Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 153 találat lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-153

Névmutató: Murvai László

2005. február 23.

Murvai László, a román Oktatásügyi Minisztérium vezérigazgatója és Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének alelnöke kétnapos körutat tett Temes megyében. Február 18-án a lugosi 5-ös számú, valamint az igazfalvi és a végvári általános iskolák magyar tagozatait látogatták meg, másnap pedig a temesvári Bartók Béla Líceumban részt vettek a magyartanárok régiós találkozóján, az Arad, Hunyad és Temes megyei pedagógusok szakmai tanácskozásán. Igazfalván, a Világbank által felújított iskola korszerű. A temesvári szakmai tanácskozáson szó esett negatív jelenségekről is, mint a gyermekek körében tapasztalható nyelvromlás, vagy a gyermekszám aggasztó csökkenése. 1990-ben a romániai közoktatásban 5,3 millió gyereket tartottak számon, míg legfrissebb statisztikai adatok szerint már a négymilliót sem éri el a tanulók száma. A magyar oktatásban 1990-ban még 240 ezer óvodás és iskolás volt, idén már csak 185 ezer magyarul tanuló gyereket tartanak számon. /Pataki Zoltán: Magyar oktatási vezetők látogatása a szórványban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 23./

2005. február 24.

Az Oktatási Minisztérium kilenc igazgatóját felfüggesztette tisztségéből Mircea Miclea tárcavezető. Az érintett osztályvezetők között van Murvai László, a kisebbségi főosztály igazgatója is. Miclea egyelőre ideiglenes jelleggel megbízta őket, hogy maradjanak funkciójukban a tisztség betöltésére kiírandó versenyvizsgáig. Kötő József oktatásügyi államtitkár adminisztratív eljárásnak nevezte a kilenc igazgató visszavonását. Murvai László szeretné újra pályázni a tisztséget, azonban csupán ideiglenes jelleggel. „Közeledem a nyugdíjkorhatárhoz, emellett egészségi okok miatt is úgy döntöttem, egy évnél többet nem maradok a minisztériumban” – közölte Murvai László. /L. L.: Felfüggesztették tisztségéből Murvait. = Krónika (Kolozsvár), febr. 24./

2005. március 7.

Dr. Kötő József egyetemi tanárt egy hónappal ezelőtt nevezték ki az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkárává. Ugyanabba az irodába tért vissza, ahol 1996 és 2000 között, a Demokrata Konvenció kormányzása idején ugyanezt a munkakört töltötte be. A 2000. évi választásokat követő hatalomváltás után visszatért Kolozsvárra tanítani a Babes–Bolyai Tudományegyetemre, miközben az RMDSZ oktatási és egyházügyi alelnökének tisztségét is betöltötte. Kötő József irányítása alá tartozik a kisebbségi oktatás (ennek végrehajtó szerve a dr. Murvai László vezette főigazgatóság), a minisztérium külkapcsolatainak koordinálása, valamint az iskolaépületek felújításának, újjáépítésének országos programja. Mindenki tudja, melyek voltak az évenként menetrendszerűen visszatérő botrányok az oktatásban, amelyek sok szülőt elriasztottak a magyar iskolától. Kezdődött a beiskolázási számokkal: hol induljanak magyar osztályok, milyen profillal, mit engedett és mit nem engedett a megyei tanfelügyelőség stb. Most Kötő feladatkörében szerepel, hogy jóváhagyhatja a kisebbségi oktatás hálózatát. Eddig vitatott kérdés volt, hogy a felekezeti líceumoknak csak a teológiai profilt hagyták jóvá. Jogkörével élve, már megszületett a rendelet: a felekezeti iskolák a teológiai mellé más profilú osztályokat is indíthatnak. Eddig probléma volt a kisebbségi iskolák vizsgatételeinek összeállítása, most szabályozta ezt is: március 20-ig minden megyéből, ahol van magyar nyelvű oktatás, a pedagógiai körök beküldenek a minisztériumba tíz-tíz javaslatot, a szakos tantervbizottság ezekből kiválaszt tíz tételt, amelyet titkosítanak, és a vizsga napján kisorsolják az öt tételt. A vizsgázók végre anyanyelvükön kapják a tételt, nem kell órákig tétlenül ülniük a padban, amíg megjön a hivatalos fordítás. A tankönyvellátás is a hatáskörébe került, és már mutatkozik is eredmény. Alapvető gond az volt, hogy nem lehetett anyanyelven írott tankönyveket benyújtani. Kötő elfogadtatta, hogy a versenytárgyalásokra a harmadik osztály számára lehet magyar eredeti tankönyvet benyújtani, bármilyen tantárgyból, és sorra következnek a többi osztályok is. Az általános demográfiai fogyás maga után vonja az iskolahálózat újragondolását. Ttörvénybe foglalták, hogy kisebbségi iskolák indokolt esetben a kétszázas létszám alatt is megőrizhetik jogi személyiségüket, és külön koefficiens alapján számítják ki a nekik járó pénzt. Ebben az évben elkezdik az Európai Beruházási Bank kétszázmillió dolláros hitelének „beépítését” kétezer iskolába. A szatmárnémeti Kölcsey Gimnázium kiesett a keretből, mert közben a református egyház visszakapta tulajdonát. Kötőék a pénzt átutalták Szatmárhegy iskolájának felújítására. /Barabás István: Kedvező változások várhatók. Beszélgetés Kötő József államtitkárral. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 7./

2005. április 8.

Murvai László tanügyminisztériumi főosztályvezető elmondta, hogy a magyar nyelv és irodalom képességvizsga (VIII. osztály), és az érettségi vizsga (XII/XIII. osztály) írásbeli tételeinek kijelölésével kapcsolatosan több intézkedést tettek. Eldöntötték, hogy minden magyar szakos megyei tanfelügyelőnek meg kell beszélnie a magyartanárokkal a VIII-os záróvizsga, illetve az érettségi vizsga előkészítését. A tanárok készítsenek írásbeli tételjavaslatokat, ezeket a megyei tanfelügyelők juttassák el a minisztériumba, a Kisebbségi Főosztályra. Ezek közül kerül ki az az öt tételjavaslat, amelyből a miniszter sorsolni fog. Murvai újból leszögezte, mint már a múltban is, hogy szükség lenne egy olyan háttérintézményre, amely a magyar nyelv és irodalom tanítását, elvi és gyakorlati kérdések kezelését kapná feladatául. /Tanári szoba. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 8./

2005. június 10.

Június 9-én Marosvásárhelyen megtartotta közgyűlését a Magyar Középiskolai Vezetők Egyesülete /MAKÖVE/. A különböző régiókat képviselő több mint félszáz iskolaigazgató megválasztotta a héttagú vezetőtestületet, amely Dáné Károlynak, a tankönyvkiadó igazgatójának szavazott bizalmat, az ügyvezetés feladatával pedig Bálint Istvánt, a Bolyai Farkas Középiskola igazgatóját bízták meg. Az egyesület célja, hogy politikai szinten az RMDSZ-szel, szakmai téren a pedagógus-szövetséggel együttműködve a romániai magyar nyelvű oktatás fejlesztését szolgálja. Ezt a magyar középiskolák illetve a magyar tagozatok közötti együttműködés megteremtésével, tanulmányi és kutatói ösztöndíjak biztosításával szeretnék megvalósítani. A MAKÖVE megalakulását hasznosnak ítélte Lakatos András, az RMDSZ oktatási alelnöke, Murvai László, oktatásügyi minisztériumi vezérigazgató és Lászlófy Pál, az RMPSZ elnöke is. /(bodolai): Egyesület a minőségi középiskolai oktatásért. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 10./

2005. augusztus 4.

Újabb magyar nyelvű osztállyal bővül a Zilahi Református Wesselényi Kollégium kínálata. Kötő József oktatási államtitkár elmondta, hogy a szülők kérése alapján a sarmasági betöltetlen matematika-informatika profilú osztályt a zilahi oktatási intézménybe költöztették, így a 2005–2006-os tanévtől három párhuzamos magyar osztályban kezdhetik el középiskolai tanulmányaikat a diákok. Szilágysomlyón létrejöhetett az önálló I–VIII osztályos magyar iskola. Murvai László, az Oktatási Minisztérium vezérigazgatója szerint azért küzdenek továbbra is az önálló iskolákért, mert ezek teremtenek megfelelő körülményeket a nemzeti identitás megtartására. A szakember szerint a vegyes iskolákban a tanulók csak magyarórán használhatják anyanyelvüket, a többi iskolai tevékenység a többség nyelvén zajlik. /Matematika–informatika osztály a zilahi református kollégiumban. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 4./

2006. június 30.

Murvai László minisztériumi tanácsos könyvében (Kulcsok és zárak, Corvin Kiadó, Déva, 2005) napilapokban, folyóiratokban megjelent tanulmányait gyűjtötte egybe. A romániai magyar oktatással foglakozva felvázolta azt a gazdasági-társadalmi-politikai hátteret is, amelyben az oktatás mindennapjai telnek. A szerző megoldásokat keres a magyar oktatás előtt tornyosuló gondokra. Sokfelé kell keresni a kulcsokat: „Kulcsok a törvénykezésben, kulcsok a tények, adatok objektív, szemléletes rendszerezésében, kulcsok az elemzés-összehasonlítás munkájában, kulcsok a naprakész és hatékony következtetések levonásában.” Ötleteivel, javaslataival segíthet az oktatáspolitika kidolgozóinak, a pedagógusoknak, s nem utolsósorban a szülőknek és a diákoknak. Évről évre csökken a tanulólétszám, ami kihatással van az iskolahálózatra és a pedagógusok lélekszámára is. Aggasztó, hogy az országos átlagnál nagyobb mértékben fogy a magyarul tanulók száma, amely mind szembetűnőbb az óvodától a középiskoláig haladva. Egyetlen tanév (2001–2002) adataiból kitűnik, hogy az óvodától az ötödik osztályig eltűnik a gyermekek 1,5 százaléka, a középiskola felé tartva ehhez újabb 1,5 százalék, ez több tízezer tanulót jelent. Azok a gyermekek, akik az óvoda után más iskolai nyelvi környezetbe kerülnek, gyakorlatilag sohasem fognak tudni helyesen írni és olvasni magyarul. A jelenség a szórványban gyakoribb, de a Székelyföldön is van rá példa. /Borbély László: Kulcsok a zárhoz. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 30./

2006. szeptember 16.

A gyermeklétszám csökkenése miatt nem indulhat magyar nyelvű kilencedik osztály idén Nagyszebenben az Octavian Goga Gimnáziumban, bár Keresztes Gizella aligazgatónő úgy vélekedett, hogy megfelelő politikai akarattal fenn lehetne tartani az anyanyelvi oktatást. A megyében a nagyszebeni középiskola mellett már csak Szászmedgyesen működik magyar kilencedik osztály, és az ingázás helyett a diákok többsége inkább román tagozaton tanul tovább. Keresztes Gizella szerint a középiskolai osztály megszűnésével a nagyszebeni magyarság megmaradása kerülhet veszélybe. A tanárnő szerint az Oktatásügyi Minisztériumban az RMDSZ-t képviselő Murvai László igazgató nyugdíjazása után a Szeben megyei magyarság támogatás nélkül maradt. – Kötő József volt államtitkárhoz hiába fordultunk segítségért. Egyszerűen azt mondta, hogy szerezzünk gyerekeket – mondta az aligazgatónő. – Ezt azonban, nem olyan egyszerű megoldani, hiszen nagyon sok a vidéki fiatal, aki az ingázás és a bentlakási költségek miatt nem választja iskolánkat – tette hozzá. A nagyszebeni pedagógusok úgy érzik, hogy az oktatási tárca igazságtalanul a Szászmedgyesi Országos Gázipari Szakközépiskola javára döntött, hiszen ott indulhat magyar nyelvű osztály. Keresztes Kálmán helyettes főtanfelügyelő úgy vélekedett, hogy a szászmedgyesi középiskola semmivel sem gyengébb, de az érettségi eredmények ennek az ellenkezőjét bizonyítják, mert a szászmedgyesi szakközépiskola összes magyar diákja sikertelenül vizsgázott. Az idén kisérettségiző diákok fele választotta a szakközépiskolát, a többiek Kolozsvárra és Székelyudvarhelyre mentek. Varró Sándor református lelkipásztor Nagyszebenbe kerülése óta egy szórványkollégium létrehozásán fáradozik. Az Apáczai Közalapítvány támogatásával 2004-ben sikerült befejezni az épületet, amely jelenleg húsz diákot tud befogadni. Tavaly csupán tízen választották a szórványkollégiumot szálláshelyül. Varró Sándor egyelőre abban látja a megoldást, hogy a Szeben megyei magyar gyermekeket valamelyik neves egyházi iskolába Nagyenyedre, Marosvásárhelyre, Kolozsvárra vagy Kőhalomra irányítsák. Serfőző Levente, a HID – Szebeni Magyar Egyesület elnöke elégedetlen a Szeben megyei magyar nyelvű oktatást képviselő szakemberekkel. Még az Octavian Goga Gimnázium magyar tagozatának tanárai is a román tagozatra küldik saját gyerekeiket ahelyett, hogy példát mutatva magyar nyelven iskoláztatnák őket. /D. I.: Nem indul líceumi magyar osztály. Nagyszeben diákjai román tagozaton tanulnak tovább. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 16./

2008. június 2.

Újabb csángóföldi településen derült fény arra, hogy a helyi román pedagógusok és a polgármester megfélemlíti az iskolán kívüli magyaroktatásban részesülő diákokat és szüleiket. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) tájékoztatása szerint Klézséhez hasonlóan Lujzikalagorban is nyomás nehezedik a csángó szülőkre annak érdekében, hogy ne járassák magyar nyelvű magánórákra a gyermekeiket. Lujzikalagorban tavaly 40 kisdiák kezdett magyarórára járni iskolán kívül, az MCSMSZ által bérelt házban. Idén 15 szülő terjesztette be anyanyelvoktatás biztosítását célzó kérvényét a román állami iskolában, a tanintézet igazgatójának és tanárainak nyomására azonban négyen már visszavonták a kérelmet. Hegyeli Attila, az MCSMSZ oktatási programfelelőse elmondta, volt olyan másodikos kislány, akit tanárai hazaküldtek az iskolából, és azt mondták neki: az édesanyja és egy visszavonó kérvény nélkül ne is jöjjön többé. „Pellengérre állítják, állandóan gúnyolják a magyarórára járó gyerekeket” – számolt be a lujzikalagori állapotokról Hegyeli Attila. A csángószövetség Pásztor Gabriella oktatási államtitkár segítségét kérte az ügyben, aki kabinetfőnökét küldte bákói terepszemlére. Látogatása során Murvai László államtitkár elképedve vette tudomásul, hogy a lujzikalagori iskola tanárai megfenyegették: értesítik a Román Hírszerző Szolgálatot (SRI), mivel nemzetbiztonsági kérdésnek tekintik, hogy a gyermekek ne tanuljanak magyarul. Az MCSMSZ panaszt tett az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál amiatt, hogy Augustin Pascariu, a szintén Bákó megyei Klézse katolikus plébánosa azzal fenyegette a helyi diákokat, nem engedi őket bérmálkozni, ha magyarórára járnak. /Veszély a nemzetbiztonságra? = Krónika (Kolozsvár), jún. 2./

2008. július 18.

Július 15-én Beregszászon tanácskozott Murvai László, a romániai Oktatási és Kutatási Minisztérium főosztályának vezérigazgatója és Kónya László, a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség főtanfelügyelő-helyettese, valamint Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke. A megbeszélések a két ország magyar nyelven oktató pedagógusainak a továbbképzési lehetőségeiről szóltak. A beregszászi főiskola /II. Rákóczi Ferenc Magyar Tanárképző Főiskola/ humánerőforrás területén erősebb, addig a Szatmárnémeti Pedagógusok Háza olyan képzési kínálatokkal rendelkezik, ami ott nem található. Szó esett közös pályázatok elkészítéséről. /(bgy): Ukrán-román pedagógus-találkozó. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), júl. 18./

2008. október 30.

Első alkalommal rendezték meg a magyar oktatásért felelős közel száz tanfelügyelő országos tanácskozását október 29-én Kolozsváron, a Kolozs megyei Tanfelügyelőség és az Oktatási Minisztérium szervezésében. Az Oktatási-, Kutatási- és Ifjúságügyi Minisztérium Kisebbségi Főosztályától részt vett, többek között, Pásztor Gabriella államtitkár, Matekovits Mihály vezérigazgató és Murvai László államtitkári tanácsosi igazgató is. Fontos az oktatási stratégia kidolgozása, különös tekintettel a szórványra. /Ferencz Zsolt: Tanácskozás a magyar oktatásról. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 30./ A szakmai rendezvényen részt vesz az ország minden magyar tanfelügyelője és pedagógusház-igazgatója. /Magyar tanfelügyelők első országos tanácskozása. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 30./

2008. november 10.

Intézményesített magyar nyelvű oktatás 135 éve folyik Dicsőszentmártonban, a Kis-Küküllő menti városkában: az első magyar állami iskolát 1873-ban avatták fel. A polgári iskola 1888-tól indult, az épület 1900-ra készült el teljesen, és ma is a település egyik emblematikus épülete. November 8-án az Alsó-Kis-Küküllő Menti Magyar Ifjúsági Szövetség (ALKISZ), a Traian Állami Főgimnázium és a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) dicsőszentmártoni kerülete szervezésében tartottak ünnepi ülést a művelődési házban. Az alkalomra Évfordulónk 1888 – 2008 címmel emlékfüzetet nyomtattak. Fodor S. József, a főgimnázium igazgatóhelyettese, önkormányzati képviselő a dicsői magyar oktatásról és az iskoláról beszélt, Magó Attila, a másik középiskola, az Andrei Barseanu nevét viselő intézmény igazgatóhelyettese iskolája történetét és benne a magyar nyelvű oktatás helyzetét taglalta. Dr. Murvai László, az Oktatási és Kutatási Minisztérium kisebbségi államtitkárságának igazgatója egy, a segesvári Gaudeamuséhoz hasonló szórványkollégium létesítésének szükségességét hangsúlyozta. Burus Botond, a pedagógus-szövetség országos elnöke meghatottan emlékezett egykori oktatóira, kollegáira, pályája kezdetén maga is itt tanított. Dicsőszentmártonban magyarul két napközis és három óvodai csoport működik. Dr. Kerényi György, az Országgyűlés elnökének személyi tikára, a Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Kör alapító elnöke felolvasta Szili Katalin elnök asszony üdvözlő levelét, és átnyújtotta ajándékát: egy nemzeti zászlót, a magyar parlament emlékérmét és az elnöki csengő kicsinyített mását. ("Ha szükség van, csengessenek!") A műsor után küküllőmenti mulatsággal zárta az estet a Kökényes Néptánccsoport. /Bölöni Domokos: Szórványkollégiumot szeretnének. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 10./

2010. augusztus 6.

Búvárkodás szavak között - interjú Murvai Olga filológussal (Egyetemi tanár, 1942. október 10-én született Kolozsváron. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom tanári diplomát. Három éven át a Szatmár megyei Sándorhomok általános iskolájában tanított, majd a Bukaresti Tudományegyetem idegen nyelv karán, a Hungarológia Tanszéken előbb tanársegédként, majd adjunktusként, később docensként, egyetemi tanárként dolgozott. Ugyanott tanszékvezető volt, és doktorátusvezető. 2006-tól a Sapientia EMTE Marosvásárhelyen működő Műszaki és Humántudományok Karának a főállású professzora, dékánhelyettes. Kutatási területe: stilisztika, szemantika, pragmatika, kommunikációelmélet. Fontosabb kötetei: - Stilisztikai tanulmányok (1976, Bukarest) - Szöveg és jelentés (1980, Bukarest) - Mic dicţionar român–maghiar de expresii si locuţiuni (1985, Bukarest) - Magyar–román kifejezések szótára – Román magyar kifejezések szótára (2000, Budapest) - Vers-rekviem (2005, Kolozsvár) - Viseltes szavak (2006, Csíkszereda). A filológia doktora. 1998 és 2002 között Széchenyi-ösztöndíjjal Magyarországon tanított. A Magyar Szemiotikai Társaság, a Magyar Nyelvtudományi Társaság, az AESZ tagja, az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottsága keretében a pedagógiatudományi szakosztály megteremtője.)
„Aki azt akarja, hogy az egyetem elvégzése után azonnal el tudjon helyezkedni, s jó állása, jövedelme legyen, az nyugodtan választhatja a fordító szakot. Ugyanis okiratok fordítására mindig szükség lesz.”
Ki oltotta be önbe a nyelv szeretetét? Ki bírta rá arra, hogy a magyar nyelv szépségeivel, rejtelmeivel hivatásszerűen foglalkozzon? – Nem a szüleimtől örököltem ezt a mesterséget, ha annak lehet nevezni azt, amit űzök, hiszen a szüleim kolozsvári kereskedők voltak. Viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kiváló nyelvészeti képzést kaptunk. Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején indultak be az akkoriban modernnek számító nyelvészeti irányzatok, amelyek az oktatási folyamatot is izgalmassá tették. Az egyetem jeles tanárai, főleg Szabó T. Attila és Szabó Zoltán irányt mutattak számomra. Szabó T.-nél doktoráltam. Szabó Zoltán stilisztikaprofesszor több nyelven beszélt, naprakészen követte a fent említett irányzatokat. Ő egy kis csapatot gyűjtött maga köré a doktorandusok közül. Ebből nőtt ki az ún. kolozsvári stilisztikai iskola, amelynek én is tagja volt.
Mi volt az a nóvum, ami akkor megfogta a bölcsészkaron a diákokat? Mi volt az ön doktori disszertációjának a témája? – Abban az időben egyedül Szabó T. Attilának volt doktorátusvezetési joga. Habár ő nyelvtörténész volt, minden további nélkül elfogadta, hogy én – de más is – stilisztikából doktoráljak. A szabad indirekt stílussal foglalkoztam, ami lényegében a klasszikus retorikából átmentett alakzat, az úgynevezett oratio recta libera, az impresszionista stílusig követtem ezt. Arról van szó, hogy a prózai alkotásokban a narrátor szerepe fellazul. Amikor az író anynyira azonosul a szereplőivel, hogy nem lehet tudni, kinek a szájából halljuk a kommentárt, akkor beszélünk szabad indirekt stílusról. Az impresszionista stílus szerette ezt a szövegtani megoldást.
Az egyetem elvégzése után közvetlenül Szatmár megyében tanított. Ez hogy történt? – Szatmárnémetitől 17 kilométerre, a határhoz közel, Sándorhomok nevű községben, általános iskolában tanítottam. Nagyon jó hangulat volt ott, sok fiatal tanerő gyűlt össze. Lényegében azért kerültem e félreeső településre, mert akkor már férjnél voltam, párom, Murvai László Szatmárról származott. Két tanári állásra volt szükségünk. Szatmárnémetiben laktunk, és más-más településre ingáztunk. Három évig tanítottunk, majd a férjemet felvitték Bukarestbe, az oktatási minisztériumba, én meg bekerültem az úgynevezett Országos Pedagógiai Továbbképző Intézetbe, a tantervosztályra, és onnan a Bukaresti Tudományegyetemre, a filológia karra mentem át, ami ma az idegen nyelvek kara. Harmincnégy éven át tanítottam a bukaresti egyetemen.
Kik voltak a munkatársai a magyar szakon? Már a múlt rendszer idején is jártak át oktatni magyarországi tanárok? – A diktatúra legsötétebb éveiben is volt magyar vendégtanárunk. Szerencsénkre a filológián megforduló rengeteg külföldi tanár magával hozta a legfrissebb német, angol szakirodalmat, és ezek a kötetek körbejártak. Az 1989-es fordulat úgy ért bennünket, hogy szinte teljes mértékben naprakészen ismertük a szakmai újdonságokat. Nagyon sokat dolgoztunk. Olyasmivel is foglalkoztunk, aminek semmi köze nem volt az oktatáshoz, például fordítottunk, és sokfelé hívtak bennünket tolmácsolni. Például a bukaresti magyar követség is igénybe vette a szolgálatainkat.
Ez a munka nem okozott állambiztonsági problémákat? A hatalom egyáltalán nem szerette, ha a hazai magyar értelmiségiek bejáratosak voltak a követségre. – Ezek a felkérések egy alkalomra szóltak a követség részéről, s ugyanez történt, ha írott szövegek fordításáról volt szó. A felkérések az egyetemre érkeztek, és az egyetem vezetősége megkereste a megfelelő embert. Ha a külügyi osztály engedélyezte a fordítói munkát vagy a tolmácskodást, akkor elvégeztük, ha nem, akkor az egyetem visszautasította a felkérését.
„Pártunk és kormányunk” is adott ilyen megbízásokat, onnan is jöttek felkérések? – Természetesen. Főleg akkor, ha magyarországi küldöttségek érkeztek. A hivatalos fővárosi tolmácstevékenység e körül az egyetem körül zajlott. Másokat is hívtak tolmácsolni, például újságírókat, nem csak minket. Viszont mi voltunk állandóan kéznél. Hivatalos tolmácsképzés nem létezett.
Kolozsvárról, az egyetemről jártak oda óraadó oktatók? – Egyedül Szabó Zoltán, ő kéthetente ingázott Bukarestbe. A magyarországi tanárok is szívesen jöttek, mert odahaza az előléptetések attól is függtek, hogy kinek milyen külföldi meghívásai voltak, milyen a renoméja. Igen tekintélyes kollégák fordultak meg Bukarestben: Károly Sándor nyelvész, Hopp Lajos, Gergely Gergely irodalomtörténészek és sokan mások. Négyéves időközönként váltották egymást, és olyan is akadt, aki két turnust is elvállalt.
A Babeş–Bolyai Tudománygyetem filológia kara hogyan viszonyult ehhez a bukaresti magyar tanszékhez? Nem volt közöttük rivalizálás? – Nem volt, mert különbözött a profilunk. Mi lényegében a magyart mint idegen nyelvet oktattuk és a magyar kultúrát tanítottuk nem magyar ajkú, külföldi vagy román hallgatóknak. Kolozsváron nyilvánvalóan magyar szakos tanárképzés folyt. Persze Bukarestben is voltak magyar ajkú diákok, akik azért választották azt az egyetemet, hogy a magyar nyelv és irodalom mellett valamilyen idegen nyelvi képzést is kapjanak. Tulajdonképpen mi kétszer annyit dolgoztunk, mint mások, mert másféleképpen kellett oktatni a magyar és a nem magyar ajkú diákokat, akikből külön csoportokat szerveztünk.
Tehát több mint harminc éven át tanított a bukaresti egyetemen, viszont most Marosvásárhelyen él, dolgozik. Mikor, hogyan történt a váltás? – Csak félig-meddig jöttem el a bukaresti egyetemről, hiszen az idegen nyelvek kara keretében működő Nyelv és nemzeti identitás című doktoriskolának a tagja vagyok. 2000 óta foglalkozom doktori képzéssel, és azóta nagyon sok magyar ajkú diák doktori disszertációját irányítottam. Tanítok is a doktori iskolában, tehát gyakran járok Bukarestbe, s mióta nem lakom ott, szeretem a várost. 2006-ban jöttem el részben személyi okokból. Ugyanakkor meghívást kaptam a Sapientia EMTE részéről, Marosvásárhelyre hívtak a Műszaki és Humántudományok Karra. A humánrészlegnek volt szüksége egyetemi oktatói tapasztalattal rendelkező munkatársra, aki az egyetem szervezését is átlátja. Nagyon jól érzem magamat a Sapientián. Új szakokat indítottunk be, amelyeket én találtam ki, s remélem, hogy idővel nagyon jól fognak működni.
Ilyen például a fordítói és tolmács szak. Van iránta érdeklődés? – Van, annak ellenére, hogy kizárólag tandíjköteles szak, 750 euró az éves költség. De az ötven hely így is évről évre betelik. Aki azt akarja, hogy az egyetem elvégzése után azonnal el tudjon helyezkedni, s jó állása, jövedelme legyen, az nyugodtan választhatja a fordító szakot. Ugyanis okiratok fordítására mindig szükség lesz. A hároméves képzés után bárki fordítói irodát nyithat, és akár a saját lakásából is megszervezheti az egész életét. Jövőre végez az első évfolyam. Tehát a fordítók három év után dolgozhatnak, illetve utána nyelv szakokon vagy máshol is mesterizhetnek, hiszen a mesteri képzések nyitottak. Mezőgazdasági, jogi, politikai, orvostudományi, műszaki és más szakfordítókat képezünk. Ilyen jellegű speciális képzést kapnak a hallgatók. Ők maguk döntik el, hogy mire szakosodnak. Irodalmi fordítókat nem képezünk. Ahhoz tehetség szükséges, és véleményem szerint azt nem lehet egyetemen elsajátítani.
A különböző szakterületeken léteznek-e segédeszközök, szótárak? – A legmodernebb számítógépes segédeszközökkel dolgozunk, amelyeket ingyen és bérmentve kaptunk meg egy magyarországi cégtől. Az egyetemen belül minden hallgatónk használhatja. Ez nagyon nagy dolog. A tolmácsképzés keretében kizárólag konferenciatolmácsokat fogunk képezni különböző szakterületeken, de a tolmács szak csak akkor fog működni, ha a mesterképzésre is megkapjuk az engedélyt. Közben szinkrontolmácsoló gépekhez is hozzájutottunk. Ezek segítségével a diákok ízelítőt kaphatnak a mesterségből.
1985-ben ön is kiadott egy román–magyar szótárt. – Ez kifejezések szótára. Annak idején a saját diákjaink számára készült, belső használatra. Bizonyára mindenki tapasztalta, hogy ha nem ismer eléggé egy idegen nyelvet, akkor a legkomolyabb gondot a kifejezések, a közmondások, a szóviccek megértése okozza, viszont éppen ezek adják meg mindenféle társalgásnak a sava-borsát. Ezek félremagyarázása, félreértése miatt néha kínos helyzetbe kerülhetünk. Egyszer én is ilyen helyzetbe keveredtem, és akkor határoztam el, hogy elkezdem gyűjteni a sajátos, gyakran előforduló román kifejezéseket. Azóta 2000-ben egy magyarországi kiadó megjelentette két kötetben ennek a bővített változatát román–magyar, illetve magyar–román kifejezések szótáraként.
Kutatási területei a stilisztika, a szemantika, a pragmatika és a kommunikációelmélet. Mit kell tudni a pragmatikáról? – Azt jelenti, hogy a beszédet visszahelyezzük abba a környezetbe, ahol elhangzik. Ha azt mondom, hogy igen, ez egy kijelentés. Ha a házasságkötő teremben hangzik el, az egy olyan beszédszituáció, ami a további eseményeket befolyásolja, kihat rájuk. Vagyis olyan beszédszituáció, amivel beleavatkozunk a környezetünk, a világ dolgaiba. A házasságkötő előtt ezt az igent nem lehet kérdő formában mondani. Tehát a pragmatika annak elemzése, hogy miként hatunk a környezetünkre azzal, hogy kimondunk valamit: igen, nem, bocsánat stb. Érdekes egyébként, hogy mi, magyarok felszólító módban kérünk bocsánatot még a Jóistentől is: „Bocsásd meg a mi vétkeinket!” Az is érdekes, hogy mi, magyarok általában nem mondunk kategorikusan nemet, hanem kifogásokat keresünk visszautasításkor.
Milyen témákkal foglalkoztak a doktorandusai? Általában ők választottak témát, vagy ön bízott rájuk különböző kutatási feladatokat? – Az én témaköröm – nyelv és nemzeti identitás – nagyon tág terület, igen sok minden belefér. Azt szeretem, ha a hallgató jön témával, viszont ha megkér, akkor esetleg együtt keresünk témát. Szerettem volna a kommunikáció felé elmenni, ezért örvendtem annak, hogy az egyik kiváló doktorandusom, Gászpor Réka a reklámnyelvvel foglalkozott. Ő most szintén a Sapientia EMTE-n tanít. Az első védés a latin–magyar kétnyelvűség a középkori dokumentumokban témakörhöz kapcsolódott, egy Maria Dragomir nevű levéltáros hölgy készítette, aki magyarul is tud, és igen nagy sikere volt. 2005-ig nyolc évig tartott a doktorira való felkészülés, most, a bolognai folyamat életbelépése óta már csak hároméves a doktori képzés. A két tévészerkesztő, Simonffy Katalin és Kós Anna doktori disszertációja immár kötet formájában is hozzáférhető. Simonffy Képnyelv, szónyelv című dolgozata főképpen azzal foglalkozik, hogy az, amit a képen látunk, hogyan adható vissza szavakkal, illetve, hogy visszaadható-e szavakkal az, amit látunk. Kós Anna tanulmánya Nyelvhasználat és politikai kommunikáció címen látott napvilágot, és tulajdonképpen az erdélyi politikai diskurzus röntgenképe.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)

2011. július 24.

„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll”
Dr. Lovas János magyartanár, kutató gazdag életpályájáról, tanári és szaktanfelügyelői tapasztalatairól, a tanári hivatás írott és íratlan szabályairól mesél. Az elismert tanár ősztől nyugdíjba vonul, de a katedra mellől nem távozik végleg.
Lovas János 1946. november 17–én született a Temes megyei Szapáryfalván. A falu helyén a XIX. század hetvenes–nyolcvanas éveiig erdő volt, azt kiirtották, hogy vasútvonalakat építsenek. A megmaradt területet mezőgazdasági területté nyilvánították, majd arra tizenöt településről hoztak lakosokat. Lovas János ebben a faluban született, itt járt iskolába 1953–60 között, középiskoláit a Lugosi Coriolan Brădiceanu Líceumban végezte, majd sikeresen felvételizett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filológia szakára. Sok évig volt magyartanár, magyar szaktanfelügyelő és a BBTE adjunktusa.
Reggel kilenc órára, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kirendeltségének tanári szobájába rögzítettük a beszélgetés időpontját. A tanár úrnak már az asztalán volt a kávé, igazán még nem tudta, hogy miről fog beszélni, annyi tény, hogy egy nagyon hosszú életpályára tud visszatekinteni, melyről akár napokig is tudna mesélni.
„Ez már egy más világ, mint amelyikben én életem nagyobb részét leéltem — tűnődik el Lovas János tanár úr. — Nem rosszabb, de valahogy más… Szülőfalum, a Temes megyei Szapáryfalva, már csak emlék számomra, hiszen olyan átalakulásokon ment át, hogy lehet meg se ismerném. De a megmaradt emlékek tökéletesek. A szabályosan elrendezett utcák, a faluközpontban lévő községháza, a templom és az iskola, ahol tanulmányaimat kezdtem. Negyedik osztály után bevittek bennünket a lugosi 3–as Számú Magyar Középiskolába. Az osztály nagy része nem akart ott maradni, mert túl nagy volt a szigor. Az osztálytársaim visszamentek a faluba, engem apám nem engedett vissza, azt akarta, hogy városon tanuljak. Hatodikba muszáj volt visszamenni. Nyolcadikba ugyancsak Lugoson folytattam tanulmányaim. Akkor már Coriolan Brădiceanu Líceumnak nevezték, de már összevont iskola volt, melyben működött magyar tagozat is. Érettségi után felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filológia karára. Nem volt könnyű, hiszen hatan voltunk egy helyre. Előbb azt gondoltam, hogy román–magyar szakra íratkozok, de erről lebeszéltek. Annyit kellett volna tanuljak, mintha két egyetemet végeztem volna egyszerre. Amúgy is nagyon hálátlan dolog az, ha magyar gyerekek számára kell románt tanítani. A gyerek számára nehezen megy, a tanár pedig úgy érzi, nem végzi jól a munkáját. Harmadéven szakosodni kellett: irodalom vagy nyelvészet? Húsz hallgató közül hárman választottuk a nyelvészetet. Államvizsga dolgozatom témája Szapáryfalva teljes tulajdonnév rendszerének (személynevek, állatnevek, földrajzi nevek) bemutatása volt.”
Sárközújlaki évek
„Az egyetem elvégzése után Bukarestben történt a kihelyezés — folytatja Lovas János. — Mivel nekem volt a legjobb médiám, én választhattam elsőként. Reméltem, hogy kapok egy helyet Temesvár vagy Arad környékén, de ez nem jött össze. Legmegfelelőbbnek Sárközújlakot tartottam. Minőségi magyar iskola volt, közel a városhoz. Az iskolában csak szakképzett tanárok voltak. Még a rajzot is olyan személyek tanították, mint Fodor Kálmán és Szilágyi Béla. A magyar katedráról Terdik Ilona bement a városra, én az ő helyét foglaltam el. Nagy szeretettel fogadott a tanári kar. Közben hat hónapra elvittek katonának. Miután visszajöttem, megismerkedtem egy sárközújlaki lánnyal, akivel mindmáig házasságban élek és van egy fiúnk… Egy nap megjelent az iskolában a káderes, és közölte, hogy engem szeretnének bevinni Szatmárnémetibe magyar szaktanfelügyelőnek, ugyanis Murvai László addigi szaktanfelügyelőt Bukarestbe helyezték. Nem akartam elfogadni a megbízatást, de meg kellett tennem. Beláttam azt, hogy minden hatalom elvár egy bizonyos lojalitást az alkalmazottaitól. A pártba is beléptem, bár sohasem hittem abban a társadalomban. Nekem nagy kétségeim voltak a szovjet hatalommal szemben is. Meggyőződésem volt, hogy a Szovjetunió egy véres polgárháborúval fog feloszlani. Szerencsére ez nem így történt… 1972 szeptemberében, amikor már kezdtem sárközújlakinak érezni magam, elhagytam Sárközújlakot.”
A szaktanfelügyelő
„Abban az időben nem olyan volt a szaktanfelügyelő élete, mint most. Autóbuszokkal vagy akár gyalog, többször egy hétre ki kellett menni egy–egy eldugott településre, ahol fűtetlen vendégszobákban kellett lakni. Ezekből az évekből maradtak jó és rossz emlékeim is. A jó az volt, hogy volt időm és lehetőségem gyűjtésekre. Már abban az időben is szokás volt megünnepelni az inspekciókat, én sohasem mentem kocsmázni vagy protokollokra, hanem gyűjtöttem. Tanfelügyelőként viszont kellemetlen dolgokkal találkoztam. Nagyon le volt züllesztve a megye magyar nyelvű oktatása. Akkor még nagyon sok tanító tanított magyartanárként. Ők végeztek ugyan egy gyorstalpalót, de a maguk klasszikus módszereiket használták, mi pedig az egyetemről hoztuk az új szellemet. Amit szerettem ezekben a tanítókból lett magyartanárokban, hogy következetesek és precízek voltak, mindenáron — akár pálcával vagy vonalzóval — megtanították a gyerekeknek az anyagot és megkövetelték a fegyelmet. Ezekkel az elavult, sulykoló módszerekkel unalmasakká tették a nyelvórákat. Sokszor órákat töltöttem el azzal, hogy rávezessem őket: mit kell tenni azért, hogy az óra ne legyen nyűg a tanulók számára. Nagy hangsúlyt fektettem a fegyelemre is. Akik nem voltak felkészülve, nem engedtem őket véglegesítő vizsgára. Emiatt félelmetes vaddisznó hírében álltam.”
A nyelvészdoktor
„Különös története van az én doktori címem megszerzésének is. 1972–ben kezdtem el a gyűjtést. A szamosháti magyar tulajdonnevek, becenevek és ragadványnevek gyűjtése volt a témám. Harmincnyolc falu, negyvenezer lakosát kellett felkeresnem. Márton Gyula professzor már akkor meghívott a doktorira, amikor olvasta az államvizsga dolgozatomat. Halála után Szabó T. Attila lett az irányítóm. A gyűjtéssel elkészültem, de a doktori disszertációm nem tudtam megírni, mert az abban az időben nem lehetett több mint száz oldal, annak megvédésére pedig a megyei pártbizottság kellett ajánlást tegyen. Ezzel a témával nem volt esélyem. A gyűjtés során is gyakran figyelt fel rám a Szekuritáté. Kíváncsiak voltak rá, hogy milyen adatokat gyűjtök. A doktori címet végül akkor kaptam meg, amikor Péntek János lett az irányítóm.” 2000 májusában védtem meg a disszertációmat.
Ismét a katedrán
„1983–ban jött a magyarságot sújtó hullám. Mivel kezdték megszüntetni a magyar iskolákat, a tanfelügyelőségen megszűnt a magyar szaktanfelügyelői állás. Én tizenkét év után felemelt fővel mentem vissza a katedrára, mivel kezdett teher lenni számomra ez a munka. Eredménytelennek láttam a küzdelmeimet. Képtelen voltam engedni az igazamból, de egy olyan világ kezdett kialakulni, amelyben nem sok helye volt a jó szándéknak. A sok terepút, a rossz körülmények miatt megbetegedett a lábam is. Az 1989–es változásokig általános iskolákban tanítottam. A változás félig az ágyban, félig lábon ért. Jöttek az átszervezések, a szatmárnémeti 14–es Számú Általános Iskolában megválasztottak aligazgatónak, de nem szerettem azt a munkát. Továbbra is arra törekedtem, hogy fegyelem és minőségi oktatás legyen az iskolában. Ebben az iskola volt vezetősége igyekezett fékezni, ahol lehetett keresztbe tenni. A Ceauşescu diktatúra legszörnyebb éveiben, amikor minden este elvették az áramot, gyertyafénynél tanítottam — olyan volt az osztály, mint kivilágításkor a temető —, mert tudtam, hogy a tanuló érettségin és felvételin nem mondhatja azt, hogy azért nem tud, mert nem volt áram. Amikor megalakult a Kölcsey Ferenc Főgimnázium, Bura László megpróbálta összeszedni a városból azokat a tanárokat, akik meg tudtak felelni az akkori kihívásoknak. Nagyon sok tanuló tizenegyedik osztályból jött át román tagozatról, és úgy kellett érettségizniük, mint aki első osztálytól magyar tagozaton tanult. Tizenkét évet töltöttem a Kölcseyben. Nagyon sok tanítványom kollégám lett. Kollégaként kezeltem őket és büszke voltam rájuk. Mindig azt vallottam, hogy a tanár és a diák között meg kell legyen a három lépés távolság, a diák fel kell nézzen a tanárra, a tanár pedig úgy kell viselkedjen, hogy a diák szülőnek nézze. 2002–től vagyok a BBTE adjunktusa. Ősztől innen vonulok nyugdíjba, de ha lehetőséget kapok, óraadó tanárként tovább fogok dolgozni.”
Új idők örvényében
„A tanügyben a több mint húsz év alatt a lényeges dolgok nem változtak sokat. Ha változott, inkább rossz irányba. Pedig a világ és benne az emberek nagyon megváltoztak. A mai diákság már egy más világban nőtt fel. Egy olyan világban, ami számomra már kezd idegen lenni. Nem rosszabb ez a nemzedék mint a régi, de más. Nekem sohasem voltak konfliktusaim a tanulókkal. A diák sokszor ki akarja kezdeni a tanárt, de ez mindig feltűnési viszketegségből, polgárpukkasztó hajlamból történik. Ha a diák látja, hogy nem pukkad a polgár, akkor leereszt, nem próbálkozik tovább. A tanár feladata meggyőzni a diákot arról, hogy mennyire fontos megtanulni a feladatot. Én ha akarom, ha nem, ott állok a diák előtt. Példakép kell legyek. Rám a diák, mint hiteles emberre kell nézzen. Mint ahogy mondani szokás: a tanár legyen tudós, színész és szőlő. A szemléletváltás, ami a pedagógusokat illeti, az óvodában átment, az I–IV. osztályban sincsenek problémák, a gondok a felsőbb osztályokban jelentkeznek. A tanárok egy részéből hiányzik a szakmai hozzáállás, a módszertani tudás, ami nélkül nem lehet tanítani. A témát módszertanilag úgy kell közel vinni a diákhoz, hogy az értse, szeresse meg rajtam keresztül. De döntő szerepe van annak is, hogy a diák mit hoz otthonról. Nagyon sok szempontból még mindig mélyponton vagyunk.” erdon.ro

2011. október 4.

Erdélyi magyar oktatás 2004-2011 – a beiskolázás kérdéseiről
Miért van szükség a mennyiségi mutatók föltérképezésére, elemzésére? A válasz egyszerű, mert enélkül mindenféle és fajta oktatáspolitikai koncepció a levegőben lóg. A rendszerváltozás után, már-már közhellyé vált, hogy Romániában a népesség alakulása csökkenő tendenciát mutat. Ez nyilván a tanulók számának alakulására is hatással van. De milyen arányban? Hogyan hat ez a tendencia a magyar vagy a magyarul tanulók arányára? Ezeknek és az ezekhez kapcsolódó kérdéseknek a megválaszolására vállalkozott Murvai László oktatáspolitikai szakértő.
1. Módszertani alapvetés
Tanulmányom két statisztikailag lezárt tanévet ölel fel: a 2004–2005-öst és az utolsó, a 2010–2011-est. Ezt a két tanévet vizsgáltam összehasonlító statisztikai szempontból. Azért választottam ezt az intervallumot, mert 2005-ben már elkészítettem egy tíz évet felölelő periódus elemzését (vesd össze: Beiskolázás az 1994–1995-ös és a 2004– 2005-ös tanévben In: Körkép a romániai magyar oktatásról. Didaktikai és Pedagógiai Kiadó, Bukarest. 107–143). Ha esetleg valakinek kedve támad a kép további árnyalására, a megjelent adatok fölhasználásával könnyen megteheti.
A jelen tanulmányt előző fölmérésem folytatásának szántam. Fölvetődik a kérdés, hogy miért van szükség a mennyiségi mutatók föltérképezésére, elemzésére? A válasz egyszerű, mert enélkül mindenféle és fajta oktatáspolitikai koncepció a levegőben lóg. A rendszerváltozás után, sajnos, már-már közhellyé vált, hogy Romániában a népesség alakulása csökkenő tendenciát mutat. Ez nyilván a tanulók számának alakulására is hatással van. De vajon milyen arányban? Hogyan hat ez a tendencia a magyar vagy a magyarul tanulók arányára? Ezeknek vagy az ezekhez kapcsolódó kérdéseknek a pontos megválaszolása miatt érdekes egy-egy nagyobb periódus statisztikai szempontok szerint történő leírása.
Most, amikor az új tanügyi törvény alkalmazásának időszakát éljük, ezeknek az elemzéseknek a fontossága még hangsúlyozottabb, mert egyre inkább új oktatási struktúrákban kell godolkodnunk.
Szerkezeti szempontból a tanulmányom nyolc nagyobb fejezetből fog összeállni: (1) a módszertani alapvetésből, (2) az óvodai, (3) az elemi, (4) az V–VIII. osztályos, (5) a részösszefoglaló, (6) a líceumi oktatás, (7) a szakoktatási fejezetből, valamint ( 8) az összefoglalás és következtetések levonásából.
Az elemzés során a legbővebben a beiskolázás kérdéseit fogom fölvázolni, de természetesen utalni fogok az iskolahálózati, valamint a pedagógusellátottság kérdéseire is. Oktatásunk mennyiségi mutatóinak elemzése szempontjából a beiskolázást lehet a legpontosabban körülírni. Az iskolahálózat különben sem annyira releváns, hiszen egy bizonyos iskolába járhat kétszáz gyerek is, de beírhatnak kétezret is. Nálunk létezik egy szubjektív szempont, ami nem kedvez a mennyiségi leírásnak, nevezetesen az, hogy a nyilvántartás szempontjai húsz éve örökösen változnak.
Az 1/2011-es tanügyi törvény előírásai szerint jogi személyiséget csak azok az iskolák kaphatnak, amelyekbe legalább 300 gyerek jár. Kivételt ez alól csak azok a tanegységek jelentenek, amelyek valamelyik nyelvi kisebbség iskoláztatását látják el, és egyediek egy helységben. A jogi személyiséggel rendelkező vagy nem rendelkező iskolák még tovább fogják bonyolítani a nyilvántartást.
A pedagógusok számbavétele is sok bonyodalommal jár, mert pl. egy olyan iskolának, amely I–XII. osztályokkal működik, elvileg, de gyakorlatilag is lehet olyan tanára, aki mind a három oktatási fokon tanít. A nyilvántartásba ez a tanár háromszor is szerepelhet, holott ő csak egy személy. Az állások és a fizikai személyek közötti eltérések is számottevőek, hiszen x tanárnak y iskolában lehet egy 18 órából álló normája, és még taníthat egy másik iskolában 6 órát. A nyilvántartásban ez legtöbbször úgy szerepel, mint egy katedra és két fizikai személy, esetünkben tanár.
Forrásunk az Országos Statisztikai Hivatal (Institutul Naţional de Statistică) vonatkozó adatbázisa, táblázataim összeállításában többnyire ezeket, valamint a megyei tanfelügyelőségek adatait használtam.
Az „erdélyi oktatás” terminológia esetünkben, valamivel szélesebb értelemben, a bákói és a bukaresti magyar nyelvű oktatást is magában foglalja.
2. Az óvodai oktatás
A módszertani elemzésben fölvázolt nehézségek ellenére indítsuk az elemzést azzal, hogy a 2010–2011-es tanévben Romániában 13 544 óvodát tartottunk nyilván. Ebből 1498 önálló tanítási egység volt, a többi pedig más jogi személyiségű iskola vagy óvoda keretében tagozatként működött. Magyar nyelven 1177 óvodában foglalkoztak a gyerekekkel. Azaz a magyar nyelvű óvodai hálózat az ország óvodáinak a 8,6%-a volt. Ezekből az óvodákból 61 rendelkezett önálló jogi személyiséggel, míg a többi tagozatos formában dolgozott.
Az ország óvodáiban 37 353 óvodai pedagógus dolgozott. Ezek 95,6%-ban szakképzettek. Magyar nyelven 2137 óvónő vezetett foglalkozásokat. A szakképesített óvónők aránya megfelel az országos mutatónak.
Amint az a vonatkozó összehasonlító táblázatunkból is ki fog derülni, az óvodások száma összesen 673 736 volt. Ebből 454-en más országból jöttek. Magyar nemzetiségű óvodást 43 978-at tartottunk számon, ami az ország óvodásainak 6,5%-a. Ebből 42 747-en jártak magyar óvodába (6,4%). Számokban kifejezve tehát 1231 magyar gyerek nem járt magyar nyelvű óvodába. A megyei szintre bontott országos adatok ezt a kérdést is tovább részletezik majd.
Ha ezeket az adatokat országos-, valamint megyei lebontásban összevetjük a 2004–2005-ös mutatókkal, az alábbi táblázatot állíthatjuk össze (1-es számú táblázat):
Megye 2004–2005 2010–2011
Összlétszám* Magyar nyelven Összlétszám Magyar nyelven
Szám % Szám %
Országosan 644911 41983 6,5 673736 42747 6,4
Arad 12771 837 6,5 14040 884 6,3
Bákó 24355 87 0,3 23164 82 0,3
Beszterce-Naszód 12064 532 4,4 11888 472 4,0
Bihar 19258 4315 22,4 21284 4018 19,0
Brassó 15388 828 5,3 18258 885 4,8
Fehér 12549 544 4,3 12197 438 4,0
Hargita 13452 11135 82,7 13782 11736 85,1
Hunyad 12955 271 2,1 12406 366 3,0
Kolozs 20270 2675 13,1 22321 2895 13,0
Kovászna 8722 6328 72,5 9002 6468 71,9
Krassó-Szörény 9858 18 0,1 9545 13 0,1
Maros 20985 7789 37,1 22141 7982 36,0
Máramaros 17371 518 2,9 17080 429 2,5
Szatmár 13454 3385 25,1 13848 3484 25,1
Szeben 14594 172 1,1 15419 118 0,8
Szilágy 9728 1980 20,3 9175 1851 20,1
Temes 19460 529 2,7 20601 563 2,7
Bukarest – 40 – – 6 –
*Az országos szám minden táblázatban minden romániai megye adatait tartalmazza. Azokról a megyékről, amelyekben nincs magyar nyelvű oktatás, táblázatainkban lemondtunk. Ezért a csillaggal jelzett szám nem rendelkezik statisztikai kulccsal.
Elemezzük az 1-es számú táblázat adatait:
– a) Az országos, illetve a vizsgált megyei arányszámok enyhe emelkedő tendenciát mutatnak a hét esztendővel ezelőtti helyzethez képest. Az országos arányszám több mint 4%-kal magasabb, mint 2004-ben. – b) A magyar óvodába járó gyerekek aránya szintén növekvő tendenciát mutat. Ez majdnem 2%.
A megyékre lebontott mennyiségi változásokat táblázatban rögzítettem (2-es számú táblázat):
Megye 2004–2011 2004–2011
Az óvodások összlétszáma A magyar óvodába járók száma**
Növekedés + Csökkenés - Növekedés + Csökkenés -
Országosan 28825 0 764 0
Arad 0 -1269 47 0
Bákó 0 -1191 0 -5
Beszterce-Naszód 0 -176 0 -60
Bihar 1926 0 0 -297
Brassó 2870 0 57 0
Fehér 0 -352 0 -106
Hargita 240 0 601 0
Hunyad 0 -549 95 0
Kolozs 2051 0 220 0
Kovászna 280 0 140 0
Krassó-Szörény 87 0 0 -5
Maros 1156 0 193 0
Máramaros 0 -291 0 -89
Szatmár 394 0 0 -54
Szeben 825 0 57 0
Szilágy 0 -554 0 -129
Temes 1141 0 34 0
Bukarest – 23 0
**A 3-as és a 4-es számú oszlop közötti különbség 764, azaz ennyivel növekedett a magyar óvodába járók száma a vizsgált időszakban.
Az adatok értékelése:
– a) A vizsgált megyék közül 10-ben nőtt az óvodások száma, míg 7-ben csökkent. Ez összesen 17, mert Bukarestet csak a magyar óvodások szempontjából vizsgáltuk. Jelentősen növekedett az óvodás gyerekek száma Brassó (2870), Kolozs (2051), Maros (1156) és Temes (1141) megyében, míg Arad (1269) és Bákó (1191) megyében több mint ezerrel csökkent. Érdekesek lehetnek ezek az adatok az előkészítő osztályok hálózatának kialakításakor. – b) A magyar óvodába járók száma szintén 10 megyében lett nagyobb, míg nyolcban kisebb. A gyerekek száma Hargita megyében emelkedett a legtöbbet (601), de jelentős növekedést mutat még Kolozs (220) és Maros megye (193). Meg kell említenünk azt is, hogy Bukarestben 23 gyerekkel jártak többen magyar óvodába, mint az első referenciális évben. Jelentősen csökkent viszont a létszám Bihar (297) és Szilágy megyében (129).
– Ahol a vizsgált időszakban kisebb vagy nagyobb lett a gyereklétszám, megyei, illetve magyar vonatkozásban, általában megegyeznek. Arad és Hunyad megyében viszont a megyei összlétszám csökkent, a magyar gyerekek száma ezzel ellentétben nőtt. Hunyad megyében a növekedés számottevő (95 gyerek), ami bizonyára azzal magyarázható, hogy létrejött Déván a bentlakással is rendelkező regionális oktatási központ.
3. Elemi oktatás
– a) A 2010–2011-es tanévben önálló I–IV. osztályos iskolát összesen 46-ot tartottunk számon. I–IV. osztályok még a (4096) I–VIII. osztályos iskolák keretében is működnek. A elemzett tanév elején az ország I–IV. osztályaiba összesen 828 853 tanulót írtak be (ami tartalmazza a speciális oktatásban részesült tanulókat is). Ezeket a gyerekeket közel 45 000 pedagógus tanította. Érdekes megjegyeznünk, hogy az elemi osztályokban tanító pedagógusok 99%-a szakképzett.
– b) A magyar elemi iskolák hálózatára vonatkozó adattal nem rendelkezünk. A magyarul tanuló elemisták száma 46 349. Őket 2437 pedagógus tanította.
Ha ezeket az adatokat megyékre bontjuk, és összehasonlítjuk a 2004–2005-ös adatokkal, az alábbi táblázatot állíthatjuk össze (3-as számú táblázat): Megye 2004–2005 2010–2011
Összlétszám* Magyarul tanul Összlétszám* Magyarul tanul
Szám % Szám %
Országosan 962586 50849 5,2 828853 46349 5,5
Arad 20479 881 4,3 17391 739 4,2
Bákó 36445 87 0,2 29470 220 0,7
Beszterce-Naszód 15966 524 3,2 13871 375 2,7
Bihar 27752 6847 24,6 24882 5457 21,9
Brassó 23142 1009 4,3 21339 921 4,3
Fehér 16214 485 2,9 13697 419 3,0
Hargita 15001 12314 82,0 13664 11544 84,4
Hunyad 20660 325 1,5 16109 289 1,7
Kolozs 25275 2811 11,1 22529 2342 10,3
Kovászna 10504 7143 68,0 10011 6978 69,7
Krassó-Szörény 14388 9 0,06 12132 17 0,1
Maros 27156 9304 34,2 25057 8533 34,0
Máramaros 24199 697 2,8 20268 541 2,6
Szatmár 17881 5399 30,1 15438 5099 33,0
Szeben 19122 163 0,8 17218 114 0,6
Szilágy 11768 2378 20,2 10326 2100 20,3
Temes 27904 420 1,5 24065 615 2,5
Bukarest – 53 – – 46 –
Megjegyzések a 3-as táblázathoz:
– a) Az országos összlétszám, a táblázat adatai szerint, hét év alatt 962 586-ról 828 853-ra esett vissza. Ez 133 733 elemistát jelent, ami 13,8%-os csökkenés. A majdnem 134 ezer gyerek, amennyivel az I–IV. osztályos beiskolázás zsugorodott, egy nagyobb város összlakosságának felel meg.
– b) A magyar mutató szintén csökkenő tendenciát jelez: 50 849-ről 46 349-re. Szám szerint 4500 a hiány. Ez 8,8%-os csökkenés. Valamivel több, mint az országos arány fele. Az viszont pozitív vonatkozás, hogy az utolsó statisztikailag lezárt esztendőben a magyarul tanuló elemisták többen voltak, mint a gimnáziumi társaik. Eddig ez az arány fordított volt, ami csökkenő tendenciát jelentett.
A mennyiségi mutatókat részletesen, megyékre bontva, a 4-es táblázatba foglaltam.
Megye 2004–2011 2004–2011
Országos összlétszám* Magyarul tanulók létszáma**
Növekedés + Csökkenés - Növekedés + Csökkenés -
Országosan 0 -133733 0 -4500
Arad 0 -3088 0 -142
Bákó 0 -6975 133 0
Beszterce-Naszód 0 -2095 0 -149
Bihar 0 -2870 0 -1390
Brassó 0 -1803 0 -88
Fehér 0 -2517 0 -66
Hargita 0 -1337 0 -770
Hunyad 0 -4551 0 -36
Kolozs 0 -2746 0 -469
Kovászna 0 -493 0 -165
Krassó-Szörény 0 -2256 8 0
Maros 0 -2099 0 -771
Máramaros 0 -3931 0 -156
Szatmár 0 -2443 0 -300
Szeben 0 -1904 0 -49
Szilágy 0 -1442 0 -278
Temes 0 -3839 195 0
Bukarest - - 0 -7
**A 3-as és a 4-es számú oszlop közötti különbség adja ki a 4500 tanulót, amennyivel a két referenciális idő között a magyarul tanuló elemisták száma csökkent.
– a) A megyénkénti csökkenés mennyisége szerint három kategóriát észlelünk. Az első a 7000 és 4000 között mozog. Ide soroljuk Bákó (6975) és Hunyad megyét (4551). A második kategória határait 3999 és 2000 között vonhatjuk meg. Ide soroljuk a legtöbb magyar oktatást is működtető megyét: Máramaros (3931), Temes (3839), Arad (3088), Bihar (2870), Kolozs (2746), Fehér (2517), Szatmár (2443), Krassó-Szörény (2256), Maros (2099), Beszterce-Naszód (2095). A harmadik csoportba azokat a megyéket soroltuk, amelyekben 2000 és 493 között volt a csökkenési határ. Ide sorolható: Szeben (1904), Brassó (1803), Szilágy (1442), Hargita (1337). Kovászna volt az a megye, amelyben a legkevesebb tanulóval csökkent az elemisták száma a vizsgált periódusban (493).
– b) A magyarul tanuló elemisták száma három megyében növekedett: Temes megyében 195 tanulóval, Bákó megyében 133 tanulóval és Krassó-Szörényben 8 tanulóval. Ezer tanuló fölött csökkent a létszám Bihar megyében (1390). 1000 és 500 között Marost (771) és Hargitát (770) jegyeztük. A többi megyében a csökkenés 500 és 7 között volt a következő sorrendben: Kolozs (469), Szatmár (300), Szilágy (278), Kovászna (165), Máramaros (156), Beszterce-Naszód (149), Arad (142), Brassó (88), Fehér (66), Szeben (49), Hunyad (36), Bukarest (7).
4. Gimnáziumi oktatás (V–VIII. osztály)
A hivatalos statisztikai adatok (INS) a 2010–2011-es tanévre 4096 gimnáziumi tagozattal is működő iskolát jelölnek meg. Azt is a hivatalos adatokból tudjuk, hogy olyan iskola, amely csak V–VIII. osztállyal működött, csak 7 létezett az országban. Vagyis a tulajdonképpeni V–VIII. osztályos iskolák vagy I–VIII. osztállyal vagy I–XII. osztállyal együtt működtek.
Bizonyára ezért is elég nehéz az iskolahálózat adatait mennyiségi szempontok szerint kezelni. A beírt tanulók száma a speciális oktatásban nyilvántartott gyerekekkel együtt 862 588. A gimnáziumi tagozaton tanító pedagógusok száma 77 445. Az oktatás színvonalának javulását szolgálhatja az a tény, hogy az utolsó statisztikailag lezárt tanévben a gimnáziumban tanító szakképzett pedagógusok számaránya több mint 98%-ra emelkedett.
A magyar V–VIII. osztályos iskolák és tagozatok számát a hivatalos statisztikai adatok nem tartalmazzák. Az V–VIII. osztályokban magyarul 44 430 gyerek tanult, és azokat 3741 pedagógus oktatta. Ha az országos adatokat megyei bontásban és a 2004-2005-ös adatokkal egybevetve prezentáljuk, az alábbi, 5-ös számú táblázatot állíthatjuk össze:
Megye 2004–2005 2010–2011
Összlétszám* Magyarul tanul Összlétszám* Magyarul tanul
Szám % Szám %
Országosan 1012601 49396 4,87 862588 44430 5,15
Arad 20743 809 3,9 18136 713 3,9
Bákó 37968 70 0,1 31088 251 0,8
Beszterce-Naszód 16533 467 2,8 14398 410 2,8
Bihar 28395 6368 22,4 25373 5177 20,4
Brassó 25694 1163 4,5 19833 840 4,2
Fehér 17581 467 2,6 14968 398 2,6
Hargita 14902 12140 81,4 13659 11460 83,9
Hunyad 23386 318 1,3 18919 237 1,2
Kolozs 28429 3351 11,7 22971 2436 10,6
Kovászna 10142 6993 68,9 9239 6486 70,2
Krassó-Szörény 15525 - - 12678 - -
Maros 25713 8492 33,0 23527 7836 33,3
Máramaros 26404 621 2,3 21711 572 2,6
Szatmár 19462 5218 26,8 15626 4630 29,6
Szeben 20197 110 0,5 16927 94 0,5
Szilágy 12345 2434 19,7 10425 2183 20,9
Temes 30694 337 1,09 25109 566 2,2
Bukarest - 38 - - 141 –
Megjegyzések a táblázat adataival kapcsolatosan:
Míg az országos számok csökkenési százaléka 14,8%, addig a magyarul tanuló gyerekeké csak 10,0%. Nem mintha örülnénk a csökkenő tendenciának, de az értékek mégiscsak kisebbek majdnem 5%-kal. Ez annál is érdekesebb, mivel az 1994–1995 és 2004–2005-ös intervallumban ezen az oktatási fokozaton az országos csökkenés 12,7% volt, míg a magyar 15,7%, azaz 3%-kal nagyobb. . Vagyis a tendencia a most vizsgált időszakban megfordult. Azt is érdemes megjegyezni, hogy Bákó megyében és Bukarestben az V–VIII. osztályos tanulók száma a második referenciális évre megháromszorozódott.
A két referenciális év között végbement mennyiségi változásokat a szemléletesség kedvéért ismét táblázatban rögzítettem. (6-os számú táblázat)
Megye 2004–2011 2004–2011
Országos összlétszám* A magyarul tanulók létszáma**
Növekedés + Csökkenés - Növekedés + Csökkenés -
Országosan 0 -150013 0 -4966
Arad 0 -2607 0 -96
Bákó 0 -6880 181 0
Beszterce-Naszód 0 -2135 0 -57
Bihar 0 -3022 0 -1191
Brassó 0 -5861 0 -323
Fehér 0 -2613 0 -69
Hargita 0 -1243 0 -680
Hunyad 0 -4467 0 -81
Kolozs 0 -5458 0 -915
Kovászna 0 -903 0 -507
Krassó-Szörény 0 -2847 - -
Maros 0 -2186 0 -656
Máramaros 0 -4693 0 -49
Szatmár 0 -3836 0 -588
Szeben 0 -3270 0 -16
Szilágy 0 -1920 0 -251
Temes 0 -5585 229 0
Bukarest - 38 103 -
**A 3-as és a 4-es számú oszlop közötti különbség adja ki azt a 4966-os hiányt, amennyivel a két referenciális év között a magyarul tanuló V-VIII. osztályosoklét száma csökkent.

Megjegyzések a táblázat mutatóival kapcsolatosan:
– a) Az adatok azt mutatják, hogy az országos trendnek megfelelően, a megyei beiskolázási számok is csökkenő jellegűek. Csak a mennyiségi mutatók eltérőek. Eszerint a megyék általános beiskolázási számai a csökkenés sorrendjében újból három kategóriába sorolhatók:
– 7000 és 5000 között – Bákó (6880), Brassó (5861), Temes (5585), Kolozs (5458), – 4999 és 2000 között – Máramaros (4693), Hunyad (4467), Szatmár (3836), Szeben (3270), Bihar ((3022), Krassó-Szörény (2847), Fehér (2613), Arad (2607), Maros (2186), Beszterce-Naszód (2135), – 1999 és 0 között – Szilágy (1920), Hargita (1243), Kovászna (903)
– b) A magyar osztályokba járók esetében a számok a következőképpen alakulnak:
Növekvő tendenciát mutat Temes (229) és Bákó (181) megye, valamint Bukarest (103) beiskolázása. – Csökken a gimnáziumi tanulók száma 1000 tanuló fölött Bihar megyében (1191). – 999 és 0 között a sorrend a következőképpen alakul: Kolozs (915), Hargita (680), Maros (656), Szatmár (588), Kovászna (507), Brassó (323), Szilágy (251), Arad (96), Hunyad (81), Fehér (69), Beszterce-Naszód (57), Máramaros (49), Szeben (16).
5. Részösszefoglalás
A vizsgált időszakban (2004-2011) a beiskolázási számok a következőképp alakultak:
– Növekedtek az óvodai oktatásban: mind az országos, mind pedig a magyar nyelvű oktatás viszonylatában. Országosan 28 825 gyerek a növekedés, ami 4,4%. A magyar óvodákban is nőtt a gyerekek száma. Itt a növekedés 764 gyerekkel többet jelent, ami 1,8%. Ha megbízhatunk az adatokban, akkor 1989 óta először fordul elő, hogy egy többéves intervallumban az óvodai oktatásban a beiskolázási számaink növekednek.
– A kötelező oktatás (I–VIII. osztály) beiskolázási számai csökkenő tendenciát mutatnak a vizsgált periódusban az országos és a magyar nyelvű oktatásban egyaránt. Az országos beiskolázási számok 28 3746 tanulóval mutatnak kevesebbet a vizsgált periódusban, ami 14,3%-os apadás. A magyarul tanulók esetében a csökkenés ugyanabban az időszakban 9466 tanuló, ami 9,4%-os veszteség.
– De optimisták vagyunk.
Murvai László
Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. május 9.

Jegyzetek Bukarestről és a bukaresti magyarság fáradhatatlan krónikásáról
Bántó István: Magyar közművelődés a román fővárosban. (Polis, 2012.)
„Bukarestben megfújják a trombitát.
Minden anya hazavárja a fiát.
De hibába várja haza az édes fiát.
Bukarestben lesz az örökös hazád.”
(Nem tudom, hányan ismerik ezt az Erdély-szerte hajdan nagy bánattal énekelt katonanótát. Hadd induljunk el ennek dallamával, kesergésének emlékével Bukarest felé.)
Bukarest – félúton és örökös félkészen
Bécs és Isztambul között, szinte félúton, van egy város. Amúgy főváros, világváros lenne, de valami mintha nem lenne rendben vele. Európából nézve balkáni, a Balkánból nézve európai, de sehol sincs otthon igazán. Ha ránézünk egy mai országtérképre, valahogy ott sincs a helyén. Vagy nem oda tervezték, vagy az utána hozzákanyarított egyesültfejedelem Kifliország, majd ennek a „nagy-rombuszhal” alakú nagyországnak, szaknevén „psetta maxima”-nak, Nagyromániának is szélére sikerült.
Folyója nincs − a kicsinyke, fárad és szennyes Dâmboviţa aligha nevezhető annak. Európa valamennyi jelentős fővárosa szomjasan kereste az éltető vízpartokat: Bukaresttől a Duna is hetven km-re van, de ő nem szomjúhozik, Bukarest ebben is más.
Manele illatú, fáradt, hangos-zajos, poros, szomorú dojnásan kesergő, románcosan nosztalgiázó, de mégis életvidám. Ügyeskedően, smekeresen sikeres. Barna, fekete szemű, kis termetű, hadari-gyorsbeszédű, felkapott mondatvégű, már-már visítósan beszélő nép lakja. Asszonyaik terebélyes, nagyszájú, bagóhangú kukoánák, mintha valamennyien sikeres utcai kofák lennének; magabiztosak és kapitányok, mint akiknek van mire: itt ezen a tájon mindenkit ők szültek, mindent ők vezetnek, ők teremtettek.
Mintha-mintha nem is földi lények lennének, hanem Európát megviccelni az űrből pottyantotta volna le ide őket a Fennvaló.
Bukarest. A város neve amúgy örömet, boldogságot, talán „boldogasszony”-falvát jelentene. Vagy egy Bukur nevű, víg kedélyű pásztor nevét sejteti, aki itt, a nagy alföldi pusztaságban szúrta le botját, kijelölve családja, nemzetsége eljövendő szálláshelyét. Hogy neki ez mennyire sikerült azt nem tudjuk, az utódoknak, a több mint kétmilliónak mára egészen eredményesen. Bukarestnek a naggyá álmodott országban sincs névrokona, illetve Erdélyben Brád mellett egy kis román havasi falu viseli a Bukuresd nevet. Azt is először Bokorfalvának említik 1445-ben az oklevelek. Neve is vidámkodóan bolondos tehát, mintegy jelezve, hogy semmit nem érdemes túlságosan komolyan-tragikusan venni: a dolgok egy kis ügyeskedéssel úgyis megoldódnak maguktól.
Bukarest építészetileg is zűrzavaros, hatalmas szétfolyó egyveleg. A régi alföldi román házsoros városképet, utcaképeket, meg - meg törik a bizáncias ottomán-fanarióta, beugrós szerkezetű házak kígyóvonalai, a bojári épületek formás alakzatai, a francia építészet nagy sugárútjai, a máhálá-ként emlegetett peremkörzetek, a szocialista építészet kockatervezésű lakótelepei, a Diktátor grandomán felvonulási tereinek és római félisteneknek tervezett szörnyei és végül a modern üzletházak és az újgazdag építészet elszabadult pokla.
Ez Bukarest, a soha be nem fejezhető, a sokszorosan darabokra szaggatatott ezernyi arcú város.
Bukarest, az ország szélén a közepe
Bukarest ennek az összefércelt országnak egészen a szélén lett az ország közepe. Mesterségesen, mint ahogyan mesterséges maga az egész ország. Talán a bukaresti abszurditások nagy része is innen ered: önemelgető, lábujjhegyes akarnokságból. Ez a város egy kicsit az ország szedett-vedett egészének paródiája, gnómja is. Egy már-már megapolisz az ország szélén, a legalacsonyabb pontján elhiszi, elhiteti magával, elhitették vele a politikusok, hogy övéi a hegyek, hogy beleláthat, onnan belakhat és igazságokat osztogathat a hegyek mögött, a hegyek tetején is. Sőt, az országnak, a hatalomnak és dicsőségnek is egyedüli legfőbb birtokosa ő.
Bukarest a világunk mesterséges közepe. Ahonnan alig látszanak a szélek, a másfajta, a magasabbra fekvő, a hegyeken túli megörökölt ország. Bizony, az alföldről, alacsonyról nagyon nehéz a hegyek közé, a hegyek mögé belátni. Pedig be nagyon szeretnének! Nem lát át a hegyeken, és ezért marad számára az örökös kétely, gyanúskodás. Inkább azt hiszi, azt gondolja, („poate că”), hogy mi ezt gondoljuk, azt akarjuk („aşa se zice…)!” Még Dobrudzsa, a Delta környéke sokarcú nemzetiségei beleférnek a tengerre utazó úti élményeibe: az átutazó szemébe ötlenek a minaretek, a másfajta arc, hang, antropológia. De Uram bocsá'! Ki láthatja innen a Székelyföldet, a máramarosi ruszinokat, ruténeket, ki emlékszik a máramarosi falusi zsidóságra, vagy a szatmári, bánsági svábokra?!
A regáti már-már babonásan sem érti Erdélyt! Valami nem lehet rendben („ceva nu-i curat”), ezzel az Erdéllyel, ha az Úristen is mindig diszkriminálja! A Kárpátokon kívüli jámbor lelkével el-el gondolkodik azon: mi baja van vele s a Regáttal a Fennvalónak. Talán csak nem Erdély miatt van a Kárpátok kiflijén túl annyi Istenverése a románságon?: a széllel mindig őt vereti, több méteres nagy hótakaróval őt borítja, égszakadásos esővel őt áztatja, árvízzel őket megsodorja. Nem szép dolog, hogy az Úr még a földrengéseknél sem veszi elő a térképet, hogy a megrázkódtatásokkal tiszteletbe tartsa az egységes nemzetállamot.
„Illik” lenézni Bukarestet?
De Erdély felől nézve Bukarest fele is más a világ… Ne feledjük azt sem, hogy a hegyek közül könnyű, majdnem „kötelező lett” az alföldet lenézni. Divat megszólni, leszólni Bukarestet, az onnan haza-, a Kárpátokon átszolgáló, olykor már botló nyelvű magyarságot. Illik fintorogni nevük hallatán, képeket vágni: az igazi magyar és magyar intézmény nem lehet regáti! Szokás nem túl szalonképes jelzőkkel illetni, pofákat vágni, háta megett összesugdosódni. Illik, illene is szégyellnie magát minden bukarestinek, szabadkoznia vagy bűnösen hallgatnia, mentegetőznie: ő ugyan bukaresti magyar, de azért rendes ember lenne. Vagy hallgatnia a fanyalgást, látnia a legyintést: „jaa, ti vagytok azok a….”
Tallózó a Bántó István kötetének írásai között
Ebbe a kontinenskapuban álló rendhagyó világvárosba − félmilliónyi jövő-menő-maradó vándorszékely, vándorszilágysági munkás, egyetemi tanár, művész, orvos, szerkesztő, párt és kormányfunkcionárius kitaposott útján − érkezett 61 évvel ezelőtt, egyenesen az egyetem padjaiból, szilágysági útravalóval Bántó István. Kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a Tanügyi Újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, majd főszerkesztőnek, többször előre és visszafokozott kultúr-napszámosnak. Hogy az ő sorsa, a romániai magyar tanügy sorsa, a pedagógusok egyetlen magyar lapjának hányatott sorsa semmivel se legyen jobb.
Vajon tudta akkor Bántó István, hogy hová érkezik? Itt vált − üllő és kalapács közt − közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé és írásaival bukaresti magyar dolgaink szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is.: „Magyar művelődés a román fővárosban”.
A kötet ajánlását már a címzett pálya- és sorstárs, Lőrinczi László nemrég bekövetkezett halála is fájdalmasan időszerűvé teszi. Lehet-e nehezebb szórványsors, mint az övé: Bukarestet jó félévszázad után a szardiniai Cagliarival, Settimo San Pietroval felcserélni.
A kötet leghosszabb és legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyeinek, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a 20. század első harmadának regáti egyesületi életét szemlézi. Meglepő, hogy ilyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata és hogy milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodik, hogy a nagy kihívások, válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak.
A múltba merítkezve, Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy bizony Bukarest is cipelte hátán a magyar-magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kisközösségek pánikküzdelmeit, az egymásra újjal mutogatást. Ide is sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat. Minden küzdelmemben benne volt az elsőbbségért folytatott másfajta harc és arc, a könyöklő feljebb emelkedés lehetősége. A kor akkor is tele volt a ma is ismerős, két évszázados ujjal mutogatással: ki a román barát, ki a török, osztrák kollaboráns? Elragadott sokakat a Hatalom közelsége, az independentizmus, a rang, a cím, de a rendetlenség, pénzügyi és erkölcsi fegyelmezetlenség is. Nézzük csak meg Bántó István leltárkészítésében is a sok − joggal vagy jogtalanul − megvádolt egyletvezetőt, az elbocsátott lelkészeket, felmondással elküldött tanítókat.
És ezzel el is érkezett a Petőfi ház 1989 utáni új birtokbavételig, a reményteljes újrakezdés nem mindig vidámító felidézéséhez.
A következőkben hosszasan és alaposan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig.
Bántó István könyvének legterjedelmesebb részét az általa bejárt időszak, Bukarest-történelem talán legjelentősebb dokumentumának, az Egyházi Újság „egyháztársadalmi lap” újraolvasásának, szemlézésének szenteli. Nem győzhetjük eléggé csodálni ezt a kétheti lapot, és személyesen Nagy Sándor lelkész majdnem egyszemélyes munkáját, és kis csapata küzdelmének 13 éves történetét. Nagy Sándor e korszaknak, a bukaresti magyarság soraiban nem csak a legjelentősebb szervező, lelkigondozó személyiség, de olyan kiváló tollú közíró, publicista, szerkesztő is, akinek írásai messze kiemelkednek a kortárs magyar és protestáns közírás nagyjai közül. Nem csak veretesen, pontosan, világosan, tényszerűen fogalmaz, de hiányzik belőle a helyzethez, alkalomhoz nem illő pátosz, és soha nem téveszti össze a tényszerű rögzítést, hírközlést, az igehirdetéssel, jegyzettel vagy hírrel. Nem véletlen tehát, hogy 1940 – a bukaresti magyarság majdnem teljes elvándorlása – után Ravasz László zsinati püspök a nyugati emigráció megszervezésével bízza meg, amit regáti tapasztalatainak birtokában is a legnagyobb szakszerűséggel végez, haláláig.
A Nagy Sándor elemzéssorozatának mai olvasata azt is mutatja, hogy milyen hosszú az örök tények, igazságok sora, de milyen semmivé lesz egy sor évszázados jelenség, érték a történelem változásaiban. Ma már értetlenül olvashatjuk a cselédkérdést, a magyarság típusait. Egyetlen tollvonással törölte el az egészet a Bécsi-döntés, és a világháború után egy egészen más típusú magyarság születik itt: az ipari menekültek, a szocialista, a téeszemigráció, a bukaresti magyar szakmai, politikai elit.
Bántó Istvánnak a bukaresti nagyok emlékezete közötti tallózása ma is érdekes, izgalmas olvasmány. A „Vigyázók” fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor a „népoktatás szolgálatában álló” Koós Ferenc, „a szórványlelkekre gondot viselő” Nagy Sándor, a „regáti magyar balsorsot” megélő, a havaselvei magyarokat összegyűjtő pitești lelkész, Udvari András. Az emlékezésben tovább a „népművelés istápolója”, dr. Bakk Elek, később székelyudvarhelyi főorvos; az „igaz igék, talmi igazságok” költője, Szemlér Ferenc; „az irodalom napszámosa” Lőrinczi László kerülnek a figyelem reflektorfényébe.
Az „Olvasás közben” fejezetben fontos, Bukaresttel, a Regáttal kapcsolatos könyveket, írásokat tart a kezében és lapoz fel olvasói számára. Hencz Hilda román nyelven írta meg a „magyar Bukarest”-et. Rendhagyó mű ez is, és úgy tűnik, ennyire szabadon és nyíltan ezt csak neki lehetett megírnia. Nagyon ideje volna ennek magyarul is megjelennie. Bántó annyira figyelmes számvető, hogy nem felejti el felhívni a figyelmet egy fiatal bukaresti segédlelkész, Lázár Balázs lelkészképesítő dolgozatára sem, melyben egyházközsége jegyzőkönyveit feldolgozva, onnan adatolva, írja meg új tények figyelembe vételével egyháza történetét. Lőrinczi László versfordításainak ismertetése után Murvai László: „Körkép. A romániai magyar oktatásról 1990-2007” című könyve is Bukarestben született szomorú kép az oktatás sorvadásáról.
Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet. Az egyikben meghatódással tartja a kezében Kaszta István: Hadad a hadak útján című kötetét. Sok-sok ismerős emléket idéz, hisz szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával is hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú Tanügyi Újság szerkesztőségébe. Itt már teljesen emlékeire alapozhatva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször a megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életéből 35 esztendőt töltött.
Záró gondolatok, adósságlista
Nyugtalansággal teli örömmel teszi le az olvasó Bántó István hosszú korokat átölelő szellemi, művelődéstörténeti utazását. Ahogy letesszük a könyvet, ezernyi kérdés tódul elénk. A Regát is, mint annyiszor bevándorolt, belakott európai tájunk, otthonunk, hosszabb-rövidebb ideig szálláshelyünk, nagy adósságainknak is otthona.
Hadd kezdjem a sort azokkal, akik legárvábbak: a múltban és jelenleg is ott élőkkel. Egyszer talán a bukaresti magyarság, különösen az itt küzdelmet, szórványsorsot vállaló csúcsértelmiség is megkapja méltó helyét az egyetemes magyar helytállás becsületrendjében. Egyszer talán nekik is kijár majd a Magyar Örökség Díj. Együtt közösen, valamennyiüknek. Egyszer talán megköszöni nekik is valaki, hogy kemény kétkezi munkásként, szellemi napszámosként helytálltak a Hatalom torkában, a „Sátán királyi széke” előtt. Megköszöni tán valaki a soktízezernyi műfordítást, amellyel íróink baráti kezet tudtak nyújtani a románság felé, és hogy évszázadokon át hídként álltak a két nép között. Megköszönni, csak már késő ne legyen!
Mert Bukarest, a bukaresti magyarság, valljuk be töredelmesen, soha nem volt a magyar szellemi élet erdélyi és anyaországi nagy ütőereinek, az egymást követő magyar kormányoknak kedvence. Sokkal többször érte őket vád, mint bátorító szó, kitüntető figyelem vagy épp állami kitüntetések.
Adósságlistát lehet készíteni, feladatokat is ki lehet jelölni a mai fiatal bukaresti-erdélyi magyar értelmiség számára. Ez már az ő lelkiismeretükre van, lesz letéve.
Egyszer talán lesz Regáti Magyar Lexikonunk, lesz Ki kicsoda a Regátban is, ha erre lenne igény. Jó lenne, ha egyetlen lexikonban láthatnánk, találhatnánk meg együtt minden regáti közösségépítő magyart! Egyszer talán lesz teljes bukaresti magyar folyóirat repertórium és Regát bibliográfia is.
Bukaresti, regáti magyarjainknak még nagyon sok mindennel tartozunk. Ők maguknak elsősorban, de mi, erdélyiek is. Legfőképpen sorsuk, a mindennapi magyar Bukarest emlékezetének begyűjtésével is. Ezernyi sors szóbeliségének, emlékének rögzítésével, nyelvi hőemelkedéssel dacoló vagy az olvadó jégtábla szomorkás képével. Többen is küszködnek ezzel évtizedek óta (Rostás Zoltán például), de vesztes versenyben vannak a múló idővel. Talán nem kellene több, mint néhány bekapcsolt magnó és néhány azt tartó kéz, és hagyni, hogy folyjék, buzogjon fel az ott élők között az emlékezet lávája. Mennyi magára maradt, elárvult idős férfi és nő, utolsó tanú idézhetné fel személyes történelmét, melyet senki nem hallgat már meg: a nyelvcserében beáll az amnézia, megszakad a fonala az emlékezetnek. Nekünk és a jövendőnek csak annyi volna most fontos, hogy rögzülhessen, csak hogy megmaradjon. (Ahogyan ezt Kolozsváron Tatár Zoltán teszi.) Az igazi Bukarest könyv is még várat magára. Meg kell írni magyarul, magyarnak is a magyar Bukarestet. Talán egy magyar múzeumot a bukaresti magyar emlékezet múzeumát is megérdemelne itteni életünk emlékezete: tárgyi, szellemi értékeink begyűjtését. Tárgyakat, emlékeket, leveleket, magukkal hozott eszközöket, az élet, a túlélés, az asszimiláció dokumentumait. Ha már nem késő.
Adósságunk pedig Havaselve egésze fele is van elég.
Lássuk be, Erdélyben mostohán bánunk regáti legnagyobbjaink emlékeivel is. Nagy mulasztásuk az is, hogy Erdélyből indult regáti nagyjainkat nem tudtuk eléggé hazahozni, visszaadni a szülőföldnek. Sükei Imre templomépítő lelkészünket Szőkefalván senki sem tartja számon. Czelder Mártont Nagybányán és Felsőbányán is lényegében elfelejtették, pedig ott van a sírja a nagybányai temetőben. A Koós Ferenc kultusz Magyarrégenre korlátozódik, de alig hallhatunk róla Fogarason, Brassóban, ahol egyébként nyugszik. Pedig Erdély és a Regát lelki egysége akkor teljes, ha oda és hazaérkeznek nagyjaink.
Egyszer talán minden jelentős erdélyi magyar tájegység szervez egy Regát-napot elszóródott vagy soha haza nem tért testvérei emlékére. Talán egyszer lesz valahol a Székelyföldön is – a népes város-falunapok között – egy Regát nap is. Talán valamelyik alapítványnak lesz annyi pénze és politikai akarat is hozzá, hogy a regáti magyarok − esetenként magyarul nem tudó házastársaikkal, gyermekeikkel, unokáikkal − megjárhatják magukat, másfajta levegőt szívhatnak és fellélegezhetnek Budapesten. Talán egyszer a Székelyföldön szobra is lesz a bukaresti cselédleánynak és székely szolgalegénynek. Az erdélyi emléktáblák, szobrok is régóta váratnak magukra, pl. az egyházalapító, templomépítő Sükei Imrének a Kis-Küküllő menti Szőkefalván, a Koósoknak együtt lehetne közös emlékjelet hagyni egy falunapon a Szászrégen melletti kicsinyke Unokában. A nagybányai temetőben nyugvó Czelder Márton, „moldva-oláhországi misszionárius” is több megemlékezést érdemelne szülővárosától, Vásárosnaménytól és a kései utókortól. És hadd ne hagyjam ki a sorból végül a „legnagyobb székely kommunistát”, de a sztálinizmusban a székelyek legnagyobb túlélni segítőjét, fajtájának támogatóját, Fazekas Jánost, a „miniszter urat”. Ha szobra vitatható is lenne, de hamvai ott nyugodhatnának Székelykeresztúr mellett a magyarandrásfalvi unitárius temetőben. Adósságok – határokon, Kárpátokon innen és túl.
A régi Bukarest a mienk is!
A régi Havaselvéhez majd ezer év alatt mi is hozzáadtuk a magyar államiság Kárpátokon átívelő, keletre és délre kiterjeszkedő történelmi kereteit, akárcsak munkáserőnk verejtékét, életáldozatát. Ennek számtalan bizonyítéka között ott van, volt a hajdani Secuieni megye, a régi Ungro-Vlahia, Szörényvár és a 20 db. Ungureni (= magyar földről való) nevű település és a Berceni negyed. Ezzel persze itteni jövőnk nem lesz gazdagabb, de a mellünket talán kihúzhatjuk, fejünket talán egy kicsit magasabbra emelhetjük. Segít büszkébbnek lenni egy kicsit a kisebbségi önbizalomban oly gyakran sérült magyarnak. És ez is nagy dolog.
(Ezt éreztem magam is, amikor a teológus fiatalokkal Mehedinți megyében magyarokat keresve eljutottunk a Madaras Lázár főispán szörényvári irodájába is. Olvastuk előtte innen -onnan történelmünk magyar és közös gyökereit, hogy a megyének nevet adó szó a Méhed megye szótöve a méh, de majd hanyatt estünk valamennyien, amikor a prefektus irodájában megláttuk a mai Mehedinți megye zászlóját, és rajta ott sárgállani a méhet. Igen: ilyen messziről lehet átörökölni egymástól értékeket, az értékeinket.)
(Én magam abban a különös helyzetben vagyok, hogy tíz napnál többet nem éltem folyamatosan Bukarestben, de a Regát szinte valamennyi jelentős városát végigjárhattam kolozsvári egyetemista fiatalokkal, telefonkönyvvel a kezükben, lépcsőházról lépcsőházra magyarokat keresni. Több-kevesebb sikerrel beleláttunk a mélybe.)
Ha elkészül egy nagy, 20. századi regáti lexikon, benne ott van a helye a regáti missziónak, a Nagy Sándor köré szerveződött teológusi-misszionáriusi munkának. Köztük olyan elfelejtett neveknek, mint Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész, Hegyi István IKE utazótitkár, majd székelyudvarhelyi lelkész és Bántó Bálint regáti misszióra kiküldött teológus, később mikolai lelkészek, vagy a Regátból Amerikába távozó Szigethy Béla. Kovács Pál csíkszeredai református lelkészt sem szabad elfelejtenünk, akihez évtizedekre − a szó legszorosabb értelmében − hozzácsatolták a teljes moldvai magyar protestantizmust. Akkor készült, ma még kéziratokban lappangó naplók, jegyzetek, feljegyzések több száz oldalai ennek a helytállásnak, munkának a tanúi. Most meg egy egészen friss könyvet is tarthatok a kezemben: Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész emlékezéseinek, írásainak, leveleinek dokumentumkötetét. Egy tanulmányi év megszakítással Gudor Lajos 1936 és 1940 között volt bukaresti segédlelkész, vallásoktatásra beosztott tanár, diákotthon felügyelő, gyermeklapszerkesztő mindenes. Így és ezért lett a hírhedt román állambiztonság, a Siguranţa folyamatos megfigyeltje, majd annak dokumentumai alapján megrendelésre megírt, 1983-ban megjelent hírhedt Fapte în umbră IV. kötetének egyik „bukaresti nacionalista-soviniszta szervezkedést” végző hőse.
Számolni a nyelvi magvaszakadással…
Bukarest egy nagy lomha, loncsos, zajos falusi világváros, melyet szeretni meglehet, megszokni talán soha. De Bukarest így is egy kicsit a mienk, bennünk él és benne is marad minden erdélyi faluban: elvittük, hazahoztuk emlékeinkben, még akkor is, ha nem vesszük mindennap észre.
Bukarest, a Balkán kapuja, a magyarság végvára. Tudnunk kell azt is, hogy aki ide belépett − legyen akár egyszerű székely ácsmester, barcasági cseléd vagy szilágysági kőműves, de akár szerkesztőségi munkás vagy magasan elhelyezkedő csúcsértelmiségi, művész, egyetemi tanár, pártfunkcionárius − annak számolnia kellett nemcsak a lehetséges sikerrel, de a többségi lét kényelmes kísértéseivel, a nagy magánéleti kudarcélményekkel, önfeladással is. Ennek az élettérnek és életformának felvállalásával nagyobb részüknek szembe kellett, kell ma is nézni az asszimilációval, vegyes házassággal, a család, a gyermekek, unokák nyelvcseréjével, nyelvi magvaszakadással is. Szinte mindeniküknek– így vagy úgy – meg kell hoznia választott balkáni városáért élete nagy áldozatát: személyes történelme átírását, önazonossági jövőképe átrajzolását.
Hogyan is jellemezte Ravasz László Amerikában az ott élő magyarokat a negyvenes években? Illik egy kicsit Bukarestre is: „Virágoskert vagytok, olvadó jégtáblán.”
Bukarest ebben az örökös nagy mobilitásban, többezres munkás rétegével, százegynéhányas létszámú magyar csúcsértelmiségével az utolsó magyar végvár maradt. Az eredményes küzdelem és az elveszített harc közös szimbóluma is. Ők azok, akik hűségüket nem adták fel, belekapaszkodnak az elmúlt évszázad gyökereibe, munkájuk beépül a lelki Bukarest falába, a „magyar Bukarestbe”. Ez a város általuk is lett és marad nem csak az egyik jelentős „erdélyi”, romániai magyar szellemi főváros, de a világmagyarság egyik fővárosa is.
Bukarest, a Regát az erdélyi magyarság egyik sajátos arca: tele van emlékeinkkel, értékeinkkel. Bukarest és annak emlékezete nélkül lehet magyarnak lenni, de nem érdemes.
Nem lehet igazi erdélyi és anyaországi magyar, aki felejti – Amerika után – a magyarság egyik legnagyobb élet- és küzdőterét, szétszóratási területét és egyben temetőjét. Ha ránk igen, akkor a Regátra ezerszer is érvényes, hogy a felejtés – halál! Bukaresttel tartozunk magunknak, egyetemes önmagunknak is és főként önismeretünknek és lelkiismeretünknek. És tartozunk főként tanulságaival, mely nélkül nem lehet tovább látni és lépni sem.
Bukarest, a „magyar Bukarest” tulajdonképpen örök. Felmutat egy örök, változó, de mindig visszatérő emberi-etnikai arcot, amelyben magyarként is lehet, túl kell, kellene élni mindent mindenkor.
Bántó István igazi tanúként megélt hatvan éve és megírt százötven éve minden kiemelkedő Bukarest-eseményt, személyt figyelemmel követ, számon tart. A közművelős gondos krónikásaként szinte a két évszázados múltra is visszalapoz, felidéz, hogy az elődök fele fordulva a mával és holnappal való szembenézésre emlékeztessen. Egyetlen írása, emlékkockája sem öncélú, hanem minden a magunk- és közös dolgainkra, feladataikra tekint. Mindent szemrevételez, ami Bukaresthez kötődik, legyen az történelem, egyleti, köri élet, egyháztörténet, iskola, művelődés vagy épp a város magyar nagyjainak felidézése.
Bukaresti magyarság! − mit hoz a jövő? Van-e értelme ezen töprengeni? A maga helyén mindenkinek − munkahelyén, a családban − teljesíteni kell nemzete iránti kötelességét. Ahogyan ezt az emlékezet messzeségébe elvesző regáti hőseink, múltbéli nagy eleink, a maiak, ahogyan ezt nyolc évtizeddel maguk mögött a Bántó Istvánok is teszik. Nagyon fontos, hogy távoli, sok nehéz időt látott, sokat szenvedett városainknak, szálláshelyeinknek mindig legyenek tanúságtevői. Bántó István is ilyen következetes és hű tanúja választott otthonának.
Ezért és ezzel köszönjük meg a szerzőnek írásait, könyvét, és köszönjük a szorgos krónikás munkában eltöltött regáti, több mint hat évtizedet.
Vetési László
(Elhangzott 2012. május 9-én a kolozsvári Gaudeamus Könyvesboltban tartott könyvbemutatón.) diaszporalapitvany/ro

2012. szeptember 19.

Csiki-csuki a román nyelv oktatása körül
Mindnyájan nagyon vártuk az új oktatási törvény alkalmazását, vártuk a módszertani szabályzók megjelenését, főként a minket érintő 45-ös és 46-os cikkelyre vonatkozó gyakorlati útmutatókat, amelyek szabályoznák az anyanyelvű oktatást. Sajnos, ezek nem készültek el. Csalódtunk, mert az elvárásaink szerint alulmaradtak a megvalósítások – fogalmazta meg Kiss Imre, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének székelyföldi alelnöke, akit arról kérdeztünk, mi az álláspontja a magyar pedagógusoknak arról, hogy a törvény életbe lépése után közel két évvel sem lehet a románt idegen nyelvként tanítani elsőtől tizenkettedik osztályig. A román nyelv és irodalom, a magyar nyelv és irodalom, a történelem és a zene sajátos tanterv és tankönyvek szerinti oktatásáról szóló törvénycikkely alkalmazása terén tett lépésekről másként vélekednek a tanárok és a szülők, és másként a minisztérium képviselői. Az érintettek türelmetlenül várják, hogy a román nyelv elsajátítására készüljön olyan módszertan, tanterv és tankönyv, ami legalább annyira eredményes, mint az angol, német, francia, orosz idegen nyelv esetében, a szaktárca érintett felelősei pedig azt hangoztatják, a jó munkához idő kell. Szőcs Domokos, a minisztérium kisebbségi oktatásért felelős igazgatója érdeklődésünkre elmondta, az előkészítő osztályokban már idéntől sajátos tanterv szerint ismerkednek a kisdiákok a román nyelvvel, az I. és II. osztályos programok közvita tárgyát képezik, amint véglegessé válnak, készülhetnek az új tankönyvek. Az elemi osztályokban eddig is sajátos tanterv szerint oktatták az állam nyelvét, az új program célja a tanterv tehermentesítése, megreformálása. Szőcs Domokos leszögezte, igaz, hogy a törvény alkalmazása lassú ütemben halad, de történtek előrelépések a kisebbségi oktatás terén is, ennek legutóbbi bizonyítéka annak a módszertannak az elfogadása, amely az anyanyelv, a román, a nemzetiségi történelem és a zene sajátos program szerinti oktatására vonatkozik, és a Hivatalos Közlönyben történő megjelenése után kötelezővé válik. Arra a kérdésre, hogy ebből mikor lesznek tantervek, tankönyvek, gyakorlatilag mikortól alkalmazzák, Szőcs Domokos nem tudott válaszolni, csupán arról biztosított, a szakcsoportok becsületesen végzik a munkájukat, a döntéseket ellenben nem ők hozzák. Kiss Imrétől megtudtuk, a román nyelv és irodalom sajátos tanterv szerinti oktatása előkészítésében a pedagógusszövetség abban nyújtotta a legnagyobb segítséget, hogy segédkezett a szakmai csoportok összeállításánál. Közelebbről, október első hetében, a pedagógusszövetség támogatásával Csíkszeredában véglegesíti a Murvai László vezette minisztériumi szakmai csoport az eddig elkészült vonatkozó programokat. Természetesen ezt követi a minisztériumi jóváhagyás, a tankönyvek összeállítása, kinyomtatása és alkalmazása. „A pedagógusközösség nevében merem állítani, hogy az eltelt majdnem két év alatt a jó irányban ígért változások közül nagyon keveset érzünk az iskolákban. A vezetőtanácsok működése, a decentralizációra vonatkozó cikkelyek alkalmazása és azok az előnyök, amelyek az anyanyelven történő oktatást segítenék elő, mind váratnak magukra. Ennyi idő alatt talán többet kellett volna tenni” – véli a pedagógusszövetség székelyföldi alelnöke.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

2013. január 25.

Vánszorgó reform (új módszer a román nyelv oktatására)
Remélem, szeptemberben, az új tanév kezdetén már a magyar nyelven tanuló diákok számára összeállított, sajátos tanterv alapján kezdik tanítani a román nyelvet és irodalmat az előkészítő és az első osztályokban, illetve az ötödikben és a kilencedikben – mondta lapunk érdeklődésére Király András kisebbségi oktatásért felelős államtitkár, akitől megtudtuk, a napokban ülnek össze a tantervírók, hogy véglegesítsék a programokat, amelyeket az ősztől esedékes tantervreformmal összehangolva vezetnének be.
Felvetésünkre, hogy a román nyelv és irodalom tantárgy sajátos tanterve már régóta készen van, és érthetetlen, miért nem alkalmazzák, Király András államtitkár elmondta, az országos munkacsoport eddig több változatot készített, de a sorozatos miniszterváltások miatt egyiknek sem sikerült érvényt szerezni. „Ellenben most minden akadálya elhárult annak, hogy elkészítsük a tanterveket és a megfelelő tankönyveket. A specifikus tantárgyak módszertanát jóváhagyta a minisztérium, a román nyelv és irodalom, a kisebbségi történelem és kisebbségi történelmi hagyományok, valamint a zeneoktatás számára megírhattuk a sajátos tanterveket, elkészültek a módszertanok, és azokat lehet alkalmazni” – fejtette ki Király András. Az államtitkár hangsúlyozta, „amikor megjelent az új oktatási törvény, amiben benne van, hogy a román nyelvet és irodalmat sajátos programok alapján lehet tanítani, Murvai László vezetésével megalakult egy olyan csoport, amely másfél év alatt kidolgozta ezeket a programokat, amelyek jelenleg a neveléstudományi intézetben vannak jóváhagyás végett. Úgy tudom, az intézet átnézte a programokat, és tett néhány formai, de nem tartalmi javaslatot, meggyőződésem, hogy ezt a tantervet elfogadják, és ez a program be fog épülni az új tantervbe. Az egyedüli dolog, amit pontosan nem tudok egyelőre megmondani, hogy milyen ritmusban kerül alkalmazásra, de remélem, szeptemberben, a új tanév kezdetén a magyar nyelven tanuló diákok számára összeállított, sajátos tanterv alapján fogják tanítani a román nyelvet és irodalmat az előkészítő és az első osztályokban, illetve az ötödikben és a kilencedikben.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2013. november 12.

Száznegyven éves a dicsőszentmártoni magyar oktatás
Emléktábla-avatással kezdődik Dicsőszentmártonban szombaton az az ünnepségsorozat, amelyet a városban 140 évvel ezelőtt elindított magyar oktatás évfordulójának szentelnek Emléktábla-avatással kezdődik Dicsőszentmártonban szombaton az az ünnepségsorozat, amelyet a városban 140 évvel ezelőtt elindított magyar oktatás évfordulójának szentelnek.
Délelőtt 10 órakor emléktáblát avatnak az egykori unitárius iskola udvarán. „Az iskola 1873-as alapításakor az unitárius egyház adományozott telket a tanintézet részére, azon épült fel az iskola, amelynek épületét a történelem folyamán lebontották, s helyébe építették a mai Traian iskolát. Ezért is kerül sor a megemlékezésre és a táblaavatásra az unitárius templom udvarán levő régi unitárius iskolában” – mondta el Fodor Sándor József a jelenlegi Traian iskola aligazgatója.
Az emléktábla-avatáson a Dicsőszentmártoni Traian Általános Iskola aligazgatója, Fodor S. József tart ünnepi beszédet, majd Gagyi Zoltán történelemtanár mondja el, hogy miként alakult a történelem folyamán az oktatás helyzete a Kis-Küküllő partján fekvő Árpád-kori településen, amelynek első említéséről már az 1278-as évből oklevél tudósított.
Az emléktábla leleplezését követően a meghívott vendégek – Winkler Gyula EP-képviselő, Murvai László, az Oktatásügyi minisztérium tanácsadója, Brassai Zsombor, Maros megyei RMDSZ elnök és Erdei Gyula, a Hajdúszoboszlói Thököly Imre Általános Iskola igazgatója – tartanak köszöntő beszédeket.
Az ünnepség az egykori unitárius iskola nagytermében szimpóziummal folytatódik, amelynek témája a magyar tannyelvű oktatás jelenlegi helyzete a szórványban.
Délután 5 órakor a Dicsőszentmártoni Mihai Eminescu Művelődési Házban ünnepi műsor lesz, amelynek során köszöntő beszédek, megemlékezések hangzanak el a 140 évvel ezelőtt alapított magyar tannyelvű iskolával kapcsolatban. Az ünnepi hangulat fokozásához hozzájárul a Dicsőszentmártoni Andrei Bârseanu Középiskola tanulóinak, a városi óvodák kisgyerekeinek, valamint a helyi Kökényes Néptáncegyüttes által bemutatott műsor. ú
A megemlékezés szervezői: az Alsó Kis-Küküllőmenti Magyar Ifjúság Szövetsége, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség dicsőszentmártoni kerülete, a támogatásról a három dicsőszentmártoni magyar történelmi egyház és a Communitas Alapítvány gondoskodik.
A nap magyar bállal zárul a Három Fenyő étteremben este 7 órától
Délelőtt 10 órakor emléktáblát avatnak az egykori unitárius iskola udvarán. „Az iskola 1873-as alapításakor az unitárius egyház adományozott telket a tanintézet részére, azon épült fel az iskola, amelynek épületét a történelem folyamán lebontották, s helyébe építették a mai Traian iskolát. Ezért is kerül sor a megemlékezésre és a táblaavatásra az unitárius templom udvarán levő régi unitárius iskolában” – mondta el Fodor Sándor József a jelenlegi Traian iskola aligazgatója.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

2013. november 18.

Erős közösségi akarat élteti a szórványban lévő dicsői magyarságot
Annak ellenére, hogy Dicsőszentmártonban szórványban él a magyarság, és csak álom az önálló magyar iskola, megvan az, ami sajnos, számos településen hiányzik. Van egy lelkes, pedagógusokból, értelmiségiekből álló csapat, akik évek óta azon fáradoznak, hogy a magyar nyelvi örökséget, a magyar kultúrát életben tartsák, fellendítsék. Ennek élethű bizonyítéka a szombati színvonalas rendezvény is, amikor a dicsőszentmártoni intézményesített magyar oktatás 140. évfordulóját ünnepelték.
A dicsőszentmártoni intézményesített magyar oktatás idén ünnepli fennállásának 140. évfordulóját, mely alkalomból szombaton a helyi RMDSZ, az Alsó-Kis- Küküllő menti Magyar Ifjúsági Szövetség illetve a Romániai Magyar Pedagógusszövetség dicsőszentmártoni kerülete szervezésében ünnepi rendezvényre került sor. Az ünnepség keretében az egykori unitárius iskola – amely a helyi magyar közösség számára a kultúra fellegvárává vált – udvarán emléktáblát avattak, majd a magyar tannyelvű oktatás aktuális kérdéseiről szerveztek tanácskozást.
Először csak felekezeti iskolák léteztek
Az emléktábla-avató ünnepségen elsőként Fodor József, a Traian Általános Iskola igazgató-helyettese köszöntötte a város összegyűlt magyarságát, a diákokat, valamint a vendégeket és elmondta, a felavatásra kerülő emléktábla bizonyítéka annak, hogy e közösség érzi, hogy együvé tartozik. Gagyi Zoltán történelem szakos tanár a dicsői magyar oktatás történetét elevenítette fel. – Valószínűleg sokak számára ismerősen hangzik a hely szelleme kifejezés. A köznyelv leginkább egy térrel, egy nagy múltú oktatási intézménnyel kapcsolatosan használja, amely döntő fordulatot hozott az életünkben. Egy ilyen helyen állunk ma mi is, előttünk a tér, amely az egykori Dicsőszentmárton vásártereként a település szíve-lelke volt, gazdasági, társadalmi és kulturális történéseinek a központja. Talpunk alatt pedig a föld, ami a település egyházi és állami oktatásának egyaránt bölcsője volt. Településünkre vonatkoztatva alig vannak adataink a középkori iskoláztatásról. A 19. század második feléig csak felekezeti iskolák léteztek Dicsőszentmártonban. Az első felekezeti iskola az unitárius volt, amelyet 1672-ben említenek először az oklevelek. Ez 1740-ben mesteri teleken áll, lantorna ablakai vannak és sövény oldalú szalmaházban folyik az oktatás. 1871-ben felépül az új papilak és iskola, amelyet négy évre rá bezárnak, és 1919-ben indítanak újra, a tanítás a közgyűlési teremben és az alatta lévő földszinti lakásban folyik 242 tanulóval. Az államosítást követően 2009-ben kerül vissza az épület az egyházhoz, majd az ALKISZ ifjúsági szervezet tíz évre haszonbérbe veszi, tehát joggal mondhatjuk, hogy magyar szigetté, a város egyik kulturális fellegvárává vált ez a helyszín. A dicsőszentmártoni állami oktatás kezdetei 140 évvel ezelőttre nyúlnak vissza, amikor is 1873-ban az unitárius egyház által átadott telken báró Eötvös József néven megszületett településünk első állami oktatási intézménye. Ez a Traian Gimnázium területén működött, egy régi, azóta lebontott épületben – hangzott el a pedagógus történelmi visszapillantójában, majd Székely Varga Gyopár, és Barabás Botond nyolcadik osztályos tanulók leleplezték a Székely Varga István magyarkirályfalvi kőszobrász által készített emléktáblát, amelyre Nagy Endre helyi unitárius lelkipásztor kérte Isten áldását.
Hiába a gazdag örökség, ha nincs aki továbbvigye
A lelkész rámutatott, fontos ugyan az emlékezés, ám ennél fontosabb az, hogy a helyi magyar családok ne adják idegen nyelvű iskolába gyermekeiket, hiszen ez szükséges ahhoz, hogy az elkövetkező 140 évben is megmaradjon a kisvárosban a magyar közösség. A Hunyadról érkező Winkler Gyula európai parlamenti képviselő rámutatott, mind a dicsőszentmártoniak, mind pedig a hunyadiak büszkék lehetnek, mivel gazdag örökséggel rendelkeznek, ám meg kell bizonyosodni arról, hogy az örökség tiszteletét van akinek továbbadni – fogalmazott a képviselő, a szép számban megjelent fiatalokra, diákokra, valamint a lelkes pedagógusokra utalva. Dr. Murvai László, az Oktatásügyi minisztérium tanácsadójának köszöntője után Brassai Zsombor, a megyei RMDSZ elnöke vette át a szót. – Fontos a történelmi múlt ismerete ahhoz, hogy magabiztosan tudjunk a jövőbe nézni, viszont elsősorban a jövőre kell fókuszálnunk. Biztos vagyok benne, hogy a dicsőiek tudatában vannak, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy tíz év múlva, a 150 éves kerek évfordulón is itt állhassunk és ünnepelhessük, hogy Dicsőszentmártonban másfél évszázada folyik magyar nyelvű oktatás. Bízom abban, hogy sikerül létrehozni a városban egy önálló magyar oktatási intézményt, és ezáltal biztosítani a környék lakóinak a minőségi anyanyelvű oktatást, hiszen nyelvében él a nemzet – zárta szavait az RMDSZ elnöke, majd Erdei Gyulának, a hajdúszoboszlói Thököly Imre Általános Iskola igazgatójának adta át a szót. A testvérintézmény évek óta támogatja a dicsői magyar oktatást, többek között azáltal, hogy anyanyelvű tankönyveket adományoznak a Küküllő menti városban tanuló diákok számára. Az ünnepi köszöntőket követően kiosztották az okleveleket azoknak a diákoknak, akik az évforduló alkalmából szervezett vetélkedőkön, pályázatokon a legjobbaknak bizonyultak.
Hat intézményben szétszórva tanulnak a diákok
A magyar tannyelvű oktatás aktuális kérdései címmel szervezett tanácskozáson a résztvevők Winkler Gyula, Brassai Zsombor, valamint dr. Murvai László előadásait hallgathatták meg, ám ezt megelőzően Molnár Margit helyi pedagógus a város magyar vonatkozású történelmét elevenítette fel, majd a Dicsőben jelenleg zajló magyar oktatás helyzetképét vázolta fel. Megtudtuk, hogy a városban óvodától a középiskoláig összesen hat tanintézetben vannak szétszórva a magyar gyerekek. Egy napközi otthonban és két óvodában van magyar csoport, a Traian Gimnáziumban öt elemi és négy gimnáziumi osztályban tanulnak anyanyelven a diákok, középiskolai szinten pedig egy elméleti líceumban és egy szakközépiskolában működnek magyar osztályok, mindenik szinten kettő. – Sajnos, egyre fogyatkozunk, csökken a gyereklétszám, viszont igyekszünk megmaradni – fogalmazott a pedagógus, utalva a számos kulturális tevékenységre, amelyek a helyi magyar közösség összefogását szolgálják. Például a Kökényes néptánccsoportban négy korosztályban közel száz gyerek táncol, az Alkisz pedig szintén a magyarság, a fiatalok érdekében fáradozik. Winkler Gyula képviselő az unió oktatást, illetve fiatalokat felkaroló programjait ismertette, elhangzott, hogy az Erasmus-programra 2007–2013 között 13 milliárd eurót költöttek, és ennek köszönhetően fiatalok millióinak nyílt lehetősége, hogy más kultúrákkal, társadalmakkal, oktatási rendszerekkel megismerkedjenek. Hasonló sikere volt a Fiatalok Mozgásban (Youth in action) programnak, amely az önkéntesség népszerűsítését célozza – fejtette ki a képviselő, aki arra is rámutatott, hogy a mai globalizált világban két-három idegen nyelv ismerete, valamint a kommunikációs eszközök használata elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki teljes értékű emberként éljen a társadalomban. Winkler Gyula ugyanakkor a dicsői magyarság fogyatkozása tekintetében párhuzamot vont Hunyad megyével, ahol él, és Dicsőszentmárton között. – Hunyad megyében 1992-ben több mint harmincezer magyar élt, ez a szám 2002-re huszonötezerre csökkent, majd 2012-ben tizenhatezerre. Tízévente veszítettünk szinte tízezer magyart. Ezért kezdtük el azt a koncepciót érvényesíteni, hogy amelyik településen van legalább négy-öt magyar család, ott legyen biztosítva az anyanyelvű óvodai oktatás, majd folytatásként az elemi szint. Sikerült és meggyőződésem, hogy ha van erős közösségi akarat, mindenhol sikerülhet – adott hangot derűlátásának a képviselő. A rendezvénysorozat délután ünnepi műsorral, este pedig magyar bállal zárult.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-153