udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
131558
találat
lapozás: 1-30 ... 131011-131040 | 131041-131070 | 131071-131100 ... 131551-131558
Névmutató:
2017. november 29.
Volt egyszer egy Duna TV
„A Duna olyan érték, amely által többek, jobbak, tisztábbak lettünk” (Böjte Csaba)
A Duna Televízió 25. jubileumára – Csáky Zoltán szerkesztésében – készült kötet sajtóbemutatója volt november 27-én a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében. A kötet – nem kis kálváriát megjárva – végül a Nap kiadó gondozásában jelent meg, amit a bevezetőben azonnal meg is köszönt a jelenlévő Sebestyén Ilonának a szerkesztő-riporter, Csáky Zoltán.
Persze, nem pusztán könyvbemutatóról volt szó, mert itt köszöntötték születésnapján Sára Sándort, a Dunások „konok kapitányát” is. Kodolányi Gyula költő, műfordító, Ablonczyné Szabó Magda, a Duna TV egykori ügyvezető alelnöke, Duray Miklós, felvidéki politikus, a gyengélkedő Sára Sándor helyett jött el a volt főigazgatóhelyettes, alelnök Lugossy László, hogy a dísztermet megtöltő egykori „Dunás” tévé-riporterek, szerkesztők, műsorvezetők gyűrűjében emlékezzenek vissza.
Csáky Zoltán, aki 22 éven át, 2015 januárjáig dolgozott a Duna tévénél, nyitotta meg az estét, aki elmesélte, hogyan jutott el a könyv megírásáig.
„Az elmúlt két esztendőben bárhol is jártam; itt Magyarországon, Erdélyben, tavaly Amerikában, minduntalan nekem szegezték a kérdést, mi történt a Duna Televízióval? Hol vannak a régi kedves arcok? Idén március közepén felkérést kaptam Csíkszeredából a Székelyföld folyóirattól, hogy a közelgő 25. évfordulóra tekintettel, írjam meg az én Duna tévés történetemet. Megírtam. És akkor született meg bennem az ötlet, hogy felkérjem a régi Dunásokat, írják meg vallomásaikat, történetüket arról, hogy mi volt a célunk, mire is szövetkeztünk, mi volt az a közös értékrend, amely összekötött bennünket, és felkértem a Duna TV elnökeit, vezérigazgatóit, valljanak arról, hogy munkásságukban milyen szerepet töltött be a Duna tévében elvállalt vezetői tisztség, és mennyire érezték a mindenkori hatalom befolyásolási kísérleteit” – mondta a szerző.
Monostori Károly, a Híradó főszerkesztője elmondta, tizedannyi emberrel dolgoztak, mint a Szabadság téren, nagyon kevesen voltak, s a költségek töredékéért. „Először nagyon nehéz volt munkatársakat találni, mert sokan a felkértek közül elmondták, hogy nem mernek állást vállalni a Duna tévénél, mert később is a szakmában szeretnének dolgozni…” – jegyezte meg Monostori.
„…majdnem olyan volt, mintha a Szabad Európát hallgattuk volna”
Duray Miklós arról beszélt, hogy mit jelentett a felvidéki magyarság számára ez a televízió. Mesélt arról, hogy a műholdas műsorszórás lehetősége előtt csak nagyon korlátozottan lehetett hallgatni a magyar rádió- és tévéállomásokat a Kárpát-medencében. A Felvidéken viszont lehetett fogni ezeket az adásokat. Elmondta azt is, nagy különbség volt a csehszlovákiai és magyarországi televízió szellemisége között. „A magyarországi adásokat hallgatni, majdnem olyan volt, mintha a Szabad Európát hallgattuk volna” – jegyezte meg.
Az alkotói gondolkodásról szólva, visszaemlékezett a 70-es évekre, amelyek megalapozták ezt a sajátos gondolkodást. Mind a nemzeti mind a nemzeti ellenzék vonalán a Beszélőhöz tartozó ellenzék is próbált a határon túlra lépni. Viszont a fejlődési időben a gondolkodásmód jelentősen eltért egymástól. Először csak nyomokban, aztán testet öltve. Hiszen a nemzeti érzelmű kezdeményezések, a Bethlen Alapítvány stb., a nemzeti összefogáson törte a fejét, hogy milyen intézményeket kellene létrehozni.
„A másik ellenzék, ahogyan közeledtünk a rendszerváltáshoz, egyre inkább, elkezdte elszigetelni a Magyarországhoz vezető utat. Egyik – nekem személyes ismerősöm – ellenzéki, ezt mondta: Most már nem kívánatosak vagytok ti, határon túli magyarok! Lehetett érezni, hogy hogyan válik szét a korábban együtt haladó gondolkodásmód. A Duna TV-nek kialakult egy ellenzéke – ezzel is magyarázható. Személyileg is beazonosíthatók azok, akik ezt ellenezték…” – mondta Duray, aki visszaemlékezett egy érdekes, 1994-es momentumra is, amikor Csáky Zoltán irodájában Boros Péter utoljára találkozott a határon túli magyarokkal.
„Arról beszéltünk, hogy a Duna tévé kuratóriumát megnyissák a határon túliak előtt. Akkor szóba került, hogy kik kerülhetnek bele a kuratóriumba. Két résztvevő közül az egyik, akiről szó volt, az egy délvidéki politikus volt, a másik pedig én lehettem volna. Az ott lévő másik határon túli nem magyarországi résztvevő személy – akinek nevét nem mondanám – azt mondta, hogy meg kell kérdezni a Gyulát. Egymásra néztünk: Hát milyen Gyulát? – kérdeztük. Hát a Horn Gyulát…, hogy egyetért-e vele?”– idézte fel a történéseket a felvidéki politikus.
Véleménye szerint amennyire gazdagította a Duna tévé az első két évtizedben a tájékozódást és a nemzeti információt, a mostani állapotában, mint hogyha éppen ellenkező irányban hatna…
Több csatornán, átgondolt koncepcióval
Csáky Zoltán felvetésére Duray Miklós a közmédia átalakításának logikájáról szólva elmondta, talán taktikailag is jobb, ha több csatornán keresztül folyik a nemzeti kommunikáció. Nem biztos, hogy az a jobb, ha egyre korlátozódik. „Tessék megnézni a mai információáramlást, egyrészt kaotikus, koncepciótlan, és ahol érezni benne a válogatást, ott azt is érezni, hogy valamilyen egyéb szempont szerint válogatnak, vagy pedig nem érezni semmi válogatást, tehát zagyva és nincs koncepció, ez a probléma” – hangsúlyozta.
Ablonczyné Szabó Magda a Duna Televízió erkölcsi súlyát, értékhordozó szerepét a 2010. évi júniusi borsodi árvízi gyűjtésre emlékezve mutatta be, amikor is a telefonnál ült egész idő alatt és 320 millió Ft jött össze. Az összes segélyszervezet valamennyi adománya nem tett ki annyit. Határon innen és határon túl, az emberek akkor úgy gondolták, hogy ha a Duna tévén keresztül segítenek, akkor az biztos jó helyre kerül.
Kodolányi Gyula szerint a Dunának olyan mozgósító ereje volt, ami nem hasonlítható semmilyen más televízióhoz. Balog Júlia, a Fölszállott a páva szerkesztője, visszaemlékezve a kezdetekre megemlítette, hogy Csoóri Sándornak elképesztően izgalmas naplóbejegyzéseit is megtalálta ezekről az időkről.
Hévizi Józsa
Volt egyszer egy kék Duna – Történetek, vallomások, tanulmányok a 25. évfordulón /Nap Kiadó, Budapest, 2017/ Felvidék.ma2017. november 30.
SZÉKELY kígyók szigete
Most, hogy olvasom Lazăr Lădariu román újságíró fájdalmas jaját, valami sejtelmes önvád suhan át rajtam: hiszen mi ezeken az oldalakon már többször is idéztük Őt, elfogultak vagyunk iránta!
Meg is dolgozik érte L. Lădariu, az egyszer biztos, hiszen mondhatni naponta jelenik meg egy-egy írása, melyekben elemi erővel biztatja olvasóit a magyarok iránti gyűlöletre. Legújabb ötlete még egy hóhért is lenyűgöz.
Történt, hogy Dan Tanasă könyve került bemutatásra Marosvásárhelyen. Címe: Elfeledve Románia szívében. Már a címe is meghat. Most én hová könnyezzek? A bemutatón ott volt mindenki, aki számított, a kormánymegbízott Lucian Goga, ott volt a Zi de Zi (Naponta) nevű lap szerkesztője. De ott volt föltétlen Ioan Pop Sabău, annak a román civil szervezetnek az elnöke is, aki kések és könnyek között védi Hargita, Kovászna és Maros megyék „kisebbségben lévő, elnyomott, diszkriminált” (!) románjait. És én mintha megnyugodnék, hogy végre(!), végre megtudják, milyen a kisebbségi sors. Dan Tanasă könnyes könyve vezéreszme. Nyugtat az egyik sepsiszentgyörgyi román tanácsos emléke is. Az ultima racio magasában mondta most két éve, hogy majd meglátjuk, 30 év múlva kik lesznek itt többségben! Akkor lányos zavaromban rebegtem, nyugi, a cigányok lesznek azok.
Szóval ezen a szinten Marosvásárhelyen is az érvelés. De maradjunk csak Lazăr Lădariu rémképeinél! Mint égő lándzsát, vetette a közönség fölé: ha így haladunk, Hargita és Kovászna megyék a Kígyók szigete lesz Románia szívében! Nagy taps a közönség részéről. Brazília közelében van az a sziget, tiltva a hajóknak is a kikötés. Ember a Kígyók szigetén nem jár. De kérdem én, ha ennyire veszélyes hely Székelyföld, miért telepedtek ide özönnel a románok, még parancsra is? Miért kényszerítették ide a végzős román tanárokat, orvosokat? És egyáltalán erről a szigetről: miért nincs honvágya a beáradó románoknak 1968 óta? S azelőtt sem?
Miféle emberek lepték el Lădariuval ezt a szigetet, ahol számukra életveszély terem, kígyóméreg, és nincs honvágyuk! Czegő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma2017. november 30.
„Gyurcsány Ferenc leplezetlenül gyűlöl minket”
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke közellenségnek számít, amióta kimondta, hogy nem ünneplik Nagy-Románia létrejöttének centenáriumát, azaz 1918. december 1-jét – mondta a Heti Válasznak adott interjújában. „Romániának nincsenek közös nagy eredményei, ezeket kell pótolni magyarellenességgel” – jegyezte meg.
Beszélt a Gyurcsány Ferenc felől érkező politikai támadásról is, miszerint megvonnák a határon túli magyarok állampolgárságát. Számára ez nem új fejlemény, már 2004 előtt is úgy érezte, hogy Gyurcsány leplezetlenül gyűlöli őket. Az interjúban politikai ragadozónak nevezte Gyurcsányt, aki a maga hasznát nézi. „Mit érdekli őt, hogy demokrata szerzett jogot nem vesz vissza? Mit érdekli, hogy ismét megosztja a kérdésben mára, hál’ istennek, szinte egységes magyar politikát? Visszatér a 2004-es bűn helyszínére, és úgy tesz, mintha nagyszüleink szabad döntésükből kerültek volna Romániába. Üzenem neki: alakulhatott volna úgy, hogy én élek ott, ő meg itt.”
Továbbá ellentmondást látott abban, hogy Gyurcsány Ferencnek azzal nincs problémája, hogy más országok adófizetőinek pénzén kiképzett magyar orvosok vagy épp kőművesek dolgoznak Budapesten, ugyanakkor az adófizetésről beszél a szavazati jog feltételeként. Hozzátette: Gyurcsány elvetemült politikai gazemberséget művel.
Kelemen Hunor szerint nem kell meglepődni az RMDSZ és a Fidesz viszonyának javulásán, hisz amikor 2011-ben megválasztották RMDSZ-elnökké, ígéretet tett a kapcsolat rendezésére, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy mindkét fél az Európai Néppárt családjába tartozik. Jogos kérdésnek nevezi, hogy: „Kikkel akarunk együtt élni? Mi a jövője az EU-nak? Hol végződik a nemzetállamok szuverenitása, és hol kezdődik a bizottság hatásköre?” Vagyis jelentős problémának tekinthető szerinte, hogy az EU részéről nem tisztázott, milyen értékalappal képzeli el a jövőjét. Magyar Nemzet; Erdély.ma2017. november 30.
Száz év nyomor
Katonai parádékkal, felvonulásokkal ünnepli ismét születésnapját Románia, és a nacionalizmustól fűtött mámoros hangulatban bizony nagyon kevesen mérlegelik, mit is hozott ennek az országnak, lakóinak ez az évszázad. Nekünk, magyaroknak, tudjuk, nem sok jót, de a többségi románság sem dicsekedhet, nemzeti öntudat szempontjából éllovasok, de minden más téren sereghajtók Európában.
Románia az az ország, amelynek sok minden az ölébe pottyant, de valahogy sohasem tudott igazán élni a lehetőségekkel, bármilyen rendszer győzedelmeskedett, fejlődése esélyeit mindig szétlopkodták az éppen hatalmon levők, vagy feláldozták a nacionalista félelmek és gőg oltárán. Így ma, 2017-ben, 99 évvel a nagy egyesülés után, még mindig nem kötik össze autópályák a történelmi régiókat, egy napba telik eljutni az ország egyik sarkából a másikba, a monarchia idején épített vasúthálózaton évszázada gyorsabban közlekedtek a vonatok, mint ma. Erdély továbbra is eltartója Moldvának, Olténiának, vannak vidékek, ahol mintha megállt volna az idő. Romániának e száz év alatt sikerült minden rendszerből a legrosszabbat kihoznia. A két világháború közötti királyság virágkorát leszámítva, amikor Erdély kárára, de legalább a déli részek, a főváros fejlődött valamit, minden korszak sötét időket hozott. A kommunizmus itt építette fel legbrutálisabb diktatúráját, amely sokszor a Szovjetunió sztálinista rendszerével vetekedett, az újkori demokrácia pedig olyan vadkapitalizmust honosított meg, amelynek Európában nincs párja. Így mára a modern Romániának sikerült nyugatra üldöznie négy-ötmillió munkaképes polgárát, a nyomor szintje alatt él lakosai 30–40 százaléka és alig fölötte legalább még fele. Akárhogy tákolják, az egészségügyi rendszer ezer sebből vérzik, a tanügy pedig reformot reformra halmozva inkább elriasztja a tanulástól a gyermekeket, mintsem ösztönözné őket. Minden új kormány újabb és újabb kísérletezgetése még mélyebbre süllyeszti az országot, egyre távolabb sodródunk már nemcsak az áhított jóléttől, de a jogállamiságtól, a demokráciától is. Ezeket az eredményeket érte el a majd százéves egységes román nemzetállam. Ma magyarnak lenni Romániában nem jó, sem december elsején, sem a hétköznapokban. Hogy románnak lenni jó-e? Erre a választ tükrözik a hétről hétre utcán tiltakozó tízezrek, az elvándorlók milliói. Hisz lehet fényes, díszes ünnepségeket szervezni, de utána ismét szürke, megélhetési gondoktól terhes mindennapok következnek. Száz év nyomor után majd semmi reménnyel. Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. november 30.
A digitális felzárkóztatásért (Sepsikőröspatak)
Az elmúlt egy év alatt harminc 8–12 éves sepsikőröspataki gyermek ismerkedett meg a fényképezés, filmezés technikájával, az internetes közösségi oldalak használatával, egyszerű számítógépes programokkal, különböző digitális eszközökkel, amelyek segítségével rajzokat lehet készíteni, térképeken keresgélni – mindez egy Erasmus+ pályázat része, amelyben a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány vesz részt másik négy országgal közösen. Az eddig elért eredményeket tegnap mutatták be a kőröspataki nappali foglalkoztatóban az érintett szülőknek, pedagógusoknak, a helyi önkormányzat képviselőinek.
A szociálisan hátrányos helyzetű környezetben nevelkedő gyermekek nagy eséllyel maradnak ki a digitális eszközök megismeréséből és használatából, és ilyen jellegű képességek hiányában kétszeresen hátrányos a helyzetük – állítja Torma Vera, a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány délutáni oktatásért felelős programvezetője. Az alapítvány ezt felismerve lépett be 2015-ben az Erasmus-pályázatba, és azokat a gyermekeket vonta be a programba, akikkel 2014 óta foglalkoznak a délutáni oktatásban, felzárkóztató nevelésben. Az előkészítő év után tavaly októberben kezdődtek a tevékenységek a Felhő Suli elnevezésű tanulási folyamatban, amelynek lényege, hogy olyan eszközöket, megoldásokat, módszereket adjanak a gyermekek kezébe, amelyek révén behozhatják a hátrányos helyzetükből adódó lemaradásukat a digitális világ megismerésében. A tanulási folyamat többszakaszos, kéthavonta változnak a bevetett eszközök, amelyek használatára szinte maguktól kell rájönniük a gyermekeknek, az oktatók csupán a háttérből irányítják a tevékenységeket. A fényképezés és filmezés alapjainak elsajátítása után a program résztvevői egy társasjáték révén ökovárost építettek, az angol nyelvet külföldi önkéntesekkel gyakorolták, saját Youtube-csatornát készítettek, és sok más érdekes feladatot oldottak meg, amelyek révén korosztályuknak megfelelő, sőt, azt meghaladó gyakorlott felhasználóivá váltak a digitális eszközöknek.
A program jövő májusig folytatódik, amikor az ausztriai, koszovói, szlovákiai és cseh partnereikkel együtt összegzik az elért eredményeket. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. november 30.
A történet ismétlődik
Az elmúlt száz évben nem egyszer megtörtént: nem kellett száz kilométerekre elköltöznünk, és idegenben keresni boldogulásunkat ahhoz, hogy hosszú éveket követően új állampolgárságot nyerjünk – az impériumok „házhoz” jöttek.
Az első világháború végétől a negyvenes évek derekáig ez szinte természetesnek számított: ki-ki születésének helyétől és a világpolitika pillanatnyi állásától függően volt hol magyar, hol román vagy éppen szlovák, szovjet, jugoszláv, osztrák és még ki tudja milyen állampolgár. Ez nem csak papíron hozott változást, az érintett közösségek életébe is komoly fordulat következett be, sőt – mivel az éppen erősek meg akarták mutatni, ki is az úr –, nem kevesek áldozattá váltak, s szenvedett közvetlen környezetük is.
Ugyanez kicsiben napjainkban is megtörténik Marosvásárhelyen. Akiket néhány éve Marosvásárhelyen az Unirea Főgimnázium előkészítős osztályába írattak, az idők folyamán sorra a II. Rákóczi Ferenc Katolikus Gimnázium, majd utóbb a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjaivá váltak. Nem változott tanítójuk személye, nem kerültek még csak más osztályterembe sem, csak éppen a hatalom mutatta meg, a törvények csűrésével-facsarásával mennyire tudja fitogtatni erejét. A vádlottak padjára ültették Ştefan Someşant, Maros megye volt főtanfelügyelőjét és a gimnázium volt igazgatóját, Tamási Zsoltot, akiket hivatali hatalommal való folyamatos visszaéléssel, és kétrendbeli hatáskörtúllépéssel vádolnak. És meg nem nevezetten, de ott ül annak a 445 diáknak az édesapja és édesanyja is, akik fontosnak tartották, hogy magyar egyházi iskolába írassák gyermekeiket, azaz „magyarkodni” merészeltek. Idézéseket kaptak, ügyészségre járatták őket, nyilatkozatokat írattak velük, próbálták rábírni, érezzék magukat károsultnak, azaz álljanak a vád oldalára, elvégre „engedélyezetlen és nem akkreditált oktatási egység képzését” kapták gyermekeik. Bárhogy is nézzük, ez nemcsak a meghurcolás bújtatott formája, hanem egyenesen leszámolás a javából! A magyar ügyekkel próbálnak leszámolni, elijeszteni még a gondolattól is, hogy követeljük, ami jár nekünk, visszakérjük, ami a miénk.
Éppen ezért vagyunk némileg szkeptikusak a római katolikus iskola újjáalapításáról szóló jogszabály-módosítás kapcsán. Nehezen hihető, hogy a magát nyeregben érző román hatalom ez alkalommal normálisan viselkedik, s az egyre inkább a szórványosodás útjára lépő Marosvásárhelyen megold egy ilyen nagy jelentőséggel bíró kérdést. Minden bizonnyal elbújtatnak benne valami többféleképpen értelmezhető, általuk évek múlva elővehető, és minket ellehetetlenítő kiskaput – az elmúlt közel harminc esztendő tapasztalatai mondatják ezt velünk. Mert nincs olyan román párt – és sajnálattal mondjuk: talán magyar sem –, amelyik abban lenne érdekelt, hogy a közösségünk számára lényegi problémáinkat hosszú távon megoldja. Egy kis konfliktusra mindig szükség van, a béke nem a politikusoknak kedvez. Fejünk felett továbbra is átnyúlnak az impériumok. Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. november 30.
Szent András apostol, Románia védőszentje
November 30., Szent András napja 2012 óta hivatalos, munkaszüneti nappal járó ünnep.
De ki volt Szent András, és mi köze Romániához?
Szent János elbeszélése szerint András egyike annak a két tanítványnak, akik először követték Jézust. Kezdetben Keresztelő János tanítványai közé tartozott, de amikor meggyőződött róla, hogy Jézusban megtalálták a Messiást, hozzá csatlakozott. Ezért vitte el Jézushoz a testvérét, Simon Pétert is.
A Márk-evangélium szerint Jézus maga hívta meg Simonnal és Zebedeus fiaival, Jakabbal és Jánossal együtt a Galileai-tó partján. András jelen van, amikor Péternek, Jakabnak és Jánosnak az utolsó időkről beszél Jézus az Olajfák hegyén, és Fülöppel ő viszi a pogányokat Jézushoz az utolsó napokban.
Az újszövetségi apokrif iratok sok részletet közölnek az apostol életéből, de ezek történeti hitelessége nagyon kérdéses. Az apostolok szétválása után András Kisázsia tartományban a Fekete-tengertől délre fekvő vidéken, Thrákiában és Görögországban hirdette az evangéliumot. Biztosnak látszik a hagyománynak az az adata, hogy 60-ban az achaiai Petra (Patra) városában keresztre feszítették. Keresztjének szárait nem derékszögben, hanem átlósan ácsolták, ezért nevezik András-keresztnek ezt a formát. (A közlekedésben is ismeretes.)
Ereklyéit a 4. századtól Konstantinápolyban őrizték, 1208-ban erőszakkal vitték át Amalfiba. II. Pius pápasága idején, 1462-ben a fejet Rómába vitték. 1964-ben, a keleti és nyugati Egyház kiengesztelődésének jeleként a pápa átadta a konstantinápolyi pátriárkának, és Petrába, vértanúsága helyére került vissza.
Ünnepét a naptárak november 30-ra teszik. Rómában a 6. század óta ünneplik.
***
A Román Ortodox Egyház Szent Szinódusa 1995-ben döntött úgy, hogy Szent András napja pirosbetűs ünnepként kerüljön az egyházi naptárba, 1997-ben pedig Románia védőszentjévé nyilvánította és nemzeti egyházi ünneppé tette.
Mindezt annak kapcsán, hogy a hagyomány szerint „a románok szellemi atyja” a hagyomány szerint a mai Dodrudzsa (Konstanca megye) területén élt és hirdette a kreszténységet egy ideig. Nyugati Jelen (Arad)2017. november 30.
Decembertől vízum nélkül Kanadába
Decembertől vízum nélkül utazhatnak Kanadába fél évnél nem hosszabb időre a román turisták – közölte szerdán a bukaresti külügyminisztérium.
A vízumkötelezettséget péntektől törlik el a Kanadába látogató, bármilyen érvényes román útlevéllel rendelkező utasokkal szemben. A vízummentesen utazó többi külföldihez hasonlóan a repülővel Kanadába utazó román állampolgároknak is előzetesen elektronikus beutazási engedélyt kell beszerezniük.
A szárazföldön vagy tengeren érkező román látogatóknak csak útlevélre van szükségük ahhoz, hogy belépjenek Kanada területére. A vízummentesség csak fél évnél nem hosszabb, turisztikai, üzleti vagy rokonlátogatási tartózkodásra érvényes, a munkavállalási vagy tanulmányi célú beutazás továbbra is engedélyhez kötött.
Kanada két lépcsőben törölte el a vízumkötelezettséget a román állampolgárokkal szemben: azokkal a turistákkal szemben, akik az utóbbi tíz évben rendelkeztek már kanadai vízummal, vagy akiknek volt az Egyesült Államokra érvényes vízumuk (non-immigrant visa), már idén májustól feloldották a vízumkényszert.
Romániának hosszas halogatás után tavaly ősszel sikerült megállapodnia Kanadával a vízumkötelezettség lépcsőzetes eltörléséről. Bukarest akkor Ottawa értésére adta, hogy nem tudja támogatni az Európai Unió és Kanada közötti szabadkereskedelmi egyezmény (CETA) megkötését, ha Kanada továbbra is fenntartja a román állampolgárok hátrányos megkülönböztetését a térség többi uniós tagállamának állampolgáraihoz képest. Szabadság (Kolozsvár)2017. november 30.
Márton Árpád képviselő szerint megalapozatlan az amerikai bírálat
Teljesen megalapozatlannak tartja az Egyesült Államok külügyminisztériuma által megfogalmazott bírálatokat Márton Árpád, az igazságügyi törvények módosításán dolgozó különbizottság RMDSZ-es alelnöke.
„A nyilatkozat azt mutatja, hogy az amerikai külügy nem ismeri a romániai történéseket” – jelentette ki a Krónikának. A politikus szerint a közlemény „masszív félretájékoztatás” eredménye, a bizottságban ugyanis a CSM javaslata nyomán fogadták el azt, hogy az államfő ne utasíthassa vissza a főügyészek kinevezését.
Elmondta, a CSM, az ügyészek és bírák szövetsége, illetve a bírák szakmai szövetsége is terjesztett be módosító javaslatokat, volt, hogy ugyanabban a témában. Ilyenkor mérlegelés után a három közül az egyiket fogadták el, de olyan is volt, hogy ugyanazt a szöveget nyújtották be. Tény, hogy a CSM összességében negatívan véleményezte a módosító csomagot, de ezt követően mi minden javaslatukat elfogadtuk” – mutatott rá Márton. Elmondta, a CSM módosításainak lényege, hogy az ügyészek és bírák szakmai szervezetei által szakmai alapon kijelölt személyek kinevezését az államfő nem utasíthatja vissza.
„Éppen ezzel valósul meg, hogy az igazságszolgáltatás mentesül a politikai befolyás alól. Ha ismernék a konkrét szöveget, akkor nem mondanák, hogy ha elfogadjuk a CSM javaslatát, az az igazságszolgáltatás átpolitizálása.
Persze az alkotmány értelmében az államfő valóban a pártok és a politikum fölött áll, de akkor is politikai alany. Egy olyan elnök esetében, aki kimegy az utcára tüntetni, miről beszélünk?” – jegyezte meg Márton. Hozzátette: ha valahol, akkor az Egyesült Államokban igazán átpolitizált az igazságszolgáltatás. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)2017. november 30.
Ünnepi fények, felemás hangulat az erdélyi városokban
Az önkormányzatok idén sem spóroltak a díszkivilágítással, nem maradnak el a karácsonyi vásárok sem. Kolozsváron a hét elején még nem üzemelt a sokat vitatott korcsolyapálya, Vásárhelyen megfeledkeztek a magyar közösségről.
A napokban fényárba borulnak az erdélyi és a partiumi megyeszékhelyek: az önkormányzatok sorra kapcsolják fel az ünnepi díszkivilágítást a december elsejei román ünnep, valamint advent első vasárnapja közeledtével, Kolozsváron már megnyílt a karácsonyi vásár is.
A kincses városban a polgármesteri hivatal idén sem fukarkodott: összesen 35 különböző helyszínen szereltek fel ünnepi díszletet, a város utcáin összesen 27 280 méter hosszú fényfüzért szereltek fel több ezer függődísszel. Ezenkívül fákat is feldíszítettek, az oszlopokra pedig hagyományosan hópelyhet és csengőt mintázó díszeket függesztettek ki. Az ünnepi hangulat látványosságaira közel kétmillió lejt költött a városháza.
Ellátogattunk a hét elején a pénteken megnyílt főtéri karácsonyi vásárra is, amelynek a központi eleme – a Mátyás-szoborcsoport köré felépített – korcsolyapálya rengeteg vitát gerjesztett az elmúlt időszakban.
Veszélyeztetheti a Mátyás-szoborcsoportot a köréje tervezett korcsolyapálya
A romániai építészkamara elnöke építkezési engedély hiányában törvénytelennek tartja a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport körül épülő korcsolyapályát, Oláh Emese alpolgármester viszont ugyanarra a törvényre hivatkozva magyarázza meg, miért legális a projekt.
A pályát egyébként az időjárási viszonyok miatt a hét elején még nem nyitották meg a közönségnek, az viszont nem kérdés, hogy az egyik leglátogatottabb helyszíne lesz az amúgy ízlésesen berendezett vásárnak.
A lapunk által megszólaltatott vásárlátogatók közül legtöbben úgy nyilatkoztak, nincs bajuk azzal, hogy a szobor köré szerelték fel a pályát, szerintük a kolozsváriak tudnak vigyázni az emlékműre.
Arra továbbra sem kaptunk választ az illetékes hatóságoktól, hogy mennyire volt törvényes emlékműövezetbe felszerelni a pályát, a helyszínen azonban az derült ki, ezen nem sokan rágódnak a városban.
Gergely Balázs helyi önkormányzati képviselő a Krónikának úgy nyilatkozott, hogy bár a polgármesteri hivatal a törvényesség határán mozog, jogilag nem támadható a főtéri korcsolyapályára vonatkozó döntés. Kifejtette, mivel a szakemberek szerint a korcsolyapályának a Mátyás-szoborcsoport körül való üzemeltetése felvet bizonyos aggályokat, az egyetlen dolog, amit tehetnek, hogy folyamatosan felügyelik a helyzetet, és amint valami gyanúsat észlelnek, jelzik azt az illetékes hatóságoknak.
Nem száműzték teljesen a magyar nyelvet
Szembesültünk egyébként azzal is, amit a kétnyelvűségért küzdő Musai–Muszáj civil kezdeményező csoport az elmúlt napokban kétszer is szóvá tett a Facebookon: a vásár bejárati kapujáról hiányzik a magyar nyelvű felirat. A civil aktivisták azt is szóvá tették, hogy az ünnepi vásár honlapja sem „tud” magyarul. A kincses város magyar önkormányzati képviselőihez és Csoma Botond Kolozs megyei RMDSZ-elnökhöz címzett nyílt levelükben egyúttal azt is számon kérik, hogy a többnyelvű helységnévtáblák egy része miért nem került még ki a város bejárataihoz.
A magyar nyelvet azonban nem száműzték teljesen az ünnepi vásárból.
Nemcsak a kürtőskalácsosok írták ki magyarul, hogy milyen portékát árulnak, került még néhány házikó, ahol láttunk magyar feliratokat. A főtéri színpad mellett, például a sült kolbászt, flekkent és egyéb meleg ételeket áruló standnál is ki van írva magyarul minden ínyencség neve, mi több, magyarul szolgáltak ki.
A következő kellemes csalódás a fizetéskor ért, az adag szalmakrumpli ára ugyanis hat lej, ám az előbb említett mosolygós hölgy közölte: bár hat lej van kiírva, hétköznap csak öt lejt kell érte fizetni. Az adagra sem lehetett különösebb panaszunk. Ha már szóba elegyedtünk, azt is elárulta: lassan indul be csak a vásár, egyelőre kevés a vendég.
Egyébként kolozsvári viszonylatban az árak nem túlzóak, egy pohár forralt bor hét lej, egy rövid kávét négy lejért lehet kapni, a kürtőskalács ára pedig 12 lej.
Közösségi gyertyagyújtás Sepsiszentgyörgyön
Sepsiszentgyörgyön advent első vasárnapján meggyújtják a város adventi koszorúján az első gyertyát, akkor kapcsolják fel a karácsonyi díszkivilágítást is, ezzel is jelezve, hogy elkezdődött a karácsonyi várakozás időszaka. Már hetedik alkalommal várja az önkormányzat a város lakóit a közös gyertyagyújtásra, ami egyik fontos közösségi ünneppé vált, minden évben több ezren vesznek részt. A forgatókönyv is immár hagyományos: 19.30-kor kezdődik az ünnepség, a helyi iskolák kórusai, zenészek lépnek fel, Dávid György plébános megáldja a koszorút, ezt követően Antal Árpád polgármester meggyújtja az első gyertyát, majd a lángot továbbadja az ünnepségen részt vevőknek.
A szervezők idén is forró teával és mézeskaláccsal várják azokat, akik részt vesznek a közös adventi ünnepen, ugyanakkor gyertyákat is osztogatnak. A városimázs iroda tájékoztatása szerint idén a már megszokott visszafogott és elegáns ünnepi díszeket használják, ám mint minden évben ezeket bővítik, újabb és újabb helyszíneket díszítenek ki.
A városban nem adventi, hanem karácsonyi vásárt szerveznek, a belvárosban december 15. és 24. között rakodnak ki az árusok, az önkormányzat által rendelkezésükre bocsátott egységes fabódékba. A vásárba kézművesek, mesterek, népi iparművészek valamint könyvkereskedők kínálhatják a portékájukat. A könyvárusok kivételével a többiek kizárólag hagyományos úton előállított termékekkel, saját terménnyel vagy saját tervezésű használati és dísztárgyakkal vehetnek részt. Helyben készült élelmiszereket is kínálnak, kürtőskalácsot, lángost, sült gesztenyét, pattogatott kukoricát, és szendvicseket. Bálint Eszter, Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely, Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)2017. november 30.
Jövőre kezdik az épületek felújítását
Költözik a múzeum
A Székely Nemzeti Múzeum ügykezelésébe kerül át egy Kórház utcai ingatlan, mivel szükség van egy új helyszínre, ahová átköltöztethetik az intézmény gyűjteményeit és műtárgyait. Az erre vonatkozó határozatot keddi ülésén fogadta el Kovászna Megye Tanácsa.
„Tekintettel arra, hogy aláírtunk egy finanszírozási szerződést a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum felújítására, a múzeumnak ideiglenesen ki kell költöznie a jelenlegi épületéből”, emelte ki a határozattervezet előterjesztésekor Tamás Sándor megyetanácselnök. Elmondta, a döntés értelmében az intézmény ügykezelésébe kerül az egykori fogászati központ épülete, ahová átköltöztethetik az állományt.
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum felújításáról szóló uniós projekt finanszírozási szerződését idén írta alá a megyei önkormányzat. A 21,8 millió lejes beruházás a Regionális Operatív Program (POR) keretében valósul meg. A projekt során felújítják a főépületet, a múzeum parkjában tájépítészeti munkálatokat végeznek el, és részlegesen átalakítják a látogatói útvonalat is, a kiállításokat elérhetővé teszik a fogyatékkal élők számára, az adminisztratív épületben pedig gyerekpavilont alakítanak ki. Kiss Edit / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. november 30.
Borcsa János, a beavató és beavatott
„A végtelen idő, illetve a történelem korlátai között élő ember kísérleteket tesz véges élete folyamán: hozzáad a teremtett világhoz, ezáltal próbálná életét is meghosszabbítani…” – írja Borcsa János egyik kortárs költőnk munkásságáról elmélkedve. Az Írói üzenetek nyomában című új kötetében található ez az írás.
A kritikus új kötete a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jött ki a nyomdából, és kritikák, tanulmányok, jegyzetek gyűjteménye, melyek 2010–2016 között jelentek meg első közlésben különböző napilapokban, folyóiratokban, periodikákban, internetes portálokon. Megnevezni őket már csak azért is érdemes, mert szép térképét rajzolják meg Borcsa János szellemi hatósugarának. Háromszéken, szűkebb pátriánkban a Háromszékben és a Székely Hírmondóban közölt, Székelyföldön, illetve általában a magyar nyelvterületen a Székelyföld kulturális folyóiratban, Erdély-szerte a Helikon, a Korunk folyóiratokban, az anyaországban a Bárka, a Hitel, a Forrás hasábjain, a nagyvilágban pedig a Kortárs Online, illetve az előbb felsorolt kiadványok internetes oldalain.
Joggal tarthat számot Borcsa János az egyszerre táguló és szűkülő világfalu olvasóinak érdeklődésére. Kritikáiban, tanulmányaiban és irodalmi jegyzeteiben éppen úgy helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert alkotó (Fekete Vince, Markó Béla, Molnár Vilmos, Bogdán László), mint a 19. századi naplóíró Kozma Katinka, vagy általában klasszikusaink. Jegyzetei, bár többségük adott időpontban s adott alkalomból keletkeztek első közlésükkor, kiállják az idő próbáját, lévén, hogy egyetemes értékek mentén íródtak, úgy mint becsület, erkölcs, haza, szabadság. S lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő, megfontolandó üzenete volt minden írásnak, de így, egy kötetbe gyűjtve kerekedik ki, érik össze egységes rendszerré, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé.
A három ciklus közül az első kritikák és recenziók gyűjteménye, 16 méltató, olvasótoborzó, vagy ahogy egy előző kötetét emlegették, olvastató írás. Verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolatok, haikuk, aparegény, bukolikák világa tárul fel bennük, és velük együtt az alkotók kerülnek közelebb az olvasókhoz: Bálint Tamás, Bogdán László, Elek Tibor, Fekete Vince, Ferencz Imre, Kántor Lajos, Kenéz Ferenc, László Noémi, Lőrincz György, Lövétei L. László, Markó Béla, Molnár Vilmos, Muszka Sándor, Temesi Ferenc és Zsidó Ferenc.
A második ciklus két nagyobb lélegzetvételű tanulmányt tartalmaz, egyik a haza és magyarság kérdését vizsgálja erdélyi magyar költők műveiben, a másikban Tompa Andrea 2013-ban megjelent nagyregényéről értekezik, a harmadik pedig egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata Legyen kritika közöttünk! címmel. A kötet harmadik részében irodalmi jegyzetek olvashatók, amelyek irodalmi évfordulók, események kapcsán születtek.
Hogy van-e, illetve mi szükség van a kritikára, így válaszolja meg a kérdést Borcsa János: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, hogy ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjon hasznos dolgok elmondására. Megtörténhet ugyanis, hogy szava hamarabb eljut az olvasóhoz, mint az íróé, minthogy az irodalomkritika nem önmagáért készül, hanem valósággal keresi, hogy minél előbb eljusson az olvasóhoz, hiszen értelme akkor van (…), ha befogadóra talál.”
A napokban olvastam egy nagyon szép történetet. Eszerint a tibeti hagyomány azt tartja, hogy egy könyvnek energiája, értsd, lelke van, nem halott, papírra nyomtatott betűkből áll. A könyv viszont csak akkor él, ha éltetik a lelkét, fenntartják az energiáját. A buddhista szerzők ezért a könyv lelkét felolvasás útján adják át a beavatottnak, aki a maga során fölolvassa a könyvet másoknak. Ezt a tibetiek eleven, hallás általi átadásnak nevezik, és a könyv lelke akkor kezd élni, amikor a hallás utáni átadást aktív olvasás követi. Tibetben úgy vélik, csak így tudja a könyv betölteni a funkcióját.
Kettőzötten igaz ez Borcsa János Írói üzenetek nyomában című kötetére, általában irodalomtörténészi, kritikusi munkájára. Borcsa János egyszerre beavató és beavatott. Kívánom, hogy legyen minél több beavatottja ezután is, és az írásai által megismert íróknak szintén! Ferencz Éva / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. november 30.
Száznál több nagycsoportos vetélkedett
Céhes városunkról játékosan
Tartalmasan, vidáman indult a hét a kézdivásárhelyi óvodások számára, akik délelőtt a Vigadó Művelődési Házban mutathatták meg egymásnak, milyen ügyesen és felkészülten érkeztek a városismereti vetélkedőre.
„Szokás” búsongani azon, mivé leszünk, hiszen olyan kevés gyermek születik, de a Vigadó dísztermét körös-körben elfoglaló, közel 120 apróság látványa mégis bizakodásra adott okot. Annál is inkább, hogy nemcsak szépek és jókedvűek mindannyian, hanem okosak, szófogadóak is – ebben pedig illeti némi érdem az őket terelgető óvónőket is.
Maga a városismereti vetélkedő nem kevesebb, mint 12 éves múltra nyúlik vissza, minden tanév novemberében zajlik a város nagycsoportosainak részvételével. Ötletgazdája és lelke a „műsorvezetői” szerepet is ellátó Csiszár Katalin, a Vackor Napközi Otthon pedagógusa, aki mintegy két éve azonban „átadta a stafétát”, és hasonlóan lelkes szervezőkre bízhatta a továbbiakat Lázár Edit és Bakó-Fazakas Zsuzsa óvónők személyében.
A résztvevőknek – Sün Soma és Napocska csoportok a Manócska Napközi Otthonból, Pillangó csoport a 3-as számú Napköziből, a Csipkerózsika Napközi Otthon azonos nevű csoportja, illetve a szervező Vackor Napközi Otthon Borsika és Vuk csoportjai – számos próbát kellett kiállniuk.
A bemelegítő próbajátékon különböző kijelentéseket hallhattak, amelyekről jelezniük kellett: igaz vagy hamis, amit a műsorvezető állít, majd következtek a „kisembert próbáló” feladatok. A csapatoknak sorra kellett 5–5 mondatot mondaniuk városunk valamelyik nagy szülöttéről, így a kicsik megidézték Turóczi Mózes, Gábor Áron, Márton Áron, Molnár Józsiás alakját is, és fogadni mernénk, hogy az elhangzott tudnivalókat nem mindenik középiskolás tudná ugyanígy fejből idézni.
A következő próbatételnél Kézdivásárhely jeles épületeit kellett fotóról felismerniük, és a kért pannóhoz szaladniuk mindannyiuknak egyszerre – csak úgy hömpölygött a gyerekáradat. Sikerrel vették ezt az akadályt is, nem fogott ki rajtuk sem a Molnár Józsiás park, sem a református templom, a Vigadó vagy a Gábor Áron-szobor.
Végül – mivel előzetesen múzeumba látogattak, a céhekről tanultak – egy-egy előre begyakorolt kis jelenetet mutattak be valamely mesterségről. Így pillanthattunk be egy csizmadia napjába, akinek bugyuta inasával kell vesződnie (a kapta, dikics, ár kifejezések minden bizonnyal sok felnőttön is kifognának ma már), a fazekasság titkaiba, megnézhettük, hogy készítik a szép kislányok a mézeskalácsot, asztalosokat figyelhettünk munka közben, majd a kenyérsütés igényes jelenete következett (amelybe ügyesen bevontak minden gyereket a kenyerek szerepében), végül egy kovácsmester és segédje vidám lópatkolást mutatott be.
S lett légyen a zsűri bármely szigorú, minden egyes csapat olyan rátermett volt, és annyi mindent tanult a felkészülés során, hogy rangsorolni bizony nem sikerült, mindenki első helyezésről kapott megérdemelt oklevelet, amelyet ujjongva vettek át a kicsik.
Élettel telt meg tehát a Vigadó díszterme, amit szívmelengető volt megtapasztalni, hiszen kié is lehetne inkább egy ilyen intézmény, mint a gyerekeké, akik szemünk láttára cseperednek fel, és akiktől azt reméljük: jobbak, ügyesebbek lesznek nálunk, és idejében megtanulnak vigyázni értékeinkre – legyenek azok szellemiek vagy anyagiak. Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. november 30.
Ingyen vonat és repülőjegy a „Nagy Egyesülés" megünneplőinek?
Hallgatólagos elfogadásra került a román szenátusban a Nemzeti Liberális Párt azon törvényjavaslata, amely a jövő évi egyesülési centenárium kapcsán olyan rendelkezéseket javasol, amelyeknek a kivitelezhetősége is kérdéses, ugyanakkor költségvetési források tekintetében is nagy gondot okoznának.
A tervezet azt szorgalmazza, hogy 2018. november 26–december 9. között a Romániában tartózkodó román állampolgárok ingyenes menettérti vonatjegyet kapjanak a célból, hogy részt tudjanak venni az ünnepségeken. A külföldön tartózkodó romániaiaknak menettérti repülőjegyet finanszírozna az állam a Tarom légitársaságnál ugyanebben az időszakban” – nyilatkozta Cseke Attila.
„Pár hete a magyarellenes hangulatkeltés hevében a román politikai pártok többsége rendkívül fontosnak tartotta azt, hogy az RMDSZ március 15-ről szóló törvénytervezete ne hallgatólagos eljárással, hanem szavazással kerüljön át a szenátusból a végső döntéshozó képviselőházba. Úgy, mintha kezdeményezésünk nagy veszélyt jelentett volna az országra nézve, vagy ellentmondana a normalitásnak. Igyekeztek a hallgatólagos eljárási határidő lejárta előtt napirendre tűzni törvényjavaslatunkat azért, hogy elutasító szenátusi végszavazással kerüljön a döntőhozó fórum plénuma elé.” – hívta fel a figyelmet Cseke Attila.
„Ezzel szemben az elmúlt hetekben azt tapasztaltuk, hogy más törvénytervezetek esetében már nem olyan nagy az igyekezet a pártok többségének részéről, hogy elkerüljék a hallgatólagos eljárást. Hétfőn, november 27-én például 15 jogszabály ment át hallgatólagosan a szenátusból a képviselőházba.” – mondta a politikus
A Bihar megyei törvényhozó hangsúlyozta, hogy a törvényhozásban a politikai pártoknak arra kellene törekedniük, hogy a beterjesztett törvénytervezetek ne hallgatólagosan elfogadott tervezetként kerüljenek tovább a döntő házba, hanem azokról a parlament mindkét háza döntsön, és ne csak akkor legyen fontos a hallgatólagos elfogadás elkerülése, amikor a kisebbségek számára fontos jogszabály kerül a plénum asztalára. transindex.ro; itthon.ma/erdelyorszag2017. november 30.
Erdély hizlalta Nagy-Románia gazdaságát az egyesülés után
A trianoni békeszerződéssel Romániához csatolt területek infrastrukturálisan és iparilag is jóval fejlettebbek voltak az Ókirályságnál.
Az első világháború előtt Románia gyengén fejlett agrárállam volt, annak ellenére, hogy Moldva és Havasalföld 1862-es egyesítését, s főleg I. Károly trónra lépését követően erőteljes modernizációs folyamaton ment keresztül. Ennek eredményeként fél évszázad alatt az ország bruttó hazai terméke közel megnégyszereződött, a megalakulás évének 2,26 milliárd dollárjáról 1914-re 8,19 milliárdra nőtt.
A román gazdaság fejlettségi szintjét hűen érzékelteti, hogy a világháború kitörésének évében az egy főre jutó GDP 1054 dollár volt, míg Magyarországon, amely a monarchia harmadik legfejlettebb régiója volt, az osztrák-német- és a cseh tartományok mögött, meghaladta a 2000 dollárt.
Igaz, hogy a GDP-t, mint a gazdasági teljesítmény mérőszámát csak az 1930-as évek elején alkották meg, ám a gazdaságtörténészek viszonylagos pontossággal ki tudják számolni korábbi időszakokra is, ha azokból elegendő statisztikai adat áll rendelkezésre. 1914-ben a román GDP-nek csupán negyedét adta az ipar, 60 százaléka a mezőgazdaságból származott. Magyarországon az ipar 27, a mezőgazdaság pedig 40 százalékkal járult hozzá a bruttó hazai termékhez.
Megugrott a GDP az egyesülés után
A világháborút követően a Magyarországtól és Oroszországtól elcsatolt tartományokkal együtt Románia területe 137 ezer négyzetkilométerről 295 ezer négyzetkilométerre, lakossága pedig 8 millió főről 18 millióra nőtt. A GDP szintén megugrott, 1920-ban meghaladta a 18 milliárd dollárt.
A fejlődés azonban látszólagos volt, az egy főre eső GDP ugyanis negyedével, 761 dollárra esett vissza. A háború katasztrofális hatással volt a gazdaságra, 1919-ben az ipari termelés például csak fele volt az öt évvel korábbinak. Hosszú távon ugyanakkor a területi gyarapodás nagy lendületet adott a fejlődésnek, s a pluszt elsősorban az Ókirályságnál lényegesen fejlettebb Erdély és a Bánság jelentették.
A vasúti hálózat hossza két és félszeresére nőtt, 4200 km-ről 11 ezer km-re. Az ipar termelési kapacitása 235 százalékkal lett nagyobb, köszönhetően annak, hogy olyan iparosodott városok kerültek román fennhatóság alá, mint Temesvár, Nagyszeben, Brassó és Resicabánya. Erdély annexiójának eredményeként olyan, korábban nem létező gazdasági ágazatok jelentek meg a Román Királyságban, mint a színesfémkohászat és a nemesfém-feldolgozás, de jelentősen megerősödött a kohászat, a vegyipar, a fafeldolgozás és az építőanyag-gyártás is.
Nagy ütemben nőtt a gazdaság
1923 után, a nagy világválság kitöréséig a román gazdaság átlagosan évi 5,4 százalékkal nőtt, ami a világviszonylatban a legmagasabbak közé tartozott. 1936-ra az ország Európa első számú, s a világ hatodik legnagyobb kőolaj-kitermelője lett, 8,7 millió tonnával, a földgáz- és aranykitermelésben pedig kontinentális szinten második, a Szovjetunió, illetve Svédország mögött.
A gazdasági fejlődéshez hozzájárult a földreform is, melynek eredményeként másfél millió család 6 millió hektár földhöz jutott. A harmincas évek második felére Románia lett Európa legnagyobb kukoricatermesztője, búzatermesztésben pedig a negyedik helyen állt. Ez a nagy termőterületnek volt köszönhető, a világháború után ugyanis a megnövekedett országban a mezőgazdasági művelés alá vont összterület 6,5 millió hektárról 14,5 millió hektárra nőtt. A mezőgazdaság viszonylag elmaradott volt, 1925-ben Romániában búzából 860 kg volt a hektáronkénti termésátlag, míg Magyarországon és Jugoszláviában 1260 kg.
1939-ben a GDP 23,19 milliárd dollárt tett ki, dupláját az 1920-as értéknek, az egy főre eső mutató pedig 1242 dollárra emelkedett. Annak ellenére, hogy a két világháború közötti Romániát agrárállamként tartja számon a köztudat, tény, hogy 1938-ban az ipar, a szállítás és az építőipar már nagyobb arányban járult hozzá a bruttó hazai termékhez, mint a mezőgazdaság. Pengő Zoltán / maszol.ro2017. november 30.
Kárpát-medencei asszonytalálkozó és díjátadó Budapesten
Pirityiné Szabó Judit, a Nemzetpolitikai Államtitkárság kapcsolattartási főosztályvezetője és Maksay Ágnes rendező, a kolozsvári Video Pontes stúdió vezetője kapta idén az Arany Búzaszem Díjat, amelyet minden évben egy olyan magyarországi és egy olyan határon túli nőnek ítélnek oda, aki példaadóan áldozatot hozott a közösségért, a nemzetért. A díjátadóra a Budapesten rendezett 13. Kárpát-medencei Asszonytalálkozón került sor múlt szombaton.
A Magyar Asszonyok Érdekszövetsége, a Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület és a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány szervezésében került sor az ide, sorrendben 13. Kárpát-medencei Asszonytalálkozóra. Tudatosan tartották az eseményt november 25-én, a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkára ítéltek emléknapján, hiszen nem volt olyan közösség és magyar család a Kárpát-medencében, amelyet valami módon ne érintettek volna a Gulág, illetve a második világháború utáni magyarellenes megtorlások szörnyűségei.
A témáról Cseresnyésné Kiss Magdolna, a Keskenyúton Alapítvány kuratóriumának elnöke tartott előadást. A hazájából kényszermunkára és raboskodásra a Szovjetunióba elhurcolt több mint 700 ezer ember tragédiájára emlékeztetve egyúttal felhívta a figyelmet az 1944–45-ös délvidéki megtorlásokra és arra is, hogy a második világháború befejezése után Vajdaságban is évekig működtek munka- és megsemmisítő táborok. Az emlékezés és tiszteletadás része az utódok közösségerősítő szerepvállalása, a biztató jövőkép kialakítása. Az asszonytalálkozón erre a témára A boldogabb Kárpát-medencei családokért címmel konferenciát is tartottak.
A találkozó keretében átadták az Arany Búzaszem-díjat. A díjat a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége 2008-ban alapította melyet minden évben egy olyan magyarországi és egy határon túli nőnek, asszonynak ítélnek, akik – a mai világ önzésén felülemelkedve – példaadóan hoztak áldozatot a közösségért, a nemzetért.
Idén Pirityiné Szabó Judit, a Nemzetpolitikai Államtitkárság kapcsolattartási főosztályvezetője és Maksay Ágnes, a kolozsvári Video Pontes filmstúdió vezetője részesült ebben a megtisztelő elismerésben.
Pirityiné Szabó Judit tevékenységét méltatva Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke kiemelve a díjazott kapcsolatteremtő szerepének eredményeit a vajdasági, a horvátországi és a szlovéniai magyar közösségek életében. Képes Magyar Újság (Eszék) kepesujsag.com2017. november 30.
Nőtt a BGA magyar kultúráért és oktatásért pályázati felhívásának keretösszege
A tavalyinál korábban hirdették meg a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. (BGA) magyar kultúráért és oktatásért nevű pályázati felhívását, amelynek a keretösszege is nőtt az idén – hangzott el a BGA pozsonyi sajtótájékoztatóján csütörtökön.
Erdélyi Rudolf, a BGA vezérigazgatója elmondta: a 2018-as megvalósítási évre vonatkozó pályázati felhívást az idén már november 15-én meghirdették, a pályázatok beadásának kezdő időpontját a pályázatok a tervezhetőségének javítása érdekében hozták előbbre. A pályázatok benyújtási határideje 2017 december 19. a központi pályázatok esetében, illetve december 20. a regionális pályázatoknál. A központi és a regionális pályázatok részben az igényelhető támogatás összegét nézve, részben pedig a pályázatok kezelését tekintve különböznek egymástól. A külhoni magyarokat megcélzó, a magyar kultúráért és oktatásért tárgyában meghirdetett pályázati felhívás keretösszege 726 millió forint, ez 126 millióval több mint egy évvel korábban volt.
A BGA központi és regionális felhívására, amelynek támogatásaival a külhoni magyarok szülőföldön való boldogulását akarják elősegíteni, az idén három fejezetben lehet pályázni. Ezek a következők: a magyar közösség céljait szolgáló kulturális és oktatási programok és ahhoz kapcsolódó tevékenységek támogatása; a magyar közösség céljait szolgáló írott és elektronikus média, könyvkiadás támogatása; illetve a civil szervezetek, egyházak, belső egyházi jogi személyek, intézmények működése, valamint a magyar közösség céljait szolgáló fejlesztések és ingatlan-beruházások támogatása.
A tavalyihoz képest változott a pályázatokkal elnyerhető támogatás felső összeghatára, az eddigi 3 millió forintról 2 millió forintra módosult, az alsó összeghatár változatlan maradt, azt ismét 500 ezer forintban határozták meg. Ezzel összefüggésben Erdélyi Rudolf az MTI kérdésére elmondta: a változtatást gyakorlati megfontolások tették indokolttá, ugyanis a tapasztalat azt mutatta, hogy nagyobb számban de rendszerint alacsonyabb összegekre pályáztak és a módosítást így azt is lehetővé teszi, hogy a teljes keretösszegből többen nyerjenek támogatást.
A BGA sajtótájékoztatóján ismertették a szervezet tavalyi pályázati felhívásainak statisztikáit is. Ezekből egyebek mellett kiderült, hogy a 2017-es megvalósítási évben összesen 2229 pályázat érkezett a magyar kultúráért és oktatásért központi pályázatának 600 millió forintos rendelkezésre álló keretösszegére. A beküldött pályázatok közül 887 kapott támogatást. A támogatást nyert pályázatok közül 154 érkezett a Felvidékről, ezek benyújtói együttvéve 94 millió forint támogatási összeget kaptak.
A BGA 2018-as megvalósítási évre vonatkozó pályázatainak részletei a szervezet weboldalán a www.bgazrt.hu címen is elérhetőek. (MTI)2017. december 1.
Ami a románnak fehér, az fekete a magyarnak
Magyar illúziónak tartja a román történész a feltevést, miszerint az erdélyi románság 99 évvel ezelőtt megelégedett volna kevesebbel is, mégpedig az autonómiával a Romániával való egyesülés helyett. „Annak az illuzórikus reménynek a megnyilvánulása ez, hogy bizonyos »jóravaló« románok segítségével meg lehetett volna menteni valamit a történelmi Magyarországból” – állapította meg lapunknak Sorin Mitu, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára.
A Lucian Boiához és Neagu Djuvarához hasonlóan a „mítoszromboló” történetírók közé tartozó szakértőt arról faggattuk, miként él a román társadalom emlékezetében az 1918. december elsején rendezett gyulafehérvári nagygyűlésen kinyilvánított egyesülés, valamint hogy meddig marad románok és magyarok együttélésének egyik neuralgikus pontja a másik nemzeti ünnepe. A kérdés már csak azért is aktuális, mert bukaresti nacionalista körök részéről heves támadások érik azokat a magyarokat, akik kinyilvánítják, hogy számukra december elseje nem ünnep. A Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága nemrég méltatlannak találta Kelemen Hunort a kitüntetésre, amiért az RMDSZ elnöke kijelentette: az erdélyi magyarok nem fogják és nem is akarják megünnepelni az Erdély Romániához csatolását kimondó 1918-as Gyulafehérvári határozat centenáriumát. Mások a közelgő román nemzeti ünnep „megszentségtelenítésének” tartják a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeumban a napokban magyar királyok koronázási érmeiből és a Szent Korona másolatából nyílt kiállítást.
Felvetésünkre, miszerint a romániai magyarság alapvető követeléseit – beleértve az önrendelkezést – éppen a kilencvenkilenc évvel ezelőtt tett ígéretekre alapozza, Sorin Mitu úgy vélekedett: a románoknak a magyar kisebbséghez fűződő viszonya nem a Gyulafehérvári határozaton, hanem a jelenkori kisebbségvédelmi irányelveken kellene alapulnia. Az erdélyi történelem és a nacionalizmus tanulmányozásának szakértője elmondta, az a gond, hogy miközben a románok meggyőződése szerint Románia paradicsom a magyar kisebbségek számára, a magyarok úgy látják, nemzetiségi jogaikat sohasem tartották kellőképpen tiszteletben. Mitu szerint a két nép a mai napig nem igyekszik megértetni magát a másikkal, ugyanakkor nem teremtette meg a feltételeit annak, hogy ne nevezzen fehérnek valamit, amiről a másik azt állítja, hogy fekete. A kincses városi tudományegyetem modern kori történelmi tanszékének igazgatója elmondta, a nemzeti büszkeség is csak addig jó, amíg mértékkel nyilvánul meg, és amikor a másik iránti tisztelettel, értelemmel és józansággal társul. „Egyszerű erdélyi emberként meg tudom ünnepelni december elsejét és hasonlóképpen képes vagyok örülni március tizenötödikének is. Emlékszem, az első nemzeti ünnep, amelyiken a kommunista Románia augusztus huszonharmadikája után, 1990-ben részt vettem, éppen Ópusztaszeren volt, a magyar államalapítás ünnepén, augusztus huszadikán. És csodálatosan éreztem magam!” – jelentette ki az aradi származású történész, aki bevallottan büszke arra, hogy egyik felmenője Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől kapott nemesi oklevelet.
Mitu szerint a románoknak meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nincs okuk „ugrabugrálni örömükben”, amikor Trianonra vagy 1918. december elsejére emlékeznek, hiszen akkor más uralom, más zászló alá került az az ország, amelyet dédapáik örökre magyarnak hittek. Hozzátette ugyanakkor: a magyarok részéről is szép volna, ha megértenék, hogy a románok valami olyasmit ünnepelnek ilyenkor, ami fontos számukra, ez az ő ünnepük, amit nem szép mellőzni vagy bojkottálni. „Egy primitív román nacionalista számára, amilyenből elegendőt találni a magyarok soraiban is, 1918 konfliktusokkal és nemzeti gőggel terhes időszakként értelmezhető, olyan pillanatként, amikor bosszút álltunk az évezredes ellenségen, történelmi elégtételt vettünk, és egy évvel később kitűztük az oláh bocskort a magyar parlament épületére. Toleráns és európai szemszögből viszont a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára, legyenek azok románok vagy magyarok” – szögezte le lapunknak a történész. Rostás Szabolcs / Magyar Nemzet; Erdély.ma2017. december 1.
Egyházi elöljárók Európa és a nemzet szolgálatában
Csáky Pál szlovákiai néppárti európai képviselő meghívására és szervezésében népes felvidéki utazócsoport és egyházi küldöttség látogatott Brüsszelbe folyó év november 29-én. Ugyanazon a napon belkörű eszmecserére került sor az Európai Parlament székhelyén. A kisebbségi nyelvek szerepe az egyházak pasztorációs tevékenységében címmel. Egyúttal a házigazda Dialógus Európa lelkéért című új kötetét is bemutatták, mely tizenhat szlovákiai magyar pappal, lelkésszel és egy világi egyházi tisztségviselővel készített interjúját tartalmazza. A beszélgetőpartnerek között találhatók Fazekas László református püspök és laikus elnöktársa, Fekete Vince főgondnok, valamint Parák József, a besztercebányai, Kiss Róbert, a komáromi és Pásztor Zoltán, a kassai római katolikus egyházmegyék püspöki helynökei, továbbá Puss Sándor jezsuita szerzetes és Vakles Attila görögkatolikus esperes, akik a brüsszeli küldöttségben is részt vettek. Szlovákiai magyar katolikus püspök hiányában Beer Miklós váci megyéspüspök tette teljessé a magas rangú ökumenikus egyházi képviseletet.
Csáky Pál felkérésére Tőkés László református püspök, európai parlamenti képviselő is köszöntötte a felvidéki vendégeket. Elismeréssel szólt képviselőtársa könyvéről és a rendhagyó tanácskozás megszervezéséről, melyek egyaránt a nemzetszolgálat és az ökuménia ügyét jelenítik meg az Európai Parlamentben. Európa identitásválságának a körülményei között a bemutatott könyv elsősorban arra keresi a választ, hogy „kontinensünk mi mindent köszönhet a kereszténységnek-keresztyénségnek” – olvasható a kötet előszavában. Erdélyi képviselőnk ezzel kapcsolatban idézte meg hitünk, vallásunk mentő szerepét a Római Birodalom széthullását követő évszázadokban, külön is kitérve nemzetmegtartó szerepére a honfoglalás utáni kereszténységre térés, valamint a török hódoltság, illetve a Habsburg uralom korszakaiban. A szovjet kommunizmus és az ideológiai ateizmus idején sem volt ez másképpen – mondotta –, csak arra nem számítottunk, hogy 1989 után „cseberből vederbe esünk”, s utóbb a nyugati szekularizációval, sőt az Európai Unió által kedvezményezett migrációval és iszlamizációval szemben kell védelmeznünk magunkat és a „keresztény Európát”. Tőkés László annak a reményének adott hangot, hogy hitükben megpróbált kelet-közép-európai egyházaink – s köztük is a Kárpát-medencei magyar egyházak – mintegy a kovász szerepét tölthetik be a jelenkori, hitében és értékrendjében megzavarodott egyesült Európában.
Beszéde második részében európai képviselőnk azt a szoros erdélyi–felvidéki együttműködéstelevenítette fel, melynek ő maga is az egyik szervezője lett parlamenti szolgálata idején, s melynek keretében 2013 szeptemberében, majd 2016 áprilisában két közmeghallgatásra került sor Brüsszelben, olyan jeles egyházi személyiségek részvételével, mint Erdélyi Géza előző és Fazekas László jelenlegi felvidéki református püspökök, valamint Kató Béla református és Bálint-Benczédi Ferenc unitárius erdélyi elöljárók, továbbá Várszegi Asztrik pannonhalmi bencés főapát, akik a Romániában és Szlovákiában a kommunizmus idején elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása ügyét vitték az illetékes európai fórumok elé. Köszönettel szólt arról is, hogy 2012-ben, majd 2015-ben Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke hathatós közreműködésével két ízben is sikerült az EP Petíciós Bizottsága (PETI) elé terjeszteniük panaszaikat, melyek intézésében Csáky Pál, ezen bizottság alelnöke is cselekvő részt vállalt. Annak idején szintén főbenjáró ügynek számított a Benes-dekrétumok kérdése, mely mindmáig a PETI napirendjén szerepel. A jog és a hit fegyvereivel folytatjuk békés küzdelmünket – zárta beszédét Tőkés László.
Csáky Pál – egyebek mellett – különleges elismeréssel méltatta a felvidéki keresztyén református egyházat, mely szerinte a sikereit annak is köszönheti, hogy intézményi autonómiával rendelkezik.
A tanácskozás a testvéregyházak vezető képviselőinek a hozzászólásaival folytatódott. Esterházy János áldozatának példáját követve egyházainknak továbbra is vállalniuk kell „a kereszténység védőbástyájának küldetését” – vonta le a következtetését Molnár Imre, a Balassi Intézet pozsonyi kirendeltségének igazgatója. Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája; Erdély.ma2017. december 1.
Mindennapi Trianonjaim
Most, a Magyar Hazánkat szétszabdaló békediktátum 96. évfordulóján nem akarok valós, de közismert adathalmazok felsorolásával vagy pedig szintén valós és szívszorongatóan keserű visszaemlékezések idézésével emlékezni erre a világméretben is egyedülálló nemzetgyilkossági kísérletre.
Az olvasó talán megbocsátja azt, ha a sejtjeimbe is beépült, személyes Trianonjaimmal próbálom érzékeltetni azt a nemzeti tragédiát, amelyet immár öt-hat generációnak meg kellett szenvednie. Olyan ez, mint Koltay Gábor 2004-ben készült, méltán híres, 14 részes „Velünk élő Trianon” című filmsorozata.
Trianon azonban nem velünk él, hanem bennünk és körülöttünk. És mindkettő nagyon fájdalmas. Nyilván csak annak, aki magyar lelkű és nem pedig liberális világpolgár, aki ott van otthon, ahol éppen jól megy sora.
A bennem élő Trianonok már igen korán jelentkeztek.
Kisgyermekként nem értettem, miért beszélnek egy számomra rút hangzású idegen nyelven egyre többen a környezetemben, és engem miért csúfolnak bozgornak és miért bántanak. Amikor én sohasem bántottam őket és igyekeztem megtanulni a nyelvüket. Amikor négy és féléves koromban már olvastam és írtam, igaz, hogy csak nyomtatott nagybetűkkel, elkunyeráltam a nagyobb testvéreimtől az egyik iskolai füzetüket, hogy rajzolgassak és írogassak bele. A füzet borítóján egy országcímer virított, benne az idegen nyelvű felirattal: „Republica Populară Romînă”, amit a testvéreim tanítottak meg kiolvasni, illetve kiejteni. Amikor mindentudó és bátran szókimondó nagyanyámat megkérdeztem, miért lakunk mi Romániában, megkaptam az első történelmi leckét, amelyen nagyon elgondolkodtam. Később furcsa dolgok jelentek meg az iskolai olvasókönyvemben. Az egyik olvasmányban ezt olvastam: „drága hazánk, a Román Népköztársaság”, majd Veress Zoltán (akiről öt évtizeddel később tudtam meg, hogy „Ovidiu” fedőnéven szekus besúgó volt) „hazafias verse” így kezdődött: „Köztársaság, tudod-e mit jelent? / Népet, hazát és szabad életet”. Újra megkérdeztem nagyanyámat, hogy akkor most nekünk mi is a hazánk? Válaszából egy életre megtudtam, hogy a mi hazánk Magyarország, amelynek azonban az a része, ahol élünk, jelenleg ideiglenesen idegen megszállás alatt áll. Annak ellenére, hogy nagyapám annak idején végig hősiesen harcolt a Székely Hadosztályban az oláh rablóbanda ellen.
És ezzel számomra egyszer s mindenkorra megoldódott az identitás dilemmája. Ezt követően mindig tudtam, hogy ki vagyok, hova tartozom és mi a kötelességem a nemzetemmel szemben, és következetesen haladtam ezen az úton. Amelynek mérföldkövei voltak a gimnáziumból való kirúgattatásom (mert fellázadtam az óráin mindig a fajtámat mocskoló romántanárnő ellen), az öt kötetesre hízott megfigyelési dossziém a Szekuritáténál, végül pedig a hontalan útlevéllel való kiebrudaltatásom a szülőföldemről.
A mindennapi Trianonjaim, azaz Trianon elleni lelki lázadásaim máig tartó sorában említést érdemel egy közel három évtizeddel ezelőtti esemény. Az adonyi Művelődési Ház igazgatójaként, 1989 júliusában kivittem a helyi népi tánccsoportot vendégszereplésre egy Provence-i kisváros partner tánccsoportjához. Ottlétünk idejére esett az 1789-es szabadkőműves francia forradalom 200. évfordulója. Vendéglátóink felkértek, hogy vegyünk részt a közeli nagyvárosban, Marseille-ben tartandó nagy ünnepségen, és ún. menettánccal színesítsük az ünnepi felvonulást. A hatalmas tömegben a sorunkra várva támadt egy ötletem. Beléptem egy közeli cukrászdába és kértem néhány méter fehér csomagolópapírt a nagy tekercsről és egy vastag fekete filctollat. A kb. 4 méter hosszú és meglehetősen széles papírcsíkra jól látható nyomtatott nagybetűkkel ezt írtam franciául: „Vive la France! Mais laissez aussi vivre la Hongrie, coupée en cinq par le Traité de Trianon!” Azaz magyarul: „Éljen Franciaország! De hagyják élni Magyarországot is, amelyet öt darabra szaggattak a Trianoni Békeszerződéssel!” A forró napsütésben, népviseletben és nemzeti zászlóval felvonuló-táncoló magyar csoportot megtapsolták, majd, a rögtönzött transzparens szövegét elolvasva, meg is éljenezték. Vendéglátóink elvittek városuk templomába is, ahol a gyülekezet szeretettel fogadta az ünneplő népviseletbe öltözött csoportunkat, majd elénekeltük az előző napon begyakorolt „Boldogasszony Anyánk” kezdetű régi magyar himnuszt, amelynek szövegét és jelentőségét előzetesen ismertettem. Látogatásunk utolsó napján vendéglátóink elvittek egy La Grande-Motte nevű csodálatos tengerparti üdülőközpontba, ahol a fiatalok megérdemelten lubickolhattak egyet a Földközi-tengerben. Egyik barátommal, a tánccsoport egyik tagjával a strandon sétálgatva, felfedeztem egy nagy sátorban berendezett rögtönzött véradó központot. Hirtelen ötlettel beléptünk és adtunk egy-egy adag jó magyar vért. Amikor, egy kérdőív alapján, érdeklődtek véradásunk motivációja iránt, ezt válaszoltam: „C’est pour Trianon”. Azaz: „Trianonért”…
Mint látható, lappangó, belső Trianonjaim úgy törnek, robbannak ki néha a bensőmből, mint ama elpusztíthatatlannak tűnő szörnylény az A nyolcadik utas a halál című sci-filmben. Ott vannak azonban a minket körülvevő fizikai világban makacsul, tüntetően megjelenő külső Trianonok is, amelyek láthatóan, hallhatóan, tapinthatóan figyelmeztetnek arra, hogy a Hazánkat ellopták és a rablók lázasan igyekeznek eltűntetni mindent, ami arra emlékezteti őket, hogy „lopott ágyban nem lehet nyugodtan aludni”. Ilyen a magyar emlékművek lerombolása vagy más módon való eltűntetése, a magyar múltra emlékeztető műemlék-épületek megcsonkítása, szétlopkodása és romossá tétele, vagy pedig, ha ez nem lehetséges, átcímkézése, a megszálló rablónép „ősi építészeti remekének” való hazudása. Ilyen a legaljasabb cselekedet is, az ojtozi-sósmezői katonai temetőben nyugvó magyar hősi halottak sírkeresztjein a magyar nevek lecsiszolása és helyettük román nevek odapingálása. És ilyen a beteges félelemből fakadó identitászavar miatti román zászlóözön, amellyel görcsösen bizonygatni akarják, hogy az a település, amelyen még lakik valamennyi a sorvasztott és gyűlölt magyarokból, csak és kizárólag az övék: a rikító nemzeti színűre festett és minden oldalról fellobogózott lopott ágy, amelyben nem tudnak nyugodtan aludni. Ez a zászló-mániájuk néha abszurd és nevetséges túlzásokban nyilvánul meg, emlékezzünk csak arra, hogy Gheorghe Funar, Kolozsvár betegesen magyargyűlölő polgármestere oláh nemzeti színűre festette a Sétatér padjait, amelyeket a ráülők az ülepükkel illetnek, sőt a város összes közterületi szemétgyűjtőjét is! De még ezt is lehetett fokozni. A napokban újra a tordai sóbányában jártam, amelyet valóban ragyogóan kiépítettek és élményközponttá (de gyógyító-kezelő központtá is) alakítottak Phare-pénzekből 2005-ben, és megdöbbenve tapasztaltam valamit, ami tavaly még nem volt ott. A csodálatos látványt nyújtó, 120 méter mély tárna legalján, a beszivárgó vizekből létrejött sóstó közepébe is odabiggyesztettek egy póznára egy nagyméretű oláh zászlót… Jelezvén ezzel, hogy a föld alatt is az övék a lopott holmi.
Van azonban egy olyan külső Trianon is, amelyet kevesen észlelnek, pedig ott van Kolozsvár központjában. Az egykori M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Farkas utcai főépületének keramittal (sárga színű műkővel) burkolt falán, az Egyetem utcai oldalon, a saroktól kb. 3 méterre, szemmagasságban egy furcsa felirat látható, amelynek szövege a következő: „A[nul] 1919. M[a]i 20 zi. Trăi[a]skă România Mare.” Azaz: „1919. május 20. Éljen Nagy-Románia.” A korabeli középületek falának időtálló burkolására használt, nagyon kemény téglába egy nem túlságosan művelt, de kitartó egyén véshette bele valami nagyon kemény acéltárggyal (szurony?) ezt a „kiáltványt”, bizonytalan helyesírással (a balkáni írásmódú „A” betűk kihagyása, az „S” betű fordított írása, a „K” betű használata a latinos „C” helyett). Ami nem meglepő, hiszen a magát vlahból a jobban hangzó románra átkeresztelő balkáni keveréknép csupán alig néhány évtizede tért át a cirill betűsről a latin betűs ábécére. A mélyen bevésett feliratot később valaki megpróbálta kikaparással eltűntetni, sikertelenül. A diadalmaskodó „üzenetet” akkor karcolhatta be az egyetem falába a valószínűleg regáti (óromániai) elkövető, amikor a megszállók már erőszakkal elfoglalták és kisajátították a mások által épített egyetemet, az ismert szokásuk szerint. 1919. május 10-én ugyanis az egyetem vezetősége ultimátumot kapott a megszálló román hatóságoktól, hogy a tanárok tegyenek hűségesküt a román királyra, két éven belül tanuljanak meg románul, és akkor maradhatnak. A tanárok ezt a lehetőséget egyöntetűen elvetették. Május 12-én a román hadsereg erővel behatolt az egyetem épületébe, a tanárokat és diákokat kitessékelték az utcára. Csupán személyes holmijukat vihették magukkal. A megszálló rablók először kifosztották az épületet, majd a magyar tudományosság kincseit jelentő könyvtárat, oktatási eszközöket kidobálták a szemétbe vagy felgyújtották az egyetem belső udvarán. Május 20-án tehát feltehetően egy, a frissen lopott holmit őrző oláh katona véshette őrt álló unalmában ezt az illusztris feliratot a műkőbe, amelyen a mai napig, vérző sebként ott díszeleg.
Amint a fentiekből kiviláglik, Trianon a mai napig jelen volt és van az életemben, a mindennapjaimban. Igaz ugyan, hogy a magyar személyi igazolványomban (más nincs!) szülővárosom, Kolozsvár, magyarul szerepel, de mellette ott áll a „Romániának” gúnyolt lopott műállam neve, hogy életem végéig emlékeztessen arra, hogy „külföldön” születtem. És emiatt a személyi okmányok ellenőrzésére jogosult illetékesek (rendőrök, hivatali ügyintézők stb.) tekintetében azonnal megjelenik a felsőbbrendűség („Én a 93 ezer négyzetkilométeres Magyarországon születtem, tehát én igazi magyar vagyok!”) lenéző szemvillanása és azonnal keményebb hangon „intézkednek”. Volt már olyan is, amikor egy alig huszonéves rendőr suttyó meg is kérdezte: „Maga román?”…
Így hordozzuk magunkban az ellopott Magyar Haza honosságát, immár csak lelkünkbe beleégett emlékként, és cipeljük magunkkal a „külföldön születettség” halálunkig tartó bélyegét.
Addig, amíg, remélhetően még életünkben, újra össze nem nő, ami összetartozik. Még akkor is, ha ez ma a többség számára hihetetlen. Mert ne feledjük Tertullianus példamondatát: „Credo quia absurdum est”… Azaz: Hiszem, mert képtelenség, hiszem, akkor is, ha képtelenség.
És azt se feledjük, hogy egy nagyon régi nemzet esetében száz év nem nagy idő.
Csiby Károly – A Zászló c. novelláskötetben megjelent novellája Erdély.ma