udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 170 találat lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-170

Névmutató: Puskás Attila

2016. január 7.

Emléktöredékek 17. (Letartóztatják édesapámat)
Így kezdi édesapám naplóba írt visszaemlékezéseit: Amilyen simán és felfelé ívelve telt el az 1945/46-os tanév, és amilyen jó előjelekkel indult az 1946/47-es, amikor a Magyar Népi Szövetség által újra komoly társadalmi feladatokat kaptam, olyan váratlanul ért szamosújvári fogságba vitelem 1947. május 5-én.
Ildikó húgom naplójában így emlékszik az eseményre: Egyszer csak éjjel kettőkor csengetnek. Csaba nyitott ajtót, és rémült arccal ment a hálószobába, mondván: „apuka, téged keresnek”... A hálószobába bementek, és mondták apukának, hogy öltözzön fel. Házkutatást tartottak, de semmit nem találtak. Azt mondták, hogy csak kihallgatásra viszik, reggelre hazajön. Semmi pénz nem volt a háznál. Akkor volt a nagy infláció is – jegyzi meg emlékezéseiben Ildikó. Megengedték, hogy mindenkitől elbúcsúzzon, majd a két sziguranciatiszt elvitte. Kistestvérem, Árpi arany szívére jellemző volt, hogy amikor aznap visszajött az iskolából (elsősként), hozott egy darab szalonnát, amelyet egyik osztálytársának (Dávid Teréznek) a szülei küldtek, miután ezt a „hozzájárulását” az egyszeriben lett szegénységünkhöz átadta, így folytatta: Édesanyám, én kaptam tegnap keresztapámtól 12 ezer lejt (ez akkor nem volt nagy pénz), ezt én neked adom, hogy legyen pénzed. Mert bizony a legutolsó garas is elkelt, hiszen unokanővéremmel, Száva Évával öten voltunk, és még nagyanyám, aki valami csekély segélyt kapott. Aztán reggel édesanyám ruhát vitt be a fogdába és érdeklődött a letartóztatás okáról. V. Gligor komisszár a már jól ismert hazug vádakat sorolta fel (együttműködött a fasiszta magyar hatóságokkal, a Tízes Szervezet kémszervezet volt, ő pedig tagja volt a Revíziós Ligának, a Wesselényi Lövészegyletnek stb.). Tanítványainak Erdély fejedelemségéről, azaz „Erdély autonómiájáról” és a jelenlegi kétségbeejtő helyzetről beszélt. Nem árt emlékeztetnem tisztelt olvasóimat, hogy ez év februárjában megszületett a párizsi békeszerződés. Végre a román politikum megnyugodhatott, hogy immár nemzetközi egyezség biztosítja Észak-Erdély újra birtokbavételét. Immár fölöslegessé vált a Groza-féle hitegetés a légies határokkal és a kínkeservesen adott magyar intézmények végleges megmaradása. Édesapámmal a szamosújvári börtönben együtt volt számos magyar és román politikus, újságíró, nagygazda, a történelmi pártok jelentős képviselői. (Regényes körülmények között napról napra írt börtönnaplóját 2000-ben a Romániai Magyar Szóban, majd 2008-ban könyvként is megjelentettem. Érdemes elolvasni, hiszen egyetlen hitelesen konkrét börtönnapló a terrorral hatalomra jutó kommunisták idejéből.) A Római Katolikus Főgimnázium mindvégig folyósította édesapám fizetését. Márton Áron püspök úr rendszeresen küldött dollárt a piaristák közvetítésével. Élelemmel segítettek gyergyói és budapesti rokonaink is. Édesanyám optimizmusa most is páratlan volt. Egyik alkalommal még nem volt ebéd, és már közeledett hazaérkezésünk az iskolából. Nagyanyám izgatottan szólt édesanyámnak: Mi lesz most, Margit? Anyuka – felelte édesanyám –, eddig is megsegített a jóisten, ezután is megsegít. És néhány perc múlva érkezik Uitz Mátyás, öcsém keresztapja, és átad 100 dollárt, a püspök úr küldeményét. Tele lett a kamra, és ebéd is várta az öt gyermeket. Édesapám október harmadikán szabadult Szamosújvárról befolyásos személyek közbenjárására.
Puskás Attila
Emlékeztető: Puskás Lajos Börtönnaplója /Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2008. Múltidéző sorozat/. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. január 13.

Boldogasszony-kiállítás Kézdivásárhelyen
Tegnap este a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban nagyszámú érdeklődő jelenlétében nyílt meg nyolcadik állomáshelyén a Nemzetstratégiai Kutatóintézet és a Forrás Művészeti Intézet szervezésében a Boldogasszony című kiállítás, melyen ötvenöt, zömében Kárpát-medencei jeles kortárs képzőművész a Szűzanyáról készített szakrális alkotása tekinthető meg.
A kiállítás fővédnöke Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, védnökei: Tamás József római katolikus püspök és Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke. A vendégeket és a művészetkedvelő közönséget elsőként Dimény Attila múzeumvezető köszöntötte az új év első eseményén. Azt is bejelentette, hogy a kiállító ötvenöt művész közül a megnyitón egyedül a Budapesten élő Molnár János festőművész és grafikus van jelen. Vargha Béla kézdi-orbaiszéki római katolikus főesperes a Boldogasszony kifejezés eredetére világított rá, azt is hangsúlyozva, hogy az egyházi szóhasználatban ezalatt mindig a Szűzanyát értjük. Puskás Attila, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet egyházügyi referense Szász Jenő elnök üdvözletét tolmácsolta. A kiállítást Tóth Norbert, a Forrás Művészeti Intézet igazgatója, a tárlat kurátora nyitotta meg, azt emelve ki: a kiállítássorozat annak üzenetét hordozza, hogy mint sok évezreden keresztül, most is a Boldogasszony zászlaja alatt lehetünk erősek és szabadok, ha hittel, elszántsággal, összefogva megvívjuk harcunkat hagyományainkért, értékeinkért, együvé tartozásunkért. A megnyitó hangulatát nagymértékben emelte a Cantus kamarakórus és a kantai Szentháromság-templom énekkarának közös fellépése Fórika Balázs római katolikus kántor-karnagy vezényletével. Szólót énekelt Ábrahám Anna, a Nagy Mózes Elméleti Líceum tanulója. A tárlat február 13-áig tekinthető meg.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. február 15.

Cselekedni kell a szórványmagyarságért (Barót)
Hunyad, Szeben és Fehér megyei magyarokat képviselő szervezetek vezetői találkoztak szombaton Baróton, hogy megbeszéljék az idei szórványstratégiát. A felszólalók a tömbmagyarságban és a szórványban élők közötti együttműködés fontosságát hangsúlyozták: csakis akkor sikerül a fogyóban levő közösségek gyors elvesztését megakadályoznunk, ha közösen cselekszünk – vallották egyöntetűen a résztvevők.
Az eseményt üdvözölte Barót polgármestere, Lázár-Kiss Barna András, aki a szórványban élők magyarságáért küzdők megbecsülésére szólított fel, Grüman Róbert, a háromszéki megyei RMDSZ ügyvezető elnöke pedig a civil szervezeteknek mondott köszönetet munkájukért. Demeter László, a szórvánnyal való kapcsolattartásért felelős Kún Kocsárd Egyesület elnöke szervezetük megalakításának előzményeire, majd a 2010-es bejegyzésére emlékezett. Kiemelte: azóta számos magyarságerősítő programot szerveztek: koncerteket, színházi és bábszínházi produkciókat vittek el az évtizedek óta magyar nyelvű előadást nem élvező közösségekhez, konferenciákat tartottak, emlékjeleket állítottak, és közvetítettek a háromszéki és a szórvány diákjai között. Bár igaz, hogy a tömbben élőkhöz viszonyítva a Hunyad, Szeben és Fehér megyei magyarság sokkal jobban zsugorodik, a visszajelzések azt mutatják, komoly igény van a magyar szóra. Fogyásuk némileg visszafogható lenne, ha nemcsak a megyei tanácsok, hanem a székelyföldi és az anyaországi önkormányzatok is bekapcsolódnának a szórvánnyal való együttműködési programokba. Amennyiben testvértelepülési kapcsolatok alakulnának ki a döntően románok lakta városokkal és községekkel, többszörös lenne a nyeresége a magyarságnak: nemcsak segíteni tudnák önazonosságuk megőrzésében az egyre gyengülő közösségeket, hanem a magyarságot is megismertetnék a többségi nemzettel, így az előítélet falainak lebontását is elősegítenék.
Fazakas Attila Szeben megyei RMDSZ-elnök a hozzájuk eljuttatott programok fontosságát emelte ki, mondván, nekik a táborok és képzések többet jelentenek, mint a tömbben élőknek: az együttlétek nemcsak néptánctanulásról vagy táborozásról, hanem magyarságuk megéléséről szólnak. Széll Lőrincz Hunyad megyei RMDSZ-elnök a Székelyföldtől és Magyarországtól kapott támogatás meghatározó, közösségegyesítő szerepét emelte ki, majd a Hunyad Megyei Magyar Napokról szólt. Mint mondotta, az elmúlt hat évben megszervezett esemény nagyon fontos szerepet játszik életükben: közös gondolkodás és cselekvés hozta létre, s összetartó ereje van, ráadásul – mivel látványos részét az utcára is kivitték – kultúránkat és értékeinket a románsággal is megismerteti. Kun-Gazda Viola Kinga, a dévai Téglás Gábor Elméleti Középiskola magyar szakos tanára a Hunyad Megyei Magyar Napok megszervezéséhez kapott segítséget köszönte meg a háromszékieknek: egymaguk nem tudnának ilyen rangos eseményt évről évre megszervezni. Antal Amália Zsil-völgyi nőszövetségi elnök úgy fogalmazott: számukra nem a nagy és látványos, hanem a gyakori kis lépések megtétele a fontos ahhoz, hogy az ezeréves magyar jelenlét „ne maradjon abba”. Régi tervüknek mondta egy lupényi szórványközpont létrehozását, amely a magyarságtudat ápolása révén a közösség megmaradásához járulhatna hozzá. Wersánszky Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök az alig ötszázaléknyi magyarság magmaradásában kulcsszerepet játszó egyházi vezetők helyi magyar közéletben vállalt szerepének fontosságát és a háromszékiekkel való együttműködés jelentőségét emelte ki. Gúdor Botond nagyenyedi református esperes a 350 ezres Fehér megyében élő tizennégyezer magyar mindennapjairól szólt. Mint mondotta: arra van szükségük, hogy a politikum, az egyházak és a civil szervezetek minél inkább fogjanak össze, s tartalommal megtöltött programokat dolgozzanak ki és ültessenek gyakorlatba. Serfőző Levente, a nagyszebeni Híd Egyesület elnöke a dél-erdélyiek nevében mondott köszönetet Kovászna és Hargita megye tanácsának, amiért a szórványt segítik, és lehetővé teszik a Hungaricum Napokhoz hasonló események megszervezését. Szabó Gábor RMDSZ-elnök arra kérte a háromszékieket, ha Brassó és Nagyszeben között utaznak, ne hajtsanak át városukon, hanem álljanak meg, s csodálják meg a gazdag magyar történelmi emlékekkel rendelkező Fogarast. Arra figyelmeztetett, a tömbmagyarság szélén lakók igényeire igencsak oda kell figyelnünk, mert ellenkező esetben ott is felgyorsulhat az elszórványosodás: 1910-ben még nem számított szórványnak Fogaras, hiszen hatezer lakosából négyezer volt magyar, s csak kétezer román, mára viszont jóformán teljesen felszívódott az alig száz éve még erős közösségünk, a 45 ezer lakosból alig ezer magyar. Hasonló helyzet játszódott le az iskolákban is – a kilencvenes évek elején még 126-an tanultak magyarul, mára viszont már nem létezik anyanyelvi oktatás a magyarok számára. Ezért gyakoribbá kell tenni a nemrég elkezdett fakultatív magyaroktatást a még meglévő fiataljaink számára. A Petőfi-program Fogarason tevékenykedő baróti ösztöndíjasa, Bokor Csongor a Babits Mihály Önképzőkör hasznosságát emelte ki, s bejelentette a május 7-ére tervezett Fogarasi Magyar Napok megszervezését. Puskás Attila, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkatársa a Magyar gyermek – magyar iskola program sokszor félreértelmezett céljáról beszélt. Nem az a céljuk, hogy a szórványban élő magyar gyermekeket „elszippantsák” a tömbmagyarság számára: a magyar környezetben való szocializálódás lehetőségét csakis azok kapják meg a Székelyudvarhelyen való továbbtanulás által, akik számára otthon hiányzik az. A baróti származású Puskás Attila a program másik fontos célját is hangsúlyozta: pénzt szerezni és minden egyéb, a megmaradásukhoz hozzájáruló eszközt nyújtani a szórványban működő magyar intézmények megtartásához. Az esemény sajtónyilvános részét követően a szervezetek vezetői belső tanácskozáson tárgyalták meg a szórványstratégia idei célkitűzéseit. Mint Demeter Lászlótól megtudtuk, a szervezetek együttműködésének módozatai, illetve a gyermekekkel való foglalkozás kérdésköre került terítékre. Folytatni akarják, sőt, hangsúlyosabbá kívánják tenni a kulturális vonzata miatt megtartó erővel bíró magyar napokat, a fiatalok számára pedig olyan programok kidolgozását tennék lehetővé, amelyek magyarságtudatukat erősítik.
Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. február 18.

Morzsolódó magyar oktatás
Románul tanulnak a szórványban 
A szórványmagyarság helyzetét, a szórványban élők Székelyfölddel való kapcsolattartását taglaló baróti értekezleten óhatatlanul szóba került a szórványban élők magyar anyanyelvű oktatásának kérdése is. Erről a baróti származású Puskás Attila, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkatársa beszélt.
Puskás elmondta, az intézet nem végrehajtó szerv, annak nem tisztje a gyakorlati megoldások életbe ültetése. Amivel foglalkoznak, az a stratégiák kidolgozása, a szórványmagyarság anyanyelvi oktatását elősegítő, helyspecifikus tervek közzététele.
Ennek értelmében az intézmény kidolgozta a Magyar gyermek magyar iskolába elnevezésű projektjét, ami arról szól, hogy amennyiben a szórványban egy adott településen nincs magyar nyelvű oktatás, akkor a magyar diákoknak felajánlják a lehetőséget, hogy máshol folytathassák tanulmányaikat. Erre a célra ösztöndíjat biztosítanak. Így például a szórványban nyolcadik osztályt végzett diákok Székelyudvarhelyen vagy a négyfalusi Zajzoni Rab István Középiskolában tanulhattak tovább ezen ösztöndíjak révén, nyilván, magyar osztályokban. Másrészt azt is szorgalmazzák, hogy a szórványban levő magyar oktatási intézmények továbbra is megmaradjanak.
– Programjainkat kutatási szinten működtetjük, ezután válik el, hogy tapasztalataink révén azokból milyen következtetéseket fogunk leszűrni – mondta.
Az is fontos lenne – hangsúlyozta –, hogy a szülők meggyőződjenek a magyar nyelvű oktatás fontosságáról, és gyermekeiket magyar osztályokba írassák.
– Szeben, Brassó, Hunyad vagy Fehér megyében a nyolcadik osztályt magyarul végző diákok 25%-a román osztályban folytatja tanulmányait, óriási tehát a lemorzsolódás – fogalmazta meg aggályait ezzel kapcsolatban. 
Böjte Ferenc. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. április 14.

A felettébb gyanús társadalom (Egy megfigyelt család - 1.)
„Ki kell irtanunk a polgárságot”
(Gheorghe Pintilie)
A kommunista diktatúráról már sokan írtak, sokat emlegették magán- és közbeszédben. Könyvtárnyi irodalma van, számos börtönnapló vagy visszatekintés, önéletrajz tárja elénk mindazokat a borzalmakat, melyeket testünk és lelkünk egyaránt elszenvedett. Aztán vannak másfajta vélekedések is. Megkeseredve a napjainkban csak gengszterváltásnak nevezett rendszerváltás fonákságaitól, az ország vezetőinek alkalmatlanságától és a mindenütt előforduló korrupciótól már tömegesen kívánják vissza Gheorghiu Dej és Ceauşescu parancsuralmi rendszerét, ahol mindenkinek volt állása és lakása. Az, hogy be kellett fognod szádat, nem volt elviselhetetlen. A csirkeláblevest és a sorban állást minden alapélelemért, a fűtetlen lakást és a villany elvételét, az egyszínű és tartalmú tévéadást ki lehetett bírni. S akinek mindez elfogadhatatlan volt? Az megérdemelte a börtönt...
Minden diktatúra két szükségszerű tényezőt feltételez: a rendszer feltétlen kiszolgálóit és az elnyomó erőszakszervezetet. Az előbbiekből kerülnek ki a jól megfizetett, hűséges felső, középső és alsó szintű vezetők. A román kommunista párt idején 1948-ig Siguranţának, 1948 után Securitaténak nevezték a politikai rendőrséget. Mind a két elnyomó szervezet tette a dolgát, és nem is rosszul. Édesapám az elsőnek, mi, a három fia (Attila, Csaba, Árpád) az utóbbinak voltunk az áldozatai. A rendszerhez hű emberek elkötelezett informátorok (besúgók) voltak, a zsarolhatók, megfélemlíthetők akarat nélküli, gyenge jellemű emberekből kerültek ki. Bárki is volt a Siguranţa és a Securitate „szállítója”, többnyire tevőlegesen járult hozzá ártatlan emberek bebörtönzéséhez. Hogy miként ítéljük meg cselekedeteiket, mindenkinek magánügye. Egyetlen személy kért írásos tetteiért bocsánatot tőlem. Neki megbocsátottam. A többi tíz hallgat – abban a reményben, hogy nem ismerem kilétüket. Hogy ez az elnyomó gépezet miként működhetett annyira hatékonyan, néhány adat szolgáljon bizonyítékul. Amikor megjelent a belügyminisztérium 1957/70-es számú titkos rendelete arról, hogy milyen társadalmi csoportokat kell rendszeresen megfigyelni, 8578 operatív tiszt, 3375 operatív altiszt, 5816 civil alkalmazott és 11 193 „segédszemélyzet” volt alkalmazásban. Raţiu ezredes, a nyomozati osztály főnöke a fordulat évének kezdetén egymillióra teszi az informátorok hálózatának létszámát. Ugyanekkor a Román Hírszerző Szolgálat igazgatója 14 250 katonai káderről beszél, akikből 8736 operatív tiszt és altiszt, ezek megoszlása: 3832 a központban, 4544 a megyéknél dolgozik. Elmondja, hogy 1 267 384 dossziét tárolnak, illetve ebből már 1989-ben százezret megsemmisítettek. Măgureanu nyilatkozza 1990-ben, hogy 425 000 dosszié az együttműködő személyeké.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. április 21.

Internálni! (Egy megfigyelt család (2.))
Kolozsvár megmenekült attól a pusztítástól, amelyet Budapestnek el kellett szenvednie. A szovjet–román hadtestekkel szemben több hétig tartó tordai ellenállás az Erdélyben maradt német–magyar csapatok gyorsított kivonását szolgálta a nyugat felől már-már záródó zsákból. Október 11-én „felszabadult” Kolozsvár. A város viszonylagos nyugalmát a végig működő Tízes Szervezet és a gyáraknál munkásőrségek biztosították.
A sebtiben megalakult Országos Demokrata Arcvonal (FDN) Észak-erdélyi Központi Tanácsadó Testülete Teofil Vescan egyetemi tanár elnökletével és Jordáky Lajos társelnökletével, valamint a szovjet városparancsnokkal ügyelte fel a törvényes rendet. Miután a bevonuló román katonai és félkatonai szervezetek Észak-Erdélyben ártatlan magyarokat öltek meg kegyetlen módon, a szovjetek kitiltották innen a román közigazgatást. Ennek titkolt célja az volt, hogy a történelmi pártok uralta román politikai paletta átváltson kommunista irányításúvá. Azaz egyfajta zsarolásként is szolgált. Nem sokat késett a Kolozsváron maradt értelmiségiek számonkérése. Édesapámra a Tízes Szervezet – amelynek elnöke volt – kapcsán került sor, valamint egy könyvének kitételét rótták fel neki. (Salazar portugál diktátort idézte.) Persze, ez kevés volt, s akkor jöttek a meredek hazugságok. Íme: „A Magyar Revíziós Liga Bizottságának, valamint a fasiszta partizánok Wesselényi Lövész Egyletének tagja volt. Kitüntették a Nemzetvédelmi Kereszttel soviniszta magatartása miatt és a Vitézi Szék tagjaként tevékenykedett.” (Ezt a hazugságáradatot a Tanügyi Tisztogató Bizottság állította.) Ezzel szemben az igazság: 1944. március 19-i német megszállás után az Estilap március 20-i számában így fejezi be írását: „A legszebb tizedesi feladat ezekben a hisztériás, gyávák részére félelmetes napokban az, hogy felkészítsük tizedünk magyarságát lelkileg arra az elszánt, komoly elhatározásra, a belső ellenálló erő kifejlesztésére, amely habozás nélkül szembeszáll azzal, aki a nemzet szabadsága és függetlensége ellen tör.” Továbbá, miután a háborús segélyakciók során begyűjtött javakból a zsidóknak és a románoknak is osztottak a tizedesek, a Magyar Megújulás Pártja kolozsvári szervezetének körlevelében ez (is) áll: „amennyiben a »magyar a magyarért« tiszta vonaláról letért Tízes Szervezet munkása maradsz, pártunk tagjai sorából kénytelenek vagyunk törölni”. Puskás Lajost internálásra ítélték „bűneiért”, de a Tisztogató Bizottságtól Teofil Vescan által aláírt levél kitöltöttnek ítélte az internálást (néhány napig volt a Sziguránca fogdájában, innen egyenesen a Mátyás Mátyás Kórházába vitték). Ellenfelei nem nyugodtak bele ebbe, amint azt az FND levele alatti bejegyzés bizonyítja (fotó). Végül 1947. május 5-én letartóztatták, és október 3-áig a szamosújvári börtön rabja volt sokakkal együtt. Itt megírt börtönnaplóját megjelentettem Más jövőt álmodtam címmel (Charta Kiadó, 2008).
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. április 28.

Lejtőn (Egy megfigyelt család 3.)
Minden parancsuralmi társadalmi rendszer előbb-utóbb döntéshelyzetbe hozza egyedeit. Vagy tudatában vagy annak, hogyan választottál, vagy nem tudsz róla, de olyan életre kötelezted el magad, mint egy nagy sakktáblán szereplő báb. Velem sem történt ez másként. Íme az én – rövidre fogott – történetem.
1955 őszén becsomagoltam kevés holmimat Csíkszépvizen, és beköltöztem Csíkszeredába. Az akkori közigazgatás a Magyar Autonóm Tartományt rajonokra tagolta, Csík rajon hagyományosan elit gimnáziuma volt a század első évtizedében épült vegyes líceum. Némi háttérprotekcióval (a marosvásárhelyi főtanfelügyelő asszony, Sz. M. „meggyőzésével” apám egykori, akkor neves orvos tanítványain keresztül) és kis szerencsével (éppen haza, Nagyváradra költözött a Vörösvári házaspár, mindketten természetrajz-tanárok) kerültem a líceumba.
Én hivatásból lettem – családunk immár harmadik nemzedékeként – tanár. Nagy lendülettel fogtam munkához, akárcsak több, akkoriban odakerült fiatal kolléga. Mivel csak második tagozaton kaptam órákat (Ambrus Margit tanította a felsősöket), többletet csak az utolsó évet végzőknek adhattam, akikkel aztán meg is szűnt a képző. De rájöttem, hogy a kicsikben sokkal több az érdeklődés, a lelkesedés, mint a nagy kamaszokban. Ottlétem három éve alatt tanulságos kísérleti kertet működtettem diákjaimmal. Paradicsomhonosítási kísérleteimből szakszerű dolgozat is készült. De életre keltek a város számára is újságnak számító művelődési estek: megemlékezés neves költőinkről vagy március 15-éről 1956-ban (!), színdarabok igényes előadásban (Légy jó mindhalálig) diákok és tanárok részvételével. Dicsekvésnek hathat, de ezek kezdeményezője jobbára én voltam. Vajnovszki Kázmér írja (Hétköznapok–vasárnapok, Előre, 1956. május 9.): „Kevés reménnyel fogadtuk Puskás Attila utópisztikusnak látszó javaslatát... Pár éve még valóban nehéz volt Csíkszeredában egy irodalmi estet összehozni. Most pedig egymást követik a Vörösmarty-, Ady-, Petőfi-estek – nyilatkozta Duka János, Bakó Kálmán. Tavaszi fuvallatot, élénkséget vittek be a tanári karba” – összegzi cikkében a szerző.
Sikeres kezdésemet feletteseim gyakran prémiumokkal is jutalmazták, majd előbb a rajon tanügyi kultúrfelelőse lettem, később felhívott Simon Tamás főtanfelügyelő, hogy kinevezzen – mindössze három év szolgálat után – szaktanfelügyelőnek. Ez a pártba való bekényszerüléssel is járt volna.
Kétségtelen, a csúcson voltam. De most döntenem kellett. Simon meghökkenésére visszautasítottam a kinevezést. Hiába próbált rábeszélni, csak hajtogattam: én nem ellenőrnek, hanem tanárnak jöttem. Órákat is ígért, de hajthatatlan maradtam. Eme döntésem után kezdődött a zuhanásom. A lejtő. Hideg tekintetek igyekeztek kikerülni, megértetve, hogy kegyvesztett lettem. Hogy is mertem visszautasítani, apai múltam ellenére, ezt a pártunk által felkínált elismerést!? Aztán 1958 júniusában a tanügyiek nagygyűlésén a rajoni párttitkár, a főtanfelügyelő és a kiküldött Király Károly jelenlétében minden rám zúdult, ami egy „megrögzött reakcióst” érhet. Még az is, hogy illegális párttag leányának (S. K.) udvaroltam, hogy befurakodhassak a párt bizalmába. Semmivé vált mindaz, amit tettem, és 1959. május 12-én – immár a kegyből adott Csíkdánfalván – letartóztattak, és a tanár-diák per fővádlottja lettem.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. május 5.

Mert a bátyám... (Egy megfigyelt család 4.)
Csaba öcsém számtan–fizika szakos tanárként Gyimesfelsőlokon tanított a szakközépiskolában. Azonos rajonban éltünk, a távolság sem volt túlságosan nagy, a vonatjárat kényelmessé tette a két helység elérését. Természetes, hogy gyakran találkoztunk.
Letartóztatásom híre azonnal eljutott hozzá. Először Szőcs Károlyékhoz, csíkdánfalvi házigazdámhoz utazott, majd a Securitatét kereste meg Csíkszeredában – ahogy Szőcsék emlékeztek – szörnyen dühösen. Csaba, ha valamiért bosszúság érte, máris robbant.
Kiszabadulásunk után már Csaba sem emlékezett vissza pontosan a szeku parancsnokával lefolytatott szóváltásra, de arra igen, hogy az kifejezetten számonkérő volt. S ez páratlan vakmerőségnek minősült a teljhatalmú elnyomó gépezet helyi hatalmasságával szemben. Csaba azzal érvelt, hogy azért érdeklődik, mert Attila a bátyja, ő csak ismeri, és tudtával semmi államellenes cselekedetet nem követett el. A parancsnok rövid úton elutasította – természetesen ügyemre vonatkozó válasz nélkül –, majd búcsúzóul megjegyezte, hogy lesz nekünk magára is gondunk. És volt is. Csabát még abban az évben, szeptember harmadikán letartóztatták és 18 év kényszermunkára ítélték. (Majd a későbbiekben kitérünk arra is, hogy milyen vádak alapján.) Arra még hagytak neki időt, hogy a szeku által leltárba vett és elkobzott „javaimat” hazaküldje Kolozsvárra.
Engem Zsók Lászlóval és János Lászlóval, nagybátyjával május 12-én este dzsippel Marosvásárhelyre szállítottak, és ott, egy külön cellában először éreztem át azt a leírhatatlan szorongást és fóbiáig menő zártságérzést, a szabadságtól való megfosztást, a saját személye felett rendelkezni nem tudó érzéskomplexumát. Aztán megkezdődött az augusztusig tartó vizsgálat. Fábián Márton százados volt a vizsgálatot vezető tiszt. Jóformán már mindent tudtak rólam, mert sorrendben a 11 személyből álló tanár-diák csoport hetedik tagjaként tartóztattak le.
Szekusokkal és engedélyezett hozzátartozókkal megtöltött tárgyalóteremben 1959. szeptember 15-én zajlott a tárgyalás – szándékosan, célzatosan épp a tanév kezdetén. Ki is használta ezt a jó és a rossz példázatával a vádat ismertető ügyész. A tárgyaláson még nem hirdettek ítéletet, ezeket mi később ismertük meg, amikor a marosvásárhelyi tranzitbörtönben a szolgálatos tiszt felolvasta. Én – nem látva a rövidre szabott, engedélyezett beszélgetésen Csabát – ekkor tudtam meg, hogy őt is letartóztatták. Miért ítéltek el? Mik voltak a húszéves kényszermunkára ítélt biológiatanár bűnei? Megírom ezt is. Egyelőre azt számítgattam, hogy most 28 éves vagyok, húsz év múlva 48 leszek. Az alkotó férfikor csúcsa. Én akkor fogom az egykori sikeres kezdést folytatni. Lesz-e még erőm, egészségem, elszántságom hozzá? És látom-e még a most még fiatalosan idős szüleimet, vagy már eltemették őket? És Ildikó húgomat, és Árpád öcsémet? Talán nem felejtenek el... Így fontolgattuk a cellában Palczer Karcsi „bűntársammal” az oly távoli jövő esélyeit.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. május 12.

A vád (Egy megfigyelt család 5.)
Fábián Márton százados, a Belügyminisztérium 0421-es marosvásárhelyi katonai egységének securitatés bűnügyi vizsgálótisztje 1959. augusztus 20-án adta át a Kolozsvári Katonai Törvényszék ügyészének a vádindítványt. A bűnügyi kivizsgálás dossziéja az 1959/348-as számot viseli.
Eszerint 11 ember ellen emeltek vádat, sorrendben: Puskás Attila, Bereczk Lajos, Lőrinczi János, Palczer Károly, Kovács Gyula, Kovács Dénes, Sántha Imre, Vorzsák János, Zsók László, János László és Szőcs László. Az utóbbi öt diák. János László Brassóban járt iskolába, négyen a Csíkszeredai Vegyes Líceum XI.-es, végzős tanulói.
Macskási Pál hadbíró a következő büntetéseket osztotta ki: Puskás Attila 20 (plusz 10) év kényszermunka, Bereczk Lajos 8 év javítóbörtön, Lőrinczi János 7 év javítóbörtön, Palczer Károly 15 év kényszermunka, Kovács Gyula 8 év javítóbörtön, Kovács Dénes 4 év javítóbörtön, Sántha Imre 7 év javítóbörtön, Vorzsák János 7 év javítóbörtön, Zsók László 6 év javítóbörtön, János László 3 év javítóbörtön, Szőcs László 5 év javítóbörtön. Valamennyi ítélet a Btk. 209-es cikkelyének 1/a), illetve a 305-ös cikkely 3. bekezdésének c) pontján alapult.
Az elkövetett „tettekhez” képest valamennyi súlyos büntetésnek számított. Mint ahogy az várható is volt, Palczer Károllyal ketten szabadultunk ki utoljára. Én 1964. augusztus 3-án, Palczer augusztus 4-én annak a közkegyelemnek a következtében, amellyel végül minden politikai elítélt hazamehetett. Nincs terünk arra, hogy valamennyi elítélt társam vádiratával foglalkozzam, a magamét is csak röviden ismertetem. Csupán a tragikum és a nevetségesség vegyes érzelmeivel lehet hozzájuk viszonyulni. Tehát lássuk!
A nacionalizmus a burzsoázia ideológiai és politikai fegyvere – kezdi Fábián, mintegy megadva a hangot a továbbiakhoz. Majd így folytatja: Amelynek igazi célja a különböző nemzetiségű dolgozók közötti gyűlölet szítása, hogy ezáltal egyik nemzet uralkodását megerősítse a másik felett. (Mennyire igaza van. Napjainkra is érvényes! – P. A.) Miután apámat mocskolja kegyetlenül (kell a „gyökér!” – P. A.), „ellenforradalmi” tevékenységemet visszavezeti az egyetemig, majd szerinte azzal a szándékkal jöttem a Magyar Autonóm Tartományba, hogy a székelyek között terjesszem a nacionalizmust és a sovinizmust. Ellenséges „szervezett” (!) beszélgetéseket folytattam Bereczkkel, Lőrinczivel és Palczerrel. Majd az ’56-os események bekövetkeztekor ez rendszeressé vált Bereczk Lajos otthonában. Fő téma, hogy Romániában a magyar nemzet felszámolása folyik. Ennek tudatosítására a diákok körében a magyar nyelv és irodalom órák alkalmasak. Puskás pontos utasításokat adott Lőrinczinek, hogyan tanítsa a magyar irodalmat. Ugyancsak az ő kezdeményezése, hogy 1957-től március 15-ről előadásokat tart a tanulóknak. (Nem igaz, már 1956-tól! – P. A.), 1959 tavaszán nacionalista-soviniszta népi balladákat, majd a Gábor Áron-színdarabot (megjelent 1945-ben? Téves! – P. A.) próbálták. Gyalázták a Szovjetuniót, várták az ellenforradalom átterjedését Romániába. Puskás Október 23. című ellenforradalmi versét Lőrinczi lakodalmán, 1956. november 4-én hajnalban olvasta fel. Utána a magyar és a székely himnusz eléneklésével vetettek véget a lakodalomnak. (Ekkor támadtak orvul Magyarországra a szovjet csapatok. – P. A.)
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. május 17.

Múzeumok éjszakája Marosvásárhelyen
Harminc kiállítás, tizenhárom koncert
Az előző éveknél jóval gazdagabb kínálattal várja a hét végén, május 20-22. között a Maros Megyei Múzeum a Múzeumok éjszakájára látogatókat. Harminc kiállítás, több mint tíz koncert, konferencia, illetve színházi előadás is szerepelnek a programban.
Pénteken sajtótájékoztatón ismertették a szervező Maros Megyei Múzeum munkatársai a 11. alkalommal sorra kerülő rendezvénysorozat programját. Soós Zoltán múzeumigazgató elmondta: idén újdonság, hogy a magánszféra is csatlakozott a kezdeményezéshez, partnerük a Petry cég, amely Marosvásárhelyen magánmúzeumot működtet. Az igazgató hangsúlyozta, tavaly 20 ezer látogatója volt a Múzeumok éjszakája rendezvénynek, és remélik, hogy az idei kínálattal még több személy érdeklődését sikerül felkelteni.
Az idei rendezvénysorozat pénteken, május 20-án veszi kezdetét, a Kultúrpalota kistermében délután 5 órától Évezredes Kaukázus – történelmi fővárosok címmel Puskás Attila tart ismeretterjesztő előadást, közreműködik Kilyén Ilka színművész. Este 7 órától a Kultúrpalota nagytermében a népszerű zenész, Vizi Imre és meghívottai koncerteznek. A marosvásárhelyi várban lévő Történeti és Régészeti Múzeumban nyílik az Egy nap dr. Csonttal című kiállítás, amelynek látogatói bepillantást nyerhetnek az osteológia fontosabb kutatási módszereibe, megismerve kiemelt patológiás eseteket, és a csontrendszer hihetetlen képességeit. Ugyanitt nyílik meg a Színek és díszek a dák korban című tárlat, amely az ókori világ dák díszeit mutatja be. A közszemlére tett kézműves-termékek között fém, üveg, kerámia és kőtárgyak szerepelnek, melyek főként Dácia fővárosában, Sarmizegetusa Regiában kerültek elő. A Horea utcai Természettudományi Múzeumban szintén pénteken nyitják meg a Virágok és könyvek a múzeumban, valamint Az emberi faj fejlődése képeken és fosszíliákon című kiállításokat. Ez utóbbi egyedi témát elevenít fel, az emberi faj fejlődését 90 arcmodell bemutatásával 69 rajzlapon ábrázolja az első ember alakú lénytől (mely kb. 7 millió éve jelent meg).
Szombaton a közigazgatási palota előtti téren oldtimer autókat állít ki a Classic Car Club, és éjjel 2 óráig húszfős csoportokban fogadják a látogatókat a palota tornyában. A Kultúrpalotában többek között meg lehet tekinteni a Róth Miksa-tárlatot, a gyerekeket pedig ugyanitt múzeum- puzzle műhelyek, kollázs, üvegfestés, agyagmodellezés, valamint arcfestés várja. A várbeli Történeti és Régészeti Múzeumban a fent említett tárlatok mellett Székelyvásárhelytől Marosvásárhelyig. A szabad királyi városi cím 400. évfordulója című kiállítás látogatható. Ugyanitt megtekinthető az a tárlat, amely félszáz kiemelkedő magyar kortárs művész (festő, szobrász, grafikus, fotós, textilművész) Boldogasszony, Szűz Mária tematikában készült alkotásait vonultatja fel. A Szűcsök bástyájában az Emberek, helyek, hagyományok című fotótárlat napjaink falvainak a világát tárja a látogatók elé. Szombaton 15 órától Györfi Zalán régész várbeli sétára várja az érdeklődőket, amely során olyan kérdésekre kaphatnak választ, hogy miként nézett ki a ferences kolostor a középkorban, milyen volt egy 17. századi polgári ház, vagy hogy hogyan festett egy szerzetes napi programja. Mindemellett a szombati nap folyamán a várban történelmi vetélkedőre, íjászversenyre, nyílröptetésre is sor kerül, a kézművesség kedvelői pedig a nemezkészítés fortélyaival ismerkedhetnek meg.
A Néprajzi és Népművészeti Múzeumban is több érdekes tárlatot kínálnak, például az Anna. Asszonysors a XX. században, A Maros megyei vásárok és falvak világa, a Hagyományos Küküllő menti szobabelsők címűeket. Ugyanitt 16 órától gyermektáncházat szerveznek, 18-20 óra között pedig a Művészeti Líceum diákjai a helyszínen megörökítik a kiállított tárgyakat, elkészítik a látogatók portréit.
A Néprajzi Múzeum bejáratától indul szombaton 11, valamint 17 órakor az Ismerjük meg városunkat! címmel szervezett szecessziós séta Oniga Erika művészettörténész vezetésével. A Nemzeti Színház előcsarnokában színházi kávézó, jelmezparádé, valamint Shakespeare tematikában szervezett kincskereső játék várja a családokat, a Maros Művészegyüttes kövesdombi székhelyén pedig népviseleteket állítanak ki. Szombaton 19 órától ugyanitt színre viszik a Szép piros hajnalban című táncszínházi előadást. A Múzeumok éjszakáján szombaton 11-24 óra között látogatható lesz az állatkert is, itt elsősorban gyerekeknek szánt szórakoztató programokkal rukkolnak elő.
A Színház téren szombaton és vasárnap 11- 19 óra között kézműves és iparművészeti, valamint színházi könyv- és plakátvásár lesz, szombaton 18 órától pedig nem mindennapi mókára várják a kalandvágyókat, újdonságként tömeges párnacsatát szervez a színház. Vasárnap koncertsorozat helyszínévé válik a Színház tér: 14 órától a Sebastian Tatar Gitáriskola diákjai lépnek fel, majd a Trio Estate, a The Nobody Elses, a The Pinwheels, a Byron, 19 órától pedig a magyarországi, hiteles cigányzenét játszó Parno Graszt lép színpadra. A marosvásárhelyi Stúdió Színházban vasárnap 17 órától a magyar kabaré világába kalauzolja a közönséget a Művészeti Egyetem magiszteri elsős évfolyama; a 20-as, 30-as évek kabarétréfái alapján összeállított és kuplé-, illetve sanzonslágerekkel színesített előadás rendezője Gáspárik Attila.
Az összes kiállításra, rendezvényre belépni az erre feljogosító karkötővel lehet, a karkötő felnőtteknek 6, diákoknak, egyetemistáknak és nyugdíjasoknak pedig 3 lejbe kerül. A hat évnél kisebb gyerekeknek ingyenes a részvétel.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

2016. május 19.

Börtöntörténetek (Egy megfigyelt család) (6.)
A börtöntörténeteknek ma már könyvtárnyi irodalma van. Bárki számára hozzáférhetők. Ne ijedjen meg, tisztelt olvasó, nincs szándékomban a magamét megírni és sok, már olvasott eseményt megismételni, hiszen ottani éltünk elég sivár volt. Reggel felkelni, a dézsa ürüléket kihordani, sovány reggeli, munka (12 óra), vékony ebéd, újra cella, lefekvés tízkor, másnap elölről...
Mégis néhány, számomra fontosabb momentumot megemlítenék, mielőtt elhagyom eme szomorú színhelyet. Megérkezésünkkor a parancsnok – időközben üvöltőre hangosítva saját indulatát – kifejtette, hogy nem üdülésre érkeztünk mi, gazemberek, innen élve senki sem szabadul! Hasonló fenyegetésekhez már edzettek voltunk, ezzel nem félemlített meg. Engem sokkal inkább érdekelt Szakács bácsi közlése (a magyar négy év alatt Székelyudvarhely behívott országgyűlési képviselője volt), aki felmutatott az első emelet egyik cellájára, megjegyezve: 1947-ben édesapáddal ebben a cellában voltunk. Leadtuk a civil ruháinkat, de nekünk már csak nyári vászonruha jutott, a kemény januári télben dideregtünk benne. Aztán beosztottak a bútorgyárba, eleinte napi 12 óra munkára. Én a fényezőbe, Bordás Attila mellé kerültem, és tőle tanultam meg – mivel már régebben ott volt – a fényezés tudományát. Szerencsénk volt a szerencsétlenségben, hogy mi 1960. januárjában kerültünk Szamosújvárra, amikor már enyhültek az 1958-as lázadást megtorló verések és más szadista büntetések. Aztán 1963-ban elkezdődött az intenzív átnevelés. Történelmi előadásokat hallgattunk, faliújságcikkeket írattak azokkal, akik hajlandók voltak a bűnbánatra. Később, 1964 elején, vasárnap délelőtt gyűlésbe vittek, s akiket sikerült meggyőzni, önkritikát gyakoroltak és fogadalmat tettek a helyes viszonyulásra a szocializmus építésében. Mivel én sem Ady László (volt Mureşan), sem Orbán László meggyőző beszédére sem vállaltam az önkritikát, mint negatív példát citáltak a nép elé. Többen hevesen támadtak ellenséges magatartásom miatt (ekkor ismertem fel buzgó társaim között az évtizedek óta ott élő, már kissé zavarodott Kurkó Gyárfást és az ismert szocdem Lakatos Istvánt). Később, mivel egy negyvenes létszámú szoba felelőseként nem fogadtam el a „csak románul beszélni” parancsot, feljelentettek, kiemeltek és átvittek a hármas épület egyik boltozatos cellájába. 1964 nyarán mégis engedélyeztek egy beszélgetést édesanyámmal, akit Domokos politikai tiszt arra kért, hogy győzzön meg engem a „helyes” viselkedésről. Édesanyám szóba sem hozta. Ma is büszke vagyok szüleimre, akik számára nem létezett megalkuvás a fontos életelvekben. Tudtuk, hogy bizonyos mértékig alkalmazkodni kell, hiszen életünk múlott ezen, de soha nem ment messzebb akár a ma is vállalhatónál. Édesapánkkal kiszabadulásunk utáni napokban örökítettük meg a három börtönviselt családtagot .
Kint volt az egész család a kolozsvári állomáson 1964 augusztus 3-án, érkezésemkor. Csaba öcsém is már otthon volt. Rá néhány napra volt a tízéves egyetemi találkozónk. Édesapám igyekezett lebeszélni, hogy elmenjek. Nem lehet tudni, miként viszonyulnak majd volt évfolyamtársaim a börtönt járthoz. Jól tettem, hogy nem hallgattam rá. Mindenki figyelmes, kedves és érdeklődő volt. Nem csalódtam.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. június 2.

Börtönjúdások (Egy megfigyelt család (8.))
Azt hihetné a naiv ember, hogy ha már börtönbe került, akkor egyetlen ellenségei a minden mozdulatát figyelő börtönőrök és azok tiszti felettesei. Igyekszik is elkerülni a hosszú rabságra ítélt a még keservesebb büntetéseket, amelyek közül az enyhébb a láncos zárka vagy a ruhásszekrény tágasságú sötét kamra. Persze vannak elviselhetőbb (?) büntetések is, amelyeket nyomban kirónak.
Még Marosvásárhelyen történt: cellatársaim fehér és szürke kavicsokat gyűjtöttek be, hogy a szürke lópokrócra rajzolt malmot játsszák. Ami, ugye, szigorúan tilos volt. Valaki a cellatársaim közül elárulta. A váratlan kutatás során a szolgálatos tiszt megtalálta, s mivel senki nem vállalta érte a felelősséget, velem, a cellafelelőssel megetette mind a 18 kavicsot. Voltak olyan börtöntársak is, akik igen súlyos vádakat tartalmazó nyilatkozatokat tettek a börtön igazgatóságának vagy a politikai tisztnek. Szamosújváron egy Domokos nevű hadnagy volt a politikai tiszt, azelőtt a kolozsvári Herbák cipőgyár alkalmazottja. Álljon itt néhány befeketítő sor Ady László, alias Vasile Mureşan volt belügyminiszter-helyettestől (részletek saját fordításomban egy hosszabb besúgói jelentéséből):
1. Alulírott Ady Ladislau, születtem 1911. december 6-án, elítélve 14 év nehéz börtönre, az alábbiakat nyilatkozom: Mivel a szamosújvári fegyházban kibontakozó kulturális-nevelő munka során egy nacionalista magyar csoport létezéséről szereztem tudomást, ezen az úton jelentem azt, hogy kik ennek az általam ismert csoportnak a tagjai, és mit tudok tevékenységükről. A csoport tagjai: Puskás Attila, 57-es cella, (név törölve) 106-os cella, (törölve) 55-ös cella, (törölve) 56-os cella, (törölve) 83-as cella, (törölve) 99-es cella, (törölve) 39-es cella, (törölve) 89-es cella, (még egyszer megismétli a 99-est – P. A.), (törölve) 81-es cella.
2. Puskás Attila, maga köré gyűjtve néhány magyar nemzetiségű fiatalt, köztük (név törölve) a 81-es cellából, 1956. október 23. jelentőségéről beszél nekik, amikor az orosz tankok vérbe fojtották a magyar nép szabadságát, hangsúlyozva, hogy milyen tanulságokat kell levonnunk ebből az eseményből... 3. Megemlítem, hogy egyik tevékeny tagja ennek a csoportnak (név törölve) volt, aki kiszabadult 1964. júniusban, valamint azt, hogy Puskás Attila a (név törölve) kiszabadulásakor azt nyilatkozta, nagyon örül a kiszabadulásának, mivel az itteni feltételek között őt is elvesztette volna. Azzal zárom, hogy megjegyezzem, nagyon nehéz soraikba beférkőzni, mivel ha megjelenik egy idegen beszélgetéseik közben, elhallgatnak, olykor éppen tüntetőleg. Ady Ladislau Csaba öcsémnek is akadt egy „jóakarója”. De róla legközelebb.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. június 3.

Időtálló párhuzamok
Koncepciós per készül Bukarestben. Nem két fiatal férfi ellen, hanem a meghunyászkodásnak még ellenálló székelyföldi magyarság ellen. És ezt addig ideje észrevenni, amíg – a végkifejlet előtt – még peregnek a percek az idő megállíthatatlan óráján. Ideje felfigyelni rá, túl egy-egy hírlapi – a fejleményeket közlő – cikken. Megelőzni, nem utólag panaszkodni. Akkor már késő. Legyen – felelős vezetőink előtt – a véres vásárhelyi március csak magyarokat elítélő példája.
A gheorghiu-dej-i leszámolás az akkor a csonka haza által is magára hagyott romániai, erdélyi magyarokkal és a két kézdivásárhelyi ellen folyó – egyértelműen koncepciós – per félelmetesen hasonlít. Én azt látom, hogy a magyar (székely) önrendelkezési, autonómia-törekvések tőből való kiirtása a célja az egyre idegesebb román politikumnak. Ideges és idegességében még csak nem is takarózik „költői” megközelítésekkel, hanem egyenesen kifejezi egyet nem értését immár azóta, amióta megnyilvánulásaink egyértelművé teszik nemzeti identitásunk biztosított megőrzésének igényét. És akkor lássunk a címben jelzett párhuzamra néhány – minden kétséget eldöntő – példát. A múltra vonatkozó példákat Tófalvi Zoltán tudományos igényű munkáiból, Stefano Bottoni, Dávid Gyula és más, hitelt érdemlő szerzők könyveiből veszem. Szándékosan csak érintem azokat a pereket, ahol erdélyi, illetve romániai jövőlátásban egész eszmerendszert, ideológiát dolgoztak ki az „összeesküvésben” részt vevők. Ugyanis Beke István és Szőcs Zoltán ilyen átfogó, politikai – a két nemzet egyelő esélyein alapuló – rendezési tervet nem dolgozott ki, vagy ezekről nincs értesülésünk. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom a hagyományőrző és -fenntartó, valamint ennek a célnak az érdekében a magyar közösségek egészére odafigyelő (és alkalmilag segítő) szándékot tűzte ki céljául, és ennek megvalósításában semmi jelentősége nincs a népszerű, katonásan sportos szabadtéri játékok senkit nem veszélyeztető gyakorlatának.
Kezdjük a fegyverekkel, robbantó szerekkel, amelyek a megvádoltak elleni legfontosabb bizonyítékoknak minősülnek, s amelyekkel kapcsolatban vagy szándékosan bosszantani akarták a lehallgató szerveket (hiszen tudták, hogy lehallgatják őket), vagy bízva az elhangzottak komolytalanságát megértők semmibe vevő ítéletében, gáttalanul fecsegtek minden „szamárságot”. Nagy Sámuelt – három társával – a marosvásárhelyi Piros Rózsa cukrászdában Kádár János 1958. február 25-ei látogatása idején elhangzott kijelentéséért („Adjatok egy karabélyt, hogy lőjem le ezt a hóhért!”) életfogytig tartó fegyházra ítélték! No persze, ezt valakinek el is kellett árulnia! Rövid ideig együtt voltam vele. Szép kilátások a „gázvezetéket orosz segítséggel robbantani akaró fiúk előtt!” Más: Kacsó Tibort és társait – csíksomlyói tanárokat – fegyveres szervezkedés vádjával ítélték el. Kacsó 25 évet, Ambrus Miklós 18 évet kapott. A „szervezkedés” a diákok hazafias oktatásából állt ártalmatlan légpuskák segítségével, amelyet hivatalosan tartottak. Vigyázat! A szilveszteri petárdákból (hivatalosan terjesztett áruk) másfél kilogramm kézigránát-anyagot kapartak össze a felkért szakértők.
Más: a legismertebb volt a Szoboszlai-per, amelynek végén tíz embert végeztek ki az összeesküvésben 45 vádlott ellen indított perben kimondott ítélet alapján. Itt ugyan volt tervezet a jövőt illető társadalmi rend és a két együtt élő etnikum megbékülését és egyenjogúságát szolgáló eszmerendszerre, de egyetlen rozsdás pisztoly szolgált az államrend megdöntésére. A hiszékenység, a naivitás és a kétségtelen jó szándék tíz tenni akaró és nemes lelkű magyar és román halálát eredményezte. Beke István – a sikeres vállalkozó, szép családdal – úgy sétált be a román terrorellenes szolgálat csapdájába, mint egy zöldfülű kisdiák.
Mi a törvénykezés álcájával felruházott román politikum végcélja? Mindenekelőtt az, ami a kommunista rendszeré is volt: a megfélemlítés. Hallgatásra és meghunyászkodásra kényszeríteni a pártoskodással is önromboló magyar közösséget. Elfelejtetni a büntetendő, államellenesnek kinyilvánított autonómiatörekvéseket. Szétzülleszteni mindazokat a magyar szervezeteket, besározni (vagy a magyar riválissal besároztatni) azon vezetőiket, amelyek még meg mernek szólalni és tiltakozó összejöveteleket mernek szervezni. Dicsérő szavakkal jutalmazni a tájba „besimuló” vezetőket, akik – úgymond – az ország törvényes útját járják, és nem az embereket bujtogatják törvénytelenségekre. Végső eredményként: Székelyföld fokozatos gazdasági visszaszorítását, betagolását egy vegyes adminisztratív tájba, felgyorsítani a beolvadást, bojkottálni a székelyföldi utak nemzetközivé tételét, és elvándorlásra késztetni (a megfizetett munka hiányában) fiataljainkat. Szüleik, nagyszüleik úgyis utánuk költöznek. Ezzel aztán megoldódik Románia nemzetállammá válása... Nemzettársaim, a huszonnegyedik óra kezdődött a kézdivásárhelyi Beke István és Szőcs Zoltán megvádolásával. Ennek a pernek minden eddigi hatalmi intézkedésnél nagyobb a jelentősége. Vétkes, aki néma!
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. június 7.

Hazudnak – de miért?
Hetven oldalnál is vaskosabb az a vádiratkivonat, amelyet a Terrorizmus és Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóság ügyésze terjesztett a bíróság elé Beke István Attila és Szőcs Zoltán ügyében az ítélethozatalhoz. A csúsztatásoktól, közönséges hazugságoktól és részigazságoktól hemzsegő förmedvényt – amelyet a Maszol.ro kért ki – nem nevezném a jogászszakma csúcsteljesítményének. Amint a közlő portál is megjegyzi, tulajdonképpen nem más, mint „fotókkal illusztrált történelemlecke (...), amellyel az ügyészek a bírák érzelmeire próbálnak hatni”.
Bevallom, ennél szakszerűbb vádiratokat gyártott a kommunista katonai ügyészség a mi pereinkben. Egyben azonban úgy hasonlítanak egymásra, mint az egypetéjű ikrek: a romániai (erdélyi) magyarság megbélyegzésében. Foglalkozzon – és ajánlom is, amíg nem „évül el” – a hetven oldallal a magyar jogász társadalom. Én csupán a szoborrobbantással kapcsolatosan eme két ikerrendszer – kommunista diktatúra és sajátos román demokrácia – szégyentelen farizeusságát vázolom. Ugyanis ezt én alaposan ismerem. A kilencvenes évek végén egy feketébe öltözött sovány asszony jelent meg a volt politikai foglyok akkori irodájában, és elmondta, hogy ő az édesanyja a szoborrobbantáskor elhunyt Vaszi Jánoskának. Segítségünket kérte, mivel nem tud románul, és tájékozatlan a világ dolgaiban. Emlékeztem a történtekre – hiszen engem is ismételten faggattak a szekusok erről –, és vállaltam néhai Simó Erzsébettel, a Háromszék szerkesztőjével együtt a felderítést. Több országos fórumhoz fordultunk, számos újságcikket jelentettünk meg, többször utaztunk be Brassóba a táblabírósághoz, míg végül a vaskos, több dossziéból álló ügycsomó ott volt N. Vasilescu főügyész íróasztalán. Nem lapozhattunk bele a dossziékba, s a főügyész sem mondott semmi érdemlegest azontúl, hogy nyomoznak az ügyben. Végül 1999. augusztus 16-án a brassói tábla főügyésze a mellékelt levelet küldte el a vigasztalhatatlan szülőknek. Csak a második bekezdést fordítom le: „Nem tudtuk azonosítani azt vagy azokat a személyeket – valamennyi nyomozati eszközünk és igyekezetünk bevetésével sem –, akik elhelyezték a robbanóeszközt a Sepsiszentgyörgy municípium központjában levő Mihai Viteazul-szoborcsoportnál.” Majd közli az utolsó bekezdésben, hogy mivel a törvény szerinti tizenöt év eltelt, a bűnügyi felelősséget megszüntetik.
Ezzel szemben a két a mostani ügyészi előterjesztésben az áll, hogy az elkövető egy magyar nemzetiségű román állampolgár volt, aki utólag Magyarországra menekült, majd megjegyzi: „...a történelem pedig bebizonyította, hogy Magyarország védelmet biztosít a Romániában vád alá helyezett személyeknek”.
Hogy ki hazudik? Nem kérdés: mindkét dokumentum hazudik. Bár bizonyítani nem tudjuk – esetleg nem akarjuk a következmények miatt... –, valljuk, hogy a román politikai rendőrség, a Securitate által kidolgozott provokáció volt a szoborrobbantás, egyetlen szándékkal: a székelyföldi magyarságot bajkeverő, románellenes, úgymond fasiszta, xenofób hajlamú lakosságnak bélyegezni meg. Nem mellékesen: az ellenszenvet és a gyűlöletet felkelteni és táplálni a románságban, nehogy a közös ellenségünk – a hatalom gyakorlói – ellen összefogjunk.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. június 9.

Szervezkedés a börtönben? (Egy megfigyelt család 9.)
Az alábbiak elegendő anyagot szolgáltatnának a szekuritáténak, hogy Csaba öcsémet további évekre, esetleg mindvégig mindenkitől elszigetelve tartsák a börtönben, természetesen amennyiben hitelt ad a politikai tiszt Vargyas Ludovic (Lajos) vallomásának. Vargyast tiltott határátlépésért két évre ítélték.
Vallomását 1961. október 6-án tette a Mărgineni-i fogházban. (Fordítás) „Nyomatékosította, hogy a beszélgetés során mondjam azoknak, akiket beszervezek, hogy ő, Puskás Csaba a földalatti szervezet vezetője. Azt mondta nekem, hogy én vagyok az első, akit beszervezett, s úgy gondolja, hogy nem fogja letölteni az egész büntetését, s amikor kiszabadul, meg fog engem keresni és megkezdjük ellenforradalmi tevékenységünket a felforgató szervezet többi tagjaival együtt. Kérdés: Milyen tevékenységbe kezdett és kiket szervezett be Puskás Csaba felforgató szervezetébe a tőle kapott feladatoknak megfelelően?
Felelet: Semmilyen tevékenységet nem folytattam és nem is szerveztem be senkit a földalatti szervezetbe a Puskás Csabától kapott feladatnak megfelelve, sőt, soha nem döntöttem úgy, hogy ilyen tevékenységben részt vegyek.
El akartam az egészet felejteni, és nem is mondtam el senkinek, kivéve Moritz Carolt (Károlyt), akinek néhány szóban említettem ezt a dolgot, éppen azért, hogy rámutassak, nem értek egyet az általa tett, a Puskás Csabáéhoz hasonló ajánlattal.
Kérdés: Nevezett Puskás Csaba még kivel folytatott a magáéval hasonló közelebbi beszélgetést? Felelet: Láttam, hogy akárcsak velem, Puskás Csaba külön beszélgetett Csergő Árpád kiskorú ellenforradalmárral, akit hat évre ítéltek ellenséges tartalmú röpcédulák készítéséért és terjesztéséért. Nem tudom, miről beszélgettek és hogy tett-e javaslatot neki a földalatti szervezetbe való belépésre. Jelzem, hogy Puskás Csaba velem külön beszélt a fenti kérdésekről, óvakodva attól, hogy valaki még jelen legyen.”
Csak annyit szeretnék az egyébként két és fél oldalas kérdés-felelet szöveghez hozzátenni, hogy kiszabadulása után öcsém ehhez hasonló „szervezkedésről” soha nem tett említést, valamint azt sem mondta, hogy vonták-e „beszervezési” tevékenységéért felelősségre. És tőle már nem is kapunk rá feleletet. A három személyt (Vargyas Lajost, Móritz Károlyt és Csergő Árpádot) nem ismerem. Velük soha nem találkoztam. Ha még élnek és erről az írásomról tudomást szereznek, hálás lennék, ha szóban vagy írásban felkeresnének.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. június 16.

A hálózat (Egy megfigyelt család 10.)
Kilenc részben családunk férfitagjainak „bűnös” múltjáról olvashattak. (Kisebbik öcsémről, Árpádról, majd később.) Azokról a kommunista diktatúra elleni tiltakozásokról – ezeket jócskán felnagyítva és célzatosan kibővítve a történtekhez képest –, amelyekért mérhetetlen büntetésekkel sújtotta családunkat a román nacionalista-kommunista hatalom. Erre az előzetesre azért volt szükség, mert a megfigyeléseket a meg nem bánt „bűneinkért” tartotta indokoltnak a Securitate.
Mielőtt továbblépnénk, ismerjük meg – legalább vázlatosan –, miként volt lehetséges, hogy életünk legapróbb részletéről is tudomást szerezzen a román politikai titkosrendőrség. A szekuritáté III. ügyosztálya (belügyi elhárítás) egy bonyolult hálót vont a lakosság fölé, amely működtetése nélkül soha nem ismerte volna meg a célszemély(ek) tevékenységét, gondolatait. A hálót (reţea informativă) „bogok” kapcsolták sűrűvé, ők a tartótiszt (ofiţer operativ) ügynökei (informatori) voltak. Az informátor feladatot kapott, amelynek végrehajtására meggyőzés, jutalom vagy zsarolás következtében írásos kötelezvényt tett, és a továbbiakban fedőnévvel adta jelentéseit. A közbeszédben az informátort besúgónak (turnător) nevezték. Minden 5–8 informátort egy „rezidens” fogott össze és alkotott egy rezidentúrát. Embereiről csak neki és a tartótisztnek volt tudomása. Az egy-egy üzemben, intézményben, vállalatnál tevékenykedő informátorcsoport tagjai nem ismerhették egymást. Altatott ügynök volt az, akitől nem vártak folyamatos információt, leginkább akkor aktivizálta a tartótiszt, amikor az informátorok megbízhatóságát kellett ellenőrizni vagy különleges feladatot megoldani. A minősített informátor valamely szakmában kitűnő volt, és többnyire hazafias érzülete miatt lett informátor. A minősítetlen informátor alkalmi szolgálatot végzett. Többnyire megzsarolt, szabadon engedett bűnözőket bíztak meg egy-egy feladattal. Ők általában nem írtak alá kötelezvényt. Szintén alkalmi informátorok az együttműködők (colaborator). Őket különösen a kapott terhelő anyag valódiságának az ellenőrzésével bízták meg. A beugrató ügynök (agent provocator) úgy beszél és viselkedik, mintha a célszeméllyel egyetértene, sőt még érvel, buzdít is, hogy amaz minél többet áruljon el magáról és társairól.
A forrás (sursa) gyakran előforduló megnevezés a jelentésekben. Gyakorlatilag azonos az informátorral, jelentéseit többnyire szóban adja, amit a tartótiszt leír. Postaláda (rövid út) az a hely, ahol (ahonnan) a tartótiszt átveszi informátora jelentéseit. Magyarázata: nagyobb konspiráció. Konspiratív lakás az a bérelt vagy ideiglenesen nem lakott lakás, ahol biztonságban találkozhat a tartótiszt a rezidenssel vagy az informátorral.
Azokat az informátorokat, akik visszakoztak, nem adtak értékelhető jelentéseket vagy elárulták tevékenységüket, azonnal eltávolították a hálózatból, és átkerültek a megfigyeltek sokkal népesebb csoportjába. A „jó” anyagokért pénzbeli vagy más jutalmakat adtak a hasznos ügynököknek, amint azt olvashatjuk Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvének négy kötetében ( Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014). A beszervezés menetét Szolzsenyicin A Gulág szigetcsoport könyvében írja le érzékletesen, valósághűen.
Gheorghe Raţiu ezredes, a román információs hálózat országos főnöke szerint 1989-ben kb. egymillió román állampolgár szolgált informátorként.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. június 23.

Bărbosu érdeklődik és jelent (Egy megfigyelt család 11.)
Igen hatékony munkát végzett a Bărbosu (Szakállas) fedőnevű ügynök. Informátorunknak a kolozsvári Securitate megbízásából elsősorban a római katolikus egyház „nem nyilvános” ügyeit kellett felderítenie, mivel állandó kapcsolatban állt nemcsak a Szent Mihály-plébánia papjaival és alkalmazottjaival, hanem Márton Áron püspökünkkel is. Erről is szólunk, de először lássuk, édesapámmal kapcsolatban mire volt kíváncsi.
Együtt voltak 1947-ben Szamosújváron, ahova abban a politikai szempontból igen kritikus évben a sziguranca összegyűjtötte a befolyásos romániai magyar és román személyiségeket. Régóta ismerték egymást, mindketten buzgó gyakorlói voltak vallásuknak. A hatvanas években jogtanácsos és összekötő kapcsolattartó volt a gyulafehérvári püspökség és a kolozsvári plébánia között. Üzeneteket, pénzeket hoztak, vittek. Márton Áron teljes mértékben megbízott benne. Ezekben az években a brétfűi gyümölcsösünk házikójában írta édesapám családunk krónikáját. Mondván, ha hamarabb meghal, mint ahogy két fia (Csaba és én) kiszabadul a börtönből, ismerjék meg családunk történetét. Nos, ez az írásmű igencsak izgatta a Securitatét, és megbízták Bărbosut a megszerzésével. Egyik jelentéséből fordítom: „Te, említetted, hogy írod emlékeidet a szamosújvári börtönről, légy szíves, add ide nekem is, hogy olvassam el, hadd emlékezzem vissza a mi börtönbeli múltunkra. Azt válaszolta (édesapám): Kedves Ignác, még nem másoltam le. A kertünkben őrzöm, s amikor kimegyek, elhozom és odaadom. (...) Gyermekkoromtól kezdtem írni az életem eseményeit, és nem tudom, hogy szólhattam el magam valaki előtt erről a dologról, képzeld el, eljutott a híre a Securitatéhoz is.”
Édesapánk tovább írta a naplóját, amit végül is nem adott oda Bărbosu ügynöknek. Azt azonban mégis meg kellett szerezni. Ezért 1961. május 31-én felkereste édesapánkat „Sófalvy” (ismeretlen, csupán gyanított) ügynök a Mozart utca 10. szám alatti kertünkben. Jelenti többek közt: „Figyelembe véve (Puskás Lajos) polgári származását és fokozott nacionalista politikai tevékenységét a horthysta rendszer támogatására, feltételezhető, hogy ez a munka nacionalista jellegű, és felfed egy egész sor problémát a magyarok nacionalista tevékenységéről. A helyszínen megállapítottam, hogy jó feltételei vannak egy titkos házkutatásnak.” Magyari securitatés hadnagy, „Sófalvy” tartótisztje: „Javasoljuk, hogy hagyják jóvá a titkos házkutatást Puskás Ludovic (Lajos) kolozsvári, Mozart utca 10. szám alatti kertjében.” Ez ugyan nem történt meg, mert mégsem ítélték eléggé biztonságosnak (ugyanis a szomszédok állandó lakók voltak), de tervéről nem mondott le a Securitate. Erről majd írásom folytatásában. Most még csak annyit, ki is volt Bărbosu: dr. Bartha Ignác ( Craiova, 1896. június 18.– Kolozsvár, 1970. október 12.), a katolikus egyház jogtanácsosa, a magyar négy évben behívott képviselő, csakúgy, mint a román királyi parlamentben. Az Erdélyi Múzeum Egyesület jog- és társadalomtudományi részlegének a vezetője. A jóhiszemű püspök, Márton Áron és édesapám „bizalmi” embere...
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 7.

„Marin” ügynök kettős élete (Egy megfigyelt család élete) 13.
Ha megpróbáljuk a romániai nemzeti kommunizmus ügynökeit megérteni, megmagyarázni, rájövünk, hogy nem kaphatunk egységes képet. Valamennyi ügynök (informátor, besúgó) sajátosan egyéni utat járt be, vállalt és kapott feladatait nem egyforma lelkesedéssel és megbízójának fogadott „hűséggel” töltötte be. Édesapám egyik régi elvbarátja és munkatársa a Tízes Szervezetben – szorongatott helyzetében – aláírta a kötelezvényt, és ennek megfelelően végrehajtotta a kapott feladatokat. Majdnem...
Azzal a közléssel lepett meg édesapám egyik hetvenes évek végén történt hazalátogatásomkor, hogy az általa évekig írt családi krónikát megismerte a Securitate, és azóta békén hagyják ebben a tárgykörben. Az úgy történt, mondta a rá igen jellemző ravaszkás mosolyával, hogy az egyik informátort, aki neki jó híve volt és ma is az, azzal bízták meg, hogy kérje el olvasásra – mert együtt dolgoztak a magyar négy év alatt a Tízes Szervezetben –, mintha ő lenne kíváncsi a leírtakra. Képzeld el – folytatta édesapám –, leleplezte magát, mondván, hogy valójában a Securitate akarja látni, miket ír naphosszat. Id. dr. Csortán Márton, fedőnevén „Marin” ezt követően megbeszélte édesapámmal, hogy írjon néhány semleges tartalmú oldalt, és ő majd azt odaadja a megbízójának. Így is történt.
Veszélyes volt ez a kettős játék, mert az ügynökök egymás ellenőrzésére is kaptak megbízást. S hogy Marci bátyánkat gyanították is, az néhány szemelvényből kitűnik. Kevesellték a szállított és jobbára közömbös értesüléseit is, majd egy szekusbejegyzés a rendszerből való kizárását is felveti. Néhány, a fentieket alátámasztó példa (fordításban): „»Marin« örökké talál indokot arra, hogy ne szolgáltasson nekünk teljes értékű információt. Gondoljuk meg, hogy kívánatos-e továbbra is foglalkoztatnunk a hálózatban? (1968. okt. 18.) Mivel »Marin« informátorral nem tisztáztak valamennyi részletet arra vonatkozóan, hogy mint vezető beosztású, milyen feladatokat látott el Puskás Lajos, javasoljuk, hogy hagyják jóvá kihallgatását a Belügyminisztérium Kolozs Megyei Igazgatóságának székhelyén.”
Azt említette édesapám, hogy többször is kihallgatták, nagyon udvariasan, tisztelettel. A Tízes Szervezet iratainak nagy részét át is adta kérésükre a Securitaténak. Alább csak egy eredeti szövegrészt adok meg, amelyből egyértelműen kitűnik Csortán Márton ügynöki múltja (fordítás). „Az iroda megjegyzése: Csortán Martin (Márton) a 2-es iroda ügynöke »Marin« fedőnévvel, és Puskás Ludovic (Lajossal) kapcsolatosan dolgozik. Feladat: A fent nevezettel kapcsolatban nem kapott feladatot. Intézkedések: A jegyzéket (utalás a »Papp János« által adott jelentésre) Puskás L. ügyében hasznosítjuk, és hogy ellenőrizzük »Marin« és »Papp János« őszinteségét, ugyanis jelentést kérünk »Marin« informátortól is. Aláírja: Magyari T. hadnagy. Az irodafőnök megjegyzése: De ügyelj arra, hogy kéred a jelentést, nehogy leleplezd. Aláírja Chifor C. őrnagy.”
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 14.

Csaba és Árpád célkeresztben (Egy megfigyelt család /14./)
A Securitate két újabb „nacionalista magyar” megfigyelésére kapott megbízást, amikor 1964-ben a 310-es közkegyelem – függetlenül az elítélt büntetésétől – szabadon engedte a politikaiakat.
Én Kolozsvári rövid tartózkodásom után Sepsiszentgyörgyre, feleségemhez utaztam, aki nem vált el tőlem, és fogva tartásom öt éve alatt számtalan kérvénye ellenére sehol nem kapott állást. Varrónő édesanyja tartotta el. Így rólam a Kolozsvári Securitate levette a kezét. MAradt azonban Csaba öcsém, aki szintén nem lehetett többet tanár, és átmenetileg kőfaragó munkával foglalkozott. Őt is rábízták „Marin”-ra (Csortán Márton, 1913–2001). Megbízóit az érdekelte, hogy „milyen elemekkel” tart kapcsolatot, milyen politikai elveket vall, és mit akar kezdeni a jövőjével. Kiemelten érdekelte a „fiúkat”, hogy ugyan ki lehet Boronkay Magyarországról, akitől pénzt kap, és aki különböző látogatókat küld hozzá. (Boronkay József Budapesten élő, gyermektelen villamosmérnök nagybátyánk volt, akinek a segítségével Csaba öcsém az életét Magyarországon szerette volna folytatni.) Csabát, aki súlyos, az egész fejét érintő, vöröses allergiás jellegű betegséggel jött haza a peripravai rabtáborból, egyelőre a nehéz anyagi körülmények között élő szüleim megsegítése és munkavállalása, nem a politika érdekelte.
Árpád, a kisebbik öcsém családunkban a legcsendesebb, legalkalmazkodóbb, igazi „jó gyerek” volt, soha nem voltak politikai jellegű megnyilvánulásai. Nem is nagyon foglalkoztatta a román állam elnyomó politikája, igyekezett megfelelni munkahelyén. Gyógyszerésztechnikus volt, de a Kolozsvári kórház vegyszer- és orvosieszköz-raktárát vezette. Ám volt neki is egy szenvedélye: gyűjtötte a városokat, tájakat ábrázoló képeslapokat. Rengeteg külföldi levelezőtársa volt e témakörben cserealapon. Íme, mi áll a Kolozsvári 0916-os katonai egység jegyzékében azzal a címmel, hogy Egyes nacionalista megnyilvánulásokra vonatkozó jegyzék, 1973. szeptember 3. Kipécézik egyik levelét, amelyben írja: ha valamire büszke lehet, az a tiszta székely vér, mivel édesapja ditrói Puskás, így ő is 50 százalékban székely. (Persze, a mondata kissé ellentmondásos, hiszen édesanyánk Szatmári Majercsik, akinek házassága előtt nem sok köze volt a székelyekhez, de az az igazság, hogy a nemes lófő ditrói Puskás névre valamennyien büszkék voltunk.) A továbbiakban megjegyzi a II. iroda (a belföldi elhárítás ügynöki hálózatát irányító), hogy Magyarországról, Jugoszláviából, Csehszlovákiából, Chiléből vannak levelezőtársai, és a követését az S1 (Scrisori – levelezés) ügyosztályra bízza.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 21.

Ad acta. De... (Egy megfigyelt család /15./)
...egy ilyen megátalkodott magyar nacionalistában mégse bízzunk meg végérvényesen – folytatnám a címben megkezdett mondatot a magam szavaival a szeku ki nem mondott, de később valósnak bizonyult véleményéről. Hogyan, milyen előzmények után tűnt el az operatív nyilvántartásból „Pescaru Teofil” (azaz Puskás Lajos)?
Édesapámat 1959-ben megfosztották az 1944. augusztus 23-a előtti nyugdíjjogosultságától. Ez a civilizált világban ismeretlen gazemberség (tanár, majd kollégiumi igazgató volt 1925 és 1944 között) mindenkit mélyen felháborított. Akkor hagyták a tengődés határán, csupán 15 év munkaviszony elismerésével, édesanyánkkal megélni, amikor mi börtönben voltunk, és nem lehettünk segítségükre. Tanítványokat vállaltak, és minden tantárgyat oktattak – miután előbb ők maguk megtanulták –, így pótolva a megélhetéshez sem elég egyetlen nyugdíjat. „Marin” informátor révén az államhatalommal szembeni „pozitív megnyilvánulásait” tudomásul vette a szeku. Valóban elégedett volt édesapám, amikor 1964 karácsonyán – kérvényezésére – visszaállították a teljes munkaidős, jóval nagyobb nyugdíját. Úgy vélték, hogy „ad acta” tehetik a „Pescaru Teofil”-dossziét, azaz elhelyezik a C betűvel jelölt irattárukba, és gyakorlatilag megszüntetik a követését. (Az 1-es szövegnél a „problema nr. 19” jelentése: „nyilvántartott magyar nacionalisták”, szám szerint 19-en, nevesítve egy másik dokumentumban.) Hogy megszűnt-e édesapám megfigyelése? Nem. A megfigyelési „szünet” csak abban nyilvánult meg, hogy a „Marin” fedőnevű informátor most mint forrás („sursa”) szerepelt, ami a szeku gyakorlatában alkalmi jelentéseket, és nem naponta történő követést jelentett. Puskás Lajos sohasem élvezte a politikai rendőrség bizalmát. Amikor 1968-ban Magyarországra utazott Ildikó húgom és családjának, valamint számos egykori tanítványának meglátogatására, a szeku jelezte kiutazását, és kérte szigorú ellenőrzését a vámnál (Biharpüspökinél), mivel feltételezték, hogy a családi krónikát ki akarja csempészni az országból (2. dokumentum). Különösen az foglalkoztatta mindvégig a Securitatét, hogy 1947-es, a szamosújvári lágerben töltött időszakról készített naplójegyzeteit nyilvánosságra hozhatja. (Bár 1947-ben ugyan királyság volt Romániában, de lényegében már a kommunista párt gyakorolta a hatalmat, hathatós szovjet „segítséggel”, úgynevezett „tanácsadók” révén.)
Aztán 1973. november 12-én újra beindították Puskás Lajos aktív megfigyelését, ezúttal a dossziét „Károly” titkosított névvel látták el. Ez a dosszié igen sok jelentést tartalmaz, hangsúlyosan egykori tanítványaival fenntartott kapcsolatai és a csángók magyar öntudatra keltésének ügyében magyarországiakkal együtt tett látogatásai miatt. Ezt a dossziét csak halálának bekövetkezte után, 1982. május 11-én zárolták.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-170




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék