. Induljunk ki abból, hogy minden jelentős történelmi időszaknak megvoltak a vezéregyéniségei a maguk külön véleményével. A reformkort inkább Széchenyi gondolkodása határozta meg, ’48–49 Kossuth, a ’67-es kiegyezés pedig Deák nevéhez fűződik. A vezető osztályok, politikusok általában mindig a vezéregyéniségekhez idomultak, és azok erősítését tartották a legfontosabbnak, bár mindig megvolt az ellenzéke a hatalomnak. Közismert tény, hogy ugyanazon kormányban tevékenykedett egyidejűleg Széchenyi és Kossuth, pedig milyen más koncepciót vallottak Magyarország fejlődését illetően. Alapvetően mindketten ugyanazokért a célokért küzdöttek, csak más módszerekkel akarták elérni ezeket. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc szereplői kétségtelenül óriási politikai nemzedéket képviseltek, a történések meghatározó egyéniségek egész sorát hozták felszínre. Mindegyik nagy politikus, Széchenyi, Batthyány, Kossuth, Wesselényi, Deák stb., hogy csak a legnagyobbakat említsem, mindannyian valamit hozzátettek a magyar történelem, politika, múlt és jellem alakításához. Képzeljük csak el, hogy milyen szegény lenne történelmünk, ha valamelyikük hiányozna közülük. Hatalmas tábort voltak képesek maguk köré szervezni, és mindannyian, egytől egyig hozzájárultak ahhoz, hogy előbbre vigyék a magyar történelmet.
– Mi volt a legfőbb hozadéka az 1848–49-es történelmi eseményeknek?
– Nemcsak azért kell emlékeznünk március 15-re, mert ez egy annyira szép történet, hanem azért is, mert elindította a forradalmat, amely alapvető változásokat okozott a magyarság és Magyarország történetében. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hagyománya rendkívül gazdag, s több nagyon fontos hozadéka van. Talán legfontosabb eredménye az, hogy eltörölte a több évszázados feudális rendi világot, amelyben a politikai hatalmat a nemesség gyakorolta, és amelynek meghatározó része volt a jobbágyrendszer. A történtek valóságos rendszerváltást idéztek elő, hiszen a forradalom következtében megalkották a már említett új törvényeket, amelyek felgyorsították a polgári világ felé vezető fejlődés útját. Lehetővé tették a feudalizmusból a polgári világba való átmenetet, amelyben megosztották a hatalmat a nemzetbe bevont rétegek képviselőivel. A forradalom legalapvetőbb vívmányait még a Habsburg-hatalom sem törölte el, legfeljebb újraszabályozta azok alkalmazását, mint például a jobbágyfelszabadítás esetében. Nem állította vissza a rendi világot sem, bár a nagybirtokosságnak kedvezett a politika. 1867-ben a politikum ismét visszatér a ’48-as vívmányokhoz, hiszen Magyarország csak úgy volt hajlandó kiegyezni a Habsburg-hatalommal, ha elfogadják az ekkor meghozott törvényeket, többek között, az uniót Erdéllyel. Ezeknek a szellemében szabályozták újra Erdély és Magyarország, illetve Magyarország és a Habsburg-hatalom viszonyát, létrehozva a kettős monarchiát.
– Eszerint ’48 szelleme mondhatni egyfajta örök igazságot rejtve magában végigkísérte a magyarságot egészen a napjainkig?
– Véleményem szerint 1848–1849 egyfajta jelképpé vált a magyarság számára. Emlékezzünk vissza arra, hogy 1956-ban Bem tábornok szobrához vonult az ifjúság. Ezzel a nemzeti szabadságot és a függetlenségi eszmét tették meg kiemelt céljuknak az 1956-os forradalom hősei, amit a szocialista korszak politikája hosszú évtizedeken át szőnyeg alá sepert. Az 1989-es változások után is gyakran hivatkoztunk ’48 szellemiségére, arról nem is beszélve, hogy a március 15-i ünnepségeken, amikor fejet hajtunk az áldozatot vállalóknak, tanulságokat igyekezünk levonni a történtekből. Mert a történelemből lehet tanulni, és tanulságokat levonni. Ezeknek egyike nyilvánvalóan az összefogás és az együttműködés, hiszen ez tette lehetővé az 1848-as forradalom győzelmét. Mindez igazolja, hogy mennyire fontos az összefogás minden körülmények között, ha az jó célt szolgál. Ugyanakkor gyakran hivatkozunk például Széchenyinek arra a politikai elképzelésére, miszerint gazdaságilag és kulturálisan egyaránt meg kell erősíteni a társadalmat ahhoz, hogy politikai téren is érvényesíteni lehessen a nagy nemzeti célokat. De az is tanulság, hogy áldozatvállalás nélkül nem lehet szó történelmi jelentőségű tetteket végrehajtani. 1848–1849-ben aligha volt olyan magyar család, amely ne hozott volna áldozatot a szabadságért. Úgy vélem, hogy a nemzetnek – amelyről vita folyik, hogy valóságos vagy csupán elképzelt közösség – vannak nagyon aktív, élő korszakai, amilyen volt 1848–49, 1956 vagy 1989, amikor az egész közösség állt ki szabadságjogainak a kivívásáért. Gyakran szoktam hivatkozni a történeti tudat tisztán tartásának fontosságára, amely véleményem szerint a nemzeti tudat úgymond tartóoszlopát képezi. Ebben világosan kell látnunk az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés, az 1956-os magyar forradalom vagy az 1989-es történések helyét és jelentőségét. Jövőképünk kialakítása érdekében meg kell szólítani az ifjúságot, többek közt a történelmi múlt felidézésével is.
Szabadság (Kolozsvár)

2015. március 17.

A Petőfi-emlékműnél ünnepeltek a temesvári magyarok
„Ha a szórvány elvész, az ország is elvész!”
Immár több mint százéves hagyomány, hogy március 15-én, a természet és a lélek újjászületését ígérő tavaszi szélben a szabadfalui Petőfi-emlékműnél kitűzött kokárdákkal gyülekeznek a temesvári magyarok, és együtt ünneplik az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc évfordulóját, a márciusi ifjakat. A rendszerváltás utáni 25. szabad március 15-ei megemlékezés díszvendégei és szónokai Both Ferenc ezredes, bukaresti katonai attasé, Marossy Zoltán temesi alispán, Tamás József gyulafehérvári segédpüspök, Koppándi-Benczédi Attila-Zoltán unitárius lelkipásztor, valamint a Temes Megyei RMDSZ és a TEIS ifjúsági szervezet vezetői voltak.
A jeles vendégeket, a több száz ünneplőt Fazakas Csaba református esperes, az RMDSZ művelődési alelnöke köszöntötte. Both Ferenc ezredes, Magyarország bukaresti nagykövetségének katonai, védelmi és légügyi attaséja Orbán Viktor magyar kormányfő ünnepi gondolatait tolmácsolta. Marossy Zoltán alispán Victor Ponta, Románia miniszterelnöke március 15-ei üzenetét olvasta fel. Halász Ferenc nemrég újraválasztott RMDSZ-elnök ünnepi beszédében arra emlékeztetett, hogy a Bánság ezer szállal kötődik Magyarország történelméhez. Halász Ferenc három történelmi pillanatot idézett fel: 1315-ben Temesvár Magyarország fővárosa lett, amikor Károly Róbert király ide telepítette a székes fővárost; 1949 március 3-án Szabadfalun Petőfi Sándort őrnaggyá léptette elő Bem tábornok, ezen a helyen emelték 1899-ben, majd 1913-ban a Petőfi-emlékművet; 1990 március 15-én a bánsági magyarok újból szabadon ünnepelhették a magyar forradalom évfordulóját. „Akkor nagyon optimisták voltunk – mondta az RMDSZ elnöke –, de néhány nappal később jöttek a „fekete március” eseményei és ezek azóta is jelen vannak az életünkben: ingatlanjaink visszaállamosítása, iskoláink megszüntetésére irányuló kísérletek, magyar szimbólumok és a himnusz ellen irányuló támadások, műemlékeink meggyalázása. Március 15. azt üzeni nekünk, hogy harcolni kell azért, hogy az elmúlt 25 évben megszerzett jogainkat megőrizzük, mert el akarják venni őket tőlünk. Erőt kell merítsünk arra is, hogy tovább küzdjünk a magyar állami egyetem, a magyar orvosi egyetemi kar és a háromszintű autonómia megvalósulásáért.”
Halász Ferenc ünnepi gondolataihoz kapcsolódva Tamás József gyulafehérvári segédpüspök a XXI. század botrányának nevezte, hogy a civilizáció csúcsán nincsen béke a népek között, nem lehet emberhez méltó módon élni, egymást tisztelve, egymás jogait tiszteletben tartani. „Hol iskoláinkért, hol anyanyelvünk használatáért, hol jelképeinkért, hol elkobzott javaink visszaszerzéséért kell utcára vonulnunk (…), hiszen mi sem hallgathatunk és nem nyugodhatunk addig, amíg nem kezelnek egyenrangú állampolgárokként bennünket” – hangsúlyozta a püspök, a Jóisten áldását kérve az egybegyűltekre.
A történelmi magyar protestáns egyházak nevében Koppándi-Benczédi Zoltán-Attila dévai unitárius lelkipásztor temesvári szórvány gondozója mondta el ünnepi gondolatait, aki Bem apó szállóigévé lett mondását parafrazálva („Ha a Piski híd elvész, Erdély is elvész”), így fogalmazott: „Ha a szórvány elvész, az ország is elvész!” Itt a szórványban olyan emberek élnek, „akik mindvégig vállalták a végvári katonák fontos szerepét” – hangsúlyozta a lelkipásztor – „kiáltó szóként el kell mondanunk, hogy itt voltunk, itt vagyunk, és itt leszünk, akár tetszik akár nem. Időnként ki kell mondanunk, hogy a magyar nemzethez tartozunk. Meggyőződésem, hogy megemlékezéseink csak akkor válnak teljessé, hogyha ezeket a gondolatokat a saját életünkben értékként tudjuk felmutatni.”
A Temes Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács (TEIS) nevében Oláh Gábor elnök tolmácsolta a mai márciusi ifjak gondolatait: „Március 15. egy nap, amit szeretünk, mert számunkra követendő normákat teremtett. (…) Szeretjük, mert nemzeti színeket teremetett. A pirosat, a fehéret és a zöldet. Ezek jelképezik nekünk azóta is a magyarságot: a piros erőt, a fehér hűséget, a zöld reményt jelent. Erő-hűség-remény, ez lett a magyarság eszménye és ez kell bennünket is, családjainkat, közösségeinket is vezesse.” A szabadságharc hősöket és névtelen hősöket adott nekünk, mondta Oláh Gábor, ezzel kapcsolatban Kossuth Lajost idézte, aki szerint a honvédek félistenek voltak, kik előtt eme ünnepnapon büszkén fejet hajtunk. „Mindannyian büszkék lehetünk arra, hogy honvédeink utódai vagyunk, mert magyarnak lenni jó, szabad magyarnak lenni még jobb!” – mondta a TEIS elnöke.
Molnár Zsolt parlamenti képviselő a szabadfalui Petőfi-emlékmű restaurálásával kapcsolatos legújabb híreket osztotta meg az egybegyűltekkel. A felújításhoz szükséges műemlékvédelmi engedélyt sikerült megszerezni, de kiderült, hogy sem az emlékmű, sem a park, ahol áll nem szerepel a telekkönyvi nyilvántartásokban, ami késlelteti az építkezési engedély kiadását. „A Petőfi-emlékmű közadakozásból épült, és közadakozásból restauráljuk – mondta Molnár Zsolt –, a restaurálási munkálatok 20 000 lejbe kerülnek és, a magyar vállalkozóknak hála, ebből 7000 lej már összegyűlt. Arra kérem a jelenlevőket, hogy lehetőségeik szerint járuljanak hozzá a munkálatok költségeihez, hogy jövőre a felújított emlékmű előtt tudjunk ünnepelni!”
A megemlékezés során Molnár Bence, a Csiky Gergely Színház ifjú színésze elszavalta Heltai Jenő Szabadságcímű versét. A Bartók Béla Elméleti Líceum VII. B. osztályos tanulói az alkalomhoz illő ünnepi műsorral örvendeztették meg a jelenlevőket (felkészítő tanáraik Pál Krisztina és Szilágyi Borbála). A méltóságteljes szabadfalui megemlékezés a himnusz eléneklésével és a Petőfi-emlékmű hagyományos megkoszorúzásával ért véget.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

2015. március 19.

Könyvtári est Déván
Fotográfia és Bem apó Háromszéki könyvbemutatójukról hazatérőben láthatta vendégül a dévai magyar közösség dr. Csikány Tamás hadtörténészt, Szamódy Zsolt Olaf fotóművészt, valamint Ölveczky Gábor grafikust. A velük való találkozásra az RMDSZ Hunyad megyei, illetve dévai Nőszervezete által rendezett könyvtári est keretében adódott alkalom.
– Tulajdonképpen a fő úticélunk Háromszék volt, ahol több helyszínen mutattuk be a Tortoma könyvkiadó gondozásában megjelent Kisháború Háromszéken – 1848 december című kötetünket. A kiadóvezető, Demeter László felkérésére álltunk meg egy rövid előadás erejéig Déván – mondta Szamody Zsolt Olaf fotóművész, aki az említet kötet rövid ismertetése nyomán rendkívül érdekes előadást tartott, bemutatva néhány képsorozatát s általuk betekintést nyújtva a mai fotóművészet világába. – A Magyar Fotóművészeti Szövetség elnökeként az utóbbi két évtizedben alkalmam nyílt részt venni Európa jelentősebb fotográfiai kiállításain, zsűrizni, értékelni az alkotásokat. Nemrégiben Kínában jártam szintén zsűritagként. Ezeket a tapasztalataimat igyekeztem nagyon röviden, összesűrítve megosztani a hallgatóságommal, hiszen az idő is, a tér is szűkösre volt szabva – fogalmazott a neves magyar fotóművész. Előadása során bemutatásra került a tatabányai cementgyárról készült sorozata, melyet akkor fotózott, mikor az épület már bontásra volt ítélve. Érdekes megközelítésben ismerhettük meg egy első látásra lelketlen épület művészszemmel felismert vonásait. A „Tengeren innen” sorozat szintén hangulatokat villantott fel a mindennapi emberi alkotásokról. Majd a fotóművész sajátos emberábrázolását is megismerhettük a Kínában, Indiában készült fotókból. Sajnos, az említett helyszűke miatt mindezt csak a kivetítő vásznon követhették végig az érdeklődők, a képek kiállítására ugyanis nem volt lehetőség.
Szamody Zsolt előadását követően dr. Csikány Tamás budapesti hadtörténész elevenítette fel az 1848–49-es szabadságharc erdélyi vonatkozásait, számos érdekes adattal szolgálva. A hajdani események és egyben az előadás központi figurája Bem apó volt, akit dr. Csikány Tamás emberi mivoltában is igyekezett bemutatni.
– Bem apó Erdélyben vállalt fő szerepet a katonai események vezetésében és ezt, mint ahogy ezt a történelemkönyvekből tudjuk, igen sikeresen tette, hiszen az ő nevéhez fűződik Erdély felszabadítása – fogalmazott az előadó. Természetesen minden ilyen siker mögött nagyon sok munka van, sok embernek a munkája. Sok kétség, jó és rossz döntések sora. Bem apó pedig ott állt mindezek mögött, előtt, benne az események sodrában, igazi hadvezérként. – Józef Bemet a 19. század Európájában úgy ismerik, mint aki mindenütt ott van, ahol a népek szabadságáért valamit tenni lehet. A lengyel szabadságharc után Európa különböző csataterein fordult meg, Portugáliában, a bécsi forradalomban és onnan jött Magyarországra, ahol a magyar politikai vezetés nyilván nagyon örült annak, hogy egy tapasztalt tábornokot nyert. Bem apó sajátos figura volt, nem hiába vívta ki magának ezt a tekintélyt itt Európa-szerte. Sokszor rendkívül radikális megoldásokat mutat föl, amivel hatalmas sikereket arat, de ehhez szükség volt arra is, hogy mögötte ott álljon nemcsak Erdély, hanem még Magyarországnak is a hadipari kapacitása, az utánpótlásai, hiszen ezek a gyors hadjáratok nagyon sok emberáldozattal jártak – fogalmazott dr. Csikány Tamás. Előadása során Bem apó emberi vonásait is megismertette hallgatóságával. Bemet nemcsak a katonái, hanem a környezete is tisztelte. Elsősorban azért, mert kiszámítható és világos volt, pontosan tudhatta mindenki, hogy miért jár büntetés, miért jár dicséret, a katonák biztosan tudták azt, hogy meg fogják kapni a zsoldjukat, az illetményüket, az élelmüket, és ez óriási dolog. Ha a katona érzi, hogy a parancsnoka mindig ura a helyzetnek, akkor nyilván szívesebben, bátrabban követi őt a legkritikusabb helyzetekben is. Ezeket a vonásokat az események menetében nagyon jól lehet érzékelni. – Szerencsére nagyon sok visszaemlékező munkája is rendelkezésünkre áll. Tehát Bem apóhoz egészen közel tudunk jutni. Tudjuk, hogy mik voltak az étkezési szokásai, hogy mennyire nem tudott lovagolni, hogy mennyire szeretett meleg vízben fürdeni, hogy az élelmezés amennyire fontos volt a katonái számára, annyira szerényen táplálkozott ő maga, hiszen egy köménymaglevessel hetekig elvolt – derült ki az előadásból. Mindezek olyan személyes dolgok, amik kimaradnak a történelemkönyvekből, de fontosak, mert az ilyen nagy hősök képletesen és a valóságban is egyfajta piedesztálon állnak, távolinak érezzük őket magunktól. Holott ugyanolyan emberek, mint mi, csak egy történelmi helyzetben fölvállaltak egy szerepet és azt a legjobb tudásuk szerint teljesítették. Alárendelve saját boldogságukat, szabadságukat, karrierjüket, annak az ügynek a szolgálatában álltak, ami végül is egy olyan szabadságharcot eredményezett itt, Magyarországon, melyre méltán büszkék lehetünk az egész világ előtt – foglalta össze előadásának üzenetét dr. Csikány Tamás.
A dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum nagytermében összegyűlt népes közönség érdeklődéssel hallgatta mindkét előadást. Kun Gazda Kinga Viola nőszervezeti elnök, házigazdaként köszönetet mondott mindenkinek, akinek szerepe volt a márciusi könyvtári est megszervezésében. Elsősorban természetesen az előadókat illette köszönet, majd Demeter László baróti muzeológust, aki a székely–szórvány kapcsolat keretében lehetőséget teremtett ezen előadások megtartására. Köszönet illette továbbá Kun-Gazda Gergelyt is, aki Hunyad megyei kapcsolattartóként ápolja a székely–szórvány együttműködést. És külön hála a magyar rendezvényeket állandó jelleggel támogató Corvin Kiadónak, valamint a magyar iskolaközpont vezetőségének, akik mindig teret biztosítanak a különböző kulturális rendezvényeknek – zárta köszönőszavait a nőszervezet elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)

2015. április 29.

Kétezredik lapszámunk szegélyére
A Székely Hírmondó második sorozatának kétezer lapszámát előállítani több mint 19 évet vett fel, de most nem szeretnénk azon sóhajtozni, hogy ez milyen hosszú idő, és hogy mennyi munka volt vele. Tettük a dolgunkat a legjobb tudásunk szerint, és tenni szeretnénk az elkövetkezendőkben is.
De vajon milyen munkát végeztünk eddig, és miben kellene javulnunk? Az ugyan biztató és reménykeltő, hogy a romániai magyar napilapok közül a Székely Hírmondót kedvelik a legtöbben, de abban is biztosak vagyunk, hogy messze állunk a tökéletességtől, és sokat kell fejlődnünk, ha meg akarjuk érni a 3000. lapszámot. Milyennek látnak bennünket az olvasók, mit hiányolnak, és mit tartanak hibának – most erre voltunk kíváncsiak.
Tetszik a koncepcióváltás!
Lázár-Prezsmer Endre sepsiszentgyörgyi művelődésszervező, a MUKKK Kulturális és Ifjúsági Egyesület elnöke több mint tíz éve olvassa a Székely Hírmondót: azokat a kulturális, közéleti cikkeket böngészi, amelyek elsőre megragadják a figyelmét.
– Nagyon tetszik az a koncepcióváltás, amely a Székely Hírmondó napilapot jellemzi. Amikor még hetilap volt, sokkal kevesebb helyet kapott hasábjain a kultúra, a családdal, egészséges életmóddal kapcsolatos írások. Szeretem a napilapot, éppen azért, mert nagyobb teret engedett az utóbb felsorolt témáknak. Mindig nagy érdeklődéssel olvasom a Tinca Teddy által zenészekkel, művészekkel készített interjúkat. Ezek különlegesek, hiszen olyan dolgokra kérdez rá, amelyek nekem meg sem fordulnának a fejemben, ez által részletesebb, színesebb képet kapunk az alkotóról, a művészről. Nem tetszenek a bulváros jellegű cikkek, a szenzációhajhász fotók a címoldalon. Ha én lennék a főszerkesztő, akkor csak kultúráról szólna a lap – persze tudom, hogy ez lehetetlen, hiszen széles réteghez kell szólnia – foglalta össze véleményét, a kritikáról sem feledkezve meg.
Csak a neten…
Benedek Ágnes, a Tamási Áron Színház színésznője eddig csupán hébe-hóba, az interneten találkozott a lapunkban megjelenő cikkekkel.
– A Székely Hírmondót csupán az interneten olvasom, a közösségi oldalon megosztott híreket böngészem, így nem tudnék válaszolni arra a kérdésre, hogy milyen írások ragadták meg a tetszésemet – közölte, hozzátéve: nem találja fontosnak a nyomtatott sajtót, ha a Székely Hírmondó főszerkesztője lenne, inkább az internetes hírszórásra fektetne hangsúlyt.
Több komolyzenét!
Dancs Annamari énekesnő, a Budapesti Operettszínház művésze elárulta, amióta Magyarországon él, főként interneten követi a Székely Hírmondóban megjelenő írásokat. Természetesen, amikor hazajön Sepsiszentgyörgyre, szívesen fellapozza az újságot, hiszen ennek a fajta olvasásnak más hangulata van, mint a számítógép monitorán történő böngészésnek. Kedvence a kulturális eseményeket, előadóművészeket bemutató rovat, de követi az életmóddal kapcsolatos cikkeket, illetve az aktuális híreket is.
– A helyi érdekes egyéniségekről, művészekről szóló írásokat kimondottan kedvelem, ezek hamar megragadják az érdeklődésemet. Nem tetszenek a „véres”, gyilkosságokról szóló hírek, ezeket igyekszem kizárni az életemből. Ha én lennék a főszerkesztő, többet foglalkoznék komolyzenei produkciókkal, színházi eseményekkel, igaz, a Székely Hírmondóban nincs hiány ezekből sem. Az újságban ízlésesen vannak összehangolva a témák, ennek tükrében a bulvárosabb jelleg is elfogadható – jegyezte meg a művésznő.
Értékes a Székely Konyha
Fülöp Magdolna, a kézdivásárhelyi Nők Egyesületének vezetője:
– Véleményem szerint joggal vált a megye közkedvelt napilapjává a Székely Hírmondó, bár az utóbbi időben én inkább a lap internetes felületén tájékozódom. Érdekes és értékes a háziasszonyok számára a Székely Konyha melléklet, de a napi receptrovat is. Köszönetet kell mondanom a magam és Nők Egyesületének a nevében, hiszen sok rendezvényünket kísérték figyelemmel, és tudósítottak róla az újság hasábjain.
Bemutatni tehetségeket!
Lénárt Adolf, a KSE kosárlabda-szakosztályának vezetője:
– Az első lapszám megjelenésétől fogva szívesen olvasom a lapot, napi rendszerességgel. Kedvenc rovatom természetesen a sport. Véleményem szerint jó lenne létrehozni egy Tehetségsarok című rovatot, amelyben hetente vagy kéthetente be lehetne mutatni egy-egy környékbeli sikeres vagy tehetséges sportolót, edzőt, hogy a gyerekeknek és a szülőknek is példaképül szolgáljon.
Miért Rongy az Elek?
Gyuricza Anikó (Sepsiszentgyörgy):
– A Hírmondóról a reggeli kis családi rituálék jutnak eszembe. Minden nap kimegyek az újságért, aztán a fontosabb infókat felolvasom az embernek – ez már rutinná vált. A másik dolog, ami eszembe jut, hogy színes. A szó szoros és átvitt értelmében is, mindenkit szeretne megszólítani, mindenkinek a maga sajátos problémáját boncolgatva. Van benne politika, női dolgok, környezetvédelem, aktuális rendezvények ismertetése. Egyik vonzó visszatérő szereplője Rongy Elek, a disznó, amit évente egyszer meg lehet nyerni. Nekem még nem volt szerencsém hozzá, de sokat gondolkodtam azon, vajon miért Rongy a vezetékneve, amikor annyi ember vacsoráját biztosíthatja! Komolyra fordítva a szót, hiszem, hogy az újság is egyfajta szellemi szükségletet elégít ki. A Hírmondó érzékenyen reagál a közösségi igényekre, közvéleményt formál, és tájékoztatja az itt élő magyarságot. Ezt kell folytatni! Külön kiemelném, hogy a megye két lapjának az újságírói úgy tekintenek egymásra, mint partnerek, és ez példaértékű. Több interaktív rovatot szeretnék olvasni a lapban, ami hűen tükrözi a közhangulatot és az egyszerű háromszéki polgár gondolkodásmódját. Jó lenne egy „fordított szám” is, amelyet csak az olvasók beérkezett írásaiból szerkesztenének!
Rövid, objektív, érthető
Bagoly Miklós, az Asimcov Kis és Középvállalkozók Kovászna Megyei Szövetségének elnöke:
– Jól megszerkesztett lap, rendszeresen olvasom interneten. Nem a pénzt sajnálom rá, de könnyebb, gyorsabb, kényelmesebb. (Mielőtt megkérdezné: tudom, hogy ez a lapeladás rovására történik. A magam részéről akár fizetnék is valamilyen formában az online változatért, de papírújságot nincs érkezésem olvasni). Elsősorban az aktuális híreket követem: rövidek, objektívek, érthetők. Van néhány ember, aki itt ír, akiket ismerek, és mindig szívesen olvasom cikkeiket. Nem értek viszont egyet azzal, hogy ismeretlenek által név és cím nélkül írt véleményeket rendszeresen közölnek a lapban. Ez tisztességtelen. Akinek véleménye van, annak legyen neve is. Ha nincs, nem kell közölni. Szerencsésnek találnám, ha az aznapi eseményeket nem darabokban, hanem felsorolásszerűen, áttekinthetően „tálalnák” (a nyomtatott változatban ez így van – szerk.).
Az olvasó értelmes lény
Bíró Béla egyetemi tanár (Sepsiszentgyörgy):
– A lap rendszeres olvasója vagyok a kezdetektől. Van ott két-három ember, aki egészen eszement jegyzeteket ír, de a lap többi része olvasható, szolid, használható információkat tartalmaz, közérthetően megfogalmazva. Sajnos, Háromszéken a két napilap közötti konkurencia nem a minőség javulását eredményezte, hanem azt, hogy mindkettő a létfenntartáshoz szükséges, olvasók utáni hajszában néha olyan dolgokba megy bele, olyan engedményeket tesz, amelyekben – meg vagyok győződve – ők sem hisznek igazán. Ha én dönthetnék, még nagyobb súlyt helyeznék arra, hogy minden és mindennek az ellenkezője is elhangozzék a lapban, mert töretlenül hiszek abban, hogy az olvasó értelmes lény, aki majd eldönti, hogy mi a jó, és mi a rossz.
Magyari a kedvenc
Berszán István református lelkipásztor, az Erdővidéki Református Egyházmegye esperese (Középajta):
– Emlékszem, amikor megjelent az első lapszám, igazán örvendetes volt, főképpen, mert Felsőháromszékről kerültem Erdővidékre. Eleinte az volt az érzésem, hogy ez inkább Kézdi- és Orbaiszék lapja, s azóta, bár sokat változott, mégis kevésnek tartom az erdővidéki témákat. Rendszeres olvasója olyan hat éve vagyok a Székely Hírmondónak, s hogy „felfutott”, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy itt Középajtán, s tudtommal Erdővidéken is egyre több az előfizetője. Ami nem tetszik, az a Ne fojtsa magába! rovat. 
Az elgondolás jó, de én csak névvel engedélyezném közölni az SMS-eket. Egyébképpen tetszik, kimondottan javára válnak az önkormányzati oldalak, ahol mindenki mindig tájékozódhat az illető település életéről. Általában tetszik a lap, de ha választani lehet, akkor Magyari Lajos „szösszenetei” a kedvenceim. Ha én volnék a főszerkesztő, az oknyomozó riportokat előtérbe helyezném, persze előzőleg kellőképpen tájékozódva az „ügy” mivoltáról, s csak utána indítanám el a dolgot, nem szenzációt hajhászva, hanem kiderítve-kimondva az egyre több furcsaságot, visszaélést stb. kies megyénkben (is).
Néha túl bulváros
Kovács István unitárius lelkész (Sepsiszentgyörgy):
– Színes, megfogja az embert, és bizonyára sokaknak vonzóbb a jól tördelt, rövid anyagok sorozata, mintha nagy terjedelmű, „oktató és okosító” írásokat tartalmazna. Néha túlságosan „elmegy” bulvárba, a magam részéről nem díjazom például, ha egy balesetről címlapfotót hoznak. Hogy én miként csinálnám? Meglehet, hamar csődbe vinném a lapot, mert kizárólag értékorientált írásokat tennék be. Értem én, hogy az emberben „genetikailag kódolt”, hogy a botrányra jobban figyel, de meg kell találni azt a formát, amit a modern művészet is követ, hogy valami „álbotránnyal” felhívja magára a figyelmet, de mindig értéket közvetít. Meggyőződésem, hogy hosszú távon csak a szolid hangvételű, tisztességes lap élhet meg – a Hírmondó nem jár messze ettől.
Nyúljon kényes témákhoz!
Kiss Aranka tanár (Barót):
– Megjelenése óta olvasom a lapot. Tetszik a formátuma, átláthatósága, egyszerűsége. Tetszenek a rovatai, főleg az Aktuális, a Vélemény és az Életmód. Tisztelem Magyari Lajost szókimondó, élvezetes vezércikkeiért. Kevésnek tartom az erdővidéki híreket, törekedjenek a frissességre. Ha szerkesztő lennék, olyan körkérdéseket tennék fel a különböző foglalkozású és korosztályú embereknek, amelyeknek válaszai ötleteket, megoldásokat tartalmaznának a régió fejlesztését illetően. Új rovatokat is bevezetnék, mint: jogi tanácsadás, az olvasó kérdez, cégek ajánlják szolgáltatásaikat, sikertörténetek, külföldre költözött honfitársaink beszámolói, akár pozitív, akár negatív tapasztalatok átadása. Emellett oknyomozó riportokat közölnék, nem csak egyoldalú tájékoztatásokat, jobban megfizetném azokat a munkatársakat, akik tájékozottak, akik mernek kérdezni, felelős személyeket megszólítani, sok embert érintő, akár „kényes” témához nyúlni. Ilyen például, hogy miért nem lehetett Baróton megszervezni (Beszterce helyett) az erdélyi szintű matematikaversenyt, hiszen évek óta kiugró tehetségeink vannak? Mit veszített és mit nyert volna ezzel a város? Miért nincs 1200 diáknak iskolaorvosa és fogorvosa? A „Nemzeti szálló” melletti romhalmaz eltávolításának mi az akadálya? Fresnes francia kisváros (Nagyajta község testvértelepülése) Panorama című havilapjában a tanácsosok havonta beszámolnak tevékenységükről, elgondolásaikról, megoldásokat kínálnak, a lakosokkal rendszeresen konzultálnak, és ezt nyilvánosságra hozzák. A Hírmondó követhetné ezt a példát, mert a lakosság kíváncsi a tanácsosok munkájára.
Ténylegesen is színes
Kiss András István ifjúsági szabadidős tanácsadó, turisztikai szakember, vállalkozó (Sepsiszentgyörgy):
– Kedvelem a Székely Hírmondóban a változatosságot, a színes nyomtatást, szemben a fekete-fehér konkurens lappal. Rendszeresen olvasom az újságot és gyűjtöm is a cikkeket, adattárolás és tanulás céljából. Amiket a legjobban kedvelek: az életmód, az aktuális, a sport, a szabadidő és a panoráma rovat. Szeretném, ha nagyobb terjedelemben foglalkozna a lap sporttal, az életmóddal, egészséggel, mindegyikből jó lenne még egy plusz oldal. Örülnék, ha a történelemnek és turisztikai látványosságoknak is lenne külön oldala. Szeretem a rejtvényeket és a vicceket, érdekes lenne, ha általános műveltségi vagy IQ-tesztek is beférnének ide, úgy vélem, és hasznos színfoltja lenne az újságnak.
Nem fojtja magába!
Bács-Benke László maksai polgármester is hűséges olvasója a lapunknak. A sokszínűsége miatt kedveli, a helyi hírektől kezdve a horoszkópig mindent elolvas belőle. Még a Ne fojtsa magába! rovat SMS-eit is, pedig azok sokszor szereztek keserű perceket számára. Meggyőződése ugyanis, hogy az elmúlt évben többet szerepelt benne, mint bármelyik más közéleti személyiség, és kizárólag negatív színben volt ott feltüntetve.
– Úgy vélem, ami a rovatban megjelenik, az zaklatás. Éppen ezért, ha én lennék a szerkesztő, nem engednék be mindenféle névtelen SMS-t, hozzászólást vagy olvasói levelet, hiszen álnévvel bárki bármit írhat, szapulhat.
Ne változzon!
Édler András, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke:
– A Hírmondót azóta olvasom rendszeresen, mióta Kézdivásárhely-központú hetilapból megyei napilappá lett. Az online változatot kedvelem, kényelmesebb, de a nyomtatott formát is követem. Az utóbbi időben rendkívül sokat fejlődött a lap, felnőtt, átfogó, kiegyensúlyozott, tetszik a tördelése, egyszerű, áttekinthető. Nem szeretem, hogy néha, vélhetően olvasócsalogatónak szánt, bődületes nagy címek vannak, ami félrevezető, mert nem mindig van meg hozzá a tartalom. Ha én szerkeszteném, egy darabig nem nagyon változtatnék rajta, jól „beállt” a lap.
Figyeljünk a fiatalokra!
Váncza Tibor, az erdővidéki RMDSZ elnöke:
– A Székely Hírmondóra elsősorban a kiegyensúlyozottság jellemző. Évek óta előfizetője vagyok, kedvenc rovatom a Ne fojtsa magába!, ezt mindig elolvasom, mert kíváncsi vagyok az emberek véleményére, gondolkodásmódjára. Fontosnak tartanám, hogy az újságban továbbra is megjelenjenek az önkormányzatok tevékenységét bemutató rovatok, a körképek. Ami „hiánycikk” a lapban: keveset foglalkozik a fiatalokkal. Azt szeretném, ha a továbbiakban rájuk jobban odafigyelnének!
A Székely Hírmondó eredetileg az 1848-49-es szabadságharc idején látott napvilágot. Első lapszáma – Háromszék első sajtótermékeként – 1849. június 7-én jelent meg Kézdivásárhelyen, Bem tábornok tábori nyomdájával nyomták. Heti két alkalommal jelentkezett, az ötödik lapszám után kérészéletének véget vetett a cári intervenció. A második sorozat 1996. március 15-én indult útjára, azóta fölfele ívelő pályát járva be – független közvélemény-kutatók mérése szerint a legolvasottabb magyar lap Erdélyben. 2010 márciusában vált megyei napilappá.
SzH-összeállítás
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. május 30.

Történelmi emlékek lépten-nyomon (Magyarnak lenni Hunyad megyében - 2.)
Hunyad megye református esperese, Zsargó János vajdahunyadi lelkipásztor szerint a szórványban az egyháznak a magyarság megmaradásáért is sokat kell tennie, a legtöbb településen a templom az egyetlen gyülekezőhelye a magyar közösségnek. A Hunyad megyei, közel tizenötezer – kétharmad részben római katolikus – magyar ajkú lakosságból négyezerhatszáz vallja magát reformátusnak tizenhat önálló gyülekezetben, ebből háromezren városon élnek, ahol sok a bevándorló, körükben az összetartás sokkal kisebb, mint a falvakon, ahol igyekeznek a hagyományokat megőrizni.
Zsargó János: Városon mindenki hozta a maga vidékéről a saját szokásait, sokan jöttek Székelyföldről, de Szilágyságból, Bihar megyéből, a Nyárád mentéről is, azonban azt tapasztalom, hogy falun és városon is igény van az egyház iránt. A lelki megerősödést várják tőle, hogy megmaradhassanak. Igyekszünk lelki- és nemzetmegtartás szempontjából is eleget tenni. Ha a statisztikai adatokra tekintünk, akkor látjuk, hogy két-három nemzedéken belül esetleg néhány templomot be kell zárni, de tudjuk és továbbadjuk hitmegtartó erőként, hogy a jövendő az Úristen kezében van. Vajdahunyadon száz évvel ezelőtt Gál Sámuel lelkipásztor leírja, hogy az 1614-ben a Bethlen család által épített ősi templomban pünkösd első napján hatan vannak és vesznek úrvacsorát egy százlelkes gyülekezetből. Jelenleg kilencszázan vagyunk Vajdahunyadon, vasárnaponként százhúszan-százharmincan hallgatják Isten igéjét. A Maros mentén és a Cserna völgyében csak Vajdahunyad és Déva nagyobb gyülekezet, egy másik erősebb vidék a Zsíl völgye, de az elmúlt húsz év alatt ezeknek a gyülekezeteknek a fele eltűnt. Vajdahunyadon, ahol jelenleg az ötvenezres lakosság csupán öt százaléka beszél magyarul, fele református, fele katolikus, idén nyolc konfirmandusunk volt, ez elég szép szám, a tavalyi egyhez képest, azelőtt három, előtte meg egy sem volt. Ez viszonyítás kérdése, mert amikor én 1980-ban konfirmáltam, több mint negyvenen voltunk, és azután hatvanig, hetvenig is felment a konfirmandusok száma évente. Sajnos, általános jelenség más gyülekezetekben is. A hatvanas években indult fejlődésnek a vaskohászat, ezért arra az időre tehető a bevándorlás, akik akkor jöttek, azok most hatvan-hetven évesek, a következő generáció már keveset fogott ki a vasgyár életéből. Annak idején húsz-harmincezer ember dolgozott ott, de a gyár összeomlott, munkalehetőség nincs, sokan elmennek külföldre. Falvainkban kis lélekszámúak a gyülekezetek, több helyen nincs lelkész, a közeli városból szolgál be a lelkipásztor. Ilyen Lozsád is, közel tizenöt éve nincs a gyülekezetnek saját lelkésze. Lozsád olyan helyen épült, ahol időnként csúszik a föld, sok családi házban hatalmas károk keletkeztek, a talajmozgás érintette a templomot is, de az RMDSZ segítségével sikerült pályázni, így a templomot nagyrészt megmentették. A faluban száz lelkes a gyülekezet, a parókiája lakhatatlan.
Lozsád Piskin, a Sztrigy felett átnyúló hídról, ahol Bem tábornok megvívta dicső csatáját 1849 februárjában a császári csapatokat vezető Puchner ellen, és megvédte Erdély déli kapuját, látni a romos állapotban éktelenkedő egykori csárdát, amelynek kertjében több száz honvéd lelte nyughelyét. Erdély történelmének emlékei lépten-nyomon megszólítják az arra utazót, Déva száz-százötven km-es körzetében nemesi kastélyok, kúriák, templomtornyok őrzik a Hunyadi, Bethlen, Apafi, Bornemissza, Gyulay, Ocskay, Kún, Barcsay, Kendeffy családok emlékét, a névsor mögött az elmúlt fél évezred történése, építkezés, rombolás, újraépítés húzódik. Piskitől Szászváros irányában Tordosnál kell letérni Lozsád felé, a faluról a szájhagyomány többféle emléket őriz: talán nem is ott alakult, ahol ma található, s tán a török betörések után kapták székely katonák vitézségük jutalmául. Lozsád Mărtineşti községhez tartozik, a föléje magasodó Măgura-domb a helyi románság szent hegye, ahol az Úr színeváltozása-kolostorban ottjártunkkor, május 9-én Szent Miklós ünnepét ülték. A vegyes házasságban élő Bökös Árpád is éppen oda készült feleségével és két gyermekével, Alexia Máriával és Chiril Árpáddal. A kapuban röviden csak annyit tudtunk meg tőle, a fiatalok sokan elmentek a faluból, ő otthon maradt, azt pedig nem tudja, mikor van református istentisztelet, mert ő az ortodox templomba jár. Magyar iskola már nem volt, amikor ő kezdte, román is csak elemi, azóta az is megszűnt. „Húzzuk egyik napról a másikra, gazdálkodunk, így élünk.” Csuka Irénnel már jobban megy az ismerkedés, ő nem készül a Măgurára. Kéthetente, amikor a százvárosi lelkész Lozsádra jön, elmegy az istentiszteletre, ő az egyik a hat-hét templomba járó helyi reformátusból. A családban lozsádiasan beszélnek, ha kérdik tőle, evél tojást?, válaszol, ráér, mert már megdagasztá a kenyeret, de velünk átvált „a máshonnan jövőnek kijáró beszédre”, azt mondja, csak egymás között tartják a régi nyelvet. Csuka Irén 1954-ben született, kifogta a magyar elemi iskola utolsó éveit, ötödikben Szászvárosban folytatta az iskolát románul, majd Ploieşti-en tanulta a műanyag-feldolgozó szakmát. Meséli, a templom nyolc évig be volt zárva, aztán felújították. „Az istentiszteleten, ha ünnep van, harmincötön, negyvenen gyűlünk össze, máskor, vasárnap ötön-haton, tízen nagyon ritkán. Összesen lehetünk kilencvenen reformátusok a faluban, sok a vegyes házasság, a három lányom is mind vegyes házasságban él. Egy unokámmal magyarul beszélek, a többiekkel nem tudok. A férjem harói volt, ott valamikor volt magyar iskola, de az ő idejében már nem. A Csuka úgy volt beírva, Ciuca, ott meg kellett változtatni a neveket, nálunk nem.”
Andrásfalva messze van
A Dévához közeli Csernakeresztúron a magyar lakosság 99 százaléka bukovinai székely, mind az öt faluból származtak ide, de a többség andrásfalvi, kevesebben vannak Istensegítsről, Fogadjistenről, Hadikfalváról, Józseffalváról. Amióta 1910 körül ide telepítették, mindig működött itt hagyományőrző csoport, énekkar, színjátszó csapat, dalárda, a leányegyletekben táncoltak. A kommunizmus alatt megszűntek ezek, de a kilencvenes évek elején újra fellendült a néptánc és az ének. A csernakeresztúri hagyományőrző néptánccsoport vezetőjével, Szabó Juliannával a csernakeresztúri magyarok életéről beszélgettünk.
Szabó Julianna: Csernakeresztúr Árpád-kori település volt, ami nagyon elrománosodott. A bukovinaiak idetelepülésétől változott az arány, jelenleg 1400 lakosa van a falunak, 65 százaléka magyar. Nyolc-kilencszáz magyar katolikus van, laknak itt még reformátusok is a régi időkből. Nagyanyám andrásfalvi, nagyapám hadikfalvi, leányul, legényül kerültek Dévára, itt házasodtak össze. Déván hamarabb történt a kitelepülés, később váltottak telepeket Csernakeresztúron. Nagyszüleim sokat meséltek, miként jöttek szekerekkel Bukovinából. Azért kellett eljönni, mert nem volt megélhetőségük. Nagy családok voltak, tíz-tizenkét gyermekkel, és akik eljöttek Dévára, szívesen fogadta az akkori bíró, jó föld volt a Maros mentén, és ment a hír hazafelé, hogy itt meg lehet élni belőle, és jöttek a többiek is. Van egy táncunk, amit hétfélésnek neveznek, édesanyám azt mondta, ezzel borozdolták ki (mérték ki a barázdákat – szerk. megj.) Csernakeresztúrt. Ez nagyon régi tánc, hét féle tánc van benne. Bukovinában többféle nemzetiséggel éltek együtt, mindeniktől átvettek valamit, és sajátjuknak tekintik. 1994-ben jött hozzánk Kóka Rozália, bukovinai gyökerű néprajzkutató, ő volt a mentorunk, azt mondta, annyi kincs van itt, össze kellene gyűjteni, csoportot alakítani. Az ő segítségével írtuk meg az első pályázatot, így vettük meg a tájházat. Az öregek összegyűjtötték a Bukovinából hozott tárgyakat, ott vannak kiállítva. A Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület a ház tulajdonosa, melyet sokan látogatnak. Csernakeresztúron működik magyar óvoda és elemi iskola, a nagyobbak Dévára ingáznak a Téglás Gábor iskolába, aki ötödikben magyarul folytatja, az úgy is érettségizik. Sokáig mondták nekünk, hogy csángók vagyunk, még a Tatros Forrásánál Fesztiválra is meghívtak, aztán rájöttek, nem is vagyunk csángók, és nem mentünk többet. Eljárunk a Bukovinai Nemzetközi Néptánctalálkozóra. Olyankor van, aki hazalátogat az ősei falujába, de ott már nincs senki, utolsóként Szemcsuk István bácsi halt meg két éve, az ő gyermekei már nem tudnak magyarul.
Böjte atya gyermekei
Szászvárosban az iskolaépítő Kún Kocsárd, az EMKE alapító tagja emléktáblája megtekintése után utunk a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által 1999-ben indított Szent Erzsébet Gyermekvédelmi Központba vezetett. Az egykori ferences rendházban működő bentlakásotthonban jelenleg nyolcvan nehéz sorsú óvodás és elemista mindennapjait teszik szerethetőbbé a nevelők, köztük a csíkszentdomokosi Fazakas Rozália, aki egy életében bekövetkezett változás után döntött úgy, hogy hivatásszerűen foglalkozzék gyermekneveléssel, oktatással.
Fazakas Rozália: Tíz évvel ezelőtt láttam egy műsort a Duna Televízióban Csaba testvérről, és az nagyon meghatott. Írtam egy levelet Dévára, amiben jeleztem Böjte atyának, hogy szeretnék nevelőként dolgozni valamelyik házban. Két hét múlva érkezett a válasz, hogy elmehetek megnézni a tevékenységet. Szászvárosban nevelőhiány volt, így kerültem ide, ahol nem ismertem senkit, semmit. Nagyon megszerettem a munkámat, a gyermekeket.
A szászvárosi gyermekvédelmi központ gyermekei többségében román anyanyelvűek, akik magyar óvodában és elemi iskolában tanulnak, ötödiktől a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban folytatják tanulmányaikat. Olyan családokból származnak, ahol éheznének, esetleg bántalmaznák őket, ez az egyetlen esélyük, hogy táplálkozzanak, ruházkodjanak, tanuljanak – mondják a nevelők. Ünnepeken, amikor a szülők közül is többen eljönnek, két nyelven miséznek a templomban, magyarul és románul. A kert áldásaiból jut zöldség és gyümölcs az asztalra, jó szóból és szeretetből pedig annyi, amennyit ezek a gyermekek eddig soha nem tapasztaltak. Minden bizonnyal így van a Dévai Szent Ferenc Alapítvány mind a hetvenkét iskolaházában, napközijében, bentlakásotthonában, ahol Erdély-szerte több mint kétezerháromszáz gyermek menekül meg a nélkülözéstől és szeretet hiányától. Egyetlen református Kitiden
Kun Árpád nyugalmazott református lelkésszel a vajdahunyadi magyar házban találkoztunk. Miután megmutatta a szász erődtemplomokról készített fotóiból állított kiállítást, a gyülekezetek fogyásáról beszélt, és arról, hogy ezelőtt kétszáz évvel huszonkilenc lelkész nevét jegyezték fel Hunyad megyében, most tízen szolgálnak. Kun Árpád 1969–2007 között szolgált Kiskujonban, Melegföldváron, Székelykövesden, Magyarkájánban, Lozsádon, Bácsiban, 1987-től él Vajdahunyadon. Kun Árpád: A szórványban élő meg akarja tartani az anyanyelvét, de keveset beszél magyarul. Egyfajta kevert identitással rendelkeznek, nem is csoda, hisz vannak települések, ahol ötven-hatvan éve nincs magyar iskola. Van egy falu, Kitid, ahol egyetlen református asszony él, az 1928-ban született Ravisaniné Farkas Piroska, akit évente egyszer-kétszer meglátogatok, Bibliát olvasunk. Kun Árpád gondolataival, a kevert identitás valóságtartalmának megtapasztalt tudatával, kissé szomorúan, de sok szép emlékkel tértünk haza Sepsiszentgyörgyre. Kitid templomát lebontották 1960-ban, köveiből téeszistállót építettek, már csak a templom vázlatrajza maradt fenn Debreceni László albumában. A többi Piroska néni emlékezetében él. Rajtunk, tömbben élő magyarságon is múlik, hogy a szórványlét ne váljék csupán emlékezetté, hogy a Dél-erdélyi magyarság, ha nem is gyarapszik, de legalább megmaradjon.
Fekete Réka
Előző: Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2015. máj. 23.
Hétköznap és ünnep (Magyarnak lenni Hunyad megyében - 1.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. június 1.

Ballag már a… nem is olyan vén diák
Tegnap reggel nyolc órakor ünnepélyes keretek között utoljára csengettek be a Csiky Gergely Főgimnázium tizenkettedikesei számára. A szépen feldíszített osztálytermekben megkezdődött az utolsó osztályfőnöki óra, majd ez után, kilenckor vonultak ki a végzősök az udvarra, és kezdetét vette az évzáróünnepség.
Négy osztály végzett idén: három elméleti (matematika–informatika, közgazdaság és turisztika) és egy szakiskolai (autómechanika). Az iskola igazgatónője, Hadnagy Éva, valamint a meghívott vendégek jókívánságokkal és jó tanácsokkal engedték útjukra a végzősöket. Pellegrini Miklós helyettes főtanfelügyelő szavaival élve „Az ahogy 10 év múlva vagy 20 év múlva hogy fogunk kinézni, attól függ, hogy ma, holnap és holnapután mit teszünk, mit gondolunk – még ha nem is tesszük – és hogyan viselkedünk, elsősorban társainkkal. […] Minden tettünk és minden gondolatunk elsősorban a szeretet által legyen megbélyegezve”. A diákokat Király András, az Oktatási Minisztérium államtitkára és Cziszter Kálmán városi tanácsos (RMDSZ) is ellátták a ballagókat útravalóval, arra biztatva őket, hogy minden élethelyzetben törekedjenek a maximumra.
A vendégek között jelen volt még Lipták Julianna, a szülői bizottság elnöke, Matekovits Mihály, az RMPSZ Arad megyei szervezetének elnöke, Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője. És mivel az iskolába lengyel küldöttség is érkezett, a vendégek sorában köszönthettük Jadwiga Lewandowskát, a Łodz-i 13-as számú Bem József Általános Iskola igazgatónőjét.
A beszédek és a kulcsátadás után sor kerülhetett a díjak átadására is, ahol az osztályok legeredményesebb diákjai kaptak elismerést – akadt, aki többet is. Kovács Henrietta 12. A osztályos tanuló 9,80 feletti átlaggal végezte a négy évet, ráadásul végig osztályelső volt. A különdíjaknál is őt szólították először, hiszen neki járt a Wieser Tibor-díj. A Bolyai Farkas-díjat Szabó Izabella kapta, szintén a 12. A-ból. Az iskola különdíját olyan tanulóknak osztották ki, akik végig aktívan részt vettek az iskolai életben: Bálint Bernadett (12. B), Kiss Zsuzsanna (12. A), Pálfi Kinga (12. C) és Kiss Evelin (12. B). A számos különdíj és díjazott között természetesen ott voltak a Csiky-csuky és az iskola holnapjának elköszönő szerkesztői is – összesen tíz diák kapott Böszörményi Zoltán által felajánlott díjat –, valamint gazdára talált a dr. Vekov Károly-díj is, Bakai Kitty személyében. És persze díjazták azokat is, akik tevékenységükkel öregbítették az iskola hírnevét – többek között Bálint Bernadettet, aki hatalmas taps közepette vette át a diplomát. Ha valamennyi díjazott diák nevét nem is tudtuk felsorolni, valamennyiüknek (azoknak is, akiknek neve ma nem hangzott el a ballagáson) gratulálunk, sok sikert kívánunk az előttük álló érettségi és életvizsgákhoz!
A végzős osztályok búcsúprodukciója következett, azaz egy-egy közösen előadott dal, végül Király Árpád főesperes és kanonok adta áldását a jelenlévőkre. A három líceumi osztály elénekelte Demjén Ferenc Kell még egy szó című dalát, és ezek után már csak a virágok átadása, a szülők, rokonok, ismerősök és barátok gratulációja maradt hátra – a kellemes kavalkád minden ballagás végén.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

2015. június 3.

Trianoni megemlékezések – Tőkés László lesz a sepsiszentgyörgyi szónok
Trianon a magyarok számára egyet jelent az igazságtalansággal és az elkeseredettséggel, ezért az idén is megemlékezünk a békediktátum aláírásáról – jelentette be Kulcsár-Terza József. A Magyar Polgári Párt Kovászna megyei elnöke azt mondja: himnuszper ide vagy oda, nemzeti imánkat idén is elénekelik.
Trianonban egy olyan igazságtalan diktátum született, amelybe Magyarországnak nem volt beleszólása, és amelyben elveszítette területének és lakosságának kétharmadát – idézte fel Kulcsár-Terza. – Az Orbán-kormány egyik legpozitívabb döntése volt, amikor 2010-ben június negyedikét a magyar összefogás napjának nyilvánította.
Az immár tizenegyedik alkalommal az Erzsébet parkban megszervezett, hagyományosan 17 óra 30 perckor kezdődő program részleteiről szólva, Bálint József megyeszékhelyi MPP elnök elmondta: a rendezvény díszszónoka Tőkés László Európa Parlamenti képviselő lesz, de minden politikai pártot és szervezetet (RMDSZ, EMNP, EMI, HVIM, MERT) meghívtak, és természetesen őket is megilleti a szólás joga.
Holnap Marosvásárhelyen az MPP országos vezetősége a Magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás bizottságának tagjaival találkozik.
A trianoni gyásznapon a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi szervezete is megemlékező felvonulást tart a céhes városban. Gyülekező 16 órakor a Dózsa György és a Szabadság utcák kereszteződésénél, a Kacsó lapárudánál, ahonnan a résztvevők felvonulásra indulnak a Dózsa György utca – Petőfi Sándor utca – Gábor Áron tér – Bem József utca – Hősök emlékmű útvonalon. A Hősök emlékművénél beszédek, szavalatok hangzanak el.
Erdély András
Székely Hírmondó
Erdély.ma

2015. június 4.

Trianoni megemlékezések megyeszerte
A Magyar Polgári Párt sepsiszentgyörgyi szervezete tizenegyedik alkalommal hívja a város lakóit az Erzsébet parkban megszervezett, hagyományosan 17 óra 30 perckor kezdődő megemlékezésre, melynek díszszónoka Tőkés László Európa Parlamenti képviselő.
Kovásznán ma 18 órától a Kovászna–Vajnafalva Református Egyházközség szervezésében, a vajnafalvi református templomkertben emlékeznek meg Trianonról. Beszédet mond Ilyés Botond történelem szakos tanár. Közreműködnek a helyi Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ lakói.
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében Trianon-ellenes felvonulást tartanak Sepsiszentgyörgyön. Ma 19.30-kor a központi katolikus templom elől a közös temetőben található első világháborús emlékműhöz vonulnak, ahol meghallgatják a mozgalom erdélyi szóvivőjének a beszédét.
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi szervezete ma megemlékező felvonulást szervez Kézdivásárhelyen. Gyülekező 16 órakor a Dózsa György és a Szabadság utca kereszteződésénél, a Kacsó Press lapárudánál. A felvonulás útvonala: Dózsa György utca–Petőfi Sándor utca–Gábor Áron tér–Bem József utca–Hősök emlékműve. A Hősök emlékművénél beszédek, szavalatok hangzanak el.
Kovászna és Vrancea megye határánál, a Vas-kútnál, Ozsdolától tizenhárom kilométerre, a 2008 őszén felújított első világháborús katonasírnál lévő emlékkeresztnél ma 12 órakor emlékeznek meg a trianoni békediktátum 95. évfordulójáról. Indulás 11 órakor Ozsdola központjából.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. június 5.

Az utolsó vers
Magyari Lajos emlékére
Szép volt, Uram, köszönöm. De most már álmodni sem szabad. / Fa-rémet rajzol néhány összegubancolódott torz ág. / Fázom. Megáll fölöttem egy felhő, alvadt vér-rongycafat: / Átölel, mint édesanyám, mint a szétszaggatott ország.
Új hazát én már nem keresnék
Nehéz és fölösleges lenne szerteterelgetni Magyari Lajos immár gyűjteményes könyvében az úgynevezett közéleti verseket a szülőföld-versek mellett. Erdélyben magyar – tisztességes magyar – költő számára mindkettő ugyanazt jelenti. Éhező embertől ne kérdezd se odakinn, se a zárkában, rántott húst enne-e vagy töltött káposztát.
Mintha azonosak lennének az álmai is Magyarinak odafenn, Kommandón, a Gyimesekben, vagy éppen a márciusi magyar nemzeti ünnepen.
Életre vágyik minden, mi eltiport,
a Szabadság nem fér semmi paragrafusba.
Amikor az egykori, törvényen kívüli kommunista Lázár Mihály föltételezett hitvallását idézi, ismét az erdélyi rabság, a magyarság jelenik meg előtte és az olvasó előtt. Magyari odaáll a pesti ’56-os, kommunistaellenes forradalmárok mellé fenntartás nélkül. A nemzet kenyere című versben, versből:
Ha a kenyeret megeszik, imádság közben,
és szétosztják sok-sok millióra,
hatalmas tölggyé egyesül az ősi rögben
a széttépett erdő milljom fája-bokra.
Tőlünk, földünktől idegen költő, olvasó, politikus mindig megjegyzi, érdekesnek találja, hogy nálunk a szerelmi líra is átitatva politikummal, rög-tapasszal, a szabadság vágyakozásával. Monoton? – kérdezem. – Mert maga a rabság ilyen, nem a poétikánk.
Magyari Lajosnak főműve nincs. Fontos, és mindent átható a szülő-, a Székelyföld elemi erejű szeretete. Mégis fölemeljük magunk és az olvasók előtt a Csoma Sándor naplója című nagy elégiáját. A fiatal költő nagy vállalkozása és teljesítménye. Önmarcangolás – a nemzet dolgaiban. Itt nyoma sincs egyéni vívódásnak, villogásnak. Érzem, mert érezhető, ahogy rázza életre az alvót, noszogatja a vonakodót útra, felfedezésre.
Akit feldob magából a nép,
az nevében akarjon nagyot.
(kit érdekelne különben Bokharában,
hogy székely–magyar vagyok.)
Üzent utánam az otthoni világ,
vérembe lopta áramát.
Kereshetjük a hűséget ott, amott, hol amaz hiánnyal jelentkezik.
Magyari Lajosnál, és majdnem általában az úgynevezett második Forrás-nemzedék költőinél ez a magatartás hiánytalan. Magyari költészetének alapállása és szórása. Ha felhők szállnak Nyugatra innét, az ihleti, és megindítja százegyszer is a költőt. Mert fél. Mert aggódik, s aggódott egy egész nemzet és ama szülőföld nevében.
Alkalmi verseknek nevezhetjük megidézett nagyjaink elevenítését, Bölöni Farkastól Liszt Ferencig – és mindig ugyanaz a szándék. Napi istenfélő fohászában is ott vagyon a nemzetféltés: ne bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek.
Könnyű ez? Teher? Ifjú asszonyka így viseli magában a boldog terhet. Elbúvik sírni, hogy ne szánják…
Nem a témaszűke – annak is lehet kínja írónál –, az elkötelezettség maga, ami nyomasztó akkor is, ha fönn a Nyerges-tetőn emlékezik virágra, leányra és a 48-as hős honvédekre. Ennyire szabadon csak rab nép vergődő fia tud égbe kiáltani. Legnagyobb bajunk az, és ismét csak hazabeszélek, hogy a mai és fiatal(-abb) költőink, íróink nem veszik vállukra azt, amit Magyari Lajos is, annyi társa és kortársa mellett, immár letett óvatosan a maga válláról.
Első kötetéből – mindössze négy volt – idézem:
Egy karcsú lány a vizek fölött
színes ruhákat bontogat –
fénybe pendült íves teste
hajlékony, mint a gondolat.

A víz öleli, átalfogja,
szivárványt szór, gyönyörködjék,
– a partról, szomjas füvek közül
elnézem a ruhák röptét.

A napjaim is így szállnak,
suhogva zúgó vízhez érnek –
vakítóan tiszta lesz mind,
vétkeim is mind fehérek.
(Cia)
Nem megszállottság, de igenis egész embert átfogó, egész életutat és pályát átölelő írói-költői magatartás ez, benne értve és láttatva a magánéletet is, amelyben minden „Cia szemére emlékeztet”.
Egy kritikus megszámlálta, hányszor szerepel első kötetében a tűz és szinonimái. Volt, amit számlálnia, szent igaz. Ám volt és van, ami ki nem aluvék mindmáig. Sokáig sem. Sajnos-e az, hogy a középszer dönt, díjaz, ítél elevenek és holtak fölött? Az érték megmarad. A sok senki írdogáló sosem lehet mérce.
Magyari Lajos 1992-től egy cikluson át volt szenátor. Október 6-án egy alkalommal szót kért, kapott, aztán szigorúan és röviden kérte a Szenátust, fölállva emlékezzenek az 1849-es aradi 13 vértanúra, a világszabadság lobogójára. És az urak fölálltak! És a román urak percek múltán döbbentek rá, mi előtt, Kossuth, Petőfi, a magyar forradalom előtt tisztelegtek. Egy nép szószólói egy másik nép elnyomásában. Az a nép, melynek soha egyetlen forradalma nem volt.
Rettenetes és dühös kirohanások, az átverés, a maszlag bevétele… Holott minden más, tisztességes háznál ez levett kalappal történt volna.
A kommunista ántivilágban – ez se jobb – Magyari Lajos hunyorított a diktatúrára. Ezt úgy vehetjük, mint székely kenderszőttes alsóban a trikolór gatyamadzagot. Világítson csak Magyari felől, annyi más verse között a legutóbbi, amit nemrég vetett papírra.
Köszöntő
Új hazát én már nem keresnék,
Ha a régi földemet ki is kezdték
hívatlan vendégek, ordas eszmék,
diktátumok és árulások,
szemet vetettek rá senki-mások,
azért az mindig az enyém lesz,
nem vesz erőt rajta veszejtő enyészet,
mert földjében tavaszok és nyarak laknak,
hazát ad embernek, vadnak, madaraknak,
búcsúzó őszöknek, fémkemény teleknek,
de leginkább hazája a kikeletnek,
minek eljön mégis a sors diadalja,
akkor is, ha testünket már hant takarja,
mi leszünk e földnek sója, suttogása,
ő pedig lészen a mi omló arcunk mása,
szent kötésünk örök tanúsága.
Új hazát én már nem keresnék,
telét elviselem, várom kikeletjét.
(2015)
Czegő Zoltán
---
Cum Deo
Czegő Zoltán fájdalmasan tömör nekrológjából értesültünk Magyari Lajos haláláról. (Székely Hírmondó, 2015., június 3.) Akik tudjuk, mit jelentett embernek maradni akkor is, amikor vizafogóban kellett taposni a semmi vizeit, értékelhetjük érdemben a makacs és nem is mindig néma ellenállás Magyar Mezőin mégis Bem apósan „tévelygő” erdélyi nemzedékek kikezdhetetlen tisztaságát.
Ma, amikor már a jövőnk is korrodálódik, ez a konok tudat a mi rozsdamentes pengéjű bicskánk. Sajnos, többnyire egymást szurkáljuk vele.
Halottaink azonban mindég új feladatot rónak szívünkre, alkalmi zászlainkra. Ez a mostani, a Lajosé, századokra utal vissza. Felirata le- és elmázolt formájában is százszorosan rákóczis. Istennel a hazáért és a szabadságért. Hazahozta Kőrösi Csoma Sándort, és azóta már többször is visszajárunk rokonainkhoz, akiket Csoma jobban tudott, mint mi ma, mégsem ismerhetett meg soha.
Pentaton rokonaink sem szabadok. Ezért érvényes minden nagy fejedelmünk jelszava. Lényege a világ működési elvét foglalja szavakba. Cum Deo. Mindenki szabadságáért. Akkor vagyunk szabadok, ha testvéreink sem rabok.
Lobogtatja a mulandóság szele lelkünk lobogóit. Valaki élő, valaki nem élő, de élőbb, mint mikor még hús-vér vala, tartja igazán magasra szerelmetes székely-magyar jelképeinket.
Mindenkik vagyunk, és mindig csak magunk.
Életedet, magyarságodat végigszenvedő Magyari Lajos, nyugodj békében!
Bölöni Domokos író, Marosvásárhely
---
Márciusi parafrázis

Bálint Gábor emlékének és a szentkatolnaiaknak
Igen, valahol valóban „kell lenni egy
őshazának”,
s ha nézed kifosztott, meggyalázott
házad,
magadat már csak ezzel vigasztalhatod,
s míg vesztett hazában
siratod édes otthonod,
legendái ugornak, türknek,
mongolnak, onogurnak
forró szívünkben rendre
megmagyarulnak.
Így vigasztaljon minket e furcsa
parafrázis,
mert sem őshaza, sem újhaza
nem lehet soha frázis,
hanem maga az éltető reménység,
hogy „megfogyva bár…” a nemzet él még,
s ha keletről egy-egy csillag
újra felkél,
olyan, mintha a régen múltakról
beszélnél.
Elhangzott a költő előadásában 2004. március 14-én Szentkatolnán, a Bálint Gábor orientalista nyelvtudós születése 160. évfordulójának szentelt emlékünnepségen.
---
Egy „alkalmi” vers Magyari Lajos írói műhelyéből
Hogy alkalom szülte a Márciusi parafrázis című verset, magam tanúsíthatom, de hogy nem alkalmi a szó megszokott értelmében, hanem ihletett vers, arról az Olvasó bizonnyal meggyőződik, ha társául szegődik a minap elhunyt Magyari Lajos eme költeményének. S ezzel mintegy igazolást is nyer, hogy – mint minden műalkotás – a vers is túléli alkotóját, ha befogadóra talál.
Évtizedekben mérhető kapcsolatunkra ezúttal nem térnék ki, csak annyit tartok fontosnak elmondani, hogy Magyari Lajos szeretettel látott vendég volt a szentkatolnai Bálint Gábor-emlékünnepségeken. Az egyik évfordulóra aztán nemcsak ünnepi beszéddel készült, hanem – az utolsó pillanatig titokban tartotta! – új, nyomtatásban sehol meg nem jelent verset is hozott, amit a falu templomában összegyűlt közönség előtt ő maga mondott el, „alkalmi” verse kéziratával pedig engem ajándékozott meg.
Aki a magyarság, illetve a székelység annyi nagy történelmi személyiségét idézte meg versben, a nyelvzseniről és kiváló székely-magyar férfiról, Bálint Gáborról is figyelmet érdemlő, ihletett versben emlékezett meg mintegy évtizeddel ezelőtt, s külön tekintettel volt a tudós szülőfalujának lakóira, a szentkatolnaiakra, akiknek ajánlotta ezt a versét.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. augusztus 3.

Szobrot állítanak Marosvásárhelyen a magyarok és székelyek ellen harcoló román forradalmárnak
Constantin Romanu Vivu forradalmár emlékművének felállításáról döntött csütörtökön a marosvásárhelyi tanács. A kezdeményezést megszavazta a testület Soós Zoltán RMDSZ-es városatya kiegészítésével, aki pontosítást kért arra vonatkozóan, hogy hol és milyen formában készítik el az emlékművet. Constantin Romanu Vivu a magyar uralom ellen harcolt, társaival azért küzdött, hogy megakadályozza Erdély unióját Magyarországgal – ismerteti életútját a Románia Enciklopédiája. A 12. román légió vezetője volt, amelynek hatáskörébe 104 helység tartozott, közöttük Marosvásárhely, Szászrégen, Maroshévíz, a Maros- és a Görgény-völgyi települések. Feladata az volt, hogy erről a területről elűzze a magyar és székely fegyveres csoportokat, és fennhatósága alá hajtsa a szóban forgó településeket. 1848 decemberében a Maros-menti falvakban tisztogatást végzett, december 23-án elfoglalta Mezőpanitot és Kövesdet.
Karácsony estéjén bevonult Marosvásárhelyre, ahonnan azonban Bem tábornok seregeinek érkeztével kénytelen volt Szászrégenig iszkolni. Itt táborozott 1849 januárjáig, amikor Maroshévíz felé vette az irányt. Gödemesterháza területén egy székely csapat elkapta, és őrizetbe vette. Láncra verve hozták be Marosvásárhelyre, ahol az a döntés született, hogy szállítsák át őket Debrecenbe, hogy ott ítélkezzenek az ügyükben. 1849 január 28-án vagy 29-én ökrösszekérrel indították útnak őket, de nem jutottak messzire: Marosszentgyörgyön civilek támadtak rájuk, és a község határában halálra ütlegelték, holttestét az útszéli árokba vetették, ahonnan három nap múltán szállították és temették el ismeretlen helyre.
Constantin Romanu Vivuról már korábban utcát neveztek el Marosvásárhelyen, amely különös módon éppen a Székely Vértanúk útjába torkollik, a postaréti Székely Vértanúk emlékművénél.
mediatica.ro
Erdély.ma

2015. augusztus 4.

Megrongálták Petőfi Sándor emlékművét Újszentesen
A Temesvárral szomszédos Újszentes központi parkjában ismeretlenek a hét végén megrongálták Petőfi Sándor emlékművét.
A református templom előtti emlékoszlopról lefeszítették a költő arcát idéző, vélhetően műkő domborművet, amely a földre esve darabokra tört. Szűcs András Ottó helyi református lelkipásztor olyan képeket is közölt közösségi oldalán, amelyeken látszik, hogy a templom előtti tér világítótesteit is összetörték, a templom egyik magasan levő, keskeny ablaknyílásába pedig beszorult egy, vélhetően nagy erővel nekirúgott focilabda.
Szekernyés János temesvári helytörténész elmondta, hogy az utóbbi időben gyakorivá váltak a temesvári szobor- és emlékműrongálások. Pár hónapja kétszer is eltüntették a temesvári Ady Endre- emléktábla feliratát, s a májusban felavatott Károly Róbert-szobor feliratát is pótolni kellett. Hozzátette, hogy ezeket a feliratokat már nem bronzból, hanem műanyagból készítik, és galvanizálással érik el, hogy fémes hatásuk legyen. Megjegyezte, hogy a színesfémtolvajok a román műemlékeket sem kímélik. A közelmúltban három román személyiség mellszobra tűnt el Temesvár belvárosából. Szekernyés János felidézte, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején császári uralom alatt maradt Temesvárt hónapokon át ostromolták a honvéd seregek. Az ostromba Bem József tábornok csapatai is bekapcsolódtak. Petőfi Sándort a ma Temesvárhoz tartozó Szabadfaluban emelte őrnagyi rangra a tábornok. Az újszentesi emlékmű annak állít emléket, hogy a Vécsey Károly seregébe tartozó honvédek felismerték és megéljenezték a Bem tábornok oldalán hozzájuk látogató Petőfit. Újszentest 42 évvel később alapították szentesi telepesek.
A település az elmúlt két évtizedben összeolvadt Temesvárral.
Népújság (Marosvásárhely)

2015. augusztus 19.

Őseink példája ad erőt
Székelyföldi helytörténeti körúton a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület
Székelyföldre indult kétnapos helytörténeti körútra a hét végén a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna KulturálisEgyesület. Az idegenvezető szerepét Balás Árpád tanár vállalta el, aki egész úton fáradhatatlanul, színesen, érdekesen magyarázta azoknak a településeknek a történetét, érdekességeit, történelmi jelentőségét, amelyeken áthaladtunk.
Szombaton reggel Marosszentgyörgy irányába indultunk. Az első megálló a marosvécsi várkastélynál volt, ahol a várkertben Kemény János sírjánál helyezték el az egyesület koszorúját. A helyszínt, Kemény Jánost vagy az Erdélyi Helikon íróközösséget nem kell külön bemutatni a Népújság olvasóinak. Elég annyi, hogy ez volt a két világháború közötti időszak legsikeresebb és legrangosabb írói szerveződése.
Innen indultunk tovább a Gyergyói-medence felé.
A ditróiak büszkesége
Az 56 méter hosszú, 23 méter széles, 1000 ülő- és 2000 állóhellyel rendelkező kéttornyú templom Székelyföld messze híres temploma, a ditróiak büszkesége neogótikus stílusban épült, toronymagassága 75 méter. Mindkét tornyán található toronyóra, ami még ma is működőképes. Az ablakkeretek csúcsívesek, ami ugyancsak a neogótikára utal. A templom főoltárát carrarai márványból készült szobrok díszítik: Jézus Szent Szíve, Szent István és Szent László királyok szobrai, a falu szülöttjének, Siklódi Lőrincnek a művei. A szentély és a hajó ablakait, amelyeken a tizenkét apostol látható, Róth Miska, a szentélyt díszítő szekkókat Pauli Erik olasz festő készítette.
A Tatárdomb és a Lázár-kastély
Gyergyószárhegy felé haladva látható a Tatárdomb. A legenda szerint háromezer tatárral vette fel a harcot háromszáz székely 1658-ban Szárhegy határában. Az otthonukat védők legyőzték, megfutamították a tízszeres túlerőben lévő ellenséget. Őseink hősiessége ma is példaként áll előttünk, erőt kell adjon arra, hogy felül tudjunk kerekedni a nehézségeken – áll a felirat.
Gyergyószárhegy élete összefonódott a Lázár család történetével. A Lázár-kastély 1532-ben épült, 1632-ben bővítették. Itt töltötte gyermekkora egy részét Bethlen Gábor. 1499-ben Lázár András pápai bullát kér a helybeli kolostor alapításához. 1665-ben Lázár István egy darab területet a ferences szerzetesek számára bocsátott, ahol kápolnát is építtetett nekik. 1669-ben Kájoni János új épületet emeltetett. 1670-ben egy aranyozott, ezüstözött, festett cifra oltárt is rendeltek a zárda templomába.
Sajnos, a folyamatban levő perek miatt a kastélyba nem tudtunk bemenni.
Örmény templom – Gyergyószentmiklós
A következő megálló a gyergyószentmiklósi örmény templom volt, amelyet lőrésekkel ellátott, szabálytalan vonalú fal övez, keleti és nyugati oldalán két kisebbfajta bástyához hasonló, kívül félkörű, belül szögletes alaprajzú építmény található. A kőfal ablakszerű mélyedéseiben elhelyezett, Krisztus kínszenvedésének jeleneteit ábrázoló értékes fametszetek 1750 körül készülhettek, ezek jelenleg az örmény plébánia épületében találhatók.
Az északi mellékoltárhoz tartozik a templom legértékesebb festménye, amely 1752-ben készült a velencei mechitarista kolostorban. A képen Világosító Szent Gergely, az örmények első katholikosza jelenik meg. Világosító Szent Gergely élete legfontosabb cselekedeteként az addig keresztényüldöző III. Tiridat király megtérítését tartják számon, mely maga után vonta az egész örmény nép kereszténnyé válását.
Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
Gyergyóalfalu templomának felirata szerint a templom 1213-ban épült, a 15. században gótikus stílusban átépítették, majd 1766-ban barokkizálták. Egykori védőfalának csak töredéke maradt az 1930. évi restaurálás után. A templomkertben áll az I. és II. világháború áldozatainak emlékműve, a bejárattól jobbra pedig egy zászlótalapzat, amelyet 1942-ben Budapesten élt alfalviak állítottak. Ennek felirata: Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
A templomtól jobbra és balra park van, ahol István hitvédő pap, a csíksomlyói pünkösdi búcsú elindítójának szobra látható.
Kossuth-szobor – Gyergyócsomafalva
1894-ben László Gyula indítványozta, hogy Marosvásárhelyen állítsanak szobrot Kossuth Lajosnak. A Bernády György vezette 380 tagú szoborbizottság 1897-ben Köllő Miklós gyergyócsomafalvi szobrászt bízta meg a mű elkészítésével: "Faragja székely kéz az emléket, vezesse vésőjét székely szív, mint ahogy a szobor székely földben álljon". 1899. június 11-én Marosvásárhelyen leplezték le Kossuth Lajos ércszobrát. 1921-ben a román hatalom ledöntötte, 1995-ben a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány közgyűlése kezdeményezte a Kossuth-szobor újbóli felállítását az alkotóművész szülőfalujában. Így 2001-ben került felavatásra Gyergyócsomafalva központjában a Köllő Miklós által alkotott Kossuth-szobor Sántha Csaba által újraalkotott pontos mása. A szobrot is magába foglaló teret ifj. Köllő Miklós műépítész, a szobor alkotójának kései rokona tervezte.
Madéfalván
a madéfalvi veszedelem, azaz a székelyek legyilkolásának emlékét őrző emlékmű megkoszorúzására került sor. A székelyek legyilkolásának emlékét őrző kőoszlopot, Köllő Miklós alkotását, amelynek tetején kitárt szárnyú turulmadár látható, 1905. október 8-án avatták fel.
A szombat esti Csaba királyfi rockopera volt az egyik fontos része a programnak. Délután azonban hatalmas eső kerekedett, órákig zuhogott, már azt hittük, lehetetlen lesz felmenni a csíksomlyói nyeregbe, a pünkösdi búcsúk helyszínére. Végül mégis elállt az eső, és megtartották az előadást. A szállásra való visszatérés csoportunk számára kisebbfajta kalanddal ért fel, de végül mindenki hazaért és elégedetten fogyasztotta a finom vacsorát: zsíros kenyeret vörös hagymával.
A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve
Vasárnap délelőtt a Csíki Székely Múzeumba látogattunk, ahol a csíksomlyói kegyszobor 500. évfordulója alkalmából A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve – Mária-tisztelet Erdélyben címmel nyílt emlékkiállítás. A kiállítás a Mária-szobor olyan tárgyi emlékeit – a Batthyány Ignác püspök által adományozott fémkoronák és jogar, a Kisjézus ruhácskái, amelyekbe még a 20. század közepéig öltöztették – mutatja be, amelyeket első alkalommal láthat a nagyközönség.
Az emlékezés parkja
Székelyudvarhelyen a szoborpark "lakóit" ismertette Balás Árpád tanár úr. A szobrok 12 ismert történelmi személyiséget – Kós Károly, Bethlen István, Wesselényi Miklós, Bethlen Gábor, Fráter György, Szent László király, Csaba királyfi, Hunyadi János, Báthori István, II. Rákóczi Ferenc, Bem apó, Nyirő József –, valamint tizenharmadikként a névtelen Vándor Székelyt ábrázolják.
Az emlékezés parkjának létrehozója a Székelyudvarhelyért Alapítvány, a szoborparkot 2004- ben avatták fel. Innen mentünk tovább Keresztúrra.
Koszorúzás Petőfi vén körtefájánál
A Gyárfás-kúriában tartózkodott élete utolsó éjszakáján Petőfi Sándor. Sokáig volt Petőfi ittlétének "élő" tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb már csak vaspántok tartottak össze. Helyére a kegyelet új csemetét ültetett, mely előtt emléktáblát helyeztek el Kányádi Sándor négy sorával: "Haldoklik az öreg tanú,/Petőfi vén körtefája./Azt beszélik ő látta volt/ verset írni utoljára."
Késő délután már csak lassítottunk Héjjasfalván Zeyk Domokos szobra előtt, Fehéregyházán az Ispánkútnál, majd Segesvár érintésével, fáradtan, de élményekkel gazdagon érkeztünk haza Marosvásárhelyre.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

2015. augusztus 21.

Kisült a Kárpát-medence kenyere
Ötödik alkalommal sütötték meg Szolnokon a Kárpát-medence kenyereit, amelyek évről évre nagyobbak lettek, idén egy 250 kilós cipót szenteltek fel és osztottak szét Szent István napján az ünneplők között, egy ugyanekkorát pedig – mely egy nappal az ünnep előtt készült – Kolozsvárra küldtek.
Öt „kicsi”, ötvenkilós kenyér a Kárpát-medence különböző pontjaira „utazott”, egy a lengyelországi Tarnówba, Bem tábornok szülővárosába, egy a vajdasági Zentára, egy a kárpátaljai Beregszászra került, egy pedig Felvidékre, Komáromba jutott el, az ötödök „hazaérkezett” Sepsiszentgyörgyre, este a katolikus templomban szentelték meg és osztották szét.
A kenyerek a szolnoki Művésztelepen két évvel ezelőtt megépített, Közép-Európa legnagyobb székely kemencéjében sültek, a sepsiszentgyörgyi Diószegi László mesterpék vezetésével öt határon túli város pékmestere dagasztotta, gyúrta egybe. Zentai kovászból, beregszászi forrásvízből, révkomáromi pityókából, parajdi sóból és alföldi lisztből készültek. Szolnok város és a Szolnok Televízió 2011-ben indította útjára hagyományteremtő céllal a Nemzet kenyere – 2013-tól a Kárpát-medence kenyere – címet viselő, Szent István király napján megrendezendő programját. Ennek központi eseménye a határokon átívelő összefogással készülő, rekordméretű kenyér megsütése és megszentelése.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. augusztus 29.

Őrizzük meg szép magyar nyelvünket
125 éves Piski református temploma
Templomuk felavatásának 125. évfordulójára emlékeznek meg a vasárnapi istentisztelet keretében a piskitelepi maroknyi magyar reformátusok.
Vasúti városka
Piski kicsi falu volt Déva és Szászváros között, a Sztrigy partján. A sors úgy hozta, hogy Bem tábornok ennek a pataknak a hídján vívta meg 1849. február 9-én győztes csatáját a császári seregek ellen. A faluval szembeni dombról irányította a csatát, itt mondta híressé vált szavait, hogy „ha ez a híd elvész, elveszett Erdély”.
A falu ezután is élte mindennapi életét, amíg a Monarchiában be nem indult a vasút építése. A Budapestet Erdély déli részeivel összekötő vasútvonal megépítésére a Maros völgye látszott előnyösnek és természetesnek. 1864-ben a kormány elhatározta, és Aradtól kiindulva meg is kezdte a vasút építését. A vasútvonal mellé nagyszabású műhelyt is terveztek, ennek a Sárfalva és Piski falvak közötti puszta terület látszott a legalkalmasabbnak. Ettől számíthatjuk Piskitelep (vagy egyszerűen Piski) megalakulását, Bem apó csatájának faluját, pedig azóta nevezik Ópiskinek. A vasút építéséhez földmunkásokat a közeli falvakból toboroztak, mérnökök, építészek jöttek, lakások, munkásszállások épültek. 1868. szeptember közepén megérkezett az első gőzmozdony, végül az állomás impozáns épülete 1901–1902-ben készült el.
A lakosság növekedése szükségessé tette az egyházi élet és az oktatás megszervezését. A vasútépítő vállalat szolgálati nyelve kizárólag német volt, csak 1873 után lett német-magyar. Ennek ellenére Piskitelepen kezdet óta szervezett magyar társadalmi és kulturális élet fejlődött ki. Iskola, EMKE-fiók, polgári olvasókör, betegsegélyző pénztár, és helyi fúvós zenekar alakult meg. A fiatalok a Rákóczi Ifjúsági egyesületben működtek a hazafiasság és jótékonyság terén, s 1909-ben megalakult a Piskii Vasutas Sport Egyesület, mely a már akkor jó nevű Kolozsvári Vasutas Sport Club ellen játszotta bemutatkozó labdarúgó-mérkőzését.
Lelki gondozás református magyaroknak
Az egyházközségek megszervezésére meglehetősen későn került sor, mivel a dévai és a közeli egyházközségek lelkészei szolgáltak be. Végül megalakult az önálló katolikus hitközség, később templomot is építettek. A protestánsok ügyét először Szőcs Sándor dévai református lelkész karolta fel, az istentiszteleteket az iskola egyik termében tartották. 1883-ban a beszolgáló lelkész prédikációja hatására Kirinyi Lajos 100 forintot tett le alapul templomépítésre. Ft. Szász Domokos református püspök rendszeres körlelkészi állást tervezett Petrozsény székhellyel, de végül Piskitelepet szemelte ki. Lelkésznek Juhász Izidort neveztetett ki, aki 1888. július 22-én tartotta meg beköszöntőjét. Templomhelyiségül a kocsijavító műhely szolgált, s azután rendszeressé váltak az istentiszteletek és az iskolai vallástanítás.
Ft. Szász Domokos püspök az erdélyi református egyházkerület építkezési alapjából kieszközölt 16 000 forint hitelt, melyből Alpár Ignácz tervei szerint felépült a díszes templom és paplak a gróf Kuun László örökösei, gróf Kuun Géza és nővére Fáy Béláné szül. gróf Kuun Irén által ajándékozott 846 négyszögöl területen. Őfelsége Ferencz József király 150 forintot adományozott saját vagyonából a templom építéséhez. A templomot végül 1890. augusztus 30-án szentelte föl Szász Domokos püspök, számos lelkész és a közönség jelenlétében.
Templom természeti és történelmi viharokban
A templomnak kezdetben magas, csúcsban végződő tornya volt. Ezt egy nagy vihar ledöntötte, majd a hívek lelkes hozzájárulásából felépítették a mostani laposabb és alacsonyabb tornyot, kijavították a károkat, Fáy Béláné végrendeletében pedig 1000 koronát hagy az egyházközségre 1906-ban.
Nagy veszteség érte a református egyházközséget (is) a trianoni békeszerződés, a második bécsi döntés és a világháború következtében. A kommunista hatalom idején magyar elemi oktatás egy darabig a református parókián működött négy összevont osztály formájában. Később teljesen megszűnt a magyar oktatás, a magyar gyerekek csak a közeli Déva iskoláiban tanulhattak anyanyelvűkön.
Amikor megalakult a Magyar Népi Szövetség, Piski magyarsága ismét bekapcsolódott a kulturális életbe. Az énekkar és műkedvelő színjátszás megszervezésében aktív szerepet vállalt Gyenge Sámuel református lelkipásztor, valamint Serföző Ilona tanítónő. Később Albert István lelkész vállalta magára a kis magyar közösségben a magyar nyelv és kultúra ápolását.
Emlékezzünk a Piskin szolgáló lelkészekre. Időrendi sorrendben a következők hirdették Isten Igéjét a templomban, kereszteltek, eskettek, temettek, becsülettel helytálltak, ápolták a magyar nyelvet, tartották a hitet híveikben:
Juhász Izidor 1889–1932,
Gazda Lajos 1933–1946,
Gyenge Sámuel 1946–1971,
Fogarasi István 1972–1974,
Muntyán János 1974–1975 (beszolgáló lelkész),
Albert István 1976-tól.
Emlékezzünk tisztelettel és szeretettel rájuk, ne feledjük, amire tanítottak, habár igen megfogyva, de maradjunk meg ezentúl is magyaroknak, reformátusoknak.
Ortenszkyné Gyenge Ildikó

Nyugati Jelen (Arad)

2015. október 6.

Az aradi vértanúk emléknapja
1849. október 6-án érte el tetőpontját az 1848–1849-es szabadságharc megtorlása. Aradon ezen a napon végeztek ki tizenhárom honvédtisztet, ugyanakkor Pesten gróf Batthyány Lajost, az első felelős miniszterelnököt. A nemzeti gyásznapon a vértanúkra emlékezik a magyarság. Volt, ahol már vasárnap vagy tegnap tartottak megemlékezést.
Aradon 1849. szeptember 26-án tizenhárom tábornokot és egy ezredest (Lázár Vilmost, aki szintén önálló seregtestet irányított) ítéltek halálra felségsértés és lázadás miatt. Haynau ezt szeptember 30-án hagyta jóvá, de Gáspár András, Ferenc József egykori lovaglómesterének büntetését az utolsó pillanatban börtönre változtatták. Az ítéletet október 6-án hajtották végre, akkor végezték ki a 13 főtisztet: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidot, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károlyt. A golyó általi halálra „kegyelmezett” Kisst, Schweidelt, Dessewffyt és Lázárt a vár északi sáncában hajnalban lőtték agyon, a többi elítéltet ezt követően a vártól délre sebtében összetákolt bitófákra akasztották fel. Elrettentésül a holttesteket estig az akasztófán hagyták, de ezzel éppen az ellenkező hatást érték el, mert a kivégzés helye valóságos búcsújáróhellyé vált. Aradon 1850 februárjáig még három honvédtisztet végeztek ki, Ormai Norbert honvéd ezredest, Kazinczy Lajos honvéd ezredest (Kazinczy Ferenc fiát) és Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagyot azért nem végezték ki, mert a fogságban megtébolyodott, és a várbörtönben meghalt. A szabadságharc utáni megtorlások során hozzávetőleg 500 halálos ítéletet hoztak, és mintegy 110-et hajtottak végre. Az emigránsokat „in effigie” végezték ki, azaz nevüket az akasztófára szögelték. A bosszúhullám csak 1850 júliusától mérséklődött, amikor az európai felháborodás miatt a bécsi udvar nyugdíjazta a hatáskörét túllépő Haynaut. A magyar kormány 2001. november 24-én nemzeti gyásznappá nyilvánította október 6-át. Az aradi tizenhármak állhatatossága és emberi ereje példamutató kell hogy legyen a felvidéki magyarságnak ahhoz, hogy választ tudjon adni a kihívásokra – jelentette ki Berényi József, a Magyar Közösség Pártjának elnöke vasárnap Révkomáromban a városi művelődési központban rendezett megemlékezésen. A pártelnök óriási emberi teljesítménynek nevezte a szabadságharc legfőbb katonai vezetőinek azon döntését, hogy – bár lehetőségük lett volna rá – mégsem menekültek el, vállalták a halált, így alacsonyabb rangú katonák egész sorának az életét mentették meg azzal, hogy a hatalom nem rajtuk hajtotta végre tervezett retorzióit. Mindegyikük férfiasan helytállt, mindegyikük óriási emberi erőről tett tanúbizonyságot – jelentette ki. A politikus kihívásként említette a felvidéki magyar oktatásügyet kedvezőtlenül érintő mai folyamatokat. Hangsúlyozta: a felvidéki magyarság jövője a kultúrájában és az oktatásban fogalmazódik meg, s a közösségnek ezért össze kell fognia iskolái érdekében, és az aradi vértanúk emberi erejét és állhatatosságát felmutatva nemet kell mondania iskolái bezárására. Vértanúink cselekedetei, becsületességük, emberi tartásuk a mai kor embere számára is zsinórmértékül szolgál – mondta Kun Szabó István vezérőrnagy, a Honvédelmi Minisztérium társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára tegnap a budapesti Március 15. téren a Hátrahagyottak emlékezete című szabadtéri kiállítás megnyitóján. Hozzátette: a forradalom és szabadságharc véráztatta csataterein és ütközeteiben a halál árnyékában egy új szabadságért küzdeni akaró és azért harcolni képes nemzet született. Kijelentette, meg kell emlékezni az aradi vértanúk hozzátartozóiról is, hisz ők a feldolgozhatatlan veszteségüket követően céltudatosan továbbvitték az 1848–49-es szabadságharc legfőbb mozgatórugóját: a magyar szabadság mellett tett hitet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. október 6.

Kései sirató Fodor Imréért
Hullnak, egyre hullnak színei az erdélyi magyarnak! Elment, az "örök vadászmezőkre költözött" Fodor Imre – a demográfiai adatok jelenlegi állása szerint – Marosvásárhely talán utolsó (?) magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács 2006 és 2008 közötti elnöke, az autonómiamozgalom egyik megtörhetetlen élharcosa. Az én drámám: túl későn értesültem a haláláról, és túlságosan messze voltam ahhoz, hogy ott lehessek a temetésén! Rendbontó nekrológomban nem a politikus, hanem Fodor Imre emberarcát próbálom meg- és felidézni.
Legutolsó találkozásunkkor, ez év májusában – az utóbb végzetesnek bizonyuló súlyos műtét után! – tele volt lendülettel, a Rá jellemző kifogyhatatlan optimizmussal: "Az emlékirataimat írom, és téged kérlek meg, hogy gondozd és lektoráld a kéziratomat!" – avatott be élete nagy titkába, és egyben azt is jelezte: több évtizedes meghitt barátságunk az évek múlásával semmit sem kopott, ugyanúgy megosztjuk lelkünk legbensőbb rezdüléseit, mint amikor áldott emlékű Édesapja, a huszonöt év kényszermunkára ítélt Fodor Pál és rabtársai, Csiha Kálmán, 1990 és 2000 között erdélyi református püspök, Hajdu Géza (Leander), Szőcs Ignác (Izidor), Stock Szentmártoni Bálint (Odorik) Ferenc-rendi szerzetesek golgotajárásáról szóló, a Korunk 2003. júniusi lapszámába szánt tanulmányt, illetve a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában 2010-ben megjelent 1956 erdélyi mártírjai sorozatom negyedik kötetét, a perirat monografikus feldolgozását készítettem. Megtisztelő volt számomra, hogy 2006-ban, mielőtt elvállalta a Székely Nemzeti Tanács hihetetlenül nehéz és emberpróbáló elnöki tisztségét, kikérte az én véleményemet is. Most, amikor az igaz barát elvesztése miatti fájdalmamat nem tudom és nem is akarom palástolni, megismétlem, amit akkor megfogalmaztam: »A székelyek Gondviselő Istene Téged predesztinált a Székely Nemzeti Tanács elnöki tisztségére! Az 1902. évi tusnádi székely kongresszus teljes anyagának, irodalmának közkinccsé tételével bebizonyítottad: még a történelmi Magyarország is – a hangzatos hazafias szólamok deklarálásán túl – valójában csak annyit tett a Székelyföldért, hogy időnként megszervezett egy-egy székely kongresszust, s aztán minden maradt a régiben! A nyomor, a gazdasági kilátástalanság elől menekülve tízezrek kerestek munkát, megélhetést a Kárpátokon túl, az Ókirályságban, derékba kapta őket a román asszimiláció, igen jelentős részük feladta identitását, őseinek a székely szabadságjogokért folytatott harcának még az emlékét is! Ugyancsak tízezrek – főleg Oklánd és Erdővidék, Székelyszenterzsébet régiójából – "tántorogtak ki" Amerikába, hogy aztán a román kommunista diktatúra az 1950-es években a hazamenekített tekintélyes vagyont könyörtelenül elkobozza! A két világháború között, majd a "létező szocializmus" negyvenöt éve alatt a tenyérből olvasott "székelyek román eredete" "gyufateória" felmelegítésén túl, a román nemzeti kommunizmus – miközben a román nép és az együtt élő nemzetiségek testvériségéről papoltak! – tűzzel-vassal irtotta a székely öntudatnak még az emlékét is, gondosan ügyelve arra, hogy Székelyudvarhely, Székelykeresztúr csak "Udvarhely"-ként, "Keresztúr"-ként rögzüljön a köztudatban. Székelyszentistván nevéért "névszörnyeteg" kitalálására is kaphatók voltak: így lett Atosfalvából, Székelyszentistvánból, Csókfalvából Hármasfalu! Az 1989. decemberi rendszerváltás utáni posztkommunista hatalom is annyira megszerette ezt a nevet, hogy az említett települések lakóinak többször megfogalmazott kérése ellenére sem hajlandó a több évszázados falunevek visszaállítására. Elsősorban azért, mert Székelyszentistván az egyetlen erdélyi település, amelynek neve az államalapító nagy királyra, Szent Istvánra utal! Imre! Neked kell vállalnod a Székelyföld területi autonómiájának zászlótartó szerepét!«
Fodor Imre kétévi székely nemzeti tanácsi elnöksége idején – hatalmi gáncsoskodások, megalkuvások, elbizonytalanodások, minden oldalról érkező fúrások közepette! – az egyik legnagyobb fegyverténnyel büszkélkedhetett: megszervezte az egész Székelyföldre kiterjedő mozgóurnás népszavazást. Kezünk aláírásával több mint kétszázezren igényeltük a Székelyföld területi autonómiáját! Drága Imre! Most, amikor úgy búcsúzom Tőled, hogy pontosan tudom, itt vagy közöttünk, vigyázó tekinteteddel csetléseinket, botlásainkat követed, megvallom: a Te ösztönzésed volt az egyik impulzus abban, hogy hozzáfogjak az erdélyi autonómiáknak – kezdve az Európában is páratlan, 1224. évi, az erdélyi szászoknak hatszáz éven át egyedülálló autonómiát biztosító Andreanummal –, az "erdélyi kérdés" kialakulásának, akuttá válásának, a megoldási kísérleteknek, tervezeteknek – beleértve a nagyhatalmak tervezeteit! – a teljességre törekvő, 1000 oldalas kötetben való bemutatásához. A történészszakmának, a hazai és európai politikusoknak, a magyar, román és német ajkú olvasóknak olyan "bedekker"-t szeretnék összeállítani, amelyben kibomlik előttünk az "erdélyi kérdés" ezeréves története.
Drága Imre! A nekrológ címét is – a fájdalmasan korai haláloddal! – a torzóban maradt emlékiratod telitalálat címéből kölcsönöztem: "Emlék-évgyűrűk"! Nagyon nehéz örökséget, feladatot testáltál rám: az időközben általam megtalált, Édesapádról, Rólad, ikertestvéredről, Palkóról összeállított megfigyelési és követési dossziék, ügynökjelentések, a csíkcsekefalvi Fodor családra vonatkozó levéltári kutatások alapján kell befejeznem a megkezdett krónikát! Az építész, az író Kós Károly intelmét követve: az erdélyi ember azt tanulta, hogy az apák dolgát folytatják az utódok. Édesapátok még a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiból is azt az életre szóló erkölcsi parancsot fogalmazta meg iker fiainak – négyévi kegyetlen börtönbüntetés után engedélyezték az első levelezőlapot, közben eltemettétek Édesanyátokat, amiről csak utólag szerzett tudomást! –: "vigyázzatok…a gerincetek egyenes tartására, ne hanyagoljátok… édesanyátok nyelvét!" Az üzenet akár mottója is lehetne a rendhagyó "Emlék-évgyűrűk"-nek! Édesanyátok, Annemarie von Dobschütz – ősnemes porosz család sarja, nagyapád, Karl von Dobschütz tábornok, a nácik hatalomra jutása után tiltakozásként nyugdíjaztatta magát! – Édesapátok hatására lett székely- magyarrá, vállalta a kisebbségi sorssal járó üldöztetést, a kilakoltatást, a saját bőrén tapasztalta meg az erdélyi magyar sorsot! Az "édesanyátok nyelve" egyaránt jelenti a magyar és a német nyelvet, de inkább az előbbit! Családi krónikád mindennél jobban bizonyítja: Erdélyben nincs – úgymond – jelentéktelen család! Sűrítve, borostyánként őrzi Erdély, a Székelyföld viharos történelmét! Dédnagyapád, Fodor Ignác huszártiszti iskolát végzett Kézdivásárhelyen. Az 1848-as magyar forradalom kitörése után ezrede a Csíkszéken állomásozó csapatokkal együtt csatlakozott Bem József seregéhez. Több véres csata, a magyar szabadságharc bukása után őrnagyként Bem seregével Vidinbe emigrált. A száműzetésből 1851-ben tért vissza Erdélybe. Dédnagyanyád, kászonjakabfalvi László Anna annak az idős László Józsefnek lánya, aki vajdahunyadi bányanagyként szolgálati lakásában, a vajdahunyadi várban fogadta 1849. április 14-én Bem Józsefet, az erdélyi hadsereg vezérkarának egy részét, és a legnagyobb magyar költőt, Petőfi Sándort! Kevés család büszkélkedhet ilyen felmenőkkel!
A dédnagyszüleid által 1875-ben Csíksomlyón épített házban – amelyet Édesapád huszonöt évi kényszermunkára való elítélésének "mellékbüntetéseként" 1958-ban elkoboztak, Édesanyádat, Téged és ikertestvéredet, a sepsiszentgyörgyi Textilgyár mindenki által tisztelt mérnökét, ifjabb Fodor Pált (Palkót) kilakoltattak, a 2001-ben visszakapott épületet 2002-ben átadtátok a tizennyolcadik életévüket betöltött árvaházi gyerekek gondozását felvállaló Csibész Alapítványnak – látta meg a napvilágot a nemrég elhunyt kiváló író, Fodor Sándor, alias: "Fodorúr". Külön fejezetet szenteltél az "Emlék-évgyűrűk"-ben az Outward Bound ifjúságnevelő mozgalomnak, amelynek erdélyi meggyökerezésében, a Szováta melletti tábor megépítésében oroszlánrészed volt! Több ezer erdélyi magyar fiatal – aki csodálatos élményeknek, kalandoknak volt a részese – most érzi igazán azt a pótolhatatlan űrt, amely haláloddal támadt! Szerencsére a nyugdíjazásom előtt – a Veled készített interjúval megkoronázva! – elkészítettem a dokumentumfilmet.
2015 májusának elején ott ültünk Simon Csaba vegyészmérnök hétvégi házában, és mindannyiunkat, Fülöp Gézát, az információk kutatóját, bibliográfust, Fülöp Mária és Ferenczi Klára könyvtárost, Maros megye szellemi múltjának búvárlóit, a témakörben több kötet szerzőit, Héjja Sándort, a vegyipari kombinát kiváló automatizálási mérnökét, Berecz Irén kötet- és tanulmányszerzőt és alulírottat – a legbensőbb barátaidat – a Rád jellemző következetességgel alkotó munkára, könyvek megírására biztattál! A közös barátaink ekkor mondták el: a marosvásárhelyi vegyipari kombinátban ma, ötven év után is, egykori részlegeden az Általad akkor lejegyzett, már-már tudományos igényű útmutatásaid szerint végzik a munkát! Immár történelmi hátszelet kap mindaz, amit röviden Fodor Imre életműveként aposztrofálunk. Biztos vagyok abban, hogy ez az életmű közkinccsé válik, beépül nemcsak a marosvásárhelyiek, hanem az erdélyi magyarság mindennapi életébe. Osztom közös barátunk, dr. Ábrám Zoltán marosvásárhelyi búcsúztatásodkor megfogalmazott gondolatait: "Tudom, érzem, hogy Fodor Imre megalkuvások nélküli igazmondását és helytállását nem értékelte és még nem értékeli eléggé Marosvásárhely, Erdély népe. De eljön az idő, amikor a Bolyaiak városában – a halálakor el nem ismert névadóhoz hasonlóan – többet fognak beszélni róla. Arról a példamutató személyiségről, aki egyelőre (vajon meddig?) Marosvásárhely utolsó magyar polgármestere".
Ringasson szelíden, mint az álom, a Téged felnevelő, dajkáló szülőföld, Csíksomlyó édes anyaföldje, római katolikus temetője. Emléked tetteidben és a megjelenésre váró "Emlék-évgyűrűk"-ben él tovább!
Tófalvi Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

2015. november 16.

A magyar nyelvet ünnepelték Szamoskrassón is
November 13-án pénteken a Magyar Nyelv Napját ünnepeltük immáron Romániában is. Szamoskrassón a Darvay-kúria alagsorában került sor eme jeles nap megünneplésére.
Délelőtt 11 órára érkeztek meg a meghívottak és Kallós Zoltán igazgató köszöntőjével kezdődött az ünnepség. A Bem József Általános Iskola gyerekei énekeltek, tréfás népmeséket és Romhányi-verseket szavaltak, megteremtve a jó hangulatot.
Ezután Gál Gyöngyi főtanfelügyelő-helyettes tartott előadást a magyar nyelvről, közben pedig Bándi Johanna művésznő olvasott fel részleteket nyelvemlékekből, illetve szépirodalmi művekből. Szilágyi Szidónia gyermekpszichiáter az anyanyelv és az érzelmi intelligencia közötti összefüggésről beszélt.
Végezetül Elek György költő, újságíró, illetve Domokos Sándor polgármester osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel. A rendezvény szabad beszélgetéssel ért véget.
szatmar.ro

2015. december 3.

Petőfi Sándor összetartó ereje
A nemzet költőjének mozgósító, összetartó ereje több mint másfél évszázad elteltével is töretlen: november utolsó szombatján az újszentesi magyarság apraja-nagyja részt vett az ősz folyamán egy sajnálatos baleset következtében összetört Petőfi-dombormű bronzból készült másának a felavatásán, a református templomkertben álló Petőfi-emlékmű újraszentelésén.
A tartásos ünnepségen részt vett Malac Victor újszentesi polgármester és Miklós Árpád alpolgármester, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, Újszentes testvértelepülései, a történelmi egyházak, a helyi iskola és a civilszervezetek képviselői. Halász Ferenc történész ünnepi beszéde során felidézte Petőfi Sándor honvédőrnagy vadászerdei látogatásának történetét, aki az emléktábla tanúsága szerint 1849. május 26-án a Bem József honvéd-altábornagyot kísérő honvédtisztekkel és huszártisztekkel együtt részt vett a 14-es számú Lehel huszárok három századának díszszemléjén. Újszentesen 1900-ben leplezték le a Petőfi Sándor látogatásának emléket állító táblát a községháza falán, amelynek a két világháború közötti időszakban nyoma veszett. Az újszentesi magyarok 1945. július 29-én egy díszes emlékművet állítottak közadakozásból a helység parkjában Petőfi Sándor, a „népek szabadságeszményének lánglelkű költője” vadászerdei látogatása emlékére. Ezt az éppen 70. esztendős emlékművet díszítette az a Petőfi arcképét ábrázoló dombormű, amelyet az újszentesi parkban focizó gyerekek feltehetőleg labdával összetörtek és az Újszentesi Polgármesteri Hivatal példás gyorsasággal helyreállíttatott. A bronzból készült Petőfi-dombormű Bogdan Nueleanu Újszentesen élő szobrászművész alkotása, aki a helyi magyar közösség vezetőinek kérésére szívesen elvállalta a dombormű elkészítését és az avató ünnepségen is részt vett.
A Petőfi-emlékművet Szűcs András Ottó református lelkipásztor és Máté Lajos újszentesi plébános áldották meg és szentelték fel a helyi magyar közösség apraja-nagyja jelenlétében. Szűcs András Ottó lelkipásztor azzal egészítette ki az emlékmű történetét, hogy Petőfi Sándor vadászerdei látogatásának időpontja valószínűleg nem 1849. május 26-a, hanem egy május 3-ához közelebbi időpont (valószínűleg a május 4–6. közötti időszak) amikor Petőfi Sándort Szabadfalun honvéd őrnaggyá nevezte ki Bem József altábornagy. Az újszentesi lelkipásztor végezetül felolvasta id. Vastagh Imre Gyula versét, amelyet erre az ünnepi alkalomra írt. Az avatóünnepség az Újszentesi Általános Iskola magyar tagozatának diákjai által bemutatott színvonalas műsorral folytatódott, akik Petőfi-verseket szavaltak, nagy tapsot aratva. A kisdiákokat Dénes Ildikó tanítónő, az iskola aligazgatója készítette fel. Az ünnepi műsor a Butykos hagyományőrző csoportot képviselő Berta Brigitta szavalatával és az Újszentesi Háziasszonyok által előadott megzenésített Petőfi versekkel folytatódott. A szívet melengető ünnepség végén az újszentesi Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ, Sándorfalva, Szentes, Balástya (Magyarország) és Tamásfalva (Szerbia) testvértelepülések képviselői, valamint az egyházak, a helyi iskola és a civilszervezetek képviselői elhelyezték a kegyelet koszorúit az újraavatott Petőfi-emlékmű talapzatánál.
Az avatóünnepség résztvevőit Miklós Árpád alpolgármester az iskola ebédlőjébe invitálta, ahol Szent Erzsébet jótékonysági bálra került sor a helyi RMDSZ, a református parókia és a római katolikus plébánia (Kolping család) szervezésében, zenélt a 4+2 Asszinkron zenekar.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

2016. január 22.

Bácsfalusi találkozások
Brassó–Derestye felől a balra kanyarodó út Bácsfalut érinti elsőként. Első települése Négyfalunak és egyike Hétfalunak. Mondhatni történelmi. A Nagykőhavas lábánál fekvő település környezete festői, a legkiválóbb turisztikai csemegéket kínálja, ugródeszka a Kárpát-kanyar tájai felé. Lépten-nyomon közös múltunkra emlékeztet, a csángó élettér felbecsülhetetlen értékeit kínálja. 
Az itt-ott anyanyelvünkön olvasható feliratok, egy emléktábla, az evangélikus-lutheránus magyar templom előtti újabb emlékmű tudatja, jó helyen járunk. Mondják, közösségi háza is van Bácsfalunak, és nem is akármilyen.
Barcsa István evangélikus lelkész szeretettel fogad, friss és új nyomtatott kiadványokkal ajándékoz meg: időt is spóroltunk, falubemutatónkhoz is forrásanyagot kaptunk. Kovács Lehel István helytörténész, Négyfalu egyik legtermékenyebb tollforgatója egy 2013-ban kiadott kötetében megkísérli azt is elmondani, hogy ez a falu – melyet képtelenek voltunk elhatárolni a szomszédos Türköstől és a főút mentén sorakozó Csernátfalutól – talán a legtöbb értelmiségit adta a környék magyarságának, akik közül mi csak a jelesebbekből válogatunk. 
Bálint András csángó tanító és krónikás, aki Sepsiszentgyörgyön kezdte a tanítóképzőt, s volt úgy, hogy gyalog bandukolt Bácsfaluig egy karácsonyi vakációban, ismert számunkra. Részese volt a hétfalusi néprajzi múzeum létrehozásának, és arról álmodozott, hogy Zajzoni Rab István csángó költőnek szobrot állítson szülőföldje. E sorok írójának legmegbízhatóbbnak Bálint András azon falutörténetei bizonyultak, amelyeket a két világháború között közölt a Csángó Naptárakban! Felkerestük Bácsfalu jeles papja, Borcsa Mihály síremlékét a falu temetőjében. Érdemei vitathatatlanok. Mint a negyvennyolcas események résztvevőjének, menekülnie kellett földink, a papolci Kiss Sándor ezredessel való kapcsolatai miatt. Bácsfalu kiemelkedő művészek fészke is volt. 
Itt ringatták bölcsőjét a nagy csángó szobrász Istók Jánosnak (1873–1972), aki a hosszúfalusi fafaragó-iskolából indult Münchenbe, Budapesten Köllő Miklós műhelyében, majd Stróbl Alajos mesteriskolájában alkotott. Beke György vele folytatott beszélgetéséről írt máig emlékezetesen az immár megsárgult lapú Csángó krónikájában, jómagam, ha tehetem, a budai Bem-rakparton hajtok fejet nagy műve, Bem tábornok monumentális szobra előtt. Sejtheti az olvasó, hogy nem cél, de lehetetlen is szólni azokról az ötvenhatos jeles személyiségekről, akik sok-sok szállal kapcsolódtak ehhez a településhez, akikről Kovács Lehel István írta 56 bácsfalusi című könyvét (2013). Nem tudtam eddig, de most tudom, hogy Bácsfalu szülötte volt Nagy Béla (1929–2010) kutató és jeles pedagógus, EKE-barát és túraszervező. Mint fika, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium kisdiákja, ismertem, emlékszem most is a nagy diákra, aki előtt köszönéskor meg kellett hajolni és Nagy úrnak szólítani! 
Kifogyhatatlan helybeli forrás A bácsfalusi evangélikus egyházközség története című monográfia (2011). Társszerzői között az eklézsia lelkésze mellett ott látni Hochbauer Gyula helytörténészt, Kovács Lehet Istvánt, az egykori szentgyörgyi politikus Rab Istvánt, Rab Sándort, a Székely Mikó Kollégium fungens történelemtanárát, jeles előadót, nemkülönben a tollat egyre gyakrabban, veretes módon és mesterien forgató Veress Emese Gyöngyvér néprajzi szakírót, közírót.
Hétfalusi idegenvezetőm, kalauzom Szecseleváros kiváló ismerője, a jeles gyógyszerész, a református hitben élő Fodor Levente. Éreztük: legalább annyira szereti Négyfalut, akárcsak őseinek faluját, a háromszéki Sepsimagyaróst. Fodor Levente falujának is több kiváló szülötte volt, többek között Kóréh Ferenc, az Amerika Hangja rádióállomás jeles szerkesztője, a sepsiszentgyörgyi Székely Nép napilap (1940–1944), lapunk elődje főszerkesztője. Fodor Leventével kutattuk-fotóztuk torony magasában Bácsfalu régi harangját, amely akkor is szólt, amikor a majdani szobrász Istók Jánost keresztelték: Ezen harang csináltatta Istók István curator és öreg falnagy párj. Barthalmi Katával a maga költségén. Anno 1836 die nov. Bartha Márton idejében. Jó volt látni, miként dacol az idővel az a magyar nyelvű porladó emléktábla is, amelyet a helybeliek állítottak az egykori magyar kultuszminiszter, Báró Eötvös József 1869-béli bácsfalusi látogatásának emlékére.
A szent szabadság oltalmában
A XIX. század történelmének legmozgalmasabb időszaka és legdicsőbb eseménye kétségtelen a Barcaságon is zajló 1848/49-es forradalom és szabadságharc. A bácsfalusi csángó-magyarok követei is ott voltak az agyagfalvi székely nemzetgyűlésen, és kinyilatkoztatták a többi csángó falvak követeivel egyetemben, hogy „mint magyar ajkúak, a székely nemzet honvédelmi rendelkezései alá ajánlják magukat, s a nemzet törvényes akaratát egyesített erővel támogatják!” Ez az egyetlen mondatba foglalt kijelentés is bizton elegendő ahhoz, hogy testvéreinkként emlegessük és fogadjuk a hét- és tízfalusi csángókat, tegyük ezt annak érdekében, hogy minél jelentéktelenebbé alacsonyodjék az a közigazgatási megyehatár, amely elválaszt tőlük, de amely nem lehet választóvonala közös anyanyelvünknek, mert fölötte szabadon szárnyalnak népdalaink, zenei anyanyelvünk kincsei.
Az agyagfalvi gyűlésen hétfalusi nemzetőri század alakult, de mégis véres bosszút szenvedett el a harcok színteréhez közel eső Bácsfalu népe, ugyanis 1848. december 23-án, karácsony szombatján 17 bácsfalusit lelőttek, másoknak kövön levágta nyakát az osztrák elnyomókkal tartó és felbujtott román népfelkelők serege. A 17 vértanú a bácsfalusi evangélikus templom mögött közös sírban pihen. Ezt az eseményt nevezik és emlegetik véres karácsonyként még ma is a helybeliek. Sok időnek kellett eltelnie, míg alkalom adódott, hogy a gyülekezet 2003-ban emlékjelet állíthasson az áldozatoknak. A hősök nevét őrző emléktábla és az emlékmű ott áll a templomkert főútra néző előterében.
Hétfalu szabadságharcának dicső eseményei a többi településre is kiterjedtek. Nem maradtak adósok a harcok és megtorlások dokumentált leírásával a kortárs tollforgatók – Borcsa Mihály, Orbán Balázs, Koós Ferenc –, de a jelenlegi történészek, helytörténészek, közírók – Nagy János, Hochbauer Gyula, Kovács Lehel István és mások – sem, mert semmivel sem voltak veszélytelenebbek, életet és önfeláldozást követelőbbek az itt lezajlott harcok, mint a szépmezői, az illyefalvi vagy a többi háromszéki véres ütközet. A négyfalusi csángók hősiességére is emlékezteti a fiatal nemzedéket a Bácsfaluhoz közel eső Tömösi-emlékmű, a bácsfalusi emléktábla és a Csernátfalu központjában emelt későbbi Csángó-szobor, amelyet utóbb Hosszúfaluba költöztettek, s amelynek kálváriájáról majd ott emlékezünk meg.
A falujárónak nyitott szemmel kell barangolnia. Látnia kell, hogy takarosak-rendezettek a négyfalusi porták. Gondozottak a templomok, papi lakások és a temetők is. Kedves, vendégszerető a csángó ember, jobb sorsot és kisebbségként mindenképpen több megbecsülést érdemel.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék. Erdély.ma

lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-180




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék