udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 1305 találat lapozás: 1-30 ... 1231-1260 | 1261-1290 | 1291-1305

Névmutató: Kós Károly

2017. szeptember 6.

Megnyílt a Csigadomb – csoportos tárlat a Minerva-házban
Dorombbal, citeramuzsikával, köcsögdudával és tánccal nyitották meg hétfő délután a Minerva-ház két kiállítótermében a Csigadomb című tárlatot, amelynek anyaga a sztánai Szentimrei-házban tartott alkotótábor résztvevőinek munkáiból áll. A kiállításmegnyitó egyben a zilahi Muza Fest művészeti fesztivál nyitóeseménye is volt, a Zilahon zajló fesztivál kolozsvári megnyitójának célja, hogy a Szilágyságot szélesebb körben is bemutassa.
A Csigadomb című kiállítás megnyitóján Szabó Zsolt, a Szentimrei Alapítvány elnöke elmondta, Sztánának nagy hagyománya van a képzőművészek körében, Kós Károly is dolgozott ott, de a képzőművészeti főiskola alkotóházaként is működött valamikor a villa, emellett pedig számos kolozsvári értelmiségi vonult Sztánára alkotni. Idén 13 – erdélyi és magyarországi – művész vett részt a tíznapos alkotótáborban, az ez idő alatt készült festmények, filmek, szobrok láthatók a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében és a pincegalériában.
– Ez a második alkalom, hogy bemutatkoznak a sztánai tábor résztvevői. Hasonló érdeklődésű képzőművészek, akik összegyűlnek egy kis beszélgetésre, munkára, tapasztalatcserére, mi pedig nagy örömmel fogadjuk be őket a Szentimrei villába – mondta a megnyitón az alapítvány elnöke.
Szabó Attila muzeológus, a sztánai alkotótábor házigazdája számára is sokat jelentettek az esténkénti barátias hangulatú beszélgetések, emellett kiemelte: Sztána szerinte is rendkívül izgalmas helyszín az alkotók számára. – Nagyon érdekes hely, a falu, a környezet is nagyon szép, de a Szentimrei-ház és környéke misztikus hely, nagyon pozitív energiák töltik fel a több ideig ott tartózkodókat – jegyezte meg Szabó Attila, aki a szervezés mellett alkotóként is részt vett a táborban.
Dabóczy Géza kurátor, a tábor résztvevője is kiemelte a jó hangulatot. – Ha a tavalyit a szeretet-tartás táborának neveztem, az idei méltán kiérdemli a nevetés-tábor címet. Jó emberek egy helyen hamar megtalálják a derű térképén túli koordinátákat – jellemezte az együttlétet a kurátor, majd egyenként elemezte a kiállító művészek stílusát, illetve azok alkotásait.
A Csigadomb című kiállítás szeptember 15-ig látogatható, hétfőtől péntekig 10 és 15 óra között a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. szám).
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

2017. szeptember 7.

Október 20-án folytatódik az iskolaper
A tanfelügyelőség is belép
A Kovászna megyei törvényszéken elkezdődött a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola ügyének alapfokú tárgyalása, számolt be tegnapi sajtótájékoztatóján Bálint József, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megyei elnöke.
Bálint József elmondta, a szeptember 5-i tárgyaláson a tanúk meghallgatása lett volna soron, és egy kivételével mindenki megjelent, de végül nem került rá sor, mert a per iratai nem kerültek vissza a sepsiszentgyörgyi bíróságra a brassói táblabíróságtól. Az EMNP megyei elnöke azt is közölte, hogy időközben a megyei tanfelügyelőség is kérte a perbe való belépését a helyi tanács oldalán, és ezt a bíróság el is fogadta. Az ügy tárgyalása október 20-án folytatódik.
– Bármint nézzük is, az RMDSZ-vezette sepsiszentgyörgyi tanács éppen bezárt egy magyar iskolát – ismételte meg Bálint, aki felelevenítette, hogy bíróságon próbálták megakadályozni „ezt a gazságot”, de nem sikerült, az első tárgyalást szeptember 5-én már meg is volt. Külön eljárásban próbálták elérni azt, hogy a per lezárásáig függesszék fel a vonatkozó határozatot. Alapfokon vesztettek, a brassói fellebbezésükben szeptember 21-re tűztek ki tárgyalási fordulót.
– A brassói táblabíróság, még Romániában is szokatlan módon, arról fog dönteni szeptember 21-én, hogy miként kellett volna kezdeni az iskolát szeptember 1-jén – részletezte Bálint József. Ugyanakkor értetlenségét fejezte ki annak kapcsán, hogy a Kovászna megyei tanfelügyelőség is belépett a perbe a városi tanács oldalán, mert – mint mondta – Kiss Imre jelenlegi főtanfelügyelő érdemei közé sorolható, hogy amíg a Kós Károly Iskolaközpont igazgatója volt, megpróbált tenni az intézményért, átszervezte, új osztályokat indított. Igaz, „erősen mérsékelt sikerrel”, hisz igazgatása alatt több mint 40 százalékkal csökkent a beiskolázott gyerekek száma, olyan körülmények között, hogy a vállalkozók „kapva kapnak” minden szakemberen, aki ott végzett. Bálint szerint abból is látszik, hogy „ki melyik oldalon áll”, hogy ki milyen tanúkat hívott. Míg az EMNP-nek az iskola volt tanárai, diákjai, szülői bizottsági tagjai a tanúik, akik „belülről ismerik” a helyzetet, a városi tanács az iskolahálózat „főhóhérát”, Keresztély Irma volt főtanfelügyelőt kérte be tanúnak, „aki 30 ezer lejt kaszált azzal a statisztikával, amely tanulmány néven az átszervezés alapjául szolgált” és Kiss Imrét, aki „büszkén lépdel elődje nyomában”.
Ott vagyunk, mint a középkorban, ahol lefejezték a rossz hírt hozó hírnököt – reagált megkeresésünkre Keresztély Irma.
– Mi, két egyetemi tanárral, elvégeztünk egy tanulmányt, amelyben feltártuk a fogyó gyereklétszám következményeit. Nem tehettünk hozzá egy-két nullást csak azért, hogy némely politikusnak tessék. Megfogalmaztunk négy javaslatot, ebből egyiket elfogadta a tanács – összegezte Keresztély Irma.
Kiss Imre főtanfelügyelő leszögezte: fontos, hogy megjelenjen a tanfelügyelőség álláspontja, hisz az intézménynek semmilyen hatásköre nincs arra, hogy meghatározza, hogy hol milyen iskola legyen, ez a városi tanács kizárólagos jogköre. A tanfelügyelőségnek az a kötelessége, hogy beiskolázást adjon azokra az intézményekre, amelyekről döntést hozott a helyi tanács. A főtanfelügyelő felhívta a figyelmet arra, hogy a Kós Károly-iskola osztályai, szakjai tovább élnek a Puskás Tivadar Líceumban.
Kiss Edit, Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. szeptember 7.

Egy kihalt szakma újjáélesztése (Székely ezermesterek)
Az olaszteleki Nagy György kovácsmester nevét ma már szinte mindenki ismeri – nemcsak Háromszék-szerte, de a Kárpát-medencében is. A hírnév mögött mindenekelőtt rengeteg munka áll, de a székely emberre olyannyira jellemző makacsság és kitartás is kellett ahhoz, hogy egy kicsi erdővidéki faluban bármiféle reklám nélkül a legkülönfélébb helyekre kerülő, míves kovácsmunkák készülhessenek. A teljesség igénye nélkül csak néhányat soroljunk fel Nagy György munkái közül: a baróti református templom kerítése és kapuja; a székelyudvarhelyi művészeti iskola nagy csillárja; a Székely Nemzeti Múzeum Kós Károly által tervezett mellvédrácsa és lámpái; a székelyszáldobosi református templom három nagy csillárja; a szentkatolnai kastély kapuja; a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium kapuja; a sepsikőröspataki Kálnoky-kastély kapuja; a sepsiszentgyörgyi kulcsosház cégére; az olaszteleki Daniel-kastély kerítése, kapuja és lámpái; a brassói Fekete templom néhány vasmunkája. És szintén Nagy György nevéhez fűződik a kovácsmesterek székelyföldi találkozójának kiötölése és megvalósítása – ennek harmadik kiadására épp a hétvégén kerül sor Sepsiszentgyörgyön. Inasévek Ha jól emlékszem, a Székely Nemzeti Múzeumba készített első munkája, a lépcsőkorlát kovácsoltvas díszítőelemeinek helyére kerülésekor beszélgettünk első alkalommal. Csendesen állt a háttérben, nem várt dicséretet, csak a szemében látszott a büszkeség. Ami elsősorban annak szólt, hogy Kós Károly tervét valósíthatta meg, és csak másodsorban a szépen kivitelezett munkának. Azóta sokat találkozunk, időnként beszámol arról, hogy mit dolgozik éppen – az elismerésekről szerényen hallgat. Pedig olyanban is van része: a kovácsversenyeken nyert díjak mellett tavaly év végén elnyerte a népi iparművészi címet is. Számára azonban minden díjnál fontosabbak a míves munkáiban gyönyörködő tekintetek. Nagy György örökölte a mesterséget. Édesapja is kovácsként dolgozott Olaszteleken, hogy falusi mesterembernél többre nem vihette, arról a kor tehet. A kommunizmus éveiben a kovácsolás holtvágányra került szakmává vált, és csak azért nem halt ki teljesen, mert a mezőgazdaság számos részterületén szükség volt rá – és van a mai napig is. Nagy Györgynek azonban hosszú utat kellett bejárnia a lópatkolástól a díszkovácsolásig.
– Szerencsés embernek mondhatom magamat, vagy talán a jóisten akarata, hogy úgy nőttem fel, hogy a házból ahogy kiléptem, a kovácsműhelyben téblábolhattam. Édesapámnak már a hetvenes években műhelye volt otthon, mert ő a kisipari szövetkezetnél dolgozott, de a kollektívben nem volt kovács, ezért pártunk és kormányunk tudott róla, megtűrték, nem is zaklatták, de csak azért, hogy délután elvégezhesse a kollektívlovak vasalását, és amellett a magánembereknek is dolgozott természetesen. A falusi kovácsműhelyekben a kovácsnak mindent kellett csinálni: lópatkót, ajtópántot, sarlót, amire a mindennapi életben szükség volt. Édesapámnak a szívügye a szekérkészítés volt. Egy felvasazott szekéren a szakma minden alapja megvan. A lőcsvasalatok, a lajtorjavasalatok, a fellépők, a felhőcpálca, a lőcsküpük díszítése, nem beszélve a járomláncról, ahol minden láncszemet szépen meg kellett csavarni, ezeket mind láttam és megtanultam.
– Miért kellett minden szekéralkatrészt díszíteni?
– Azért, mert az emberiségben mindig volt igény arra, hogy ami körülötte van, az szép legyen. És ahhoz, hogy szép legyen, díszíteni kellett. A díszítések pedig egyénre szabottak, kinek milyen volt az elvárása és a kovácsnak milyen volt a szépérzéke. Voltak finomabb kezű és durvább kezű kovácsok, ki mennyire tudta finoman kidolgozni a munkáját. Így indultam el édesapám mellett a pályán, s a jóisten adottságával, amivel megáldott engem, és a szakma szeretetével minden kapu nyitva volt a mesterség felé.
– Nem is volt tehát kérdéses, hogy mi leszel?
– Nem, pedig amikor én választottam a kovácsszakmát 1988-ban – akkor végeztem a tíz osztállyal –, akkor az, hogy valaki maszekként dolgozzon, szóba se jöhetett. Édesapám a fordulat után, 1990 januárjában váltott iparengedélyt. Akkor volt, hogy Baróton megnyílt az első magánvendéglő, a Crama. Jött a tulajdonos sarkokat rendelni a cserefa ajtókra, édesapám munkában volt, én otthon délelőtt. Gondoltam, én egy sarkot megpróbálok elkészíteni, ha sikerül, jó, ha nem sikerül, legalább nem látja, mert különben leszidott volna. Megcsináltam egy sarkot két délelőtt, kirajzoltam, de nem mutattam neki semmit, jött haza második nap délután, előveszem a sarkot, s azt mondja, na, fiam, akkor a többinek is neki kell állni s meg kell csinálni.
Egyik munka a másik után
– Amikor azt mondja a mester, innen tovább csak csinálni kell, az azt jelenti, az inas az iskolát kijárta. Azelőtt is kovácsoltál magadra, vagy csak segítettél édesapádnak?
– Tizennégy éves koromban önállóan a lovat patkoltam. Tizenkilenc éves voltam, amikor katonának berukkoltam, Brassó mellett, Vledényben voltam egy lőszerraktárnál, betettek a kazánházba, egész nap nem volt semmi dolgom. Unalmamban olyan szekeret csináltam, azzal a lehetőséggel, ami ott volt, hogy amikor meglátták, két hétre küldtek haza. Nekem az ilyesmi nem jelentett gondot, akkorra már megtanultam önállóan dolgozni. 1994-ig édesapámmal ketten dolgoztunk, akkor ő egy infarktus során meghalt. Nehéz volt feldolgozni, napközben a műhelyből hiányzott, este a ház üres volt, volt egy olyan éves kilengésem, nem különösebb, mert végeztem a dolgomat, csak éjjel nem ültem otthon, sokszor egy hétig nem aludtam.
– Mi mozdított ki a holtpontról?
– 1996-ban megismerkedtem Enikővel, 1997 szeptemberében elvettem feleségül. Láttam, hogy a mezőgazdasági munkából a műhelyt fenntartani nem lehet, az emberek kezdtek gépekre átállni, és akkor kezdtem a díszmunkák felé átlépni. 1998 elején jött Barótról valaki, hogy szüksége lenne a régi vaskapujához hasonló kerítésre, elvállalom-e. Mondtam, természetesen, akkor ez nekem már nem jelentett gondot. Mindig volt meglátásom, amikor valamit kell csinálnom, látom magam előtt azt, amit el kell végeznem. Elkészítettem a kerítést, és akkor érdekes módon a felső szomszéd azonnal kaput rendelt. Következett az alsó szomszéd, kaput rendelt kerítéssel. És így szép csendben egyik munka a másikat hozta. Mindig arra törekedtem, hogy a kuncsaft elégedett legyen, nem volt sehol reklámom, azt gondoltam, ha egyik munka tudja vonzani a másikat, az úgy jó. Tudom, ma ez nagy dolog, a reklámon múlnak vállalkozások, de én nem erre mentem.
– Van-e kedvenc munkád?
– Itt van az öt ujjam, egyik vastagabb, másik kisebb, melyiktől lehetne megválni? Mindegyik munka pont olyan szép és olyan kedves. Két egyforma munkám nincs. Mindeniknek más a munkamenete, más a stílusa, más a formája, és mindig más a kihívás. A munkáknak a szépsége a kidolgozástól van. Nem mindegy, hogy lézerrel kivágod azt a formát, vagy kirajzolod és szépen kivágod. Amikor a vágót beleütöd, az az anyagot megnyomja kétfelé, az már ad egy felületet, amely eltért az iparitól. Az már kézi munka. A régi vasakon is nem azért szépek a felületek, mert régi, a vas nem öregedik meg. Mint a fának a szála, a vasat is, ahogy formálod, ahogy nyújtod, az szépen ereket alakít magának. Ezért van az, hogy például egy kerítésszakaszban, ahol a laikus ember csak egy egyenes, négyzet keresztmetszetű rudat lát, az mégsem a boltban megvásárolt félkész termék, azt végig kell kovácsolni, mert ilyenkor a molekulák tömítődnek az anyagban, így lehet időtállóvá tenni. A felületi oxidáció mindig is meglesz, de a rozsda nem tud mélyen behatolni.
Elégtétel a léleknek
– A mesterség csínját-bínját megtanultad jórészt édesapádtól, de rengeteg elméleti dolgot is tanulmányoztál, utánanéztél.
– Én azt tartom, hogy muzsikálni tisztán kottából lehet. Ahhoz, hogy az ember napirenden legyen dolgokkal, könyvek kellettek. Régi szakkönyvek, leírások formáról, stílusokról, technikai megoldásokról, erre mind szükség volt. És rengeteget jártam külföldre szakmai rendezvényekre, voltam Lengyelországban, Magyarországon többször, Bécsben, rengeteg kiváló szakemberrel ismerkedtem meg, egyetemi tanárokkal, mert külföldön tanítják az egyetemeken a kovácsolást. Ha az ember valamit szeret csinálni, az olyan, hogy beleül egy csónakba és a víz viszi tovább.
– Nem elég beleülni a csónakba, előbb ki kell evezni a víznek abba a sodrásába, amelyik már visz tovább, aztán már csak irányítani kell a csónakot.
– Erdővidékről, egy kicsi faluból, a létra legalsó fokáról kellett elindulni a mindennapi munkákkal, utána következtek a díszműmunkák, és ott is lassan, a létra fokán szépen, biztosan menegetni előre, hogy amikor elértem azt a pontot, hogy az édesapám műhelye már nem megfelelőnek tűnt, akkor készítettem magamnak a kornak megfelelő hagyományos műhelyt. Az édesapám szerszámait kibővítve egy kovácsműhelynek készített tárgyak gyűjteményével létrehoztam egy bemutató jellegű, hagyományos kovácsműhelyt, és így szép apró léptekkel, egyik munka a másikon, a tisztességes és a tiszta munkák mindig hozták a gyümölcsüket.
– Közben jöttek az elismerések is.
– Magyarországon nagyobbak a lehetőségek, 2010 óta a Hagyományok Házánál folyamatosan zsűriztetem a munkáimat, és tavaly év végén erre megkaptam a népi iparművészi címet, ami nem több, nem kevesebb, mint egy elégtétel az embernek a lelkében, mert ez egy hivatalos elismerés.
Megismertetni és megszerettetni
– Hogyan született a székelyföldi kovácstalálkozó ötlete?
– Több külföldi rendezvényen való részvétel után sokat gondolkodtam, hogyan lehetne létrehozni itt is egy ilyen dolgot. És miért. Mert ma mindenki kovács. Ez egy kihalt szakma, az embereknek nincs, ahonnan tudniuk, milyen az igazi kovácsmesterség. A kirakodóvásárokon ott van a lézerrel kivágott forma, ráhegesztve egy darab cső, abban mi a kovácsolás? Ez motivált egyik felől, másfelől, hogy haragszunk, amiért a fiataljaink nem akarnak szakmát tanulni, de miként tanuljanak szakmát, ha csak azt tudják, hogy a kovácsszakma füstös, poros, sokat kell dolgozni, meleg van? Nem látják a szakma szépségét, szabadságát, kihívását. Ott voltam egyszer a Park vendéglőben, mondtam Kovács Istvánnak kicsit komolyan, kicsit komolytalanul, milyen jó kovácsrendezvényt lehetne csinálni itt a parkolóban. Erre ő, hogy valósítsuk meg, a szállást és a helyet biztosítom. Így jött létre az első kovácsmester-találkozó, mert az jutott eszébe, ha kovácstalálkozót hirdet meg, ami Kovács nevezetű van, mind megjelenik.
– Egyetlen rendezvénynek indult, vagy benne volt a folytatás lehetősége?
– Ez úgy volt, mint a székely mondás, hogy fogjuk meg s vigyétek, de nem épp úgy. Amikor felmerült, hogy jó volna megvalósítani, mindenki odaállt. Jött Gazda Enikő, Damokos Csaba, s így sorba, egy adott pillanatban olyan kör alakult ki, hogy mindenki csinálta a jó cél érdekében. Ami nekem a legfontosabb volt, hogy színvonalas szakemberek jöjjenek, s a kiállításon ha valaki végigmegy, tudjon gyönyörködni azokban a tárgyakban, tanulja meg felismerni a kovácsoltvas tárgyakat. Aztán a visszajelzések adták azt a szikrát, amire tovább szükség volt. A szentgyörgyi polgármesteri hivatal segítsége is kellett, mert nemcsak felkarolták a kovácsmester-találkozót, hanem lehetőséget adtak a fejlődésére. Ha nem állnak oda a másodikra, nem tudtuk volna továbbvinni. Most elértünk arra a pontra, hogy a rendezvény kikerült a főtérre, ahol a helye van.
– Volt olyan ötleted is, hogy a kovácsmester-találkozók után valami több is maradjon a városnak, mint egy szép emlék, konkrétan egy ilyen alkalommal egy napóra elkészítésére gondolok.
– Még nem nőttünk addig, lassan lehet lépni, annak hely, engedélyeztetés kell. Ellenben mintegy a rendezvény melléktermékeként megalakult a romániai kovácsok egyesülete vagy céhe, nincs hivatalosan bejegyezve, nem is ez a lényeg, hanem hogy ez is Sepsiszentgyörgyhöz köthető, nem Bukaresthez, nem Temesvárhoz.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. szeptember 7.

Elnapolt bírósági döntés (Kós Károly szakközépiskola)
Érdemi meghallgatások nélkül kezdődött kedden a Kós Károly-iskola ügyében az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) által kezdeményezett per sepsiszentgyörgyi tárgyalása. Az EMNP azt kérte a bíróságtól, kötelezze a sepsiszentgyörgyi tanácsot, vonja vissza az iskola önállóságát megsemmisítő határozatát, ám párhuzamosan Brassóban a táblabíróságon is zajlik egy per (a határozat felfüggesztéséről szóló érdemi döntésig), így arra hivatkozva, hogy a szükséges dokumentumok ott vannak, a sepsiszentgyörgyi bíró elnapolta az ülést. Kedden a sepsiszentgyörgyi bíróságnak a tanúkat kellett volna meghallgatnia, akik jelen is voltak a szaktanfelügyelő kivételével – mondta el Bálint József helyi pártelnök. A szakoktatásért felelős tanfelügyelő is ott akart lenni, de főnökei terepre küldték – ismertette. Megkéstek a perek, főleg a brassói, hisz csak a tanév megkezdése után, leghamarabb szeptember 21-én születhet ítélet – derült ki a tegnapi sajtótájékoztatón. Ugyanakkor kérdésünkre hozzáfűzte, az iskola, a diákok, tanárok életét nem befolyásolja a döntés, a befogadó Puskás Tivadar Szakközépiskolában úgy alakították ki az egybeolvasztás utáni felépítést, hogy könnyű legyen a válás, ha a Kós Károly-iskola visszanyeri önálló jogi státusát. Eddigi iskolaépületükre nem tartanak igényt, az osztályok maradnak ott, ahol hétfőtől működnek – hangsúlyozta Bálint József. Megismételte korábbi álláspontját: egy magyar többségű önkormányzatnak egyetlen tanintézmény felszámolását sem szabadna jóváhagynia, „ma nincs rá szükség, de jövőben lehet”, hisz jól láthatjuk, miként próbál a román többség magyar iskolákat ellehetetleníteni. „Meg kell védenünk iskoláinkat minden esetben” – hangsúlyozta Bálint József. A sepsiszentgyörgyi tanács januárban döntött arról, hogy egybeolvasztja a Kós Károly-iskolát a Puskás Tivadar Szakiskolával, és így az előbbi elveszíti önálló jogi státusát. A Kós munkaközössége, diákjai az épületről hajlandóak lemondani, de önállóságukat megőriznék. Hasonlóan vélekedik az EMNP helyi szervezete, mely áprilisban fordult bírósághoz, a vonatkozó két önkormányzati határozat megsemmisítését, illetve azok alkalmazásának a per ideje alatti felfüggesztését kérték.
Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. szeptember 14.

Kalotaszegi Magyar Napot szerveznek Bánffyhunyadon
A népviselet ünnepe jelmondattal szerveznek hétvégén, Bánffyhunyadon Kalotaszegi Magyar Napot. Az eseményt a Kós Károly Kulturális Egyesület az RMDSZ bánffyhunyadi szervezetével, a Suhanc Néptánccsoporttal, illetve a Bánffyhunyadi Református Egyházközséggel szervezi közösen.
– A Kalotaszegi Magyar Napok legfontosabb célja, hogy megteremtse a keretet ahhoz, hogy ismét eljuthatsson a térség kultúrájának híre a világ minden tájára. Az eseménynek közösségépítő szerepe is van, reményeink szerint olyan színteret sikerül létrehozni, ahol a bánffyhunyadi és környező kalotaszegi települések magyar közösségei találkozhatnak egymással – nyilatkozta Buzás-Fekete Mária Bánffyhunyad alpolgármestere.
Az alpolgármester szerint jövőre még nagyobbra tervezik a szóban forgó eseményt. – Idén tíz kalotaszegi település képviselteti magát, bemutatva változatos népviseletünket, szokásainkat. Célunk, hogy ez a változatosság tükröződjön az eseményen, ennek érdekében a Kolozsvári Magyar Napok főszervezőjével, Gergely Balázzsal is egyeztetünk, velük közösen szeretnénk színvonalas, kulturális és népi hagyományokat előtérbe helyező rendezvényt felépíteni – fogalmazott az előljáró. Idén július közepén találkoztak első ízben a kalotaszegi magyar települések képviselői a bánffyhunyadi református parókián, ahol eldöntötték, hogy az idei egynapos kiadást követően jövőre többnapos rendezvénysorozat segítségével vonják be a térség valamennyi települését.
A Kalotaszegi Magyar Napot vasárnap, azaz szeptember 17-én szervezik. A rendezvény délután 2 órától kezdődik a Ravasz Házban áhítattal, illetve a református egyházközség kórusának fellépésével, ezt követi Marosán Csaba színművész Bomlott cimbalom – Arany János ismeretlen arca című előadása. Bálint Tibor bujkakiállítását követően népviseleti szemle következik, amelynek keretében a fiatalok felvonulnak a Művelődési Házba, ahol fellép a Suhanc néptáncegyüttes, Kovács Eszter szólóénekes, illetve Vincze Lilla (Napoleon Boulevard). Szabadság (Kolozsvár)

2017. szeptember 18.

A vártnál lényegesen kevesebben választották a szakiskolát a kilencedikesek közül Hargita megyében
A meghirdetetthez képest százzal kevesebb tanuló iratkozott be a Hargita megyei szakiskolákba: a 2017-2018-as tanévet így a betervezett 834 helyett összesen 731 szakiskolai diák kezdte meg a megyében, 30 osztályban. Ráadásul az alacsony gyermeklétszám miatt az osztályok közül többet kénytelenek voltak összevonni, így sok esetben egy osztályban két különböző szakmát tanuló csoport jár.
Véglegesítették a múlt héten a szakmai oktatás Hargita megyei beiskolázási adatait, amelyeket a Hargita Megyei Tanfelügyelőség rendelkezésünkre bocsátott. A kimutatásuk szerint a meghirdetett 834 szakiskolai helyre a tanév elejére 731-en jelentkeztek, azaz 100-zal kevesebben a tervezettnél, a csíkszéki szakiskolákba 50-nel kevesebben választották a szakiskolai képzést: az elvárt 336 diák helyett mindössze 286-an.
A tanfelügyelőség táblázatában ugyanakkor feltüntették még a roma gyermekeknek szánt helyek számát is. Az összesítésből kiderült, hogy a megye iskoláiban fenntartott 27 helyükből, 22-öt töltöttek be cigány nemzetiségű tanulók. Továbbá külön jegyezték a csíksomlyói Szent Anna Speciális Szakközépiskola beiskolázási adatait is, amelyekből kiolvasható, hogy 48 helyet biztosítottak az asztalos, valamint a textilipari szakra, de végül mindössze 13-an iratkoztak be ezekre.
Népszerű és népszerűtlen szakok
A csíkszeredai szakiskolák közül a Kájoni János Szakközépiskola, a Kós Károly Szakközépiskola, valamint a Székely Károly Szakközépiskola meghirdetett pincér, víz- és gázszerelő, autószerelő, valamint autóbádogos és autófestő szakjai bizonyultak a legnépszerűbbnek, hiszen annyi diák jelentkezett ezekre, hogy 28-as, azaz teljes létszámú osztályokat tudtak indítani ezeken a szakokon. Szintén teljes osztály indulhatott a csíkszeredai Venczel József Szakközépiskola pék- és sütőipari szakján. Kevésbé népszerűnek bizonyult a balánbányai Liviu Rebreanu Szakközépiskola pincér és élelmezési eladó szakja, mert erre nem iratkozott senki, ugyanez a helyzet a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskola hegyvidéki gazda szakján. A csíkszéki szakiskolák többi szakjaira éppen annyian jelentkeztek, hogy szakmánként félcsoportokat alakítottak ki, többnyire 14-es létszámmal, esetenként ezeket kénytelenek voltak összevonni egy osztályba.
A szakközépiskolát részesítik előnyben
Bálint Gabriella, a Venczel József Szakközépiskola igazgatója megkeresésünkre elmondta, a legnagyobb érdeklődést a pék- és sütőipari szak iránt tanúsítanak a diákok, ezt a szakot minden évben el tudják indítani, az asztalos szak iránt csökkent az érdeklődés, ebben az évben csak egy féllétszámú osztályt tudtak indítani, így összevonták a szintén félcsoportos erdész szakkal. Mint megtudtuk, az erdész szakot új képzésként hirdették meg a szakiskolában, és úgy tervezték, hogy jövőre kertész szakot indítanának, és évenként felváltva oktatnák hol az egyik, hol a másik szakot.
Az érdeklődés kapcsán elmondható, hogy még mindig az elméleti osztályok telnek be előbb, a szülők valamilyen oknál fogva a szakközépiskolát részesítik előnyben a szakiskolával szemben, talán azért, mert úgy gondolják, hosszú távon jobb lehet, ha a gyermeknek megvan a 12 osztálya, és kapnak egy technikusi diplomát, akkor is, ha nem lesz sikeres az érettségijük – magyarázta az igazgató.
Vízi István, csíkszentmártoni Tivai Nagy Imre Szakközépiskola igazgatója a következőképpen vélekedett: vidéken az az irány figyelhető meg, hogy egyre több tanuló választja inkább a városi tanintézeteket, kevesebben maradnak a helyi iskoláknál. Az alcsíki szakiskolába idén mindössze egy összevont osztály indult két külön csoporttal úgy, hogy a szakórákat külön tartják a hegyvidéki gazda, illetve a pincér és élelmezési eladó szakosok számára.
Iskola után lehessen elhelyezkedni
„A Kós Károly Szakközépiskola által kínált szakokra nagyon jó volt a jelentkezés, a három képzés közül a víz- és gázszerelő szakon túljelentkezés is volt, ezért vizsgapróbát is tartottak a jelentkezőknek” – értékelte Szén János, a csíkszeredai szakközépiskola igazgatója. Hozzátette, hogy az ács, valamint a kőműves szakosztályaikon is a beteltek helyek. Mint mondta, olyan szakmák ezek, amelyekre itt Csíkszéken van érdeklődés.
Azt látom, hogy a városban minden iskola igyekszik olyan szakokat indítani, amire van kereslet: felmérik a cégeknél, hogy milyen munkaerő-szükséglet van, és ezek alapján próbálnak újabb szakmákat oktatni. Így a diákoknak az iskola elvégzése után esélyük lehet elhelyezkedni – fejtette ki az iskolaigazgató.
Barabás Hajnal / Székelyhon.ro

2017. szeptember 25.

Autonómia és egészség párhuzamai
Közigazgatás-önigazgatás, autonómiatípusok Európában címmel tartott előadásokat Maros megye több településén Bácsfainé dr. Hévizi Józsa budapesti történelemtanár, történész, az Erdélyi Szövetség elnöke, az Autonómiatípusok Magyarországon és Európában című könyv szerzője (Püski Kiadó, Budapest, 2001)
Tartalmas, ismeretekkel felvértezett és tanulságos értekezése során a finnországi svédek, Dél-Tirolban élő németek és olaszok, vallonok és flamandok, svájci és spanyolországi etnikumok, skótok, korzikaiak, írek, szorbok önállóságra való törekvéseiről és eredményeiről beszélt. De szóba került Koszovó, Gagauzia, a magyarországi történelmi valóság és nyilván a romániai magyarság, azon belül a Székelyföld sajátos helyzete is. Az előadás végén biztatóul szolgált, hogy az ENSZ közgyűlése által éppen tíz évvel ezelőtt, 2007. szeptember 13-án elfogadott nyilatkozat legelső cikkelye kimondja: „Az őslakos népeknek akár csoportként, akár egyénekként joga van az Egyesült Nemzetek Alapokmányában, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában és a nemzetközi emberi jogban elismert valamennyi emberi jog és alapvető szabadság teljes körű élvezetére.”
Az előadások elsődleges céljaként szolgált az autonómia szellemiségének és gyakorlatának a népszerűsítése kevésbé politikai, inkább szakmai, gyakorlati szempontok alapján. Másodsorban az autonómiaküzdelem erdélyi áldozataira emlékeztünk. Szervezőként, résztvevőként és az autonómia elkötelezett híveként az esemény kapcsán megfogalmazott következtetéseimet foglalom össze. A megfelelőképpen értelmezett autonómia a mindennapi életünk szerves része, még azt is mondhatnám, hogy testi, lelki, szellemi, társadalmi egészségünk biztosítéka. Elég csak arra gondolnunk, hogy egyes tudósok megfogalmazása alapján az egészség autonómiát jelent (az egyén önállóságát), az autonómiát, vagyis az egészséget azonban megzavarhatja a lét túlzott medikalizációja. Ennek megfelelően az autonómiát (személyi, kulturális, területi) a mindennapi életünkben kell gyakorolnunk – és gyakoroljuk is –, miközben a politikának az lenne a célja, hogy – az egészség megrendülésének analógiájára – orvosolja az általa képviselt közösség önállóságát biztosító féltételek megrendülését. Sajnos a gyakorlatban a politikai érdekek sokszor felülírják a személyi, közösségi érdekeket. Örvendetes tény, hogy a – korántsem felhőtlen – nemzeti összetartozás jegyében magyar politikai egyetértés létezik mind a határokon innen, mind azokon túl a kisebbségben élő határon túli magyarságnak biztosított autonómia szükségességéről. Úgy tűnik, hogy közösen és külön-külön ráébredtünk arra, hogy megmaradásunkat és fennmaradásunkat csakis a magyarság, a székelység nemzeti autonómiája biztosíthatja. Ebben a kérdésben nincs megalkuvás, a pozitív és követendő példák erre biztatnak. Ugyanakkor az autonómia különböző formáinak gyakorlati megvalósításában, a kivívott jogok megtartásában leginkább a saját erőinkre, értékeinkre és áldozatvállalásunkra alapozhatunk. Az egészség (önállóság, önellátás) és az autonómia (önigazgatás) korábbi párhuzamba állítása folytatható. Amiként az egészség megőrzésének és fejlesztésének feltétele a szükséges ismeretek elsajátításán túl az egészséges magatartás kialakítása, az ismeretek és szabályok alkalmazása a mindennapi életben, azonképpen az önigazgatással kapcsolatos példák megismerése, az autonómia helyes értelmezése és gyakorlati megélése egyaránt erőfeszítéseket igényel mind az egyén, mind a közösség részéről. Kós Károlynak Erdély, a Bánság, a Körös-vidék és Máramaros magyarságához intézett szavai legalább olyan időszerűek, mint közel száz évvel ezelőtt: „A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. (...) Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk. Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán...” A működőképes autonómiamegnyilvánulások elérésének és fenntartásának az abszolút feltétele a mennyiségileg szaporodó és minőségi értékeket felmutató célközönség léte. Ezért minduntalan tudatosítani kell, hogy fennmaradásunk érdekében létkérdés a népesedési mutatók javítása. Ugyanakkor hiszem, és vallom, hogy a gyermekvállalás mellett a tulajdonjog megtartása és gyarapítása, a gazdasági potenciál növelése és a jólétből fakadó adományozás bármely közösség számára alapvető megtartó erő, a szülőföldön való boldogulást szolgálja. Végül Vizi E. Szilveszternek, a Magyar Tudományos Akadémia akkor éppen funkcióban levő elnökének 2004 szeptemberében Bukarestben a Kisebbségek Európában elnevezésű konferencián elmondott beszédéből idézek: „A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a régiók, amelyek autonómiát élveznek, gazdasági növekedést, kulturális és tudományos fellendülést tapasztalnak. Ebben az értelemben a székelyföldi kulturális és területi autonómia terve mind az ott élő magyar kisebbség, mind a román nemzeti többség számára előnyös lehet. Ahogy azt az Európa Tanács határozata is kimondja, egy ilyen fajta autonómiára való törekvés mind a többségi, mind a kisebbségi társadalom javát szolgálja, valamint példaértékű lehet az európai demokratikus államok számára. Hiszem, hogy a XXI. században a személyes jogok biztosítása mellett a kulturális és területi autonómiához való jog szolgál a stabil és biztonságos Európa megteremtéséhez.” Utóirat Személyes megjegyzésemnek kell hangot adnom: az előadáson megjelent alig kéttucatnyi marosvásárhelyi érdeklődő köréből nemcsak a politikusok, hanem a történelemtanárok is hiányoztak, sőt a sajtó is hiányosan képviseltette magát. Utóbb az egyik újságíró azzal magyarázta távollétét, hogy a lap főszerkesztőjével kellett volna egyeztetni. Kérdem én: az annyira áhított autonómia jegyében?
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár. kronika.ro

2017. szeptember 28.

Az első fecskék már kezdtek (Duális képzés)
Későbbi munkatársakat kívánnak nevelni, kóstolót adni a fegyelmezett munkából, és aki a hároméves képzés után elhagyja a gyárat, az sem megy el üres kézzel, hisz megtanul egy szakmát, amivel érvényesülhet – összegezhető Keresztes Zoltán, a sepsiszentgyörgyi LRO nadrággyár tulajdonosának tájékoztatója, amit tegnap délután a gyárban tartott a cégében gyakorlatozó diákok, szüleik és a duális képzésben együttműködő partneriskola képviselőinek jelenlétében.
Háromszéken egyedül a Kós Károly Szakközépiskola hirdetett meg duális szakoktatási osztályokat a kilencedikes felvételin, jelentkezők hiányában az első szakaszban úgy tűnt, egyetlen osztály sem jön létre. Időközben az iskolát a helyi önkormányzat besorolta a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, az őszi felvételin a meghirdetett négy szakból háromra volt elegendő jelentkező, egyesek tudatosan választották ezt az oktatási formát, mások csak ide jutottak be. Az LRO a huszonhármas létszámú textil- és bőripari osztályt fogadta be, a Bertis cég a tizenhárom diákkal indult húsipari szakos csoportot és az Alex cég a tizenöt asztalosjelöltet. Az ács szakmában nem volt elegendő jelentkező. A gyakorlat egyelőre csak az LRO nadrággyárnál indult be, a diákok egyenesen a termelésben tanulják a szakmát. Keresztes Zoltán elmondta, aki nem mer, nem nyer alapon vágtak bele a képzésbe, s bár tudatában vannak annak, hogy tanoncaik nem mind fejezik be az iskolát, egyesek lemorzsolódnak, mások a három év után más munkahelyet választanak, de bíznak abban, hogy aki megszereti a szakmát és képességei is megfelelőek, náluk marad. Senkit nem kötelezhetnek, hogy az oktatás befejeztével a gyárban dolgozzék, és nem is garantálják a munkahelyet, de tekintve, hogy jelenleg a textiliparban is, mint mindenütt, óriási a munkaerőhiány, tárt karokkal várják a szakképzett munkásokat. Törvény szabályozza, hogy a kétszáz lejes havi állami ösztöndíjjal legalább egyenlő értékű ösztöndíjat biztosítsanak, ezt meg is teszik, de szigorúak a szabályaik, igazolatlan hiányzás esetén megvonhatják az adott hónapra. A diákoknak be kell tartaniuk a gyár belső rendszabályát, ebben nem különböznek az alkalmazottaktól, a tizenhat éven felüliek pedig a vakációban vállalhatnak munkát a gyárban, amit a teljesítmény függvényében javadalmaznak – mondta a gyártulajdonos. A duális képzésben a tanulmányi vonal megegyezik a hagyományos szakiskolával, a gyakorlati óraszám is ugyanaz, csupán a fegyelmi elvárások szigorúbbak, és a lehetőség is nagyobb arra, hogy az oktatás végeztével a fiatal álláshoz jusson – hangsúlyozta Demeter Dávid és Komán László, a Puskás Tivadar Szakközépiskola igazgatója és aligazgatója. Elmondták, a kiskorú diákokat a szülők képviselik a cég–iskola–önkormányzat hármasa által kötött szerződésben, amelyben a vállalkozó szabja meg saját feltételeit a törvényes keretek között. Felmerült a diákok munkabaleset-biztosításának kérdése is, az LRO keresi erre a megoldást, azt ellenben Keresztes Zoltán kihangsúlyozta, a tanulóknak maguknak kell vigyázniuk arra, hogy amihez nem értenek, ahhoz ne nyúljanak. Demeter Dávid iskolaigazgató bizakodó, lapunknak azt mondta: ha az első duális képzésű diákok bebizonyítják, hogy az itt tanultakkal tudnak majd boldogulni a munkaerőpiacon, sikerként lehet elkönyvelni a történetet, és más cégek és iskolák is kedvet kaphatnak az oktatás eme formájához.
A jelen lévő szülők közül egyesek szeretnék, ha a nadrággyár már most vállalná, hogy három év múlva alkalmazza gyermeküket, mások éppen az ellenkezőjéről akartak megbizonyosodni, hogy nem kell visszafizetni az ösztöndíjat, ha a végzős nem akar elhelyezkedni a gyárban. Van, aki tudatosan választotta ezt az osztályt, de legtöbben véletlenül pottyantak ide, mert máshol már beteltek a helyek.
Keresztes Zoltán azt mondta, mindegy, hogy ki milyen okból került ebbe az osztályba, ők azon lesznek, hogy mindenkit megtanítsanak a szakmára, és bíznak abban, hogy a befektetett pénz és energia megtérül jól képzett alkalmazottak formájában.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. október 2.

Miért-akadémia: fókuszban a magyar oktatás
Az évek során kiharcolt, jelenleg hatályos oktatási törvény jónak nevezhető, csak alkalmazni kellene – jelentette ki Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke a hétvégén Püspökfürdőn, a 14. Miért-akadémián megtartott előadásában.
Az RMDSZ volt elnöke szerint a román állam ma már nem alkalmazza a jogszabályokat, ha nem akarja, s ezzel az 1989 előtti viszonyok köszönnek vissza, ennek Markó szerint eklatáns példája a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum ügye. Az anyanyelvű oktatással kapcsolatos problémákról beszélt előadásában Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is, hangsúlyozva, a szövetség 27 éve prioritásként kezeli az oktatást, ez pedig a következő években is így marad.
„Oda kell figyelni a kisebbségből adódó perspektívára, azaz az identitást megőrző anyanyelvű oktatásra. Hosszú idő után jutottunk el oda, hogy a románt is második nyelvként lehessen oktatni, a történelem és földrajz tárgyakat pedig magyarul. Tavaly és idén is volt néhány kezdeményezésünk, amely a magyar oktatás bővítését és megerősítését vette célba, mert az anyanyelvű oktatásnak nem szabad alternatívát biztosítani” – fogalmazott Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke kiemelte, a gyors változások a versenyképesség rovására mentek, a szakoktatás elsorvasztása és az egyetemi oktatás elburjánzása ma is akut probléma. Kelemen a vásárhelyi katolikus gimnázium ügyéről elmondta: olyan javaslatot fogalmaznak meg, amely látszólag ellentmond a decentralizációnak, de segít a helyzeten: az iskolaalapítás kormányzati eszközökkel lehetővé kell váljon, amennyiben egy önkormányzat szabotálja ezt. A tankönyvkiadást, amely az állam kötelessége, nem lehet kitenni a piac kénye-kedvének – mutatott rá Kelemen. A marosvásárhelyi felekezeti iskola ügye egy másik, szombati előadáson is terítékre került. Kovács Mihály Levente, az RMDSZ Maros megyei szervezetének ügyvezető elnöke elmondta, az RMDSZ helyi szervezete folyamatosan igényelt jogi segítséget az ügyben, tájékoztatta az állam vezetőit a helyzetről, javaslatokat tett, amelyeket azonban a prefektus megtámadott. Az a benyomásom, hogy minden politikai, diplomáciai, társadalmi nyomás ellenére a minisztériumban, a tanfelügyelőségen és a polgármesteri hivatalban jobban félnek a korrupcióellenes ügyészségtől, mint tőlünk” – fogalmazott Kovács Mihály Levente. A politikus szerint mára csak kormányzati szinten orvosolható ez a probléma, mert „ez az ügy rég túllépte a helyi szintet”. „Bízunk abban, hogy a bírósági eljárások folyamán az a jogi vélemény nyer visszaigazolást, amely szerint az intézmény jóhiszeműen lett létrehozva, és rendelkezik alapító okirattal” – zárta beszédét Kovács, aki az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetségnek (IKSZ) megköszönte, hogy Magyarországon kiállt az iskola mellett, és ismertette a helyzetet az anyaországi közvéleménnyel. Krónika (Kolozsvár)

2017. október 5.

Román újságírók Székelyföldön
Tapasztalatot gyűjtenek
Tucatnyi román újságíró utazza körbe Székelyföldet, ismeri meg az itt élők mindennapjait, a térség kulturális örökségét, nyelvi sokszínűségét, hogy beszámolóik révén elősegítsék a kultúrák közti párbeszédet.
A kedden kezdődött és szombatig tartó, Sokszínűség és kulturális örökség a sajtó szemszögéből című tanulmányutat az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala szervezte az Európai Unió Duna stratégiája nevű program keretében, tájékoztatott Elena Cruceru a hivatal képviselője, aki elkísérte székelyföldi körútjukra a többségében román újságíróból álló 15 fős csoportot.
A székelyföldi tapasztalatszerző tanulmányút Bukarestből indult és Brassó érintésével Háromszékre érkeztek, ahol meglátogatták a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot, ahol muzeológus kíséretében ismerkedtek meg a Kós Károly által tervezett, évszázados művelődési intézménnyel és annak kiállításaival. A román újságírók sepsiszentgyörgyi programjában szerepelt még a 13. században épült református vártemplom meglátogatása, a romák által lakott Őrkő negyed felkeresése, illetve találkozó a helyi magyar és roma közösségek képviselőivel. Szerdán az olaszteleki Daniel-kastélyt tekintették meg, ahonnan Csíkszeredába és Gyergyószentmiklósra látogattak. A körút ma Székelyudvarhelyen és környékén folytatódik, pénteken pedig Gyimesbe látogatnak, majd szombaton utaznak vissza Bukarestbe. Kovács Zsolt / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. október 6.

Végéhez közeledik az egyik iskolaper
Jövő héten ítélet
Rövid, de érdemi tárgyalásra került sor tegnap a Brassói Ítélőtáblán az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) által a Kós Károly Líceum ügyében indított perben. A testület meghallgatta a feleket, ítéletet október 12-én hirdet.
Ezúttal „kegyeskedtek” megjelenni az alperes ügyvédei is (legutóbb azért halasztottak, mert a perbe belépő tanfelügyelőség nem küldött képviselőt a tárgyalásra) – mondta el Bálint József. – Ügyvédünk fenntartotta álláspontunkat, hogy nem indokolt bezárni az iskolát, hisz ebben az évben is több mint 300 diákja van, hogy ezeket bezsúfolták egy másik iskolába, ahol friss levegőt Facebookon kapnak, hogy a megoldás rossz és törvénytelen. Törvénytelen, hisz a jogszabályok szerint ki kellett volna kérni az érdekelt gazdasági szféra és a szülők véleményét (ezután még mindig azt tehettek volna, amit akarnak, de formailag meg kellett volna őket kérdezni), és hogy vissza kell állítani az eredeti állapotot. A tanfelügyelőség és a helyi tanács ügyvédei elmondták, kevés a gyerek, és ez így van a legjobban, minden szépen meg van oldva, nem kell változtatni semmit – részletezte az EMNP megyei elnöke.
Bálint abban bízik, hogy az ítélőtábla belátja, itt a tanács visszaélt a hatalmával, és elrendeli, hogy vissza kell állítani az eredeti állapotot.
Amint ismeretes, miután nem tudta megakadályozni, hogy a tanács összevonja a Kós Károly Líceumot a Puskás Tivadar Líceummal, az EMNP bíróságon támadta meg a tanácshatározatot, ezt alapfokon Sepsiszentgyörgyön tárgyalják. Ezen kívül egy per a Brassói Táblabíróságon is folyik, amiben az EMNP azt kérte, hogy amíg alapfokon nem döntenek, függeszszék fel a tanács határozatát. Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. október 9.

Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről
Banner Zoltán nyolcvanöt éves
Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól.
Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett.
Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája.
Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…).
Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.”
Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét.
A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.”
Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”.
Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is.
A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok.
Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át.
A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak.
Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén.
ÁRKOSSY ISTVÁN
(Megjelent a Magyar Napló­2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár)

2017. október 13.

Nem függesztik fel a határozatot
Döntött a táblabíróság
A brassói táblabíróság úgy döntött tegnap, nem függeszti fel a sepsiszentgyörgyi helyi tanács azon határozatát, amely a Kós Károly és a Puskás Tivadar szakközépiskolák összevonásáról rendelkezik. Az ítélőtábla ezzel elutasította az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vonatkozó keresetét.
Az EMNP azért kérte a tanácshatározat felfüggesztését, mert ugyanebben az ügyben a sepsiszentgyörgyi bíróságon is folyik egy alapfokú per. Ha ebben az EMNP-nek adnak igazat, akkor vissza kell majd az iskolákat az eredeti formájukba szervezni. Az EMNP meglátása szerint szerencsésebb lett volna, ha minden marad a régiben, s csak azután „rúgják fel az iskolarendszert”, hogy ennek jogosságát a bíróság is megállapítja.
– A brassói bíróság ítéletét elfogadjuk, mást nem tehetünk. Továbbra sem világos, hogy miért nem lehetett ezt a döntést a tanév kezdete előtt meghozni, mert most már szinte nem is dönthettek volna másképp – mondta el megkeresésünkre Bálint József.
Az EMNP Kovászna megyei elnöke szerint „van esély”, hogy alapfokon nyernek, hisz a két iskolát összevonó tanácshatározat „sebtében összedobott” döntés volt, amely a törvény által előírt procedúrának több pontját figyelmen kívül hagyta. Az alapfokú tárgyalásra október 20-án kerül sor, miután az ügy aktáit hazaszállítják Brassóból. Mint ismeretes, miután nem tudta megakadályozni, hogy a tanács összevonja a Kós Károly Líceumot a Puskás Tivadar Líceummal, az EMNP bíróságon támadta meg a tanácshatározatot, ezt alapfokon Sepsiszentgyörgyön tárgyalják. Ezen kívül egy per a Brassói Táblabíróságon is folyt, amiben az EMNP azt kérte, hogy amíg alapfokon nem döntenek, függesszék fel a tanács határozatát. Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. október 14.

Újraválasztották Tőkés Lászlót az EMNT elnökének
Újraválasztották elnöknek Tőkés László európai parlamenti képviselőt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozsváron rendezett küldöttgyűlésén. Az október 14-i, szombati rendezvényen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kapta a szervezet Kós Károly-díját.
A megjelent küldöttek áttekintették az elmúlt időszak főbb közéleti eseményeit, meghallgatták az elnöki, ügyvezető elnöki beszámolókat, valamint az EMNT Demokráciaközpontok honosítási munkájáról szóló összefoglalót. Ezt követően a jelenlévő 95 küldött megerősítette tisztségében – és a következő két évre is bizalmáról biztosította – Tőkés László volt királyhágómelléki püspököt. Az EMNT elnökének jelölésére a küldöttgyűlés Sándor Krisztinát, a szervezet ügyvezető elnökét is megerősítette tisztségében, aki a következő két évben is ügyvezető alelnöki minőségében látja el feladatát.
A szervezet sajtóirodájának tájékoztatása szerint a szombati kincses városi küldöttgyűlésen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke kapta az EMNT Kós Károly-díját. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke felvezetőjében elmondta: az első alkalommal 2013-ban átadott díjat olyan személyiségeknek és szervezeteknek adományozzák, akik az autonómiaformák eléréséért példás tevékenységet fejtettek ki. Az elmúlt években Kós Károly-díjat kapott Király Károly, a rendszerváltás időszakát meghatározó politikus, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, Lászlófy Pál, a Románai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának és a Háromszék napilap szerkesztősége, valamint post mortem megkapta az EMNT díját Birtalan Ákos egykori háromszéki parlamenti képviselő is.
Csinta Samu újságíró Izsák Balázsról írt laudációját Tőkés András, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei alelnöke olvasta fel, majd ezt követően a díjazott SZNT-elnök szólt a jelenlévőkhöz. Izsák elmondta: elválaszthatatlannak érzi személyét az általa képviselt szervezettől, melyet 2008 óta vezet, s amely megalakulásától következetesen felvállalja az autonómiatörekvések képviseletét helyi és nemzetközi fórumokon egyaránt. kronika.ro

2017. október 14.

Erdélyi pikareszk
Ne gondoljunk regényre, Markó Béla friss kötete* Esszé, publicisztika alcímet visel, a pikareszk a szöveg szabad csapongásaira és képzettársításaira, a bele válogatott közel félszáz, 2011-2016 között született írás laza szövetére utal, sorrendjük tetszés szerint felcserélhető. És azt hiszem, az olvasó ezt is teszi, nem sor- és időrendben halad az első oldaltól az utolsóig, hanem aszerint kezd olvasni, hogy éppen melyik cím hívja fel magára leginkább a figyelmét. De aztán egy-kettőre rabjává is válik a szerző közvetlen hangú, könnyedségében is mélyenszántó, meggyőző eszmefuttatásainak. Sokan talán elsőként a külsejében is tetszetős könyv címadó esszéjét választják, azért is, mivel ott a pontosítás: Erdélyi pikareszk (avagy: a Tamási-modell), az íróról, Farkaslaka nagy fiáról pedig mostanság sok szó esett. Pró és kontra. A kettős megközelítés ebben az írásban is észlelhető, sőt mondhatni az egész kötetben, hiszen Markó gondolatmenetét mindvégig a józan mérlegelés, a kérdésfelvetés jellemzi. Ez akkor is hamar kiderült, amikor szeptember végén a marosvásárhelyi Bernády Házban tartott könyvbemutatón a szerzővel a kiadványt megjelentető Kalligram Kiadó vezetője, Mészáros Sándor beszélgetett.
Nem először volt alkalmunk végigkövetni nyilvános dialógusukat, a szerkesztő kritikus ezúttal is kiemelte, mennyire figyelemre méltó, hogy a költőnek hosszú kihagyás után úgy sikerült visszatérnie az írásművészethez, hogy egyben meg is újította alkotói pályáját, egy ideje a korábbitól különböző, más típusú költészettel lepi meg a közönségét. Ritkaság ez az irodalomban, mondotta Mészáros. Az esszéről, publicisztikáról szólva hangsúlyozta, hogy Markó a műfaj hagyományaihoz is hű marad, átértékelő szándékkal újít is. Közéleti beszéd az övé, központi kérdés nála a közösség és az egyén viszonya, az általános, kollektív létkérdések is izgatják, de önvizsgálatra is lehetőséget nyújt az írás. Folyamatosan mérlegel, nem kijelent, kérdései vannak. Nem sérelmi viszonyulás szüli írásait, nem újabb gondokkal akarja terhelni olvasóit, együtt gondolkodni, beszélgetni szeretne velük.
Markó Béla elmondta, az esszé korábban is fontos volt számára, nem csak alkotómunka, értelmezni is lehet vele dolgokat. A publicisztika viszont frissen jelentkezett nála, miután megvált politikusi teendőitől. Eleinte lenézte ezt a műfajt, mára megszerette. Egyfajta ingázást biztosít irodalom és újságírás között. Élvezettel ír irodalmi esszét, a kötetben is olvashatók gondolatai a szépirodalomról, műfajokról, írókról, úgy érzi, hogy manapság, amikor sokan azt tapasztalják, hogy az irodalomelméleti terminológia megváltozott, és nehézséget okoz a megértése, az esszé olvasható, hozzáférhető utat kínál. A dokumentumpróza különben szép hagyományokkal rendelkezik Erdélyben, sokáig az emlékiratok szerzői voltak az erdélyi irodalom nagyjai. Érdekes, izgalmas terület ez, ma is érdemes művelni. Vannak témák, amelyekre ő is gyakran visszatér, példaként Bánffy Miklós életművét említette. Az író és politikus nagyon fontos szerepet tölt(ött) be, a személyiségét és a műveit nem szabad különválasztani. Ugyanez érvényes több más jelentős írónkra, közszereplőre. Kós Károlyra is. Sajnos mi, erdélyiek nem tudjuk az értékeinket eléggé népszerűsíteni. Olykor az álértékek kerülnek felszínre. Biztosítanunk kell a többszólamúságot – hangsúlyozta Markó Béla, de sohasem szabad szem elől téveszteni az igazi értékek érvényesítését. Ezért is vannak ebben a kötetében is visszatérő témák, történetek. Az ellen a szándék ellen is igyekszik fellépni, amely gettóba zárná az erdélyi magyar kultúrát. Egy magyar irodalom van, egységes magyar irodalom, amelyből nem hiányozhatnak a sajátos erdélyi ízek, hangok. Vannak olyan általánosan elismert magyar írók, akiket éppen az erdélyiségük tett naggyá. És vannak ügyeink, többnyire politikai vetületű ügyek, amelyeket még mindig nem vitattunk végig, például a Sütő András helyzete, a Székely Jánosé, a Wass Alberté. Az esszé az ilyenek kellő józanságú átgondolását, elemzését is elősegítheti. A kötet olvasói ilyenszerű dilemmákat is körbejárhatnak Markó Bélával, s az, hogy közben mai valóságunk, társadalmi jelenségeink kulisszái mögé is betekinthetnek, csak még felerősítheti olvasmányélményüket. NAGY MIKLÓS KUND
*Markó Béla: Erdélyi pikareszk – Esszé, publicisztika 2011-2016, Kalligram, Budapest, 2017 Népújság (Marosvásárhely)

2017. október 15.

Újabb elnöki mandátumot kapott Tőkés László az EMNT élén
Újabb kétéves elnöki mandátumot kapott Tőkés László európai parlamenti képviselő az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozsváron megszervezett küldöttgyűlésén szombaton.
A szervezet sajtóirodájának közleménye szerint az elnökségi beszámolók, valamint az EMNT Demokráciaközpontok honosítási munkájáról szóló összefoglaló ismertetése után a jelen lévő 95 küldött megerősítette elnöki tisztségében, és a következő két évre is bizalmáról biztosította Tőkés Lászlót.
Az EMNT elnökének jelölésére a küldöttek megerősítették tisztségében Sándor Krisztina ügyvezető elnököt is.
Elnöki beszámolójában Tőkés László a „posztkommunista visszarendeződésnek” és a teljes körű rendszerváltás elmaradásának tulajdonította azt, hogy nem valósultak meg az erdélyi magyarság autonómiaigényét először kinyilvánító, negyed évszázada elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat célkitűzései.
Úgy vélekedett: Nagy-Románia közelgő centenáriuma miatt az erdélyi magyar közéleti szereplőkre nagy felelősség hárul, hogy az egyre inkább kiélesedő kommunikációs háborúban ne hagyják magukat provokálni, és kellő higgadtsággal viszonyuljanak minden felmerülő kérdéshez.
„Továbbra is legfőbb célunk a nemzeti politizálás, mely során számítunk szövetségeseinkre is. A Kárpát-medencei Autonómiatanácsot erősítenünk kell, s az önrendelkezést össznemzeti ügyként kell kezelnünk. Továbbra is számítunk a magyar kormányra, támogatjuk küzdelmét a migrációs válság megoldásáért, s kivesszük a részünket az anyaországi választásokat megelőző regisztrációs kampányból is” – hangoztatta az erdélyi magyar autonómiaigény képviseletére vállalkozó szervezet elnöke.
Az EMNT küldöttgyűlését Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Szabolcs Attila parlamenti képviselő (FIDESZ), az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke, valamint Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke is üdvözölte.
A kolozsvári tanácskozáson átadták az EMNT Kós Károly-díját is, amelyet idén Izsák Balázsnak, az SZNT elnökének ítéltek oda.
A 2013 óta évente átadott kitüntetéseket olyan személyiségeknek, szervezeteknek adományozzák, akik az autonómiaformák eléréséért példás tevékenységet fejtettek ki.
Az elmúlt években Király Károly, a rendszerváltás időszakát meghatározó politikus, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsora és a Háromszék napilap szerkesztősége részesült Kós Károly-díjban.
Az EMNT kitüntetését post mortem Birtalan Ákos egykori háromszéki parlamenti képviselő is megkapta. Baranyi László / MTI; Erdély.ma

2017. október 16.

Közel félezer erdélyi gyermek énekelte örömmel a Kodály-műveket
Kórushangversennyel, tudományos konferenciával, kiállítással emlékeztünk
Kolozsváron tartották az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) által szervezett Kodály-év romániai központi rendezvényét. A Györkös-házban szombaton délután nemzetközi tudományos konferenciát szerveztek, ahol három magyarországi és három erdélyi szakember hozta közelebb a népes hallgatóság számára a kodályi életmű egy-egy szeletét. Vasárnap délelőtt Ittzés Mihály, a Magyar Kodály Társaság elnöke nyitotta meg a magyar Külügyminisztérium által létrehozott kiállítást, amely tizenkét pannón mutatta be Kodály Zoltán (1882–1967) magyar zeneszerző életét és munkásságát. Ezt követően pedig hat erdélyi gyermekkórus lépett fel a Kolozsvári Magyar Operában megtartott kórushangversenyen A telt házas rendezvény alatt minden fellépő énekkart hosszas taps kísért. A kétórás hangverseny után a közönség a kodályi eszmék továbbéléséről megbizonyosodva távozhatott.
Tudományos előadásokat, néhány hangszeres produkciót és persze rengeteg Kodály-kórusművet hallgathattunk meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) által szervezett Kodály-év romániai központi rendezvényén, amellyel Kodály Zoltán születésének 135. és halálának 50. évfordulójára emlékeztek. Szombaton a Györkös Mányi Albert Emlékházban a Szederinda citeracsapat nagykállói népdalokat adott elő, Széman Péter országos EMKE-elnök köszöntője után Tóth-Guttman Emese, a RMD elnöke kifejtette: a RMD fő célkitűzése az erdélyi magyar ifjúság zenei nevelése a Kodály Zoltán által kijelölt útvonalat követve.
Zenei miniatúrától a gyűjtőutakig
– A két szólamra írt Bicinia Hungaria miniatúrái életigenlő alkotások, amelyek a szépre, a jóra és az igazra tanítanak – ismertette Angi István esztéta a népszerű Kodály-kompozíciókat, amelyeket a gyermekvilág zenei enciklopédiájának is tarthatunk.
Ittzés Mihály, a Magyar Kodály Társaság elnöke, zenei szakíró és zenepedagógus Kodály népzenei gyűjtőútjairól értekezett. Mint kifejtette, Kodály Zoltán 1905-ben kezdett el népzenét gyűjteni, első erdélyi gyűjtőútjára 1910-ben került sor a Csíki-medencében, majd 1912-ben Kászonaltízon és környékén gyűjtött. 1914 tavaszán Bukovinában, míg 1917-ben Nagyszalontán kutatta a népdalokat. A gyűjtőutak eredményeképpen a zeneszerző által megfogalmazott legfontosabb következtetés a magyar népzene egységes jellegére vonatkozott.
Almási István kolozsvári népzenekutató az erdélyi népzenének Kodály Zoltán életművében való tükröződését mutatta be. Kodály 15 helységből 518 dallamot gyűjtött, amelyek egy részét későbbi kompozícióiban feldolgozta. Figyelembe vette elődjének, Vikár Bélának is a felvételeit, fiatalabb kortársát, Lajtha László (1892–1963) zeneszerzőt pedig szintén erdélyi, pontosabban széki gyűjtőútra buzdította.
Oláh Boglárka zongoraművész kiváló Kodály-interpretációja után Nagy Éva Vera tanár-karnagy, iskolanővér az általa és Czakó Gabriella zenetanárral több mint egy évtizede Szovátán megvalósított zenei misszióról számolt be. – Tizenöt évesen jártam először Erdélyben, ekkor életre szóló élményeket szereztem. 2004-ben jöttem Czakó Gabriella zenetanárral Szovátára, ahol gyerekeknek szerveztünk programokat, és ebből jött létre az énekes missziónk. Kórusunkkal, a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkarral 2010-től kezdődően nemzetközi kórusversenyeken többször értünk el első helyezést. Tagjaink Nyárád-menti, sóvidéki falvakban élő gyermekek. Délutánonként, az iskolai tanórák után kóruspróbákat szervezünk, és most már a gyermekek szüleiből álló felnőtt vegyeskar is alakul. Mindig a kodályi eszméket tartjuk szem előtt: azaz az énekes alapú zenei tevékenységet, a zenei írás-olvasás élménnyé tételét és a népzenei alapot – tette hozzá Nagy Éva Vera iskolanővér.
Krasznai Gáspár, a budapesti Madách Imre Gimnázium ének-zenetanára, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Doktori Iskolájának doktorjelöltje a Kodály szellemében megvalósuló ének-zene oktatásról értekezett. – Van épp elég tennivalónk arra nézve, hogy megvalósuljon Kodály álma, miszerint a zenei analfabetizmust felszámolva bárki első látásra leénekeljen egy egyszerűbb zeneművet. A 20. század első felében a magyar társadalom jórészére a zenei tájékozatlanság és a nem megfelelő zenei közízlés volt jellemző. Sajnos, a mai gyermekeknek is sok ponyvazenével kell szembesülniük. Ez ellen pedig csakis a közoktatás és a zenetanárok léphetnek fel eredményesen. Az iskola feladata az, hogy értéket nyújtson, és a gyermeket arra nevelje, hogy képes legyen megkülönböztetni az értéket az értéktelentől. A megfelelő zenei nevelésnek természetesen a gyermek anyanyelvén kell történnie – összegzett az erdélyi származású doktorandus, majd felelevenítette azt a személyes emlékét, amikor harmadik osztályos kolozsvári zenelíceumi tanulóként élmény volt számára Bedő Ágnes zenetanár kórusórája, ahol kánont énekeltek a gyerekek.
Dávid István erdélyi származású orgonaművész, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszékének oktatója Kodály Zoltán vallásos műveiről értekezett, amelyre a reformáció 500 éves évfordulója adott kiindulópontot. A szakember kifejtette: Kodály protestáns öröksége szerteágazó, a zsoltárfeldolgozásaitól kezdve a Psalmus Hungaricusig mind Kodály protestantizmusát, istenhitét bizonyítja.
Kiállítás és sikeres kórushangverseny
Vasárnap délelőtt a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában Ittzés Mihály népzenekutató ismertette a magyar külügyminisztérium támogatásával megvalósult, tizenkét pannóból álló kiállítást, amely Kodály életét és munkásságát mutatja be. Értesüléseink szerint a kiállítás október folyamán tekinthető meg.
– A Kolozsvári Magyar Opera történetében mindig nagy szerep jutott Kodály Zoltán munkásságának. Az intézmény első előadásán a Háry Jánost adták elő, ezen kívül a Székelyfonó is intézményünk repertoárját képezi. Kezdő zenetanárként Székelyföldön a Kodály-módszer szerint tanítottam, kár, hogy ma már egyre kevesebben használják ezt a módszert Erdélyben – közölte Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója és az EMKE alelnöke a kórushangverseny előtt.
– A zenetanároknak fel kell oldaniuk az énekléssel szembeni ellenállást. Énekléssel értéket közvetítünk, élményt hozunk létre, példát mutatunk – tolmácsolta Závogyán Magdolna magyar kultúráért felelős helyettes államtitkár szavait Simon Edina magyar konzul.
Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere kifejtette: Kodály Zoltán hozzájárult az erdélyi magyarok identitásának megerősítéséhez, ugyanakkor a 21. századi hétköznapi hitvallásunk is a kodályi eszmékre támaszkodhat.
Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnökének szavait a konferanszié, Vetési Nándor tolmácsolta. Elhangzott: „Kodály Zoltán és Kós Károly más-más művészeti ágban, de egy célt követtek: a művészi alkotásnak az emberről kell szólnia. Értékfelfogásuk ma is érvényes. 2017-ben mi nem hátrálhatunk meg, magyar identitásunk erősítésére, jogaink megőrzésére kell összpontosítanunk”.
Az ünnepi gyermekkari hangversenyen hat kórus lépett fel: a kolozsvári S. Toduţă Zenei Főgimnázium gyermekkara (vezényelt: Kállay-Miklós Tünde), a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola Felsőtagozatos kórusa (Boros Beáta), Kolozsvár Magyar Gyermekkórusa (Kovács Dalma), a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola Kiskórusa (Szabó András), a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar (Czakó Gabriella, Nagy Éva Vera és Lokodi Anna), továbbá a Sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum Campanella Gyermekkara (Lőfi Gellért). A kórusok Kodály-műveket szólaltattak meg, kristálytiszta intonációval, a magyar zene iránti elkötelezettségről téve tanúbizonyságot. A teljesítmény a jó és a kiváló között helyezkedett el, de a minősítésnél fontosabb a kodályi eszme, a magyar kórusművek éltetése. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

2017. október 17.

Díjátadó ünnepség a Teleki Oktatási Központban
Példaértékű életpályák, sikeres diákok
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Ezüstgyopár díjával tüntettek ki negyven hazai és egy határon túli pedagógust október 14-én, szombaton a szovátai Teleki Oktatási Központban. A szövetség kétévente megtartott kimagasló eseményén a Mákvirág gyémánt-, arany-, ezüst- és bronzfokozatával jutalmazzák a legjobb eredményt elért középiskolás diákokat, illetve Kós Károly-díjjal ismerték el a magyar nyelv és irodalomból, anyanyelvápolásból, valamint Bolyai Farkas-díjjal a matematikából kiemelkedő teljesítményt nyújtó tanulókat.
„Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad… Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.” Weöres Sándor gondolataival köszöntötte a jelenlevőket házigazdaként Szolláth Hunor, a Teleki Oktatási Központ vezetője.
„Emberekkel foglalkozni, a nyelvükhöz és kultúrájukhoz való kötődésüket megalapozni, az előző generációk által felhalmozott ismereteket átadni nem könnyű, de az egyik legszebb misszió.” Éppen ezért büszkeséggel tölti el pedagógustársai példaértékű életpályája, akik a tárgyi, szaktantárgyi ismeretek átadása mellett értékeink megismertetésére, a közösségi életre, az összefogásra és az összetartozásra sarkallták tanítványaikat – mondta Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke.
Oktatási módszertanuk alapját a szeretettel szeretetre nevelés, a tudás átadása, a tudásvágy felébresztése képezte, miközben saját életük példájával neveltek. A kitüntetett pedagógusok utat mutatnak értékkereső társadalmunkban azoknak, akik a nemeset keresik és akarják képviselni. A díj értékét növeli, hogy a kitüntetetteket pedagógustársaik javasolják és méltatják. Az Ezüstgyopár díj nem jár pénzjutalommal, erkölcsi elismerést jelent – folytatta az elnök, aki köszönetet mondott a kitüntetettek értékteremtő munkájáért, a jelölők figyelmességéért, az értékelők munkájáért, amelynek köszönhetően ismertté vált a díjazottak tevékenysége, amit a pedagógusok szövetsége egy szép, elegáns kiadványban jelentetett meg.
Majd a diákokhoz szólt, akiknek kiemelkedő teljesítményét a szövetség évente jutalomban részesíti az előző tanévben elért munkájukért. „A tehetség olyan érték és erőforrás, amely nem hasznosul önmagától, meg kell teremteni a támogató környezetet, amelyben kibontakozhat, növekedhet és gyümölcsözhet. Mert a tehetség nemcsak ajándék, hanem felelősség is diákoknak, szülőknek, pedagógusoknak egyaránt. Akkor van jövőnk itthon, kisebbségben különösen, ha lesznek olyan fiatalok, akik kiemelkednek tehetségükkel, alkalmasak arra, hogy példát mutassanak, és közösségünk vezető egyéniségeivé formálódjanak, ami mindannyiunk felelőssége, sőt kötelessége” – gratulált a diákoknak, és köszönetet mondott felkészítő tanáraiknak, szüleiknek.
Kovács Irénke államtitkár Apáczai Csere János pedagógusi hitvallását idézve gratulált a pedagógusoknak, akik ellentmondásokkal teli világunkban példaértékű pályát futottak be, és töretlenül küzdöttek-küzdenek a minőségi oktatásért, a magyar nyelvű oktatásban érintettek érdekeinek védelméért. Beszédét, amelyben az RMPSZ és a kisebbségi oktatásért felelős államtitkári kabinet közötti együttműködés, folyamatos kapcsolattartás fontosságát emelte ki, Gál Kriszta kommunikációs tanácsadó tolmácsolta.
Mielőtt a hazai pedagógusok díjazására sor került volna, az RMPSZ első alkalommal ismerte el különdíjjal egy olyan pedagógus munkáját, aki a határokon túlról sokat tett az erdélyi oktatásügy felkarolásáért. Dr. Sipos Mihály, az egri Neumann János Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium elismert igazgatójának munkásságát Lászlófy Pál, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnöke méltatta, kiemelve példaértékű erdélyi kötődését. A rendszerváltást követően testvériskolai kapcsolatot kezdeményezett a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziummal, újabban pedig a magyardécsei szórványkollégium létrehozásában és fenntartásában nyújt értékes segítséget.
Az Ezüstgyopár díjjal jutalmazott pedagógusok méltatásából Sarkadi Zoltán színművész olvasott fel részleteket, majd Siklódi-Burus Botond, a szövetség elnöke és Halász Ferenc, valamint Kiss Imre országos alelnökök adták át az elismerést. Megható volt hallgatni az Erdély különböző vidékeiről érkezett pedagógusok rendkívül gazdag munkásságát, akik Oklándtól Aradig, Bukaresttől Szilágynagyfaluig hasonló lelkesedéssel, fáradhatatlanul, sokszor erejükön felül gyakorolták a választott és szeretett hivatást. A jutalmazottak között sok volt a zene-, matematika-, anyanyelv-, sporttanár-, tanító- akik félreeső szórványfalvakban, vidéken vagy nagyvárosi környezetben tettek sokkal többet a kötelező órák megtartásánál, és vívták ki az elismerést. Megyénkből nyolcan részesültek az elismerésben: Dénes Mária Magdolna, Kovács Ibolya-Katalin, dr. Orosz-Pál József, Szabó Levente, Wellmann Richárd, Böjte Andor Vilmos, Reichemberger Ildikó, Zoltán Ildikó. Tevékenységüket részletesen ismertetni fogjuk.
A Kós Károly-díjban részesülő diákok eredményeit dr. Péter Sándor, a szövetség Kovászna megyei elnöke értékelte, majd a magyar nyelv és irodalom, valamint az anyanyelvápolás terén országos vagy nemzetközi rangú vetélkedőkön a legjobban teljesítő négy diáknak adták át az elismerést.
A Bolyaiak szellemisége ihlette Bolyai Farkas-díjra beérkezett pályázatok eredményét Dávid Géza, a program gondozója értékelte, majd a matematika terén kitűnő diákok vehették át a jutalmat.
A Mákvirág pályázatokat Lászlófy Pál értékelte. A díjra kiváló tanulmányi eredményt elért, a tantárgy-, kulturális és sportvetélkedőkön díjazott példás magatartású 9-12. osztályos tanulók pályázhattak, akiknek a szövetség örökös tiszteletbeli elnöke nyújtotta át a jutalmat. A díjazottak között szinte minden erdélyi középiskolának volt képviselője, akik számára az RMPSZ szovátai jutalomtáborozást biztosított, amelyről egy kisfilm is készült. Megyénkből négy diák kapott Mákvirág díjat, valamennyien a Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanulói. Derzsi Dániel a bronzfokozatot, Ferencz Dániel és Puskás Dávid az ezüst- és a már egyetemi hallgató Szabó Ágnes-Kriszta, aki négy éven volt megyénk legeredményesebb diákja, a gyémántfokozatot érdemelte ki.
A kitüntetettek nevében dr. Orosz Pál-József mondott köszönetet az elismerésért, és tette szóvá a romániai zeneoktatás hiányosságait.
A díjkiosztó ünnepséget a szovátai pedagógusok Fülöp Judit vezette Intermezzo kamarakórusa és az Orosz Pál-József által alapított és vezényelt székelyudvarhelyi Camerata kórus nyitotta meg, végül a kitüntetett diákok közös műsora zárta. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)

2017. október 18.

Gyarmathy János bronzvilága
Újra közönség elé áll a marosvásárhelyi szobrászművész. Bronzvilág című egyéni tárlatára a XX. Bernády Napok nyitórendezvényeként kerül sor október 23-án 17 órakor a Bernády Házban. A Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány szervezte kiállítás az alkotó új és régebbi plasztikáiból mutat be átfogó válogatást. Gyarmathy János művészetét kisfilmek is felvillantják. A megnyitóünnepségen Borbély László, a BGYKA elnöke és Nagy Miklós Kund művészeti író mond köszöntőt. A tárlatot Markó Béla, a KKAA elnöke nyitja meg. Közreműködik Bogdán Zsolt kolozsvári színművész. A kiállítást Szepessy László rendezte. Népújság (Marosvásárhely)

2017. október 20.

Elemző fájdalom
Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceauşizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk tovább lépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek.” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.
Ismerek egy leányt, akinek az apja gumibottal verte a gyermekeket, olykor a feleségét is, a fejére zúdította a lisztet, felpofozta. Ha elmentek az asszony egyik testvéréhez, sorozatosan megalázta a gyermekeket, mindenki rettegett tőle. Télen kiparancsolta őket a hóra, „most nincs házatok!”, üvöltötte, a nagyobbik fiát leköpte, majdnem megfojtotta, a gyereknek menekülnie kellett otthonról, többször is a legjobb barátjánál aludt.
Telt-múlt az idő, a leány sok mindenen keresztülment, megalázták, megverték, becsapták, míg végül találkozott egy olyan fiúval, aki megbecsüli, szereti, a tenyerén hordozza. A nagynénik, nagybácsik, de még a tulajdon anyja is (az apja közben meghalt) folyton azt kérdezi, mikor lesz gyermekük, és semmi módon nem lehet elmagyarázni egyiknek sem, hogy miért nem akar a leány (a fiúnak más okai vannak, bár nem nagyon különbözőek). A leány mindig idegesen megy haza, ha találkozik velük, mert hiába magyaráz, kiabál, sír szinte – a célzások, pajkos utalások („lehet mintát venni”, „jöhet a kis X”) nem maradnak abba. De hát miért is csodálkozunk? Nagynénik, nagybácsik egyaránt a régi fényképeket osztogatják a Facebookon egy-egy aranyeső kíséretében, és az anya hüppögve lájkolja őket.
Ez maga az öntudatlan Erdély, az az Erdély, amelyből Tompa Andrea és Vida Gábor új regényei táplálkoznak. „A hallgatás akkor a legérdekesebb, amikor megtörik” – nyilatkozza Tompa Andrea Rostás Eninek a könyvesblogon (az interjú címe is ez), és regényt nyilván nem lehet írni a folyamatos hallgatásból. „Nem gondolom, hogy volt ebben valami perverzió” – mondta Vida Gábor a nulladik Látó-táborban Szilágybagoson, mármint abban, ahogy a családja belenevelte a borzalmas romániai magyar hallgatásba.
Ez az Erdély éppen olyan tágas, mint amilyen szűk a világa. Földrajzilag tovább terjed a Királyhágónál, az a Kőröskisjenő is belefér, ahol Vida született Arad mellett, szellemi vagy lelki világa azonban hallgatástól hallgatásig tart. Nem lehet arról beszélni, hogy a nagyapa alkoholista, az apa meg depressziós, hogy a másik nagyapa egy ájtatos zsarnok, hogy a széki asszony megszökött a férjétől, és egy férfinak a szeretője, akitől gyermeke is lesz aztán – az a férfi sem szereti, csak használja.
Nem volt benne perverzió, de önreflexió sincs, nem is akar lenni. Az áldozatokban is nagyon ritkán: Kalinak, a széki asszonynak merev képzete van a férfiról, a munkáról, az ételről, ha rászólnak, sem tud kilépni belőlük. A rózsanemesítő sem lép ki semmiből, kreativitása megreked a rózsái között. Annuska kiabál, de Eleonóra jámbor és vak marad.
De ha valaki kiabál, miért nincs önreflexió? Mert minden családban kiabál valaki: a leányéban, akinek a történetével az esszémet kezdtem, ő maga, az Egy dadogás történetében az elbeszélő, azaz Vida Gábor, az Omertában Annuska. A tükörtartás nem inspirálja a szembenézést?
Minden azt mutatja, hogy nem. „Meg fog téged verni az Isten, fiam” – mondta Vidának az anyja, miután elolvasott egy részletet a könyvből („Megírtam, elmeséltem, elvicceltem, elsírtam, amit lehetett.” Szekeres Dóra interjúja Vida Gáborral, Litera). Emlékszem arra a beszélgetésre, melyben egy kiskorában bántalmazott fiú elmesélte, amikor végre kilépett a családból, a nagyanyja megharagudott rá. „Kiteregette a szennyest.”
Tipikus hárító mondatok. Ezek nem mi voltunk, mi nem így éltünk, te értetted rosszul, te vagy a hibás, már gyermekkorodban sem lehetett veled kezdeni semmit. Kalinak, aki ordít, hiszen megszökik, el kell költöznie Décsi Vilmostól, és a férfi semmit nem tesz a költözést elkerülendő, sőt. A boldogság nem lehetséges, csak a mi törvényeink szerint. Mi a bajod neked a mi törvényeinkkel? Meg nem foghatom.
*
Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceaușizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk továbblépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.
A tükörtartás – pimaszság. Senkinek nincs joga, hogy felelősségre vonjon bármiért is, még a saját élete érdekében sem. Különben is, mi köze a saját életéhez? Etettük, itattuk, öltöztettük, fedél volt a feje fölött, mindent megadtunk neki. És akkor ő?
Ez az oka, semmi más oka nem lehet, hogy Wass Albert olyan nagy sikerre tarthatott számot (ma már nem tarthat, mert a piac telítődött, és megjelentek a politikai wass albertek). Az ő bálványozott prózája elpatetizálja, következésképpen eltakarja az igazságot, melyről különben olyan „szépen” beszél, és amelyet annyira fontosnak kürtöl.
A bálványozás elmaradhatatlan szellemi gesztus. Ami nem bálványozott, azt kétségbe is lehetne vonni, árnyalni, kérdéseket feltenni neki. A kérdés nélküli politikai rendszerek pedig úgy nőttek ki belőlünk, mint a gomba. Egész társadalmak építették a létüket arra, hogy eltakarták a szemüket, és ezt hol alávetettségnek, hol magyarságnak nevezték és nevezik. Miközben elnevezik valahogy, észre sem veszik, milyen közeli rokonai a másik eszmekörnek. Aki a magyarságával feszít, éppen olyan alávetett, mint korábban volt, és még büszke is erre.
Miért lehet sikere az Omertának és az Egy dadogás történetének? Különféle marketingszempontokon túl szerintem azért, mert nehéz korszakokról beszélnek elemző módon. Az Omertában az elemzés fedettebb, közvetett, szereplők általi: bár mindannyian egyes szám első személyben szólalnak meg, az egész csak úgy az ő történetük, hogy nem csak az ő történetük. Ha elképzelünk egy-egy kisregényt, mind a négy gyengébb lenne, mint a négy vallomásból összeálló regény, nem kis részben éppen azért, mert árnyalják egymást, ütköznek, egybehangzanak, és együtt egy objektívebb valóság benyomását keltik.
Az Egy dadogás története is egyes szám első személyű, de Vida sávokban, tekercsekben beszél a gyermek- és fiatalkoráról. Az iskoláiról, a nagyszüleiről, a bentlakásról, a mehetnékről, a katonaságról. Ez a strukturált látás valahogy minden forró érintettség mellett azt az érzetet kelti, hogy ez egy megértőkönyv.
Ez nagyon nagy teljesítmény. Mert a hárítás azzal jár, hogy az ember úgy érzi, hiába próbál megérteni, nem sikerül. Ha minden sírásodnak az a vége, hogy „lehet mintát venni”, akkor úgy érzed, becsaptak, sohasem szerettek, mindig csak eltartottak tulajdonképpen, ha a szomszéd lánya lett volna az ő lányuk, azt is éppen úgy eltartották volna. Nagy belső függetlenségre van szükség, hogy az ember elemezzen, miközben fáj.
Ez történelmi-társadalmi értelemben sem könnyebb, holott úgy tűnhetne. Történészek, szociológusok, pszihológusok, politológusok analizálnak minden eszközzel és erővel. Ám a társadalom, a nagy, sértett apa, nem alkuszik. Kisebbségben még könnyebb dolga van, hiszen itt mindenért a többség a hibás, mindenről ő tehet. Gondolom, Magyarországon azért keresik olyan lelkesülten a Kádár-rendszer minden kollaboránsának zsidó gyökereit, és persze meg is találják tévedhetetlenül; később megkeresik „a bűnös zsidót”. Aki talán mégis tévedett, az az idegen, nem más. Az nem mi vagyunk, arról nem is érdemes beszélni.
Nincs sem földrajzi, sem szellemi határ. Székelyudvarhelyen éppúgy fontos jelenség ez, mint Nagyváradon; Kolozsváron, mint Pécsett. A beismerés alázatot jelentene, azt a keresztény alázatot, amelyet mindannyiunknak kellene ismernünk, ha annyira igazi keresztények lennénk, amilyeneknek hirdetjük magunkat; az itteni és ottani magyar társadalom azonban gőgös, sőt, dölyfös: nem passzív, hanem aktív, agresszív. A politikus nem ismeri be, hogy tévedett, a szerkesztő sem, és az anya meg az apa sem. Aki beismeri, az gyenge, hibás példány, nem közénk való.
*
Ennek a pszichológiai gesztusnak a párja természetesen a kizárás és a vélt fölény. A magyar társadalom a menekülőkkel éppúgy ezt érezteti, mint a más nemzetiségűekkel, bár nemzetiségtől függően más arányban. Nem csak ilyen közéleti aktorokkal azonban: amikor elváltam, jól megéreztem, mennyire empátia nélküli az emberek többsége. Legjobb barátaim tekintetét kellett hazavinnem, mint valami sündisznótüskét; akikhez semmi közöm nem volt a felületes ismeretségen túl, azok tiltottak le, felejtettek el; majdnem minden sarkon lenézésbe ütköztem, és nagyon kevesen fordultak felém megértéssel és együttérzéssel. Nyilván követtem el durva hibákat, de azokról a mozdulatokról beszélek, melyek ezektől függetlenül értek, többnyire olyanoktól, akiket nem érintett semmilyen tévedésem.
Válás, alkoholizmus, depresszió egytől egyig kizárólag hibaként könyvelődik el, melyről az tehet, aki küszködik vele. Aki pszichológushoz jár, az hülye, magyar ember nem beteg, csak ezek a nyugatmajmoló nyafkák nyavalyognak. A magyar történelem arcképcsarnokában a katonai egyenruhák, a lovon lovagló férfiak előkelő helyet foglalnak el. Mondom, lovon lovagolnak: az erotika bomlasztó nyugati métely, felforgató és kiszámíthatatlan borzalom. A magyar férfiak úrimurisan udvarolnak, rántottásan nyúlkálnak, és basznak.
Így marad benne a társadalom minden hibájában, amiben csak benne maradhat. Önfelmentő verseket írunk, s azok nagy sikert aratnak, ömlenek szét a Facebookon. Nem elementáris erejűek, mégis elementáris hatásúak, mert a társadalom alig várja, hogy azt mondhassa, nem tehet semmiről, és költők szavával mondhassa ezt, hiszen a költőknek még mindig van valamiféle álintellektuális bukéjuk. „A metafizikus súgó parancsának” engedelmeskedünk, ahogy Kundera nevezi a giccses értelmezést. Soha nem fogjuk megtudni, mit éltünk meg; sokan azt mondják, nagyon rendben is van ez így, hiszen jól tudjuk, mit éltünk meg, és mit élünk meg naponta. Az ember nem szarik a saját házába; ha mások beleszartak, azt megeszi, és mélyen hallgat.
Ebben a kontextusban önmagában az, ha valaki képes eltávolodni magától, viasszal dugni be fülét, nehogy meghallja a metafizikai súgó szirénhangjait, már ez nagy teljesítmény. Legalább olyan nagy, mint nem engedelmeskedni a másik metafizikai súgónak (ezek aztán vannak elegen), és nem gyűlölködni. Tompa Andrea több ízben beszélt arról, hogy nem tartja hiteles gesztusnak az ítélkezést, vagy inkább látja annak a veszélyeit. Az ő könyve sem ítélkezik, meg a Vidáé sem, holott a közelség, szerző és elbeszélő közelsége miatt a Dadogásnak nehezebb.
Vajon a két regény sikere annak a tünete, hogy a társadalom végre hajlandó beszélni? Hiszen beszéltek már eddig is elegen, ha csak ezt a nemzedéket járom körül, ha csak magát Vidát említem, akinek a Trianon-regénye négy éve jelent meg. Vagy ismét arról lenne szó, hogy nem lehet megúszni az érintettséget? De hát Tompa Andrea könyve egészen másként érintett, egészen más a távolság narrátor és szerző között, mint a Vidáé esetében.
*
Trianon egy másik nagy falat különben. A századik évforduló közelében a legnagyobb erdélyi párt elnöke bejelenti, hogy nincs mit ünnepelnie. Amivel egy romániai magyar még akár egyet is érthet, hiszen sok furcsaságot kell magába építenie, nagyon rosszul megválasztott azonban a pillanat, és mintegy megelőző szándékú: előbb elmondom én, aztán lesz min dühöngenetek. És ismét semmilyen árnyalás, csak a lózung. Holott Kós Károly gyönyörű, fájdalmas cikkben írta le a Trianonhoz vezető magyar dölyföt és kizárólagosságot: Levél a balázsfalvi gyűlésről című írásában (1911-ben!) összehasonlította a románok egyik szervezetének ünneplését, melyen hatezer román vett részt a társadalom minden rétegéből, az EMKE jubileumán pedig hatszáz kiválasztott magyar, s a rendezvény díszvendége Apponyi Albert gróf volt.
Tehát még olyan előd is mondott kényelmetlen dolgokat, akit az Erdély-könnyes közönség is nagyra becsülhet (és nemcsak Kós, hanem például Bánffy Miklós is). Ám a pátosz nem szeret, nem tud, nem akar gondolkodni. A pátosz mindig ugyanazokat a mondatokat mondja, mindig ugyanolyan problémátlanul mosolyog, s ha felhívod erre a figyelmét, megsértődik: ő szenved, hiszen ő magyar, per definitionem szenvednie kell.
Az apák mindentudó lények, a fiúk engedelmesek. „Édesapámnak mindenben igaza volt.” Aki fiú kérdez, az nem rendes ember, hálátlan dög inkább. A magyar Ikaroszt már a földön agyonverték volna, még mielőtt viaszszárnyakat készíthetett volna magának. A fiúnak nem az a dolga, hogy repülni próbáljon, hanem hogy engedelmeskedjen, és beledögöljön ebbe, ha muszáj. Márpedig muszáj: addig él, ameddig az engedelmessége, a jólneveltsége, a beilleszkedése. Addig él, amíg továbbviszi szülei szabályszerű magyar boldogtalanságát.
Nemzetiségünk és nemzetiségünk végzete határozza meg az életünket. Nem a vallásunk, bárhogy is esküdnénk erre. Nem az emberségünk, bármennyire is büszkék lennénk rá. Nem az egyéni sorsunk, mert olyan nincs nekünk. Csak az előre megszabott, közösség szolgálatában elvérzett sorsunk. Ezért különös már az is, hogy valakinek van pofája dönteni arról, hogy szeretne-e családot.
És mi van akkor a perverzióval? Meddig lehet megérteni egy anyát, egy apát, egy társadalmat, meddig lehet mentegetni azzal, hogy nem tudja, mit tesz? Akkor végül is a szélsőjobb is csak tudatlan emberek dühös gyülekezete. Annyit talán mégiscsak el lehet, el szabad mondani, hogy aki nem lát, az vak, aki viszont akarja a vakságot, az bűnös. Nem úgy kell ezt kimondanunk, mint az inkvizíció vagy a vésztörvényszék; nem erkölcsi ormaink magasából, mint valami morális hópárducok; nem leszúrva, mint Szent György a sárkányt, hogy ismét Nádasra utaljak; csak éppen ki kell mondanunk. De ki kell mondanunk feltétlenül. Demény Péter / Élet és Irodalom

lapozás: 1-30 ... 1231-1260 | 1261-1290 | 1291-1305




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék