udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
152
találat
lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-152
Névmutató:
Végh Balázs
2010. április 21.
Regionális csúcstalálkozó Szatmárnémetiben
Szatmárnémetiben ülésezett tegnap az Európai Szomszédsági és Partnerségi Eszközök (ENPI) Határon Átnyúló Együttműködési Program magyarországi, romániai, szlovákiai és ukrajnai képviselete. A gyűlésen az elmúlt időszak pályázatait értékelték ki.
Az ENPI pályázati program az említett három európai uniós tagország egymás közötti, illetve Ukrajnával való közös gazdasági és társadalmi partnersége érdekében jött létre. A több mint 68,6 millió euró összértékű programot 2008. szeptember 23-án fogadták el Brüsszelben, és első pályázati felhívását tavaly nyáron tették közzé.
A közös monitoringbizottság döntése nyomán idén 13,3 millió eurót osztanak majd szét a nyertesek között. Danku Pál, a program Szatmárnémetiben működő romániai területi irodájának vezetője lapunk kérdésére elmondta, a közgyűlésen az utóbbi időszakban benyújtott 150 pályázatot vették számba, amelyből 76-ban romániai partnerek is szerepelnek.
„A program keretében 50 pályázat kapott kedvező elbírálást, ám mi valamennyit szemügyre vettünk, hiszen csak így vonhatók le általános következtetések” – fogalmazott az irodavezető. Danku szerint olyan pályázatok is vannak, amelyek két, esetleg három ország hozzájárulásával jöttek létre, vagy amelyekben mind a négy állam érdekelt. „A prioritást a gazdasági és társadalmi fejlődés elősegítése, a környezet minőségének javítása, a határok átjárhatóságának növelése jelenti” – tette hozzá Danku.
Emellett pályázati forrásból a térség kisvállalkozói közös kommunikációs csatornát építenének ki, és több határ menti település közösen újítaná fel a közöttük futó, egykori országutakat, vasútvonalakat és az Ukrajna felé vezető határátkelő pontokat. „Az ENPI lényeges pontja, hogy minden pályázatba be kell vonni egy ukrán partnert is, így segítve a határ menti ukrán megyék fejlődését” – nyilatkozta Lázár Zoltán, Tánczos Barna turisztikai és vidékfejlesztési államtitkár tanácsadója. Lázár hozzátette, a szomszédsági program keretében benyújtott pályázatok finanszírozását 80 százalékban az EU, 17 százalékban a román kormány, 3 százalékban pedig a pályázó fél biztosítja. Az eddig benyújtott pályázatok mindegyikében Magyarország szerepelt projektvezető partnerként. A következő kiírás 2010 májusában indul és szeptemberében zárul le. A részletes kiírást www.huskroua-cbc.net internetes oldalon lehet tanulmányozni.
Végh Balázs
Krónika (Kolozsvár)2010. május 21.
Tíz éve működik együtt Szatmárnémeti és Nyíregyháza
Dísztanácsüléssel és kulturális rendezvényekkel ünnepelték meg csütörtökön Szatmárnémeti és Nyíregyháza tízéves testvérvárosi kapcsolatát.
Szatmár és a magyarországi Szabolcs-Szatmár-Bereg megye központja rögtön a kommunista rezsim bukása után kapcsolatra lépett, ám csak tíz év után sikerült hivatalos testvérvárosi szerződést kötniük – hangzott el a dísztanácsülésen, amelyet a két város képviselői tartottak csütörtökön délután a szatmárnémeti városháza gyűléstermében.
Ilyés Gyula szatmárnémeti polgármester beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a testvérvárosi együttműködéseknek nem csupán üres szóvirágoknak kell lenniük, hanem a Szatmárnémeti–Nyíregyháza-együttműködéshez hasonló gyümölcsöző kapcsolatoknak kell a hátterükben állniuk.
„Nem az a célunk, hogy sok más városhoz hasonlóan, a helységnévtábla mellett véget nem érő lista hirdesse, mennyi testvértelepülésünk van, hanem hogy azt a néhány kapcsolatot, amelyet szerződés szentesít, komoly együttműködés és termékeny közös munka jellemezze” – fogalmazott a partiumi megyeközpont elöljárója. Nagy László, Nyíregyháza alpolgármestere szerint a tíz évvel ezelőtti megállapodás egyrészt későinek bizonyult, mert jóval hamarabb „közös vérkeringésbe kapcsolódott a két város”, másrészt korai volt, hiszen semmit sem változtatott a két város korábbi viszonyán.
„A közeljövőben egy újabb típusú kapcsolatot kívánunk kiépíteni, amely immár regionális alapokra helyezi a korábbi testvériséget, és bevonja a kárpátaljai Beregszászt is” – részletezte a további terveket a szabolcsi politikus. Nagy arról is beszámolt, hogy az Unió komoly támogatást biztosít a hasonló szövetségeknek, amelyek a közeljövőben egyesített erővel, sokkal hatékonyabban tudnak majd pályázni és fejleszteni.
Az erről szóló határozattervezetet Nyíregyháza képviselőtestülete még ebben a hónapban megtárgyalja. A két szomszédos megyeközpont az utóbbi húsz évben többsíkú együttműködési stratégiát dolgozott ki, így a két város múzeuma, színháza, oktatási intézményei, civil szervezetei több közös pályázatban vettek már részt. Ilyés többek között azt tartotta említésre méltónak, hogy a két megye katonái az elmúlt 50 évben ugyanazon hadseregben, illetve egymás ellen is harcoltak, és napjainkban eljutottak arra a pontra, hogy a veteránszövetségek újra egymásra találtak, és közös találkozókat szerveznek.
Végh Balázs
Krónika (Kolozsvár)2010. május 25.
Gazdaságélénkítő lehetőségekről tartottak tanácskozást Szatmáron
A pénzügyi válságból kivezető stratégiát javasolt Winkler Gyula RMDSZ-es európai parlamenti képviselő az elmúlt hét végén Szatmárnémetiben, azon a konferencián, amellyel a partiumi megyeközpont be kíván kapcsolódni a Kis- és Közepes Vállalkozások Európai Hete elnevezésű, idén második alkalommal megrendezett rendezvénysorozatba.
„Amennyiben az Európai Unióban működő 23 millió kis- és közepes vállalkozás (KKV) mindegyike csupán egyetlen új munkahelyet létesítene, a közeljövőben minimálisra csökkenhetne az Unió munkanélküliségi rátája, amely jelenleg hivatalosan 25 millió állástalannal számol” – közölte lapunkkal Winkler. Az EP-képviselő szerint a legfontosabb, hogy a romániai KKV-k regionális kapcsolatokban gondolkodjanak, és úgy látja, a szatmáriaknak már több fronton is sikerült bekapcsolódniuk régiójuk gazdasági vérkeringésébe.
„Egyébként ezt a törekvést európai uniós elv is támogatja, és személy szerint én is üdvözlöm. A regionális gondolkodás nemcsak az Unión belül működik, hanem Európa-szerte, éppen ezért szervezik meg idén másodszor a KKV-k hetét, amelyhez az egész kontinens csatlakozik. Tavaly több mint 200 programot tartottak ebben a témában” – részletezte a képviselő. Emellett Winkler a KKV-k és a területi parlamenti képviselők együttműködésének fontosságára hívta fel a figyelmet.
„A politikusok az országos fórumokon csak úgy tudják megfelelően képviselni a helyi érdekeket, ha folyamatos párbeszédben állnak a gazdaság területi szereplőivel” – tette hozzá Winkler. Az EP-politikus háromlépcsős megoldást javasol a gazdasági válságból való kilábalásra, amelyet tudomása szerint több nyugat-európai országban, köztük Németországban és Lengyelországban már elindítottak. Az intézkedés első lépcsőfoka az állam szociális kiadásainak csökkentése. A második a költségvetési és adózási fegyelem növelése lenne, amely visszaszorítaná az adócsalást, az adóbefizetések elkerülését és a feketegazdaság okozta hiányt.
A harmadik intézkedésnek a gazdaság élénkítésének kell lennie, serkentve az uniós támogatások lehívását, és növelve az infrastrukturális beruházásokat. Winkler úgy véli, a legfontosabb cél a román gazdaság újraindítása, ám a pénzügyi-gazdasági válság leküzdése mellett Romániának egy sajátos, belső morális válsággal is szembe kell néznie. Az EP-képviselő kitért az Unió 2020-as stratégiai tervére is, amely a szegénység minimalizálását és a válság leküzdését tűzte ki célul.
„Ehhez a tervhez az RMDSZ EP-frakciója egy kiegészítést fűzött, amely a KKV-k helyzetét könnyítené. Ez a módosító javaslat többek között az általuk benyújtott pályázatok utólagos elszámolásáról is szól” – részletezte Winkler, aki szerint nem azzal van a gond, hogy a hazai KKV-k nem tudnak jó pályázatokat írni, hanem az elbírálási procedúra nehézkessége lassítja a rendszer hatékonyságát.
Végh Balázs
Krónika (Kolozsvár)2010. június 25.
Gazdaságélénkítő lehetőségekről tanácskoztak Szatmáron
A pénzügyi válságból kivezető stratégiát javasolt Winkler Gyula (képünkön) RMDSZ-es európai parlamenti képviselő az elmúlt hét végén Szatmárnémetiben, azon a konferencián, amellyel a partiumi megyeközpont be kíván kapcsolódni a Kis- és Közepes Vállalkozások Európai Hete elnevezésű, idén második alkalommal megrendezett rendezvénysorozatba.
Amennyiben az Európai Unióban működő 23 millió kis- és közepes vállalkozás (KKV) mindegyike csupán egyetlen új munkahelyet létesítene, a közeljövőben minimálisra csökkenhetne az Unió munkanélküliségi rátája, amely jelenleg hivatalosan 25 millió állástalannal számol” – közölte lapunkkal Winkler. Az EP-képviselő szerint a legfontosabb, hogy a romániai KKV-k regionális kapcsolatokban gondolkodjanak, és úgy látja, a szatmáriaknak már több fronton is sikerült bekapcsolódniuk régiójuk gazdasági vérkeringésébe.
„Egyébként ezt a törekvést európai uniós elv is támogatja, és személy szerint én is üdvözlöm. A regionális gondolkodás nemcsak az Unión belül működik, hanem Európa-szerte, éppen ezért szervezik meg idén másodszor a KKV-k hetét, amelyhez az egész kontinens csatlakozik. Tavaly több mint 200 programot tartottak ebben a témában” – részletezte a képviselő. Emellett Winkler a KKV-k és a területi parlamenti képviselők együttműködésének fontosságára hívta fel a figyelmet.
„A politikusok az országos fórumokon csak úgy tudják megfelelően képviselni a helyi érdekeket, ha folyamatos párbeszédben állnak a gazdaság területi szereplőivel” – tette hozzá Winkler. Az EP-politikus háromlépcsős megoldást javasol a gazdasági válságból való kilábalásra, amelyet tudomása szerint több nyugat-európai országban, köztük Németországban és Lengyelországban már elindítottak. Az intézkedés első lépcsőfoka az állam szociális kiadásainak csökkentése. A második a költségvetési és adózási fegyelem növelése lenne, amely visszaszorítaná az adócsalást, az adóbefizetések elkerülését és a feketegazdaság okozta hiányt.
A harmadik intézkedésnek a gazdaság élénkítésének kell lennie, serkentve az uniós támogatások lehívását, és növelve az infrastrukturális beruházásokat. Winkler úgy véli, a legfontosabb cél a román gazdaság újraindítása, ám a pénzügyi-gazdasági válság leküzdése mellett Romániának egy sajátos, belső morális válsággal is szembe kell néznie. Az EP-képviselő kitért az Unió 2020-as stratégiai tervére is, amely a szegénység minimalizálását és a válság leküzdését tűzte ki célul.
„Ehhez a tervhez az RMDSZ EP-frakciója egy kiegészítést fűzött, amely a KKV-k helyzetét könnyítené. Ez a módosító javaslat többek között az általuk benyújtott pályázatok utólagos elszámolásáról is szól” – részletezte Winkler, aki szerint nem azzal van a gond, hogy a hazai KKV-k nem tudnak jó pályázatokat írni, hanem az elbírálási procedúra nehézkessége lassítja a rendszer hatékonyságát.
Végh Balázs
Krónika (Kolozsvár)2010. július 20.
Véget ért az beiratkozás
Szatmárnémeti – A Babes–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kihelyezett tagozata az idei évben is beiratkozási központként működött, ahol a diákok, nemcsak a szatmárnémeti szakokra, hanem a felsőoktatási intézmény minden karára jelentkezhettek. Kedden zárult le a megyeközponti kirendeltségen a beiratkozási időszak, körülbelül 250 beiratkozó jelentkezett valamilyen szakra.
Az itt működő óvónő és tanítóképző szakra nappali tagozatra 29, távoktatásra 6, míg kiegészítő képzésre 7 diák jelentkezett. Kérdésünkre dr. Végh Balázs Béla adjunktus elmondta, ezen a szakon az elmúlt tanévben 26 hallgató végzett, akik közül tízen jelentkeztek a tanári versenyvizsgára (5 jelölt átmenő jegyet ért el), körülbelül tízen már az egyetemi évek alatt is a tanügyben dolgoztak, van aki Németországban szintén a szakmában helyezkedett el, és vannak akik más pályát választottak. „Ez a korábbi évekhez képest hasonló helyzetet mutat. A pályaelhagyók száma a végzősöktől független okok miatt enyhe emelkedést mutat” — tette hozzá dr. Végh.
A szatmárnémeti kihelyezett tagozaton működő közigazgatás karra román tagozaton nappali képzésre 37, magyar tagozaton szintén nappalira 37, távoktatásra (román tagozaton) 11 diák jelentkezett. A kar igazgatója, Suta István elmondta, amíg a kormány nem szabadítja fel az állásokat, kevesen kapnak állást a közigazgatás területén. A törvény értelmében az önkormányzatoknál dolgozók számára minden intézménynek 2 százalékot kell elkülönítenie az alkalmazottak továbbképzésére. erdon.ro2010. október 5.
Merre tovább, RMDSZ?
Változásra van szükség az RMDSZ-ben – vallja Markó Béla elnökkel együtt a szövetség lapunk által megkérdezett központi és területi vezető politikusainak többsége. Arról azonban, hogy miből álljon a megújulás, eltérően vélekednek: egyesek az alapszabályzatot és a programot módosítanák, mások a Bukarest-centrikusság helyett a Székelyföldre irányítanák a figyelmet. Markó Béla elnöki tisztségben való maradása kapcsán is különböznek az álláspontok: a többség szerint még szükség van a tapasztalatára, de olyan is akad, aki ismer alkalmas utódot, azonban vigyázna, hogy a személycsere ne vezessen belső harcokhoz.
Egyetértenek Markó Bélával az RMDSZ központi és területi vezető politikusai abban, hogy a szövetségnek meg kell újulnia.
Mint ismeretes, az RMDSZ-elnök a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) legutóbbi ülésén a februárban, Nagyváradon tartandó kongreszszus kapcsán kijelentette: fontosnak tartja a változást és a tisztújítást, szerinte a programot és az alapszabályzatot is újra kell gondolni.
Személyi változásokra is szükség van, de nem mindenáron – tette hozzá Markó, aki azt nem árulta el, hogy vállalna-e egy újabb elnöki mandátumot.
Markánsabb Székelyföld-politikát sürgetnek
Mindenképp újra kell tárgyalni az RMDSZ főbb irányvonalait jövőre – fejtette ki a Krónika megkeresésére Antal Árpád. A szövetség sepsiszentgyörgyi elnöke szerint a februári kongresszus után az RMDSZ-nek markánsabb Székelyföld-politikát kell folytatnia.
Javasolni fogják a székelyföldi szervezet megalakítását, valamint azt, hogy a szövetség fektessen sokkal nagyobb hangsúlyt a székelyföldi autonómia ügyére, mondta.
A sepsiszentgyörgyi polgármester szerint az RMDSZ-nek olyan vezetőre van szüksége, aki tovább tudja vinni, sőt szorosabbra tudja fűzni az erdélyi magyar összefogásprojektet, és szoros kapcsolatot tud ápolni a Fidesszel és a magyar kormánnyal. „Olyan vezetőre van szükség, aki háttérbe tudja szorítani a szövetség azon politikusait, akik számára a gazdasági érdek fontosabb, mint a legkisebb település magyar óvodája” – szögezte le Antal Árpád, aki szerint az alapszabályzat és program módosítása fontosabb, mint a személyi kérdések.
Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester szerint nemcsak az RMDSZ-nek kell megújulnia, a teljes erdélyi magyar politikai palettán változásokra van szükség. Vissza kellene térni a szatmári kongresszus előtti állapotokhoz, és egy olyan egységes struktúrát létrehozni, amelyben egyaránt helye van a Markó-, Tőkés- és Szász-féle politikai irányvonalaknak, vallja a Hargita megyei politikus. Ráduly szerint „el kell felejteni” a Bukarest-centrikusságot, és helyette jobban kell figyelni Erdélyre és a Székelyföldre. „Az lenne az ideális, ha nem Bukarestből mondanák meg, mit kell tenni a Székelyföldön, hanem innen érkeznének a javaslatok, hogy mit csikarjanak ki a magyarság képviselői a fővárosi államhatalomtól” - jelentette ki az elöljáró. Markó Béla újrajelölése kapcsán kifejtette: „mindenki maga dönti el, hogy akar-e továbbra is egy tisztséget, vagy sem.”
Szerephez juttatnák az önkormányzati képviselőket
A jelenlegi struktúrát át kell gyúrni, a programban és a személyi összetételben is lehetnek módosítások, de az elvi kérdésekben nem lehet kompromisszumokat kötni – vázolta fel a fő irányvonalakat Tamás Sándor, a Kovászna megyei RMDSZ-szervezet elnöke. A háromszéki tanácselnök szerint ugyanakkor nem lehet engedni a szövetség etnikai jellegéből, hiszen meghatározó kisebbségpolitikát csak magyar szervezet tud folytatni.
A román pártokkal szemben korrektül, de határozottan kell fellépni, és etnikai jellegű alkukat kell kötni, vallja Tamás Sándor, aki szerint a szövetségen belül elfogadhatatlan a román pártokban fellelhető, magánérdek mentén történő haszonelvű politizálás. A háromszéki politikus szerint az RMDSZ Kárpát-medencében betöltött szerepére is rá kell erősíteni, míg az erdélyi magyar versenypárt megjelenése szükségessé tette a struktúra átalakítását, mert a sok helyi szervezettel, platformmal rendelkező RMDSZ-ben jelenleg nehézkesebb a döntéshozás. Nagyobb szerepet kell kapjanak az önkormányzati képviselők is, mondta Tamás Sándor.
Hasonlóan vélekedik Borbély László, a szövetség ügyvezető alelnöke is. Annak ellenére, hogy jónak tartja az RMDSZ programját, úgy véli, némi módosítások ráférnek. A marosvásárhelyi politikus szerint elsősorban az ügyvezető elnökség stratégiáján kellene csiszolni, mégpedig úgy, hogy az sokkal hatékonyabban működjön. Ugyanakkor sokkal több embert kellene bevonni a döntéshozatalba, főként olyanokat, akik önkormányzati szinten tevékenykednek.
Emellett a nagyváradi kongresszus egyik fő feladata a 2012-es választások célprogramjának a kidolgozása lesz, hangsúlyozta a környezetvédelmi miniszter. Markó Béla esetleges újrajelölése kapcsán kifejtette: még korai ezzel foglalkozni. „Markó mind az RMDSZ, mind az erdélyi magyarság meghatározó személyisége. Jelöltsége kérdésében elsősorban neki kell meghoznia a döntést, csak utána lesz mit kommentálni – pró és kontra. Tudomásom szerint mások is készülnek megmérettetni, de ez így természetes” – közölte Borbély László.
Belső harcoktól tartanak
„Teljes mértékben egyetértek Markó Bélával abban, hogy változásra van szükség mind a szervezet szerkezetében, mind a személyi összetételben. Persze nem kell fenekestül felforgatni a szövetséget” – nyilatkozta lapunknak Eckstein-Kovács Péter elnöki tanácsos. Markó Béla esetleges visszavonulása kapcsán a liberális értékeket valló politikus kifejtette: a 18 éves mandátum túl hosszú, és nem egészséges.
A Kolozs megyei politikus szerint Markó távozása akkor lenne jó, ha konszenzus születne a folytatást illetően, és nem lennének belső harcok. Kérdésünkre, hogy kit tart a legalkalmasabbnak az elnöki tisztségre, kijelentette: „Erre nyilvánvalóan nem fogok válaszolni, mint ahogy nyilvánvalóan vannak alkalmas jelöltek az elnöki tisztség betöltésére”.
A belső harcoktól, pártszakadástól tart Lakatos Péter parlamenti képviselő is. Lapunk kérdésére kifejtette: egyetért Markó Bélával abban, hogy az RMDSZ-ben változásoknak kell történnie, de nem mindegy, miféléknek.
A Bihar megyei politikus szerint elsősorban a szövetség alapszabályzatát és programját kellene módosítani, hiszen húsz év alatt hatalmas tapasztalatmennyiség gyűlt fel. Fontos változtatás lehetne szerinte, hogy az operatív döntéseket minél szélesebb körű konzultáció előzze meg, ehhez pedig bővített, vagy teljesen új grémiumra van szükség.
Az RMDSZ programjának néhány pontja sem áll már, hiszen négy év alatt hatalmas változások történtek a világban, például a gazdasági válság miatt számos feltevést újra kell értékelni, vallja a honatya. Lakatos szerint az RMDSZ vezetőségében is szükség van a változásra, de azt mindenképp el kell kerülni, hogy a pozíciókért való harcok olyan szakadásokat eredményezzenek, amilyenre a román pártok körében volt már példa.
„Neki kell döntenie”
Kelemen Atilla, a Maros megyei RMDSZ-szervezet elnöke szerint Markó Bélának kell döntenie a „hogyan továbbról”. „Tizennyolc év elnöklés sok pozitívumot, de negatívumot is képes eredményezni. Egyrészt Markó Béla tapasztalt, nagyon érzékenyen reagáló, óvatos politikus. Másrészt a tizennyolc év, nemcsak a politikában, minden területen erodál egy vezetőt” – fejtette ki álláspontját Kelemen.
A parlamenti képviselő úgy érzi, amennyiben Markó nem jelöltetné magát, az RMDSZ rendelkezik akkora potenciállal, hogy soraiból egy másik, szintén jól képzett, tiszteletnek örvendő politikust termeljen ki a szervezet élére. A párt 2011 utáni esetleges elmozdulását illetően kifejtette: erre nincs kimondottan igény.
„Az RMDSZ húsz éve folyamatosan mozog és fejlődik, követve választói igényeit. Úgy érzem, a szövetség mindig is betöltötte érdekvédelmi szerepét” – tette hozzá.
Képviselőházi kollégája, Máthé András Levente is úgy látja, hogy Markónak kell döntenie esetleges újrajelöléséről. „Markó Bélát az egyik legtapasztaltabb politikusnak tartom” – jelentette ki a Krónikának a Kolozs megyei honatya.
Arra a kérdésre, hogy kiket tartana alkalmasnak az elnöki tisztségre, nem kívánt nyilatkozni. Ellenben leszögezte: „Ráfér egy kis vérfrissítés a szövetség vezetőségére”.
Nélkülözhetetlen Markó?
„Értékmegőrző megújulásra van szükség” – véli Verestóy Attila szenátor, aki szerint össze kell békíteni az idősebb generáció tapasztalatát a fiatalok lendületével. Mint mondta, nem ért egyet azzal, hogy minden egyes RMDSZ-es politikusnak, aki meghaladott bizonyos kort, nyugdíjba kell mennie, csak azért, hogy átadja a helyet a fiataloknak. „Örökös dilemma, mikor van az a pillanat, amikor egy politikus a háttérbe vonulva segíti az élvonalat” – mondta az udvarhelyszéki politikus, aki szerint az RMDSZ-nek még legalább három évig nagy szüksége van Markó Béla munkájára.
Csehi Árpád-Szabolcs, a Szatmár megyei szervezet elnöke szerint egy jól működő rendszeren belül fontos a folyamatos megújulás, azonban az országos szervezetnek nem jelent gondot, hogy 93 óta folyamatosan ugyanaz a személy áll az élén. „Mindaddig, amíg nincs olyan jelentkező, aki legalább ugyanilyen hatékonyan el tudná látni a feladatot, nem érzem a váltás szükségét. Véleményem szerint a jelenlegi elnök megfelelően képviseli a romániai magyarság érdekeit itthon és külföldön egyaránt” – fogalmazott Csehi, aki szerint Markó Bélát a rendszerváltás utáni hazai politika három legfontosabb szereplője között kell említeni. A megyei tanácselnök szerint komoly kockázata lenne annak, ha Markó nem vállalna újabb mandátumot.
Véleményét Erdei D. István Szatmár megyei parlamenti képviselő is osztja. „Egyelőre nincs egy olyan jelölt, aki el tudná látni ezt a feladatot, annak pedig semmi értelme, hogy egy mondvacsinált ellenfelet állítsunk, aki nem nyeri el a többség bizalmát” – vélte a honatya. Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere nem kívánt nyilatkozni a kérdésben.
Párbeszédre van szükség
„Akkor lesz változás az RMDSZ vezetőségében, ha sikerül olyan személyt találni az elnöki tisztségre, aki karizmatikus és kellő tapasztalattal rendelkezik” – véli Bíró Rózália, a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) elnöke.
„Tekintettel az RMDSZ összetettségére és sokszínűségére, mindenképp szükség van párbeszédre a szövetségen belül, amely majd vagy változáshoz vezet, vagy nem” – fogalmazott, hozzátéve, hogy változás csak a platformokkal és szervezetekkel folytatott párbeszéd alapján történhet.
Egyetért ugyanis Markó Bélával abban, hogy kell a megújulás, de nem mindegy, hogy ez milyen áron következik be. Így szerinte ha nem akad megfelelő ember a feladatra, nem érdemes változtatni. Kifejtette: bár sok tehetséges fiatalt találni az RMDSZ-ben, a szövetségi elnöki tisztség egész embert igényel.
Ha azonban helyén is marad Markó, még mindig beszélhetünk megújulásról a területi szervezeteken belül, hisz a szövetség ereje mindig is ezekben rejlett, vélte a váradi alpolgármester. Biró Rozália szerint az RMDSZ fő prioritása, hogy az erdélyi magyarok számára valós érdekképviseletet jelentsen, még mindig fontos cél, de egyébre is oda kell figyelni.
Egyre égetőbbek ugyanis a magyar fiatalok egzisztenciális problémái, ahhoz pedig, hogy ne vándoroljanak ki külföldre, azt kell elősegíteni, hogy ez megérje nekik, mondta.
Ha változni fog az RMDSZ, az azért lesz, hogy erősebbé, és semmiképpen nem azért, hogy gyengébbé váljon – szögezte le lapunknak Szabó Ödön, a Bihar megyei szervezet ügyvezető elnöke. Hozzátette, a bihari szervezet számára jelenleg az a legfontosabb, hogy minél jobban megszervezze a februárban Nagyváradon tartandó kongresszust.
Szerzők: Bíró Blanka, Jánossy Alíz, Kiss Előd-Gergely, Nagy Orsolya, Szucher Ervin, Végh Balázs, Krónika (Kolozsvár),2010. október 13.
Újabb román-magyar pályázat
Határon átívelő üzleti kapcsolatrendszer kiépítésére pályázik Nagykároly, Nagyszőlős és Eger. A három város önkormányzata közösen készül pályázni az Európai Unió magyar–román–ukrán–szlovák (ENPI) határon átívelő együttműködést támogató programja keretében a térség gazdasági potenciáljainak népszerűsítésére érdekében.
Carmen Egli, a nagykárolyi önkormányzat helyi fejlesztésekért felelős irodájának vezetője lapunk kérdésére elmondta, amennyiben pályázatukat pozitívan bírálják el, a romániai, a magyarországi és a kárpátaljai város összesen 200 ezer euróból gazdálkodhat.
„Ezt a pénzt konferenciák, szakmai beszélgetések, tapasztalatcserék, tanulmányi kirándulások megszervezésére, szóróanyagok készítésére szeretnénk költeni, így híva fel a figyelmet az érintett városok gazdasági és turisztikai potenciáljára” – részletezte az irodavezető. Mint mondta, az együttműködés célja, hogy a pályázó városok befektetői egymásra találjanak, megismerjék a térség adottságait, és együttműködési lehetőséget találjanak. Egli szerint ez a pályázat egy gazdasági mikrorégió kialakítására is lehetőséget adna. Az iratcsomót október 27-éig kell benyújtani, a projektvezető pedig az egri önkormányzat.
Az említett programra egyébként a 2007–2013-as költségvetési időszakban összesen 68 millió eurót szán az Európai Unió, amelyet a négy ország határrégióinak fejlesztésére, illetve Ukrajna felzárkóztatásának elősegítésére lehet lehívni. A program keretében tavaly nyáron írtak ki először pályázatokat, és az idei, őszi pályázati időszakban folytatják azt. Ebben a kontextusban környezetvédelmi célú programok lebonyolítására, idegenforgalmi fejlesztésekre, kis- és közepes vállalkozások közös kezdeményezéseire, határátkelőhelyek korszerűsítésére, intézményközi együttműködések kialakítására, valamint a határzónákban élők összefogását elősegítő rendezvények szervezésére lehet finanszírozást kérni.
Végh Balázs, Krónika (Kolozsvár)2010. november 22.
Szülőfalujában, Érmindszenten emlékeztek Ady Endrére
Mivel a szervezőknek nem sikerült konszenzusra jutniuk, idén két Ady-megemlékezést tartottak Érmindszenten. Az egyiket a még alakulóban lévő tasnádi Ady–Kölcsey Egyesület, a másikat a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK), a Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC), valamint Tőkés László EP-képviselő szervezte.
A tasnádiak, akik az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettől (EMKE) vették át a szervezést, irodalmi vetélkedővel ünnepeltek a volt városi mozi épületében, ahova az RMDSZ megyei parlamenti képviseletét is meghívták.
A megemlékezésen Ady Endre költeményére utalva Günthner Tibor szenátor elmondta: „Nem csupán az értől az óceánig kell eljutnunk, hanem visszafelé is meg kell tennünk az utat, vagyis látnunk kell, mi történik a nagyvilágban, de cselekednünk a szülőföldön kell”. A tasnádiak az érmindszenti Ady-szülőház udvarán álló szobrot is megkoszorúzták.
Az 1957-ben megnyitott emlékmúzeum udvarán Tőkés László is elhelyezte az emlékezés koszorúit, az előbbi rendezvénytől függetlenül megtartott megemlékezésen. A zarándoklat rövid ünnepi istentisztelettel kezdődött az érmindszenti református templomban, amelyen Forró László idén püspökhelyettessé választott helyközkovácsi lelkipásztor hirdette az igét. A szobor körüli ünnepségen három református iskola, köztük a debreceni Ady Endre Gimnázium három osztálya is jelen volt. Tőkés László, az EMNT elnöke elmondta, a magyar ugartól el kell jutnunk az óceánig.
„Ady Endre faluja többet érdemel, fel kell szántani a magyar ugart, hogy sarjadjon az új magyar élet” – fogalmazott az EP-alelnök. A politikus hozzátette, súlyos adósságaink vannak, de nemcsak anyagiakban, hanem lelkiekben is; ennek megfelelően itt az ideje, hogy a nemzeti összefogás szellemében mindenki teljesítse azt, amit hite, nemzete és hazája megkövetel tőle.
Tőkés László emlékeztetett, 2002-ben a KREK a Széchenyi-terv keretében 320 millió forintot nyert egy érmindszenti beruházásra, ám az itt épülő termálfürdőre és kulturális központra szánt pénzeket az akkor hivatalba lépő Medgyessy-kormány „partiumi cinkosai” segítségével átirányította Nagyváradra, ahol csupán egy torzóban maradt kulturális központ készült el.
A volt református püspök szerint az érmindszenti zarándokhely megépítésének tervét nem adják fel, hiszen az nem csupán a település, hanem a térség gazdasági és kulturális életét is jelentősen fellendítené.
Végh Balázs, Szabadság (Kolozsvár)2010. december 22.
Széllel szemben…
Vannak olyan elvetemült emberek, akik tehetségüket és pénzüket nem sajnálva utolsó leheletükig a magyar kultúra megmentéséért fáradoznak. Tanárok, akik olyan falvakban oktatnak fakultatív magyart, amelyekben ugyan szünetben magyarul szidalmazzák egymást a gyerekek, de az iskolapadban románul kínlódnak, szüleik pedig románnak vallják magukat az országos összeírás kérdezőbiztosai előtt.
Olyan iskolákban is hirdetik a magyarok igazát, amelyeket a roma lakosság mentett meg a bezárástól. A romák otthon magyarul élik meg az őseik indiai kultúráját, ám az iskolában románul kénytelenek vetni a betűket. Ha nem megyünk el hozzájuk, csak a magyarországi kereskedelmi tévék szappanoperáiból szedik össze a szófordulatokat – magyarázzák az egyik okát annak, hogy mit keresnek a helyi közigazgatási központok által is elfeledett falvakban.
A tető beázik, a kutya a tantermekben hál, és a gyerekek többsége az egerekkel kénytelen megharcolni az Európai Unió biztosította kifliért meg a rég megszüntetett magyarországi közalapítványoktól anno megkapott meséskönyvekért. Nem ritka, hogy a meccset a rágcsálók nyerik. Az állandó maciszag már megszokott a tantermekben, pedig a klímaberendezés működik: az ablakkeretekben csak egyetlen törött üveg van. Itt kell a pedagógusoknak elhitetni a gyerekekkel, hogy boldog a gyermekkor, és sok ajándékot kapnak majd az angyalkától. Szélmalomharc őszintének tűnni, és a felhőtlen boldogságról mesélni olyan gyerekeknek, akik otthon az alkoholgőz és a mindennapossá vált családi erőszak miatt rettegnek, és testi-lelki menedéket keresnek az iskolában.
Ám sokuk még ezt sem kaphatja meg naponta, mert ahol több testvérnek kell megosztoznia ugyanazon a télikabáton és lyukas orrú bakancson, csak felváltva járhatnak iskolába. Az óvodában jó, mert ott öten el tudnak játszadozni egy féllábú babával. Annyi ragad rájuk, amennyit az iskolapadon felejtett a takarító, vagy a szájukba rágott a pedagógus, aki félpénzért kínlódik naponta, és annak a méltánytalan fizetésnek a nagy részét is utazásra és szemléltetőeszközökre költi. A 21. században, Európa közepén, az Unió egyik tagállamában, az év végi gálaműsorokon vajon kinek jutnak eszébe ezek a hétköznapi hősök? De nem csak a tanárok és tanítók próbálnak megfeszített izommal küzdeni a lassan tömbmagyar településekből szórvánnyá változó falvak lakosságán. A megmaradást a papok és a színészek is erősítenék, ám a színházépületek összeomlanak, a templomok ajtaján évek hosszú sora óta lakat pihen.
Végh Balázs, Krónika (Kolozsvár)2011. január 7.
Júliusban avatják boldoggá Scheffler János szatmári vértanú püspököt
Bogdánffy Szilárd nagyváradi vértanú püspök boldoggá avatása után idén újabb nagyszabású egyházi eseményen vehetnek részt az erdélyi és partiumi katolikusok: július 3-án avatják boldoggá Scheffler János szatmári püspököt és nagyváradi apostoli kormányzót.
Szatmári Római Katolikus Egyházmegye idei legfontosabb ünnepei között szerepel az a július 3-ára kitűzött szertartás, amelyen boldoggá avatják Scheffler János szatmári püspököt és nagyváradi apostoli kormányzót. A Szentszék elismerte a kálmándi születésű, szent életű egyházfi vértanúságát, így a ceremónia előkészítésének már semmilyen akadálya nincsen. „Őszentsége XVI. Benedek pápa tavaly július elsején hagyta jóvá azt a dokumentumot, melyben elismeri Scheffler János szatmári püspök és nagyváradi apostoli kormányzó vértanúságát. Ennek nyomán megkezdtük az előkészületeket a boldoggá avatáshoz. Kidolgoztuk az éves lelkipásztori tervünket, és a programokat tartalmazó füzet már eljutott a kedves hívekhez” – olvasható Schönberger Jenő szatmári megyés püspök közleményében.
A püspökség egyébként 2010 adventjének első vasárnapján ünnepélyesen is megnyitotta a Szeretetszolgálat Évét, és az adventi vasárnapok szentbeszédeiben már meghirdették az eseményt. „Az esemény időpontja 2011. július 3., az egyházmegye Jézus szíve búcsújának ünnepi szentmiséje lesz. A boldoggá avatást a szentatya személyes megbízottjaként Angelo Amato bíboros-érsek, a Szentté Avatási Ügyek Kongregációjának prefektusa végzi majd, a szentmisét pedig Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek vezeti” – részletezte a püspök, hangsúlyozva, nagy öröm a szatmáriak számára, és kimondottan büszkék rá, hogy a boldogok között tisztelhetnek egy közülük való személyt. Schönberger úgy véli, a vértanú püspököt nemcsak a Szatmár megyei kálmándiak érzik magukénak, ahol született és nevelkedett, de a nagyváradiak is, ahol tanított, valamint a váradi egyházmegye hívei, ahol apostoli kormányzóként tevékenykedett. Továbbá büszkén emlékeznek rá a kolozsváriak, ahol tanárkodott, valamint az egyházmegye elcsatolt részeinek hívei, akik ma a debrecen–nyíregyházi, a munkácsi vagy a kassai egyházmegyében élnek, és természetesen a szatmári egyházmegye hívei, akiknek egykor püspöke volt. Emellett sváb származása miatt magukénak érzik őt a határon innen és túl élő német katolikusok is. „Örüljetek, testvérek velünk, és segítsetek, hogy jól felkészülhessünk erre a rendkívüli eseményre! Szeretettel kérek mindenkit, kapcsolódjunk be tevékenyen a lelkipásztori programokba és imádkozzunk, hogy sok lelki hasznot meríthessünk, és Isten kegyelme megújíthasson minket és szeretett egyházmegyénket” – üzeni az egyházi vezető.
Scheffler János – akinek a boldoggá avatási perét több mint tíz éve készítik elő a szatmáriak – 1887. október 29-én született a Szatmár megyei Kálmándon, és 1952. december 6-án halt vértanúhalált a jilavai börtönben. Koporsó nélkül, jeltelen sírba temették, ám a börtön akkori ortodox lelkésze megjegyezte a sírhelyet. Csontjait titokban, útitáskájában vitte haza Galambos Ferenc nagyprépost 1965 őszén. Végső nyughelyet a szatmárnémeti székesegyház kriptájában, Hám János mellett találtak számára. Boldoggá avatásának aktáit Márton Áron ügyével együtt 1996. december 6-án nyújtották be a Szentté Avatási Kongregációhoz.
Végh Balázs, Krónika (Kolozsvár)2011. január 11.
Ingyen fordítana az állampolgárságot kérőknek a bihari RMDSZ
A magyar állampolgárságért folyamodók számának növekedésével nő azon szervezetek száma is, amelyek megpróbálják zászlajukra tűzni az egyszerűsített honosítás kérdését. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács után – amelyet a magyar kormány megbízott a demokrácia-központok létrehozásával – az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt is bejelentette, hogy segít az igénylőknek. Az RMDSZ Bihar megyei szervezete továbbment: ingyenesen fordítja le a magyar állampolgárság megszerzéséhez szükséges iratokat.
magyar állampolgárságért folyamodók számának növekedésével egyre nő azon szervezetek száma is, amelyek megpróbálják zászlajukra tűzni az egyszerűsített honosítás kérdését, ezáltal politikai tőkét kovácsolni belőle. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) után – amelyet a magyar kormány megbízott a hivatalos tájékoztató irodahálózat, a demokrácia-központok létrehozásával – az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) is bejelentette, hogy segít az igénylőknek a szükséges okmányok összeállításában, az űrlap kitöltésében. Az RMDSZ Bihar megyei szervezete még ennél is továbbment azzal, hogy a hétvégi választmányi ülésen bejelentette: ingyenesen fordítja le a magyar állampolgárság megszerzéséhez szükséges iratokat.
Szabó Ödön megyei ügyvezető elnök emlékeztette a gyűlés résztvevőit arra, hogy a szövetség 2004-ben mintegy harmincezer aláírást gyűjtött öszsze a kettős állampolgárságért. „Nem vagyok hajlandó elfogadni semmilyen kioktatást. Nem igaz az, hogy egyeseknél van a bölcsesség köve, míg mások nem tájékoztathatnak a magyar állampolgárságról!” – hangoztatta a politikus. Mint arról beszámoltunk, az RMDSZ Bihar megyei szervezete újfent aláírásgyűjtésbe kezdett: a mostani íveken az állampolgárság megszerzése iránt érdeklődők nevét, lakcímét és igazolványszámát is elkérik.
Az adatlapokon egyetlen kijelentés áll: „Kérem, hogy az RMDSZ Bihar megyei szervezete úgy, mint eddig, tájékoztasson, illetve tájékoztathasson a kettős állampolgárságról.” Szabó a küldöttgyűlésen azt mondta, hogy öt nap alatt húszezer aláírást gyűjtöttek össze. Az ügyvezető elnök azt is kommentálta, hogy többen számon kérték a szövetségen, miért akadályozta meg, hogy egyes településeken önkormányzati ingatlanokban létesíthessen demokrácia-központot az EMNT. „Ki olyan hülye, hogy a gyilkos kezébe adja a fegyvert, amellyel aztán meggyilkolja őt?!” – idézi Szabót az erdon.ro hírportál.
Az ügyvezető a Krónika kérdésére elmondta: a gyűlés óta még számos aláírás gyűlt össze a helyi szervezetektől, így mostanra a számuk megközelíti a harmincezret. Kérdésünkre, miszerint nem tart-e attól, hogy erőfeszítéseiket az RMDSZ-t népszerűsítő kampánytevékenységnek tekintik, illetve hogy a demokrácia-központok létével miért ilyen fontos a szövetség számára a tájékoztatás, így válaszolt: „Miért ilyen fontos, hogy mások ezt tegyék? Az irodahálózat kialakítására fordított összeg elegendő lett volna az egész erdélyi magyarság dokumentumainak lefordítására. Kinek a célja, hogy ebből üzletet csináljon? Mi pontosan azt szeretnénk, ha a kettős állampolgárság nem lenne az EMNT-n keresztül kiárusítva” – jelentette ki lapunknak Szabó Ödön.
EMNT: végre jó célra fordítják a közpénzt
Az EMNT közleményben reagált az RMDSZ bejelentésére, amelyben üdvözli a kezdeményezést. „Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetősége üdvözli a kezdeményezést, nyugtázva, hogy az erdélyi magyarságot megillető közpénzek feletti rendelkezés monopóliumát birtokló szervezet végre megpróbál konstruktívan hozzáállni a magyar állampolgárság kérdéséhez.” Ugyanakkor emlékeztet, hogy fordítás tárgyában az RMDSZ egyszer már levizsgázott: „a nagyváradi utcanevek „szakszerű fordításaként” – egész partiumi-erdélyi magyarságunk szégyeneként – minősíthetetlen förmedvényeket és ferdítéseket hoztak nyilvánosságra.
Csak remélhetjük, hogy az állampolgársági iratok fordításakor ilyesmi nem fog előfordulni” – áll az állásfoglalásban. A Toró T. Tibor ügyvezető elnök és Gergely Balázs, a demokrácia-központok koordinátora által szignált levélben megjegyzik: „Azt sem szeretnénk, ha egyes RMDSZ-aktivisták tájékozatlansága vagy hozzá nem értése miatt – rosszindulatot nem merünk feltételezni – az állampolgárságot igénylők felesleges utakra kényszerülnének.”
Az RMDSZ Bihar megyei szervezete még tegnap délután levélben reagált a közleményre. Szabó József, a körzeti és helyi szervezetek koordinálásáért felelős ügyvezető alelnök újfent a 2004-es aláírásgyűjtésre emlékeztet, illetve arra, hogy a megyei választmány már júniusban üdvözölte az állampolgársági törvény módosítását, később pedig – elsőként Biharban – tájékoztató füzeteket nyomtatott az érdeklődők számára. A közlemény kitér arra, hogy a tavalyi év végén képzést szerveztek a tájékoztatási folyamatban részt vevők számára.
„Nyilvánvalóan mindenki számára ismert, hogy Ukrajnában, Szerbiában, Szlovákiában, Horvátországban, Szlovéniában, Ausztriában, ahol jelentős számban élnek magyarok, nem hoztak létre semmilyen új irodahálózatot, hisz ott már nem a megosztás volt a cél, hanem a törvény szellemének megfelelő korrekt, a mindenki által elérhető tájékoztatás” – áll a levélben.
„Sajnálattal vesszük azonban tudomásul, hogy olyan személyek, akik az életük egy részében vagy akár ma is az RMDSZ-nek köszönhetően jutottak tisztséghez, és ezáltal magas egzisztenciához, utólag hálátlanul az őket előtérbe helyező szövetség ellen fordulnak gátlástalanul. Reméljük, a tékozló fiú példáján okulva mihamarabb visszatérnek az atyai házba. (…) Az idegességet fanyar humorral álcázó közleményükre nem kívánunk reagálni, jó munkát kívánunk” – zárul az állásfoglalás.
Az MPP sem marad ki, de csalók is akadnak
A magyar állampolgárság ügyét nemcsak az EMNT és az RMDSZ próbálja zászlajára tűzni és politikai tőkét kovácsolni belőle. A Magyar Polgári Párt (MPP) gyergyószentmiklósi szervezete is bejelentette, hogy segít a kérvényezőknek az egyszerűsített honosításhoz szükséges okmányok öszszeállításában, az űrlapok kitöltésében. Tegnaptól várják a segítségre szorulókat a szervezet irodájában, és a zsúfoltság elkerülése végett a magyar külképviseletekhez hasonlóan előjegyzési rendszert is bevezettek.
„Meggyőződésünk, hogy a magyar állampolgárság megszerzésének a lehetőségével tömegesen szándékoznak élni a gyergyói székelyek is, s aki ebben a folyamatban segíteni tud, annak kötelessége is ezt megtenni” – olvasható a Vadász Szatmári István helyi MPP-elnök által kiadott közleményben. A magyar állampolgárság ügyét azonban nemcsak a politikai pártok, hanem magánszemélyek is megpróbálják kihasználni.
A Szatmár megyei RMDSZ nemrég arra hívta fel a figyelmet, hogy csalók kínálják szolgáltatásaikat, akik 20 euróért cserében hajlandók segíteni az egyszerűsített honosításhoz szükséges okmányok összeállításában. A szélhámosok az újságok apróhirdetési rovatában, illetve plakátokon ajánlják szolgáltatásaikat, és a Fidesz által megbízott jogos képviselőknek nevezik magukat, a magyarországi párt azonban cáfolta ezt. Szatmár megyében a demokrácia-központok mellett az RMDSZ-szervezetek is szolgálnak honosítással kapcsolatos információkkal.
Nagy Orsolya, Pap Melinda, Végh Balázs. Krónika (Kolozsvár)2011. január 17.
Új kulturális egyesület alakult Szatmárnémetiben
Bartók Béla Hagyományőrző Művelődési Egyesület néven új kulturális társaság alakult Szatmárnémetiben, amely szombat délután színvonalas gálaműsor keretében mutatkozott be a Szatmárnémeti Északi Színház nagyszínpadán.
A december közepén alakult kulturális egyesület estjén a városban működő több kórus lépett fel, szavalatokat és trombitaszólókat hallhatott, valamint néptáncelőadásokat láthatott a közönség. Az ingyenes gálát a Szatmári Református Egyházmegye lelkipásztorkórusának és a református gimnázium gyermekkórusának előadása nyitotta meg, az egybegyűlteket pedig Bertók Béla zenetanár, az egyesület elnöke köszöntötte. A hegedűt és klasszikus gitárt oktató zenetanár elmondta, azért alapította az egyesületet, mert úgy gondolta, annak hiánypótló tevékenysége hagyományokat támogat, őriz és ad tovább, jelenleg ugyanis ez az egyetlen hasonló profilú intézmény a megyében.
„Rendkívül fontos szerepet tölt be egy ilyen hagyományőrző egyesület, ugyanis ez a szervezet összefogja a megyében működő sokféle kulturális tevékenységet” – jelezte méltató hozzászólásában Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere. Az egyesületnek saját zenekara is van, amely alig egy hónapja működik. A Bartók Béla Népi Zenekar szombat este szatmári verbunkossal szórakoztatta a közönséget. A gálaestet Rózsa Molnár Henrietta szavalata színesítette, valamint zongorán és hegedűn elhangzott az Este a székelyeknél című Bartók-darab.
A rendezvényen fellépett még a szatmárnémeti római katolikus székesegyház énekkara, a helyi Kölcsey Ferenc Főgimnázium kórusa, illetve a domahidi néptánccsoport tagjai üveges tánccal és szatmári verbunkossal szórakoztatták a nagyszámú nézőközönséget. A rendezvényen elhangzott, a Bartók Béla Egyesületnek bárki tagja lehet életkortól függetlenül, és az intézmény hamarosan különböző tanfolyamokat, köröket is indítani fog. Az egyesület vezetői olyan érdeklődők jelentkezését várják, akik szívesen megismernék a magyar népdalokat, megtanulnák a néptáncot és részt vennének az egyesületi munkában, vagy fellépnének az általuk szervezett előadásokon.
Végh Balázs. Krónika (Kolozsvár)2011. január 21.
Dokumentumokkal cáfolni az áligazságokat -interjú Boros Ernő újságíróval (1952. szeptember 12-én született Nagykárolyban. 1974–1978 között elektromechanikus szakképesítést szerzett. 1978 és 1982 között a bukaresti Ştefan Gheorghiu Akadémia újságírói fakultásán tanult, 2008-ban pedig a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szociológia szakán másoddiplomázott.
1982 és 1991 között a Szatmári Hírlap, illetve a Szatmári Friss Újság riportere, 1991 és 1993 között pedig a csíkszeredai Tromf című szatirikus hetilap belső munkatársa. 1993-tól 2005 áprilisáig a Szatmári Friss Újság szerkesztője, azóta a Nagykároly és Vidéke hetilap főszerkesztője.
Több könyve jelent meg a szatmári svábok és magyarok deportálásáról, illetve két kötetbe gyűjtötte szatirikus írásait. 1987 és 1990 között a nagykárolyi művelődési ház színjátszó csoportjának a tagja, közönségszervezője és menedzsere, 1991-ben rendezője. 1995 óta a MÚRE tagja.
Számos szakmai díj tulajdonosa, több pályázat nyertese. Legutóbb, 2008-ban az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány szociográfiai riportpályázatának 2. díját kapta meg.)
Az oroszországi tapasztalatok hatására hazatérve sem beszéltek a gyerekeikkel, unokáikkal svábul, sőt nem ritka, hogy egymás közt is a magyart használták. A háború után ezek az emberek úgy érezték, nem érdemes svábnak lenni, és inkább a magyar identitást választották.”
December végén újra kiadták a korábban komoly visszhangot kapott, dokumentumriportokat tartalmazó kétkötetes munkáját. Hogyan került kapcsolatba a szatmári deportáltak témájával? – Amint azt a Brassóföldvárra elhurcolt emberekről szóló kötetem előszavában is megírtam, a deportáltakról a legtöbbet a Kálmándon élő apósomtól hallottam. Csak annyit lehetett tudni, hogy nagyon sokat szenvedtek az ottani mostoha körülmények között, ám arról senki nem beszélt, miért is vitték oda őket. Az okokat nem ismerték, csak a következmények voltak világosak számukra. Mivel érdekelt a téma, és azelőtt mástól nem hallottam semmilyen kapcsolódó információt, lassan bejártam Szatmár megye azon 20 települését, amelyben tudomásom szerint Földvárról hazatért hadifoglyok, vagy azok hozzátartozói éltek.
A gyűjtőmunka során azonban egy másik fontos téma is a felszínre került, mégpedig a szatmári svábok oroszországi deportálása. Ugyanis a földvári deportálás 1944 novemberének közepén történt, az oroszok pedig pár hónappal később, 1945 januárjában svábokat hurcoltak el. A két történet különböző okokra vezethető vissza, ugyanis a földváriakat román csendőrök deportálták és őrizték, a svábokat pedig szovjet katonák gyűjtötték össze. Végül közel 5 év alatt, 1997-től 2002-ig 42 települést jártam be, és szinte mindenütt másképp emlékeztek vissza a múltbéli eseményekre, sőt még a közeli magyarországi Mérk és Vállaj községben is gyűjtöttem információt. Először azt gondoltam, elég lesz, ha csak a beszélgetések anyagát közlöm, ám végül kiderült, úgy kaphatunk átfogó képet a deportálásról, ha elolvassuk a több száz mélyinterjút.
Emellett pedig a magyarázó előszóra is nagy szükség van. A legtöbb interjúalany idős néni volt, mivel a nők általában hét évvel tovább élnek a férfiaknál. A végkövetkeztetésem pedig egyértelműen az, hogy a köztudatban meglehetősen hamis kép él a svábok deportálásáról, míg a beszélgetések pontosabb képet adnak a helyzetről. A részanyagot folytatásos sorozatban közöltem az akkori megyei lap hasábjain, ahol történetesen riporterként dolgoztam. Magyarországon nem tudtam közölni az ottani kutatás eredményeit, mert a térséghez tartozó megyei lapot már akkor, a 90-es évek végén külföldi tulajdonos vásárolta fel, és elbulvárosította. Nem foglalkoztak ilyen jellegű anyagokkal.
– Ha jól tudom, magyarországi díjat is nyert ez a munka. Mi ennek a története? – A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete keretében működő Erdély-történeti Alapítvány írt ki pályázatot történelmi és irodalomtörténeti dolgozatok megírására. Öt-öt pályamunkát díjaztak mindkét kategóriában, és a történelmiben én kaptam meg a második díjat úgy, hogy elsőt nem osztottak ki. Akkor Takács Péter, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa figyelmeztetett, ennek az anyagnak nem szabad megjelennie előszó nélkül, amelynek az elengedhetetlen következtetéseket kell tartalmaznia.
A kutatás kapcsán ugyanis a deportáltak történetei mellett olyan kérdések is felbukkannak, mint például a svábok elmagyarosodása, vagy képet kaphatunk arról, hogyan éltek az emberek ezen a vidéken a két világháború között. Kiderül, hogy szó sincs arról, hogy a svábokat erőszakkal magyarosították volna el. Például a mezőpetri sváb néni, amikor kényszermunkára hurcolják Oroszországba, egy szót sem beszél magyarul, mikor hazajön, jól kommunikál ezen a nyelven.
Tudniillik arról van szó, hogy az orosz kényszerlakhelyen nem beszélték az anyanyelvüket, mert ott nem volt jó németnek lenni akkor. Sőt volt olyan személy, aki egyenesen letagadta német származását, és magyarnak vallotta magát. Az oroszországi tapasztalatok hatására hazatérve sem beszéltek a gyerekeikkel, unokáikkal svábul, sőt nem ritka, hogy egymás közt is a magyart használták. A háború után ezek az emberek úgy érezték, nem érdemes svábnak lenni, és inkább a magyar identitást választották.
Továbbá Oroszországban a szatmári svábok (még a korábbi volksbundisták is) mind magyarnak vallották magukat. (Volksbund ném. Volksbund der Deutschen in Ungarn, vagyis Magyarországi Németek Népi Szövetsége – szerk.). Kutatásaim, következtetéseim olyan alapvetőnek hitt tézisekre cáfolnak rá, amelyek addig etalonként éltek a köztudatban. Példának okáért érdemes megemlíteni, hogy az Ernst Hauler (volt szatmári némettanár – szerk.) könyveiben leírt koholmányokkal szemben homlokegyenest mást mondanak a tények, és ezek olyan igazságok, amelyeket több száz visszaemlékezés támaszt alá. Érdemes megemlíteni, hogy tavaly levélben keresett meg egy New York-i professzor, aki egyébként egy Temesvárról kitelepült sváb nő fia, és a nevéből ítélve az apja román lehet.
Mivel a családjában szintén vannak egykori deportáltak, az amerikai vezető napilap hasábjain készült megjelentetni egy dolgozatot a témában. Azért érdeklődött, mert az édesanyja tud magyarul, és olvasta a könyvemet, viszont ő nem tud, és a távolság miatt problémás az édesanyjával való egyeztetés. Megbeszéltük, hogy bizonyos kérdéseire elektronikus levélben válaszolok románul. Az együttműködés két fordulóig tartott, ám amikor megjegyezte, hogy olvasta Hauler mind az öt ilyen vonatkozású könyvét, és azok szellemiségében gondolkodik, befejeztem vele a társalgást. Sajnos az a helyzet, hogy a történészek még nem gondoltak arra, a valós dokumentáció alapján már ideje lenne megcáfolni a korábbi tévhitek sokaságát, mert a végén elszaporodnak az előbb említetthez hasonló esetek.
Nem lenne jó, ha évtizedek múltán az ilyen áligazságok lennének a kordokumentumok, és ezeket idéznék tovább. Nem beszélve arról, hogy már manapság nagyon kevesen vannak, akik túlélői voltak a deportálásoknak. Lehetne még vizsgálódni a szomszédos megyékben is, de sietni kell vele, mert lassan már nem lesznek hiteles források. Az orális, magnószalagra rögzített vallomások mellett az illető települések historia domusait, azaz a templomi könyvek bejegyzéseit is megvizsgáltam. A római katolikus templomok házkönyvei fontos kordokumentumok. Természetesen ez is településfüggő, mert volt olyan plébános, aki csak három sor erejéig említi meg, hogy a nyájából több mint 300 lelket vittek el az oroszok, viszont több oldalon keresztül ecseteli a parókia tetőzetének javítását. Ellenpélda pedig az a település, ahol még az is részletesen olvasható, milyen volt a két világháború között a svábok és magyarok közötti viszony a településen, illetve a deportálás körülményeiről is alapos beszámolót írt a plébános.
– Segített a munkájában az újságírói képesítése, illetve a később elvégzett szociológiai stúdium? – Az ilyen munkát végeredményben nem tanítják sehol. Módszertana sincsen, munka közben alakul ki. Vannak is a könyvben olyan narratív részek, amelyek ismétlődnek különböző mesélőknél, de ez hozzátartozik a történethez. Gondolkodtam rajta, hogy kiveszem, de akkor csorbulna az összkép, ugyanis hiányoznának a mozaikdarabok. Végül benne maradt minden, mégha átfedésnek is minősül. Újságíróként is tanultam valamennyi szociológiát, de akkor nem vettem komolyan. A szociológia szakot pedig később, a könyv megjelenése után végeztem el Kolozsvárott. Nem tagadom, lehet, a kutatás miatt kaptam kedvet felvételizni oda.
Egyébként nincsen róla tudomásom, hogy valaki korábban végzett már ilyen jellegű feltárómunkát. Ahhoz, hogy megbízható következtetéseket vonjak le az oroszországi deportálás kapcsán, illetve az ehhez kapcsolódó egyéb kérdésekben, fontos volt áttekinteni 500–600 ember véleményét ugyanarról a témáról. A végkövetkeztetésem pedig egybehangzik Karinthy tréfás megjegyzésével: „Minden másképp volt”. Annyira másképp, mint ahogyan az a történelemkönyvekben áll, hogy az is előfordult, miután megírtam a 42 település deportálástörténetét, nyolc évvel ezelőtt, az egyik szatmári sváb falu deportáltjainak emlékére rendezett összejövetelen nagyon furcsa tapasztalatom volt. Minden év januárjában tartanak valamelyik faluban hasonló megemlékezést, és engem is meghívtak oda. Mivel többször jártam ott interjúzni, a nénik megismertek, és maguk mellé ültettek a nézőtérre.
A dísztribünön egy professzor beszélt a deportálásról románul, sűrűn hivatkozva a levéltári forrásokra. Az egyik néni, akinek nem jelentett gondot a nyelvismeret, és gyönyörűen beszélt magyarul, románul, németül, csodálkozva fordult hozzám és kérdezte meg, hogy az illető most miről is beszél, mert nem ismerős a helyzet, pedig ő átélte a meghurcoltatás minden percét. Azt mondta, nem hitte volna, hogy ennyire félremagyarázzák a dolgokat. Például a levéltári kutatások alapján az derül ki – és az ottani anyag tetemes része politikai befolyás alatt született –, hogy a megye akkori kormánybiztosa azt jelentette, Szaniszló településről az oroszok ugyanúgy deportáltak románokat is, mint svábokat, holott erről szó sincsen. Vittek ugyan románokat, de sokkal kevesebb számban, és más okokból. Onnan elsősorban svábokat és református magyarokat hurcoltak el. Teljesen másképp hangzik a történet azoktól, akik átélték az eseményeket, mint a történészek tollából, akik történelmi távlatból közelítenek a kérdéshez.
– Említette az újságírói tanulmányait. Milyen volt egyetemistának lenni a 70-es évek végén a román fővárosban? – Annak idején az országban csak egyetlenegy helyen lehetett ezt a szakmát tanulni, a Ştefan Gheorghiu Akadémia újságírói fakultásán. Nagyon jó képzést kaptunk, hiszen ott tanítottak az akkori Bukarest legnevesebb professzorai. Többek között világirodalom-tanárom volt Dan Grigorescu, aki elismert kritikus volt. Persze szükséges rosszként tanultunk pártépítést is, de nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget. Sőt volt olyan román anyanyelvű tanárom, aki kitűnően beszélt magyarul, és ha megakadtam valamiben, folytathattam az anyanyelvemen.
Olyan tantárgyakat is tanultunk, amelyeket most csak nagyon kis réteg, választhatóként ismer. Ilyen volt a pszichonyelvészet. Szerintem semmi gond nem volt a tanárokkal, és a legnagyobb nemzetközi lapok főszerkesztőinek elméletei alapján tanultuk a szakmát. Azt tudni kell viszont, hogy annak idején csak ajánlással lehetett felvételizni, és engem a Szatmár megyei napilap küldött, ahol már középiskolásként rendszeresen közöltem, illetve az is nagyon motivált, hogy megnyertem több országos cikkpályázatot. Azért nem jutottam be a televízió szakra, mert abban a bizottságban nem volt magyar tag, és ott beszélni kellett, a román pedig nem ment jól nekem. Az írott sajtó szakon írhattam anyanyelvemen, mert a dolgozatot javításra kiadták egy bedolgozónak. Egyébként a tanárok 90 százaléka bedolgozó volt. Az is említésre méltó, hogy magyarul írhattam az államvizsgám, védeni viszont románul kellett.
Végh Balázs. Krónika (Kolozsvár)2011. január 28.
A szomszéd kultúra tükrében
Veres István műfordító, szerkesztő úgy véli, nem fordíthatunk hátat a mellettünk élőknek
Sokan elsősorban a Szatmári Magyar Hírlap napi jegyzetének szerzőjeként és a havonta megjelenő Szamos kulturális folyóirat szerkesztőjeként ismerik beszélgetőtársunkat, aki azonban jóval több ennél. Tanár, műfordító, az erdélyi szászok és a szatmári svábok irodalmának ismerője és ismertetője, az írott kultúra egyik jelentős szervezője. Interjúnkban minderről szó esik
Az Erdélyi Magyar Ki Kicsodában az áll, hogy ön újságíró, szerkesztő, műfordító meg a Scriptor Alapítvány ügyvivője. Hol maradt a tanár, nem azzal kellett volna kezdeni?
– Lehet, elnéztem valamit a kérdőíven, netán rosszul értelmeztem, ezért nincs ott, hogy először is német–magyar szakos tanár vagyok. A Babeş-Bolyain végeztem 1973-ban.
A székely fiú tudatosan választotta egyetemi tanulmányi ágként a német nyelvet?
– Mondhatom, igen, amiben sokat segített nekem a Székely Mikó Kollégium kiváló némettanára, néhai Rácz Lajos. Nemzedékek hálásak ma is neki, amiért képes volt arra, hogy a négy líceumi év alatt megtanítsa tanítványait egy bizonyos szinten németül. Talán ő ébresztett rá arra, hogy figyeljünk jobban oda közvetlen szomszédainkra, a szászokra. Uzontól, ahol születtem, nincs messze Prázsmár, a nagy szász település.
Emlékszem, már gyermekkoromban megfigyeltem, sőt, egy kicsit rá is csodálkoztam, mikor apámmal az ottani malomba vagy éppen vásárba mentünk, hogy milyen más emberek ezek a szászok, mennyire más a népviseletük, a házuk, a paraszti gazdaságuk és annyi minden, pedig egymás mellett élünk. Egy kicsit még bosszantott is, hogy Uzonban milyen keveset tudunk ezekről az igen szorgalmas emberekről, noha érdekünkben állna, hogy ne csak ismerjük őket, de megtanuljuk tőlük mindazt, amit jobban csinálnak, amiben sokkal hatékonyabbak, mint mi. Nagyon jó gazdaemberek voltak.
A Mikó után jött a négy év egyetem, bekapcsolódtam a Gaál Gábor Kör tevékenységébe is, amelynek akkoriban Markó Béla volt az elnöke. A német irodalom kapcsán az egyetemen volt egy kötelező választás az akkori világ tagoltságának megfelelően: úgynevezett „speckurzust” lehetett választani a nyugat- és kelet-német avagy az erdélyi szász, pontosabban romániai német irodalom közül. Utóbbit választottam, az említett okok miatt is.
Lényegében ezt követően ismertem meg a hazai szászok régi irodalmát, az újabbat már ismertem, és meglepett, mennyire rangos, mostani mércével is európai. Ugyanez mondható történelmükről is, amit példamutató alapossággal fel is dolgoztak.
Volt más egyéb is az egyetemen, ami a szász kultúra iránti érdeklődést ösztönözte? Főként, hogy ez már a másságtól és az idegenektől félő, sőt, azokat megvető soviniszta Ceauşescu-korszakban történt!
– Ilyen ösztönző volt – szász nemzetiségű tanáraim és kollégáim mellett – például az Echinox háromnyelvű diáklap, amelyben magam is közöltem fordításokat, mert úgy éreztem, a fordítás kiváló eszköz egy másik nyelv mélyebb megismeréséhez. A diplomadolgozatom témája az irodalmi fordítás elméleti vetülete volt.
Konkrétabban Eminescu híres, Luceafărul című poémájának Franyó Zoltán által készített magyar és német fordítását elemeztem, vetettem össze. Franyóval is elbeszélgettem telefonon a dologról, pozitívan értékelte hozzáállásomat. Aztán később tanárként vetettem bele magam jobban a fordításokba. Az első erdélyi szász könyvet a tanítás mellett ültettem át magyarra.
Aminek nyilvánvalóan az is kedvezett, hogy Halmiban, jóllehet nem a világ vége, nem sok lehetőség kínálkozott a szabadidő értelmesebb eltöltésére. Ott fordította le Erwin Wittstock Végítélet Ónyírban című regényét is, amelyet annak idején nem tudtam letenni. Ebből ismertem meg részletesebben az erdélyi szász falvak és társadalom példásan okos, racionálisan önellátó és önsegélyző belső szervezettségét.
– Sok ilyen visszajelzést kaptam első fordításom, Adolf Meschendörfer Leonóra, majd Otto Fritz Jickeli Nemzedékek című regénye kapcsán is, nem csupán Erdélyből. Érdekességként említem meg, hogy utóbbiról Magyarország egykori mezőgazdasági miniszterének, Hütter Csabának a véleményét is alkalmam volt megismerni – lényegében ugyanezeket mondta.
Közben egy bánsági sváb szerző, Franz Storch Zenélő óra című novelláskötetét is lefordítottam, s hozzáfogtam Josef Haltrich erdélyi szász mesegyűjteményének a lefordításához. Ebből egy kisebb kötetet állítottam össze évek múltán Hattyúleány címmel, szatmárnémeti iskolások által készített illusztrációkkal jelent meg. Még egy erdélyi szerzőtől, a ma Németországban élő Franz Hodjaktól fordítottam Végh Balázs Bélával együtt egy novelláskötetet, amelyet a budapesti Pont Kiadó adott ki.
A rendszerváltás azt is jelentette, hogy a romániai német kisebbség egy érdekes csoportja, a mellettünk élő szatmári svábok is kezdtek ismét magukra találni. Magam egyébként elég jól megismertem a kuruc szabadságharcot lezáró 1711-es szatmári béke után ide telepített svábok életét. Ezt elsősorban a szerkesztőségi munka tette lehetővé az által, hogy jártuk településeiket és írtunk róluk. S nemcsak azt, hogy milyen jó gazdák és az ide hozott új munkakultúrával mennyire megváltoztatták Nagykároly vidékét, de azt is, hogy milyen trauma érte őket a második világháború utáni deportálásokkal és a Ceauşescu-féle kiárusításukkal.
A Szatmári Friss Újság főszerkesztőjeként tudatosan vigyáztam rá, hogy történetüket megismerje a magyar lakosság. Elsősorban számbeli megfogyatkozásuk miatt az utóbbi évtizedekben nehezen állt helyre írásbeliségük. Ezt elősegítendő, a Friss Újságban időközönként egy-egy német nyelvű oldalt közöltünk, amit rendszerint én szerkesztettem.
Valamivel később ugyancsak én kezdeményeztem és szerkesztettem a Schwabenpost című lap első számait, amely az utóbb kitanult és felnevelődött szerkesztői gárda munkája nyomán ma is megjelenik, s a realitásokra építve, magyar nyelvű cikkeket is közöl. Ugyanis sok svábnak, főleg Nagykároly környékén, ma már magyar az anyanyelve.
Vizsgálódásai, gondolom, mindig új dolgokkal is szolgáltak...
– A rendszerváltás előtt két olyan német nyelvű könyv is a látókörömbe került, amelyek a környékünkön élő svábok és cipszerek körében gyűjtött népi elbeszéléseket, adomákat tartalmaznak. Egyik Claus Stephani Tal der stummen Geigen (Néma hegedűk völgye) című gyűjteménye, a másik egy Krieg im Scherbenland (Cserépfazékháború) című kötet volt, amelyről csak később derült ki számomra, hogy anyagát Helmut Berner gyűjtötte a szatmári svábok körében.
Az történt, hogy a gyűjtő a kötet leadása és megjelenése közti időszakban kivándorolt Németországba, így törölték a nevét a könyvről. A szerző a szatmári svábság igen jelentős és tekintélyes személyisége ma is, németországi szervezetük vezetője. Pár évvel ezelőtt bővebb válogatást tett közzé ezekből a szövegekből, amelyek rendszerint a hétköznapi élet különböző dolgairól, a falusi élet megnyilvánulásairól szólnak: munkáról, vallásról, ünnepekről, szokásokról, vásárokról, szőlőművelésről, pincei borozásokról, civakodásokról, megbékélésekről.
Feltett szándékom, hogy a közeljövőben ebből a második könyvből válogatok és fordítok magyarra, méghozzá azzal a reménnyel, hogy könyv is lesz belőle. De közben mást is fordítok Bernertől, a szatmári svábok történetének, sorsfordulóinak rövid bemutatását. Ennek részletei a Szamos című kulturális szemlében jutnak el a magyar olvasóhoz.
A Szamosnak ön a szerkesztője és anyagainak a begyűjtője is. Hiánypótló ez a tizenhat oldalas havi kiadvány, amely a Szatmári Magyar Hírlap önálló melléklete, a lap olvasói ingyen kapják. Voltak még Szatmárnémetiben kulturális lapok, mellékletek, de egy-két évi szárnypróbálgatás vagy inkább vergődés után megszűntek. A Szamos viszont a hetedik évfolyamánál tart!
– Csakugyan vannak előzményei a Szamosnak, ahogy általában a kulturális sajtónak Szatmárnémetiben. Egy időben még színházi lapja is volt a városnak, amivel jóval nagyobb kulturális központokat is megelőzött. Igaz, azóta sok víz lefolyt a Szamoson. De ami már a közelebbi múltat illeti, a rendszerváltás előtti időkben jelent meg az akkori Szatmári Hírlap mellékleteként a Forrás, ami, ugye, olyan volt, amilyent akkor a rendszer engedett. Nagyon kellett vigyázni például arra, hogy a román kultúra is kellő súllyal legyen benne.
Veres István (1950, Uzon)
Műfordító, szerkesztő, tanár. A középiskola (Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy) elvégzése után a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett német–magyar szakos diplomát, majd a Szatmár megyei Halmiba kapott tanári kinevezést.
1977-től újságíró, először a Szatmári Hírlapnál, majd egy évig a bukaresti Előrénél; a rendszerváltás után a Szatmári Friss Újság, 2005-től 2008-ig pedig a Szatmári Magyar Hírlap főszerkesztője. Ezt követően a Szamos kulturális szemle szerkesztője. Több erdélyi német író (Meschendörfer, Storch, Wittstock, Hodjak) kötetét magyarra fordította. 2008-ban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíjasa. Hosszabb ideje az RMDSZ Szatmár megyei tanácsosa.
Aztán mindjárt a fordulat után egy lelkes irodalomtanár, Gál Elemér beindította a Szamoshát című kulturális lapot, de kellő anyagi és szellemi támogatottság hiányában hamar leállt. Később is voltak elképzelések, próbálkozások, de ezek rendre hamvukba hulltak. Talán azért, mert nem eléggé kitartó emberek kezdeményeztek, s nem tudták kellően bizonyítani, hogy egy ilyen magyar nyelvű lapra szükség van. Így hát a közpénzekből való támogatása is csak ötletként merülhetett fel.
Közben a jóval kisebb és kevesebb magyar lakost számláló Zilah lekörözte Szatmárnémetit. A Fejér László szerkesztette Hepehupa továbbra is él és megjelenik! Igaz, mind nehezebb összekaparni a kiadásához szükséges pénzt. Mi kellett ahhoz, hogy a Szamos beinduljon és évek múlva is rendszeresen megjelenjen?
– A jól megfogalmazott szándék mellett elsősorban egy olyan kultúraszerető vállalkozó és önzetlen mecénás, mint Szilágyi Ferenc, aki talán több üzletember társánál jobban hitte és hiszi, hogy az az összeg, amit az anyanyelvi kultúrára költ, nem ablakon kidobott pénz, nagyon is megtérül közösségünk számára. Szilágyi Ferenc 2005 nyarán új napilapot alapított Szatmári Magyar Hírlap címmel, amelynek kulturális melléklete is volt csaknem az első lapszámok megjelenésekor.
Valamivel később született a döntés, hogy legyen a melléklet neve Szamos, ez egyrészt a tájegységre, másrészt a nagy elődre, az egykori Szamos polgári lapra is utal, amely többek között Márai Sándor, Móricz Zsigmond és Markovits Rodion írásait is rendszeresen közölte. Ha rájuk gondolunk, több mint magas a mérce. Mivel egy Márai vagy Móricz nem tűnik fel bárhol és bármikor, egyelőre azt is nagy eredménynek tartjuk, hogy a több ezer példányban megjelenő lapot minden hónapban az olvasó asztalára tehetjük.
A mai Szamost a Scriptor Alapítvány adja ki, amelynek elnöke Szilágyi Ferenc, az állandó munkatársak jól ismert szatmári értelmiségiek, mint Bura László, Fazekas Lóránd, Muhi Sándor, Végh Balázs Béla, szerkesztőtársam, Debreczeni Éva. A Communitas Alapítvány két alkalommal támogatta csekély mértékben, de alapvetően Szilágyi Ferenc finanszírozza a megjelenését. Egyébként már kétszer is elnyertük a szatmári kulturális kiadványok éves kitüntetését. A Scriptor Alapítvány könyvkiadó is, amely eddig a Hírlap-könyvek sorozatban húsz kötetet adott ki. Ez sem utolsó dolog.
Az eltelt időben a Szamosnak sikerült-e nagy vonalakban megvalósítania az induláskor megfogalmazott célokat?
– Jó a megfogalmazás: nagy vonalakban – mert az ember soha nem lehet tökéletes. Az elsődleges cél az volt, hogy a magyar és ezen belül a szatmári kultúrát, hagyományokat – és ezt hangsúlyosan mondom – minél közelebb vigyük az olvasóhoz, mert nagyon sok a pótolnivaló.
Nem csak a nemzeti történelmünkkel és irodalmunkkal kapcsolatos cikkek és tanulmányok, a helytörténeti, néprajzi és népművészeti vagy akár művészettörténeti cikkek sokasága bizonyítja, hogy ezt többnyire sikerül, de az is, hogy a fiatal tehetségeknek is teret adunk. Innen is bátorítanám őket és kérném tanáraikat, hogy irányítsák hozzánk legjobban író diákjaikat!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. március 19.
Honosítás: félretájékoztat az RMDSZ
Sok esetben félretájékoztatta a honosításügyben hozzájuk fordulókat az RMDSZ – jelentette ki csütörtöki sajtótájékoztatóján Veres-Kupán Enikő, az EMNT Szatmár megyei szervezetének elnöke, a helyi demokrácia-központ vezetője.
„Sajnos a magyarországi hivatalnokok arról tájékoztatnak bennünket, hogy sokan hiányosan kitöltött kérelmekkel, rosszul összeállított dossziéval érkeznek hozzájuk. Azt vettük észre, hogy az RMDSZ rosszul tájékoztatja a kérelmezőket, akiknek így később újra ki kell tölteniük a papírokat” – részletezte Veres-Kupán. Hozzátette: már őket is megkeresték olyan személyek, akik az RMDSZ-nél hibásan kapták kézhez papírjaikat.
A demokrácia-központ vezetője ugyanakkor arról is beszámolt, hogy péntek délben ünnepélyes keretek között zárják le az ezredik kérvényezői mappát, de január eleje óta már több mint 3 ezer érdeklődő kereste fel őket. „Az általunk öszszeállított és lepecsételt iratcsomók teljesen megfelelnek a magyarországi követelményeknek, és az ottani ügyintézők továbbra is számítanak a munkánkra” – szögezte le az irodavezető. Ugyanakkor megtudtuk, ezentúl a nyíregyházi kormányablak is fogadja az állampolgárságot igénylő szatmári lakosokat. Az EMNT szatmári elnöksége által szervezett március 15-i megemlékezésen tiszteletét tette Vinnai Győző a nyíregyházi kormányhivatal kormánymegbízottja is, aki együttműködéséről biztosította őket.
„A napokban családommal együtt Nyíregyházán adtam le az állampolgársági kérelmet, és úgy tervezzük, hamarosan csoportos utakat szervezünk testvérvárosunkba. Már jelentkezett a Szentlélek-plébánia teljes, 60 fős gyülekezete, de újabb csoportokat is szívesen fogad a nyíregyházi kormányiroda. Városnézéssel, kulturális programokkal egybekötött eseménnyé tehető így a kérelmek benyújtása” – részletezte az irodavezető. Mint elhangzott, az állampolgársági kérelmek típusnyomtatványa nemrég részben módosult, de akik már leadták, vagy kitöltötték azokat, semmit sem kell újraírniuk.
Emellett azt is megtudtuk, hogy az elváltaknak a válást igazoló bírósági végzés mellett a házassági anyakönyvi kivonatuk másolatát is mellékelniük kell, mert magyar házassági okmányt is kapnak. Veres-Kupán közölte, a demokrácia-központ később is az állampolgárok rendelkezésére áll, és segít a magyarországi anyakönyvi ügyek intézésében, ugyanis minden anyakönyvi változást az ottani állami szervek felé is jelezni kell.
Végh Balázs. Krónika (Kolozsvár)2011. március 29.
Dokumentumfilm nagykárolyi gróf Károlyi Lászlóról
Valódi időutazáson vehetnek részt azok, akik megtekintik Bicskei Éva rendező és Móczán Péter producer dokumentumfilmjét. A birtok nem a tiéd...! című alkotás főszereplője az idén 80. életévét betöltő nagykárolyi gróf Károlyi László.
filmet a gróf és felesége jelenlétében a hétvégén Nagykárolyban is bemutatták. A magyarországi Fóton született és a 90-es évek közepén hazaköltözött nemes életútját kíséri végig a közel egyórás alkotás. László gróffal sétálva megtudhatjuk, milyen neveltetést kapott a két világháború közötti Magyarországon, milyen nehezen végezte el a bécsi középiskolát, mert a családja vagyonát államosították, és nemhogy pénzt, de még levelet sem kaphatott az otthoni szeretteitől.
A filmet nézve végiglátogathatjuk az egykori Károlyi-birtokot, valamint a család ősi kaplonyi temetkezési helyét, illetve a nagykárolyi és a fóti kastélyt. A film arról is beszámol, hogy a fóti kastély a Károlyi család történetét bemutató tárlatnak ad helyet. Itt látható többek között az az íróasztal is, amelyen gróf Károlyi Sándor aláírta a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békét. A dokumentumfilm a magyar történelem olyan korszakairól ad hiteles képet, amely a könyvekből nem, vagy csak részlegesen ismerhető meg. Épp ezért László gróf és hitvese, Károlyi Lászlóné, született Dálnoky Kenyeres Erzsébet előszeretettel fogadnak fóti otthonukban iskolai csoportokat, érdeklődőket, és személyesen vezetik őket végig a tárlaton, amelynek legértékesebb részeit a család által alapított sátoraljaújhelyi kórház pincéjéből sikerült kimenteniük.
Az általuk létrehozott Fóti Károlyiak Alapítvány megpróbálja a család még menthető kulturális örökségét továbbhagyományozni, ezért többek között odafigyelnek az ősi kaplonyi temetkezési kripta és a család nagykárolyi kastélyának sorsára is. Károlyi László felesége, Erzsébet asszony emellett számos jótékonysági és kulturális tevékenységet irányít. A filmben elhangzanak László gróf édesapjának szavai: „Amikor megkérdeztem édesapámat, hogy az a hatalmas birtok egyszer mind az enyém lesz-e, azt felelte nekem: nem a magáé, maga csak adminisztrátora lesz annak.
Ez a nemzetünké, és meg kell őriznünk azt az utókornak” – emlékezik vissza a gróf, aki vallja, az embernek családjáért és népéért kell küzdenie és dolgoznia élete utolsó percéig. A film nagy részét Nagykárolyban, Kaplonyban, Fóton és a Zempléni-hegységben forgatták 2010 nyarán. „Filmünk a Károlyi család gazdag történetén keresztül évszázadok történelmét hozza emberközelbe, és olyan filozófiai kérdésekre is választ kaphatunk, hogy miben állt és áll a nemesi lét, vagy hogy mit is kezdhetett élete során egy nyolcvan felé járó férfiú olyan ősökkel, mint a szatmári békeszerződést aláíró Károlyi Sándor, a tudományos akadémiát alapító Károlyi István vagy az »őszirózsás« Károlyi Mihály” – vallják a filmről az alkotók.
Végh Balázs. Krónika (Kolozsvár)2011. június 10.
Ballagási ünnepség
?vó- és tanítóképzõ szakon, távoktatáson 25-en végeztek
Szatmár megye - A Babeº-Bolyai Tudományegyetem Pszichológiai és Neveléstudományi Kar ?voda- és Iskolapedagógiai Szak Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozatának távoktatáson végzett 25 hallgatója a szatmárnémeti Szakszervezetek Mûvelõdési Házban június 10-én tartotta ballagási ünnepségét. Elsõként Végh Balázs Béla igazgató üdvözölte a végzõsöket és a megjelenteket, majd közel másfél órás ünnepi programmal következett. A program természetesen az alma matertõl búcsúzók dalával, a Gaudeamus-szal kezdõdött, majd a II. évfolyamon tanuló diáktársak búcsúmûsorral kedveskedtek végzõs társaiknak. A ballagáson alkalomhoz illõ bohózat, ének, vers, paródia, tánc is szerepelt, az ünnepség keretében a szatmárnémeti 10-es Számú Általános Iskola Fekete gyöngyszemek és Lady Girls mazsorett csapata is fellépett. A mûsor végén Stark Gabriella, pedagógia szakos tanár, évfolyamvezetõ röviden felelevenítette a három éves tanulmányi idõ fontosabb történéseit, megköszönve mindenkinek a szép tanulmányi eredményeket, azt, hogy a nehezebb napokon is kitartottak, majdszerencsét kívánt mindannyiuknak. A ballagási ceremónia zárásaként a jó tanulmányi eredményeket elért hallgatók átvehették az elismerésként járó oklevelet.
erdon.ro2011. július 1.
Pedagógusok a hagyományőrzésért
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karának Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozata jelenleg két nemzetközi projektben vesz részt — tájékoztatott Végh Balázs Béla adjunktus.
Július 1–3. között zárul az első féléve az „Esélyegyenlőség a lokális identitás megőrzésére és újjászervezésére az oktatásban és a perifériális közösségekben” elnevezésű projekt, melynek keretében szemináriumokat és műhelymunkákat tartanak. A konferenciának a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozata ad otthont. Az Európai Unió által finanszírozott projektben három felsőoktatási intézmény — a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozata, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem, valamint a Debreceni Egyetem Hajdúböszörményi Pedagógiai Főiskolai Kara — vesz részt.
Hétvégi programok
A hétvégi konferenciára szemináriumok és kulturális programok vannak szervezve, ugyanakkor összegzik az eddig elért eredményeket. A konferencia keretében neves szakemberek, professzorok tartanak előadást antropológiai, nyelvészeti, népművészeti témákkal kapcsolatban. A képzés többrétű: egyetemi hallgatókat képeznek, akik majd terepmunkára járnak, tanulmányozzák a helyi hagyományokat, amit később majd felhasználhatnak az oktatásban. Itt lesz tíz nagyváradi, tíz hajdúböszörményi és tíz szatmárnémeti pedagógus, valamint öt–öt egyetemi tanár, akik tartják az előadásokat. A hallgatók megismerhetik, hogyan kell beilleszteni a pedagógiai tevékenységekbe a helyi hagyományokat. Szó esik arról is, hogyan kell feléleszteni a már feledésbe merülő szokásokat. A szatmárnémeti hallgatók átjárnak Nagyecsedre, ahol a magyar és a roma kultúrával, Vállajon és Mérken a sváb kultúrával ismerkednek. A hajdúböszörményiek jönnek Mezőfényre, Piskoltra és Hadadra. A partiumiak Debrecen környékére utaznak.
A projektben résztvevők olyan szakemberek és kutatók, akiknek célja a magyar, román, sváb és roma közösségek antropológiai és népművészeti hagyományainak feltárása. erdon.ro2011. július 18.
„Múlt és jövő, nagy tenger egy kebelnek”
Vörösmarty Mihály sorait idézve beszélt Végh Balázs Béla, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozatának adjunktusa a hagyományérzésről és a népi értékekről.
— Az utóbbi időszakban sok szó esik a hagyományőrzés fontosságáról, a népi értékek feltárásáról és azok ápolásáról. Mennyire időszerű ez a téma?
— A modern antropológiában van egy elmélet, az „ethnic revival”, ami az entitások újraélesztését jelenti – állítja Végh Balázs Béla. — Az elmélet szerint a globalizációs világban az eredeti hagyományok, amelyekben a közösségek és egyének éltek bevonultak a lokalitásokba — ezek lehetnek települések, családi közösségek, egyéni helyszínek —, amelyekben tanulmányozhatók és kutathatók a hagyományos kultúrák emlékei. A kutatásoknak vagy ahogy mi szoktuk mondani a felméréseknek a lényege az, hogy feltárja és a közösségekben tudatosítsa létező értékeiket, és azt újratanítsuk, újra hasznosítsuk a közösségekben. Mert a globális média, a nagyobb környezetek, épp az ellenkezőjét hangoztatják. Nem a helyi hagyományokhoz és szokásokhoz kötődnek, hanem a globalizált világhoz, és inkább hajlandóak az emberek arra, hogy egy dél–amerikai vagy egy amerikai szokást vegyenek fel, mintsem a saját szokásaikat vigyék tovább. Gyakran rendeznek salsa és lambada táncversenyeket, de olyan, hogy csárdás, verbunkos vagy szatmári táncverseny nincs. Inkább hajlandóak vagyunk megtanulni más népek globalizálttá vált szokásait, mint a sajátunkat.
— Mit lehet tenni a hagyományok megmentéséért?
— A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozata azért indított egy nemzetközi pályázatot, hogy eljussunk olyan helyszínekre, ahol még élnek a helyi hagyományok, melyeket ott megnézünk, aztán hazatérve az óvodákban és az iskolákban, a tananyagba beékelve hasznosítani próbáljuk azokat. A pedagógusoknak az is feladatuk, hogy ezt megtanítsák, hogy a saját hagyományuk szerint neveljék a fiatalokat. Korábban a fiatalok ebbe spontán módon belenevelkedtek. A helyi közösségekben élő hagyomány volt a tánc, a különböző évfordulókhoz fűződő szokások. Ma már ezeket újra kell éleszteni. A lokális kultúrák feltárásával foglalkoznak a hallgatók. Megtanulják a népi szokásokat, hogy ha egy közösségbe kerülnek, nem mint kívülállók kezeljék a dolgokat, hanem próbáljanak meg kezdeményezőként fellépni, megismerni az ottani hagyományokat, és az óvodában, az iskolában azt megtanítani, ezáltal a gyereket az intézményen keresztül újra visszavinni a közösségbe. Ugyanezt megtehetik helyi hagyományőrző körök, művelődési házak, egyházak vagy bárki. Csak oda kell figyelni, fel kell ismerni, kiterjeszteni civil szervezetekre.
— Mi vezetett oda, hogy ezek a közkedvelt szokások kezdenek feledésbe merülni?
— A régi közösségekben ezeknek voltak funkcióik. Hozzátartoztak a közösségek mindennapi életéhez. Ma már megváltoztak az ünnepi szokások, megváltoztak az életkörülmények. Nem várhatjuk el, hogy egy falusi néni egész nap a guzsaly vagy a szövőszék előtt üljön, vagy a menyecske hátra kötött fejkendővel és köténnyel a derekán énekelje a magyar népdalokat. Mindezek mellett tudatosítani kell, hogy ez valamikor létezett. Amit most teszünk az nem más, mint a hagyományok rekonstruálása, konzerválása, ami nem életképes, de dokumentumok kell maradjanak róluk, hogy bármikor életre kelthetők legyenek.
— Egy időben úgy tűnt, hogy mély szakadék van kialakulóban falu és város között. Ez így van ma is, vagy tapasztalhatóak változások?
— A falu és a város közötti ellentét, már a XIX. században létezett. A falu mindig a várost utánozta és akarta kopírozni, hogy ugyanaz legyen meg falun is, mint városon, ami a magánéletet illeti. Így került falura a fürdőszoba, a perzsaszőnyeg stb. A kalotaszegi népi kultúra a nemesi kultúrának a népiesített változata. Mindig a város diktálta az előre haladást, önfejűség lenne nem elismerni a város haladó jellegét. Azonban különbséget kell tenni a város és a falu között. Mindkettőnek meg van a maga értéke, ami kielégít egyfajta igényt. Falun különösen fontos szerepük van a közösségi rendezvényeknek. Dicséretre méltók azok a családok, amelyek megtartják a névnapokat, a lakodalmakat, keresztelőket, az elhalálozáshoz kapcsolódó eseményeket, és más naptári ünnepeket.
— Ma már városról jár falura a tánctanár, hogy néptáncra tanítsa a fiatalokat. Már az idősek is elfeledték a népi táncokat, vagy nem érdekli őket?
— Ez azt igazolja, hogy minden újra tanítható. Nagyon sok falusi közösség újdonságként kezeli a hagyományok újraélesztését. Ma már a falvakon polgárosodó emberek élnek, nem ismerik a helyi hagyományokat. Bartók és Kodály azt vallotta, hogy az utolsó órában kezdték el a gyűjtést és lám, azóta mennyi minden előkerült és most is vannak még rejtett értékek. Nem kell lebecsülni a cigányok kultúráját sem, mert nagyon sok, a magyarok által elfelejtett vagy elhanyagolt magyar hagyomány részét viszik tovább. A cigány kultúra 25–30 évvel jár a magyar kultúra mögött.
— Segít–e a hagyományőrzésben az, hogy sok városra költözött falusi visszatelepedik falura?
— Nem. A falura visszaköltözöttek a városi kultúrát honosítják meg. Általában a visszaköltözött családok hatnak a falusi közösségekre, mint modell, és nem a falusi többség hat rájuk. És be kell látni, hogy a falusi közösségek már nem egységesek, felbomlottak és elindultak a polgárosodás útján. A régi értelemben vett falu lassan meg fog szűnni.
Hogyan látja mindezt Szilágyi Levente néprajzkutató?
— Mi a valóság abban, hogy előbb–utóbb kihalnak a népi szokások?
— A hagyomány a kultúrának a része, a kultúra viszont egy teljesen dinamikus valami. Ahogy az emberek változnak, úgy változik a kultúra is. Ki gondolná most komolyan azt, hogy Szatmárnémeti valamelyik vendéglőjében egy száz évvel ezelőtti szokás szerint zajlik le egy lakodalom? Az sem lehet feltűnő, hogy kihalt a népviselet, hiszen hatvan évvel ezelőtt sem volt. Hogyha történelmileg vesszük, akkor a szatmári térségben korábban sem volt. Az utolsó részek, ahol Szatmár megyében a maga természetes módján volt népviselet, az a Tövishát, illetve a három avasi magyar település (Avasújváros, Kőszegremete és Vámfalu), de ott nagyon erős ellenhatások voltak a nagyon archaikusnak számítható román közösségekkel szemben. A viselet akkor szűnt meg, amikor jött az iparosodás, megjelentek az iparilag előállított kelmék és vásznak, és egyszerűen kiszorították a házi ipart, mert olcsóbban és kevesebb energia befektetésével tudtak szert tenni ruhákra, ami ráadásul az ízlést is irányította. Az a hagyomány, amit mi ősi hagyománynak gondolunk, az nem több mint kétszáz éves. A nagyon híres magyar viseletek: a kalocsai, a széki, a palóc, nem több mint száz éves. Ezek nem egyik napról a másikra alakultak ki, és nem is úgy tűntek el.
— Ezek szerint számíthatunk arra, hogy a népi szokások lassan eltűnnek?
— Események mindig lesznek, de nem úgy mint régen. A lakodalmas szokások például átalakulnak, megváltoznak, de az is lehet, hogy megszűnnek. A szokást mindig az igény alakítja, és az igény alakítja a szokásokat. A régi lakodalmakon a vőfélynek aktív szerepe volt. Ma már nincs igény se vőfélyre, se cigányzenekarra. A régi lakodalmak egy egész közösséget megmozgató események voltak. Most vagy családi esemény, de legtöbbször a fiatalok szervezik maguknak, és azt hívnak meg, akit akarnak. Most az ajándékozáson van a hangsúly, nem pedig a segítségvállaláson. Régen a lakodalom azt jelentette, hogy a falu apraja, nagyja részt vett az előkészületekben, és az ajándékok nem vagyontárgyak voltak, hanem a segítségnyújtás. Akkor az esemény jelentette a csúcspontot, most pedig az esemény egy kötelező rész, de nem csúcspont.
— A múzeum, milyen szerepet vállal ezeknek a hagyományoknak a megőrzésében?
— A múzeum sem mehet szembe a közösségi igényekkel. Egy olyan közösségben, ahol van igény tájházak vagy falumúzeumok létrehozásához, hogy azokban elhelyezzék a régi tárgyakat, tudunk segíteni. Ha nincs se igény, se szükséglet, akkor nincs értelme működtetni vagy akár létrehozni ezeket az intézményeket. Amit mi hagyománynak nevezünk, az nem egy szervesen, a kultúrába ágyazott jelenség.
— Az egyre gyakoribb hagyományőrző rendezvényeket hová soroljuk?
— Egyre gyakoribbak például a böllérversenyek. Ezeken a népi kultúra és a hagyományok átmennek hagyományőrző eseményekbe. A hagyományok a saját közegükbe működnek rendesen. Ha onnan kivesszük őket, akkortól csak mozaik kockái valaminek, de semmiképpen sem egyenértékűek a hagyományokkal. Ha egy magyar zenekar fellép egy folklórfesztiválon az nem ugyanaz, mintha Vetésen 1912–ben egy lakodalomban játszották volna a talpalávalót. Vagy ott vannak a népművészeti dísztárgyakat készítők. Tőlük nem a paraszt családok vásárolnak, akiknek a saját értékeiket tükrözik, hanem a turisták, akik elviszik egy teljesen idegen helyre, akik azt mondják, hogy a hagyományokat meg kell menteni, és vigyázni kell, mert a huszonnegyedik órában vagyunk, akkor fel kell tenni a kérdést: Melyik huszonnegyedik órába? Az a közösség, amelyik a hagyományokat fenntartotta, már nincs. Azok az emberek, akik azokkal az igényekkel, azokkal az értékekkel, azzal a világképpel éltek, már nem léteznek. A mi korunkban már nem ez a divat, de valóban felelősségünk az, hogy ezt a tudást, ezt az értéket, valamilyen szinten tudjuk megmutatni. A hagyomány egyenlő az értékkel. Nem igaz, hogy az, aki nem törődik a hagyományápolással, az nem képviseli az értékeket. Megkérdezném: ki az, aki a mai komfortigények mellett beköltözne egy száz évvel ezelőtt épült tájházba, hogy abban az akkori körülmények között éljen? Nem azt mondom, hogy áldozat a hagyomány. Szép az, ami volt, de a jelen is szép.
András Gyula színművész kételkedik
— Annak idején az emberek a születésüktől a halálukig tudták hagyományosan, örökölt módon, hogy mikor, mit kell tenniük, és hogyan kell élniük — állítja András Gyula. — Tudták, mikor kell dolgozni, mikor kell pihenni, mikor kell mulatni. Ezeket a szokásokat büszkén vállalták. Minden falunak, minden közösségnek megvoltak a sajátos szokásaik, hagyományaik, amelyekről felismerhetők voltak. Erdélyben — a világ más részeivel szemben miután kimondták a vallásszabadságot — az emberek kaptak egy lelki szabadságot is. Ilyen kis területen, sehol a világon nem volt ennyi vallás. Manapság olyan pillanatnyi szokások alakulnak ki, amelyek nyugati hatásra jönnek létre, hasonlóra változnak meg, de nincsenek semmilyen magyar gyökereik. Mások mondják meg, hogy mit tegyünk. A változás elkerülhetetlen, hiszen a régi szokások elveszítették gyakorlati jelentőségüket, nem tartoznak a mindennapjainkhoz. Nem jó irányú az a változás, ahol a pénz az érték. Egy olyan világban, ahol nem nevezhető értéknek az, amit pénzben nem lehet kifejezni, hiába akarjuk megtartani a múlt értékeit. A globalizáció nagyon megváltoztatta a világot. Én se venném fel azt a ruhát, amit nagyapám hordott, nem bírnám elviselni nyáron az inget, a mellényt és a kalapot. Ő egész nyáron így dolgozott és nem volt melege.
— A globalizáció ellen mindenki küzd, de nem lehet leállítani.
— A globalizációhoz segítenek az intézményeink is: a színház, az iskola. A mai oktatási rendszerben semmilyen sajátosságot nem lehet felfedezni. Nagy erővel folyik a kultúra feloldása.
— Mi lehet az oka, hogy kevesen vesznek részt kulturális rendezvényeken?
— Sokan azzal magyarázzák, hogy nincs rá igény. Szerintem ez nem igaz. Az utóbbi időszakban gyakran említem, hogy a Hit és gyógyítás legutóbbi előadásán három szatmári költő versét szavaltam el. Mindenki piros kezekkel tapsolt. A valódi művészetre van igény. Én nem félek attól, hogy a valódi értékek feledésbe merülnek. Nagy Imre mondta, akikor egyik ismerősét arra bíztatta, hogy írja meg az életrajzát: „Nem az a fontos, hogy elolvassák vagy sem, hanem az, hogy legyen megírva”. Sajnos ma már jobban támogatják a giccset, mint a művészetet, mert abban van a pénz. Kis pénzt kell belefektetni, ami hamar megtérül. És nincs igazunk, amikor azt mondjuk, hogy felborul az értékrend, mert a pénz az érték.
— Említette, hogy rossz az oktatási rendszer. Ez hová vezethet?
— Ezt a kérdést több szempontból is meg lehet közelíteni. Az utóbbi néhány évben nagyon sok szavalóversenyen vettem részt, ahol igazán mondhatni lelkes tanítónők és tanárok készítették fel a gyerekeket, akik jól szerepeltek, és kitűnő látvány volt, amikor szülők és pedagógusok együtt örültek a gyerekek sikereinek. Mint ahogy Madách mondta: „Nem Messiás–é minden újszülött, s csak későbben fejlik szokott pimasszá”. A gyerek jól indul, a probléma akkor jön, amikor kezd önállósulni.
— A globalizációnak egy másik veszélye, hogy a fiatalok elveszítik identitástudatukat. Ez ellen mit lehet tenni? erdon.ro2011. szeptember 24.
Aki a közéletben szolgál, többet kell teljesítenie
Tóth-Páll Miklós színművész, az Ady Endre Társaság elnöke nyugdíjas éveit kulturális és hagyományápoló rendezvények szervezésével tölti. Véleménye szerint a magyarságot a kultúra tartja össze. Az alábbiakban őt kérdeztük.
– Mi késztette az Ady Endre Társaság létrehozására?
– Az Ady Endre Társaság létrehozására nem csak én éreztem késztetést, hanem még néhány olyan személy (gondolok itt Méhes Katira és István Istvánra), akik hiányát érezték egy kulturális célokat és hagyományőrzést szolgáló civil szervezetnek. Akkor sok szatmári csatlakozott hozzánk, azt remélve, hogy majd lehetőségük lesz könyveik kiadására, egyéb terveik megvalósítására, de amikor nem jött minden magától, nem jött azonnal a siker, mert azért dolgozni is kellett, lemorzsolódtak. A másik dolog, ami a színészeket ösztönözte, hogy előadásokat vigyünk ki falvakra. Ez ment egy ideig, de amikor a színház is elkezdte a falujárást, mi más tevékenységekre helyeztük a hangsúlyt. Kezdetben három könyvet adtunk ki, mindhárom első kiadás volt: Végh Balázs Béla gyűjtötte össze Dsida Jenő a Cimborában megjelent, de kötetben nem szereplő gyerekverseit. Mi adtuk ki Czira Árpádnak Menekvés a szibériai fogságból és Simpf József Mária költészetét.
– Mi az oka annak, hogy az Ady Endre Társaságot nem sodorták el az ideig-óráig létező kordivatok?
– Mindig ragaszkodtunk ahhoz, hogy maradjunk távol a politikától. Olyan dolgokat akartunk összehozni, ami nem színházi tevékenység, olyan előadásokat rendeztünk, ahol a költő volt a fontos, nem a forma (világítás, zene stb.). Tehát nem színházi eszközöket használtunk, hanem a szövegen volt a hangsúly. Népszerűsítettük a szatmári népdalokat, lépést tartva az újonnan megjelent népdalválogatásokkal. A Szárazfa–együttessel több műsort állítottunk össze, amellyel jártuk a falvakat, később egy kötetben is kiadtuk. A műsorokat Méhes Kati és Fejér Kálmán állította össze. Mi csak örülni tudunk annak, hogy a Szárazfa–együttesből kinőtt Bartók Béla Egyesület tovább viszi ezt a tevékenységet és szélesebb körben gyakorolja.
– Miért épp Ady Endre Társaság?
– Sokat gondolkodtunk, hogy mi legyen a társaság neve. Ady Endre és Gellért Sándor neve merült fel. Nekem szívügyem Gellért Sándor, a többség Ady mellett döntött, mert ő volt az, aki hidat próbált építeni a történelmi egyházak között. Ady költészetének a nagy része erről szól, ezt az elvet akartuk mi is a gyakorlatba vinni. Most utólag nem bántuk meg, hogy Ady mellett döntöttünk.
Lesz jövő
– Van jövője egy ilyen kulturális társaságnak?
– Ma valahogy mindenki az értékvesztésről beszél. Valóban értékválság van, megváltozott az emberek ízlésvilága, amihez nagyban hozzájárul a televízió (a valóságműsorok, a sorozatok). Nem mondom, hogy ezeket el kell ítélni, de lehetőleg ne kerüljünk rabságukba, mert ezek kábítószerként hatnak. Mi azért ragaszkodunk nemzeti hagyományainkhoz, mert azok fejezték ki és fejezik ki ma is a magyar lelkületet. Az Ady Endre Társaság ha összegezi eddigi tevékenységét, megállapíthatjuk, hogy mindig ezen az úton haladt, mindig ezt tartottuk elsőrendű feladatunknak.
Sikeres rendezvények
– Lesz utánpótlás?
– Most ötéves a társaság. Beszélhetünk eredményekről, de nagyon sok a megvalósításra váró feladat is. Mivel nekem már több van hátra, mint előre, arra is kell gondoljak, hogy kinek adom át a stafétát. Sajnos ezt nem lehet színészre bízni — nem azért, mert nem képes rá, hanem azért, mert ehhez idő kell. Ha pályázatot nyerünk, napokat kell eltölteni a formaságok rendezésével. Ezt a feladatot vagy egy nyugdíjas végzi, vagy valaki, akinek olyan munkahelye van, amely mellett tud erre is időt szakítani.
Én sikernek tartom azt, hogy politikamentesen két olyan sikeres rendezvénnyel indultunk, amelyek tömegrendezvényekké nőtték ki magukat. Ilyen a Családi Hétvége, amit mindig a Gyermeknap előtti szombaton tartunk, és a Magyar Kultúra Hete. Az tartják, hogy az ünnepeket, akár a csillagképeket, Istentől kapjuk. Üzenetet hordozunk, csak ezt nem árt, ha meghalljuk. Sokadmagammal igyekeztünk megtalálni a Magyar Kultúra Napjának igazi üzenetét. Imádság a nemzetért – ez a Himnusz, a nemzeti imádságunk és a magyar kultúra napja. Január 27. – Ady Endre halálának napja, emlékeztetni a magyarságot Ady üzenetére. Balladai hősökké kell válnunk (akár Budai Ilona, Halálra táncoltatott lány), felvállalva sorsunkat, bukásainkat, bűneinket. Csak akkor van számunkra és a nemzet számára megújulás.
Nagyobb közönség
– Hogyan sikerült elérni, hogy az előadásokról ne fogyjon el a közönség?
– Kezdetben templomokban és gyülekezeti termekben tartottuk meg rendezvényeinket. Eljutottunk oda, hogy Egy utca, négy templom címmel rendeztünk előadássorozatot a Németiben, ahol mind a négy történelmi egyház (református, római katolikus, magyar görög katolikus és evangélikus–lutheránus) templomaiba szerveztünk előadást és műsort. Én mindig hittem és hiszem ma is, hogy a kultúra és az ökuménia köti össze a magyart. Mindig olyan előadásokat szerveztünk, amihez kevés pénzre volt szükség, de azok színvonalasak voltak, szóltak valamiről.
Mivel minden egyházközösségnek megvan a maga törzsközössége, észrevettük, hogy mindig ugyanazokból a személyekből áll a közösségünk. Egy nyugdíjas rendezvénysorozattá váltak a műsoraink, kezdtük érezni, hogy mi is bezárjuk magunkat. Meg kellett találjuk a módját, hogy nyitni tudjunk a fiatalok felé. Ekkor kezdtük meg használatba venni művelődési intézményeinket (színház, filharmónia). Ezeket az épületeket a régi szatmáriak építették, egy művelődési társaságnak ezeket kötelessége kihasználni. A közönség bővült, bejöttek a fiatalok, kapcsolatot teremtettünk a Kölcsey Ferenc Főgimnáziummal, melynek diákjai aktívan részt vettek a műsorainkban. Luby Margitról, aki négy évig tanult, tíz évig tanított Szatmárnémetiben, már közösen emlékeztünk meg. Móricz Zsigmond azt írta Luby Margitról, hogy egy asszony, aki bebizonyította, hogy létezett egy magyar viselkedés, egy etika, amelyik erősebb volt a spanyolnál. Ezt az etikát sajnos a civilizáció szétszaggatta, feloldotta. Most is egy ilyen értékvesztés van, csak most egy másik értéket veszítünk el. Sokkal fontosabb az, hogy hogyan éltünk, mint az, hogy hogyan szenvedtünk. A magyar nép történelme, a szenvedések történelme. Rágondolni is nehéz arra, hogy hány csatát nyertünk és hányat vesztettünk. Érthetetlen, hogy miért, de többet dicsekszünk a vesztes csatáinkkal, mint a mindennapi életünkkel. Az, hogy minek örültünk, miben hittünk, hogyan étkeztünk, hogyan öltözködtünk ugyanolyan része az életünknek, mint a győztes vagy a vesztes nagy események.
– Mennyi esély van arra, hogy az egyre erősödő és támogatott szubkultúra ne szorítsa teljesen háttérbe a klasszikus kultúrát?
– Én nem hiszem, hogy a klasszikus kultúra megmenthető. A hagyományőrzés fogalma is sokrétű. A hagyományőrzés lényege az, hogy a szokások újraszülik önmagukat. A hagyományokat esetleg ápolni lehet, úgy, hogy egészségesen éljen, hogy ő vigyázzon önmagára. Véleményem szerint a hagyományok megmaradnak, de más formában fognak jelentkezni. Azt mondják a legszebb hungarikum a magyar nyelv, mert gondolkodásra kényszerít. Állandóan visszavisz a múltba. A zenénk se hasonlít igazán más népek zenéjére. Hogy ez a zene a jövőben hogyan fog beépülni egy másfajta hangszerelésbe, azt még nem tudhatjuk, de az alapja meg kell maradjon.
Akik tettek valamit
– Hogyan viszonyulnak a fiatalok az Ady Endre Társaság rendezvényeihez?
– Amikor A magyar huszár dicsőséges múltját játszottuk a kölcseys gyerekekkel, nagyon élvezték. Csetri Elek, amikor 2008–ban előadást tartott az egyik rendezvényünkön, szóba került a huszárság is. Sokat beszéltünk arról, hogy lényegében kikre is kellene emlékezni? Ő azt mondta: azokra, akik tettek valamit a magyar nemzetért. Ekkor jutott eszembe Teleki Sándor neve. Nem lenne Magyar rapszódia, ha Teleki Kolozsváron nem mutatja be Liszt Ferencnek Pócsi Laci cigányprímást. Amikor Liszt meghallotta a magyar muzsikát, azt mondta: ez már igen. Az első és a tizennegyedik rapszódiát a máramarosszigeti cigányzenész muzsikája ihlette. Vagy: Petőfi megírta volna szerelmes verseit, ha Teleki nem adja oda a Koltói kastélyt? Ha csak ezt a két dolgot vesszük figyelembe, amit Teleki Sándor adott nem csak a magyar nemzetnek, hanem a világnak, akkor már kellene legyen Teleki–szobor. Telekinek a fél Európa barátja volt. Baráti alapon tartotta a kapcsolatot az akkori befolyásos személyekkel. Hol van most egy olyan politikus, akinek annyi barátja van.
Egy másik felfedezettünk Katona Mihály (1764-1822), aki Szatmárnémetiben született és a Felvidéken halt meg. Mit köszönhet neki a világ? Tőle tudtuk meg, hogy a Föld nem függőlegesen forog, hanem dőlési szöge van, a földrészek együvé tartoztak, és elsőként írt az üvegházhatásról. Hogy még nem lett világhírű, az annak köszönheti, hogy csak magyar nyelven volt hajlandó írni.
Az elismerés kötelez
– Ön megkapta az egyik legrangosabb kitüntetést, a Bánffy Miklós-díjat. Büszke erre az elismerésre?
– Biztosan számít egy ilyen elismerés. Én nem vagyok az a típus, aki azonnal elragadtatja magát. Amióta átvettem a díjat, folyton azon vívódom, megtettem-e mindent azért, hogy kiérdemeljem? Mélyebb gondolkodásra késztet, és még többet akarok tenni, hogy valóban méltó legyek hozzá.
– Sokakban felmerül a kérdés, hogy ön, mint marosvásárhelyi születésű, hogyan lett ilyen nagy lokálpatrióta a szatmári térségben?
– Ebben a korban az ember már szereti dramatizálni a múltját. Ez egy apai örökség. Édesapám Budapesten született, onnan Aradra került, ott járt iskolába. Miután Észak-Erdélyt 1940-ben visszacsatolták Magyarországhoz, Marosvásárhelyre költözött. Ezentúl mindig marosvásárhelyinek vallotta magát. 1966-ban, Ceausescu utasítására volt egy átfésülés. Aki nem Románia területén született, annak megengedték, hogy elhagyja az országot. Akkor apám a román úszó válogatott edzője volt. Magához hivatott engem és a húgomat, és megkérdezte, hogy át akarunk-e telepedni? Mindketten nemet mondtunk, ekkor apám azt mondta: én se akarok áttelepedni, hiszen itt a hazám, de megkérdeztem a véleményeteket. Abban az időben még volt egy családi mintakép. Ha ez nincs meg a családban, a család is talajvesztetté válik. Nyilván, hogy azok az erők, amik most hatnak, jobban rombolnak. erdon.ro