udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 241 találat lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-180 ... 241-241

Névmutató: Kiss Tamás

2012. június 25.

Elit, unió, kisebbség
Változatos program és előadói lista jutott osztályrészül az első Erdélyi Politikatudományi Konferenciának Kolozsváron. Magyarországi és hazai előadók egymással vitázva, a közönséggel beszélgetve olyan kérdésekre kerestek választ, mint a rendszerváltás utáni magyar elitek helyzete, vagy az Európai Unió helyzete a globalizációs folyamat szorításában. Az elhangzottakat Kustán Magyari Attila foglalta össze.
A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Politikatudományok Szakbizottsága, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi Intézetének Magyar Tagozata, a Sapientia EMTE, valamint a Kolozsvári Magyar Politológushallgatók Társasága szervezte konferenciára több mint egy tucat társadalomtudományokkal foglalkozó szakembert hívtak meg. A szervezők fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy szándékuk szerint az 1998-ban Kolozsváron is megkezdődött magyar nyelvű politikatudományi képzés mérföldköve ez a találkozó, amely a szakma érettségét jelezheti.
A rommagyar elit Egyed Péter filozófus, Kiss Tamás szociológus, Szász Alpár Zoltán és Lőrincz József egyetemi oktatók a rendszerváltás utáni romániai magyar elitek helyzetéről értekeztek. Egyed Péter az RMDSZ-t megalapozó első lépésekről beszélt: rögtön civil szervezeti, szövetségi képződményben gondolkodtak, akkor viszont még nem értették, hogy ez azért fontos, mert egy jellegzetesen értelmiségi, civil társadalmi, a közjoggal kapcsolatos gondolatot fogalmaztak meg, és magyar szempontból, a társadalmi hovatartozásuk szempontjából ezt kellett képviselniük. Arra is oda kellett figyelniük, folytatta Egyed, hogy a magyar politika nehogy olyan szereplők kezébe kerüljön, akik korábban is részt vettek a vezetésben, vagy más, „ismeretlen zónákból” jönnek. Kifejtette, a román elit és a román állam egyik legalapvetőbb összefüggése a parazitáció volt, a korrupció, a maffiás szerveződés és egyéb hasonló jelenségek, mindez nagymértékben befolyásolta a magyar elitek helyzetét is, hiszen alkalmazkodni kellett. Az elitnek mindig a hatalomban való részvétel a fontos – mondta –, a pontosan artikulálható döntések, vagy a döntések előkészítése. A magyarság társadalmi pozícióiról, a román és a magyar közösségek közti különbségekről készített adatokat Kiss Tamás mutatta be. Az iskolázottság kapcsán előrebocsátotta, hogy mind a rendszerváltás előtt, mind az után ez a szempont volt a társadalmi státus legfontosabb meghatározója. Az erdélyi magyarságról a korábbi népszámlálási adatokból egyértelműen kiderül, hogy minden egyes generációban alulreprezentált a felsőfokú képzettséggel rendelkezők aránya. A most húszas-harmincas éveikben járók javítottak ezen a téren, de a román közösséghez viszonyítva még mindig elmaradás tapasztalható. Ezen a kérdéskörön belül érdekes megállapítás, hogy a művészeti szakmákban a magyarság felülreprezentált, de a jogi, gazdasági területeken nagyon erősen alulmarad.Kiss az egy főre eső átlagjövedelemről azt mondta, a magyarok ebben a tekintetben is a román közösség mögött végeztek: elsősorban a városokon tapasztalható jelentős különbség, a vidéki településeken kisebb mértékben. A kelet-európai országokhoz viszonyítva az erdélyi magyarságon belüli jövedelemegyenlőtlenségek kisebbek, a román viszonyokhoz képest kevésbé polarizált ez a társadalom, a magyarországinál azonban nagyobb különbségek mutathatók ki. Érzékelhető viszont a hagyományos értelmiségi pozíciók státusvesztése is, párhuzamosan a gazdasági és adminisztratív eliteknek a státusemelkedésével. De ez nem egyértelmű folyamat, mert a felemelkedő rétegek helyzete továbbra is kétséges, ahogy Kiss megfogalmazta, „gyanús dolog vállalkozással, politikával foglalkozni, vagy részt venni az adminisztrációban”. Különbség van a román és magyar közösségek felfogása között, miközben az előbbiek elsősorban a vállalkozókat jelölik meg mintaképül, a magyarok vagy senkit nem említenek meg, vagy azokat az értelmiségieket, akik a társadalmi státusukat a múlt rendszerben erősítették meg.
Nem omlik össze az eurózóna Gálik Zoltán, a multidiszciplináris társadalomtudományok doktora, Horváth Jenő, a budapesti Corvinus Egyetem magántanára az eurózóna jövőjét vázolta fel, míg Hunyadi Attila, a BBTE adjunktusa az Európai Unió megalakulásának előzményeiről beszélt. A beszélgetést Horváth Jenő indította, aki úgy látja, a jelenlegi gazdasági válság – a korábbiaktól eltérően – nem nevezhető globális méretűnek, hiszen a világ néhány jelentősebb országában még növekedés is tapasztalható. Ettől függetlenül pesszimista jövőképet vázolt fel: az általános egészségügyi ellátás, a nyugdíjazás fenyegetve van Európában, a munkanélküliség problémája szintúgy súlyos, hiszen a kontinensnek a kínai munkabérekkel kell versenyeznie. Az eurózóna összeomlását mégsem látja valószínűnek: véleménye szerint a sajtó riogatja az embereket, nem megalapozott az az elképzelés, hogy az Unió visszatérne a nemzeti valuták használatához. Számos alappillér felszámolására szükség volna így, a vámunió, a schengeni övezet megszűnne, ezzel a szabad utazás is, ugyanakkor tudni való, hogy az euró mögött a világ egyik legnagyobb regionális gazdasága áll. Az euró tehát nem szűnik meg, hanem tovább fragmentálódik, erőteljesebben körvonalazódik, hogy melyik ország tartozik a kemény maghoz, és melyik számít „fegyelmezetlennek” – véli a szakember. Gálik Zoltán egyetértett abban, hogy nem globális szintű a válság, viszont úgy látja, hogy világszinten hat az országokra. Az európai helyzetre rátérve arra emlékeztetett, hogy a kontinens déli perifériája – Olaszország, Görögország, Spanyolország, Portugália – és a korábban mintatanulóként emlegetett Írország válságba került. Az eurózóna ugyanis olyan rendszert hozott létre, amelyben ezek az országok olcsón jutottak hitelhez, a problémát aztán országonként más-más jelenség okozta. A görögök kihasználták az újraelosztást, még a költségvetési adataikat is torzították; az olaszok a nyolcvanas években felhalmozott adósságukat, a növekedés hiánya miatt, nem tudták kifizetni. A gazdaság növelésére volna szükség különböző intézkedésekkel, erre azonban nincs lehetőség, mert az exportot kellene felpörgetni, erre képes európai vállalatok azonban nem léteznek. Az Európai Unió szerkezete úgy épül fel, hogy létezik a központi bank, amely a pénz kibocsátója, és az EU-tagállam, amelyik a pénz használója. A tagállamnak pénzhez kell jutnia, ehhez pedig adót kell beszednie, vagy államkötvényt kell kibocsátania, pénzt tehát csak a piacon keresztül kaphat, de ha a piac bajban van, akkor ez hat az államra is. A megoldás Gálik szerint semmiképpen sem az, hogy Görögország kilépjen az euróövezetből. Hatalmas infláció következne be, az emberek, vállalatok, bankok megtakarításai elvesznének, húsz-harminc százalékkal csökkenne a GDP. Azt is kifejtette, a fő kérdés az, hogy létrehoznak-e az államok egy fiskális transzferuniót, amelyben a centrum a periféria felé címkézetlen pénzeket ad majd át, és a mostani egyszázalékos költségvetésről körülbelül tíz százalékra növekedik a tagállamok újraelosztási képessége.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2012. július 4.

Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében
Szerdán délelőtt, a 9. EU Tábor első szakmai napján sor került a népszámlálási adatok kiértékelésére, valamint az erdélyi magyar népesedés demográfiai és statisztikai adatainak elemzésére. A „Mennyi az annyi?” című előadás keretén belül Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok hasonlították össze a 2011-es népszámlálási adatokat az elmúlt évtizedben mért statisztikákkal.
Országos viszonylatban az előző évek adatai Románia lakosságát 19 millióra becsülték, ez azonban tizenkét százalékkal csökkent 2011-re. A konkrét számadatokat vizsgálva Románia jelenlegi román nemzetiségű lakossága 88,6%, míg a magyarok aránya 7,1%-ról 6 százalékra csökkent. Más kisebbségek esetén is fogyás tapasztalható, egyedül a roma lakosság száma növekedett.
„A magyar lakosság esetében jelentős arányvesztés volt: a régiós elosztást vizsgálva, Bánságban és Dél-Erdélyben a legjelentősebb a csökkenés, függetlenül a település méretétől vagy etnikai struktúrájától” – állapította meg Barna Gergő szociológus. A legaggasztóbb a szórvány települések sorsa, hisz Barna Gergő elmondása szerint „minél kisebb a magyar lakosság aránya egy adott településen, annál nagyobb eséllyel tapasztalhatunk csökkenést – szórványtelepüléseken a magyar lakosság csökkenése a 10%-ot is elérte: ez az elmúlt évtizedekhez képest egyharmados veszteséget jelent”.
A nagyvárosokban is jelentős fogyást tapasztalhattunk, ez elsősorban annak tulajdonítható, hogy a százezer fölötti nagyvárosokban a magyarok szórványhelyzetben vannak. Az előadó meglátásában ez a tény elgondolkodtatásra késztet, hisz a magyar lakosság csökkenésével változás észlelhető úgy a közigazgatási, mint a nyelvi jogok terén is. „A csökkenést Székelyföld ellensúlyozza: a magyarok arányának legnagyobb súlyát Székelyföld képviseli (38%)”- jegyezte meg Barna Gergő.
Kiss Tamás szociológus azokat a demográfiai tényezőket ismertette, amelyek a fogyást eredményezték. „A természetes népmozgalmi egyenleg (születés-elhalálozás aránya) a romániai magyarok számára kedvezőtlenebb, hisz ez az arány sokkal nagyobb az átlagnál”- ismertette Kiss Tamás. Fontos tényezőnek tekinthető az inter-generációs asszimiláció is, melyet két kockázati zóna veszélyeztet: a vegyes házasságok, valamint a szórványban élő magyarok helyzete. A nemzetiségváltást illetően Kiss Tamás kiemelte, hogy „míg az általánosan elfogadott tézissel ellentétben kevesebben vallották magukat roma nemzetiségűnek, addig a magyar-romák között ez az arány nagyobb volt. ”
Míg országos szinten a népességcsökkenés elsőrendű okának a migráció tekinthető, ezzel szemben a magyarok migrációs vesztesége romániai viszonylatban kisebb. „Európai viszonylatban Románia rosszul áll: az Európai Uniós bővítéssel kialakult emigrációs rendszer Romániát omlasztotta meg a legjobban”- fejtette ki Kiss Tamás, kitérve arra, hogy jelenleg Romániának nincs migrációs politikája, mely tény jelentősen befolyásolta ezt a tendenciát.
erdon.ro

2012. július 4.

Jobban fogy a magyar, mint a romániai átlag
Szerdán az EU Tábor első szakmai programjaként sor került a népszámlálási adatok kiértékelésére. Az erdélyi magyar népesedés demográfiai és statisztikai adatait Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok elemezték. A konkrét számadatokat vizsgálva Románia jelenlegi román nemzetiségű lakossága 88,6%, míg a magyarok aránya 7,1%-ról 6%-ra csökkent. Más kisebbségek esetén is fogyás tapasztalható, egyedül a roma lakosság száma növekedett. A magyar lakosság régiós eloszlását vizsgálva Bánságban és Dél-Erdélyben a legjelentősebb a csökkenés. Barna Gergő szociológus szerint a legaggasztóbb a szórvány települések sorsa, itt a magyar lakosság csökkenése a 10%-ot is elérte. Kiss Tamás szociológus a fogyást eredményező tényezőkről beszélt. A természetes népmozgalmi egyenleg, vagyis a születés-elhalálozás aránya a magyarok körében sokkal nagyobb az átlagnál, ennek okozója az inter-generációs asszimiláció, a vegyes házasságok, valamint a szórványban élő magyarok helyzete. A nemzetiségváltást illetően Kiss kiemelte, hogy általánosan a roma nemzetiségű lakosság közül kevesebben vallották magukat romának, viszont a magyar-romák közül többen jelölték meg ezt a népszámlálási űrlapon. Érdekes adat továbbá, hogy míg országos szinten a népességcsökkenés elsőrendű okának a migráció tekinthető, a magyarok migrációs vesztesége alacsonyabb a romániai átlagnál. (tudósítónktól)
Transindex.ro

2012. július 30.

Elemző: nem Basescu mellé álltak, hanem a PSD-t utasították el a magyarok
Nem Basescu mellé álltak, hanem Victor Ponta kormányfőt utasították el a népszavazástól távol maradó magyarok – mondta az urnazárás után az MTI-nek Kiss Tamás szociológus, kisebbségkutató a vásárnapi referendumon regisztrált magyar távolmaradást kommentálva.
A felfüggesztett Traian Basescu államfő leváltásáról rendezett vasárnapi népszavazáson a magyar többségű Hargita és Kovászna megyében a részvétel negyede, illetve alig több mint harmada volt az országos átlagnak. Erdély más magyarlakta megyéiben is jelentős volt a távolmaradás.
A szakember szerint a székelyföldiek távolmaradása nem azzal magyarázható, hogy Basescu különösebben népszerű lenne a körükben, hanem sokkal nagyobb az ellenszenv Victor Ponta miniszterelnökkel illetve az által vezetett Szociáldemokrata Párttal (PSD) szemben.
A román hírtelevíziók és az államfő leváltását kezdeményező Szociál-Liberális Szövetség (USL) politikusai Orbán Viktor miniszterelnök felhívásának tulajdonították a magyar távolmaradást.
„Nyilván ennek is volt egy szerepe: Orbán Viktor nyilatkozatát felkapta sajtó, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek (RMDSZ) pedig nem voltak egyértelmű nyilatkozatai a népszavazással kapcsolatban. De nem hiszem, hogy ez a felhívás lett volna a döntő, mert a PSD-vel és Pontával szembeni ellenszenvnek a Székelyföldön nagyobb múltja van, mint az elmúlt egy hét" – magyarázta a társadalomkutató.
Arra a felvetésre, hogy az RMDSZ részvételre kérte a magyarságot, amivel az USL esélyeit növelte volna, Kiss azt mondta: az RMDSZ valóban mondta, hogy el kell menni szavazni, de ezt nagyon halkan tette.
„Székelyföldön egyetlen választási plakátot sem lehetett látni, leszámítva azokat a magyar nyelvű plakátokat, amelyeket az USL helyeztetett ki. Az, hogy egy közleményt kiad az RMDSZ, aligha lehet elég befolyásoló tényező ilyen helyzetben, az RMDSZ semmifajta kampányeszközzel nem élt" – mondta a szociológus.
A román belpolitikai válságot illetően Kiss Tamás elhúzódó állóháborúra számít az őszi parlamenti választásokig. Arra a kérdésre, hogy a háborúnak ugyanazok lesznek-e a szereplői, az elemző igennel válaszolt. Mint kifejtette, nem tartja valószínűnek Victor Ponta lemondását, mert egy ilyen lépés jelentős veszteséget okozna az USL-nek. Basescu lemondását is elképzelhetetlennek tartja, még úgy is, hogy több mint hétmillió ember voksolt ellene. Kiss Tamás szerint abban az esetben lett volna ez lehetséges, ha Basescu és az őt támogató Demokrata Liberális Párt nem döntött volna a referendum bojkottja mellett.
A központi választási iroda (BEC) becslése szerint a részvétel nem érte el a 46 százalékot, így a referendum érvénytelennek bizonyult. A népszavazás érvényességéhez több mint 50 százalékos részvételre lett volna szükség.
A referendum hivatalos eredményét várhatóan egy-két napon belül teszi közzé a BEC, ezt még az Alkotmánybíróságnak is hitelesítenie kell. Ezek után térhet vissza a felfüggesztett Traian Basesscu államfő az elnöki hivatalba – ha a BEC vasárnap esti részvételi becslése helytállónak bizonyult.
mti.hu
Erdély.ma

2012. augusztus 12.

Gyorsul a magyarság „porladása"
Minél alacsonyabb volt egy adott településen a magyar nemzetiségűek aránya Romániában, annál nagyobb volt a számbeli csökkenés – állapította meg Kiss Tamás és Barna Gergő, akik a 2011-es népszámlálás magyar vonatkozásait összegezték. Arra is fölhívták a figyelmet, hogy az erdélyi magyarságon belül egyre dominánsabb szerepet játszanak a Székelyföldön élők.
2011-ben tartottak népszámlálást Romániában, amelynek előzetes eredménye szerint az ország népessége 12,2 százalékkal csökkent, így 19 042 936 fő élt keleti szomszédunkban. A Regátban a népességcsökkenés mértéke 13,1 százalékos volt, szemben az erdélyi 10,3 százalékos értékkel. A veszteség az ország keleti/délkeleti megyéiben volt a legnagyobb, míg viszonylag kismértékű volt a népesség csökkenése Temes és Kolozs megyékben, illetve a magyar többségű Hargitában és Kovásznában. A jelentős magyar lakossággal bíró Maros, illetve Bihar megyékben szintén jóval az átlag alatti volt a népességcsökkenés – olvasható Kiss Tamás és Barna Gergő tanulmányában.
Székelyföldön a magyar népesség csökkenése 7 százalékos volt, ami jóval az országos érték alatti, és megfelel a 2002–2011 közötti változásnak. A Partiumban a magyar népesség az országos átlagnak megfelelően alakult, és szintén megfelel az 1992–2002 közötti folyamatoknak. Közép-Erdélyben már az országos átlagnál kedvezőtlenebb folyamatokat találtak. Az igazi probléma azonban a szórványrégiókban észlelhető, ahol – amellett hogy az országos folyamatoknál jóval kedvezőtlenebb a magyar népesség számának alakulása – a demográfiai szétporladás az egy évtizeddel korábbiakhoz képest is felgyorsult – szerepel a tanulmányban.
Visszaszorulás a városokban
A szerzőpáros azt is megállapította, hogy minél alacsonyabb volt egy adott településen a magyarok aránya 2002-ben, annál jelentősebb volt a számbeli csökkenés. A magyar többségű és magyar dominanciájú településeken a népességcsökkenés az országos átlag alatti, viszont a szórvány- és a szórványosodó közösségek esetében meghaladja a 30, illetve a 20 százalékot – teszik hozzá.
Az eredmények azt mutatják, hogy jelentős mértékben megváltozott az erdélyi magyar népesség belső szerkezete. A százezer fölötti nagyvárosokban élők aránya 1992 és 2011 között 26-ról 21 százalékra esett, miközben a (nem metropolisz-övezethez tartozó) falvakban lakóké 38-ról 44 százalékra nőtt – olvasható a tanulmányban.
Tömbösödés A magyarok társadalmi pozícióira negatívan hat, hogy a közösség egyre nagyobb hányada koncentrálódik rurális jellegű településeken. E mellett az erdélyi magyarok „tömbösödése” is figyelemre méltó jelenség. 2002-höz képest 48-ról 53 százalékra nőtt azok aránya, akik magyar többségű közigazgatási egységben élnek, a székelyföldiek pedig – az 1992-es 33 százalékkal és a 2002-es 35 százalékkal szemben – immár a teljes erdélyi magyar közösség 38 százalékát teszik ki – olvasható az elemzésben.
Az elvándorlást illetően 2000-et követően Lengyelország mellett Románia vált a legfontosabb kelet-európai kibocsátó országgá. A népszámlálási eredmények is megerősíteni látszanak azokat a feltételezéseket, miszerint 2-2,5 millió román állampolgár tartózkodik életvitelszerűen külföldön. A legnagyobb mértékben a moldvai régió, illetve Dél-Erdély érintettek az elvándorlásban, míg a legkevésbé épp a magyarok által nagyobb arányban lakott területek, a Székelyföld, a Partium, Közép-Erdély, illetve a magyarok által kisebb arányban lakott Bánság – állítja a szerzőpáros. Kovács András
mno.hu
Erdély.ma

2012. szeptember 3.

Túl a kásahegyen – beszélgetés Bárdi Nándor történésszel.
„Szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető »ötödik hadoszlopra«. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.” Bárdi Nándor történésszel, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársával Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
– Nemrégiben az MTVA vezérigazgatója körlevélben kérte a munkatársakat, hogy ezentúl a határon túli kifejezés helyett a külhonit használják. Egy kisebbségkutató lát ebben valamiféle minőségi változást?
– Előrebocsátanám, hogy a magyar–magyar viszonynak nevezett tárgykört sűrű retorikai összevisszaság jellemzi. Célképzetek, amelyekről jelenvalóságként beszélnek és elvárásokká válnak; általánosítások; feldolgozatlan élmények, sértettségek és félreértett szerepek tömege bogozódik össze ebbe a tárgyban. Ahhoz, hogy a lényegi kérdésekről beszéljünk, egy kásahegyen kell keresztülverekedni magunkat. Sok publicisztika nem is jut tovább a politikai retorikák termelte képzetek leleplezésén.
A külhoni terminológia bevezetésének szerintem két értelmezési háttere lehetséges. Kövér László és Veress László 2010. június 4-én a Magyar Nemzetben megjelent Mi lesz belőlünk magyarokból? című identitáspolitikai cikke az egységes magyar nemzet mellett érvelt és a balliberális elit félrevezető kategóriájának tekintette a „nemzet szétfejlődését”. Ebben a gondolatkörben a magyar etnokulturális közösség egységes politikai térben értelmeződik. Van egy másik megközelítés is, ami legtisztábban Sólyom László az előbb említett cikk megjelenésének napján, a parlamenti Trianon-emlékülésen elmondott beszédében kristályosodik ki. E szerint a Kárpát-medence az itt élő népek közös hazája. Ez azt jelenti, hogy nem csak Szepesség vagy Brassó képezi a magyar kulturális örökség részét, hanem a román, szlovák stb. történelemhez is hozzátartoznak a budapesti, gyulai, békéscsabai stb. emlékhelyeik. Ebben a szellemben a külhoni megnevezés a határon túlihoz képest annyiban más, hogy például egy nagyváradi nem Budapesthez viszonyítva azonosítja magát. A mindennapi életben persze a romániai magyarok szimplán magyarnak tartják magukat és abban a pillanatban lesz belőlük romániai magyar, ahogy belépnek a magyar(országi) médiatérbe vagy fizikailag átlépik a határt. A Kárpát-medencében jó kétszáz éve párhuzamos nemzetépítések zajlanak, és lényegében a külhoni magyarok 1918-ban ezek közé szorultak. Ezekben önálló intézményi szerkezeteket építettek a két világháború között és 1989 után, az államszocializmusban pedig az adott ország magyarságpolitikáján belül próbált a magyar elit vélt vagy valós közösségi érdekeket kiharcolni. Ugyanekkor mindez egy környező népekkel közösen felépített toposz-rendszerben történik. Leegyszerűsítve: szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető „ötödik hadoszlopra”. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.
– Mik lehetnek ennek a „toposztalanításnak” az eszközei?
– Szaktörténészként jó néhány, a nemzeti kánonokon túlmutató kutatás megvalósítását ajánlhatom, de a kisebbségi magyar önszemlélet szempontjából nem a kutatói vágyakat, hanem a fogalmi tisztázást tartom fontosnak. Alapvetésként ki kell mondani: a külhoni magyarként definiált közösségek lényegében kényszerközösségek, mert nem társadalomtörténeti folyamatok révén, hanem egy politikai döntés következményeként születtek, majd regionális sorsközösségekké váltak. Ez az önértelmező fogalmak első szintje. A második: a külhoni magyarok számára magától értetődő, hogy őshonosak szülőföldjükön, az ottani etnikai viszonyok megváltoztatását életviszonyaik sérelmeként élik meg. A harmadik viszonyítási pont, hogy ezek a magyar közösségek nemzeti kisebbségként definiálták magukat, az intézményesülésen keresztül párhuzamos társadalmat képeznek azon az országon belül, ahol élnek. Azért nem használnám szívesen a kisebbségi társadalom kifejezést, mivel ez egy vízió, a teljes társadalmi intézményrendszerről, a közösség viszont létezik, amelynek megvannak a saját integráló adottságai, élményei. Ezzel szemben a többségi nemzetek jellemzően birodalmi kisebbségként, a Magyar Királyság maradványaként tekintenek a velük élő magyarságra, mivel ezen kisebbségi közösségek kulturális öröksége nem függetleníthető a történelmi Magyarországtól.
– Hogy néz ez ki a „magyar–magyar viszony” felől nézve?
– Vannak, akik Trianont egyfajta traumaközösségként élik meg. Ez identitáspótló, kibeszélő önterápia is lehet. Nem hiszem, hogy minden Nagy-Magyarország matricás autótulajdonos irredenta volna. Sokkal fontosabb az, hogy a Kádár-korszak történelmi és identitáspolitikai amnéziájában a történelmi Magyarországra való emlékezés, a külhoni magyarok iránti figyelem az ellenzékiség érzetét adta, és ennek keretei sokfelé elágazva tovább élnek ma is. Ehhez képest egy másik út az úgynevezett detrianonizálás avagy határtalanítás, melyben az etnokulturális közösségnek egyes részei partnerként ismét együtt működhetnek. Hogy ez megtörténhessen, le kell építeni bizonyos határtermelő különbségeket. Trianont a közvélemény Magyarországon jórészt történeti kérdésként kezeli. Így van ez persze Kézdivásárhelyen is, csakhogy ott ez egyben családok, életpályák sorsát határozta meg. Az ottaniak elődeivel a magyar állam nem tudta fenntartani az állampolgári „szerződést”, mert a magyar politikai osztály két világháborúból is vesztesen hozta ki az országot. Az ennek révén létrejött magyar közösségek a magyarországi viszonyokhoz képest nemzetiesítettebbek, a változó politikai viszonyoknak is kiszolgáltatottabbak, hiszen a nyelvi, kulturális, sorsközösségbeli összetartozás szervezi ezeket. Jelentős különbség mutatkozik a hazafelfogásbanis. A magyarországiak haza fogalma döntően megegyezik az ország jelenlegi területével, míg a külhoniak számára egyszerre jelenti a szülőföldet, illetve egy virtuális magyar kulturális és médiateret, amelyet a sajátjuknak éreznek. A harmadik, legkevesebbet emlegetett különbség abból adódik, hogy a külhoniak döntő többsége kétnyelvű. Ennek kulturális vonzataként jó részük tudatában van annak, hogy a sajátján túl létezik egy „másik igazság” is, akár a szomszéd lakásban vagy a munkatárs fejében. Ehhez képest Magyarország lényegében Trianonnal érte el a reformkori nagy álmot, a homogén nemzetállamot. A magyar politikai elit úgy érzi, értelmiségi felettes énként megmondhatja, hogyan is kell gondolkodni Nyíregyházától Kaposvárig. Ebből következően Magyarországon az uralomra, az egységesítésre, az erdélyi politikában a dominanciára való törekvés volt a meghatározó.
– Mit jelent ez a detrianonizálás avagy határtalanítás a gyakorlatban?
– Ezeket a kifejezéseket eredetileg nyelvészek találták ki, ebből kifolyólag nyelvészeti problémaként fogalmazták meg. Nevezetesen, hogy a külhoni nyelvváltozatokat miként viszonyítsák a magyarországi standardhoz. Végül, megharcolva a nyelvművelőkkel, beemelték őket. Így például a „hajtási” a „jogosítvány” szinonimájává válhatott. Ezzel a határtalanító, integráló gesztussal a nyelvi sík azonnal ki is tágult, mivel azt eredményezte, hogy a külhoni kultúra termékei egyenrangú alkotóelemei lettek az egyetemes magyar kultúrának. A határtalanítás programja számomra pontosan arról szól, hogy mit tudunk kezdeni ezekkel az egyenrangú kulturális örökségekkel.
– A siker azon is múlik, hogy a szomszédos népek mit szólnak, ha mi határtalanításról beszélünk, főleg akkor, ha ők nem számolnak le a birodalmi kisebbség toposszal…
– Nagyon egyszerű, mint ahogy egy román mondás is tartja, nem beszélni, hanem cselekedni kell. Először azt kell tisztáznunk, hogy miért álságos, improduktív vagy hiteltelen a most használt beszédmód, mit csináltunk rosszul. Majd meg lehet keresni a helyzetleírás és az önértékelés új támpontjait. Ma az egyik legnagyobb probléma, hogy a külhoni magyar ügyeket a politikai retorika uralja. Gyakran a kommunikációs akciók önmagukért zajlanak. Az elmúlt húsz év tapasztalata egy hatalmas szakpolitikai deficitre mutat. Nincs meg a megfelelő szakmai és közigazgatási háttér a programok intézményesítéséhez és megvalósításához. Miért nincsenek Magyarországnak és a külhoni magyar közösségeknek a szomszédos országok nyelvén a magyarságról informáló honlapjaik? Miért nincs fent a neten a Madách, a Kriterion és a Fórum fordításirodalma? Médiaképesek-e a magyar külképviseletek munkatársai a szomszédos országok nyelvén? Soroljam?
– Az elmúlt időszak hibáinak feltárásakor milyen premisszák mentén lehetne elindulni?
– Nem egy interjú dolga ezt a kérdést mélységében feltárni. Most csak annyit tehetek, hogy történészként felhívom a figyelmet azokra a félreértett vagy félreérthető nézőpontokra, melyeket egy-két évtized múlva a politikai elemzők visszatekintve fontosnak tarthatnak. Az első ilyen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás ügye. A politikai közbeszéd átalakította a történéseket, és ma már a magyarságpolitika következetes és legfontosabb megvalósításaként jeleníti meg a honosítás ügyét, miközben az autonómiatörekvések kudarca, a magyar kisebbségi pártok kormányzati részvétele és a Fidesz-kormány nagy projektjei után a parlamenti pártok igazából csak belesodródtak a kapcsolódó kampány politikai hiszterizáltságába. A 2004. őszi–téli népszavazási kampány nem a külhoni magyarokról szólt, hanem egy pártpolitikai verseny volt, a szomszéd országi magyarság a szavazás után mégis úgy élte meg, hogy lényegében a nemzeti hovatartozásukat kérdőjelezték meg, ennek egyik következményeként nemcsak hogy elfogadottá vált Magyarország és a magyarországiak bírálata („anyások”, „táposok”), hanem egyben politikai legitimációs retorikaként is használták a kisebbségpolitikusok. Egy következő másként értelmezés a kettős állampolgárság és a második Orbán-kormány projektjei körül alakult ki. Magyarországon a kilencvenes években létrejött a többpártrendszer és a kapitalista piacgazdaság intézményrendszere, megvalósult a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás, egy új alkotmányos politikai közösség azonban nem jött létre, sőt a környező országoknál is lassabban halad ez a folyamat. Ez a Kádár-korszak elfojtott emlékezetpolitikai örökségével együtt óriási identitáspolitikai deficitet hozott létre. Ezt próbálja kompenzálni a politikai osztály. A második Orbán-kormány nagy projektjei alapvetően Magyarországnak szólnak. A háttérben ott munkál az új közösségépítés és az a vágy, hogy ne ismétlődhessen meg a 2004-es fiaskó. Mindezt a nemzetesítést, de elsősorban a kettős állampolgárságot a külhoni magyarság mintegy emancipációként élheti meg. Maga a nemzetpolitika kifejezés is, amely a külhoni magyarokat érintő viszonyra (azaz a magyarságpolitikára) vonatkozik, mintegy leszűkíti Magyarország hosszú távú közösségi politikáját a nemzet és az ország határának egybe nem esésére. Ehhez kapcsolható, ahogyan „nemzeti táj”-ként egyre inkább a Székelyföld és a Gyimesek jelenik meg a magyar médiában. A nemzeti összetartozás dala pedig az ünnepi alkalmakon a Szózat helyett egyre inkább a Székely Himnusz lesz. A harmadik álságos adottság, hogy a magyarság- és a kisebbségpolitikai retorika még jelenleg is nagyrészt az úgynevezett veszteség narratívára épül, miközben a külhoni közösségekben komoly változások történtek. Ezt jól példázza, hogy Szlovákiában és Romániában láthatóan megváltozott a magyar népszavazási kampány hangulata. Jöttek a humoristák, a jó nők, a magyarság magától értetődő volta, természetesebb hangvételben próbáltak egy önképet megfogalmazni. Mindeközben a magyarországi, illetve bizonyos részben a külhoni politikai elitek nyelvezete még mindig az állandó félelem fenntartására épül, ahelyett hogy pozitív irányba mutató, konkrét és számon kérhető közösségi célokat fogalmaznának meg. Magyarországon arról sem vesznek tudomást, hogy a kilencvenes években a kisebbségi politikusoknak mind a társadalomképe, mind a pozíciója megváltozott. A kulturális életből építkező politikai elit helyett, a kormánykoalíciós részvételek nyomán, sokkal hangsúlyosabb szerephez jutottak a regionális gazdasági érdekcsoportok, majd az ezredforduló után – az önkormányzati jogosítványok bővülésével – megjelent egy új, önkormányzati elit. A legitimitást a forrásszerzés biztosítja, így az átfogó kisebbségpolitikai programok sem igen valósulnak meg, kiüresednek a politikai üzenetek. Ez, generációváltás által felerősítve, a különböző érdekeket becsatornázni képes politikai integrációs fórumok híján, az egységes politizálás végét jelenti, jóllehet a régi szlogenek még részben fennmaradtak.
– Körbejártunk fontos fogalmakat, beszéltünk a detrianonizálás lehetőségéről illetve szükségességéről illetve a magyar-magyar viszony közelmúltjának elemzéséhez is támpontokat adott a félreértett vagy félreérthető események hátterének rövid vizsgálatával. Lehet a külhoni magyar kisebbségekhez más módon is közelíteni?
– Igen. Ha a kívánsággondolkodáson túl akarunk lépni, akkor az egyes kisebbségi magyar közösségeket, mint társadalmi jelenségeket kell megközelíteni. Az egyik lehetőség a területi elv. Ha felállítjuk az erdélyi települések listáját aszerint, hogy mely településeken él abszolút számban a legtöbb magyar, akkor az első 150 települést számba véve kiderül, hogy a romániai magyarok több mint 80%-a él ezekben a helységekben. Ha csak az első ötvenet nézzük, akkor az is 780 ezer magyarnak ad otthont. Mit látunk így? Ma az erdélyi magyarok 53%-a él magyar többségű közigazgatási egységben. Az is érzékelhetővé válik, hogy pl. Arad, Temesvár magyarsága számban vetekszik több székelyföldi kisvároséval. Ugyanakkor a magyar intézménysűrűség meg sem közelíti azt. A harmadik fontos tanulság, hogy 6 megyében lehet politikailag meghatározó Romániában a magyarság. Hargita, Kovászna mellett Maros, Szatmár illetve Bihar és Szilágy megyékben. A lényeg, hogy az illető 150 település nyelvhasználati, az oktatási, közművelődési viszonyai konkrétan monitorizálhatók és így pontosan meg lehet nevezni a hiányosságokat vagy épp a jó példákat, a jogszabályok érvényesülését. Egy másik megközelítés, ha a kisebbségi „társadalmat” intézményi alrendszerek összességeként fogjuk fel. Azt vizsgálhatjuk, hogy a politikai érdekvédelem, az önkormányzati pozíciók, a vallási élet, a nyilvánosság, az oktatás, a közművelődés, a tudományos élet, az egyesületek milyen intézményi keretek között működnek és, mennyire hatékonyak. Azaz az adott intézményi alrendszer szakmai szabályai ebben mennyire meghatározóak. Egy példa: a határtalanítás érdekes mozzanata lenne a magyarországi iskolákban használatos kompetencia mérés önkéntes kiterjesztése a külhoni iskolákra is. Ez külön költségekkel sem járna, hiszen a tesztek és az azok feldolgozásához szükséges programok jól begyakorolva rendelkezésre állnak. Ezzel nem csak az iskolák és tanáraik teljesítménye lenne követhető, hanem a magyarországi szülőkhöz hasonlóan a külhoniak is megnézhetnék az interneten az adott iskola és akár saját gyerekük eredményeit. Ez tényleg integráció, amely az adott ország oktatási rendszerébe is egy fejlesztési és nem szeparációs elemként jeleníthető meg. Csakhogy mi van, ha az eredmények sokkolják a külhoni magyar közvéleményt, pedagógustársadalmat? Miért nem éri el ez az erdélyi oktatáspolitikusok és megyevezetők ingerküszöbét? De érdemes utánanézni az egyik legintenzívebb romániai magyar rendezvény, a Kolozsvári Magyar Napok gyökereinek, a monostori negyedben szerveződő kismama klub, levelezési lista, az Életfa Alapítvány tevékenységének. A gyerekprogramok révén a több mint tízezres monostor negyedi magyarságot, tavaly a száz tagú cigány zenekarral a környező falvakat és olyan tömegeket is képes volt megszólítani, akiket eddig a magyar közművelődés nem tudott elérni. Ebből következik a kérdés: miért nincs magyar ház (napközi otthonnal) a Monostoron vagy a nagyváradi Rogerius negyedben? A magyar intézmények miért csak a városközpontban léteznek? Mennyiben befolyásolhatja az iskolaválasztást lakótelepen, az a komoly dilemma, hogy miként oldják meg I-IV. osztályba a beszállítást? Ezek persze mind kiragadott példák, de „nemzet kérdései” mit sem érnek a mindennapi problémákra adott válaszok nélkül. Egy közösség csak hasznos intézményekkel tud magához vonzani embereket, ettől lesz életképes.
– Mit tudhatunk arról, hogy melyek a külhoni magyar kisebbségek sorsát leginkább formáló, meghatározó társadalmi folyamatok az utóbbi két évtizedben?
– A négy nagy magyar kisebbségi közösség (szlovákiai-, ukrajnai-, romániai-, szerbiai) esetében hat folyamatot emelhetünk ki. Az első a népességfogyás kérdése, ami egyébként a többségi társadalmakra is jellemző, de a magyar kisebbségi csoportok esetében fokozottan érvényes. Három fontos új tendenciára azonban fel kell hívnom a figyelmet. Az egyik az, hogy Romániában a magyarság aránya az abszolút számban megjelenő 10 éves 194 ezres fogyás ellenére lényegében nem változott. Másrészt a kisebbségi magyarok népességfogyása 1918 óta folyamatosan kataklizmákkal járt együtt és azt lehet mondani, hogy ez az első olyan évtized, amikor alapvetően a természetes népmozgalom és a migrációs folyamatok voltak a meghatározók. A Barna Gergő, Kiss Tamás számította 6 ezres romániai asszimilációs veszteségnél jóval nagyobb várható Szlovákiában. A harmadik, egyáltalán nem új tapasztalat az, hogy a tömbterületeken jóval kisebb a magyar népességfogyás, mint szórványhelyzetben. (Tehát egy jól működő kisebbségi intézményrendszernek épp az lehetne a feladata a kisebbségi és szórványhelyzetben, hogy összegyűjtse, szocializálja a fiatalokat; a magyar dominanciájú helyeken pedig, hogy felszívja és a társadalmi mobilitást biztosítsa ezek számára is.) A második fontos évtizedes folyamat a reruralizáció: nő azon magyarok száma, akik kistelepülésen élnek, részben a nagyvárosi népességarányok romlása miatt. Romániában például a falvakban lakó magyarok aránya az utóbbi két népszámlálás között 38%-ról 44%-ra nőtt. Legalább ilyen fontos, hogy több nagyobb városban megszűnt a magyar többség, vagy jelentősen csökkent az arányuk, ugyanakkor a magyar intézményesség egyre inkább kisvárosi központokba került. Kolozsvár és Marosvásárhely mellett megerősödött a székelyföldi kisvárosok, különösen Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy intézményi súlya, ugyanekkor a Székelyföld alatt egyre inkább csak Hargita és Kovászna megyét értik. A harmadik lényeges pozíció romlás a kisebbségi magyarok lemaradása az adott ország új középosztályosodási folyamataiból. Ezt jelzi az, hogy a szomszédos országokban a magyarok körében a diplomások aránya még mindig az országos átlag felét éri el. Jelentős a lemaradás a szolgáltató szektorban, különösen a pénzügyi, kereskedelmi szolgáltatások körében. A következő fontos folyamat, a többes kötődéssel bírók – Erdélyben talán kevésbé érzékelhető – számának növekedése. Itt egyrészt a vegyes házasságok növekedéséről és az abból született gyerekek választásairól, másrészt a nem magyar intézményrendszerben szocializálódó, magyar médiát nem használó fiatalok Felvidéken és a Vajdaságban egyre jelentősebb csoportjáról van szó. Félig meddig még most is tabu kérdésnek számít a magyar anyanyelvű romák integrációja. Az Életünk fordulópontjai – Erdély 2006-os vizsgálat szerint 150 ezer magyarul beszélő roma él Erdélyben és közel 90 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Ez a romániai magyarság 6,5%-a. Itt az alapdilemma az: mit lehet kezdeni azzal a helyzettel, ha a magyar szülők a cigány gyerekek miatt nem magyar iskolába viszik a gyerekeket? A székelyföldi I-IV. osztályos roma tanulók statisztikája, integrációja egy külön riportsorozat tárgya kell legyen – az ezt kutatókkal. Az utolsó, de az egyik legfontosabb téma az utóbbi 20 évben az összmagyar média tér létrejötte, amelyben a magyarországi tömegkommunikáció a meghatározó. Ez egy természetes folyamat, jelentős – ma már magától értetődő – eredmény, nagyon fontos következményekkel. Ezek közül a legfontosabb, hogy az 1989 után született külhoni magyar generációk jelentős része döntően magyar(országi) médiafogyasztóként szocializálódik. Részben ez nehezíti meg, különösen a magyar többségű területeken a honország nyelvének elsajátítását. Ugyanakkor szinte teljes hozzáférést biztosít a magyarországi politikai, kulturális információkhoz. Ennek hatását nem lehet túlbecsülni. A „politika Magyarországa” nem a nemzetegyesítő retorikával, a honosítási kampánnyal, hanem elsősorban a napi magyarországi hírfogyasztással terjeszkedik a határokon túl. Azt is megfigyelhetjük, hogy – pontosan ennek a közös médiatérnek a következtében – egy romániai magyar fiatal tulajdonképpen haza érkezik, ha eljön Budapestre. Ez a helyzet természetszerűen fokozza a külhoni magyarok magyarországi emancipációs igényeit. Itt azonban fontos azt is tudatosítani, hogy a külhoni magyar közösségekben nem alakultak ki meghatározó, a regionális vélemények, közszolgálati fórumaként elfogadott orgánumok. Egy-egy szomszédországi úgymond országos fórum hiányában a magyarországi médiát használják értelmiségiek, politikusok avagy teljesen elszigetelt, csak helyi vonatkozású vélemény és hírközlés folyik.
– A külhoni magyar kisebbségeket pár kérdés erejéig megpróbáltuk önmagukban vizsgálni, viszont nem hagyható figyelmen kívül a más szempontból már említett kettős állampolgárság kérdése. Nemrégiben beérkezett a 300 ezredik kérelem is, milyen hatással lesz ez az eddig boncolgatott folyamatokra?
– Nem vagyok jós. A helyzetet elemezni már csak azért is nehéz, mert konkrét vizsgálatok eddig tudtommal csak arra vonatkozóan születtek, hogy akik kettős állampolgárságot szereztek idáig, kire fognak szavazni. Az eddigi kérelmezők durván 60 százaléka Erdélyből származik, 20 százalék a Vajdaságból. Elég valószínű, hogy jelentős részük már huzamosabb ideje Magyarországon él, csak eddig nem sikerült elintéznie az állampolgárságot, és most kihasználja a lehetőséget. Bizonyára vannak olyanok is, akik a magyar útlevél miatt csinálják végig a procedúrát, mert például az amerikai vízumhoz ez nagy segítséget jelent. Jelentős a kérelmező nyugdíjasok száma, akik a gyerekeik után szeretnék megszerezni az állampolgárságot. Az igazi konfliktus a választójog körül van. Ugyanis a sokszor idézett külföldi példák esetében tudtommal valamennyi esetben azzal kapcsolatban az adott ország politikai osztályán belül konszenzus volt. Ez a választójog kiterjesztése esetében a magyarországi pártok között nincs meg, sőt a Jobbik és a Fidesz szavazók jelentős része is elutasítja azt. Ez egy kétélű fegyver: nem hiszem, hogy a baloldal kihagyná a következő választási kampányban azt a ziccert, hogy itt most olyan emberek is szavaznak, akik nem Magyarországon élnek. Ez lehet, hogy több szavazatot visz majd el a Fidesztől és a Jobbiktól, mint amennyit hoz a határokon túlról. Abban pedig biztos vagyok, hogy újabb stigmatizációk épülnek a magyar–magyar viszonyban. Arról már volt szó, hogy a magyar kisebbségi kérdésnek nem az állampolgárság megadása a kezelési módja, ez a külhoni magyarok magyarországi emancipációját biztosíthatja. Nem tudom, hogy a kettős állampolgárságnak milyen közvetlen kihatása lesz a kilencvenes évektől a kisebbségi elit által képviselt párhuzamos társadalomépítésre. Jelenleg nem ez, hanem a szomszédországi politikusi generációváltás, a kormányzati pozíciók elvesztése, a FIDESZ külhoni pártkonfliktusai együttesen hátráltatják ezt a folyamatot.
Erdélyi Riport

2012. október 1.

Fennállásának húszadik évfordulóját ünnepli a bukaresti Balassi Intézet - Fennállásának húszadik évfordulóját ünnepli a bukaresti Balassi Intézet, amely a héten négy kulturális rendezvényt is tart a román fővárosban.
Kósa András László igazgató az MTI-nek hétfőn elmondta, hogy az intézmény évente átlagban több mint száz programot bonyolít le, ami azt jelenti, hogy húsz év alatt több mint 2 ezer magyar vonatkozású rendezvény volt Bukarestben a Balassi Intézet szervezésében. Klasszikus zene, jazz- és blues-koncerteknek, irodalmi műsoroknak, film- és színházművészeti előadásoknak, képzőművészeti és fotográfiai kiállításoknak, történészkonferenciáknak, valamint gasztronómiai és népi kultúrával kapcsolatos rendezvényeknek adott otthont az intézet.
Az intézet magyar nyelvórákat, könyvtári és olvasószolgálatot is biztosít. Közös programokat bonyolít le a Bukaresti Egyetem hungarológia tanszékével, részt vesz az EU-tagállamok kulturális intézetei által alapított EUNIC tevékenységében.
Az intézet állandó partnerségi viszonyt ápol a nagyszebeni nemzetközi jazz fesztivállal, az Árkosi Kulturális Központtal, a bukaresti George Enescu múzeummal. Állandó jellegű rendezvényei közé tartozik a múzeumok éjszakája mintájára megszervezett bukaresti kulturális intézetek éjszakája, a Magyar Filmhét és a Magyar Zene Fesztivál.
Ezen a héten két kiállítást is rendeznek Budapest-Nagybánya-Bukarest címmel. Az egyiken nagybányai festmények tekinthetők meg, a másikon nagybányai rajzok és grafikák. Mindkét kiállítást a magyarországi Mission Art Galériával közösen szervezik. Kósa András László szerint a grafikák és a rajzok először lesznek láthatók a román fővárosban.
A húszéves évforduló jegyében rendezik meg Kobzos Kiss Tamás Balassi-estjét is, amely azért érdekes, mert húsz évvel ezelőtt a debreceni énekmondó vett részt a bukaresti magyar kulturális központ megnyitóján is. A művész rendhagyó zeneórát is tart a bukaresti magyar tannyelvű Ady Endre Líceumban.
Az évforduló jegyében kerül sor a Simándy József Nemzetközi Énekverseny tavalyi győztesének, az erdélyi Borsos Edith énekművésznek a dalestjére.
Bukarest,(MTI)

2012. október 17.

Sepsiszentgyörgyön Emlékpark után emlékmúzeum (’56-os megemlékezés)
Rendhagyó módon idén október 20-án, szombaton tartják Sepsiszentgyörgyön az 1956-os forradalom és szabadságharc megemlékezését – ennek oka, hogy a magyarországi meghívottaknak az ünnepség napjára haza kell érniük. A sepsiszentgyörgyi ünnepség immár hat esztendeje az ’56-os események félszázados évfordulóján felavatott emlékmű körül kezdődik, s bár a köréje tervezett emlékpark addig nem készül el, egyúttal annak avatását is beiktatták a programba a szervezők. Közben készül a kommunista diktatúra áldozatainak emlékháza is, ennek avatójára jövőben kerül sor.
Az október 20-ra előrehozott emlékünnepség magyarországi meghívottjai többek között a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ) részéről a külügyi kapcsolatokért felelős dr. Kiss Tamás, a POFOSZ-ban az ’56-os hagyományőrzők szövetségének elnöke, Szécsi István és a rendezvény fővédnöke, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese – utóbbi, valamint Kiss Tamás beszédet is mond a szombaton 18 órakor kezdődő ünnepségen, mely az ’56-os emlékműnél lezajlott beszédek, szavalatok után fáklyás felvonulással folytatódik a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére állított Erzsébet parkbeli kopjafához, az ottani főhajtás után pedig szintén fáklyás menettel vonulnak az emlékünnepségen résztvevők a Székely Nemzeti Múzeumhoz, ahol könyvbemutató (Veress Sándor: Hét esztendő kálváriája), a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezete által meghirdetett esszépályázat díjazása és 1956-os emlékérmek, emléklapok átadása zárja az ünnepséget. 23-án, kedden csendes felvonulással folytatódik a megemlékezés, ezúttal a helybeli volt politikai foglyok a polgármesteri hivatal falán elhelyezett emléktáblánál, illetve a Csíki utcai Szalay-emléktáblánál koszorúznak. A Kónya Ádám Művelődési Ház és a Plugor Sándor Művészeti Líceum udvara most még sártenger, s bár munkások dolgoznak több helyszínen is, nyilvánvaló: szombatra leendő arcát még nem mutatja meg az ’56-os emlékpark. Török József, a VPFSZ megyei elnöke értetlenül áll a jelenség előtt, hiszen a tervek, a munkálat kiírása idejében megtörtént, eltelt a hosszú, építkezésre ugyancsak alkalmas nyár, de hát a kivitelező az anyagokat nem rendelte meg idejében, innen a csúszás – magyarázza bosszúsan.
Felderül azonban, amikor az emlékmúzeumról kérdezem. Egy alkalommal lement a Beőr-palota pincéjébe: sár, szeméttenger, ott meghúzódó hajléktalanok mindenféle maradéka, az egykori tévéstúdiótól megmaradt dobozok fogadták – ugyanakkor a nagyenyedi börtön valamelyik pincéjére emlékeztette, ehhez hasonlóban dolgoztatták elítéltetése idején. Adta hát magát az ötlet: a kommunista diktatúra áldozatainak emlékházát kellene ott berendezni. Mert az idő telik, az ember hamar felejt, és egyre gyakoribbak az „akkor bezzeg jobb volt” kezdetű beszélgetések. De az emberek elfelejtik, mi volt szabad, és mi nem, a börtönök tele voltak politikai foglyokkal, hogy nem fértek a cellákban, s a körülmények: a porciózott élelmiszer, másodnaponként meleg víz, fűtés csak takaréklángon, egyetlen tévéadás napi két órában, megszüntetett magyar adás, áramkikapcsolás és a legfontosabb, a politikai terror, amiről csak az nem vett tudomást, aki belesimult a rendszerbe, bólogatójánosként próbált túlélni – nos, emiatt kell a kommunista diktatúra áldozatainak emlékházát megvalósítani. Az ötletet azonmód támogatta a városvezetés, a Beőr-palota hatalmas pincéjét már átalakították, kiképezték a leendő helyiségeket: börtöncellát, szigorított cellát, vallatószobát, fekete szobát (a szigorított durvább változata: tenyérnyi hely szellőzés, fényforrás nélkül, amelybe alul még egy vödör vizet is beöntöttek, hogy bokáig vízben álljon a fogoly) és természetesen a kiállítófelületeket. Hatalmas kiterjedésű a Beőr-palota pincéje, de amikor Török József sorolni kezdi, mi mindent szeretnének ott elhelyezni, kiderül: kevés a százegynéhány négyzetméter. Az évek során felgyűlt dokumentumok a megfigyelési beszámolóktól a besúgók jelentésén át a periratokig, fényképekkel illusztrálva a kommunista hatalomátvételtől a rendszer bukásáig adna keresztmetszetet a korról, elsősorban az erdélyi magyarság többszörös meghurcoltatásaira (államosítás, kollektivizálás, ’56 stb.) fektetve a hangsúlyt. Mert a máramarosszigeti volt börtönből kialakított múzeumban gyakorlatilag ugyanez fellelhető, de ott az erdélyi magyarság szenvedéseit alig-alig láttatják. Az emlékház avatását jövő nyárra tervezik, bár a neheze még hátravan: a cellákhoz például eredeti börtönajtót, priccseket kellene keríteni (a Csíki utcai rendőrfogdát hamarosan felszámolják, talán a rendőrség megérti az emlékház fontosságát), a látványterv elkészítése is várat még magára, s minden bizonnyal akadnának még dokumentumok, melyeknek ott lenne a helyük.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. október 22.

Hit a büszkeségért és a megmaradásért (’56-os megemlékezés Sepsiszentgyörgyön)
Új helyszínen új hagyomány született: szombat délután, estébe hajlóan különleges, felemelő esemény részesei lehettek mindazok, akik az (előrehozott) ’56-os emlékünnepségen részt vettek. A felavatott emlékpark csak félig készült el ugyan, de már így is mutatja, több, mint építészeti kiválóság – igazi műalkotás. Az elhangzott beszédek pedig, különösképp a rendezvény fővédnökéé, nemcsak a múltat elevenítették fel, de hitet adtak a holnap, a holnapután megéléséhez – büszkén, emelt fővel.
Élni csak szabadon érdemes
A délután hat órai kezdettel meghirdetett emlékünnepségre számosan sereglettek össze, a frissen letett, még süppedő gyepszőnyeget kímélve, no meg az új helyszín be nem lakottsága miatt is a „régi” ’56-os emlékmű köré csoportosulva – holott a szónokok az új emlékmű, a pavilon túloldalán mondták majd el beszédeiket. Kissé zavaróan hatott (a tömegben néhány rosszalló megjegyzés is elhangzott emiatt), hogy a munkások hat előtt néhány perccel még nagy sebbel az utcát, járdát takarították, de az ünnepséget már nem zavarták.
A Kónya Ádám Művelődési Ház Cantus Firmus Vegyes Kara és Magyar Férfidalárdája a Szózat eléneklésével nyitotta meg az ünnepséget, „a lélekben felfakadó szabadságvágy tüzénél megtisztulni” összegyűlt közönséget László Károly színművész köszöntötte. Elsőként Dávid Gyula professzor, volt politikai fogoly szólalt fel, beszédében az emlékezés szilánkjait villantotta fel, kezdve: „amikor a szétdarabolt, megalázott nemzet kimondta: élni csak szabadon érdemes”, aztán a külföldi rádióadókra tapasztott füllel (mert „amit a mi újságjaink megírtak, a mi rádióink bemondtak, az színtiszta hazugság volt”) tájékozódni próbáló erdélyi magyarság, mely nemcsak együtt érzett, de segíteni is próbált – majd emiatt szenvedett, mert jöttek a letartóztatások, a kirakatperek, a kivégzések vagy a börtön, az éhezés, verés, kényszermunka szadista rabőrök hajszolásával, aztán „a szabadulás a szebbnek tűnő rabság külső világa”, majd lassan, sokak számára soha, a ’89-es változás a maga gyors kiábrándulásával, az új kiszolgáltatottság, a kor, melyben „az áldozat csak annyiban érték, amennyiben politikailag felhasználható”. Ilyen körülmények között „nem tehetünk mást, mint reméljük, unokáink, dédunokáink megérik mindannak a megvalósulását, amiért közülünk sokan életüket, még többen fiatalságukat áldozták” – zárta beszédét Dávid Gyula.
Küzdelmeink még nem értek véget
„Csak azért érdemes élni, amiért érdemes meghalni, ezt mi, székelyek úgy hívjuk: szabadság” – kezdte beszédét a budapesti Szent István Zeneiskola előadása után Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere párhuzamot vont ’56 és napjaink között, kiemelve, bár most békésebb időket élünk, de a rendszer ma is elroppantja azokat, akik szavukat emelik az igazságtalanság ellen, akik a közért cselekszenek. „Ma is megfigyelnek bennünket, ma is lehallgatnak bennünket, mert Ceauşescu szelleme továbbra is kísért, ott van a tévékben, a parlament padjaiban. A Székely Mikó Kollégium példája bizonyítja, a régi beidegződések ma is működnek, csak az eszközök változtak” – figyelmeztetett a polgármester. „Holott mi mindig a történelem folyamán nem mások ellen, hanem magunkért küzdöttünk, és küzdelmeink még mindig nem értek véget, még nincs autonómiánk, közösségünk tagjait még mindig védenünk kell, épp ezért az ’56-os emlékpark mindig arra emlékeztessen: semmi sem elég drága, ha jogainkról van szó. Ne alkudjunk meg, és ne féljünk cselekedni” – kérte az elöljáró.
Évszázadok múlva is meséljen
Ady Endre kortársa, a Holnaposok egyik alapítója, Dutka Ákos Ember és magyar című versét Darvas László színművész adta elő, majd Kiss Tamás, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) képviseletében szólalt fel. Kiemelte, az erdélyi bajtársak kegyetlenebb elbánásban részesültek a magyarországiaknál, holott „bűnük” annyi volt csupán: elénekelték a Himnuszt, vagy az éjszaka leple alatt gyertyát gyújtottak. Felidézve ’56 történéseit, a mérhetelen lelkesedést, szabadságvágyat emelte ki legfőbb értékként – de ugyanezt érezte az erdélyiek cselekedeteiben is, tette hozzá. „Köszönet a hősöknek, akik később áldozatokká váltak” – zárta beszédét, miután elmondta azt is, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének lyukas zászlót hozott ajándékba. Octav Bjoza, a Romániai Politikai Foglyok Egyesületének elnöke beszédében kiemelte, a magyarországi ’56-os forradalom és szabadságharc mély nyomot hagyott Európa történelmében. És hogy miért kellett bekövetkeznie? „Leigázva élni hazádban, miközben azt mondják neked, szabad vagy – hát ezt a fiataloknak igen nehéz elmagyarázni” – jelentette ki. Kifejtette, a kommunista rendszer politikai foglyainak pontos száma ma sem ismert, az 1944–1964 közötti időszakban mintegy tízezerre tehető számuk, a börtönökben pedig nem számított a nemzetiség, ott mindenki a kommunistaellenes harcosok nemzetiségéhez tartozott. „Büszke vagyok mindarra, amit nem tudtunk megvalósítani” – mondta, majd a felavatandó emlékparkra utalva reményét fejezte ki, évszázadok múlva is állni fog, mesélve a kommunista börtönök áldozatairól.
A magyarságnak köszönheti a Nyugat
A Szabad Európa Rádióhoz eljuttatott, ismeretlen politikai foglyok román nyelven írt versét Sergiu Aliuş színművész szavalta el, Ady Endre Fölszállott a páva című versét Gazda Zoltán színművész adta elő, majd a rendezvény fővédnöke, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese lépett a mikrofon elé. Az emlékezésnek, az ’56-os megemlékezésnek az egyes ember és a közösség életében kettős az értelme: hitet, erőt, büszkeséget adni és a tanulságokat levonni – kezdte beszédét. Van-e nagyobb büszkeség, mint ’56 örökösének lenni? A szónoki kérdésre válaszként kifejtette, ’56 halálos döfést vitt be a kommunizmusba, melyet nem tudott kiheverni. Hogy itt lehetünk, hogy a bolsevizmus eltűnt a történelem süllyesztőjében, azért történhetett meg, mert volt ’56-ban a magyar szabadságharc, emiatt következhetett a Prágai Tavasz, a lengyel Solidarnosc, a temesvári forradalom. És hálás lehet a Nyugat is a magyarságnak, mert az ’56-os menekültek nyitották fel azoknak a nemzeteknek a szemét, melyek már-már hajlandóak lettek volna beleszédülni a kommunizmusba, micsoda embertelen és ezért istentelen, avagy istentelen és ezért embertelen rendszertől menekültek meg. Ami a tanulságokat illeti: ’56 szerencsésen illeszkedik a magyar történelem sodrába, miként Szent Istvántól napjainkig, a magyarság nem egyebet akar: függetlensége megmaradását, jogai biztosítását. Amit más népeknek lehet, nekünk is lehessen, az autonómia bennünket éppúgy megillet, mint Európa más népeit (szavait taps szakította félbe), soha semmit nem követeltünk, ami más népeknél már meg ne lenne – mondta. A magyar nemzet megmaradását a közjogi egyesítés teszi lehetővé, jelentette ki, e felismerés követeli meg a teljes állampolgárság megadását minden magyar számára. Végezetül arra szólította fel a jelenlevőket: tegyenek hitet, mindannyian ’56 örökösei akarunk lenni, mert ez a hit a büszkeségünket és a megmaradásunkat jelenti.
Intő példa az utókornak
A Kovács Kázmér tervei alapján készült új emlékművet, a pavilonszerűen kialakított építményt – melynek tartógerendáira magyar, román, német és angol nyelven Az 1956-os magyar forradalom romániai mártírjai és bebörtönzöttjei emlékére felirat, négy tartóoszlopán pedig 774 (és a névsor még nem teljes, talán soha nem is lesz az) név olvasható – Semjén Zsolt, Antal Árpád, Octav Bjoza és Török József leplezte le, Hajdú János római katolikus esperes szentelte fel és Bustya Dezső nyugalmazott református lelkész áldotta meg. A koszorúzás alatt a Cantus Firmus és a Magyar Férfidalárda énekelt, majd Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke mondott köszönetet mindazoknak, akik az általa megálmodott emlékpark létrehozásában részt vettek, és reményét fejezte ki, a park intő példa lesz az utókornak arra, mit jelentett ’56. Egypercnyi néma tisztelgést kért még a kivégzettek emlékére, majd a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével zárult az emlékünnepség első fele.
Hagyomány születik
Fáklyákkal kezükben vonultak át az ünnepség folytatásában részt venni szándékozók az Erzsébet parkbeli, a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére állított kopjafához, ahol Márton Simon Anna mikós diák Faludy György: 1956, te csillag című versét szavalta el. Koszorúzás, gyertyagyújtás – és néhány fáklya földbe szúrása, ez a gesztus, önkéntelen cselekedet, mi új lehetőséget adhat az elkövetkező ’56-os megemlékezésekhez. És innen tovább, a Székely Nemzeti Múzeumig, szintén fáklyákkal a kézben. A Bartók Teremben Vargha Mihály köszöntőbeszédében kijelentette, az ’56-os emlékpark megvalósulásával a város és lakói kimondták: polgárok vagyunk. ’56 történései megismerésében, szellemének ébren tartásában nagy felelősség hárul az iskolákra, az egyházakra, de a múzeumra is – hívta fel a figyelmet. A Pofosz által meghirdetett esszépályázat nyerteseinek díjazása, Veress Sándor Hét esztendő kálváriája című könyvének Puskás Attila általi ismertetése után Antal Árpád polgármester és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a város nevében emléklapot és emlékérmet adott át az ’56-os Bajtársi Társaság sepsiszentgyörgyi tagjainak, azoknak, „akik megmutatták az irányt, melyet ígérem, követni fogunk” – indokolta a polgármester a kitüntetést.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. november 8.

Statisztikai intézetet alapítanak Székelyföldön
Székelyföldi Statisztikai Intézetet alapítanak – jelentette be csütörtöki sajtótájékoztatóján Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. Az eseményen a városvezetőség mellett több szakember is részt vett.
Az intézet elősegítheti a közpolitikák kidolgozását
Az városvezető szerint az intézet szerepe az lesz, hogy bemutassa a térség migrációs és demográfiai változásait, ezek alapján az önkormányzatok meg tervezhetik közpolitikáikat, így befolyásolni tudják az elöregedési, gyermekvállalási és migrációs folyamatokat.
A Székelyföldi Statisztikai Intézetet egy induló nemzetközi pályázat részeként hozzák létre – részletezte Antal Árpád, aki szerint a későbbiekben az önkormányzatok finanszírozzák annak működését.
Sepsiszentgyörgy elöljárója rámutatott: a gazdasági válság nem csak problémát jelent, hanem lehetőséget is teremt azoknak az önkormányzatoknak, amelyek tudományosan megalapozzák tevékenységüket, és másoknál jobb közpolitikákat dolgoznak ki, így nyertesei lehetnek a települések és régiók versenyének.
Kiss Tamás, a kolozsvári kisebbségkutató intézet demográfiai kutatója a projektindító sajtótájékoztatón rámutatott: a Székelyföldi Statisztikai Intézet feladatai közé tartozik, hogy biztosítsa Székelyföld jelenlétét a statisztikákban, mivel jelenleg ez a térség nem szerepel egységként.
Az intézet majd olyan adatokkal is támogathatják az önkormányzatok munkáját, amelyek felhasználásával megtervezhetik a család, egészségügyi, migrációs, identitásmegőrző politikájukat, de segítséget jelenthetnek az intézménytervezésben és romaintegrációban is.
Székelyföld szerepe felértékelődött
Kiss Tamás rámutatott: az 1992-ős, a 2002-es és a 2011-es népszámlálási adatok arra mutatnak rá, hogy Székelyföldön az országosnál kedvezőbbek a demográfiai viszonyok, Kovászna és Hargita megyékben mérsékeltebb a népességfogyás, mint az ország más térségeiben, illetve gyermekvállalás szempontjából is kedvezőbb a helyzet.
A demográfiai adatok szerint az erdélyi magyarságon körében is felértékelődik Székelyföld szerepe. „1992-ben az erdélyi magyarság 32 százaléka élt Székelyföldön, mára már 38 százaléka lakik ebben a térségben, és az iskolába járó magyar gyerekek többsége is székelyföldi" – részletezte Kiss Tamás.
A tudományos háttér előnyöket jelent
Markó Attila, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának államtitkára elmondta: amikor létrehozták a kolozsvári kisebbségkutató intézetet az volt a cél, hogy az tudományos tevékenységével szakmai hátteret biztosítson a jogszabályok előkészítéséhez, ez történik most is Székelyföld esetében.
Horváth István, a kolozsvári kisebbségkutató intézet elnöke úgy véli: a projekt lényegében összehozza az akadémiai szférát az önkormányzatokkal, hiszen ha beazonosítják az elvándorlás okait, azokra válaszlépéseket, közpolitikákat lehet kidolgozni.
„Átfogó migrációs kutatás kezdődik egy 3,2 millió eurós projekt keretében, amelyet a Magyarországi Központi Statisztikai Hivatal írt ki, és amelyben 11 európai ország és 28 intézmény vesz részt" - számolt be a sajtótájékoztatón Buja Gergely, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat projektmenedzsere. Értesülése szerit a 30 hónapos futamidejű projektben az országból a kolozsvári kisebbségkutató intézet, Hargita Megye Tanácsa és Sepsiszentgyörgy önkormányzata vesz részt. A kutatás során a humánerőforrás, a migrációs és demográfiai viszonyokat próbálják feltárni, előrejelzéseket és adatbázist készítenek.
Maszol.ro

2012. november 9.

Felértékelődő Székelyföld
Tegnap a sepsiszentgyörgyi városházán mutatták be azt a nemzetközi projektet, mely a demográfiai folyamatok, a migráció vizsgálata révén próbál szakmai hátteret nyújtani a hosszú távú közpolitikák megalkotására – közérthetőbben: eme folyamatok elemzésével olyan előrevetítéseket alkotnak, melyekből kiderül, hogy például harminc év múlva hány bölcsődei helyre lesz szüksége Sepsiszentgyörgynek. És ami talán ennél is nagyobb haszon az erdélyi magyarság számára: olyan stratégiák kidolgozásához szolgáltat támpontokat, melyek révén megállítható a népességfogyatkozás.
A programban 11 ország 28 intézménye vesz részt, irányítását a Magyar Központi Statisztikai Hivatal végzi, romániai partner a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI), Hargita Megye Tanácsa és Sepsiszentgyörgy önkormányzata, összköltségvetése három és egynegyed millió euró, kivitelezésére pedig harminc hónap áll rendelkezésre – ismertette a számadatokat Buja Gergely szociológus, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat projektvezetője. Horváth István, az NKI elnöke a hivatalos nevén A migráció és a migrációs hatások kezelése Délkelet-Európában (rövidítése SEEMIG) projekt megszületésének körülményeit ismertette, Markó Attila államtitkár az NKI egykori létrehozatalának szükségességéről beszélt. Antal Árpád polgármester – távolabbról közelítve a témához – kiemelte, a gazdasági válság nemcsak gondot, de lehetőséget is jelenthet, ebben a versenyben, aki jobban megalapozza tevékenységét, jobban tud előzni, mert amikor dübörög a gazdaság, a nagyvárosok elhúznak: a demográfiai folyamatokat figyelembe véve, ha okos közpolitikát építünk e kisvárosra, akár Brassót is meg tudjuk előzni válság idején – mondta. A politikum, a gazdasági vezetők, választott tisztségviselők állandóan pillanatképeket készítenek a társadalomról, de a folyamatok ismerete nélkül ezek mit sem érnek, ugyanakkor különféle programokkal befolyásolni is lehet e folyamatokat – tette hozzá. A SEEMIG-projekt konkrét hozadékaként egy székelyföldi statisztikai intézet létrehozását nevesítette, mely évente követné Székelyföld demográfiai helyzetét, megvilágítaná azokat a folyamatokat, melyek a gazdasági tervezéshez fontosak. Kiss Tamás demográfus, az NKI kutatója a demográfiai és migrációs folyamatok erdélyi és romániai összehasonlítása révén kimutatta Székelyföld felértékelődő szerepét a magyarság számára. Példaként említette, míg 1992-ben a romániai magyarság 33 százaléka élt Székelyföldön, a 2012-es népszámlálás adatai szerint ez az arány 38 százalékos. A tömbmagyarság ugyanakkor lehetővé teszi regionális szinten a magyar közpolitika kialakítását, olyan programok kidolgozását, melyek a magyar közösség reprodukciójának szolgálatába állíthatóak, és ismertette a különböző politikai szereplők (önkormányzat, kormány) mozgásterét a népesedés- és migrációpolitikában. A projekt hasznát – az említett székelyföldi statisztikai adatszolgáltatás mellett – a népesség-előreszámítás kérdésének kezelésében, illetve a közpolitikák alakításában látja. A júniusban indított projekt az előtanulmányok elkészítésével folytatódik, konkrét cselekvési terveket jövő őszre dolgoznak ki.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. november 16.

Kicsi az esély egy román-magyar párt megjelenésére
Barna Gergő és Kiss Tamás erdélyi társadalomkutatók szerint kevés a valószínűsége annak, hogy Romániában a szlovákiai Híd-Mosthoz hasonló román-magyar vegyes párt jöjjön létre.
A két társadalomkutató erről csütörtök este beszélt Kolozsváron a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben, az Etnikai szavazók – Az RMDSZ mozgósító képessége 1990-2012 című átfogó kutatásuk szűk körű szakmai vitáján. Az elmúlt 22 év romániai választási eredményei és az elmúlt 15 évben az erdélyi magyarság körében végzett közvélemény-kutatási eredmények alapján elkészített dolgozatot az erdélyi magyar társadalomkutatás mérföldköveként értékelték a jelen lévő szakértők. Kiss Tamás a szakmai vita után az MTI-nek elmondta, hogy a román partner hiánya az egyik akadálya egy román-magyar vegyes párt megjelenésének, de „az etnikai határok kevésbé porózus jellege is megkülönbözteti az erdélyi magyar társadalmat a szlovákiaitól”. Kiss Tamás álláspontja szerint Erdélyben sokkal kisebb a legitimitása a közvéleményben a két etnikum összemosódásának, mint Szlovákiában.
A szociológus hozzátette, hogy az erdélyi magyarok 12-13 százaléka vegyes házasságban él ugyan, ám a vegyes családokban valamelyik fél domináns lesz. Hozzátette: a hatalmi aszimmetriák következtében a vegyes házasságokban nagyobb arányban dominál a román fél, de identitásbeli összemosódás nincs.
Kiss Tamás szerint az erdélyi viszonyok között egy nemzeti minimum kialakítása is könnyebb, mint Szlovákiában, ahol „a nemzeti minimumot alulról előző” alakulat tudott teret nyerni. Barna Gergő az MTI-nek elmondta: a romániai választási rendszer is az etnikai törésvonalak megmaradásának kedvez. Hozzátette: amíg a rendszer a szavazatok arányában ad parlamenti mandátumokat a bejutási küszöböt átlépő pártoknak, a közösség valamennyi tagja úgy érezheti, hogy a domináns magyar szövetség jelöltjeire leadott szavazata hasznosul.
MTI
Erdély.ma

2012. november 17.

Etnikai szavazók: az erdélyi magyar választói magatartás mozgatórugói
Az Etnikai szavazók. Az RMDSZ mobilizációs képessége 1990–2012 között című tanulmányukat ismertették csütörtökön egy szakmai kerekasztal-beszélgetés keretében Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben.
A szerzők az erdélyi magyar választói magatartásban empirikusan kikövetkeztethető trendeket mutatják be, a választói viselkedést vizsgálják a rendszerváltást követő időszakban – ismertette Horváth István, az NKI igazgatója. Salat Levente politológus, a beszélgetés moderátora szerint a tanulmány az elmúlt 22 év erdélyi magyar kollektív akaratképzés alapos, célratörő elemzését nyújtja, amely szervesen beleilleszkedik az erdélyi magyar társadalom- és politikatörténetbe. Mint mondta, a kérdés az, hogy megfogalmazott következtetései milyen mértékben kerülnek majd át a közgondolkodásba és késztetik önreflexióra a politikai szereplőket.
A kutatás alapvető adatforrásait a Központi Választási Iroda (BEC) által közzétett, az egyes megyékre vonatkozó választási makroadatok és az erdélyi magyar mintán végzett, politikai jellegű közvélemény-kutatások képezték. Terjedelmi, technikai okokból az elemzés mindenekelőtt a parlamenti választásokra irányul. A választói névjegyzék 1992-től kezdődően eltér a népszámlálások eredményei alapján kimutatható valós állandó lakosságszámtól. A szerzők ezért az 1992-es, 2002-es és 2011-es referendum adatai alapján megbecsülték a magyar választóknak a megyék szerinti számát. Azt vizsgálták, hogy a különböző régiókban a szavazók mekkora hányadát mozgósította az RMDSZ.
Politikai opciók az etnikai törésvonal mentén
Az RMDSZ etnikai párt, és a magyarok többségének politikai opcióit mindmáig az etnikai törésvonal határozza meg – hangsúlyozta Kiss Tamás. Az etnikai alapú választói preferenciák intézményesedésének előzményei a két világháború közötti időszakra nyúlnak vissza: a társadalmi asszimetriától, az asszimilációtól való félelemre adott válasz az élet minden területére kiterjedő, párhuzamos – kisebbségi – társadalomépítés elképzelése volt – részletezte. Ehhez a programhoz folyamodott 1990 után az erdélyi magyar elit.
Kulcsfontosságú a többségi ajánlat hiánya
Bár ez a párhuzamos társadalom nem valósult meg, az elmúlt két évtizedben – Bíró A. Zoltán fogalomhasználatával élve – „etnikai burkot” vont a kisebbségi társadalom köré az intézményépítési program – magyarázta Kiss Tamás. A szerzők szerint az RMDSZ választói többnyire ma is erre a programra mondanak igent. A szerzők megállapítják, hogy az RMDSZ politikai elitje eltávolodott az intézményépítésben érdekelt értelmiségtől, a kormányzati szerepvállalást helyezve előtérbe. Utóbbi vált a magyar intézményes szerkezet által igényelt erőforrások biztosításának legfontosabb mozgatórugójává. Ilyen értelemben a választók szemében nem illegitim az RMDSZ kormányzati tevékenysége – magyarázta a szociológus.
Meghatározó továbbá, hogy a többségi pártok nem fogalmaztak meg politikai kínálatot az erdélyi magyarság felé – tette hozzá. A létező átszavazások ellenére az RMDSZ mozgósító képessége és az etnikai szavazás intézménye szempontjából kulcsfontosságú, hogy többségi részről nem érkezik a magyarok irányába ellenajánlat.
Esetlegesség és stratégikus politikusok
A parlamenti választásokon az országos szintű és a magyar szavazói részvétel csaknem teljesen együtt mozog: 1990-től 2008-ig nyolcvan százalékról a felére csökkent a választásokon mozgósított magyarok aránya – fejtette ki Barna Gergő. 1990-ben az RMDSZ régiók szerinti szavazóinak aránya a Székelyföld, Közép-Erdély, a Partium és az – Észak-Erdélyt, Bánságot magába foglaló – szórvány irányában csökkent; 1996-től kezdődően gyengült a székelyföldi választói aktivitás, 2004-ben és 2008-ban pedig megváltozott az addig jellemző struktúra: a szórvány javított pozícióin, a Székelyföld a szórvány szintjére süllyedt a szavazók mozgósítása tekintetében, a Partium pedig Közép-Erdélyt megelőzve a rangsor élét foglalta el – részletezte a szociológus. Az RMDSZ mobilizációs ereje tehát az úgynevezett etnikai ütköző zónában a legnagyobb. A politikusok hipotézise egyébként arról szól, hogy a választói mobilizációt pontosan meghatározhatja a politikai elit – mondta Barna Gergő.
A közvélemény-kutatások elemzése olyan összefüggéseket is kimutatott, amelyeknek megfelelően például az RMDSZ támogatottsága 2007 előtt magasabb volt az értelmiségiek körében; a 2010-es megszorító intézkedéseket követően az addigi legerőteljesebb támogató, a nyugdíjas korosztály már a fiatalokkal egyező arányban mozgósítható, az aktív középosztály pedig a leginkább mobilizált – emelte ki Kiss Tamás.
Egyéni racionalitás vs. szervezeti érdek
A szociológus elmondta, a tanulmány utolsó fejezetében az RMDSZ mozgósító képességében bekövetkezett változásokat értelmezték. Megállapításuk szerint a 2008-as, az egyéni választókerületeket bevezető választási törvény folytán az érdekvédelmi szövetség úgynevezett „kollektív cselekvési paradoxonnal szembesül”: bár a szervezet érdeke azt kívánná, hogy egész Erdélyre kiterjedő, intenzív kampányt folytasson, a jelöltek egyéni racionalitása ennek ellenében érvényesül. A regionális szétfejlődés hipotézisének keretében kifejtik: a párhuzamos társadalomépítés etnikai keretprogramja inkább a Kolozsvár és Marosvásárhely által uralt régió kérdéseire nyújt megoldásokat, a Székelyföld számára kevésbé.
Határ-megerősítéssel elkerülni a Most-Híd jelenséget
Az etnikai felüllicitálás elméletét igazolva az RMDSZ az erőteljes nemzeti programmal jelentkező kisebb magyar pártok kihívására úgyszintén radikalizálódó, autonómia-központú kampánykommunikációval válaszolt – magyarázta Kiss Tamás. Ugyanakkor, az érdekvédelmi szövetség úgynevezett etnikai-tribunus pártként megnyilvánulva, retorikailag hajthatatlan az identitással kapcsolatos kérdésekben, de pragmatikus az erőforrás-leosztás tekintetében. A kutatók szerint a választók is tudatában vannak, hogy az RMDSZ-nek pragmatikus módon kell fellépnie, és adott esetben másfajta diskurzust folytatnia Bukarestben. Úgy vélik, a Szlovákiában bekövetkezett Most-Híd jelenséget, az etnikai alullicitálást az erdélyi magyar közösségen belül működő határmegerősítési és kizárási mechanizmusok akadályozzák meg. A megfelelő nyelvi készségek híján ugyanis a magyar közösséghez való tartozás könnyen megszűnhet.
A tanulmány ismertetését a felkért szakemberek, Lőrincz D. József, Székely István Gergő, Toró Tibor, Horváth István hozzászólásai követték, Bakk Miklós politológus levélben fogalmazta meg az elemzéssel kapcsolatos megállapításait.
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 10.

Választások Romániában – 2012
Magyar részvétel, átszavazás, pluralizmus
Az RMDSZ-nek gyakran szemére vetik, hogy egykor egymilliós szavazóbázisát húsz év alatt felére apasztotta. A magyar szavazók száma a népszámlálási korstruktúra alapján jelenleg valamivel egymillió felettire tehető, 1990-ben ez egymillió-kétszázötvenezer körüli volt. A választási eredményekből az derül ki, hogy bár a magyar részvételi trend nagy vonalakban követi az országost, a magyar szavazókat általában valamivel kevésbé sikerül mozgósítani, mint a románokat. Az eltérést pontosan nem lehet kiszámítani, mivel a román pártokra történő átszavazás bonyolítja a helyzetet, de nagyjából 2–7 százalék között mozog. Az is megfigyelhető, hogy a parlamenti választásokon a magyar mobilizáció kevésbé marad el az országostól, mint a helyhatósági választásokon, az EP-választáson pedig mindkét ízben lényegesen meghaladta azt.
A probléma másik vetülete az átszavazás. A Kárpát-medence más magyarlakta régióihoz képest Erdélyben a többségi pártokra leadott magyar voksok aránya végig viszonylag alacsonynak mondható, csak kivételes alkalmakkor nő tíz százalék fölé. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy amikor a verseny a román pártoknál szorosnak ígérkezik (mint például 1996-ban vagy 2004-ben), a magyarok valamivel hajlamosabbak átszavazni.
Annak magyarázatára, hogy miért veszítette el az RMDSZ szavazóinak csaknem felét, több hipotézis is létezik. Kiss Tamás és Barna Gergő megfogalmazta az úgynevezett privatizációs hipotézist, ami alatt a magánszférába való visszavonulást, a közügyektől való elfordulást értik. Ez azonban nem csak ránk, hanem a románokra, sőt, egész Közép-Kelet-Európára is jellemző. Ebben nyilván benne van a két évtizednyi átmenet miatti frusztráció, valamint az a gondolat, hogy „teljesen mindegy, ki alakít kormányt”.
Az említett szerzőpáros egy második magyarázata ahhoz kapcsolódik, hogy román oldalon fokozottabban jelentkezik a nem demokratikus mozgósítás, magyarán a választási csalás. Teleorman megyében például az idei népszavazáson több olyan település is akadt, ahol száz százaléknál többen szavaztak. Készítettem egy „toplistát” a legnagyobb részvételekkel, és az első húsz között – az üdülőtelepeket leszámítva – szinte kivétel nélkül Teleorman, Olt, vagy Mehedinţi megyei településeket találunk.
Egy harmadik lehetséges oka az alacsonyabb magyar részvételnek az elöregedettebb korstruktúrához köthető. Bár a választási hajlandóság fokozódik a korral (közismert, hogy a fiatalokat nehezebb megszólítani), ez csak hetven-hetvenöt éves korig igaz, azon túl biológiai okokból a részvétel ismét csökken. Bár pontos adatot itt nem tudok mondani, a magyar lakosság korstruktúrájában ez az idős korcsoport vélhetően számottevőbb, mint a románok esetében – ezt felmérések alapján lehet majd megválaszolni.
Az MPP és főleg az EMNP egyik gyakran hangoztatott érve, hogy a verseny megfordíthatja a választási hajlam csökkenését, tehát sokan elmennek majd szavazni, akik korábban az RMDSZ-re nem akartak voksolni. Ezt próbáltuk statisztikailag ellenőrizni, összehasonlítva a részvételt azokon a településeken, ahol volt verseny a helyhatóságin és ott, ahol nem, természetesen a kellő kontrollváltozókat is figyelembe véve. Sem a verseny mobilizáló hatását, sem annak ellenkezőjét nem sikerült egyértelműen igazolni, bár a mérleg egy picit talán a mozgósító hatás felé mozdul, de elenyésző mértékben.
Van viszont egy másik jelenség, ami eléggé egyértelmű: míg 2006 és 2009 között egyre többen gondolták úgy, hogy a magyar pluralizmus, a több magyar párt jelenléte pozitívum, 2010 óta ez az arány csökken, egyre többen vélik úgy, hogy túl sok magyar párt van, egy szervezetbe kellene ismét tömörülni. Amióta három magyar párt van, a megkérdezettek mintegy háromnegyede szerint csupán egy pártra lenne szükség.
A 2012-es helyhatósági választások
A 2012-es helyhatóságin a román szavazók nagyobb arányban vettek részt, mint a magyarok, mert büntetni akarták a komoly megszorításokat bevezető Boc-kormányt. Ez az RMDSZ-t hátrányos helyzetbe hozta. Az USL sikert aratott, néhány erdélyi megye kivételével szinte mindenhol átvette a hatalmat, a PDL pedig visszaszorult, továbbá megjelent egy új párt, a Dan Diaconescu-féle Néppárt. Utóbbi jellemzésére a „populizmus” igencsak enyhe kifejezés volna. Szavazóbázisa elsősorban alacsonyan iskolázottakból áll, illetve olyanokból, akik az elmúlt húsz év átmenetének mindenféle szempontból vesztesei. A párt működését találóan jellemzi az, hogy újságírói kérdésre az alapító tévés személyiség elmondta, pontosan mennyit kell fizetni ahhoz, hogy valaki a párt jelöltje lehessen. Románia-szerte meglehetősen egyenletes, tíz százalék fölötti támogatottsága van, ezzel a harmadik helyre várható a parlamentben, szórványmegyékben pedig az RMDSZ fő vetélytársa lesz a kompenzációs mandátumokért.
Magyar szempontból talán az a legfontosabb, hogy az RMDSZ elveszítette a Szatmár, illetve Maros megyei tanácselnöki tisztséget, valamint Szatmárnémeti polgármesteri hivatalát. Mindhárom pozíció elvesztésének fő oka a román szavazók nagyobb arányú részvétele volt. Az MPP és az EMNP viszonylatában a különböző tisztségek esetében szerzett szavazatok számát érdemes összevetni. Kitűnik, hogy míg az MPP eredményei viszonylag hasonlók valamennyi tisztségnél, és kiemelkedőek a polgármesterjelöltek esetében, addig az EMNP polgármesterjelöltjei lényegesen gyengébben teljesítettek, mint a párt helyi, de főleg megyei listáinak jelöltjei, rávilágítva a párt egyik fő gondjára: a jelöltállítási problémákra. Nehéz nekik helyi pártszervezeteket építeni, mert bár az embereknek azt többé-kevésbé el lehetett magyarázni, hogy miért kellett az RMDSZ mellé alternatívának az MPP, azt viszont már nehezebben értik meg, hogy mit is akar még ezek után harmadikként az EMNP. A helyi elitek is már nagyrészt beálltak vagy az RMDSZ vagy az MPP mögé. Azt is meg lehet állapítani, hogy az RMDSZ ellenzékének nem sikerült igazából területileg terjeszkednie, az MPP továbbra is a Székelyföldre van beszorulva, a Néppárt is csak kevéssel áll jobban, mivel a Partium bizonyos részeiben is meg tudta vetni a lábát. A nagyvárosokban azonban továbbra is várat magára az áttörésük.
Parlamenti választások: a választási rendszer és a várható magyar eredmény
Romániában az egyéni választókerületek bevezetése ellenére továbbra is alapvetően arányos választási rendszer van érvényben. Első körben a megyék szintjén a küszöböt teljesítő pártok vagy koalíciók szavazatait elosztják a mandátumok számával. Aki ezt a hányadost egész számmal teljesíti, az mandátumokat kap, az osztás maradékából származó „töredékszavazatok” pedig egy országos „kosárba” kerülnek, második körben a még ki nem osztott mandátumokat ezek alapján osztják szét, országos szinten. Ez így működött 2008-ig is, mielőtt megjelentek volna az egyéni választókerületek. Az a lényeg, hogy a közhiedelemmel ellentétben az egyéni kerületek nem az elosztás elején, hanem a végén kerülnek be a képbe, amikor már tudható az, hogy melyik párt melyik megyében hány mandátumot szerzett. 2004-ig az, hogy ki hogyan kap mandátumot a párt jelöltjei közül, a listán elfoglalt helytől függött, most pedig attól függ, hogy az egyéni választókerületben mi történt, de nem csak a jelöltek saját teljesítménye számít, hanem az is, hogy a többi egyéniben mi történt. Kivétel: ha valaki egyéni választókerületben abszolút többséggel nyer, akkor biztosan mandátumot szerez, de ha például csak 49 százalékot ér el, akkor már nem biztos. A számos bizonytalansági tényező ellenére a pártok tudják, kiszámították, hogy hol hogyan fognak szerepelni, és ebből indulnak ki jelöltállításkor. Meg kell még említeni az úgynevezett többletmandátum intézményét, amit akkor osztanak ki, ha valamelyik párt több egyéni választókerületben szerez abszolút többséget, mint ahány a megyei és országos mandátumleosztás szerint őt megilletné az illető megyében. Ilyenkor ezek a jelöltek mind bejutnak, a többi pártnak pedig nem a százalékszám, hanem az abszolút szavazatszám szerint osztják szét a maradék mandátumokat. 2008-ban egyetlen ilyen eset volt, idén azonban akár 50-nél több is lehet, mivel az USL az óromániai megyékben tarolni fog, rengeteg helyen abszolút többséget szerezve.
A választási kerületek határait 2008-ban a PSD és a PNL az RMDSZ hathatós közreműködésével úgy húzta meg, hogy az a PDL-nek a lehető legrosszabb legyen. Magyar szempontból azonban a beosztás kedvező. Kolozs megyében csak a kalotaszegi körzetben jelentős a magyar jelenlét, nincs abszolút többség benne, de az RMDSZ 2008-ban relatív többséget szerzett ott.
Az alternatív „6–3” küszöb azt jelenti, hogy egyidejűleg kell első helyen végezni hat képviselőházi és három szenátusi körzetben, viszont nem szükséges abszolút többség. Ezt a kitételt 2008-as elfogadása óta „lex UDMR”-ként szokás emlegetni, mivel a román pártoknak erre vagy nincs szükségük, vagy nem tudják teljesíteni. Az RMDSZ így viszont akkor is bejut a parlamentbe, ha egy másik magyar párt miatt visszaesik öt százalék alá.
A másik kérdés az, hogy az RMDSZ mellett bejuthat-e az EMNP is a 6+3 révén. Sok álhír és tévinformáció terjengett ezzel kapcsolatosan. Jogilag az EMNP bejutásának nem volna akadálya, a helyhatósági eredmények alapján azonban elenyésző az esélye 6+3 egyéni körzet megnyerésére. Számításaink szerint, ha az RMDSZ öt százalék alá csúszna vissza, nagyjából 7–8 szenátorra és 18–20 képviselőre számíthat. Azt szinte lehetetlen biztosra megmondani, hogy a bonyolult országos újraosztás következtében mely megyékben fognak elveszni RMDSZ mandátumok, de úgy néz ki, hogy nagyon inog a Kolozs megyei második és a Bihar megyei harmadik képviselői mandátum, a Brassó-Arad-Máramaros hármasból legalább egy megye vélhetően magyar képviselő nélkül marad, továbbá Frunda György (Maros) és Olosz Gergely (Kovászna) szenátori mandátuma is bizonytalan.
(Az előadás elhangzott az ErGo egyesület által szervezett V. Erdélyi Vándoregyetemen)
Székely István-Gergő 
A szerző politológus
Szabadság (Kolozsvár)

2013. január 9.

Dr. Kelemen Atilla: Tiszta vizet öntünk a pohárba
Beszélgetés a marosvásárhelyi szervezet megszüntetésének okairól
Két nappal ezelőtt az RMDSZ Maros megyei ügyvezető elnöksége nyilatkozatot adott ki, amely szerint azonnali hatállyal megszünteti a marosvásárhelyi RMDSZ döntéshozó és végrehajtó testületeit, és felmenti tisztségéből az elnökét. Dr. Kelemen Atillát, az RMDSZ megyei elnökét és Brassai Zsombor szervezési alelnököt kérdeztük az ügy hátteréről és részleteiről.
– Mi történt pontosan?
Kelemen Atilla: – A megyei ügyvezető elnökség úgy döntött, hogy újraindítja azt a megállított folyamatot, amely tulajdonképpen a választások idejére függesztett fel. Az erről az átszervezésről szóló határozatot, illetve, hogy mi indokolta ezt az átszervezést, tulajdonképpen még a nyári választások után meghozta az ügyvezető elnökség, illetve a Megyei Állandó Tanács és az SZKT is jóváhagyta. Mi ezt felfüggesztettük, hogy az őszi választásokon ne legyen nagy felfordulás. Egyesek szerint rossz döntés volt, mások szerint jó. Mi nem tettünk semmi egyebet, mint azt, hogy most újra beindítottuk a folyamatot. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy egy nagyon rossz döntés volt az a levél, amely tulajdonképpen megint "kivágta a biztosítékot". Politikailag elhibázott döntésnek tartom, amellett pedig a valóságtartalma sem helyénvaló. Nem Markó Bélával kell hadakozni, aki úgy teljesített, ahogy teljesített a választásokon, hanem le kell vonnunk bizonyos konzekvenciákat, és a politikában nem árt, ha néha önkritikát is tudnak gyakorolni az emberek.
– Az a nyílt levél váltotta ki a reakciót? Ha nem látott volna napvilágot, mi történt volna?
Kelemen Atilla: – A mi nyilatkozatunkban az van, hogy a Markó Bélához címzett levél felesleges volt, mert Markó Béla egy alapos analízis után mondta azt, amit mondott, és a véleménye szerintem helyes volt.
– Az aláírók szerint egy országos elemzés eredményei nyomán a marosvásárhelyi szervezet jó eredményeket hozott, jól mozgósított mind a helyhatósági, mind a parlamenti választásokon, jobban, mint a megye. Ezért indokolatlannak és igazságtalannak tartják ezt a döntést.
Brassai Zsombor: – A nyilatkozattevők egy olyan kerekasztal-beszélgetésen elhangzott mondatra hivatkoznak, amely országos szinten elemezte a decemberi választásokat. Kiss Tamás kétféle megközelítésben értékelte az eredményeket, és ebből a kontextusból ragadtak ki egy mondatot, és próbálták igazolni azt, ami tulajdonképpen olyan tényeken alapszik, hogy nehéz vitatni. Mert azt, hogy öt hónap alatt a helyhatósági választásoktól a parlamenti választásokig hova tűnt el hatezer RMDSZ-szavazat Marosvásárhelyen, nehéz megmagyarázni. Mint ahogy azt is, hogy a 2008-as és 2012-es parlamenti választások között megyeszinten eltűnt 9 ezer szavazat, de ebből hatezer Marosvásárhelyen. Nagyon nehéz azt is megmagyarázni, hogy 2004 és 2012 között Marosvásárhelyen hogyan tűnt el 13.500 RMDSZ-szavazat. Egyértelmű, hogy ezek a választási adatok azt jelzik, hogy vannak gondok a vásárhelyi szervezetben, és Markó Béla tulajdonképpen ezekről beszélt. És ez teszi időszerűvé az átszervezést. Itt egy új szervezeti struktúrát kell felállítani, amely képes mozgósítani a mintegy 70 ezer marosvásárhelyi magyart, amely képes megfogalmazni az RMDSZ társadalmi küldetését a megyeszékhelyen, amely képes egy olyan programot megalkotni, amelynek mentén érvényesíteni lehet Marosvásárhelyen is az RMDSZ politikai célkitűzéseit.
– Meglehetősen hányatott sorsa volt azért ennek a marosvásárhelyi szervezetnek, hol megszüntették, hol újraalakították, most megint megszűnt. Olyan, mint az "itt a vásárhelyi szervezet, hol a vásárhelyi szervezet".
Kelemen Atilla: – Ez nem éppen "itt a városi szervezet, hol a városi szervezet". Valamikor 17 évvel ezelőtt szűnt meg először, aztán egy darabig nem volt, és aztán én voltam az, aki megígértem, hogy lesz, és amióta én vezetem ezt a szervezetet – ennek már tizennégy éve –, töretlenül ment.
– Tizenhét évvel ezelőtt miért szüntették meg?
Kelemen Atilla: – Akkor én nem voltam benne a döntésben, nem tudom, miért történt. De most meg kellett tenni ezt a lépést, bár nagyon sok embert becsülök ebben a szervezetben, nagyon sok emberrel megpróbáltam beszélni. Negatívan érintett, mert ezt a szervezetet megpróbáltam mindig megvédeni, még akkor is, ha voltak nézetkülönbségek közöttünk, megpróbáltam egy olyan utat találni, ahol az ellentéteket megpróbáltam mindig úgy kordában tartani, hogy ne legyen ebből nagyobb gond. Az sem titok, hogy nem mindig örültem bizonyos választásoknak, de ettől függetlenül azt mondtam, hogy a koabitálás ilyen esetben szükséges. Sajnos, itt többször történt olyan próbálkozás, hogy engem kijátszva megpróbáltak ilyen-olyan dolgokat lenyomni a tagság torkán. Ez engem eléggé elkeserít. Mi a helyzet ezzel a levéllel? A marosvásárhelyi szervezet szerves része a megyei szervezetnek. Az eredmények tükrében mindenfélére lehet hivatkozni. A szövegolvasatok és a szövegmagyarázatok mindig olyanok, hogy mindenki azt olvassa ki belőle, ami neki tetszik vagy megpróbálja a számára pozitív dolgot kiemelni. Azt viszont tényleg nehéz megmagyarázni, hogy az eltűnt kilencezer szavazatból Markó Béla körzetében ezerrel volt kevesebb szavazat a szenátori listára, és Marosvásárhelyen hatezerrel! Ez azt jelenti, hogy ez a szervezet valamit nem jól csinált. Úgy gondolom, hogy ha lett volna valami ilyen indíttatás, hogy a Markó Béla – szerintem helyes – helyzetelemzésére mindenképpen válaszolni akart volna valaki, azt hiszem, az kellett volna legyen az első dolog, hogy a megyei szervezettel is megbeszéljék ezt. És meghallgatják ők is az esetleges ellenérveket. Véleményem szerint most, amikor az egész megye tisztújítás előtt áll, s ezt márciusig be kell fejezni, akkor nem üzengetünk egymásnak a sajtóban, nem manipuláljuk a közvéleményt, hanem megpróbálunk közös nevezőre jutni. Én még aznap is jártam a városi szervezetnél, amikor ők leadták ezt a szöveget a sajtónak, és senki nem szólt nekem, hanem mindenki félrenézett. Gyanús is volt nekem, hogy mindenki az asztal alá nézett, ahelyett hogy a szemembe nézett volna. Pedig mikor bementem és boldog új évet kívántam mindenkinek, megkérdeztem, mi újság, nem azt mondták, hogy van egy probléma, és valahogy ezt próbáljuk meg kezelni. Ezt úgy is vehetjük, hogy az én kudarcom, hogy ennyire nem bíztak meg bennem. Most tehát tovább megy az a folyamat, amit júliusban eldöntöttek országosan és helyileg, és tiszta vizet öntünk a pohárba.
– Mi a következő lépés?
Brassai Zsombor: – Az újraszervezéssel megbízott bizottság tagja továbbra is az az öt tisztségviselő, akit a tavaly nyáron megneveztek: Benedek István, a városi tanács RMDSZ-frakciójának vezetője, Kelemen Márton, a megyei tanács frakcióvezetője, Peti András frakcióvezető- helyettes, Csép Andrea, a MIÉRT elnöke, és jómagam mint szervezési alelnök. Nekünk most az a célunk, hogy március 31-ig, a megyei tisztújító közgyűlésig a marosvásárhelyi átszervezés olyan szintre jusson, mikor érdemben képviselő testületet tud a megyei közgyűlésbe delegálni. Természetesen az átszervezés egy hosszabb folyamat, mert újra kell szervezni azt a hálózatot, amely össze tudja fogni Marosvásárhelyt, tisztázza a tagsági viszonyokat. Addig is azon dolgozunk, hogy legyen Marosvásárhelynek egy hiteles közéleti képviselete, legyen az RMDSZ-nek egy megfelelő politikai testülete, amely befolyásolni tudja a helyi politikai döntéseket, illetve képviselni tudja a magyar érdekeket.
Kelemen Atilla: – Természetesen az átszervezésben mindenkinek helye lehet, régieknek és újaknak. De mindenféleképpen meg kell újítani ezt a szervezetet ahhoz, hogy el tudja látni azt a közösségi feladatát, amiért egy ilyen szervezet létre szokott jönni.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

2013. február 8.

Gyermekeinket magyar iskolába
Az RMDSZ idén is meghirdette a „Minden magyar gyermek számít” országos beiskolázási kampányát, amely arra biztatja a magyar vagy etnikai szempontból vegyes családokat, írassák magyar tannyelvű osztályokba gyermekeiket. Kiss Tamás szociológust arról kérdeztük, felméréseiknek megfelelően a vegyes házasságból származó gyermekeknek hány százalékát íratják magyar iskolába, milyen érvek alapján döntenek a szüleik arról, hogy melyik iskolában, a magyarban vagy a románban kezdje el tanulmányait csemetéjük. Kiss Tamás lapunknak elmondta: országos szinten a vegyes házasságból származó gyermekeknek alig egyharmada sajátítja el a magyar nyelvet és vallja magát valamilyen szinten magyar nemzetiségűnek. Ebből az egyharmadból csak nagyon kevesen tanulnak magyar nyelvű oktatási intézményekben. Szórványvidékeken elenyésző az aránya azoknak a vegyes házasságokból származó gyermekeknek, akiket magyar iskolába íratnak, sok esetben annak tulajdoníthatóan, hogy a magyar oktatási hálózat nincs annyira kiépülve, hogy felvehesse a versenyt a román tanintézményekkel – véli a szakember.
Kiss szerint alacsony, az említett egyharmad alatt van a magyarul tanuló gyermekek aránya Kolozsváron, és más nagyvárosokban is. Az aránytalanság csökken a Székelyföldön és a Partium bizonyos részein, ahol a vegyes házasságból származó, magyarul beszélő gyerekeknek körülbelül a felét oktatják magyar intézményekben, amelyek versenyképesebbek, és nyilván hálózatuk is sűrűbb, mint a szórványtelepülések esetében – magyarázta. Az aránytalanságot tehát egyrészt az etnikai szocializáció, másrészt a magyar oktatási hálózat versenyképessége határozza meg – tette hozzá.
A vegyes házasságból származó gyermekek beiskoláztatásakor a legnagyobb mértékű lemorzsolódás óvoda után, az első elemi iskolai osztályba való beiratkozás előtt következik be: a magyar tannyelvű óvodába járatott gyermekek aránya a legnagyobb, még szórványvidéken is jellemző, hogy az ilyen korúakat magyar nyelven taníttassák – részletezte Kiss Tamás. Mint megállapította, a nyelvváltás egyébként egyirányú, ugyanis elenyésző azok száma, akik román tanintézményről magyarra váltanának.
A beiskoláztatással kapcsolatos döntéseket alapvetően két tényező határozza meg: egyrészt a családon belül érvényesülő hatalmi asszimetria, másrészt, hogy az oktatási hálózat mennyire, és milyen minőségben áll rendelkezésre – fejtette ki a szociológus. A társadalomban fennálló kisebbségi/többségi viszony ugyanis a családon belül is újratermelődik. A magyar fél eleve hátránnyal indul, mivel kisebbségi státust visz be házasságába. A családon belüli hatalmi viszony alakulása ugyan nem egytényezős, előfordul, hogy a magyar partner magasabb szakmai státusa, különböző kvalitásai kiegyenlítik helyzetét, de a gyerekek beiskoláztatására irányuló döntések összességén jellemző módon meglátszik a többségi-kisebbségi viszony.
Az RMDSZ által indított tudatosító kampány kapcsán Kiss Tamás megállapította: jó kezdeményezésnek tartja a népszámlálás után, 2012-ben indított programot, amelyhez hasonló Szlovákiában is régóta működik. Úgy vélte, az eredményesség érdekében a programot minél szakszerűbben, célzottabban kell lebonyolítani. Nincs sok értelme például annak, hogy a Székelyföldön törekedjenek a szülők megszólítására a magyar nyelvű média közvetítésével; azokat a településeket kell megcélozni, ahol a magyar oktatási rendszer veszélyben van, illetve azokat a családokat, ahol az elemi iskolai beíratás előtt álló gyermekek vannak – magyarázta. Hozzátette: a kampánynak jól célzott közpolitikákkal, a megfelelően irányított támogatási rendszerrel is ki kellene egészülnie, hiszen szórványtelepüléseken, ahol a magyar iskola, magyar tannyelvű osztály versenyképessége nem kielégítő, az adott oktatási egységnek presztízsnövelő intézkedésekre van szüksége.
Kiss Tamás szerint a felfogás, miszerint hosszú távon hátrányos, ha a fiatalok a teljes beiskoláztatási periódusban magyar nyelven tanulnak, nem indokuk, hanem utólagos racionalizációjuk azoknak a vegyes házasságban élő szülőknek, akik román tannyelvű iskolába adják gyermekeiket.
Magyari Tivadar, az RMDSZ Oktatási Főosztályának főtitkár-helyettese elmondta: az RMDSZ által 2012-ben kezdeményezett mozgalomnak pozitív hatása volt.
– Több megyéből jelezték nekünk, hogy néhány településen, ahol veszélyben volt a magyar oktatás, sikerült meggyőzni a szülőket arról, hogy gyereküket magyar osztályba írassák, és ennek eredményeképpen megmaradtak az osztályok. Ugyanakkor a Mezőségről és a Zsíl völgyéből is olyan adatok kerültek hozzánk, hogy nőtt azon vegyes házasságban született gyerekek száma, akiket magyar osztályba írattak: 10-ről 25 százalékos növekedésről van szó – összegzett Magyari.
(N. H. D.)
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár),

2013. március 15.

Fiatalos március
Tegnap a sepsiszentgyörgyi ’56-os emlékparkban a déli harangszóval egy időben csendült fel a magyar himnusz. A Plugor Sándor Művészeti Líceum Sebestyén Lajos által vezetett fúvószenekara ezzel ténylegesen és képletesen is igyekezett ráhangolódni és ráhangolni a mai ünnepre.
A mintegy százfős, jobbára diákközönség korántsem az ilyenkor szokványos, hosszú beszédekkel, koszorúzással zajló ünnepségen vehetett részt. Az alkalomhoz illő térzene, a himnuszok mellett Kiss Tamás tizenegyedikes dráma szakos diák rövid beszédében fiatalos lendülettel, rendhagyó módon „hozta közelebb” a százhatvanöt évvel ezelőtti fiatalok gondolatait, cselekedeteit. Akik hősökként kissé belemerevedtek a történelembe, s hajlamosak vagyunk így emlékezni rájuk. Pedig hasonló korú fiatalokként ugyanúgy szerették a jókedvet, a szórakozást, a szerelmet, mint a maiak. És főleg a szabadságot, amelyért nem féltek életüket adni, pedig nem is élvezhették annak gyümölcsét. S ez a szabadságeszme az, amiért ma is érdemes feltenni a kérdést: mit kezdünk mi szabadságunkkal?
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2013. április 5.

Megszámláltattak a szórvány napjai?
Felmérések és népszámlálási adatok szerint a magyarok száma 2032-ig oly mértékben csökken a kilenc erdélyi szórványmegyében, hogy ez a kisebbségi intézményrendszer összeomlását, a közösségek megszunését vetíti elore.
A legutóbbi népszámlálás adatai szerint 2011-ben 1237746 magyar élt Romániában, közülük 1224937 Erdélyben. A 2002-es népszámlálás óta 190781 fovel csökkent az erdélyi magyarság száma, 1992 és 2002 között pedig 188205 fo volt a fogyás. Húsz év alatt tehát több mint 378 ezer lélekkel fogyatkozott meg az erdélyi magyar közösség. A veszteség arányai régiónként nagyban változnak, a Székelyföldön és a Partiumban aránylag jó a helyzet, Közép-Erdélyben, Kolozsvár és Marosvásárhely térségében az országos átlagnak megfelelo mértékben fogytak a magyarok. A szórványbeli, bánsági (Temes, Krassó-Szörény, Arad), dél-erdélyi (Brassó, Fehér, Szeben, Hunyad) és észak-erdélyi (Beszterce-Naszód, Máramaros) magyarság azonban demográfiai szabadesésben van. Két évtized alatt az Arad megyei magyarság lélekszáma 61 ezerrol 37 ezerre csökkent, a máramarosi magyaroké 54 ezerrol 34 ezerre, a Krassó-szörényiek pedig 7800-ról 3200-ra fogyatkoztak.
Katasztrofális népességcsökkenés
Szórványnak olyan közösség tekintheto, amely külso segítség nélkül nem tudja megorizni a nemzeti identitását - mondja Kiss Tamás szociológus, a kisebbségkutató intézet (NKI) munkatársa. A konkrét kritériumok tekintetében azonban nincs egyetértés az erdélyi társadalomkutatáson belül: egyes szakemberek 20, mások 10 százalék közösségen belüli arány esetén beszélnek szórványról, és van olyan megközelítés is, amely az intézményes ellátottságot is meghatározónak tekinti. Az utóbbi megközelítés alapján - bár 20 százalék alatti a magyarság aránya a városban - Kolozsvár nem tekintheto szórványnak, ugyanis olyan intézményhálóval ellátott, amilyen még tömb-magyar vidékeken sincs - magyarázza Kiss Tamás. Elmondása szerint a magyarság 2002 és 2011 között bekövetkezett 13,5 százalékos népességvesztése egyedülálló mértéku Közép-Európában, a szórványban azonban az átlagosnál sokkal rosszabb, túlzás nélkül katasztrofális a helyzet.
A Bánságban mintegy 30 százalékkal csökkent a magyarok száma, és ez még az NKI által néhány évvel korábban készített, és optimizmusra nem sok okot adó elorejelzés adatainál is rosszabb. Az okok között szerepel a magyarok nyugat-európai munkavállalása, a magyar iskolák végzoseinek elvándorlása és az asszimilációs folyamatok felgyorsulása (a szórványmegyékben 29 és 77 százalék között változik a vegyes házasságok aránya, az ezekbol születo gyerekek közül csak minden harmadik lesz magyar). Temes megyében például halódik a magyar nyelvu oktatás, ha pedig az megszunik, akkor egy-kettore vége a magyar közösségnek. A városok elrománosodása szintén komoly probléma (Arad és Temesvár magyarságának a létszáma húsz év alatt a felére csökkent), ugyanis, ha a magyar élet felszámolódik, akkor a magyar identitásnak faluhelyen nagyon leesik a presztízse -fejtegeti a kolozsvári szociológus. Véleménye szerint a foleg Dél-Erdélyben és a Mezoségen szaporodó szórványkollégiumok sem jelentenek feltétlenül megoldást, ezek is okoznak járulékos károkat.
[.]
Oktatási stratégia kellene
Az általános folyamat alól lehetnek kivételek - véli Kiss Tamás -, egy-egy mikrórégió, mint például Arad megye északi része vagy Nagyenyed környéke életképesnek bizonyulhat. Az Arad megyei magyar oktatásban érvényesülo folyamatok a szórvány néhány évtizeden belüli eltunését valószínusíto elorejelzést támasztják alá. Király András államtitkár elmondása szerint ezelott húsz évvel 220-240 magyar diák volt a megyében a gimnáziumi oktatás egy-egy évfolyamán, jelenleg pedig mindössze 110-120. Csupán két aradi, illetve a pécskai és a kisiratosi iskolában megfelelo a létszám, az iskolák többsége összevont osztályokkal muködik. Temes megyében még katasztrofálisabb a helyzet.
[.]
Románként élo magyarok
Az államtitkár felhívja a figyelmet arra, hogy a vegyes házasságok miatt a valóban magyarként élok száma vélhetoen alacsonyabb, mint azt a statisztikai adatok mutatják. Van egy statisztikai közösség, melyrol azt hisszük, hogy magyar, pedig nem tudjuk, hogyan élik meg a magyarságukat. Jelenleg egy torz tükörbe nézünk. Ahhoz, hogy a valóságot lássuk, belso népszámlálást kellene tartanunk, e nélkül csak áltatjuk magunkat. A valóság a választások alkalmával mutatkozik meg. Azok, akik nem szavaznak az RMDSZ-re, de az EMNP-re sem, nem a pártoktól, hanem a magyarságtól távolodtak el, nem úgy tekintenek a magyarságra mint mi - vallja Király András.
A szórvány erózióját, úgy tunik, az sem tudja lényegesen csökkenteni, ha a magyarság az adott településen megbecsülésnek örvend, hangsúlyosan jelen van a döntéshozatali fórumokban. A kevesebb mint 15 százalékban magyarok lakta Zsombolyának 2000 és 2012 között magyar polgármestere volt, az RMDSZ pedig a magyarság arányát messze meghaladó súllyal rendelkezett az önkormányzatban. Ennek ellenére 2002 és 2011 között a zsombolyai magyarok száma 1643-ról 1165-re csökkent, a valóság pedig még annál is tragikusabb, mint amit a statisztikai adatok sugallnak. Kovács István tisztelendo, aki 2009-ben megkezdett szolgálata után múlt héten hagyta el a bánsági mezováros katolikus parókiáját, évente 25-30 magyar hívét temette el, míg olyan gyereket, akinek mindkét szüloje magyar, kettot-hármat keresztelt. Olyan házasság, ahol mindkét fél magyar, csak elvétve köttetik Zsombolyán. A fiatalok elvándorolnak, a magyar közösség elöregedett. A legszomorúbb az, hogy sok magyar gyerek nem tud az anyanyelvén beszélni, még olyanok sem, akiknek mindkét szüloje magyar. Többeket ismerek, akinek apja-anyja magyar, de a saját nevét sem tudja kiejteni rendesen, mert otthon románul beszélnek - mondja rezignáltan a tisztelendo.
Tettekre van szükség, nem szavakra
Szegedi László kohalmi református lelkész szerint nem siratni, temetni kell a szórványt, hanem tenni érte, a helyzet ugyanis távolról sem reménytelen. Jelenlegi gyülekezetébe 1989 oszén került, s oroszlánrésze volt abban, hogy rá egy évre beindult a magyar óvoda és a magyar nyelvu szakoktatás a Brassó megyei, egykori szász kisvárosban. 1995-ben aztán megnyílt a bentlakás is, mely az eltelt 18 év alatt 750 diáknak nyújtott ideiglenes otthont. Itt talált egymásra a templom és az iskola. Ez a követendo példa, az egyháznak jobban oda kell figyelnie az oktatásra - hangsúlyozza a tiszteletes. Elmondása szerint a kohalmi kollégiumba székelyföldi településekrol is jönnek diákok, s az ott végzetteknek több mint 85 százaléka idehaza keresi a boldogulást. Ez azért van így, mert a gyerekek ezt látták-hallották tolünk, ezt a szellemiséget sugalltuk nekik minden gesztusunkkal. A lányoknak azt mondom, hogy a legszebb karrier az anyaság. Ez nem azt jelenti, hogy a szakmai karrierrol teljesen le kell mondani, de lehet a kettot párhuzamosan végezni. A szórvány jövoje demográfiai kérdés. Ha lesz szaporulat, akkor megmarad, ha pedig nem, akkor a világ pénzével sem lehet megmenteni - vallja Szegedi László. Büszkén mondja, hogy 24 évvel ezelott 236 lélekkel vette át a gyülekezetet, jelenleg pedig 219 híve van, s valószínuleg kevés erdélyi magyar közösség büszkélkedhet ilyen minimális létszámcsökkenéssel negyedszázados távlatban. Azt azonban Szegedi László is elismeri, hogy rengeteg még a tennivaló, ugyanis a kohalmi magyar fiataloknak egyharmada napjainkban is román iskolába jár. A demográfiai adatok szintén nem túl kecsegtetoek a jövot illetoen, ugyanis az általános tendencia Kohalom esetében ugyanaz, mint bárhol máshol a szórványban: 1992-ben még 1428 magyar élt a településen, 2011-ben azonban már csak 977, ami 31 százalékos csökkenésnek felel meg. Ennek következtében a magyarság
Pengo Zoltán, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2013. május 9.

KEREKASZTAL Marosvásárhely – a város, amely felszámolja önmagát?
Miért hiszterizált a marosvásárhelyi magyar közélet? Kiss Tamás, Novák Csaba Zoltán és Székely István a történet hátteréről.
Valami miatt a dolgok nehezen mennek Marosvásárhelyen. Legyen szó polgármester-jelölt állításról, magyar kultúra napról vagy civil protesztről, ugyanaz a magyar-magyar feszültség jelenik meg, más-más formában. Valamiféle általános szociális diszkomfortérzet a jellemző. Az aktorok folyamatos kényszert éreznek arra, hogy legitimálják, túllegitimálják önmagukat. Miért is? A Jakabffy Elemér Alapítvány, az Erdély FM és a Transindex közös kerekasztal-beszélgetésén ennek jártunk utána.
I. A magyar többségi tudat meghasonulása
Novák Zoltán: A hisztéria kifejezés nagyon találó. Ha a napi sajtót fellapozzuk, látjuk, hogy nem telik el nap, hogy a magyar-román adok-kapok csörtéket az utóbbi időkben ne írják felül ilyen hisztérikus megnyilvánulások, és ezek nagyon sok területen zajlanak.
Marosvásárhely mindig is az erdélyi nagyvárosok árnyékában volt. Az 50-es évek hoztak egy változást, ami saját küldetéssel látta el. Ez a Magyar Autonóm Tartomány fővárosi státusa. Történik ez egy olyan kontextusban, amikor a párt hivatalos magyarságpolitikája gyakorlatilag a Székelyföldre szorult.
Az ebben szocializálódott politikai elit ezt a küldetést továbbvitte, ezzel magyarázható az, hogy 1990 márciusában milyen módszerekkel próbálta visszahozni az elveszett intézményeket.
1968-tól megváltozik a politikai helyzet, és más lesz a színtér. A Magyar Autonóm Tartomány, ahogy Stefano Bottoni is fogalmazott, egyféle üvegházként védte a várost és a régiót, 1968 után ez az üvegház megszűnik mint óvó tényező, és elkezdődik az a folyamat, ami sokkal drasztikusabban megy végbe, mint más erdélyi városokban. Ha demográfiailag csak később, de politikailag a marosvásárhelyi magyarság már a 80-as években kisebbségben volt. Ez a magyar elit elveszti pozícióinak többségét.
1990-ben történik egy intézményi restaurációs kísérlet, ez a magyar elit megpróbálja a még többségben lévő magyarokkal visszahozni a korábbi állapotokat, és innen kezdődik a mélyrepülés. Egy győztes csata után egy vesztes háborúról beszélhetünk. Ami történt, egy csonka intézményes restauráció, de ez nem volt elég ahhoz, hogy erre jövőképet lehessen építeni. A probléma kulcsa az, hogy a fekete március és a kilencvenes évek demográfiai fogyása után a helyi elitnek nem sikerült egy, a helyi magyar társadalmat egészében összefogó és megszólító jövőképet megfogalmaznia.
Kiss Tamás: A 60-as évektől, de még inkább a megyésítéstől számítva indul Székelyföld fogalmának egyféle szűkülése. Azzal, hogy Marosvásárhely elvesztette az Autonóm Tartomány központjának a státusát és egy román többségűvé váló megyének a központja lett, elkezdődött egy olyan folyamat, ami afelé mutat, hogy a város kezd leszakadni a székelyföldi magyar tömbből. Másrészt 1968-tól olyan demográfiai folyamatok indultak be, amelyek átrajzolták a város képét. 1989 után Marosvásárhely egy román többségű várossá vált. Viszont, ha az utóbbi 10 év demográfiai történéseit nézzük, ezek korántsem drámaiak. A jelenlegi 45%-os magyar arány (a kilencvenes években tapasztalt brutális arányvesztéshez képest) egy pozitív csalódás.
A magyar politikai elit Marosvásárhelyen (ahhoz képest, hogy ez ma is egy 45 százalékban magyarlakta város) intézményesen nagyon alulteljesít. Például a marosvásárhelyi népszámlálási bizottságnak annak idején nem volt magyar tagja. E miatt azt gondoltuk, hogy ennek az alulteljesítésnek sokkal drasztikusabb következményei lesznek az adatok szintjén is. Florea számára ugyanis láthatóan tétet jelentettek a város etnikai arányai. A magyarok aránya azért nem csökkent nagyobb mértékben, mert megindult egy szuburbanizációs folyamat, amiben elsősorban a románok vettek részt. A jómódú, középosztálybeli románok kiköltöztek a peremfalvakba. Másrészt a városból való más irányú elvándorlás is nagyobb volt a románok esetében.
Székely István: Maros megyében már két olyan generációról beszélhetünk, amely román többségű megyében nő fel, érezvén a saját bőrén ennek a mindennapokat is befolyásoló közpolitikáit. Marosvásárhely esetében a lokális többség kisebbségé válása az elmúlt két évtizedben valósult meg, szerintem ez képezi a várossal kapcsolatos trauma alapját. Kérdés, hogy az a generáció, amelynek életét ez a folyamat határozza meg, tud-e egyáltalán erre egy racionális választ adni.
Többféle válasz fogalmazódott meg a politikai közélet részéről ezzel kapcsolatban. Az egyik válasz az egykori polgármesteré, Fodor Imréé. Ez egyféle politikai radikalizálódás, aminek egyik exponense a Székely Nemzeti Tanács. Az elveszett főváros képzetére építve, világosan látva, hogy Maros megye politikailag levált a Székelyföldről, mégis megpróbál egy össz-Székelyföldet építeni, méghozzá egy kisebbségi létből.
A másik modell, amiről nem beszélünk, mert nem látszik, az a 89 utáni gyorsított ütemű individualizáció irányából fogalmazódik meg. Arról van szó, hogy a mindennapok problémáiból egyre kisebb számú jelentkezik az etnikai közösség határain belül, és a válaszok sem ezen belül keresendőek. Látszik egy társadalmi réteg, amely nem találja politikai képviseletét sem az “itt apáink vére folyt” programban, sem az “együtt-împreună” programban, ami végülis a modernizálódó nagyvárosok, így Kolozsvár problémája is. Lehet, hogy újra kell fogalmaznunk a nemzettudatot a modernizáció és az individualizáció feltételei közepette.
2. A magyarok belső aszimmetriái
Kiss Tamás: A 70-es években és még a 80-as években is egyértelmű volt, hogy szimbolikusan is és akár társadalmilag is a magyarok voltak felül. A középosztály javát a magyarok alkották. 89 után nem pusztán az történt, hogy egy román többségű várossá vált Marosvásárhely, hanem a románok és magyarok közti szimbolikus viszony is megfordult. Statisztikai adatok szintjén is kimutatható, hogy a románok például iskolázottabbak, vagy jobb a jövedelmi helyzetük. Ezt a pszichózist az arányvesztés mellett a szimbolikus lefokozódás okozza.
Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy a magyarok elvándorlása 89 előtt és után is szelektív volt. Leginkább a jól képzett és magasabb státusú magyarok mentek el. Ez a státuskülönbség amúgy mindenben megfigyelhető, a munkanélküliek, a szegények között is több a magyar annak ellenére, hogy Marosvásárhely egy prosperáló sávjában van Erdélynek.
Novák Zoltán: Ha a civil szervezeteket nézzük, nem számszerűségükben, hanem a hatékonyságukkal van a gond, ebben mindenképpen előnyben vannak a románok.
Székely István: Amikor Kolozsvár gyengítéséért az orvosit és színit elviszik Marosvásárhelyre (pusztán épülethiány miatt nem ment oda a tanárképző is), akkor olyan városba kerül ez a két csúcsegyetem, amelyben az értelmiségi lét feltételei kevésbé voltak adottak, mint mondjuk Nagyváradon vagy Kolozsváron. A 70-es és 80-as években Marosvásárhelyen az értelmiségi elit szempontjából szinte monokultúra volt. Voltak az orvosprofesszorok, a színészek, képzőművészek, egy-két intézményvezető, de nem beszélhetünk az értelmiségiek szempontjából többszólamú, teljes értelmiségi struktúrájú nagyvárosról. Másrészt Marosvásárhely a 70-es évek második felétől saját magát számolja fel. Az elit nagyon nagy mértékben távozik, és ennek egy leszivárgó hatása is volt.
Ide tartozik, hogy amíg a “Fodor Imre habitus” főleg a szimbolikus tartalmakra és a kétnyelvűségre koncentrált, és annak a radikalizálódó közösségnek akart megfelelni, amely szerint nem elég autentikus a magyarság képviselete, addig a várost szépen szétprivatizálják, ami ahhoz vezet, hogy a középosztály szempontjából a román etnikumhoz tartozók elég jó pozíciókat foglaltak el.
Kiss Tamás: Amit Székely István monokulturálisnak, én egy rossz értelemben vett rendiességnek neveznék. Ez helyenként már nem reális tartalmakkal feltöltött, szimulált társadalmi különbségeket jelent. A marosvásárhelyi elit integrációképtelenségének ez az egyik magyarázata. Az, hogy bizonyos rétegek nem találják az érdekképviseletüket, ennek a rendi pökhendiségnek tudható be, ami szerintem normális ember számára elég nehezen viselhető el.
Novák Zoltán: Látom, hogyan építkezik Hargita és Kovászna megyében jól, rosszul egyféle helyi, székely tudat. Marosvásárhelyen nem találjuk, nem mutattuk meg azokat a fogódzókat, amelyekre hosszútávon egy közösséget lehet építeni. Úgy tapasztalom, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség egy rendkívül heterogén közösség, nem egy Udvarhelyszékből Udvarhelyre, Csíkszékből Csíkba települő közösség, hanem a mezőségi és belső erdélyi identitású ugyanúgy megtalálható, mint a székelyföldi. Ezt tetőzi a számbeli kisebbségbe kerülés ténye, és ebből a görcsös spirálból képtelen szabadulni a város magyar közössége.
3. A politikailag gazdátlan város
Székely István: 1989 után a politikai eliten belül Marosvásárhelynek és Maros megyének végig kitüntetett szerepe van. Hargita eleve három külön részként szerveződött meg, így Maros lett a legnagyobb erdélyi magyar megye. Másrészt a 90-es évek első felében a marosvásárhelyi történések igen mély nyomot hagytak a politikai elitben. A pogrom okát abban lehetett megtalálni, hogy két többségi tudattal rendelkező közösség van, a román, amelynek van egy országos többségi tudata és a magyar, amely egy lokális többségi tudattal él. A magyar vezetőségnek volt egy meghatározó része, akiknek egyes számú prioritása az volt, hogy a hasonló eseményeket próbálják elkerülni, és a mindennapi élet szintjén jelenlévő interetnikus problémákra valamiféle strukturális válaszokat próbáljanak adni.
Emiatt el lehet mondani, hogy az országos RMDSZ-t egy olyan interetnikus környezetben szocializálódott elit határozta meg, amely legfontosabb célkitűzése a mindennapok szintjén jelentkező etnikumközi feszültségek feloldása. Ez az igazi oka annak, hogy ez az elit nem igazán érti a Székelyföldet, és nem igazán van válasza arra, amikor a problémák nem lokálisan interetnikusak, hanem Székelyföld-Bukarest vonatkozásában jelennek meg, elsősorban közjogi kérdésekben.
A kilencvenes évek hat meghatározó magyar politikusából három, Markó, Borbély és Frunda marosvásárhelyi. Mindhárman valamilyen országos politikai pályát választanak maguknak, de egyik sem köthető Marosvásárhelyhez. Frunda bekerül az Európa Tanács küldöttségébe, és olyan külpolitikusként határozza meg magát, aki történetesen Marosvásárhelyen lakik. Markó 1993-tól az RMDSZ szövetségi elnöke, és mint ilyen, számára Marosvásárhely ugyan fontos terep, de máshol is sok dolga akad. Borbély 1997 januárjától a kormányzati pozícióvállalásban látja saját jövőjét, és az elsőszámú erdélyi kormányzati befektetőként jelenik meg. Ezek nem a marosvásárhelyi problémákra fókuszáló politikai habitusok.
Az utolsó olyan politikus, aki egyes számú politikai prioritásként határozta meg a marosvásárhelyi társadalomépítést, Zonda Attila volt, aki Marosvásárhelyre költözött, teljesen alulról szervezte meg az RMDSZ-t, ezzel egyféle modellt is nyújtott, ami az értelmiség megkerülésének is a modellje. Zonda 1997 tavaszán elhunyt, azóta több elnöke is volt a helyi RMDSZ-nek, de valahogy a várost senki nem érezte elsődleges prioritásnak.
Külön történet a Kelemen Atilláé, ő megyei elnökként is úgy érzi, hogy elsősorban a vidék elnöke, mint ezt már többször is elmondta. Ebből következik, hogy a városnak politikai értelemben legalább 15 éve nincs gazdája.
A kilencvenes évek végétől volt Markónak egy intézményalapítási sorozata: Marosvásárhelyen jön létre az Erdély FM, ott lesz az Erdély TV, ez az az időszak, amikor felfut a körzeti közszolgálati rádió, megalakul a román televízió marosvásárhelyi stúdiója, és nem utolsósorban ennek kapcsán erősödött meg a Sapentia. Azonban ezeknek a marosvásárhelyi politikai vonalvezetésre minimális hatásuk volt.
Kiss Tamás: Marosvásárhely (paradox módon) megsínylette, hogy az RMDSZ felső vezetése innen került ki. Részben ennek tudható be, hogy nincsen olyan elit, amely a helyi problémákat kezelni tudná. A nem Marosvásárhelyt prioritizáló, de mégis jelen lévő elit egyszerűen blokkolta és blokkolja ezeket a pozíciókat. Nem hagyja, hogy karizmatikus, a helyi problémákkal, helyi társadalomszervezéssel valamit kezdeni tudó vagy akaró társaság fel tudjon nőni. Amíg ez a dolog nem változik, nem várható áttörés. Elég felemásnak láttam például, amikor a választások után teljes mértékben a helyi szervezetnek tolták át a politikai sikertelenség okát.
Ami az értelmiségi szerepmodelleket illeti, ehhez köthető az a fajta radikalizálódás is, ami Fodor Imre kapcsán látható. Elég nyilvánvaló azonban, hogy ez egy kifutó értelmiségi modell. Marosvásáhelyen lakossági mérések is bizonyítják, hogy az itt élő magyarokban még ott van a vágy/nosztalgia, hogy Marosvásárhely a székely régió központja legyen, hogy oda tartozzon. De a fiatal generáció számára elég egyértelmű az, hogy nem igazán lehet Székelyföldet szervezni Marosvásárhelyről. Így jelenleg inkább a Székelyföld, az ottani lehetőségek árnyékában van Marosvásárhely, nem Nagyvárad és Kolozsvár árnyékában, ahogy volt az 1930-as, vagy akár az 1950-es években.
4. Revans-értelmiségiek?
Székely István: Az egyik modell a székelyföldi, magyar többségi. Ugyanígy világos modell az erős számbeli kisebbségi helyzet, ami a szórványban van. Itt a magyar közösség a nyelvi jogokat és a saját nemzeti identitásának megélését tűzheti ki, elsősorban egy általános emberi jogi megközelítésben. Van a harmadik alternatíva, ami legtisztábban Szatmár és Bihar, illetve Szatmárnémeti és Nagyvárad esete, ahol egy jól teljesítő magyar népesség van, ami alapját képezi a szintén jól teljesítő politikai felépítménynek.
Marosvásárhelynek, annak ellenére, hogy magyar lakosságának jelentős többsége egyféle lokális többség mentalitásával él, ami nemzeti radikalizálódást eredményez, és célként egy székelyföldi alternatívát fogalmaz meg, mégis világos, hogy ez nem járható út. Inkább egyféle érdekbeszámításos pozíció működne, mint Nagyvárad és Szatmárnémeti esetében. Azért nem hozom példának Kolozsvárt, mert ez ott sem működik, szintén azért, mert a helyi politika alulteljesít. Novák Zoltán: Hatalmas űr tátong Marosvásárhelyen. Azt érzékelem, hogy a politikai osztály egy része is ráébredt arra, hogy embereket kell beemelni a civil szférából. Tíz éves ottlétem alatt azt tapasztaltam, hogy megjelent egy új generáció a városban, amelynek tagjai más szocializációs háttérrel rendelkeznek, Marosvásárhelyt választották ilyen vagy olyan okokból kifolyólag, és ezzel a generációval talán lehetne valamit kezdeni, ki lehetne lépni a klikkesedés bűvköréből.
Kiss Tamás: Kérdés, hogy a magyar elit tud-e versenyképes lenni. Kérdés, hogy Florea hogyan tudja integrálni a város lakosságát, és milyen magyar csoportokat tud vonzani ez a Florea projekt. Közvéleménykutatások alapján elmondható, hogy Florea kapcsán megjelenik a modernizáció, a sikeresség toposza, az, hogy a klikkesedett, rendies magyar Vásárhelyhez képest egy pezsgőbb valamit tud felmutatni. Ez a Florea féle Vásárhely ráadásul a magyarok fele nem, vagy nem egyértelműen kirekesztő. Egyfajta jólfésült román nacionalizmus. Mert azt természetesen hozzá kell tenni, hogy a Florea-projekt fő hajtóereje mégiscsak a román nacionalizmus. Ez a „jólfésült” nacionalizmus az egyik kulcsa az ő integrációs képességének. Egyrészt képes arra, hogy a román közösséget immár tizenöt éve összefogja, másrészt egyes magyar csoportok, elsősorban az alsó rétegek számára vonzó is tud lenni. A magyar politikai elit (amely az utóbbi évtizedben nagyon kevés jelét mutatta a politikai innováció képességének) egyelőre nem találta meg ennek a dolognak az ellenszerét.
Transindex.ro

2013. május 29.

Asszimilál a román tévézés?
A határon túli magyarok egyre gyakrabban választják országuk többségi kereskedelmi csatornáit, mindez jelentős hatással van a kisebbségek asszimilációjára – hangzott el Médiatanács Médiatudományi Intézete által szervezett konferencián kedden Budapesten.
Ezzel szemben Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet kutatója a konferencián elhangzottakra úgy reagált a Krónikának, az utóbbi időben készített számos erdélyi felmérés eredménye igazolja, hogy a romániai magyarok egyre inkább a magyar nyelvű médiumokat választják.
Az autonómia nem elég a fennmaradáshoz
A kisebbségek erózióját okozhatja a tömegmédia – mondta vitaindító előadásában Apró István, a Médiatudományi Intézet munkatársa a budapesti Média és identitás című tanácskozáson. A kutató szerint a határon túl élő magyar kisebbségek számára az autonómia sem biztosíthatja a történelmi fennmaradást, mégis ennek létrehozására kell törekedni, hiszen ez nyújthat megfelelő életminőséget a magyarok számára – mondta. Dobos Ferenc, a B-Fókusz Intézet kutatási igazgatója egy 2011 novemberében és decemberében végzett, a határon túli magyarság médiafogyasztását bemutató kutatás eredményeit ismertette.
Ezek alapján megállapította, hogy a média még azoknak az asszimilációjához is hozzájárul, akik őrzik identitásukat, vagyis homogén házasságban élnek és gyermeküket is magyar nyelvű iskolába járatják. Mint mondta, egy olyan műsort, amely anyanyelven és az adott ország többségi nyelvén is megnézhető – például egy futballmérkőzés – az erdélyiek 17 százaléka románul követ, a vajdasági, vegyes házasságban élő magyaroknak pedig mindössze a fele választja a magyar nyelvű adást.
A 2011-es vizsgálat eredményei összevethetők egy tíz évvel korábbi felmérés adataival. Ebből kiderül, hogy a kisebbségek tagjai körében csökken a magyarországi közszolgálati média nézettsége, és egyre többször választják a többség nyelvén sugárzott kereskedelmi csatornák kínálatát – mondta. Beszámolt arról is, hogy az Erdélyben, vegyes házasságban született gyermekek 95 százaléka románul használja az internetet.
Inkább magyar nyelvű adókat néznek a romániai magyarok
"Az elmúlt évtizedben egyre jellemzőbbé vált, hogy a romániai magyarok a magyarországi tévécsatornákat részesítik előnyben a román nyelvű adókkal szemben" – fejtette ki lapunk kérdésre Kiss Tamás szociológus. Mint hangsúlyozta, a médiafogyasztás ilyen irányú változását több, Erdélyben és a Partiumban, például a Kisebbségkutató Intézet vagy a Quantum Research közvéleménykutató cég által az elmúlt években készített felmérés eredményei igazolják.
"Egyértelmű, hogy médiafogyasztás a 2000-es évektől kezdődően – a digitális televíziózásnak tulajdoníthatóan is – hangsúlyosan "magyarnyelvűsödik". Ez fokozottan és egyre inkább igaz a Székelyföld, de a Partium esetében is, ahol a magyarországi csatornákat nézi a magyarok többsége. Ugyanakkor a rádióhallgatási szokások is ebbe az irányba mozdultak el, főként miután megjelentek a helyi, magyar nyelvű kereskedelmi rádiók.
A szórványvidékeken, például Dél-Erdélyben vagy a Bánságban a magyarok gyakrabban választják a román nyelvű csatornákat, de globálisan ez nem jellemző a romániai magyarságra" – mutatott rá Kiss Tamás. Mint kifejtette, a médiafogyasztás nem releváns az asszimiláció szempontjából, sokkal többet nyom a latban a vegyes házasságok számának növekedése, a magyar nyelvű oktatás leépülése – ezek a tényezők befolyásolják nagy mértékben a kisebbségek erózióját.
Az identitás építése elsősorban az iskoláztatással függ össze
A Magyar Rádió külhoni magyarsággal foglalkozó műsorairól, a kárpátaljai magyar médiumokról, az identitásválasztás lehetőségeiről és a média ebben betöltött szerepéről is hallhattak előadásokat a tegnapi budapesti konferencia résztvevői.
A média nemzeti identitásképzésre gyakorolt hatásáról beszélt Papp Z. Attila, az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója, aki azt mondta: az identitás erősítésére csak a nyomtatott sajtó hat kimutathatóan, más médiumok nem járulnak hozzá ahhoz. Az identitás építése elsősorban az iskoláztatással függ össze, nem a médiához kapcsolódik – mondta.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-180 ... 241-241




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék