udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
194
találat
lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-180 | 181-194
Névmutató:
Szilágyi István
2012. május 23.
Megjelent a hatszázadik Helikon
Folyóirat. Szilágyi István: „a kisebbség csak politikailag kisebbség, Irodalmában, kultúrájában maga lehet az egyetemesség”
A Magyar Művészeti Akadémia meghívására hétfőn a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében felolvasással egybekötött beszélgetésen ünnepelte hatszázadik lapszámát a kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat.
Az eseményen felszólalt mások mellett Szilágyi István, a folyóirat főszerkesztője és Szakolczay Lajos irodalomtörténész.
Volt és jelenlegi szerkesztők, jeles szerzők részvétele mellett rendezték meg az erdélyi Helikon folyóirat hatszázadik lapszámának megjelenése alkalmából tartott ünnepi estet a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében hétfőn. Az eseményt Szilágyi István főszerkesztő értékelő beszéde nyitotta meg. Legutóbb száz lapszámmal ezelőtt készítettek számvetést, azóta újabb négy év telt el. „Nem is a napok mérik életünknek tartalmát, hanem az általunk létrehozott eredmények. Minden fontosabb megjelenés alkalmából számba vesszük a múltat, ilyenkor egyszerre lehetünk gazdái és vendégei az ünnepnek” – kezdte Szilágyi. A Helikon külseje mára védjeggyé vált, az állandóságot képviseli. A főszerkesztő szerint azonban az ötszázadik megjelenés óta a belső többet változott, mint az elmúlt tizenöt évben összesen. Megtartották azokat a rovatokat, amelyek meghatározók a folyóirat történetében, azonban határozottan nyitottak a kortárs irodalom és a társművészetek felé. Az utóbbi években különösen népszerűvé vált kétoldalas beszélgetéseik sorozata.
Szilágyi az erdélyi Helikon születését is felelevenítette a „szerteszaladt magyar irodalomra” és a folyamatosan kialakult műhelyekre emlékezve. „Kolozsváron és környékén Döbrentei Gábor munkássága óta mindig van fóruma az irodalomnak. Magyarországot szétdarabolták, de a kultúrához való ragaszkodás olyan műhelyeket hozott létre, amelyekben tovább élhettek és fejlődhettek a hagyományok.” A Pásztortűz és az Utunk mellett a kor három legjelentősebb lapja között tartották számon a Helikont.
Kuncz Aladárt idézve a főszerkesztő megfogalmazta a lap küldetését: a kisebbség csak politikailag kisebbség. Irodalmában, kultúrájában maga lehet az egyetemesség. „Vajon erény lenne a megmaradás? Merthogy érdem nem, annyi bizonyos. Hogy állunk az elszánt túlélni tudásunkkal? Erre teremtettünk, vagy ítélt valaki bennünket? Mindeközben az elmúlt esztendők megannyi talmi Európa-ígéretére azért figyelünk, mert továbbra sem közömbös számunkra, hol élünk s miként. Ma úgy kapaszkodunk elhontalanodott múltunkba, hogy ki ne rekesztődjünk a magyar jövőből se, ha arról valaha az idő eltakarítja a ködöt” – zárta gondolatait Szilágyi. Az est moderátori szerepét Szakolczay Lajos kritikus, irodalomtörténész töltötte be. Felidézve a néhány évtizeddel ezelőtti időket a következő történetet osztotta meg a jelenlévőkkel: „Az Utunk Kós Károly-száma címlapján egy Kós-szoborral ment be a nyomdába – reggel már Ceausescu arcképe volt rajta. Ilyen időket éltünk.” Az est folyamán verseket és prózai műveket olvasott fel mások mellett Király László költő, Kakucs Ágnes, Karácsonyi Zsolt és Ferenczi Csongor. Az esemény zárásaképpen Szilágyi István mutatta be egyik novelláját.
Hrecska Renáta. Magyar Hírlap2012. május 24.
A holnapi Helikon tegnapja
Pénteken nyomtatják a Helikon irodalmi folyóirat 600. számát.
Pénteken nyomtatják a Helikon irodalmi folyóirat 600. számát. A Kolozsváron havonta kétszer, húsz oldalon megjelenő lap, a romániai írószövetség magyar nyelvű folyóirata az irodalom mellett a kultúra más területeivel is foglalkozik, ugyanakkor sem tematika, sem szerzők tekintetében nem marad kizárólag országhatárokon belül. Karácsonyi Zsolt főszerkesztő-helyettes meglátása szerint az erdélyi irodalmi, kulturális folyóiratok táborai meglehetősen átjárhatók, a Látóban, a Székelyföldben, a Helikonban vagy akár az Irodalmi Jelenben is közölnek ugyanazok a szerzők: „Nincsenek zárt ajtók közöttünk. Nyitott tornácokon álldogálunk mindannyian, és természetes, hogy átszólunk egymásnak vagy átsétálunk egymáshoz egy pohárka borra” – érzékeltette a helyzetet az MTI-nek nyilatkozva. Emellett úgy vélte, a Helikon az átjárhatóság ellenére műhelyként is képes működni.
A kolozsvári irodalmi lap időszámítása 1989-cel kezdődik, de rokonságban áll a korábbi Utunkkal, a két világháború közötti Erdélyi Helikonnal és valamennyi korábbi kolozsvári irodalmi folyóirattal kétszáz évre visszamenően. A most megjelenő 600. lapszámot hétfőn Budapesten ünnepelték a Magyar Művészeti Akadémia szervezte Kolozsvár irodalmi műhelye című rendezvényen, ahol Szilágyi István főszerkesztő, valamint a folyóirat volt és jelenlegi szerkesztői (Király László, Karácsonyi Zsolt, Papp Attila Zsolt) és jeles szerzői (Bogdán László és Ferenczes István) bemutatták a Helikon múltját és jelenét, illetve felolvastak saját irodalmi alkotásaikból. Új Magyar Szó (Bukarest)2012. július 24.
Több mint száz fiatal szerző a visegrádi írótáborban
A tábor Kárpát-medence-szerte igyekezett összegyűjteni a fiatal alkotókat, biztosítva ezzel a közvetlen eszmecserét, a délelőtti műhelygyakorlatokon a pályakezdők szakmai kibontakozását, a délutánonként sorra kerülő folyóirat-ismertetők, illetve irodalmi szervezetek, csoportok bemutatkozói pedig az anyaországi és külhoni irodalmi törekvések és írók ismerkedését, közeledését voltak hivatottak elősegíteni.
„Nem is első, nem is nemzetközi” – köszöntötte viccesen a Fiatal Írók Szövetségének elnöke, Kollár Árpád a szervezet által mégis első nemzetközi irodalmi táborként Visegrádon megszervezett rendezvény résztvevőit múlt szerdán. A 15. születésnapját ünneplő FISZ vasárnap lezárult 12. tábora olyan tekintetben valóban nemzetközi volt, hogy Kárpát-medence-szerte igyekezett összegyűjteni a fiatal alkotókat, biztosítva ezzel a közvetlen eszmecserét, a délelőtti műhelygyakorlatokon a pályakezdők szakmai kibontakozását, a délutánonként sorra kerülő folyóirat-ismertetők, illetve irodalmi szervezetek, csoportok bemutatkozói pedig az anyaországi és külhoni irodalmi törekvések és írók ismerkedését, közeledését voltak hivatottak elősegíteni.
A műhelyfoglalkozásokra nagyon sok gimnazista is ellátogatott, a prózaműhely N. Tóth Anikó író, irodalomtörténész vezetésével várta az érdeklődőket, a lírát Németh Zoltán költő, író, irodalomtörténész oktatta, míg a kritika, illetve műfordítás rejtelmeibe Orcsik Roland költő, műfordító vezette be a fiatalokat.
Eljutni az olvasókhoz
A rendezvénysorozat keretében az idén tízéves Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) vezetőivel, László Noémi elnökkel, Király Zoltán ügyvezető elnökkel, valamint Karácsonyi Zsolt elnökségi taggal Vincze Ferenc beszélgetett. Király Zoltán elmondta: az E-MIL megalakulása előtt az azóta tagokká választott írók Bukarestben magyarnak, Budapesten viszont románnak számítottak, így mindenképpen szükség volt egy szervezetre, amely az ő ügyükkel foglalkozik, őket képviseli.
A mintegy 150 tagot számláló szervezetbe egyébként bárki beléphet, aki magát erdélyi magyar írónak tartja, és megjelent legalább egy kötete. Az olvasóhoz való eljutás nehézségeiről is szó esett, amint elhangzott, a szervezet tagjainak könyvei főként az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában jelennek meg, a kötetek terjesztése azonban nemhogy Magyarországon, még Erdélyben is nehézségekbe ütközik, azért az E-MIL különösen hálás a FISZ-könyvek kiadóinak, illetve a Ráció Kiadónak, amelyekkel a partnerségben megjelent könyvek már a magyarországi piacra is eljuthatnak. A rendezvényen egyébként a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör is képviseltette magát.
A „felderítő” író
Pénteken Szilágyi István kolozsvári íróval is találkozhattak a táborlakók. Molnár Gábor Tamás kérdéseire a József Attila- és Kossuth-díjas író elmondta, átlagos munkanapjai nincsenek, olykor hosszú ideig nem is ír. Mint mondta, mindig irigyelte az olyan írókat, akik betartják a napi penzumot, és minden nap pontos időben az íróasztalhoz ülnek, ő maga olykor csodálkozik rajta, miként gyűlnek össze a tekintélyes kéziratkupacok.
Négy novelláskötet és négy regény az eddigi termés, jelenleg az ötödik nagyregényen dolgozik, kiadója munkatársainak kérdéseire pedig viccesen úgy szokott válaszolni: „Lehet, hogy ti megéritek, hogy ez a könyv befejeződjön, én már nem biztos.” Mint mondta: olyasmit nem ír le, amit tud, az írás számára nyomozás, maga is írás közben ért meg bizonyos dolgokat. Példaként a Kő hull apadó kútba című regény főhősét, Szendy Ilkát hozta fel, akinek esete nemcsak íróként, de jogászvégzettsége okán is foglalkoztatta.
„Arra voltam kíváncsi, mi történik azzal a bűnössel, akit az igazságszolgáltatás nem ér utol, tette titokban marad” – fogalmazta meg az író, hozzátéve, hogy egyúttal feladatának érezte annak a pusztuló, lassan feledésbe merülő világnak az ábrázolását is, amelyet ő maga jól ismert. A 15. születésnapját ünneplő FISZ egykori elnökei, illetve régebbi tagjai arról beszélgettek, miért volt szükség a szervezetre.
L. Simon László alapító elnök például elmondta: a kilencvenes évek közepén több fiatal alkotó is volt, akik nem érezték jól magukat az adott szervezeti közegben, akkoriban a József Attila Kör nem képviselte minden fiatal író érdekeit, határon túli szerzők például be sem léphettek, többek között ezért is szükség volt a FISZ létrehozására.
Szombat este Spiró György volt a fő meghívott, aki Varga Betti kérdéseire válaszolva elmondta: sosem akart közéleti szereplő lenni, már középiskolás korában eldöntötte, hogy drámaíró lesz, és valóban csak írni akart. Magát saját szavával „színészíróként” határozza meg, azaz sok íróval ellentétben nem saját magát írja bele újra és újra a könyveibe, hanem szeret különféle karakterek bőrébe bújni, és megérteni őket. Mint mondta, az írás így számára remek móka és a legizgalmasabb dolog.
Fogság című nagysikerű regényével kapcsolatban elmondta: szerinte előbb-utóbb az irodalmi kánon ifjúsági regényként fogja emlegetni, ezt pedig onnan gondolja, hogy sok középiskolás is élvezettel el tudja olvasni. A mogyoróhegyi kempingben zajló programok esténként a táborlakók felolvasásaival, majd bulival zárultak. Az első nemzetközi FISZ-táborban összesen mintegy 120 ember vett részt.
Varga László, Visegrád
Krónika (Kolozsvár)2012. augusztus 21.
Újraolvasott és értelmezett Pezsgő-díjas művek
Többszerzős kötet bemutatására került sor szombaton délután a Bulgakov Kávéház teraszán a Kolozsvári Magyar Napok alatt zajló irodalmi programok keretében. Az Újraolvasott Pezsgő-díjasok című tanulmánykötet a Korunk Komp-Press Kiadónál jelent meg, a kiadványról, illetve annak témájáról Balázs Imre József, a kötet szerkesztője, Kántor Lajos irodalomtörténész, és több jelenlévő szerző beszélt.
Balázs Imre József a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán három éven át vezette az erdélyi magyar irodalom oktatójaként azt az újraolvasó szemináriumsorozatot, amelynek keretében mesterképzős hallgatók ismertették és értelmezték a Pezsgő-díjas műveket. Az 1971 és 1983 között évente kiosztott alternatív irodalmi díj kezdeményezője, több visszaemlékezés szerint, Láng Gusztáv irodalomkritikus volt, a díj egy üveg pezsgőből állt, a zsűri pedig spontánul szerveződött, tagjai az akkori legismertebb, véleményformáló romániai magyar kritikusok közül kerültek ki, akik megvitatták az előző évben megjelent köteteket, majd döntöttek „Az Év Könyvét” szimbolizáló Pezsgő-díjról. Balázs Imre József bevezetőjéből az is kiderült, hogy a most megjelentetett kötet a legsikerültebb értelmezések, illetve a témában utólag született tanulmányok gyűjteménye.
A könyvbemutatón jelen volt Kántor Lajos is, aki annak idején alapító tagja volt ennek a különleges civil kezdeményezésnek, a rendezvényre pedig, stílusosan, egy üveg jégbehűtött pezsgővel érkezett, hiszen, mint mondta, „megérdemlik a szerzők és a szerkesztő, még ha a francia pezsgőt még nem is”. Kántor Lajos hozzászólásából kiderült, az első „pezsgőzés” 1971-ben volt, Páskándi Géza kapta az első Pezsgő-díjat, Az eb olykor emeli lábát című kötetéért. – Az egész térségben páratlan volt, és az is maradt ez a kezdeményezés. Az „alapítás” legfőbb indítéka az volt, hogy a kritikusok véleménye szerint az ezt megelőző évben nagy igazságtalanság történt, ugyanis nem Szilágyi Domokos kitűnő, mindmáig legjelentősebb kötete, a Búcsú a trópusoktól kapta az Írószövetség az évi költészeti díját, hanem Bodor Pál. Ezen kellőképpen felháborodtunk, és Láng Gusztáv ötlete nyomán „létrehoztuk” a Pezsgő-díjat, amely aztán folyamatosan működött tizenhárom éven át – emlékezett vissza az irodalomtörténész, kritikus. Úgy vélte, ha most visszatekint a díjazottakra, alapvetően jó, vagy éppenséggel nagyon jó választások voltak. – Áttekintve a listát, két vesztese volt a romániai magyar irodalom eme korszakának, akiket nem díjaztunk: az egyik Kányádi Sándor, a másik pedig Bretter György. Mindketten szóba jöttek ugyan a díjazásokkor, de a szavazások alkalmával mégis más kapta meg, természetesen nem érdemtelemül – fűzte hozzá.
Kántor véleménye szerint, bár különbözőképpen gondolkodó és különböző ízlésű emberek vettek részt a zsűriben, mégis hajlandók voltak leülni egymással és megvitatni a megjelent munkákat, majd dönteni a díjazottról. Ezek a viták aztán – az első év kivételével – megjelentek az Utunk című folyóirat hasábjain. Kiderült, a pezsgőt végül a díjazott a kritikusok társaságában fogyasztotta el, vendéglőben, vagy valakinek a lakásán. – Ezek a találkozások sem voltak érdektelenek, olyannyira nem, hogy a különböző részletek a szekuritátés besúgói jelentésekben is megtalálhatók, néha olyantól is, aki egyébként tagja volt a pezsgőző kritikusok társaságának – jegyezte meg Kántor Lajos.
Balázs Imre József kérésére a jelenlévő szerzők szót ejtettek arról, hogy milyen tapasztalatokkal gazdagodtak a Pezsgő-díjas művek elolvasása során, és beszéltek arról is, hogy közel került-e hozzájuk, és ha igen, miért, az általuk elemzett mű.
A díj tizenhárom éves története során a következő szerzők kapták meg a Pezsgő-díjat: Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Sütő András, Bodor Ádám, Szilágyi István, Panek Zoltán, Bálint Tibor, Pusztai János, Székely János, Köntös Szabó Zoltán, Kenéz Ferenc és Király László.
Akik pedig újraolvasták a díjazott műveket és reflektáltak azokra, névsor szerint: Andorkó Júlia, Benedek Ágnes, Bucur Tünde Csilla, Deák-Szebeni Imola, Fodor Györgyi, Lokodi Éva-Ildikó, Lőrentz Éva-Noémi, Mikó Imola, Nagy Anna, Nagy Zoltán, Orbán Zsuzsa-Lilla, Opra Melánia, Pap-Mike Ágnes, Péter Edit, Rácz Tímea, Rus Fodor Dóra, Széman Emese Rózsa, Varga Réka és Zsigmond Adél.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)2012. október 12.
Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)2012. december 18.
Értékteremtő közjó szolgálat
Nagyvárad- Hétfő délután a Szent László Római Katolikus Iskolaközpontban bemutatták a Boldog Várad sorozat 3. és 4. kötetét, melyek a premontrei öregdiákok és a nyugdíjasok egyesületéről szólnak.
Két olyan váradi magyar, többnyire idős tagokból álló civil szervezet tevékenységéről esett szó a hétfő délután zajlott kettős könyvbemutatón, melyek értékmentő- és teremtő munkája útmutató lehet a mai ifjúság számára is. A Boldog Várad - Civil, polgári, szövetségi élet sorozat 3. és 4. kötete ugyanis a Premontrei Öregdiákok és a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének sokrétű és szerteágazó „életét” rögzíti, foglalja össze. (Előbbit az Újvárosért Egyesület, utóbbit pedig a PMNYE adta ki).
A Szent László Római Katolikus Iskolaközpont dísztermében megjelenteket Vonház Antal, az öregdiákok titkára üdvözölte, köszönetet mondva a Polgármesteri Hivatal és a Bihar megyei tanács anyagi támogatásáért, Zalder Éva igazgatónőnek a helyszín biztosításáért, valamint Pásztai Ottónak, V. Szilágyi Istvánnak és Szilágyi Ibolyának a kötetek összeállításáért és a nyomdának.
A házigazda tanintézmény III. B osztályos, Szallós Ildikó tanítónő által felkészített diákjainak zenés-táncos produkciója után- a Légy jó mindhalálig és a Mary Poppins című musicalekből mutattak be részleteket- Zalder Éva értékelte a két civil szervezet munkáját. Elsősorban azt emelte ki, hogy hiányuk teljesen megváltoztatná létünket, megalkotóik, működtetőik pedig olyan önkéntesek, akik a magyar közösséget szolgálják önzetlenül és fáradhatatlanul. Magatartásformájukra a civil kurázsi jellemző, olyan egyetemes értékek őrzésére és továbbadására összpontosítanak, mint az emberi méltóság, a szabadság eszméje, a személyiségfejlesztés, a tolerancia és a szolidaritás, miközben mindenekfelett a közjó megteremtésére törekednek. Példát mutatnak abból, hogy miként lehet „szépen és cselekvő szeretetben megöregedni”, identitásőrző tevékenységük pedig olyan szavakkal írható körül, mint derű, erő, nemzeti elkötelezettség vagy szolgálat.
Bemutatkozások
Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke kifejtette: 1994-ben alakultak meg, 44 egykori diák kezdeményezésére. Az évek folyamán a létszámuk 155-160 főre duzzadt, de az életkori sajátosságukból fakadóan 117 kollégájuktól búcsút kellett venniük. Jelenleg 143 tagjuk van, az utódiskolák diákjaival és a szimpatizánsokkal együtt, akik felvállalták a célkitűzéseiket, úgymint: a tagok mozgósítása, illetve lelki összefogása, a hajdani Premontrei Főgimnázium hagyományainak, a múlt emlékeinek gondozása, ápolása, a rendelkezésre álló dokumentációs anyag tanulmányozása, kapcsolatteremtés, az ifjúság felkarolása. Pásztai Ottó ugyanakkor a jelentősebb megvalósításaik közül Károly József Irenaeus kanonok, tudós, paptanár életének és teljesítményének népszerűsítését, a Szent László templom levő emléktábla felavatását, valamint a dr. Grósz Frigyes szemész főorvosnak való emlékállítást hangsúlyozta ki. Hozzátette: 18 könyvet is szerkesztettek és kiadtak, melyek közül öt a premontrei rendről, a gimnáziumról, egykori jeles diákokról szól, a többi pedig Nagyvárad kultúr- és sporttörténetével kapcsolatos.
Szilágyi Ibolya, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének vezetője felidézte, hogy 2003-ban gondolta ki Biró Rozália akkori alpolgármester a szervezetük megalapítását, a hivatalos bejegyzés pedig közel két évet vett igénybe. A szilárd alapokat Szombati Gille Ottó és Jakab Ibolya korábbi elnökök teremtették meg, közösségformáló programjaik pedig csapatmunka eredményei.
Kölcsönös támasz
A Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete kórusának fellépése után (Köteles Erika vezényletével karácsonyi dalok csendültek fel) Pásztor Sándor RMDSZ-es városi önkormányzati képviselő is értékelte a jelen levő két civil szervezet munkáját, azon meggyőződésének adva hangot, hogy nagy szükség van ilyen eredményes munkát kifejtő társaságokra. Azt kérte tőlük: adjanak munkát a magyar helyi tanácsosoknak a továbbiakban is, hiszen a támasz kölcsönös jellegű.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro2013. január 4.
Kérdések baráti indulattal
Nyílt levél Dávid Gyulához
Kedves Gyula!
Cikked (Nem mentőöv és nem besúgóknak. Szabadság, 2012. december 18.) felkavart és megihletett egyszerre, s a válasznak ezt a formáját a közöttünk levő barátság miatt választottam. Levelem olykori karcos hangja nem miattad van tehát, hanem a helyzet miatt, melybe ez a sokágú probléma vetett.
Hadd kérdezzem meg rögtön az elején: a vezeklés nem feladat? Nem a magánember feladata? Nem olyan feladat egyszóval, melyet csak magunkra, a lelkiismeretünkre való tekintettel kell elvégezni, függetlenül attól, hogy (a jelen példával élve) ki volt a tartótiszt és melyek voltak a körülmények? Nem a Holdon élek, nem is ítélkezni akarok (bár Görgeyt is megítéljük valamiképpen, holott egyikünk sem tette le a fegyvert Világosnál), de hát a vezeklés sem a Holdon történik, hanem nagyon is itt, a Földön. Az ember nem azért vallja be, amit tett, hogy mentségeket keressen, sem azért, hogy magára mutogathasson, hanem azért, mert ez emberfeletti, tehát emberi kötelesség.
Másrészt: gondolod, hogy a tartótisztnek több lelkiismerete lenne, mint ennek az erdélyi magyar társadalomnak, mely sokszor olyan keresztyén, hogy az már fáj, a bűnvallást mégsem tartja feladatának egyetlen tagja sem? Gyakran hallottam: ez bonyolult, az iratok, jegyzőkönyvek sem segítenek, mindig voltak telefonok és gesztusok, melyeket nem örökített meg senki, s miközben ezeket mondták azok, akik a forradalom előtti nemzedékekhez tartoztak, alig néhányan próbáltak beszámolni arról, mit éltek meg ők és hogyan. (A kivételeket te is ismered – nincsenek sokan). Az erdélyi magyar társadalom a vezeklés helyett egy folyamatos hárításba menekült, melynek egyik része a „nem volt könnyű” fárasztó áriája, a másik a mutogatás: kinek volt könnyebb (a magyar besúgókon szánakozunk, a románokról tudomást sem veszünk vagy felháborodunk: nekik nem volt nehéz, hát miért csinálták?!)
A társadalom tulajdonképpen még az előtt felmentette a besúgókat, hogy bármi kiderült volna, ők meg nem érezték úgy, hogy bármit is be kellene vallaniuk. „Mindnyájan tudjuk, hogy ők – köszönik szépen – jól vannak. Nagyon jól.” – írod a tartótisztekről. Miért, a besúgók hogy vannak? Láttál te hiteles bűnbánást bármelyikük esetében? Nem a mentségek felsorolása az első dolguk, ha lelepleződnek, vagy annak az érvnek az arcunkba dobása, hogy én és a nemzedékem (1972-ben születtem) „úgysem érthetjük”, nem szólva a nálunk is fiatalabbakról?
Milyen csodálatos is lenne, ha minden lelepleződésnek lenne egy olyan jelenete, mint a Szilágyi Domokosénak, akiről Péterfy Irén, aki megjárta a börtönt miatta, azt mondta, teljes szívével szánja őt, mert neki volt nehezebb! Csakhogy Szilágyi Domokos öngyilkos lett, s mivel semmit vagy nagyon keveset tudunk tettének indítékairól, azt sem zárhatjuk ki, hogy a lelkifurdalás ölte meg. A többiek, az ijesztő többség, majd’ húsz évig éltek nyugodtan, és most sem hajtják le a fejüket, s abban sincs köszönet, ha a szájukat viszont kinyitják.
Áldozatok voltak – mondja a társadalom. És azok, akiket besúgtak, azok mik voltak vajon? Elfogadom, hogy besúgó és besúgó között különbséget kell tenni: van, akit fiatalon zsaroltak meg, amikor az ember még nem olyan tapasztalt, van, aki ártatlan dolgokat jelentett, van, aki ártalmasakat, s van bizony még olyan is, aki élvezettel és tehetséggel végezte munkáját. E két utóbbi kategória áldozatai nem „egyértelműbb áldozatok”, mint a besúgóik? Legalább egy olyan emberről tudok egyébként, akiről soha, senki nem mondta, hogy áldozat, hevesen állította ellenben mindenki, akivel csak beszélgettem, hogy egy aljas és gonosz ember. Senki és mindenki a barátaim közül – mások bizonyára őt is áldozatnak tartják.
A fentebbiek miatt nem tudom elképzelni, hogy a tartótisztek lelepleződése bármihez is hozzásegítene bárkit. Illetve nagyon is: ők lennének a hibásak mindenért, hiszen megmondtuk, hiszen mi mindig is tudtuk, hiszen mi kisebbségiek voltunk, áldozatok és következésképpen: vértanúk.
„Hát nincs senki, aki észrevegye, hogy napjainkban változott módszerekkel, de a »bűn« pellengérre állítása nyomán az arénában felharsanó üvöltésben épp az értékeink kérdőjeleződnek meg? Hogy sokkal körmönfontabb módon, mint 1989 előtt, folytatódik a mi kicsi társadalmunk morális felbomlasztása? Hogy nem csak a »bűn«, hanem az érték fölött is ítéletet mondunk? Hogy összekeverjük a kettőt.” – írod. Egyrészt azt hiszem, ezzel a passzussal túlságosan is közel kerülsz az összeesküvés-elméletek logikájához, s megtalálod a „külső bűnöst”, aki mindarról tehet, amiről mi nem. Másrészt nem tudom elképzelni, hogy minden leleplezés ellenére sokan lennének olyanok, akik egyenlőségjelet tesznek Szilágyi Domokos és Szőcs István, Veress Zoltán és Varró János közé. (Veress Zoltán lánya megtette – nem vált a cikke előnyére. L. Bereczky-Veress Biborka: Nyílt levél a leleplezetthez. Szabadság, 2012. december 22.) Harmadrészt: a közösséget a mai világ bomlasztotta szét; nem beszélhetünk már olyan monolit erdélyi magyarságról, mint 1989 előtt, én is csak azért tettem, mert sokan még mindig azt képzelik, van ilyen. Nos, nincsen. Sokaknak Wass Albert a kedvenc írója, másoknak Szilágyi István vagy Albert Camus; egyesek az RMDSZ-re szavaznak, mások az MPP-re, megint mások el sem mennek a szavazásra. (A minap hallottam egy rádióműsorban, amint valaki azt mondja, ő addig ugyan el nem megy szavazni, amíg nincsenek Böjte Csabához hasonló emberek a politikában.) És ez így van rendjén, hacsak nem akarunk visszautazni az időben.
Vagy pedig: legyen ez a közösség, ha lenni akar, de akkor viselkedjen közösség, ne tömeg módjára. Mindannyian tudjuk, hogy nincs közösség szent helyek, szent pillanatok és szent kötelességek nélkül, amelyeket mindenki a magáénak érez.
Barátsággal üdvözöl:
Demény Péter
Szabadság (Kolozsvár),2013. január 21.
Korniss Péter fotóművész kapta a Kölcsey-díjat
Korniss Péter Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotóművész kapta idén a Kölcsey-emlékplakettet; a Kölcsey Társaság által alapított elismerést a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett ünnepségen adták át a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Szatmárcsekén vasárnap. A Melocco Miklós szobrászművész által készített plakettet Jánosi Zoltántól, a Kölcsey Társaság elnökétől vehette át a fotóművész a község református templomában megtartott ünnepségen.
Korniss Péter pályafutása során 1961-től több évtizedig a Nők Lapja fotóriportere és képszerkesztője volt, képei a Nők Lapján kívül a National Geographic, a GEO Magazine, a Timeés a Forbes magazinban is megjelentek. Fotóriporteri tevékenységén túl több fotográfiával kapcsolatos televíziós műsort készített. Első magyarországi kiállítása 1974-ben nyílt a budapesti Műcsarnokban. A zömmel fekete-fehér technikával készített fotográfiáin főként az eltűnőben lévő erdélyi és magyarországi paraszti életmódot ábrázolta dokumentarista stílusban. Foglalkozott a vidékről Budapestre utazó és ott dolgozó vendégmunkások életével; az ebben az időszakban készült fényképeit A vendégmunkás(1988) című albumában adta ki.
A fotóművész számos szakmai szervezetben tevékenykedik: 1966-ban lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja, 1977 és 1980 között az egyik legjelentősebb sajtófotó-kiállítás, a World Press Photo zsűrijének volt tagja, majd 1983-tól ennek nemzetközi tanácsadó testülete hívta meg tagjai sorába. Korniss Péter lett az első fotóművész, akit 1999-ben Kossuth-díjjal tüntettek ki. A fotóművész negyvenéves fotográfusi pályafutását összefoglaló Kötődéscímű albuma 2008-ban jelent meg.
Az 1995-ben alapított Kölcsey-emlékplakettet a magyar művésztársadalom azon képviselői kaphatják meg, akik életművükkel nagyban hozzájárultak a hazai és az egyetemes kultúra gazdagításához. Tavaly Sebestyén Márta népdalénekes vehette át az elismerést; az eddigi díjazottak között volt például Görömbei András irodalomtörténész- esszéíró, Jankovics Marcell filmrendező, Szabó Dénes karnagy, Szilágyi István író, Nagy Gáspár költő, Makovecz Imre építész és Csoóri Sándor költő is.
A templomi szertartás után az ünnepség résztvevői a helyi református temetőbe vonultak át, ahol megkoszorúzták Kölcsey Ferenc síremlékét.
Szabadság (Kolozsvár),2013. február 2.
Ahol a román iubeste pe magyar
A magyarok egyik barátjaként könyvelheti el magát a bukaresti Sever Ioan Miu, becenevén Olahus, a MaghiaRomânia blog alapítója és szerkesztője. Önkéntes csapatával politikamentesen, a romániai magyarok mindennapjait olvasói elé tárva adja meg a lehetőséget arra, hogy a két közösség megismerje és elfogadja egymást. Kustán Magyari Attila interjúja.
Ön bukaresti születésű, ott is él. Magyarul is beszél, pedig felmenői közt nem találni magyart. Hogyan lett a barátunk?
Gyerekkoromban rengeteg szovjetuniós filmet láttam, így például a Macskafogót, a Csipikét is. Persze, akkor nem tudatosult bennem, hogy magyarok munkájával találkoztam, azt is később értettem meg, hogy keresztapám is magyar volt. Meghatározó élmény, hogy egy alkalommal a marosvásárhelyi kórházban édesapám megkérdezte egy asszonytól, hány óra van, az pedig a számlap megmutatásával válaszolt. Sokáig rossz szájízzel gondoltam erre az esetre, édesapám kommentárja miatt, míg aztán megértettem egy ismerősöm által, hogy a lényeg az: a hölgy válaszolt, nem pedig az, hogy tudott-e románul vagy sem. Tizenegyedik osztályos koromban olvastam a Dilema lap egyik számát, ami a magyarok mások általi megítéléséről szólt. Akkor úgy éreztem, valami köt engem ehhez a nemzethez – ekkor kezdődött a „kisebbségi létem”. Később, 2004-től internetes fórumokon Románia népszerűsítésével foglalkoztam, elsősorban azzal, hogy miként áll hozzá a magyar kisebbségi kérdésekhez, és hogy milyen értékeket rejt magában az erdélyi magyar kultúra. Négy évvel később felfedeztem a Limba Cailor blogot, ahová első román ajkú szerkesztőként szállhattam be. Időközben egy call centerben dolgoztam, ahol megismertem első „magyartanárom”, aki felajánlotta, hogy magánleckéket ad nekem.
A MaghiaRomânia blogot 2009-ben indította útjára. Milyen jellegű írások közlésére fektetnek hangsúlyt, honnan közelítik meg a témát?
Fontosnak tartjuk a magyar kultúra és a fontos személyiségek népszerűsítését, legyen szó többek között például Reményik Sándorról, Jávor Pálról, Fodor Sándorról, de Mihai Eminescu magyarra és Ady Endre románra fordított verseit is közöltük. Emellett sajnos a politikum is bőven ad munkát nekünk, mindkét nemzet részéről. Megemlíthető például Dinu C. Giurescu, aki a román szavazókat azzal a céllal próbálta mozgósítani, hogy az RMDSZ essen ki a parlamentből, de írtunk Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterről is, aki az embereket azzal riogatta, hogy ha kellő számban nem voksolnak, akkor román képviselő jut be a városból. Írtunk az EMNP-s, de Antal által is támogatott autonómiatüntetéséről, ahol az erdélyi függetlenséget hirdető szövegek jelentek meg, illetve Csibi Barna a „Viszlát, Románia” felirattal. A néppárt később elhatárolódott Csibitől, de az erdélyi függetlenséget népszerűsítő szövegekről nem derült ki, hogy mit kerestek a megmozduláson. Bár foglalkozunk a politikum megnyilvánulásaival, függetlenek maradunk, éspedig úgy, hogy mindenkit kritikával illetünk, aki megérdemli.
Van-e képük arról, kik alkotják a MaghiaRomânia olvasótáborát?
Nehéz ezt felmérnünk, mert naponta százak látogatják a blogot, ha viszont azt veszem figyelembe, hogy kik a legaktívabbak, akkor kiderül, hogy két román ajkú fiatalember. A Facebook-oldalunk kedvelői közt több a magyar név, Erdélyből, a hajdani Regát területéről is olvasnak minket. Közel nyolcszázan az országból követnek, elsősorban a fővárosból és Kolozsvárról, sokan a Székelyföldről is, de van több mint száz magyarországi olvasónk, többnyire Budapestről. A jellemző korosztály a 25–34 év közöttieké, de olvasnak minket idősebbek is.
Hogyan látja a blog hatását, sikerül kimozdítani az embereket a régi beidegződéseikből?
Azt gondolom, hogy az írásaink felajánlanak olyan elemeket, amelyek segíthetnek a mentalitásváltásban, de az eredmény már olvasóinknak a hozzáállásán múlik. A legtöbb olyan ember, aki hosszú távon velünk tart, már nyitottabb gondolkodású, és vannak persze, akik sértő és gyűlölködő megjegyzéseket tesznek. Az ilyen megnyilvánulásokat eltávolítjuk, az általánosításokra és klisékre építő gondolatoknak helyet adunk, de ezek megfelelő választ is kapnak az olvasóinktól.
Mit gondol, miért alakulnak ki nemzetek közti feszültségek, miért nem lépnek túl az emberek a sztereotípiákon?
Pszichológus vagy szociológus kellene erre a kérdésre választ adjon, én csak azt tudom elmondani, hogy valószínűleg így működik az emberi elme: általánosításokkal, önmaga megnyugtatására. Amikor találkozunk egy idegen emberrel, a korábbi tapasztalatokra vagy az addig hallott klisékre támaszkodunk, és azt hiszem, kevés ember van, aki megszabadult a sztereotípiákban való gondolkodástól. A sajtó felelőssége is fontos, ahogyan a magyarokról, romákról írnak, a történelemoktatás – legalábbis régen – szintén az általánosítást alkalmazta. Létezik egy szélsőséges réteg minden etnikumban, amelyik nagyon befolyásos, és amelyiknek látszólag a másikkal van baja, de igazából önmagával: családi, munkahelyi elégedetlenségeiből alakul ki a rasszista és soviniszta gondolkodás.
Milyen megoldásokat lát ezekre a jelenségekre?
Én abban hiszek, hogy a társadalmi változásokat alulról kell elindítani, és erre kiváló eszköz az Adevărul blogja, ahová szintén írhatok, és a honlapja, ahol a MaghiaRomânián megjelenő cikkeket népszerűsítik. A magyar civil szervezeteknek is javaslom, kommunikáljanak a román sajtóval, a magánszemélyek pedig beszélgessenek a témáról ismerőseikkel, újságírókkal, és persze írjanak a blogunkra. Az államnak szintén komoly felelőssége van, gondot kellene fordítania az interetnikus ismeretekre, a pszichoterapeuták támogatására, akik tudnának segíteni az embereken. A székelyföldi önkormányzatok ugyanakkor, ha jobban tisztelnék az ország törvényeit és nem igyekeznének politikai tőkét kovácsolni a feszültségekből, hitelesebben képviselhetnék a kisebbségek problémáit. Ami a Székelyföldet illeti, itt gondot okoz, hogy a román nyelvet nem oktatják megfelelően, így sokaknál fellép a nyelvi elszigeteltség.
Mivel nem egyedül írja a bejegyzéseket, hanem idővel szépszámú csapat állt az ügy mellé, szeretném, ha bemutatná őket.
Számos ember segíti a munkánkat, Adrian Szelmenczi például, aki az Active Watch szervezet keretében vizsgálja a sajtóban felbukkanó kirekesztő megnyilvánulásokat, Szilágyi István jogi tudását felhasználva közelítette meg a Mikó-ügyet, de ír nekünk egy Kiwi nevű, Finnországban élő társunk is, aki a svédek és lappok kisebbségi életét szokta ismertetni. Ortenszky Loránd Magyarországról dolgozik nekünk, többek között a hozzászólásokat gyomlálja ki. Tudni kell a MaghiaRomâniát erősítő emberekről, hogy önszántukból, bérmentve áldoznak időt és energiát erre a célra, lelkesen támogatják a kitűzött céljainkat.
Tervezik, hogy az internetes felületből civil szervezet, vagy akár politikai párt nőjön ki?
Természetesen minden projekt fejlődik, egy ideje a csapat tagjai beszélgetnek is erről a témáról, de amíg nem tudjuk konkrétan megfogalmazni, hogy mit szeretnénk, addig erről nem beszélhetek. Amit már most elmondhatok: 99,99 százalékban biztos, hogy politikai pártot nem alapítunk.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),2013. március 12.
Jakab váltotta Zakariást az udvarhelyi Néppárt élén
Az Erdélyi Magyar Néppárt székelyudvarhelyi szervezete tisztújító közgyűlést tartott, amelyen a városi szervezet élére Jakab Attilát választották.
Az új elnök munkáját a továbbiakban hat elnökségi tag segíti: Tankó László, Zakariás Zoltán, Jakab Ernő, Szilágyi István, Bolyai Csaba és Orosz Pál Levente személyében. A leköszönő elnök, Zakariás Zoltán beszámolt az elmúlt év eseményeiről és a Néppárt önkormányzati képviselőinek tevékenységéről.
A továbbiakban a közgyűlés számba vette a 2013-as esztendő esemény- és feladatnaptárát. Egyetértettek abban, hogy számos megoldatlan probléma van a városban, sok esetben hiányzik az átfogó stratégiai tervezés, valamint az érintettek bevonása a helyi ügyek megoldásába.
Az új elnökség legfontosabb feladata a helyi szervezet további építése, valamint az önkormányzati munka keretében az érintettek bevonása a döntésekbe mind a tervezés, mind a megvalósítás folyamatában.
Székelyhon.ro,2013. április 10.
Egy váradi polgár önvallomása
Nagyvárad- Pénteken a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) szervezésében a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban bemutatták a Partiumi füzetek 65. kiadványát.
Péntek délután a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében mutatták be Szilágyi István: Csillagváros visszavárta katona fiát című naplókötetét. Az egybegyűlteket Dukrét Géza, a kiadványt megjelentető Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) elnöke köszöntötte, kiemelten Szabó Ödönt, a Bihar Megyei RMDSZ ügyvezető elnökét, dr. Fleisz Jánost, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetségének (BINCISZ) elnökét, valamint Sárközi Zoltánt, a Pro Liberta Partium Egyesület vezetőjét. Megjegyezte: dupla ünnepről van szó, egyrészt közösségiről, hiszen a Partiumi füzetek 65. könyvét mutatják be (a sorozaton kívül még 10 kötetet adott ki a PBMET 1998-tól kezdve), másrészt pedig egy szubjektív, személyesebb jellegűről, ugyanis kedvenc tanárnőjének az édesapja által írt visszaemlékezések láttak nyomdafestéket. Dukrét Géza ugyanakkor külön köszönetet mondott a megyei RMDSZ-nek és a Bihar Megyei Tanácsnak, melyek támogatása nélkül nem sikerülne megjelentetni a Partiumi füzeteket.
Igazi váradi
A kötetet Kupán Árpád tanár mutatta be. Arra hívta fel a figyelmet: a szerző, néhai Szilágyi István váradi, Csillagváros negyedi lakos idős korában foglalta össze életének azt a szakaszát, mely egybeesett a polgárosodó, lendületesen fejlődő város felemelkedésével, majd később bekövetkezett, többnyire kedvezőtlen változásával. Ezek a negatív történések azonban őt nem törték meg, végig megmaradt öntudatos, igyekvő, családját és népét szerető igazi váradi polgárnak. Írásaiból kitűnik, hogy nem állt szándékában sem megszépíteni az átélt eseményeket, sem pedig panaszkodni a sorscsapásokért, csupán gyermekeinek akarta átadni munkás életének tanulságait. Korát megelőzve felfedezte a mai történetírás egyik lényeges forrását, sőt formáját, az oral historyt, a szóbeli, elbeszélő történelmet, a hétköznapi történések leírásának fontosságát. Memoárjából tehát valóságos korrajz bontakozik ki a 20. század első felének váradi életéről, „olyan jellegzetességek ismerhetőek meg belőle, amelyek történelmi tanulmányokból sem ismerhetőek meg”.
Felvették magnóra
Starkné Szilágyi Erzsébet nyugdíjas földrajztanárnő elárulta: örül annak, hogy a visszaemlékezés megjelent, hiszen édesapja sokat mesélt családtagjainak, ismerőseinek. Érdekes azonban, hogy a háború után jó néhány évig ki sem ejtette ezt a szót. Egyébként erős kisugárzású ember volt, a körülötte levők szívesen hallgatták a történeteit. Lassan érlelődött meg benne az elhatározás, hogy kötetbe foglalja gondolatait, idős korában érzett késztetést erre. Az unokái felajánlották: vesznek egy magnót, hogy rögzíteni tudják az elhangzottakat. Egy idő után azonban Pista bácsi jelezte: nem jól van ez így, „írva szebben lehet elmondani”. Két vaskos füzetet töltöttek meg, majd a leírtakat felvették szalagra. (Ennek köszönhetően a könyvbemutatón is megszólalhatott a jó néhány évvel ezelőtt elhunyt Szilágyi István). A földrajztanárnő hangsúlyozta: ragaszkodott hozzá, hogy a kiadvány címében szerepeljen, hogy édesapja csillagvárosi származású volt, hiszen ez egy ősi városrésze Váradnak.
A rendezvényen közreműködött Tokaji Ágnes hegedű- és Thurzó Sándor József brácsaművész. A bemutató dedikálással és állófogadással zárult.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro.2013. április 18.
Könyvfesztivál: megéri a ráfizetés az erdélyieknek
Több mint 300 könyvújdonság és mintegy 400 magyar író várja a látogatókat a ma délután kezdődő 20. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Millenáris Park D és B épületében. A vásáron tíz erdélyi magyar könyvkiadó is részt vesz.
Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke lapunk megkeresésére elmondta: a céh által bérelt közös standon kilenc erdélyi kiadó kínálja könyveit, idén is ott lesznek például a Polis, a Művelődés, a Kriterion, a Pallas–Akadémia vagy a Mentor kiadványai.
A csíkszeredai BookArt Kiadó külön standot bérel, mindkét stand a Millenáris B épületének földszintjén kapott helyet. A BookArt egyébként több kísérő programot is szervezett a fesztiválra: a kiadó standjánál például Kenéz Ferenc, Markó Béla, Márton Evelin és Hajdú Farkas-Zoltán dedikálnak, pénteken az Országos Idegennyelvű Könyvtárban a svájci írókat bemutató sorozat három új kötetét ismertetik Klaus Merz szerző, valamint Ádám Péter, Nádori Lídia és Rácz Péter fordítók jelenlétében. A bemutató moderátora Hajdú Farkas-Zoltán, a kiadó főszerkesztője lesz, a kötetekből Venczel Vera színművésznő olvas fel. Pénteken és szombaton még három BookArt-kiadványt, egy Kenéz Ferenc-, egy Hajdú Farkas-Zoltán- és egy Ernst Jünger-kötetet ismertetnek.
Káli Király István kifejtette: a Romániai Magyar Könyves Céh standjánál nem szerveznek dedikálást, hiszen ezt inkább az ünnepi könyvhétre szokták időzíteni, az egyéb kísérő programok szervezéséről pedig azért mondtak le, mert azokat más helyszíneken, csak költségesen tudnák megoldani. A stand bére százezer forint, a céh elnöke szerint pedig már „a puszta ottlétük is csoda”, nem maradhatnak azonban le a fesztiválról, mert „aki nincs ott, az nem is létezik.” „Minden évben elmegyünk a könyvfesztiválra, hogy ezzel is tudatosítsuk a magyarországi könyvkiadókban és könyvterjesztőkben, hogy létezünk. Az ottlétünk mindig ráfizetéssel jár, az eladott könyvekből nem térülnek meg a költségek, a rendezvény reklámértéke viszont igen jelentős” – magyarázta.
Peter Weidhaas, a Frankfurti Könyvvásár egykori igazgatója az eseményről tegnap tartott sajtótájékoztatón egyébként a világ öt legjobb könyvfesztiválja közé sorolta a magyar fővárosban 1994 óta minden évben megrendezett könyvszakmai mustrát, gratulálva a budapesti rendezvényt szervező Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) vezetésének. Felidézte, hogy az MKKE 1992-ben kereste meg a frankfurti könyvvásár vezetését, hogy segítséget kérjen egy budapesti nemzetközi rendezvény elindításához. Peter Weidhaas rámutatott arra, hogy a magyar irodalomnak a nyelvi elszigeteltségből kellett kitörnie éppúgy, mint más országoknak. Zentai Péter László, az MKKE igazgatója kiemelte, hogy a 20. rendezvény díszvendége Olaszország lesz, a díszvendégíró pedig Michel Houellebecq francia író, aki csütörtök délután veszi át Tarlós István főpolgármestertől a Budapest-nagydíjat. A Goncourt-díjas francia írót Bartis Attila író köszönti laudációval.
A fesztivált Halász János kultúráért felelős államtitkár nyitja meg Áder János köztársasági elnök megbízásából. Kiemelte, hogy a rendezvényen több mint 300 program és mintegy 400 hazai író várja majd a látogatókat. A díszvendégországon túl mintegy 25 országból érkeznek vendégek. Az olasz díszvendégség programjairól Gina Giannotti, a Budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatója elmondta: mivel Magyarországon a klasszikus olasz kultúrát jól ismerik, ezért a kortárs olasz irodalmat mutatják be a közönségnek olyan írók részvételével, mint például Tullio Avoledo, Stefano Benni és Nanni Balestrini. A rendezvény idején kerekasztal-beszélgetéseket is szerveznek, az olasz és magyar résztvevők olyan témákat járnak körül, mint a könyvkiadás jövője vagy az olasz könyvpiac helyzete. A díszvendégség keretében lesz olasz–magyar irodalmi est is: Szőcs Géza költő, író és Tomaso Kemeny közösen olvassák fel majd verseiket. Karádi Éva, a Lettre folyóirat főszerkesztője az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljáról elmondta, hogy a rendezvényre 19 író érkezik, Magyarországot Bencsik Orsolya vajdasági író képviseli Akció van! című, az újvidéki Forum, a budapesti József Attila Kör és a Prae.hu közös kiadásában megjelent kötetével. A rendezvény vasárnap a Születésnapi Irodalmi Szalonnal zárul, ahol többek között a 85 éves Benkő Samut és a 75 éves Szilágyi Istvánt is köszöntik.
Varga László
Krónika (Kolozsvár).2013. május 7.
Deák Akadémia – 2013
Délelőtt szól a telefon: meghalt Deák Feri. Sejtettem már, hogy ismét baj van (súlyosnak mutatkozott betegségét és vélt gyógyulását követően), mert legutóbbi (távolsági, szegedi) jelentkezése óta meglehetősen sok hét telt el, holott jelezte, hogy elküld régebbi szövegeket, amelyeket össze kellene dolgoznom a Szegeden (Kriterion-beli nyugdíjazása után új kiadói munkahelyén) készülő Deák-kötet számára. Közeli barát, régi nagyon kedves és fontos munkatárs ( több könyvem borítójának tervezője, a legmegbízhatóbb Korunk-grafikus) elvesztése megrendít, ám az ember olyan, hogy lehetőleg végzi tovább a megkezdett munkát.
Éppen egy felgyűlt folyóirat- és újsághalmot próbálok felszámolni, válogatni, a megőrzendőket helyükre tenni – s a legváratlanabbul egy 1995. júliusi Háromszék-szám kerül a kezembe, benne egy akkori publicisztikai rovatom soros darabjával. A címe: Deák Akadémia. Gyanakodva nézem, olvasom. (Nem utólagos kitaláció!) Deák Feriről szól, a sepsiszentgyörgyiek olvashatták. Ha már a – szomorú – véletlen így hozta, úgy gondolom, ehhez a korábbi íráshoz csupán egy évszámot (Feri életében a végsőt) kell hozzátennem mindannyiunk emlékeztetőjéül: 2013.
Deák Akadémia
Ha azt kérnék tőlem, nevezzem meg a Deák Akadémia alakulásának dátumát vagy akár a gondolat megszületésének helyét, zavarba jönnék. A Magyarországon, Budapesten székelő Széchenyi Akadémiának, amely újabban szervezi az írókat, művészeket, bizonyára ismertek a bejegyzési adatai – bár az 1990-es Akadémiai Kislexikonban (a II. kötetben) nem találom őket, sőt az Új Magyar Irodalmi Lexikon sem ismer ilyen címszót (1994-ben). A Deák Akadémiáról még nehezebb pontos ismereteket gyűjteni, minthogy mostanáig mindössze egy könyv – igaz, nem akármilyen kiadvány! – jelzi létrejöttét 1995-ben.
Az újdonsült Akadémia névadója Deák Ferenc, ám nem a Széchenyi-kortárs politikus, hanem a hatvan évvel ezelőtt a Sepsiszentgyörgy melletti Kökösben született grafikus, akinek méltó megünneplésére a Kriterion-beli kollégái találtak ki egy rendhagyó emlékmappa elkészítését. Az ötlet testet öltött, s a kolozsvári Misztótfalusi Nyomdában (lehetett volna vajon méltóbb helyen?) kinyomtatott könyvre – mert az lett belőle – a szerkesztők ráírhatták: „A kiadványban örömmel sorakoztatjuk fel művelődési életünk jeles képviselőinek felkérésünkre beérkezett vallomásait: a jó barátnak, a régi, kedves munkatársnak több évtizedes munkásságát értékelő kézírásos sorait.”
Amint az idézetből kiolvasható, elsősorban gesztus értéke van e kiadványnak. A grafikusi asztala fölé hajló szerzetessel találkozunk, aki hónapokon, éveken át háttérbe szorítja saját művészi álmait, hogy megfelelő formát (címlapot, grafikai képet) adjon mások műveinek nyomtatott változatához. A most megszólalók többsége ezt a Misztótfalusi módján vállalt szolgálatot ismeri el, köszöni meg, holott ugyanígy lehetne méltatni, részletezőn elemezni a rajzművész teljesítményét, amely végül is nem szorítható be egy nyelv, egy művelődési kör határai közé. (Ennek elismeréséről korábbi díjak, kiállítások kritikai visszhangjai szólnak.)
A Deák Akadémiát írtam ide címként, akkor hát maradjunk az említett, irigylésre méltóan szép könyvnél, a harminckilenc társszerző együttműködésénél. Külön-külön talán nem mindegyikkel vállalnám a társszerzőséget, így együtt azonban gyönyörű és megtisztelő a társaság, az „Akadémia”. Nem hiszem, hogy könnyű volna még egy kortársat találni, akinek kedvéért valamennyien itt szereplők leülnénk íróasztalunkhoz baráti köszöntőt, laudatiót szövegezni. Ám éppen ez az együttlét teszi az akadémiát. És hogy kik tartoznak bele? Hát olyanok („igazi” akadémikusok), mint Jakó Zsigmond, Benkő Samu, Egyed Ákos, Imreh István és aztán mi, többiek a festő Abodi Nagy Bélától és a prózaíró Bálint Tibortól Veress Zoltánig és Visky Andrásig. Ez a könyv valamikor dokumentumgyűjtemény is lesz, hiszen őrzi a kézírását a már halott Páskándi Gézának s élő klasszikusainknak. (Kit soroljak ide, hogy ne legyen sértődés?) Kányádi Sándor, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Szabó Gyula – talán ennyi is elég, hogy a „szöveggyűjtemény” súlya mérhető legyen.
Büszke vagyok rá, hogy magam is ott szerénykedhetek a Deák Akadémiában.
Ui. Közben, 1995 óta Deák Ferit sokan megelőzték mint távozók: Jakó, Imreh István, Abodi Nagy, Bálint Tibor, Veress Zoltán, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Szabó Gyula. De ők is megmaradtak a megtiszteltek és tisztelők között.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)2013. május 13.
Sajátos autonómiát kell kialakítani Székelyföldön
„A kisebbségi védelmi rendszereket, az autonómiaformákat nem lehet lemásolni, hanem a sajátos helyzethez kell saját struktúrákat kialakítani”, ez volt a Sepsiszentgyörgyön lezajlott, „Autonómiák a gyakorlatban” című műhelymunka egyik következtetése. Az egyhetes rendezvényt Kovászna Megye tanácsa szervezte, öt országból érkeztek a résztvevők, akik a regionális identitás, az autonómiaformák, a multikulturalitás turisztikai vonzatai, a kisebbségi jogok, a területi autonómia pénzügyi szempontjairól értekeztek. A képzés nyilvános kerekasztal-beszélgetéssel zárult, ahol a műhelygyakorlat résztvevői elmondták tapasztalataikat, következtetéseiket.
Szilágyi István székelyudvarhelyi jogtanácsos leszögezte, a székely-magyarok számára mindenképpen hasznos volt megtapasztalni, hogy a különböző kisebbségben élő közösségek hasonló gondokkal szembesülnek, vagy hasonló gondjaik voltak a múltban, és megoldották.
„A Dél-Tirol pozitív példája, a nagyfokú tolerancia mellett azt is megtanultuk, hogy például hogy például a szardíniai vagy a szicíliai autonómiamodell gazdasági szempontból nem sikeres, tehát nem az európai modelleket kell lemásolni, hanem saját kisebbségvédelmi struktúrát, autonómiaformát kell kidolgozni”, mondta Szilágyi István. „Dél-Tirolban az autonómia szavatolja a biztonságot és az egyenlőséget, a kisebbség és a többség között állandó dinamikus együttműködésre van szükség”, mondta Johanna Mitterhoffer, ki az olaszországi autonóm tartományból érkezett.
Az Európai Unió lakosságának 10 százalék kisebbségben él, hívta fel a figyelmet Kjell Erik Martin Herberts, finnországi svéd, aki szerint a jövő nem a kétnyelvűség, hanem a többnyelvűség. „Nem kisebbségi gondokról kell beszélni, hanem a többséggel kell megértetni a kisebbségek gondjait.”- mondta a szociológus.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke az „Autonómiák a gyakorlatban” műhelymunka záró-rendezvényén kifejtette: az Európai Unió 27 országából 11-ben működik valamilyen autonómiaforma: területi vagy kulturális. A politikus bemutatta Székelyföldet, elmondta ebben a térségben van Európa legtisztább levegője, és a Romániában palackozott ásványvíz 55 százaléka származik Székelyföldről. Képeken mutatta be, hogy egész Európában szabadon használhatják jelképeiket a kisebbségben élők, sőt Piatra Neamt várán is lobog Moldova zászlója, majd fotókkal illusztrálta különböző országokban a kétnyelvűséget. „Ami szabad másnak Bukarest szerint nem szabad Székelyföldön.” – mondta Tamás Sándor. Finnországtól eltérően Romániában a kétnyelvűség többletköltségeit nem finanszírozza a központi kormányzat, mondta a háromszéki közgyűlés elnöke, aki szerint, a cél, hogy a magyar regionális hivatalos nyelv legyen, de például az egészségügyben is be kellene vezetni a kétnyelvűséget. Tamás Sándor ugyanakkor elmondta, a rendezvény nem zajlott teljesen zavartalanul, hiszen két bukaresti újságíró és az Erdélyi Magyar Néppárt Ifjúsági szervezete, a MINTA is feljelentette a szervezőket az Európai Bizottságnál, az EB szakértő a helyszínen vizsgálódott, és formai valamint tartalmi szempontból is mindent rendben talált.
Benedek Erika a Néppárt Kovászna megyei tanácstagja felszólalásában gratulált a rendezvényhez, hangsúlyozta, nincs tudomása a Minta kezdeményezéséről, de ha megtörtént, akkor a nevükben bocsánatot kér. Később a Néppárt ifjúsági szervezete közleményben cáfolta, hogy feljelentést tett a rendezvény ellen, és felszólította Tamás Sándort, hogy vonja vissza állítását. Ugyanakkor feljelentést tesznek a rendőrségen hitelrontás miatt.
„Ön egy szellem-közösséget képvisel, Ön valójában nem létezik”, mondta Tamás Sándornak, előadása kezdetén Valentin Stan. A Bukaresti Tudományegyetem történelem karának professzora a sepsiszentgyörgyi „Autonómiák a gyakorlatban” című műhelymunka záró-rendezvényén a rá jellemző ironikus stílusban tartott előadást, kifigurázva a román politikusokat, akik szerint Székelyföld és a székelyek nem léteznek, vagy akik veszélyesnek tartják a kollektív jogokat.
Vetítőképes előadását a bukaresti professzor Victor Ponta miniszterelnök kijelentésével kezdte, aki azt mondta: Székelyföld nem létezik, majd szembeállította vele Alexandru Vaida Voievod kijelentését, aki 1919-1920 között volt Románia miniszterelnöke és azt mondta, a szászoknak és a székelyeknek Erdélyben helyi autonómiát kell biztosítani. „1918 december 1-én a gyulafehérvári nemzetgyűlés elfogadta az autonómia és a kollektív jogok biztosítását, mert nagy és erős román államot akartak, és tudták, hogy ennek a feltétele, hogy a kisebbségek jogainak biztosítása”- mondta Valentin Stan.
A bukaresti professzor az Alkotmányban foglalt nemzetállam jelentésére is kitért, hangsúlyozta, az alaptörvényben közös állampolgárságot kellene jelentenie, ám az Alkotmány írói úgy magyarázták, hogy „genetikai” köteléket feltételez az országban élő polgárok között. „Hosszú út áll még Önök előtt, meg kell értetni a többséggel, hogy a különbözőség védelemre szorul, ez Romániában még nagyon nehéz.” – szögezte le Valentin Stan, majd sok szerencsét kívánt, és azt mondta Tamás Sándornak, hogy nem irigyli.
Kovács Blanka
www.slagerradio.ro
Erdély.ma2013. május 14.
Európai szintű a székely igény
A kisebbségvédelmi rendszereket, az autonómiaformákat nem lehet lemásolni, hanem a sajátos helyzethez kell saját struktúrákat kialakítani – hangzott el a sepsiszentgyörgyi autonómia-műhelymunka zárónapján. Az ötnapos rendezvény keretében dél-tiroli, finnországi, felvidéki, törökországi és hazai résztvevők értekeztek az önrendelkezési formákról.
A rendezvényt az Európa különböző országaiból érkezett, illetve a bukaresti Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalát és a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetet képviselő fiatal kutatók továbbképzésére szánták. A műhelymunka keretében a résztvevők regionális identitásról, az autonómiaformákról, a multikulturalitás turisztikai vonzatairól, a kisebbségi jogokról, a területi autonómia pénzügyi szempontjairól értekeztek. A képzés nyilvános kerekasztal-beszélgetéssel zárult, amelyen a műhelygyakorlat résztvevői elmondták tapasztalataikat, következtetéseiket.
Megkapja a magáét a kisebbségi állampolgár
Az Európai Unió lakosságának 10 százaléka kisebbségben él – hívta fel a figyelmet Kjell Erik Martin Herberts finnországi svéd szociológus, aki szerint a jövő nem a kétnyelvűség, hanem a többnyelvűség. „Nem kisebbségi gondokról kell beszélni, hanem a többséggel kell megértetni a kisebbségek gondjait" – mondta a szakértő. Ann-Sofi Backgren finnországi svéd anyanyelvű projetkmenedzser, az Európai Határrégiók (FIN) alelnöke a Transindex portálnak rámutatott, még a legfelvilágosultabb nyugati társadalmakban is megtörténik, hogy megkapja a magáét néha egy kisebbségi állampolgár. Mint mondta, Finnországban a széles körű kétnyelvűség ellenére sok finn ellenségesen viszonyul a svéd anyanyelvűekhez. Szilágyi István székelyudvarhelyi jogtanácsos leszögezte, a székely magyarok számára mindenképpen hasznos volt megtapasztalni, hogy a különböző kisebbségben élő közösségek hasonló gondokkal szembesülnek, vagy hasonló gondjaik voltak a múltban, és megoldották. Dél-Tirol pozitív példája, az ottani nagyfokú tolerancia mellett szóba került a rendezvényen, hogy a szardíniai vagy a szicíliai autonómiamodell gazdasági szempontból nem sikeres. „Tehát nem az európai modelleket kell lemásolni, hanem saját kisebbségvédelmi struktúrát, autonómiaformát kell kidolgozni" – mutatott rá Szilágyi István.
„Csak azt akarjuk, ami Európában természetes"
„Székelyföldön nem szeretnének egyebet, mint ami Európában természetes" – hangsúlyozta előadásában Tamás Sándor. A Kovászna Megyei Tanács elnöke a műhelymunka zárórendezvényén kifejtette, az Európai Unió 27 országából 11-ben működik valamilyen autonómiaforma: területi vagy kulturális. A politikus bemutatta a Székelyföldet, elmondta, ebben a térségben van Európa legtisztább levegője, és a Romániában palackozott ásványvíz 55 százaléka származik Székelyföldről. Képeken mutatta be, hogy egész Európában szabadon használhatják jelképeiket a kisebbségben élők, sőt Piatra Neamţ várán is lobog Moldova zászlója, majd szintén fotókkal illusztrálta a különböző országokban fellelhető kétnyelvűséget. „Ami szabad másnak, Bukarest szerint nem szabad a Székelyföldnek" – jegyezte meg. Elmondta továbbá, Finnországtól eltérően Romániában a kétnyelvűség többletköltségeit nem finanszírozza a központi kormányzat. Tamás Sándor ugyanakkor elmondta, a rendezvény nem zajlott teljesen zavartalanul, hiszen két bukaresti újságíró és állítólag az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ifjúsági szervezete, a Minta is feljelentette a szervezőket az Európai Bizottságnál. Az EB-szakértő a helyszínen vizsgálódott, és formai, valamint tartalmi szempontból is mindent rendben talált. Az EMNP a hétvégén közleményben cáfolta Tamás Sándor állítását, és felszólította a tanácselnököt, „vonja vissza hamis állítását, és kérjen bocsánatot alaptalan vádaskodásáért". A Minta vezetői ugyanakkor bejelentették, feljelentést tesznek a rendőrségen hitelrontás miatt.
Valentin Stan: nehéz út vár önökre
„Ön egy szellemközösséget képvisel, ön valójában nem létezik" – fordult Tamás Sándorhoz előadása kezdetén Valentin Stan. A Bukaresti Tudományegyetem történelem karának professzora a rá jellemző ironikus stílusban tartott előadást a műhelymunka zárórendezvényén, kifigurázva a román politikusokat, akik szerint a Székelyföld és a székelyek nem léteznek, vagy akik veszélyesnek tartják a kollektív jogokat. Vetített képes előadását a bukaresti professzor Victor Ponta miniszterelnök kijelentésével kezdte, aki azt mondta, Székelyföld nem létezik. A professzor ezzel szembeállította az 1919-ben és 1920-ban Románia miniszterelnöki tisztségét betöltő Alexandru Vaida Voevod kijelentését, miszerint a szászoknak és a székelyeknek Erdélyben helyi autonómiát kell biztosítani. Traian Băsescu államfő 2008-ban elhangzott nyilatkozatát is idézte, az államelnök akkor leszögezte, a kollektív jogok ellentmondanak az európai és nemzetközi gyakorlatnak, és veszélyes precedenst jelenthetnek. Rámutatott: Iuliu Maniu, Románia egyik legnagyobb államférfija, miniszterelnökként már 1924-ben beszélt a kollektív jogokról. „1918. december elsején a gyulafehérvári nemzetgyűlés elfogadta az autonómia és a kollektív jogok biztosítását, mert nagy és erős román államot akartak, és tudták, hogy ennek a feltétele, hogy a kisebbségek jogainak biztosítása" – mondta Valentin Stan. A bukaresti professzor az alkotmányba foglalt nemzetállam jelentésére is kitért, hangsúlyozta, az alaptörvényben közös állampolgárságot kellene jelentenie, ám az alkotmány szerzői úgy magyarázták, hogy „genetikai" köteléket feltételez az országban élő polgárok között. „Hosszú út áll még önök előtt, meg kell értetni a többséggel, hogy a különbözőség védelemre szorul, ez Romániában még nagyon nehéz" – szögezte le Valentin Stan.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)2013. június 6.
Kétszázszor jelent meg „A nagy kilometrik”
Felolvasó esttel ünnepelte a Helikon szépirodalmi folyóirat A nagy kilometrik című mellékletének 200. megjelenését kedd este a Bulgakov kávéházban: a kiadványban publikáló szerzők saját műveiket olvasták fel.
Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője elmondta: az elsősorban fiatal szerzők műveit közlő melléklet több alkalommal a hét oldalas terjedelmet is elérte a Helikon hasábjain. Mint részletezte a melléklet elnevezésének ötlete azt követően született meg, hogy Orbán János Dénes megkapta József Attila-díjat, az ezzel járó pénzjutalmat pedig barátaival napokon keresztül mulatta el. Szilágyi István a folyóirat alapító főszerkesztője ugyanakkor emlékeztetett, hogy a mindenkori kolozsvári irodalmi lap épp jövőre lenne 200 éves, hiszen az első irodalmi lapot 1814-ben alapította Döbrentei Gábor a kincses városban.
Szilágyi István ugyanakkor elmesélte a Nagy Kilometrik melléklet elődjének a Serény Múmiának a keletkezéstörténetét is. Mint mondta, Sántha Attila eredetileg négy oldalt kért a Helikonban a fiatal szerzők számára, amelybe Szilágyi azzal a feltétetel egyezett bele, hogy nem lehet benne népcsoportokat, nemzeteket sértegetni. „Körülbelül azt közöljük a Helikonban ami minőségileg jót áll önmagáért” – fogalmazta meg szerkesztői alapelvét a Helikon alapító főszerkesztője, aki az év elején adta át a tisztséget Karácsonyinak.
Ezt követően Balázs Imre József olvasott fel Slam napló című írásából, amely a Slam poetry elnevezésű műfajt mutatta be, anélkül, hogy irodalomelméleti fejtegetésekbe bocsátkozott volna. A felolvasást a mellékletben publikáló szerzők folytatták: Győrfi Kata, Csuszner Ferencz, Pethő Lorand, Bréda Ferenc, Fischer Botond, Lovassy Cseh Tamás és lapunk munkatársa Varga László Edgár.
Kiss Előd-Gergely 2013. június 10.
Kővel, betonnal…
Vannak, akik el akarják homályosítani Várad történelmét, dicső múltját. Mihály vajda lovas szobra a Szent László téren előreszegezi a fejét, farkát felkunkorítja, a lovas feláll a nyeregben, tekintetét előreszegezi és ugrásra készül. Talán az első célpont az Olaszi temető helyén lévő park lenne, ahol őseink nyugodtak, a csend szigete, a csend parkja. Kár lenne, ha nem oda való lópaták zaja felverné ezt a szent nyugalmat.
Mihály vajdának erdélyi vesszőfutása mindössze egy évig tartott, nem hiszem, hogy jelenléte a városban változtatna a történelem tényein, hogy ezt a várost a mai divatos szóval élve „kisebbségi építészek” építették, akik nagyot, monumentálist alkottak. Elég, ha csak a Rimanóczyakra gondolunk.
Lapozgatva Péter I. Zoltánnak a napokban bemutatott, A két Rimanóczy című könyvét, 42 épületegyüttest számoltam össze, amit apa és fia épített. Nagyon nagy szám, ez a sok épület egy utcát is kitenne. Jogosan vetődik fel a gondolat, hogy egy utcát is el lehetne nevezni róluk, valamint egy köztéri szobrot is felállíthatnának az emlékükre.
Szép a Bihar Megyei RMDSZ-től, hogy létrehozta a Rimanóczy-díjat és egy, Deák Árpád szobrászművész munkáját dicsérő féldomborművet helyezett el volt házuk falán. Magasra tették a mércét, magasra a domborművet, aminek leleplezése sem ment könnyen. Aki ártó vagy más szándékkal akar felé közeledni, az is magasra kell tegye a mércét…
A Rimanóczyak, apa és fia művészei voltak a mesterségüknek, valamennyi stílusirányzatban otthonosan mozogtak. Abban az időben a társadalom az építészetbe, a művészetbe fektette szellemi és anyagi erejét. A két Rimanóczy teljes mértékben kielégítette ezeket az igényeket.
A Mihály vajda lovas szobra közelében lévő városháza épülete a könnyedségén, a légiességén túl monumentális alkotás, egy örökéletű, bevehetetlen vár benyomását is kelti. Könnyűlovassággal nem lehet bevenni. Ifjú Rimanóczy Kálmán egyik legsikerültebb alkotása. A Rimanóczyak kővel, betonnal írták bele nevüket Várad történelmébe. (A betont 1904-től alkalmazták.)
V. Szilágyi István
Reggeli Újság (Nagyvárad)2013. augusztus 27.
Carbonaro és társai a Bulgakovban
Orbán János Dénes, az est házigazdája megjegyezte: kellemes meglepetés volt számára, hogy ilyen sokan eljöttek, noha nem csináltak nagy hírverést az eseménynek. És bár a kávézóban párhuzamosan egy másik irodalmi program is zajlott, a közismert irodalmárok, az alkotó közeli barátai mellett lelkes, fiatal olvasók és pályájuk elején lévő alkotók is szép számban tiszteletüket tették az ünnepségen.
Elsőként a költő Carbonaro álnéven írt, Ha a polip szuszog Kolozsvárott című, kétkötetes ópuszát ismerhettük meg. Méltatója, Farkas Wellmann Endre szerint nem véletlen, hogy éppen Szőcs Géza hatvanadik születésnapja előtt jelent meg. A költő mindig valamilyen meglepetéssel rukkol elő: ilyen Carbonaro alakja is. A szövegek Kolozsvárról és Sziveri Jánosról szólnak, akihez különleges kapcsolat fűzi Szőcs Gézát. Olyan témák, motívumok köszönnek vissza ezekben a kötetekben, amelyekről régebben is beszélt, más szövegösszefüggésben. Például közös beszélgetőkönyvükben kijelentette, hogy számára a haza sokkal inkább idő-, mintsem térbeli, és határai valahol a nyolcvanas években keresendők. „Úgy érzem, hogy folyamatosan újraértékelődik az idő, a történelem és a személyes élettörténete az alkotónak és természetesen rengeteg sok minden más, mint például Sziveri János alakja, irodalmi jelentősége”.
A rövid méltatás után az ünnepelt elmondta: csak most derült ki számára, hogy ez egy igazi szamizdat bemutató. A nyilvánosság kizárásával történik, a kötetek a könyvesboltokban nem kaphatók, sajtó nem ír róluk. Ugyanakkor fontosnak tartotta kiemelni azt is, hogy Farkas Wellmann Endrének a könyv genezisében jelentős szerepe van. Tavaly tavasszal egy rendezvényen felolvasott egy verset, amelyet hajdanában írt Sziverinek, és nem fejezett be; ekkor készített vele költőtársa és barátja egy interjút. Ebben a beszélgetésben mesélt többek között a vajdasági költőről is.
Sziveri ’89-ben halálos betegen érkezett szülőhazájából Magyarországra, ahonnan menekülnie kellett, politikai és egyéb okok miatt. Élete utolsó hónapjaiban sokat beszélgettek Szőcscsel, verseket is fogalmaztak egymásnak, egymáshoz, egymásról, a felolvasott mű is ezek közé tartozik. Az ünnepelt sokat mesélt Sziverinek Kolozsvárról, ahová a vajdasági költő nagyon szeretett volna eljutni. Tulajdonképpen az a tudat tartotta életben egy darabig, hogy együtt látogatnak majd el Erdélybe.
„Wellmann volt az, aki fölvetette az ötletet, hogy le tudnák-e jegyezni néhány ilyen történetet az Irodalmi Jelen számára. Én ezt megtettem, és végül sikerült 21 olyan történetet írni, amelyek a képzeletbeli arcát Erdélynek valós elemekkel ragadják meg. Így állt össze ennek a kétkötetes kiadványnak az első kötete. A második kötet Sziverivel való kapcsolatunk különböző dokumentumait foglalja magába: fotókat, nekrológokat, leveleket, kéziratokat és néhány olyan fejezetet, amely rokonítható ezzel a szövegvilággal”.
Szőcs az esten ízelítőképp fölolvasott néhány szöveget a fent említett kötetekből. S bár a technika ördöge meg szerette volna őt ebben akadályozni, a költő nem szakította félbe előadását, jól elboldogult mikrofon nélkül is, amíg beszereztek egy újabb hangosítót.
Az est második felében mutatták be az Irodalmi Jelen Könyvek és az Erdélyi Híradó közös kiadásában megjelent, Album Amicorum címűkötetet, amely az ünnepelt tiszteletére írt alkotásokat tartalmazza, a következő szerzőktől: Arany Ágnes, Bertha Zoltán, Bogdán László, Bollobás Enikő, Borbély Szilárd, Böszörményi Zoltán, Bréda Ferenc, Cserna-Szabó András, Csorba László, Dorin Tudoran, Elek Tibor, Farkas Árpád, Farkas Wellmann Endre, Földes Hobo László, Géczi János, György Attila, Horváth Iván, Karácsonyi Zsolt, Karátson Gábor, Karinthy Márton, Tomaso Kemény, Milorad Krstic, Ladik Katalin, Lövétei Lázár László, Lőwy Dániel, Makkai Ádám, Márton László, Monoki István, Orbán János Dénes, Selmeczi György, Sárközy Péter, Szálinger Balázs, Szörényi László, Temesi Ferenc.
Jánosi Andrea, a kötet illusztrátora a költő szerint az Erdélyben megjelenő szépirodalmi kiadványok egyik legszebbikét készítette el. Eddigi köteteinek illusztrációja csak részben felelt meg elképzeléseinek, ezzel viszont teljes mértékben elégedett.
Orbán János Dénes frappáns köszöntőjében Szőcs Gézával kapcsolatos régi történeteket is fölelevenített. Hangsúlyozta egyebek mellett, hogy Szőcs és Sziveri verseivel lehet leginkább hölgyeket hódítani. „Géza mindig is egy kiszámíthatatlan alkotó volt. Minden untatja, ami hétköznapi, ami mind a költészetében, mind a magánéletében, mind a politikai pályáján megmutatkozik. Ellentmondásos személyként tartják számon, de sebaj, hiszen éppen ezért izgalmas” – mesélte OJD, majd kitért a költő szerepére a kilencven után kibontakozó irodalom párfogásában.
Miután visszatért Erdélybe kényszeremigrációjából, Szőcs Géza megpróbált felépíteni egy kulturális birodalmat. S bár ő maga konzervatív, jobboldali beállítottsági ember, jól tudta, hogy mindezt ötvözni kell a modernitással. Ő biztosította az Előretolt Helyőrség irodalmi lap megjelenésének feltételeit, de szerkesztését a fiatalokra, Orbán János Dénesre és társaira bízta, nem szólt bele az olyan tartalmakba sem, amelyek magukra vonták a katolikus egyház haragját.
Amikor elfogyott a pénze, és úgy érezte, hogy nem tudja már finanszírozni a fiatalok irodalmi vállalkozásait, átadta a stafétabotot Nagy Elek vállalkozónak, Méhes György író fiának és régi jó barátjának, Böszörményi Zoltánnak, aki üzletemberként térvén vissza külföldi emigrációjából Aradra, megalapította a Nyugati Jelen napilapot és az Irodalmi Jelent. Így a fiataloknak továbbra is volt hol publikálniuk.
Erdélyben a tehetségek felkutatása és támogatása sokkal jobban működött, mint Magyarországon, ennek köszönhető, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint ötvenen publikálták köteteiket az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy sorozatban. Az erdélyi magyar irodalom felnevelte utánpótlását, amelynek jelentősége átgyűrűzött a magyarországi irodalmi köztudatba is. Az a gárda, amely Szőcs Gézának köszönheti megjelenését, ma több mint 150 irodalmi díjat tudhat magáénak.
„Vitathatatlan, hogy mekkora nagy hatással volt ez a Kolozsvár-centrikus szellemi pörgés a kortárs fiatal magyar irodalomra. Mindezt Szőcs Géza robbantotta ki. Ha ez nem nemzetszolgálat, akkor mi az?” – fogalmazott OJD.
Arról sem feledkezett meg Orbán, hogy a Serény Múmia rovat hasábjait biztosító Helikonnak, nevezetesen Szilágyi Istvánnak és Kántor Lajos irodalomkritikusnak szintén nagy szerepe volt a kilencven után születő erdélyi irodalom kibontakozásában.
Orbán János Dénest az est meglepetésvendége, Lévai Anikó követte. A magyar miniszterelnök felesége köszöntőjében elmondta: Szőcs Géza rendkívül következetes és becsületes ember, a fantáziája szárnyal, de annak, amit leír, mindig van valami valóságalapja. Amikor megkérte, hogy a szakácskönyvéhez írjon előszót, csak azzal a feltétellel vállalta el, ha végigeheti a fogásokat, amelyeket neki kötelező volt lefőznie. „Mindig fantasztikus ötletei vannak. Csak olyan emberekkel találkozik, akikből úgymond ihletődhet.” Majd Nagy Elek idézte fel közös üzleti és baráti beszélgetéseiket, amelyek a fiatal irodalmat érintették. „Sok mindent megéltünk közösen, örömet, sikereket, embert próbáló pillanatokat egyaránt. A legnagyobb dolog, hogy a nemzetedet szerető, nemzetedért aggódó ember tudtál maradni.”
Végezetül Böszörményi Zoltán emlékezett vissza 1988-as találkozásukra Torontóban, ahol Szőcs Gézának volt föllépése. A költőbarát fölolvasta a Majorana Sz.G. hatvanadik születésnapjára gondol című versét, a születésnapi album egyik legszebb darabját, amelyet az ünnepelt megilletődve fogadott.
irodalmijelen.hu2013. október 9.
Szilágyi István születésnapjára (Hetvenötödik születésnapját ünnepli holnap, október 10-én Szilágyi István Kossuth- és József Attila-díjas író, a Helikon folyóirat alapító főszerkesztője, az Üllő, dobszó, harang (Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1969), a Kő hull apadó kútba (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975), az Agancsbozót (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990) és a Hollóidő (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001) című regények szerzője. Őt köszöntjük.)
„A regények valahogy kikényszerítették magukat”
Szilágyi Istvánt ritkán van alkalma látni és hallani a magyarországi olvasónak, interjút ugyanis szinte sosem ad, és nyilvános eseményen sem jelenik meg gyakran. Ezért is volt különleges az a beszélgetés, amely július 20-án, a Fiatal Írók Szövetségének I. Nemzetközi Irodalmi Táborában zajlott Visegrádon. Szilágyi Istvánt minden irodalomrajongónak egyszer fel kell fedeznie.
A 2001-ben Kossuth-díjjal kitüntetett prózaíró nem hagyja magát sürgetni a külvilág és nem kis számú rajongója elvárásaitól, életműve négy novelláskönyvből és négy regényből áll. Legutóbb 2009-ben jelentkezett a Magvetőnél, Bolygó tüzek című elbeszéléskötetével. Nagyregényeinek régimódi monumentalitása, világ(újjá)teremtő képzelete és nyelve, máshoz nem hasonlítható eredetisége a nem túlzottan terjedelmes életmű ellenére is a kortárs magyar próza egyik legelismertebb és legkedveltebb alkotójává avatja.
A beszélgetést az író lefegyverző életvidámsága és humora tette a programsorozat egyik legélvezetesebb eseményévé. A beszélgetőtárs, Molnár Gábor Tamás egy átlagos írói munkanapjáról faggatta elsőként Szilágyit, aki töredelmesen bevallotta: esetében nincs ilyen, hogy átlagos munkanap, hónapok, akár évek is eltelhetnek nála írás nélkül, ám eljön a pillanat, amikor érzi, sürgeti az idő. Mostanában egyre gyakrabban érez így, elsőként pedig a Hollóidőnél merült fel benne, amikor még naponta száz cigarettát szívott el, hogy ha valami miatt megütné a guta, az olvasók sohasem tudnák meg, hogyan fejeződik be a mű. Ilyen esetleges munkatempó mellett aztán maga is meglepődik, hogyan gyűlt össze egy kupac kézirat már megint. Ekkor jön a kérdés, miként is lesz ezekből a darabokból regény. Ha kiadója sürgetőleg rákérdez, hogy áll jelenlegi – Szilágyi István szerint feltehetőleg utolsó – regényével, mindig tréfával üti el az érdeklődést: „Lehet, hogy ti megéritek, hogy ez a regény befejeződjék, de én nem.”
Szép lassan vált novellistából regényíróvá. „Mindig szerettem volna jó novellát írni, ez sehogyse sikerült” – kezdi válaszát megint csak szokatlan őszinteséggel Szilágyi, akivel persze nem kell feltétlenül egyetértenünk e ponton. Majd így folytatja: „Igen ám, de ha ezeket megnézem, akkor azt látom, hogy többségük valamiféle regénytorzó, regényvázlat. A métermázsás, tégla nagy könyvek, a regények azok, amelyeken érzem, hogy fel lehetne szabdalni novellákra, még inkább novellafüzérekre. A regények meg valahogy kikényszerítették magukat. Nem tudtam félreállni, azokat meg kellett írni, mintha tartoztam volna velük.”
Írói módszerének öntörvényűségére, esetlegességére rávilágít az is, hogy általában nem tudja előre, hogyan alakul regénnyé az anyag, amin éppen dolgozik, és hogyan végződik majd a mű. Van egy rejtély, egy megválaszolandó kérdés, amely őt magát személyesen izgatja, és a válasz kutatása viszi előre a regényírást. Ahogy fogalmazott: „Aminek tudom a finalitását, azon nincs mit leírni. Nekem valamit meg kell oldanom, ki kell derítenem a magam számára. Valamit tisztáznom kell, valaminek a végére kell járnom.”
A Kő hull apadó kútba című regényénél, amely talán legismertebb kötete, ez a valami a bűnös, de le nem leplezett elkövető lelkiismeretének kérdése volt, ami egyébként Szilágyi szerint észrevétlen maradt kritikusai előtt. Hogyan alakul a pszichéje annak az embernek, aki főbenjáró bűnt, például gyilkosságot követ el, de nem lepleződik le, nem jut törvény elé, tette büntetlen marad. A Hollóidőben más megfejtenivaló inspirálta az írót. Nevezetesen arra volt kíváncsi, hogy a magyar történelem válságos, vérzivataros koráról lehet-e nemzeti önsajnálat nélkül írni.
De készülő regényében is van egy olyan mozzanat, amelynek a végére akar járni. A hóhér könnyei című kisregényéről van szó, amely a nyolcvanas évek elején jelent meg az Alföld folyóiratban, és amelyet most dolgoz át nagyregénnyé. Témája a boszorkányüldözés, a vajákosság, Molnár Gábor Tamás pedig azt firtatta, honnan az érdeklődés ezen obskúrus témák iránt. „Onnan, hogy én nem hiszek benne, és meg akartam érteni, hogy mi is történik itt” – mondta.
A legproblematikusabb szereplő a történetben a bíró, akit Szilágyi István jórészt saját magáról mintázott, és akinek el kell járnia boszorkányok ügyeiben, jóllehet maga nem hisz a boszorkányságban. Nem a bűnözés teóriája, filozófiája érdekli, hanem „belső, motorikus ügyei”.
Molnár szóba hozta még a Kő hull apadó kútba 2000-es kiadását, amely jelentősen átdolgozott változat a korábbi kiadásokhoz képest. Főként a főhős kommentárjainál, gondolatfutamainál vehető észre változás, amelyek az átírás során letisztultabbak, tömörebbek, követhetőbbek lettek. A beszélgetőtárs összefüggést feltételez a kritika korábbi, jóindulatú kifogásai és az átdolgozás ténye és mikéntje között, amelynek nyomán felmerült benne a kérdés, hogy milyen a szépirodalom viszonya a kritikához. Szilágyi nem szívesen beszél erről a kérdésről, mert, mint mondja, a kritika elkényeztettjének érzi magát, legalábbis pályatársaihoz képest, terjedelmileg már-már annyi kritika jelent meg róla, mint amennyi szöveget ő maga írt. „Valószínű, hogy én belső gőggel megvert lélek vagyok, tehát igazából engem csak az érdekel, hogy azt érezzem, hogy annyit érjek, mint az a történet vagy helyzet, amiről írok vagy beszélek” – hangsúlyozta.
Szabadság (Kolozsvár)2013. október 21.
Erdélyiek az összmagyar irodalom élvonalában
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó gáláját tartották szombaton Székelyudvarhelyen a városháza Szent István-termében, ahol immár 18. alkalommal adták át az elismeréseket.
Az alapítvány Debüt-díját idén Varga László Edgár költő kapta, akinek Cseréptavasz című első kötete a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál jelenik meg a közeljövőben. Laudációjában Zsidó Ferenc költő, író, az EMIA kurátora és a e-irodalom.ro című portál szerkesztője elmondta, a fiatal költő munkássága markánsan kiemelkedik kortársai közül. Mint mondta, 2008 óta kíséri figyelemmel a pályáját, sokáig nem tudta, hogy a Krónikában tárcákkal jelentkező Varga László publicista és Varga László Edgár költő azonos. Pályakezdő, de szándékosan különválasztja a "hétköznapi" és az "ünnepi" tevékenységet. "Varga László Edgár költészete a magyar líra legnemesebb hagyományaihoz kapcsolódik: a nyugatos és transzszilván értékek, a forma korszerű nyelvezetben és makulátlan igénnyel van jelen verseiben" – hangzott el. EMIA-díjat vehetett át Király László költő, aki novemberben ünnepli hetvenedik születésnapját.
Laudációjában Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese azokról az időkről beszélt, amelyekben a Helikon folyóirat ingázó szerkesztőjeként dolgozott abban a munkaközösségben, amelynek Király mellett hajdanán K. Jakab Antal, Szilágyi István, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Mózes Attila volt a tagja. Király László akkor "csak" ötvenedik életéve környékén járt, de Fekete Vince szerkesztőként tőle sajátíthatta el a lapkészítés fortélyait, amelyeket most a Székelyföld háza táján hasznosíthat. Fekete Vince a költőről, a Király költészetéről is beszélt, amely lassan immár fél évszázada tartozik az erdélyi és az összmagyar líra élvonalába.
Az erdélyi irodalom magyarországi recepciója
A Hídverő-díjat idén Füzi László irodalomtörténész-szerkesztőnek ítélték oda az EMIA kurátorai – Füzi munkásságát Gálfalvi György irodalomtörténész, a Látó nyugalmazott főszerkesztője méltatta. A Hídverő-díjjal évről évre olyan magyarországi irodalomtörténészeket tisztel meg az EMIA, akik sokat tettek az erdélyi irodalom anyaországi megismertetéséért. Füzi László szerkesztőként a hetvenes évek óta folytatja azt a hagyományt, amelyet elődje és mentora, a jeles szegedi irodalomtörténész, Ilia Mihály épített ki a múlt század hatvanas éveitől kezdődően. Ilia volt az első magyarországi szerkesztő, aki teret biztosított a Forrás első nemzedékének és a kezdetektől figyelte Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos alakuló életművét, majd az utánuk következők – Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Czegő Zoltán és még sokan mások – a legnagyobb természetességgel vonulhattak be az összmagyar szépirodalmi kánonba.
Életmű-díj Kántor Lajosnak
Az idei Életmű-díjat az idén hetvenhat esztendős Kántor Lajos irodalomtörténész kapta. Őróla Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár beszélt. Mint mondta, igencsak sokoldalú és gazdag életművet mondhat magáénak Kántor, önálló köteteinek a száma meghaladja a hatvanat. "Nem akármilyen könyvek ezek, hiszen Kántor a Korunk szerkesztőjeként, főszerkesztőjeként, esztétaként, kultúraszervezőként mindvégig jelen volt a »gáton«. A színházi kultúra, a médiaoktatás, a képzőművészeti élet sokat köszönhet neki, hiszen katalizált, követte, olykor provokálta a kultúra jelenségeit Erdélyben, segített azoknak az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez történő illesztésében" – hangzott el a méltatásban.
Egyed Péter kitért arra: Kántor Lajos irodalomtörténészként mélyült el a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotóinak műveiben, alkotói módszereiben és rendszerében. Madách Imre, Móricz Zsigmond, majd Tamási Áron lettek az irodalomteoretikus Kántor koncepciójának a főszereplői. "Közelebb kerülvén az erdélyi alkotókhoz, Kacsó Sándor, Reményik Sándor, Szabédi László, Nyírő József világához, azt az írói és közéleti attitűdöt is megmutatta, amelyet közkeletű kifejezéssel transzszilvanizmusnak nevezünk, de nem annak az illuzív-ideologikus világával.
Az erdélyi alkotók sajátos művészeti kánonjaival és érzelmi attitűdjeivel kezdett el foglalkozni, a monografikus írások mellett sajátos kultuszt is teremtvén köréjük" – mutatott rá a méltató. A jelenlévő, idén nyolcvanéves Gálfalvi Zsoltot külön köszöntötte Lőrincz György székelyudvarhelyi író. "Őt nagyobb testvérként tiszteltem mindig, aki a maga csendes és higgadt módján egy életen át kultúraépítéssel foglalkozott, íróként, szerkesztőként, a PEN Klub elnökeként gyakorolva a diplomáciát. Olyan életművet hozott létre a levelezés, a konjunktúrateremtés révén, amely nélkül ma kultúránk, az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez illeszkedő erdélyi magyar műveltség nem is létezhetne" – hangzott el.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)