udvardy frigyes
A romĂĄniai magyar kisebbsĂŠg tĂśrtĂŠneti kronolĂłgiĂĄja 1990-2006
 

talĂĄlatszĂĄm: 316 talĂĄlat lapozĂĄs: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-210 ... 301-316

NĂŠvmutatĂł: BĂĄnffy MiklĂłs

2013. mĂĄrcius 5.

Martonyi JĂĄnos: vigyĂĄzni kell a szĂłhasznĂĄlatra
A magyar külügyminiszter hivatalos látogatáson a román fővárosban
Románia és Magyarország is érdekelt a partnerség fenntartásában, de vigyázni kell a szóhasználatra – mondta Martonyi János külügyminiszter az MTI-nek hétfőn, miután Titus Corlăţean román külügyminiszterrel folytatott megbeszélést Bukarestben. Martonyi János román kollégája, Titus Corlăţean meghívására érkezett kétnapos hivatalos látogatásra hétfőn Bukarestbe. Ebből az alkalomból a külügyminisztériumban a sajtó számára nyilvános konferenciát szerveztek a két tárcavezető részvételével a magyar–román Stratégiai Partnerségi Nyilatkozat aláírásának tizedik évfordulója alkalmából. Martonyi János este az RMDSZ vezetőivel találkozott, majd Daniel Barbu román kulturális miniszterrel közösen a Balassi Intézet Bukaresti Kulturális Központjában megnyitotta a Bánffy Miklós-emlékkiállítást. Ma a kétkamarás román parlament mindkét házelnöke és Victor Ponta miniszterelnök is fogadja a magyar külügyminisztert.
SzabadsĂĄg (KolozsvĂĄr),

2013. mĂĄrcius 5.

Martonyi: fontos a biztonsĂĄg
A székelyzászló-botrány kirobbanása óta először találkozott személyesen Martonyi János és Titus Corlăţean, miután a magyar külügyminiszter román kollégája meghívására tegnap kétnapos látogatásra érkezett Bukarestbe. A román fővárosba érkezését követően Martonyi először román kollégájával tárgyalt, a megbeszélés után pedig leszögezte: Románia és Magyarország is érdekelt a partnerség fenntartásában, de vigyázni kell a szóhasználatra. Kifejtette: megegyeztek a román féllel, hogy együttműködésük alapjait meg kell őrizni, és a létező nézeteltéréseket elsősorban egymás között, diplomáciai csatornákon oldják fel.
„Mind a két kormány pontosan tudja azt, hogy alapvetően érdekelt a kapcsolatok és a partnerség fenntartásában. Ami minket illet, a magyar oldalt, mi mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy ez történjék” – mondta a magyar diplomácia vezetője. Martonyi János kiemelte: vigyázni kell a szóhasználatra, mert félreértésekre adhat okot. Elmondta: arra kérte román kollégáját, „legyenek óvatosabbak a politikai nyelvezetüket illetően”, hogy ne teremtsenek olyan légkört Romániában, amely a veszélyeztetettség érzését kelti a romániai magyarokban. „Nekem az a lényeg, hogy itt az emberek hogyan érzik magukat, itt a magyarok otthon érzik-e magukat, biztonságban érzik-e magukat, hogy a jogaikat tiszteletben tarják, vagy esetleg félnek attól, hogy nem ez a helyzet. Ez a legfontosabb kérdés, és az én látogatásomnak az a célja, hogy ebben történjen előrelépés” – magyarázta a magyar külügyminiszter.
Martonyi a tárgyalások utáni sajtótájékoztatón elmondta: egyetlen magyar politikai erő sem tekinti ellenségnek Romániát, és hozzátette: mindkét ország kormánya érzi, hogy a kisebbségek ügye nem lehet belügy, és nem is közös európai probléma. A kétoldalú viszony kapcsán leszögezte: arra nem a viták jellemzőek, hanem a párbeszéd. Martonyi a székelyzászló-ügy kapcsán kifejtette: ha valaki Romániában ki akarja tűzni a székely zászlót, ő nem ellenzi, hiszen Gyulán és Méhkeréken is kint van a román zászló az önkormányzatok épületein. Titus Corlăţean azonban azt hangoztatta: egy nemzetiség nem sértheti meg az ország törvényeit, amikor önazonosságát kinyilvánítja.
A találkozót követően Titus Corlăţean úgy vélte, egyes mai politikusok hajlamosak felületesen kezelni a román-magyar stratégiai partnerséget, amely mind a két ország, mind a tágabb régió számára pozitív kihatással lehet. Fontos lépésnek nevezte a magyar–román megbékélés szempontjából az 1996-os jószomszédi szerződés aláírását, a státustörvény tárgyalásos rendezését, valamint a stratégiai együttműködésről szóló egyezmény tíz évvel ezelőtti aláírását. A megbékélés fontos lépésének nevezte azt is, amikor Medgyessy Péter 2002. december elsején Budapesten koccintott Adrian Năstase román kormányfővel a román nemzeti ünnep alkalmából, amelyen Erdély elszakítását ünneplik. Corlăţean kitért arra is, hogy Magyarország az első olyan ország, amellyel Románia közös kormányülések megtartásáról állapodott meg, és úgy értékelte, az eddigi négy ülés, amelyen többek között infrastrukturális, távközlési, oktatási és művelődési témákról egyeztettek, rendkívül fontos volt a kétoldalú együttműködés szempontjából.
Martonyi János délután részt vett a bukaresti külügyminisztériumban megrendezett konferencián, amelyet a magyar–román stratégiai partnerségi nyilatkozat aláírásának tizedik évfordulója alkalmából rendeztek. Este az RMDSZ vezetőivel találkozott, majd a Balassi Intézet bukaresti kulturális központjában megnyitotta a Bánffy Miklós-emlékkiállítást.
KrĂłnika (KolozsvĂĄr),

2013. mĂĄrcius 6.

Martonyi JĂĄnos a nyilatkozatok enyhĂźlĂŠsĂŠre szĂĄmĂ­t
A magyar–román kapcsolatokat terhelő éles hangvételű nyilatkozatok enyhülésére számít Martonyi János külügyminiszter, aki kedden befejezte kétnapos hivatalos látogatását Romániában. Bukarestből való távozása előtt a külügyminiszter az MTI-nek elmondta: abban állapodtak meg a román féllel, hogy lehetőleg nem a sajtóban üzennek egymásnak, függetlenül attól, hogy bizonyos ügyekben az alapvető elvi álláspontok különböznek – például a székely zászló használata esetében. „Az a fajta retorika, amit itt az utóbbi hetekben hallottunk, reményeim szerint most enyhülni fog, akár meg is szűnik. Ez nagyon fontos dolog, tudniillik ez az itteni magyar közösséget nagyon jelentősen nyugtalanította és nyugtalanítja” – mondta a külügyminiszter. Martonyi János kedden Valeriu Zgoneával, a román képviselőház elnökével, Victor Ponta miniszterelnökkel és Crin Antonescu szenátusi elnökkel találkozott Bukarestben.
Bukarestből való távozása előtt a külügyminiszter az MTI-nek elmondta: abban állapodtak meg a román féllel, hogy lehetőleg nem a sajtóban üzennek egymásnak, függetlenül attól, hogy bizonyos ügyekben az alapvető elvi álláspontok különböznek – például a székely zászló használata esetében.
„Az a fajta retorika, amit itt az utóbbi hetekben hallottunk, reményeim szerint most enyhülni fog, akár meg is szűnik. Ez nagyon fontos dolog, tudniillik ez az itteni magyar közösséget nagyon jelentősen nyugtalanította és nyugtalanítja” – mondta a külügyminiszter.
Martonyi János kedden Valeriu Zgoneával, a román képviselőház elnökével, Victor Ponta miniszterelnökkel és Crin Antonescu szenátusi elnökkel találkozott Bukarestben.
A magyar diplomácia vezetője elmondta, a keddi találkozók közül a román kormányfővel folytatott megbeszélését tartja a legfontosabbnak, amelyen Titus Corlăţean külügyminiszter is jelen volt.
„Azt hiszem, (Victor Ponta – szerk. megj.) maga is látja azt, hogy talán az utóbbi időben nem minden kijelentés hangzott el a legnagyobb megfontoltsággal. Ezt most már mindannyian látjuk, mindannyian tudjuk, csillapítani kell a kedélyeket” – mondta Martonyi János.
Hozzátette: azt kérte tárgyalópartnereitől, próbálják nagyobb megértéssel, és toleranciával kezelni a kisebbségi jelképhasználat ügyét.
Valeriu Zgonea, a képviselőház elnöke azt mondta, megkérte a magyar külügyminisztert, közvetítse egy bukaresti látogatásra való meghívását Kövér László házelnöknek, aki – mint megjegyezte – sokszor jár Erdélyben.
Crin Antonescu, a szenátus elnöke a magyar külügyminiszterrel folytatott megbeszélés után beszámolt arról, hogy a kisebbségvédelmi szempontból fontos törvényalkotási kérdésekről egyeztettek. A házelnök ezek között a román parlamentben évek óta elfekvő kisebbségvédelmi kerettörvény tervezetét és a magyarországi nemzeti kisebbségek parlamenti képviseletét említette.
Martonyi János kedden találkozott az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőivel is. Megköszönték a külügyminiszter, a magyar diplomácia és Németh Zsolt külügyi államtitkár, illetve Füzes Oszkár nagykövet kiállását az erdélyi magyar közösség autonómiája mellett, valamint a székely zászló ügyében nyújtott támogatást.
Toró T. Tibor tájékoztatta Martonyi Jánost az EMNP javaslatairól a romániai régiók átrajzolása és az autonómia tekintetében. A magyar külügyminiszter a magyar–magyar párbeszéd fontosságát hangsúlyozta, és örömmel nyugtázta a néppárt vezetőinek erre irányuló erőfeszítéseit.
Titus Corlăţean román és Martonyi János magyar külügyminiszter hétfőn megállapodott abban, hogy Románia és Magyarország egyaránt érdekelt a stratégiai partneri viszony fenntartásában, és ez fontos a két ország és a térség számára is.
A magyar diplomácia vezetőjének Bukarestben tett látogatásának első napján a két külügyminiszter kétoldalú megbeszélést folytatott, majd egy konferencián vettek részt, amelyet a román–magyar stratégiai partnerségről szóló nyilatkozat aláírásának tízéves évfordulója alkalmából szerveztek.
Martonyi János elmondta: Magyarország és Románia kormánya is úgy érzi, a kisebbségi kérdés nem belügy. Magyarország sosem vitatta el egyetlen országnak a jogát sem, hogy a Magyarországon élő kisebbségek ügyében szót emeljen, és reményét fejezte ki, ezt a jogot a magyar kormánytól sem akarja senki sem elvitatni. Rámutatott: Románia és Magyarország érdekei közösek, és a kelet-közép-európai térségben az államoknak egymással kell összefogniuk. Titus Corlăţean román külügyminiszter beszédében a két ország stratégiai partnerségének fontosságát méltatta. Szerinte Románia és Magyarország tíz év alatt szoros, pragmatikus, párbeszéden és együttműködésen alapuló viszonyt alakított ki egymással. Ennek jelentőségét alátámasztja – folytatta Corlăţean –, hogy Románia elsőként Magyarországgal tartott együttes kormányülést, ami különösen hasznos eszköznek bizonyult. Rámutatott: a gazdasági válság ellenére a két ország kereskedelmi kapcsolatainak értéke 2011-ben 7,3 milliárd euró volt, és jó remény van arra, hogy 2012-ben ez nőtt.
Corlăţean szerint Magyarország számára Románia immár két egymást követő évben is a második legfontosabb kereskedelmi partner. Közölte, hogy Romániában 11 500 vállalat működik magyar tőkével, míg Magyarországon 6 ezer román tőkével rendelkező vállalat fejti ki tevékenységét. A két ország kereskedelmi mérlegének Románia szemszögéből való kiegyensúlyozása érdekében a felek megállapodtak, hogy Budapesten román–magyar kereskedelmi kamara létesül – mondta a román külügyminiszter.
Martonyi János hétfőn este találkozott Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével is, Magyarország támogatásáról biztosítva a romániai magyarságot. A megbeszélést követően az RMDSZ elnöke elmondta: tájékoztatta a magyar külügyminisztert arról, hogy a következő időszakban milyen kihívásokkal kell szembenéznie a romániai magyarságnak.
A magyar diplomácia vezetője hétfő este megnyitotta Bukarestben a 140 éve Kolozsváron született Bánffy Miklós művész és politikus emlékének szentelt – Budapesten már bemutatott – kiállítást a bukaresti magyar nagykövetség és a Balassi Intézet bukaresti kulturális központja szervezésében.
SzabadsĂĄg (KolozsvĂĄr),

2013. mĂĄrcius 28.

Film az erdélyi magyar élet újrakezdőiről (Kós Károly Emlékév)
Kedd este a Székely Nemzeti Múzeumban mutatták be A Griff, a Dámvad és a Varjú főcímű új, háromrészes dokumentumfilmet, amely gróf Bánffy Miklós, Kós Károly és báró Kemény János életét tömöríti egyenként huszonhat percbe. A vetítésen jelen volt a filmet készítő stáb három magyarországi tagja.
Nem csak az évfordulók kapcsán – Bánffy Miklós 140, Kós Károly 130, Kemény János 110 éve született – érdemes e három rendkívüli erdélyi emberre, „polihisztorra” figyelni, sorsuk mindenkor példaértékű, megismerésre méltó. A vetítés előtt Vargha Mihály múzeumigazgató elmondta, a forgatócsoport hét-nyolc hónapja indult útjára, hogy feltérképezze, bemutassa Kós Károly és két kortársa életútját, mert Bánffy Miklósról és Kemény Jánosról nagyon keveset tudunk, eltűntek a tankönyvekből, így a film hiánypótló. Ez a triász az erdélyi magyar élet újrakezdésében jeleskedett – tette hozzá. Oláh Kata rendező röviden szólt: a huszonhat perces alkotások a televízió számára készültek, az életműveket olyanok számára is elérhetővé kívánják tenni, akik egyáltalán nem ismerik a három „úriembert”. Szebeni Zsuzsa színháztörténész a forgatókönyv megírásánál is segített, a filmezés pedig Csukás Sándor operatőr munkája. Szebeni Zsuzsa – akit a sepsiszentgyörgyi közönség már több alkalommal láthatott a múzeumban – úgy fogalmazott: a trilógia nagyon tömören, kerek egészként mutatja be a három életutat. A sorozatot várhatóan pünkösd hétvégéjén, három este tűzi műsorra a Magyar Televízió, a Duna pedig ősszel adja le, de reményeik szerint a Székely Nemzeti Múzeumba is juttatnak a filmből, ahol kedvezményesen meg lehet majd vásárolni.
MĂłzes LĂĄszlĂł
HĂĄromszĂŠk (SepsiszentgyĂśrgy),

2013. mĂĄjus 4.

Elhunyt DeĂĄk Ferenc grafikus
Életének 78. évében, tegnap hajnalban Szegeden elhunyt Deák Ferenc könyvtervező és grafikusművész. Deák Ferenc 1935. június 17-én született Kökösön, középiskolai tanulmányait Sepsiszentgyörgyön végezte. 1958-ban diplomázott a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán, majd illusztrációit és irodalmi művek témáira komponált önálló grafikai műveit rendszeresen közölte az Utunk, az Igaz Szó, a Napsugár, a Korunk, a Dolgozó Nő, az Új Élet, a România Literară, a Tribuna és A Hét.
Az erdélyi magyar folyóirat- és könyvgrafika legtöbbet foglalkoztatott és legsokoldalúbb személyisége volt, erről több mint 300 szépirodalmi kötet és tankönyv tanúskodik (köztük a Jávorfa-muzsika, a Hej zöld levél és a Szegény ember kincse című folklórgyűjtemények, valamint Bálint Tibor Zokogó majom és Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című munkája). Nevéhez fűződik a Kolozsvári Állami Magyar Színház Művészeti Tanácsa által évente odaítélt elismerés, a Bánffy Miklós Vándordíj megtervezése is.
1995-től a szegedi Mozaik Kiadó munkatársa volt. 2000-ben Munkácsy-díjat kapott, 2003-ban pedig, könyvgrafikai munkássága elismeréseként a román kulturális minisztérium nemzeti nagydíjjal tüntette ki.
SzabadsĂĄg (KolozsvĂĄr)

2013. mĂĄjus 4.

„Csak másban moshatod meg arcodat” (Imagológiai konferencia)
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem növekvő presztízsét igazolja, hogy a Csíkszeredában megtartott imagológiai konferenciára tíz államból nyolcvannál több jelentkező nevezett be dolgozataival. A tanácskozás sikere egyben tükrözi azt a lendületet is, melyet a tizenegy éves intézmény fejlődése a tavalyi akkreditációja után vett. A beköszöntőben elhangzott József Attila-idézet akár mottója is lehetne a rendezvénynek: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”.
A humán tudományi tanszék által tető alá hozott nemzetközi tudományos tanácskozás negyedik ilyen konferenciája az intézménynek. Az imagológia olyan sajátos kutatási terület, mely az összehasonlító irodalomtörténet része, de sajátos interdiszciplináris érintkezése van a politológiával, médiakutatással, történettudománnyal, filmesztétikával, szociológiával, nyelvészettel, s ezúttal mindezek a megközelítési módok megjelentek a konferencián is. Az első kettő ugyanis szűkebb, irodalmi jellegű volt, a románok a magyar és a magyarok a román irodalomban tematikát járta körül – két nyelven. Dr. Tapodi Zsuzsa tanszékvezető szerint két éve már az angol nyelvet is bevették a tanácskozás nyelvei közé, ezúttal pedig olyan rangos társszervezőket sikerült megnyerniük, mint a debreceni egyetem bölcsészettudományi kara, történelmi és néprajzi doktori iskolája, és ezért a történelmi vizsgálatra fordítottak nagyobb figyelmet, tehát az ókor másság-képeitől a 18. századi görög és zsidó kereskedők helyzetét vizsgáló tanulmányig, mely a tanúvallomások jegyzőkönyveit dolgozta fel. Szélesebb perspektíva nyílt tehát a kérdésekre, nemcsak Amedeo Di Francesco nápolyi professzor előadása (Milton magyarságképéről) jelentett nyitást, hanem a hagyományosan szereplő újvidéki és szabadkai kollégák mellett az eszéki, eperjesi, kassai, beregszászi kollégáké is, tehát a Kárpát-medencei kisebbségi magyarság egyetemei felé is kiépülőben a kapcsolat. Ennek megszilárdulásáról az Erasmus-programban való közös részvétel gondoskodhat.
A konferencián új lépést tettek a romániai tudományos életbe való integráció útján is, a brassói Transilvania Egyetem hagyományosan is partnere a Sapientiának, a román–angol szakos diákok oda jártak eddig államvizsgázni, ezúttal újdonságnak számított, hogy a konstancai és a iaşi-i egyetemről is jelentkeztek résztvevők nagyon érdekes előadásokkal. Társzervezője volt a tanácskozásnak a Román Összehasonlító Irodalmi Társaság, melynek négy tagja is a Sapientián ad elő, s melynek társelnöke, Andrei Bodiu brassói tanszékvezető szintén benevezett, és külön hangsúlyozta, mennyire jól érezték magukat a román kollégák Csíkszeredában, és mennyire megváltoztak a székelyekkel kapcsolatos előítéleteik, e véleményhez Alexandru Gafton iaşi-i egyetemi tanár is csatlakozott.
Egy ilyen sok előadót felvonultató konferencia megszervezése nem kis feladat, az előadások és a vita három nyelven, három szekcióban, apró szünetekkel, valóságos tudományos nagyüzemként folyt másfél napon át, e tudományos maratont tanulmányi kirándulás követte Gyergyószárhegyre és Gyergyószentmiklósra, s ezen végig tolmács segített a magyarul nem tudóknak a megértésben, így a Kréta szigetéről érkezett vendégnek is. Különben a konferencián végig színvonalas szinkrontolmácsolás útján kísérhette mindenki figyelemmel az előadásokat. Este könyvbemutatón ismertették Páll Vilma német nyelvű kötetét, valamint a tanszék szakfolyóiratának háromnyelvű számait, a tanszék többi munkatársának román és magyar nyelvű műveit. (Az Acta Universitatis Sapientiae angol nyelven közöl, miként minden sapientiás tudományos folyóirat, a Filologica sorozatnak eddig négy évfolyama jelent meg, céljuk, hogy a legmagasabb tudományos besorolást érjék el, ehhez már több feltételt teljesítettek, bekerültek a nemzetközi tudományosságba, nagy hazai és külföldi egyetemi központokkal tartják a kapcsolatot és kiadványcserét.) Aki nem tudott eljönni, így az egyesült államokbeliek vagy a finnországi kolléga dolgozata lefordítva és kinyomtatva virtuális szekcióban volt hozzáférhető, hozzászólni e-mail címen lehetett. A konferencia anyaga különben három kötetben jelenik meg, a magyar nyelvűt a debreceni egyetem fogja kiadni, a román és angol nyelvű pedig nálunk, többek közt a tanszék szakfolyóiratában jelenik meg.
A tudósítót a meghallgatott pár előadásból mi ragadta meg? A kisebbségi kérdések iránti empátia vagy annak hiányának jeleit kereste. Találomra azt emelné ki például Papp Klára debreceni dékán előadásából, hogyan rendelte el Mária Terézia, hogy a görög kereskedők telepedjenek le Erdélyben és Partiumban, hogy „ne vigyék ki a hasznot az országból”. Bíró Béla professzor a közéletünket jellemző előítéletes rögeszmék gyökerét többség és kisebbség aszimmetrikus viszonyrendszerében, a torz hatalmi állapotokban, a kisebbségi jogok elutasításában kereste. Bodó Barna napjaink kolozsvári szimbolikus térhasználatából vont le megszívlelendő következtetéseket, Alexandru Gafton iaşi-i professzor a különléthez való jogban látta annak feltételét, hogy „utána átjárhassunk egymáshoz”. Bányai Éva Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című új regényéről hozott mintegy első tudósítást, Egyed Emese Bánffy Miklós Erdélyi történetének francia recepciójáról beszélt.
B. KovĂĄcs AndrĂĄs
HĂĄromszĂŠk (SepsiszentgyĂśrgy)

2013. mĂĄjus 9.

Polis-kĂśnyveket mutattak be a Minerva-hĂĄzban
Várostörténetről, vallásról, irodalomról és művészetről egyaránt szó esett a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében kedden délután tartott könyvbemutatón, ahol a Polis Könyvkiadó három új kötetével ismerkedhettek meg az érdeklődők. A rendezvényen Gaal György Képes Kolozsvár című könyvének szövegében bővített és képanyagában megújított második kiadását, a Gábor Csilla szerkesztette Keresztyéni felelet című kötetet, valamint a Bánffy-életműsorozat legújabb, Emlékezések – Irodalmi és művészeti írások című kiadványát mutatták be.
Dávid Gyula, a kiadó vezetője mindenekelőtt a múlt pénteken elhunyt Deák Ferenc grafikusművészre és könyvtervezőre emlékezett, hangsúlyozva: szerette az embereket, és őt is nagyon lehetett szeretni. – Jó kolléga volt, ugyanakkor szakmájának kiváló mestere, aki sok fiatalt indított el a pályán. A szép könyv volt fontos számára, de korántsem úgy, hogy a borítón föltétlenül az ő neve szerepeljen – magyarázta az irodalomtörténész, utalva ugyanakkor arra is, hogy Deák Ferenc gazdag pályafutásának áttekintése egyelőre várat még magára, remélhetőleg ez is elkészül nemsokára.
A 16–17. században, a reformáció első korszakában Magyarországon és Erdélyben zajlott katolikus–protestáns hitvitákat tekinti át a Keresztyéni felelet című kötet, amelyet a folytatásban Jakabffy Tamás méltatott. Megjegyezte: a könyv lapozgatása során egyebek mellett a hitvitákat kiváltók motivációiról, valamint a Biblia és az eklézsia közötti ősszefüggésekről is értesülhet az olvasó, a függelékben pedig a szerzők életrajzi adatait is megtalálja. Az egyháztörténeti és filológiai szempontból is fontos kiadványt összeállító Gábor Csilla megjegyezte: a hitvita-irodalom összességében egészen mást jelent a ma embere számára, mint annak idején. Szerkesztőként főként a kapcsolatrendszerek és a különböző nézőpontokat motiváló tényezők érdekelték, a szövegek értelmezése helyett pedig az érveléstechnikák bemutatására törekedett.
Gaal György Képes Kolozsvár című kötetét ismertetve Murádin János Kristóf kiemelte: hálás feladat várostörténettel foglalkozni, hiszen idővel új információk kerülnek felszínre, amelyek jócskán bővíthetik, felülírhatják ismereteinket. – Tapasztalataim szerint a fiatalok nem igazán ismerik a magyar Kolozsvárt, vagy nem föltétlenül rendelkeznek a legpontosabb információkkal vele kapcsolatban. Különösen fontosak ezek a munkák, hogy az ember eligazodjon Kolozsváron, otthon érezze magát a városban – jelentette ki a történész. Hozzáfűzte: Gaal György a város megismerésének és megismertetésének szentelte az életét, kötete pedig nem csupán a kolozsváriakat és az erdélyieket célozza meg, hanem az összmagyarságot is, szerte az egész világban. A Képes Kolozsvárt viszont érdemes lenne románul is megjelentetni, hogy „a velünk együtt élő román közösség is megismerje a magyar Kolozsvárt”. Murádin János Kristóf reményét fejezte ki továbbá, hogy a szerző ahhoz is kedvet kap, hogy a negyedek történetét bemutassa, ezáltal ugyanis még teljesebb képet nyerhetünk a helyről, ahol élünk.
Gaal György köszönetet mondott mindazoknak, akik közreműködtek a tetszetős könyv megjelentetésében, többek között Unipan Helgának, aki az est folyamán bemutatott másik két kötetet is tervezte, valamint mindazoknak, akik fényképeiket bocsátották rendelkezésére.
Befejezésül Dávid Gyula beszélt a Bánffy-életműsorozatban megjelent Emlékezések – Irodalmi és művészeti írások című kötetről, amelyben a sokoldalú író-művész visszaemlékezései (Emlékeimből) és töredékben hátrahagyott politikai emlékirata (Huszonöt év) mellett pályájának eddig ismeretlen oldalával is megismerkedhetünk – a kortársakról írott kisesszéi, Az ember tragédiája rendezéseiről szóló tanulmánya, valamint a Martinovics című drámájához írott kommentárja révén. Dávid Gyula megjegyezte: a Bánffy Katalinnal, az író és politikus Marokkóban élő lányával való ismeretségük révén 1998 óta szinte minden évben megjelentethettek egy-egy Bánffy-művet. Ami pedig a folytatást illeti, mint mondta, érdemes lenne közelebbről tanulmányozni Bánffy Miklós külügyminiszteri tevékenységét, hiszen ez is rengeteg érdekességgel szolgálhat az utókor számára.
FERENCZ ZSOLT
Nyugati Jelen (Arad)

2013. jĂşnius 18.

Sötét gödörben vagyunk – Születésnapi beszélgetés a 75 éves Czegő Zoltánnal
Czegő Zoltán tanár, költő, író, újságíró, szerkesztő 1938. június 18-án látta meg a napvilágot Bukarestben, születésnapja alkalmából a Székely Hírmondó főmunkatársával beszélgetett munkatársa, gyermek- és ifjúkoráról, politikáról és az erdélyi magyarság jelenlegi állapotáról.
– Hetvenöt esztendő nagy idő, de mégis arra kérem, tömören foglalja össze eddigi életpályáját. – Még mindig jobb, ha én foglalom össze, mert így elkerülhetőek a hibák. Az 1930-as évek világválsága miatt máréfalvi születésű édesanyám Bukarestben szolgált, és itt ismerkedett meg gidófalvi apámmal. Három hónapos koromban szüleim hazaköltöztek, attól fogva székely levegőt szívtam magamba. Hét osztályt Bordoson, a nyolcadikat Marosvásárhelyen végeztem, de kilencedikbe már a Székely Mikó Kollégiumba jártam, és még abban az évben felvettek a Bolyai Egyetem filológia szakára.
– Miért választotta a tanári pályát?
– Hivatást éreztem a tanítás iránt. Édesanyám, apám akaratával is szembemenve, ragaszkodott továbbtanulásomhoz, így hát elindultam üres tarisznyával, és sok nélkülözés közepette ugyan, de 1962-ben sikerült elvégeznem a románnal időközben összevont, és Babeş–Bolyai névre keresztelt egyetem lélektan, pedagógia, valamint magyar nyelv és irodalom szakát.
– Hol kezdődött tanári pályafutása, és mi következett ezután?
– Korondra kerültem az ottani középiskolába, ahol magyar nyelvet és irodalmat, valamint történelmet tanítottam. Apám 1963-ban bekövetkezett halála után, hogy közelebb kerülhessek az akkor már Uzonban lakó családomhoz, az egyetlen környékbeli üres állásba, Sepsibükszádra kértem át magamat. Mivel időközben az írásnak is nekifogtam, kezdetben az Előre, majd a megyésítés után a Megyei Tükör munkatársa lettem.
– Ugorjunk egy nagyot. Miért szökött ki Magyarországra?
– Mert a Nyár köd alatt című verseskönyvem megjelenése után nemkívánatos személynek nyilvánítottak, eltávolítottak az újságtól, és többet egyetlen lapnál sem közölhettem.
– Miért tért haza Sepsiszentgyörgyre?
– Egy adott pillanatban annyira elfogyott a levegő körülöttem, hogy éreztem, ezt sem fizikailag, sem szellemileg nem tudom tovább elviselni, ezért hazajöttem.
– Ha szabad így fogalmaznom, miért lépett politikusi pályára?
– Én egész életemben politizáltam, hiszen a határokon túlra szorított magyar irodalomnak a politikáról kell szólnia, ellenkező esetben ugyanis Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban, Kárpátalján és a Szerémségben nem ér semmit.
– Mi a véleménye az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetéről?
– Gyalázatos. Egy nagy, sötét gödörben vagyunk már 93 éve, s mióta Kós Károly, Benedek Elek és „fiai”: Bánffy Miklós, Nyirő József és Tamási Áron innen eltűntek, nem is keressük a módját, hogyan lehetne a napfényre kijutni, mert a kommunista piócák és utódaik elszívták a nép erejét. Azóta csak fogy a népünk, fogynak az iskoláink, és sokasodnak az árulóink, de ha még ez sem volt elég, akkor mi tettünk róla, hogy végzetünkhöz közelebb kerülünk, hiszen napjainkban már három párt között osztjuk meg a maradék erőnket.
– Van-e megoldás, és, ha igen, mi lehet az?
– Egyetlenegy olyan pártot kell létrehozni, mely keményen és megalkuvás nélkül képviseli a magyarság érdekeit, és az összefogásnak köszönhetően akkora erőt tömörít, mely Brüsszeltől Bukarestig fölhívja magára a figyelmet. A jelenlegi állapotunkban ugyanis mindkét helyen csak belénk rúgnak és nevetnek tehetetlen vergődésünkön.
Bedő Zoltán
SzĂŠkely HĂ­rmondĂł
ErdĂŠly.ma

2013. szeptember 2.

JĂłl sikerĂźlt marosvĂŠcsi talĂĄlkozĂł
MagyarorszĂĄgiak, marosvĂĄsĂĄrhelyiek, marosvĂŠcsiek, a helikoni Ă­rĂłk leszĂĄrmazottjai talĂĄlkoztak ĂŠs emlĂŠkeztek a hĂŠt vĂŠgĂŠn MarosvĂŠcsen
Nagy Miklós Kund alelnök köszöntő szavaiban utalt a Helikon – Kemény János Alapítvány jó évtizedes útjára. A Helikon – Kemény János Alapítványt ugyan tizenhárom esztendeje alapították, s 2001-ben indult el a marosvécsi találkozók sorozata, ám az egykori helikonisták leszármazottjai most találkoztak tizedszer. Idő(járás), tér és hozzáállás segítette a kétnapos rendezvényt, amelyen kétszáznál is többen megfordultak.
Pénteken a marosvécsi kultúrotthon volt a találkozó helyszíne, ahol A Griff, a Dámvad és a Varjú című film elevenítette fel az Erdélyi Helikon három meghatározó alakjának emlékét: gróf Bánffy Miklós, báró Kemény János és Kós Károly élettörténete mögött egy küzdelmes és szép erdélyi történelem jelent meg, néha a maga groteszk élethelyzeteivel. Pomogáts Béla irodalomtörténész kedves visszaemlékezésében hangzott el egy korrajzszerű történet. A hetvenes években a budapesti televízió egyik arcképcsarnok sorozatában szerettek volna Kós Károlyról is filmet készíteni. A Kolozsvárra érkező filmes csoport politikai vezetője az erdélyi irodalom jó ismerőjéhez fordulva megkérdezte:
– Mondja, Pomogáts elvtárs, ez a Kós elvtárs jó elvtárs? – Mire a következő válasz érkezett:
– Kós a legjobb elvtárs! – És így elkészülhetett a róla szóló film.
Szombaton délelőtt – hagyományosan – a marosvécsi kastély kertjének több évszázados tölgyfái alatt, a helikoni asztal és Kemény János sírja között folytatódott a találkozó. Pomogáts Béla tartott emlékezetes előadást a száz éve született Jékely Zoltánról. "Jékely olyan világról énekelt, amely részben már a történelem mélyébe hullt" – emlékezett az előadó az egykori Nagyenyed világára, és a hallgatóságban felvillant a marosszentimrei templom fájdalmának hangzatos verse, amely azóta is az erdélyi magyar szórványvilág himnuszaként él bennünk Jékely Zoltán csodálatos költeményén keresztül. A száz éve született költőt dr. Nagy Attila, Marosvásárhelyen élő költő, orvos úgy mutatta be, mint akinek rendkívüli emberi tartása volt.
Színvonalas, gazdag program jellemezte a Helikon – Kemény János Alapítvány ez évi marosvécsi találkozóját, amelynek az előbbiekhez viszonyítva volt egy újdonsága is: négy fiatal képzőművész Marosvéccsen készült alkotásaival gazdagította a rendezvényt. A kétnapos rendezvényen költők és hivatásos színészek, irodalmárok és marosvécsi iskolások elevenítették fel az Erdélyi Helikon egykori világát. Kemény János, Berde Mária, Kovács László, Járosi Andor, Szentimrei Jenő, Vita Zsigmond egyenes vagy oldalági leszármazottjai találkoztak és emlékeztek együtt a szép nyárvégi napsütésben. És mi, a helikoni írók, költők mai olvasói, a találkozók résztvevői a marosvécsi Kemény-kastély tölgyfái alatt minden évben felfedezzük, milyen gazdag az erdélyi magyar irodalom, s rádöbbenünk, mennyire él még az Erdélyi Helikon szelleme és emléke tájainkon. Ezért is fontosak ezek a találkozók.
Ötvös József
NĂŠpĂşjsĂĄg (MarosvĂĄsĂĄrhely)

2013. szeptember 16.

EgyĂŠves program BĂĄnffy emlĂŠkĂŠre
Egész éves programsorozattal emlékeznek 2014-ben Erdélyben a 140 éve született Bánffy Miklósra – közölte az MTI-vel Prőhle Gergely, a magyar Külügyminisztérium helyettes államtitkára, miután szombaton a rendezvénysorozat erdélyi szervezőivel egyeztetett Kolozsváron.
Kifejtette: a kolozsvári születésű volt magyar külügyminiszter emlékének ápolása nem pusztán kegyeleti aktus, hiszen mind politikai, mind művészeti tevékenysége a mai napig hat. Ő kezdeményezte a népszavazást, amelynek köszönhetően Sopron visszakerült Magyarországhoz – ez a politikus szerint önmagában egy elévülhetetlen történelmi tett. A nagy ellenállással mit sem törődve ő mutatta be Bartók Béla darabjait a budapesti Operaházban, amikor annak intendánsa volt – idézte fel Prőhle Gergely. Mint beszámolt róla, a szombati megbeszélésen több rendezvény is körvonalazódott, amelyekkel a magyar külügyminisztérium több kolozsvári kulturális intézménnyel közösen emlékezik meg a nagy magyar művészről és reálpolitikusról.
„Már készül Bánffy Erdélyi Trilógiájának román nyelvű fordítása és kiadása: ezért volt jelen a megbeszélésen Marius Tabacu, aki fordítóként számos magyar művet ültetett át románra. A bonchidai Bánffy-kastélyt is szeretnénk jobban bekapcsolni a kulturális körforgásba. A budapesti Operaház és a Kolozsvári Magyar Opera szervezésében alakul egy Bánffy-emlékest, ahol nem zárható ki, hogy Bánffy Miklós díszlet- és jelmeztervei újra láthatóvá válnak” – sorolta a helyettes államtitkár. Hozzátette, a magyar külügyminisztérium eddig is „oroszlánrészt” vállalt abban, hogy a Tőkés Erzsébet vezette kolozsvári Házsongárd Alapítvány felújíthassa a Házsongárdi temetőben álló Bánffy-kriptát.
A helyettes államtitkár Kolozsváron oktatási intézményeket is felkeresett. Elmondta: a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen főleg a magyarországi felsőoktatási intézményekkel való együttműködésről volt szó. Örömmel tapasztalta, hogy a magyar tanítóképzőn növekszik a hallgatók száma – tette hozzá. A magyar költségvetési támogatással működő Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a kolozsvári kar utóbbi két évben felépült, átadás előtt álló új épületét látogatta meg. „A nemzeti megmaradás és a modernizáció itt is kéz a kézben jár, és úgy gondolom, egy nagyon helyes cél szolgálatában fektették be a magyar adófizetők pénzét” – mondta Prőhle Gergely helyettes külügyi államtitkár.
MTI
KrĂłnika (KolozsvĂĄr)

2013. szeptember 17.

NĂŠgy orszĂĄgos bemutatĂłra kĂŠszĂźl a KolozsvĂĄri Magyar Opera
– Nevezhetném ezt az előttünk álló időszakot az országos bemutatók évadának, hiszen december közepéig négy országos bemutatót tartunk. Nem valamilyen ismeretlen vagy esetleg új, jelenkori zeneszerzők műveit rántjuk elő, hanem az operairodalom talán legismertebb zeneszerzőinek műveiből láthat néhányat a közönség – hangsúlyozta Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója tegnap délben tartott sajtótájékoztatóján. Kifejtette: elsőként Gioachino Rossini Ory grófja című vígoperáját játsszák szeptember 22-én, vasárnap délután 6 órától, a francia nyelvű produkciót magyar és román nyelven feliratozzák. A budapesti bemutatók után, december 6-a és 8-a között Verdi Schiller-trilógiáját tűzik műsorra, a Magyar Állami Operaházzal együttműködve, Verdi születésének 200. évfordulója tiszteletére. Mint kiderült, a látványvilágában egységes trilógiát három fiatal rendező viszi színre: Zakariás Zalán (Szent Johanna/Giovanna d’Arco), Göttinger Pál (A haramiák) és Szőts Artúr (Luisa Miller).
A Budapesti Operettszínházzal együttműködve 2014. áprilisában mutatják be Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjét Kerényi Miklós Gábor rendezésében, május végén pedig, az évad utolsó bemutatójaként Mozart Figaro házassága (r.: Novák Péter) című operáját tekintheti meg a közönség. – Az elmúlt évek, évtizedek egyik legmerészebb évadát nyitjuk – mondta a folytatásban Szép Gyula, aki arra is kitért, hogy a korábban játszott előadások közül is több szerepel az idei repertoárban: januárban például a huszadik század két jelentős zeneszerzőjére, Igor Sztravinszkijre és Bartók Bélára emlékeznek a Tavaszi áldozat és A kékszakállú herceg vára előadásával, de ugyanakkor visszatér a Valahol Európában című nagysikerű musical, és természetesen idén is lesz szilveszteri szórakoztató műsor. – Remény van arra is, hogy Orbán György Bűvölet című operáját Kolozsváron is bemutassuk, erről egyelőre nem tudok részleteket mondani – fűzte hozzá az igazgató. A Bánffy Miklós-emlékév keretében, immár a 2014/2015-ös évadban szeretnék a nagyközönségnek megmutatni azokat a jelmezterveket, amelyeket Bánffy az 1917-es Kékszakállú-bemutatóra készített.
A vasárnap esti bemutató előtt, már a tegnapi sajtótájékoztatón találkozhattak az érdeklődők az Ory grófja alkotóival, akik érdekes részleteket árultak el az előadás múltjáról és jelenéről. Nagy Ibolya korrepetitor megjegyezte: vitathatatlan a darab művészeti értéke, ezt igazolja az 1828-as ősbemutató utáni kritika is. Berlioz, a kor éles tollú kritikusa, Rossini ellenlábasa ugyanis elragadtatással írt az előadásról, és véleménye szerint a mű „zenei szépségeiből két vagy három opera sikerét is biztosítani lehetne”. A korrepetitor arra is utalt, hogy a ’60-as évektől kezdődően szinte minden évtizedben megjelent egy-egy új lemezfelvétel az Ory grófjáról, és büszkén nyugtázta, hogy a mostani kolozsvári előadás ötletgazdája és címszereplője, Bardon Tony tenor Rossini legelismertebb szakértőinek mesterkurzusain vehetett részt az elmúlt időszakban. – Mostanság egyre több helyen állítják színpadra a produkciót eredeti nyelven, nemzetközi szólisták közreműködésével: 2008-ban Stuttgartban, majd 2011-ben másik három helyszínen mutatták be a vígoperát, a metropolitanbeli előadást pedig élőben követhette a magyarországi közönség a Művészetek Palotájában – sorolta Nagy Ibolya, aki a magyar nyelvű produkciók közül a 2010-es szegedi előadást említette, amelyben Adéle szerepét Miklósa Erika játszotta.
A bemutató létrejöttét támogató kolozsvári Francia Kulturális Központ képviseletében Benoît Bavouset, újonnan kinevezett igazgató volt jelen a találkozón, aki Bardon Tony remekbe szabott Ory grófját dicsérte. – Uraim, azt ajánlom önöknek, hogy vigyázzanak a feleségeikre, Ory grófja ugyanis Kolozsvár utcáin jár-kel – jegyezte meg az igazgató.
Jankó Zsolt karmester kifejtette: a darab zenéje már az első pillanattól fogva meggyőzte arról, hogy érdemes színre vinni az előadást, és reménykedik abban, hogy a közönség is szeretni fogja. – Rossini operáját a bel canto korszak vége fele mutatták be Párizsban, amikor a zeneszerzők szinte hangszerként bántak az emberi hanggal. Ezért olyan nehezen énekelhető, a rengeteg díszítéssel, ugrásokkal, kitartott hangokkal – magyarázta, majd Bardon Tony, valamint az országos bemutató utáni előadásokban Isolier-t játszó Barabás Zsuzsa adott elő néhány áriát a műből, Incze G. Katalin kíséretében (vasárnap este Iulia Merca mezzoszopránt, a kolozsvári román opera művészét láthatja a közönség ebben a szerepben).
Szabó Emese, az Ory grófja rendezője és jelmeztervezője elismerően nyilatkozott a kétfelvonásos előadás művészeiről (Bardon Tony mellett Covacinschi Yolandáról, Balla Sándorról, Sándor Árpádról stb.), mint mondta, kiváló hangi adottságuk lehetővé teszi, hogy a legjobbat nyújtsák, a hangulatról pedig Lőrincz Gyula díszletei is gondoskodnak.
FERENCZ ZSOLT
SzabadsĂĄg (KolozsvĂĄr)

2013. szeptember 25.

18. sz.
Szőcs István
„Szívjad, fiam, szívjad, az életünk függ tőle!”
1. TĂşlĂŠlĂŠs-irodalom
1945 után…1. Túlélés-irodalom
Marosi Péter, alighogy behívták, néhány hónapra rá, az Északkeleti Kárpátokban, 1944 végén, hadifogságba esett. A tiszteket sorba állították, ott húzta össze magát diszkréten Péter is, alig múlt 24 éves tábori lelkész, két oldalán idősebb törzstisztek. A gyászosan megdermedt sorfal előtt egy hatalmas termetű kozák ezredes járkált fel s alá, fürkészően meredve a fogoly magyar tisztek arcába. Marosi Péter előtt egyszer csak megállt, kivette fogai közül a szétrágott végű, vastag, lucskos szivarat és bedugta Marosi szájába. A mellette álló magyar alezredes élesen sziszegte a fülébe:
– Szívjad, fiam! Szívjad! Az életünk függ tőle!
Amikor Marosi Péter elmesélte az esetet, nem mondta ki, de savanykás, elrévedő mosolyával érzékeltette, egész további életére ez lett a sorsa; nyálkás-ragacsos dolgokat szájába, illetve szájára venni, hogy mások létét biztosítsa, illetve, legalábbis a kibúvó lehetőségének illúziójával ajándékozza meg. A hadifogságából hamar hazakerült, az újrainduló szervezett irodalmi életnek szüksége volt rá; édesapja, Molter Károly révén kapcsolatot kínált az Erdélyi Helikon íróinak régi világával, de maga is, még jóformán ifjoncként, szerkesztette volt – és kitűnően – az Ifjú Erdély-t, a kolozsvári református teológia háttér-fedezetével indított folyóiratot, nem csoda, hogy már Gaál Gábor is kapva-kapott rajta (Utunk, 1946-tól), utána egy ideig színházigazgató, a kolozsvári állami (akkor még) magyar színháznál, megfúrása után kis ideig az Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári fiókjánál Földes László és Kacsó Sándor megnyugtatására – és támogatására – szívja a polkovnyikok szivarjait. Majd Földes László átviszi az Utunkhoz, emennek lebukása után kapturálja Létay Lajos, eleinte még a Nagy István–Orosz Irén–Látó Anna s ő maga alkotta vonósnégyes keretében, és elképesztő, mennyire képes volt 22 év során kizsákmányolni. Többek közt a különböző pártbizottságoknál tartott felszólalásait is vele íratta, az egykori református lelkésszel, bezárólag a Központi Bizottságnál időnként tartandott rituális szereplései forgatókönyveivel. Igaz, hogy Létay jó költőnként indult, Áprily és Jékely sodrásvizében (A Boldog utcát elvitte a víz, csak néha villansz meg stb.), de mint személyiség, szürke és jelentéktelen volt; kövendi és várfalvi földijei közül az évjáratbeliek Kendermagos Lajosnak hívták, nem tudom, miért, a románok úgy emlegették, hogy mutra acela de şobolan (az a patkánypofa), mivel jellegzetes aranyosszéki – „kései szumír” – profilja volt; Marosi mégis kitartott mellette, az utolsó töltényig… a Változásig… A nyög-díjat nem sokáig bírta, sajnos, hamar belehalt, anélkül, hogy megírta volna a nagy Összefoglalót. Nem bírta elviselni a félelem nélküli (?) életet, mondták a „barátai” (?)…
Igaz, már gyerekkora óta nagyon rájárt a rúd (akár RUD-nak is írhatnám) – nagy volt házuknál az irodalmi nyüzsgés, ezért a hatalom mindig rajtuk tartotta a hátsó szemét; sőt: a hatalmak, a voltak és leendők is. (Marosi mesélte, hogy még gyerekkorában, egyszer nagy vacsora volt náluk, Kosztolányi Dezső tiszteletére, vásárhelyi Köteles Sámuel utcai lakásukban. Egyszer csak a költő felugrott és kirohant a sötét éjbe; mindenki a keresésére indult; egy nagy háztömbbel arrébb találták meg, a Sárosi utcában, egy piszkos kapu alatt, a falnak dőlve zokogott: „Meg fognak ölni, mindnyájunkat meg fognak ölni!”… Még aznap éjjel hazautazott Pestre, többet nem jött errefelé.)
Amikor 1940-ben bejöttek a magyarok, a házukat hónapokig, nem is titkolt módon, megfigyelés alatt tartották, kitüntetett figyelemben részesítenek, mondták a családtagok. Utána jött az, hogy – múltkoriban írtam róla – az illegalista kommunista kőmíves, Sós Jóska bácsi azzal szórakoztatta: „Úrfi, ha béjönnek az oroszok, magát is felakasztatam.” Péter nevetett, de az illegalistáktól attól kezdve pokolian félt.
Akkor képzeljük el, hogy egyszer csak Bukarestből, a legmagasabb körökből lefele irányítva, Kolozsvárra helyeznek tartományi másodtitkárnak egy Tompa István nevű személyt, egyébként pénzügyi szakértőt, aki a kincses városban óriási illegalista háttér-szövődményekkel „rendelkezett”, és aki, nem egy más idekerült politikushoz hasonlóan, egyszer csak ráébredt, hogy ő tulajdonképpen író is! És megjelenik az Utunk szerkesztőségében, és személyesen letesz a Marosi Péter asztalára egy elbeszélést.
Ami erre következett, az már művészet! Amerikaiasan szólva, amolyan survival art! Este tízkor Marosi és a felesége becsengetnek a tartományi propagandatitkár lakására, halálsápadtan. Tudják, szól a szerkesztő, ilyenkor nem illik látogatóba jönni; de a délután elolvastuk azt az elbeszélést, és az annyira izgalomba hozott minket, hogy ma éjszaka már egy percet sem fogunk tudni aludni, és ezért átjöttünk hát, hogy legalább beszélgessünk egy kicsit róla.
Tompa Miklós, a marosvásárhelyi színház volt rendező-igazgatója, különben Németh Antal kitűnő tanítványa, nyugdíjas korában, amikor már velem is szóbaállt, mesélte: Mindig szerettem volna, és még most is szeretnék egy regényt írni Marosi Péterről! Ő alakította leghatásosabban azt, amit a történelem elvárt mindnyájunktól… Móra Ferenc írta valahol, hogy a tekintetes úrfiak mindnyájan márciusi ifjakként kezdik, aztán reálpolitikusként folytatják! Ebben a hazai magyar irodalomban Marosi Péternél lehet, hogy majdnem mindenki jobban írt, de a legjobban ő játszott! Ezt én, mint színházi ember, szavatolom! Tudja, mindennek ellenére, pedig mint színházigazgatók még konkuráltunk is egymással, sohasem haragudtam rá. Beillett volna Bánffy Miklós Martinovicsában második személynek, az elsőt Gaál Gábor játszhatta volna… – Ám amit sohasem tetszett megrendezni! mondtam. – Maguk fojtottak volna meg, ha megteszem! – felelte. Tudja, milyenek maguk? Egyszer ott volt Molteréknél Kacsó Sándor és Tamási Áron. Kacsó valamikor elvesztette a hüvelykujját. Odahívja a legkisebb Molter-fiút: mutasd csak a kezed! – Jé, te nyomorék vagy, mert tíz újad van! Látod, Áron bácsinak is csak kilenc ujja van (ő is elvesztett valahol egyet! És a kis Marosi-fiú elkezdett bőgni!... Ilyen a mi irodalmunk, senki sem meri vállalni az egészet!... Na, ezt szerettem volna Marosi alakjában megírni… – legyintett Tompa Miklós.
2. TĂşlĂŠlĂŠs, nemcsak
irodalom
Nevek emlegetése, sőt irodalmi kiindulópontok nélkül is e tünetcsoportról vagy húsz éve, többször is írtam. Például a feledékenyebbek kedvéért felidézem Maupassant egyik elbeszélésének cselekményvázát: Az 1870-es francia-német háború idején francia menekültek, jobb körökhöz tartozó hölgyek, urak verődnek össze éjszakára egy kis vidéki vendégfogadóban. Éppen vacsorához ülnek, amikor befut egy német tiszt. Rémület, szorongás, dermedt csend. És ráadásul, nemsokára jön a fogadós; a tiszt úrnak vacsora után női társaságra van igénye! A vendégek félájultan merednek egymásra, és főleg a hölgyekre! Szerencsére van a társaságban egy kis párizsi könnyű műfajú leányzó, Gömböc… Kötelességtudóan feláll és bemegy a német tiszt szobájába. A társaság fellélegzik, a szörnyű megaláztatás veszélye elhárult fejük fölül… Másnap reggel aztán, amikor előkerül a kis Gömböc is, mindenki megvetéssel sújtja: az aljas! Képes volt lefeküdni egy német tiszttel.
Ami a Gömböc-tünetcsoport irodalmunkbeli megfeleléseit illeti, annak idején bőven kifutottam, és senkit sem érdekelt, főleg az irodalomtörténészeket nem… Ugyan melyikünk merte volna azonnal kiköpni a kozák ezredes megrágott nyálas szivarját? Ami pedig annak az anekdotának a példázatértékét illeti, hogy az elbolondított kisfiú sírva kezdte szégyelleni ép kezét: a mai színjátszásban, könnyen felmérhetően is, többen látszanak olyanoknak, akik nem vállalják az egészséges épkézláb mivoltot – és milyen lelkesen nem! –, mint az irodalomban… félelmetes kozákok „kedveskedése” nélkül is!
A kegyetlen katonától a modern jog nem fogadja el azt a mentséget, hogy „parancsra tettem”. A művészettől sem fogadhatni el a sunyi mentegetőzést, hogy „a korszellem parancsára” tette magát hülyének.
Helikon (KolozsvĂĄr)

2013. szeptember 28.

Aki Ăşgy ment el, hogy szĂ­vĂŠt mindig itthon hagyta
BeszĂŠlgetĂŠs a 75 ĂŠves SzĂĄsz IstvĂĄn Tas orvos-Ă­rĂłval
– Kezdjük a legrégebbi időkkel, az erdélyi szövérdi gyökerekkel. Kérem, meséljen erről. – Erdély zivataros múltjában a család útja már a „szövérdi gyökerekig” is hosszas volt. Visszatekintve, a férfiág vérvonala a XV. századig követhető. Izabella és Martinuzzi idejében keveredett egy minden valószínűség szerint vallon zsoldos Somosd környéki harci cselekményekbe, a mi szempontunkból bizonyára nem jó szándékkal, de feltehetően jó pénzért. Isten akaratából azonban, általa fel nem fogott bűnéért, eme – gondolom, nyalka – vitéz egy új székely család alapításával vezekelt. Súlyos sebesültként a község székelyei vették ápolásba, mégpedig egy helyileg jeles család, s főként annak szépséges leánya. A szerelmi történet elkerülhetetlen volt, s a derék „szabadfoglalkozású” zsoldosból a szép leány rabja lett. A házasság meg is köttetett, de amikor lustrába akarták venni, „kucifántos” neve és beszéde gondot okozott. Minthogy ama nyelvezet hasonlított némileg az erdélyi szászok beszédére, hát új nevet kapott, s lett belőle Szász. Egyébként a feljegyzések szerint hasonló sorsra jutott a különféle okokból a székelységbe vándorolt vagy szökött több erdélyi szász férfiú is. Ezért e név a székelységben nem számít ritkaságnak. Hősünk eredeti mesterségét nem hazudtolhatta meg, mert újabb vitézségéért hamarosan nemesi előnévhez jutott, mégpedig a somosdihoz. Somosdi Szász János, az alapító szépunokája veszi nőül a szövérdi Gál Máriát. A Gál család előneve Szövérdi. 1689-ben Apafi Mihály engedélyezi, hogy a közös utódok ezt az előnevet használják a somosdi helyett az ősi – kardra tűzött török fejes – „czímerük” alatt. A szövérdi generációk sorából aztán Szász József ükapám és testvérbátyja, István „rajzanak ki”, minthogy ükapám aranyosgyéresi református esperes, bátyja pedig Marosszék hites táblabírája lesz Tordán. Ez az a momentum, amikor a család szekerének rúdja egy új ág születése felé fordul. Esperes ükapám ugyanakkor a Nagyenyedi Református Kollégium egyik kurátora volt. Egyébként hatalmas ember lehetett, mert a „Nagy pap” néven emlegették, s fia, Ferenc dédapám is nevezetes volt termetéről és rendkívüli erejéről. – Ősei hogy kerültek a mezőségi Pusztakamarásra, Sütő András szülőfalujába, mivel foglalkoztak? – Az első szövérdi Szász, aki Pusztakamarásra került, a már említett nagy erejű dédapám, Szász Ferenc fia volt, aki enyedi diákként állt be Bem seregébe és járta véle a hadak útját, no és megkóstolta a bujdosók kenyerét is. Még a piski-hídi csatáról is voltak emlékei, de apja, a tántoríthatatlan radikális így sem bocsátotta meg a fegyverletételt. Nagyenyedi diáktörténet szerint a honvédek újratemetése alkalmával így prédikált: „Tisztelt csantak! A kik itt lenn nyugusztok, s tova túl a katallikusoknál, s a kik futattatok, ha futni kellett, s kuparagtatok Piskinél a híd alatt…stb.”. Dédapám erősen kötődött a szülőföldhöz, a honvágy hívta haza török és román földről. Álnéven lett molnárlegény a bogáti malomban. Történt azonban, hogy Londonba emigrált keresztapjának, Kemény Farkasnak a testvére, Gyula, aki a Nagyenyedi Kollégium mellett apjának kurátortársa volt, pusztakamarási birtokaira megfelelő vezetőt keresett. Ferenc dédapám átvette a kulcsokat, hogy aztán három év alatt felvirágoztassa az elhanyagolt gazdaságot. Isten akaratából Pusztakamarás csillaga ekkor ívelt felfelé. A tehetséges fiatalember eredményeit látva a báró és családja odaköltözött. Az udvarházból kastély lett, templom és iskola épült, s a falu ezáltal bekerült a kulturális vérkeringésbe. A palota helyén ma egy – egyébként igen barátságos – román gazda kaszál. Pusztakamarás, az alapító Szász Ferenc utódain keresztül, másfél évszázadon át – direkt vagy indirekt formában – jelen volt az erdélyi magyar tudományos, irodalmi, politikai és társadalmi élet palettáján. Ezekről az időkről számos történet él a családban. Részben fellelhetőek a Templomra szállt bánatmadár c. Kriterion-kötetben, illetve a Trianon sodrásában című család- és kortörténeti jellegű, két kiadást is megért könyvemben. – Kérem, vázolja a Hitel történetét, célját és küldetését, amely az Ön szülői házában, Kolozsváron, a család támogatását élvezve jelent meg. A sajtótörténet nagy Hitel-vacsorákról beszél, amit a Hitel nagyasszonya, az Ön édesanyja készített. Erre kisgyerekként emlékszik vissza vagy szüleitől hallotta a későbbiekben? – A Trianon utáni új, a Kárpátokat immáron akadálytalanul átlépő bizantin szellemű környezetben eszmélő magyarság első, ezt már jól megismerő, ebben szocializálódott generációja a harmincas évek közepén érkezik el oda, hogy a kisebbségi sorsban való túlélés technikáit szolgáló tudományos kutatásokra is felkészülten tekintsen a megmaradás akkor már tagadhatatlanul jelentkező kérdőjeleire. Makkai László püspök-író végzős fia és Venczel József hozzák létre a Hitel folyóiratot, de hat szám után a lap megszűnik, mert Makkai a „Nem lehet” kimondása után távozó édesapjával elhagyja Erdélyt. Venczel József azonban három hasonló gondolkodású barátjával: Albrecht Dezsővel, Vita Sándorral és Kéki Bélával létrehozzák az immáron sokkal igényesebb oktáv formátumú Hitelt, melyet utóbb a nagy Hitel néven emlegetnek. A lap támogatására szüleimet kérik fel, akik minden erejüket erre összpontosítva állanak a lap mellé. A családi ház lesz a Hitel otthona, anyám pedig a Hitel (együtt gondolkodó) háziasszonya. 1940-ig itt folyik a szerkesztők napi munkája, a szerkesztőségi ülések és a nagy Hitel-összejövetelek, melyeket anyám rendez, s melyek a szellemi élet akkor jeles eseményeiként maradtak fenn az emlékezetben. 1940 után a magyarországiakkal kibővült társaság számára az Erdélyi Kör leendő helyiségeit apám és Vita Sándor választják és bérelik ki, és anyám rendezi be azokat. A hely utóbb az Erdélyi Pártnak szintén otthont ad. A kemény mag továbbra is a Vulcan (akkor Cserei) utcai Szász villában dolgozik. Mindenre kiterjedő kutatásaim szerint a Hitel holdudvara a lap három korszaka alatt: 1935 (kis Hitel), 1935–1941 és 1941–1944 (nagy Hitel), összesen 220 értelmiségit tömörített maga körül Erdélyből és a magyar négy év alatt Magyarországról is. Tehát ez egy együttgondolkodó szellemi kör volt, melynek szellemi termékei a nemzetstratégiai kérdésekben a Hitel című nemzetpolitikai szemlében, illetve a társaság jelentős részét alkotó szépírók írásai a Hitellel munkamegosztásban dolgozó Helikonban és Pásztortűzben jelentek meg. Emlékeim kisebb részben gyermekkoriak, de kamasz- és ifjúkoromból, amikor már lap nem volt, de a hitelesek továbbra is oda jártak (vagy mi hozzájuk), meghatározóak. – Kik voltak a Hitel szellemszülei, és mi a véleménye, mért szűnt meg? – A négy főszerkesztő mellett legfontosabb munkatársai: Tamási Áron (a Vásárhelyi Találkozó megszervezése és lebonyolítása idején vezető szerepben), Kiss Jenő (1942–44 közt mint főszerkesztő-helyettes), Kós Károly, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Jékely Zoltán, a komoly problémák tárgyalása alkalmából a mindenkori négy magyar püspök vagy helyettese: elsősorban Márton Áron és Tavaszi Sándor, Mikó Imre, Szabédi László, Szenczei László, a Szervátiusz, Debreceni, Gy. Szabó illusztrátortrió stb. voltak. Az utolsó két hiteles: Jakó Zsigmond és Lőrinczy László nemrégen hunyt el. Most sajnos nem sorolhatok fel 220 nevet, de a Beszédes hallgatás című Kriterion-kötetemben pontos adatok olvashatók erről. Meg kell említeni a sajtótörténetben kissé túldimenzionált presztízs- vagy generációs vitát az Erdélyi Fiatalokkal, de ez mondhatni természetes volt, hiszen az ott felnevelkedett fiatalok végzés után szétszéledtek, s legjobbjaik éppen a Hitelhez csatlakoztak. Végül az 1940-ben megszűnő lap vezéregyéniségei: László Dezső és Jancsó Elemér szintén ezt tették, sőt később a „legmakacsabb” Jancsó Bélával is barátsággá oldotta kapcsolataikat a történelem. A Hitel nagyjai az új körülmények közt példájukkal és tudásukkal szótlanul járultak hozzá az új erdélyi magyar értelmiségi generáció felneveléséhez. A lap elfeledtetésének okai közt – mint erre kutatásaim során rájöttem – első helyen nem a korabeli baloldal által rájuk szórt rágalmak (a ma is ismert besározásos módszerek) szerepelnek, hanem véleményem szerint éppen azoknak az érdemeknek a kisajátítása vagy szükségszerű feledésre ítélése, melyek ennek a nem csupán írásra szakosodott, de a napi politika kockázatait is vállaló közösségnek tulajdoníthatók. A már említett Vásárhelyi Találkozó megszervezése a Hitel csoport érdeme volt, az őket ekkoriban vezető Tamási kezdeményezésétől az aprómunkán át az utólagos népszerűsítésig. 1940-ben a Hitel asztalánál született a Teleki Pál által aztán jórészt betartott javaslatcsomag az Észak-Erdélyben szükséges nemzetiségi politikára (a román nyelv oktatása, a hivatalnokok nyelvismerete, intézmények létrehozása, az egyház támogatása stb.). De ők készítették el a negyvenek memorandumát, s Teleki Gézával küldték el a kormányzóhoz, és a Faragó-féle békedelegáció útját előkészítők közt s a békedelegációban úgyszintén ott voltak. És közülük kerültek ki a 60 politikai fogoly megmentői. Ezeket a Gestapo orra előtt szabadították ki Dálnoki hadtestparancsnok tudtával és beleegyezésével és ugyanezen az úton (Bánffy Miklóssal is közreműködve) érték el, hogy Kolozsvár nyílt város legyen. Mindezeket a „felszabadulás” után a kommunista párt számára nem volt előnyös hangoztatni. Akkor mindenben, ami a múlthoz kötődött, a reakció erőit kellett látni, s ki kellett találni a párt „igaz” történetét. A lap emléke tehát a süllyesztőbe került a reá sütött bélyegekkel és érdemeinek kisajátításával együtt. – Ön 1938. július 15-én született Kolozsváron, a háború előtti forrongásban. 1954-ben érettségizik, de az orvosi egyetemet csak 1962-ben fejezi be, objektív okok miatt. Mért kellett megszakítania egyetemi tanulmányait? – Életem tanulással töltött időszaka kettős hátrányban telt. Az iskolában osztályellenség, az otthoni szomszédságban kisebbségi voltam. Előbbit a hallgatás, ez utóbbit inkább az aktív tekintélyszerző igyekezet útján kezeltem. Egyetemi felvételem feltétele a vörös diploma elérése volt, s ezt az akkori 10 osztályos oktatási rendben megszerezni komoly teljesítménynek bizonyult. A magyar iskolák ugyanis komolyan vették, míg a románok fogódzóként adományozták e lehetőséget diákjaiknak. Már ebben is tudták használni a vörös lepel alatti ügyeskedéseket nemzeti céljaik elérésére. A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen azonban még végzés előtt – 1959-ben – kifogtam az egyesítéssel járó bekeményítést. A félelemkeltéshez szükséges boszorkányüldözés szórásába kerültem több kiváló kollégámmal együtt, és minekutána nem tudtak minket felhasználni mások bűneinek bizonyítására, saját 56-os „bűnökre” hivatkozva rúgtak ki, megtoldva az „elvtelen szolidaritás” vádjával. Először egy borsabányai ólombányában, aztán építőmunkásként, illetve némi kiképzést követően mint ólomablak-keretező élmunkást vettek vissza. Két évvel a tervezett után így én is orvos lehettem. Hasznos évek voltak, nem törölném ezeket tapasztalataim értéktárából. A máramarosi hegyeket, alattuk a szocializmus építésének emlékműveivel, az ottani bányaromokkal és a kolozsvári magyar műemlék templomok ablakait, mikor alkalmam adódik rá, nosztalgiával nézegetem. Emlékezetes maradt Kolozsborsán Mazilu főorvos barátságos, csendőrpertus, négyszemközti vállveregetése: Kiváló fiú vagy, de egy dolgot meg kell értened. Ebben a városban nincs szükségünk magyarokra! – Mikor és miért telepedett ki Magyarországra, volt-e olyan pillanata az életében, amikor megbánta ezt? Sikerült átmentenie darabonként a Hitel kolozsvári relikviáit. Erről mit tud mondani? – Kértem a visszahonosítást. Az útlevelet több mint három év kísérletezést követően, a „Hitel ház” kvázi felajánlása után megadták. 1977-et írtunk. Nagy történeteim vannak ezekről az évekről, az akkori román és magyar állami hozzáállásról, és az akkori társadalom a maihoz még nem hasonlítható reakcióiról. A szívem örökké itthon maradt, de az áttelepülést racionálisan gondolkodva nem bántam meg. Itt sokkal több lehetőségem volt azt szolgálni, amit otthon lehetetlenné próbáltak tenni. Ez, tudom, nem általánosítható, de az én sorsom így alakult. Természetesen nehéz küzdelmek, munka, sikerek és csalódások árán. Tíz évig a Bakonyban készültem fel életem harmadik szakaszára. 1987-től a sorsomat tovább kísérő csodák egyike nyomán kerültem Leányfalura. A rendszerváltás éveiben sodródtam bele az egészségpolitika és a nemzetpolitika gyakorlati illetve publicisztikai jellegű sodrába. Áttelepülésem folyamán és utána azonnal elkezdtem a Hitel-emlékek átmentését. Az ezzel járó izgalmak minden alkalommal leírhatatlanok voltak. Aztán következett a restaurálás s végül az elhelyezés gondja. – 1994-től kezdődőleg több lapot indít Magyarországon. Melyek ezek a lapok? – A Hitel emlékeit több mint 15 év alatt hordoztam át a határon. Sorra restauráltattam minden darabot, s elkezdtem a rendszerező, majd a kutatómunkát. Mindezt el kellett helyezni valamilyen módon és felmutatni az utókornak, amely az 1930-as, '40-es éveknél is jobban rászorult ezekre az ismeretekre és példákra. Ezzel egy időben megszűnt szolgálati lakásom is. Lakás vagy ház kellett. És ekkor újabb csodák történtek. Csak néhányat említek meg. Barátom, Makovecz Imre ingyen megtervezte a kolozsvárihoz hasonló belvilágot idéző házat, és szinte mágikus szuggesztivitással biztatott a lehetetlenre – hiszen felépítéséhez csak nevetségesen kis forrásom volt. S ekkor – mint lassan már ismertté váló egészségpolitikai publicistát – a Phare program keretében felkértek, hogy pályázzak egy egészségpolitikai lap alapítására. Brüsszelben megnyertem a pályázatot, s ezt követően a helyi gazdasági szélhámosságokkal küzdve egyik lapot kellett létrehoznom a másik után. Én, mint szakmai főszerkesztő, a pénzügyekkel nem foglalkozhattam. Akik ezt tették, valamennyi sikeres lapból meggazdagodtak. Amint nőtt a tekintélyem, folyamatosan új meg új lapot sikerült alapítanom. Alapellátási hírlevél, Alapellátás, Orvosi Tükör, Szabaduló szakorvos. Közben a Látleletnek is főszerkesztője voltam. A főszerkesztői fix sem volt kicsi, és ebből épült fel fokról fokra a Hitel új otthona Leányfalun. Ezenközben az egészségpolitikában is sikerült eredményeket elérni és az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke lettem. Fontos megjegyeznem, hogy elveimhez szigorúan ragaszkodván az ötödik lapnál elvesztettem állásomat és soha többet nem volt ilyen „pénzforráshoz” szerencsém. Nem is kellett. A ház éppen ekkor készült el. Az anyagot sikerült gyönyörűen bemutatni. A gondviselés ennyit rendelt ki számomra és minden bizonnyal ezért. – Érdekes, hogy nagyon későn kezdett publikálni, de 2001-ben és 2002-ben nem kevesebb, mint hét könyve jelent meg. Ezek mind fiókban vagy valamelyik szerkesztőségben vártak kiadásra? – Első írásaim egészségpolitikai, alapellátás-szervezési írások voltak még itthon, de ezeket román kollégák nevén jelentették meg, ügyes húzásokat követően. Le is szoktam hamar az íródeákoskodásról. „Navétázás” közben a társaság gondjait orvoslandó vidám írásokat, bökverseket fabrikáltam. A magyarországi 10 év bakonyi „boldog száműzetés” és az engem körülvevő szeretet és megértés hangulatában, Pápakovácsiban köszöntött be a felismerés a Kádár-korszak gerincpuhító hatásainak veszedelméről. Ekkor kezdtem írogatni naplójegyzeteimet, verses kesergéseimet – az íróasztalnak. A Mozgó Világnak beküldött kéziratommal a „szervek” figyelmeztetését vívtam ki. Többet sehova sem küldtem. Ezután következett a Leányfalura költözés és a rendszerváltás forgataga. Azóta két végén égett életem jelképes gyertyája. Részben az Orvosi Kamara keretein belüli tisztségviselés és egészségpolitikai küzdelem, valamint publicisztika, másik oldalon a nemzetpolitikai publicisztikám töltötte ki minden szabadidőmet. Rovatom volt az Erdélyi Magyarság és az Átalvető (ez ma is él) oldalain, illetve közel 10 évig az Erdélyi Naplóban. Mára összesen több mint 80 lap és folyóirat közölte írásaimat, s ama 2001–2002-ben megjelenő hét kötet után az idén elérkeztem huszadik önálló kötetemhez. Közben számos antológiában és közösen megírt könyvben is megjelentek írásaim. A Magyar Írószövetség tagjai sorába emelt és beléptem az Irodalomtörténeti Társaságba. A Hitelről szóló kötetem hézagpótlónak bizonyult. Aztán megnyitottam Leányfalun a Hitel múzeumgalériát is. Nem hagyhatom ki azt sem, hogy 25 éve szervezem az országosan ismertté vált Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozatot, egy idő óta irodalmi estekkel egybekötve. Tavaly, támogatás nélkül, sikerült megszerveznem az Írószövetségben egy egynapos Hitel-konferenciát. Az erről szóló kötet és videóanyag sikeres pályázatra vár. Közben a kolozsvári Hitel és az örökséget felvállaló budapesti Hitel műhelyeit felterjesztettem Magyar Örökség Díjra és éppen a konferencián kaptuk meg a hírt Bakos Istvántól, hogy 2200 jelölt közül a Hitel elnyerte e magas kitüntetést. A díj ott függ a házi múzeum falán, Tamási, Kós és Márton Áron székei felett. Az idei könyvhétre jelent meg a Kairosz kiadónál huszadik kötetem. Ez is a Hitellel foglalkozik. – A Templomra szállt bánatmadár c. pusztakamarási helytörténeti kötetben igen alapos családtörténeti tanulmány szerepel. Ezt lehetne bővíteni még? – A családtörténet teljes feltárása hatalmas munka. Több száz oldalas anyag van a számítógépben írott, képes és táblázatos formában. A megtalált címerek száma száz feletti, a heraldikailag leírtak még ennyit tehetnek ki, de az említett két másik feladatra kellett koncentrálnom, s ennek folytatására csak akkor kerülhet sor, ha már úgy érzem, hogy a közösség számára fontos részt elvégeztem. Nyolc unokámat is szeretném ennek segítségével helytállásra, tartásra nevelni. Mert a cél soha nem a hivalkodás, hanem éppen az ellenkezője. Azt szoktam mondani, hogy ne feledjék: ezek az emberek, ha jött a hírhozó, olyan természetességel álltak fel a családi ebéd mellől és öltöttek kardot a haza védelmére, ahogyan ők elindulnak az éppen divatos bulizóhely meglátogatására. Csakhogy onnan igen gyakran nem volt hazatérés. – Élete folyamán szerzett díjak és elismerések? – Nem panaszkodhatok. Bár, mint mondják, a díjakat nem szerezzük, hanem azokat adják. A szakma tulajdonképpen majd minden ismert kitüntetését megkaptam. De ezek átvételekor minden esetben arról beszéltem a jelenlevőknek, hogy Erdélyből jöttem, s a küzdeni tudás képességét onnan hoztam magammal. Van többek között Hippokratész díjam (ma már a díjazó bizottság elnöke vagyok), megkaptam a millenniumkor a MOK média díját, háziorvosi életműdíjat, tiszteletbeli tagságokat és elnökségeket, címzetes főorvosságot, Leányfaluért emlékplakettet. De a Nemzeti Kötelék Kuratóriumától kapott Emléklap a hűségért, melyet 18 magyar értelmiséginek adományoztak a 2004. december 5. után végzett munkájáért, talán a legkedvesebb. – Kádár Tibor festőművész meg is festette a Hitel arcképcsarnokát. Kik vannak rajta és milyen volt az avató? – Az avató számomra felejthetetlen volt. Megpróbáltuk a kolozsvári fogadások hangulatát idézni. Az anyáméhoz valamennyire hasonlító büfét próbáltunk felállítani, s jelen voltak a magyar szellemi élet nemzetben gondolkodó vonulatának jelesei közül többen is. Szőcs Géza államtitkár nyitotta ki elsőnek a Kádár Tibor alkotta Triptichont. A képen a 220 hitelesből a legfontosabb 54 szerepel, a szerkesztők, az egyháziak, a főbb munkatársak, az illusztrátorok, a későbbi anyaországi csatlakozók, de az ellenfelekből is néhányan, s persze a gyökereket jelentő személyiségek, a ház, sőt még a családunk is. A múzeumot Istennek hála elég sűrűn látogató egyének és csoportok csodájára járnak. A „hitelesekre” vonatkozó anyagokat ma is folyamatosan gyűjtöm, szeretném kutathatóvá tenni az érdeklődők számára. – Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még átadni az olvasónak? – 75 évesen az ember jól átgondolja, hogy az ismeretlen hosszúságú maradékot mire fordítsa, pontosabban mire kell fordítania, hogy megfeleljen saját elvárásának: annak, amire eddigi életét is szánta. Ezért következő legfontosabb feladatom a Hitel 10 évének aktualizáló, mának szóló feldolgozása lenne. Ennek bevezető, egy évet átfogó tesztkönyve a most – a Kairosz kiadó felkérésére – megjelent Palackposta Erdélyből című breviárium. Mellette a múzeum jövőjének garantálása, annak bővítése, s ha még marad erő és idő, apám hagyatékának közlése, illetve a családtörténet befejezése és az erdélyi családi sírkertjeink megmentése Nagyváradon, Kolozsváron és Pusztakamaráson. Na és még szeretnék néhányszor sízni a Hargitán a nyolc unokámmal. Már valamennyien megtanulták ezt a lelkeket felszabadító, természethez láncoló, önbizalmat építő sportot. S mindezt úgy és azért, hogy az unokák (és mindnyájunk unokái) ezáltal is könnyebben eljuthassanak arra a pontra, amikor az ember rájön, hogy mi dolga van ebben a világban.
SzĂŠkely Ferenc
NĂŠpĂşjsĂĄg (MarosvĂĄsĂĄrhely)

2013. november 2.

A biztos pont
ErdĂŠlyi Toll: ĂśtĂśdik ĂŠvfolyam, negyedik szĂĄm
Idén negyedszer öltötte magára jól ismert, mégis mindig újnak, ünnepinek látszó színeit az Erdélyi Toll. Az udvarhelyi Erdélyi Gondolat Lap- és Könyvkiadó gondozásában megjelenő ötéves irodalmi és művelődési folyóirat azzá a biztos ponttá vált az elmúlt fél évtizedben, amelyhez alkotó és – igényes, szellemi élményeit megválogató – olvasó könnyen és szívesen visszatalál. Értékrendjének állandóságát mi sem bizonyítja jobban, mint szerzőinek névsora, amely már az induláskor valós értéket ígért, az évek során pedig egyre gazdagodott. Míg a 2009-es első évfolyam legelső számában hat alkotó hangján szólalt meg a Múzsa és lant, az ötödik évfolyam utolsó számában a lírának és szépprózának szentelt rovatot 24 szerző – Albert-Lőrincz Márton, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Böszörményi Zoltán, Brauch Magda, Csatáné Bartha Irénke, Csire Gabriella, Csontos Márta, Elekes Ferenc, Ferenczi Enikő, Fülöp Kálmán, Gáspár Erika, Kamenitzky Antal, Kiss Székely Zoltán, Komán János, Kozma László, Mester Györgyi, Mészely József, Molnos Ferenc, Nagy Irén, P. Buzogány Árpád, Ráduly János, Pálffy Tamás Szabolcs, Tar Károly – "lakja be" műfaji változatosságban (az árnyalatokban gazdag versanyag mellett félperces történetet, hosszabb prózai alkotást, sőt regényrészletet is találunk). A Múzsa és lant azonban nem az egyetlen ötödik évét "betöltött" rovat. Már az induláskor, a köszöntő sorok utáni első oldalakon ott találhattuk magunkat a szülőföldről valló alkotóknak szentelt térben – ezúttal Nagy Irén versei várják ebben a rovatban az olvasót –, alámerülhettünk az Anyanyelvünk épségéért című nyelvművelő rovat gondolatvilágában – a legújabb lapszámban Fülöp Lajos a nyelvi humorról, Brauch Magda a "szuk- szükölésről" ír, illetve Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című nagyszabású munkájának tizenötödik fejezete olvasható –, és híres magyar múzsákkal találkozhattunk – ezúttal Brauch Magda Szilágyi Domokos egykori szerelmét idézi meg. Mindemellett az Erdélyi Toll születésekor már felvillant a néphagyományokhoz és a hitvilághoz való kapcsolódás szükséglete – az Élő néphagyományok rovatban ezúttal Szőcs Katalin Fokos című munkájának második fejezetét olvashatjuk, a Hit és üzenet rovatban pedig Baricz Lajos versei és Pálffy Tamás Szabolcs prózája vár.
Az évfordulókra való kitartó megemlékezés az Erdélyi Tollat idősíkokat találkoztató őrszemmé teszi. A legújabb lapszámban Málnási Ferenc a 75 éve elhunyt Dsida Jenő, illetve a 130 éve született Kós Károly alakját hozza újra olvasóközelbe. Kós Károly emléke az irodalomtörténetnek szentelt rovatban is felvillan Bertha Zoltán írásában, ugyanitt Pomogáts Béla Bánffy Miklósról és Erdélyi történet című regényéről ír. A könyvismertetés az indulástól az Erdélyi Toll egyik elmaradhatatlan színfoltja volt. Ezúttal Málnási Ferenc az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó 1994 és 2006 között megjelent nyelvművelő köteteit mutatja be.
Az Erdélyi Toll ötödik évfolyamának negyedik számából a filozófia – Albert-Lőrincz Márton: A barátságról – és a művészettörténet – Burján Emil: Fülep Lajos műbölcseleti alapelvei (IV.) – sem hiányzik. A Maradandó művészet című rovatban Kedei Zoltán festőművész lírai szépségű alkotói vallomásai örvendeztetnek meg. A finálé pedig huszadszorra is a gyermekvilág önfeledtségét hozza. Talán ez a legkisebb befogadóknak szentelt tér az első számú biztosíték arra, hogy öt, tíz, tizenöt év múlva is kívánt, keresett lesz az udvarhelyi Erdélyi Toll.
Nagy SzĂŠkely IldikĂł
NĂŠpĂşjsĂĄg (MarosvĂĄsĂĄrhely)

2013. november 4.

SzĂĄmos erdĂŠlyi vonatkozĂĄsĂş program a Klebelsberg KultĂşrkĂşriĂĄban
Koncertek, kiállítások, könyvbemutatók, színházi előadások – köztük erdélyi vonatkozású programok – várják az érdeklődőket a Klebelsberg Kuno-hét keretében november 11. és 17. között a Klebelsberg Kultúrkúriában Budapesten.
November 11-én Hincz Gyula Erdély című kiállításának megnyitójával veszi kezdetét az 1875 novemberében született neves művelődéspolitikusnak, egykori közoktatási miniszternek emléket állító ünnepi hét. A tárlat elsősorban Hincz Gyula székelyföldi ösztöndíjasként készített, erdélyi tematikájú alkotásait állítja középpontba. A programot Kocsis István A fény éjszakája című darabjának budapesti ősbemutatója követi az Egri Gárdonyi Géza Színház előadásában – tudatta közleményében a kúria. Kedden tartják az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Gróf Bánffy Miklós emlékkiállításának megnyitóját, és levetítik a politikus, közéleti személyiség és művész munkásságáról és életéről szóló dokumentumfilmet. November 13-án megkoszorúzzák Klebelsberg Kuno szobrát, este a Péterpál Könyvkiadó mutatja be két új kötetét: a Váradi Péter és Lőwey Lilla által szerkesztett Székely apostol című irodalmi fotóalbumot, amely Nyirő József író életét és műveit mutatja be, valamint a Déli-Kárpátok – Ősvárak – Szórványmagyarság című új, honismereti fotóalbum-sorozat első kötetét. A napot a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-helyettese, Visky András író Júlia – Párbeszéd a szerelemről című monodrámája zárja Dér Denisa előadásában. Bemutatják Kurucz Gyula Törpék és Mikulások című kötetét is, és pódiumestet tart a Komáromi Jókai Színház Tetemre hívás című műsorában Arany János balladáiból és kései lírájából hangzik el válogatás Tóth Tibor, a teátrum igazgatójának tolmácsolásában. Pénteken adják át a Pesthidegkúti Városrészi Önkormányzat által alapított Klebelsberg Kuno-díjat, ezt a Hubay-nagydíjasok és tanítványaik koncertje követi. Lesz kerekasztal-beszélgetés a magyar kultúra külföldön a XXI. században címmel, a mesterkoncertek sorozatban pedig a Nemzeti Filharmonikusok tagjaiból alakult Grazioso Kamarazenekar előadását hallgathatják meg az érdeklődők. Az ünnepi hetet vasárnap egész napos program zárja: délelőtt misét mondanak Klebelsberg Kunoért a Pesthidegkút-ófalui templomban, irodalmi csapatvetélkedőt tartanak diákok és tanárok között, este tartják az Ábel és Ábel című zenés ifjúsági színházi előadás ősbemutatóját a Marczi Stúdió előadásában. A Klebelsberg Kuno-hét kísérő rendezvényeként november 8. és 18. között az érdeklődők megtekinthetik a Molnár Beatrix és Eisenmann József fotóiból válogatott kiállítást Arcok, helyek, művészportrék a II. kerületből címmel.
Varga LĂĄszlĂł
KrĂłnika (KolozsvĂĄr)

2013. november 14.

„Isten tartsa meg az olvasók jó szokását!”
Ma kezdődik a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár
Számos újdonsággal, érdekességgel várja látogatóit a ma kezdődő 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, amely ezúttal is arra törekszik, hogy minél több kultúraszerető embert a könyvek közelébe vonzzon, és hogy a könyv ünnepét rangos kulturális eseménnyé emelje. A Romániai Magyar Könyves Céh és a Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett háromnapos programban minden korosztály megtalálhatja a számára legérdekesebb elfoglaltságot: a gyermekeket és fiatalokat vetélkedőkre, beszélgetésekre, író–olvasó találkozókra és különböző játékokra várják, de lesznek koncertek, színházi előadások, könyvbemutatók és irodalmi estek is, a felnőttek érdeklődésére is számot tartva. A könyvvásár 42 standján több mint 100 hazai és magyarországi kiadó könyvei közül válogathatnak a jelenlévők, félezer kötet először kerül a vásárlók elé. Az idei seregszemle apropóján Káli Király Istvánnal, Zágoni Balázzsal, H. Szabó Gyulával, Dávid Gyulával és Weghofer Ernával beszélgettünk.
– Tavaly magasra tettük a mércét, ezt a szintet pedig idén is tartani szeretnénk: a vásár keretében zajló valamennyi rendezvény a könyvhöz és az irodalomhoz kapcsolódik, minden a könyvért, a szellem hordozójáért és természetesen az olvasókért van – nyilatkozta lapunknak Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh vezetője, a Mentor Kiadó igazgatója. Utalt ugyanakkor arra is, hogy az előző évektől eltérően idén az utolsó napon, azaz szombaton adják át a Szép Könyv-díjakat, valamint az újonnan alapított Vásár könyve elismerést, amelyre bármely jelen lévő kiadó pályázhat az utóbbi három évben megjelent kiadványával. A vásár mellett a főszervező a járulékos programokra is kitért, amelyekre érdemes lesz betérni, többek között a Szilágyi Domokos verseiből összeállított Kényszerleszállás című előadást, valamint Páskándi Géza Kalauz nélkül című művének felolvasószínházi változatát említette.
– Isten tartsa meg a marosvásárhelyiek jó szokását, hogy nagyrészt ekkor vásárolják meg a karácsonyra szánt ajándékkönyveket, idén is számítunk rájuk – hangsúlyozta Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója. Kifejtette: az emberek általában felkészülten, listával jönnek a vásárra, ahol aztán az eltervezett kiadványok mellett más kötetekre is rátalálnak. Örömét fejezte ki, hogy minden évben sokan érdeklődnek a Koinónia könyvbemutatói iránt, ezúttal szombat déli 12 órára várják a közönséget a Bernády György Közművelődési Központba, ahol Cseh Katalin Amit nem lehet megenni, Horváth Levente Két találkozás között, Horváth Zoltán: Nyelvtörő ABC, Lucian Boia Miért más Románia?, Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomor és Tanith Carey Hova tűnt a kicsi lányom? című kötetét ismerhetik meg.
Zágoni Balázs bízik ugyanakkor abban is, hogy a délutáni dedikáláson – 5 órától Cseh Katalin, Horváth Zoltán és Sikó-Barabási Eszter várja a könyvbarátokat – is többen lesznek, mint az előző években, amikor inkább csak két-három személy „lézengett”, holott ezek az alkalmak is kiváló lehetőséget kínálnak a szerzőkkel való találkozásra, beszélgetésre. Érdekesnek ígérkezik továbbá a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjainak műsora is, amelyben a Nyelvtörő ABC című kiadvány „elevenedik meg”, Pop Ágnes tanítónő vezetésével.
A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma mellett Kristóf György Kritikai szempontok a magyar irodalomtörténetben című kötetét is magával viszi a Kriterion Könyvkiadó a péntek délutáni könyvbemutatóra (15 óra, Nemzeti Színház) – nyilatkozta H. Szabó Gyula igazgató, hozzáfűzve: utóbbi megjelentetése azért is bizonyult hasznosnak, mert legalább ötven éve nem jelent meg kötete Kristóf Györgynek, aki annak idején a kolozsvári Ferdinánd Egyetem magyar tanszékét vezette. A kiadványt Gaal György gondozta, aki a helyszínen az általa végzett munkáról is beszél az egybegyűlteknek.
S hogy milyen elvárásokkal megy a Kriterion a marosvásárhelyi könyvvásárra? – Reménykedem abban, hogy a tavaly óta megújult, igazi fesztiválos hangulatúvá alakított vásárra idén is minél többen ellátogatnak, és persze vásárolnak is a portékáink közül – mondta H. Szabó Gyula, boldogan nyugtázva, hogy a könyvpiac zsugorodása ellenére még mindig jó hangulat jellemzi a marosvásárhelyi seregszemlét. Ez pedig köszönhető a Marosvásárhelyi Kulturális Központ fiatal csapatának is, amelynek tagjai 2012-ben szegődtek először a Románia Magyar Könyves Céh mellé. A gyerekek és a fiatalok számára szervezett programok is jelentős mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a megújult vásárhelyi rendezvénysorozatnak a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéthez hasonló „fílingje” legyen mindenki számára. – Egyesek szerint az irodalomról kellene szólnia a könyvvásárnak, és én úgy érzem, erről is szól, jót tett viszont ez a fejlődés – összegezte a Kriterion vezetője.
Öt könyvet mutat be holnap délután 5 órától a Nemzeti Színházban a Polis Könyvkiadó: Bánffy Miklós Emlékezések, Sigmond István Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben, a Kuncz Aladár emlékezete, Sztranyiczki Gábor Bolyongásaim egy felemás világban, valamint a Keresztényi felelet – Hitviták a 16–17. századból című művet. – Nyilvánvalóan szükség van a vásárok keretében szervezett könyvbemutatókra, az utóbbi években tapasztalt szerény érdeklődés viszont némiképp elszomorít ebben a tekintetben – magyarázta Dávid Gyula, a Polis igazgatója. Mint mondta, mostanság sikeresebbnek tűnnek a helyi, kisebb volumenű könyvbemutatók – például az elmúlt időszakban a Minerva-házban és a Protestáns Teológiai Intézetben tartott programok –, hiszen ezek iránt jóval többen érdeklődnek, mint a fesztiválokon, amikor akár több hasonló esemény zajlik párhuzamosan. Ennek ellenére ott kell lenni a vásári alkalmakon, a kiadók mellett a közönség és a szerzők számára is különösen fontos a találkozás, az eszmecsere, amelyre alkalmat teremt a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár.
Weghofer Erna, a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt vezetője szerint egyre inkább a kiadók vására lett a marosvásárhelyi seregszemle, ahol sok esetben akár 30-40 százalékos kedvezménnyel árusítják köteteiket a kiadók. Ez persze jó a vásárlók számára, sőt, a kiadók tekintetében is elengedhetetlen, hogy legalább egyszer egy évben találkozzanak az olvasókkal, a kereskedők viszont jelentős hátrányba kerülnek. – Hiányolom ugyanakkor azt is, hogy még mindig nem sikerült megszervezni egy olyan fórumot, ahol a kiadók és a kereskedők megbeszélhetnék közös dolgaikat – jegyezte meg Weghofer Erna, aki azt is elárulta, hogy a Gaudeamus ezúttal nem vesz részt a vásáron.
A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár programja megtalálható a https://vasarhely.ro/konyvvasar/ oldalon, itt további részleteket találnak az érdeklődők a rendezvényekről.
SzabadsĂĄg (KolozsvĂĄr)

2013. december 19.

KonferenciĂĄt tartottak BĂĄnffy MiklĂłs emlĂŠkĂŠre a budapesti Duna PalotĂĄban
Egész napos konferenciát rendezett Bánffy Miklós (1874–1950) író, politikus, rendező emlékére a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tegnap a budapesti Duna Palotában.
Bánffy Miklós magatartása és nézetei példaszerűen a közösség, a demokratikus életforma javát szolgálták, ennek ellenére évtizedeken át alig esett róla szó, nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem is hallották a nevét – hangsúlyozta Ács Margit író, az MMA elnökségi tagja köszöntőbeszédében. Hozzátette, ezért is van kiemelkedő jelentősége a „felfedező-konferenciának”, amellyel törleszteni lehet ezt az adósságot.
Bánffy Miklós számára a prózaíráshoz nélkülözhetetlen életforma, a napirendbe iktatott írás, olvasás és kapcsolattartás az irodalmi élettel nem adatott meg – hangzott el Szász László irodalomtörténész előadásában. Véleménye szerint „az egyik leggazdagabb erdélyi arisztokrata család képviselőjét a származás kényszerítő hatalma, az örökségként kapott nemzeti és közéleti felelőssége akadályozta meg abban, hogy a több művészeti területen megmutatkozó képességei közül a legfontosabbnak érzett önkifejezési lehetőségre, a prózaírásra fordítsa ideje jelentős részét”. Ebből következik, hogy egy nagy ívű prózaírói életmű megteremtése szempontjából Bánffy Miklós polgári foglalkozású írótársaihoz képest hátrányos helyzetű főúr volt – fogalmazott Szász László.
Bánffy Miklós Erdélyi történet című regényciklusa olyan művek környezetében látott napvilágot többek között, mint Márai Sándor Egy polgár vallomásai, Németh László Bűn, Szerb Antal Utas és holdvilág vagy éppen József Attila Eszmélet című verse – ismertette a regény megjelenésének körülményeit Boka Gábor irodalomtörténész. Mint mondta, Babits Mihály és Szerb Antal sosem tartották szépírói tehetségnek Bánffy Miklóst, írói álnevén Kisbán Miklóst. Németh László is hallgatott a trilógiáról és annak szerzőjéről. Az irodalomtörténész szavai szerint „Bánffy viszolygott a sematikus, ideologikus gondolkodásmódtól, a fekete-fehér képletektől, s ez a jellembeli szilárdság az alkotó egyént és a politikust is meghatározta”.
Szinetár Miklós rendező a konferencián bemutatta A nagyúr – gróf Bánffy Miklós című film részleteit, amelyet három részben vetít a közmédia. A kétórás portréfilm eredeti dokumentumok, vallomások segítségével állít emléket Bánffy Miklósnak, akit a filmben Huszti Péter színművész alakít. A dokumentumfilm egyik része az operaházban töltött időszakot mutatja be: Bánffy Miklóst 1912-ben az dalszínház és a Nemzeti Színház kormánybiztosává nevezték ki. Az ő működése alatt mutatták be az operaházban Bartók Béla két művét, A kékszakállú herceg várát és A csodálatos mandarint. A film foglalkozik emellett Bánffy Miklós külügyminiszteri tevékenységével, bemutatja karikatúráinak születését és az Erdélyi Helikonhoz fűződő kapcsolatát is. Szinetár azt is hangsúlyozta, hogy Bánffy Miklós és Klebelsberg Kunó nevéhez fűződik a Szegedi Szabadtéri Játékok terve is. Hozzátette: Bánffy Miklós talán azért nem kapta meg a neki járó elismerést, mert nem tartozott soha sehová. Regénye pedig olyan remekmű, amely a Háború és békéhez foghatóan ír le egy kort és környezetet – fűzte hozzá.
MTI
ErdĂŠly.ma

2013. december 21.

SzĂĄznegyven ĂŠve szĂźletett BĂĄnffy MiklĂłs
Az egyik legrégebbi és leggazdagabb erdélyi főnemes család sarjaként, 1873. december 30-án született Kolozsváron Bánffy Miklós író, politikus, rendező. Gimnazistaként festeni tanult Székely Bertalantól, majd a kolozsvári és budapesti egyetemre járt, 1895-ben jogi doktorátust szerzett. 1901 és 1906 között szabadelvű képviselő, 1906-tól Kolozsvár és Kolozs megye főispánja, 1910-től ismét Kolozsvár országgyűlési képviselője volt.
A sokoldalú gróf   1912 és 1917 között a budapesti Nemzeti Színház és az operaház intendánsaként támogatta Bartók Béla színpadi műveinek bemutatását, sőt azok díszlet- és jelmeztervezője is ő volt. 1912-ben és 1913-ban szerkesztette az Erdélyi Lapokat, 1916-ban lett a Kisfaludy Társaság tagja, ugyancsak 1916-ban őt nevezték ki IV. Károly koronázási parádéja kormánybiztosának, a koronázási útvonal díszleteit is ő tervezte. A menetben hadirokkantakat is felvonultatott, amiből akkora botrány lett, hogy udvarmesteri tisztségéből azonnal felmentették.
SzabadsĂĄg (KolozsvĂĄr)

2013. december 28.

140 éve született gróf Bánffy Miklós (1873. december 30., Kolozsvár – 1950. június 6., Budapest)
1990 körül joggal várhattuk, hogy a szabadsággal együtt remekművek sora kerül elő a fiókokból, s hogy ennek okán át kell majd írni az irodalomtörténetet, sőt, a térség és benne Magyarország kultúrtörténetét.
Új, ismeretlen remekművek helyett azonban életművek kerültek elő – és jó esetben helyre. Addig tiltott, ám korántsem ismeretlen szerzőktől, olyanoktól, akikről többé-kevésbé tudtak is a vájt fülűek. A pillanatok alatt kirobbanó Márai-kultusz mellett csöndben megtalálta a maga olvasótáborát Hamvas Béla, némi politikai hátszéllel Wass Albert és Tormay Cécile, vagy az utóbbi időben szintén inkább politikai, mint irodalmi-esztétikai viták középpontjába kerülő Nyirő József... Főleg Nyirő és Tormay esetében az irodalmi vitát egyszerűen lenyelte a politika, mint errefelé annyiszor. (Bár az MMA-nak az utóbbi hónapokban sikerült emlékező vitanapot rendeznie mind Tormayról, mind Bánffy Miklósról – szerk. megj.)
Ha Bánffyról ejtünk szót, először arról érdemes beszélni, miért esett ki az emlékezetből életműve. Mert erdélyi? Mert a kommunista irodalomtörténet elvből utálta, a polgárinak meg arisztokrata? Mert úgy tart máig érvényes tükröt a magyar politikusoknak, hogy azok felfedezhetik ebben a tükörben: tízes évekbeli kollégáik obstrukciója, örökös felháborodása, színpadias, üres ágálása olyannyira ismerős? Mert miközben Bánffy mélyen – értsd felelősen – hazafi, és minden sorából süt az Erdély iránti szerelem, egy percig sem maszatolja el a korabeli magyar nemzetiségi politika hibáit? Mert Bánffyról szólva nincs helye a megmondók demagógiájának sem pró, sem kontra? Mert aki fel is fedezte magának, abban is zavart kelt, hogy az Erdély-trilógia, azaz a Mű vagy maga a polihisztor Bánffy Miklós az érdekesebb? Most, amikor Nyugat-Európa van olyan szíves, hogy posztumusz irodalmi sztárt farag a huszadik század egyik legérdekesebb magyar figurájából, akit Prousthoz, Musilhoz, Tolsztojhoz hasonlítanak a megjelent fordításokról szóló kritikákban – nem lehet tovább halogatni a válaszokat.
A trilĂłgia
Ki is volt Bánffy Miklós, és hol a helye irodalmunkban a trilógiának? Kezdjük az utóbbival. A grófságon kívül – amennyiben ezt foglalkozásnak tekinthetjük – Bánffy grafikus, intendáns, operarendező, író, szerkesztő, külügyminiszter és udvarmester is volt, a sokirányú (művészi) életmű csúcsa azonban kétségkívül az Erdélyi történet. A Megszámláltattál… (1934), És hijjával találtattál… (1937), valamint a Darabokra szaggattatol… (1940) témája, Szerb Antallal szólva, „az a történelmi pillanat, amikor a falon már megjelent a lángoló írás, és senki sem figyelt rá. Megint egy könyv Ferenc József koráról, ezúttal olyan emberé, aki nemcsak élte, hanem csinálta is annak a kornak a történelmét.” Szerb Antal, aki amúgy siet leszögezni, hogy „az írás polgári mesterség, a középosztály monopóliuma, kijelenti: „Bánffy irodalomtörténeti helye kétségkívül íróink közt van és nem műkedvelő főuraink közt”, ezt fejezi ki talán, hogy míg minden előző művét Kisbán Miklós névvel szignálta, e könyvének címlapjára kiírja nemcsak igazi nevét, hanem grófi rangját is. Bár Szerb Antal úgy véli, Bánffy világképe „arisztokratikus”, a regény síkján pedig az „arisztokratákon kívül csak komornyikok mozognak”, és a polgári világ csak „külső zaj”, az idő szerintünk felülírta Szerb kissé talán sértettségből adódó megállapítását, legalábbis annyiban, hogy ma lényegtelennek tűnik a nézőpont kérdése. Eltűnt az osztály, eltűnt Erdély – az az Erdély –, eltűnt az úri kaszinó, el a ménesek, az uradalmak, a kiváltságok, túl vagyunk két háborún, a Rákosi- és a Kádár-koron, a posztállapotból pedig egyenesen a globálba estünk bele: innen visszanézve pedig oly mindegy, hogy proli, munkás, polgár vagy gróf mesélte egykor, ha a történet igaz. (A másik, az esztétikai oldalról meg: ha a történet szép.) Egy dolog szempontjából nem mindegy: Bánffy gróf ott volt, ott lehetett, ahol az események megtörténtek. Képviselőként a Magyar Országgyűlésben, saját jogán az úri társaságban, erdélyi mágnásként a soknemzetiségű, akkor még mégis magyar Erdélyben, diplomataként Bécsben. Maga a regény két szálon fut: Abády Bálint erdélyi fiatal arisztokrata egyéni sorsa, Milóth Adrienne iránti, előbb reménytelen, majd beteljesülő, az asszony férje halála után ismét reményteljes, majd tragikus véget érő szerelme, tisztességes emberként a tisztességtelenek közti kötéltánca fonódik össze Magyarország, ezen belül Erdély romlásával. A magánéleti szál pedig a „társaság” révén minduntalan bekapcsolódik az ország sorsába; Bánffy mesterien játszatja össze a történet végén egy hatalmas fortissimóban a két tragédiát. Bár a kritikusok a 20. századi magyar arisztokráciáról festett hatalmas tablóként (is) dicsérik a művet, kevésbé érdekes, hogy a műben felvonuló butácska férfijátékszer, Dinóra grófné, a kígyóokosságú Milóth Margitka, az öngyilkosságot létmegoldásként választó Gazsi gróf, a megnyomorított lelke elől a pálinkába fulladó Gyerőffy László, a gyönyörű és szerencsétlen Adrienne épp arisztokrata-e: egytől egyig hiteles arc mindegyik, megannyi önálló sorssal, mint ahogy hiteles Ázbej, a haszonleső intéző, Regina, a zsidó szatócs szép lánya, akinek beleszakad a szíve a szerelembe, vagy Jópál András, a rátarti paraszt zseni. Bánffy keményen, lényeglátón írja le egy osztály – és ezáltal egy politikusi elit meg a Monarchia, benne a régi Magyarország – utolsó óráit, az alkoholba fulladó, cigányozós éjszakázásokat, a vagyonvesztő kártyacsatákat, az önnön, rég idejétmúlt szabályait áthágni képtelen, a határon túl nem látó, szűk homlokú „büszkeségi” politizálást, amelynek egyetlen célja a császár és egymás bosszantása, egy-egy parlamenti vitát, amelyen a részt vevő politikusok közjogi érveikbe gabalyodva maguk sem tudják már, mit képviselnek a Nagy Magyar Dafkén kívül. Miközben minden nemzetiség szakadni akar, a román Timisán Aurél Ferenc Ferdinánddal folytat titkos tárgyalásokat, a pópa tüdőbeteg, a dákoromán elméletben otthont találó fia pedig izzó gyűlölettel esik neki a románbarát Abádynak, aki a román parasztok mellett áll ki az őket megkárosító tisztviselő ellen, mondván, mindent meg fognak torolni… Fel-felbukkannak a horvát rendek – őket szégyenletes vaksággal fordítja maga ellen a magyar uralkodói elit –, közben percről percre közelebb kerül a világégés, amelyben a Bánffy-birtok rendje éppúgy porrá lesz majd, mint az összes közjogi érv, vakság, végül maga a régi Magyarország. Mint említettük, a történetben mesteri módon játszik egybe egyéni sors és magyar sors – önsorsrontás –, emellett azonban meg kell említeni a szinte fordíthatatlan gazdagságú, áradó, gyönyörű erdélyi magyar nyelvet, amelynek köszönhetően a színek, szagok, hangok, ízek vagy a táj szépsége úgy bontakozik ki a képzeletben, mintha ott, éppen ott állnánk Abády Bálint háta mögött. Ugyanakkor az is igaz, ha a huszadik század eleji magyar irodalom igazodási pontjának a Nyugatot tekintjük, Bánffy remekműve bajosan illeszthető be saját kora, a harmincas évek prózájába. (...)
Író, s ha ráér, külügyminiszter
Az életmű azonban nem egyenlő a trilógiával. Mint említettük, az 1873-ban Kolozsvárott régi erdélyi családban született Bánffy Miklós egyaránt otthon volt politikai, irodalmi, képzőművészeti és zenei műfajokban: országgyűlési képviselő, sőt miniszter, valamint főispán is, emellett több hangszeren játszott, grafikusként pedig ő jegyzi Tamási Áron Ábel-regényeinek illusztrációit, csakúgy, mint a háború után keletkezett saját emlékirat-paródiája, a Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja rajzait. Mindemellett a Nemzeti Színház és az opera intendánsa, a nevéhez fűződik nem egy Bartók-darab bemutatója. Udvarmesterként 1916-ban ő rendezte IV. Károly koronázását, amiből hatalmas botrány lett, a pacifista Bánffy ugyanis felvonultatta az ünnepi menetben a hadirokkantakat. Kirúgták. Ekkor tért haza Erdélybe, Bonchidára. Korábban Kisbán Miklós álnéven írt drámáiról – mindenki tudta, hogy ki van a név mögött – kedvezően nyilatkozott a kritika, mások mellett Ady Endre.
A háború után Bethlen István kormányában vállalta a külügyminiszteri tisztséget, egy év múlva azonban lemondott. 1926-ban végleg hazaköltözött, és felvette a román állampolgárságot. Részt vett az Erdélyi Helikon és az azonos című folyóirat megszervezésében, a folyóiratnak főszerkesztője volt. Prózakötetei közül 1927-ben jelent meg a Reggeltől estig, amely hősének egyetlen napját mutatja be, míg az Emlékeimből (1932) a botrányos királykoronázást és Bánffy 1919-es bécsi emigrációját meséli el. (Mellékelten ebből közlünk egy kis, örök érvényű részletet – a szerk.) Az Erdélyi történetet még egy könyv, a Farkasok (1942) című novelláskötet követte. 1943-ban Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalt Iuliu Maniuval, akit arra akart rábírni, hogy Magyarország és Románia együtt ugorjon ki a háborúból, és állapodjanak meg a vitatott területekről, egyes források szerint nagy szerepe volt abban, hogy Kolozsvár a háborúban nem vált a bombázások áldozatává. A háború után az Utunk munkatársa lett, 1946-ban pedig még megjelent egy könyve Bűvös éjszaka címmel. Nyomorban halt meg Budapesten 1950. június 5-én, miután Romániában ellehetetlenítették.
PÉNTEK ORSOLYA
(OroszlĂĄnos Udvar)
HĂĄromszĂŠk (SepsiszentgyĂśrgy)

2014. januĂĄr 7.

A színjátszás szellemi honvédelem – In memoriam Senkálszky Endre
A sors eleve színi pályára szánta Senkálszky Endrét: abban a házban látta meg a napvilágot 1914. október 2-án, amelyben az első hivatásos erdélyi együttes indította 221 éves útjára az anyanyelvi színjátszást Kolozsváron, és megáldotta a drámai hős adottságaival, jellemábrázoló készséggel, zengő orgánummal, tragikai erővel.
PĂĄlyĂĄja 1937-ben indult, tĂśrtĂŠnelmi viharok kĂśzepette: kisebbsĂŠgi sorsban, ĂśnellĂĄtĂĄsra Ă­tĂŠlve, majd ĂĄllamhatalmak vĂĄltozĂĄsĂĄnak ĂśrĂśmĂŠt ĂŠs tragĂŠdiĂĄjĂĄt kellett megĂŠlnie. De jĂł iskola volt.
Ártó Mihályként (Nyírő: Jézusfaragó ember), Török Ágostonként (Zilahy: Hazajáró lélek), Ádámként (Madách: Az ember tragédiája), Kreónként (Szophoklész: Antigoné) megtanulta a küldetés aranyszabályát: a színjátszás szellemi honvédelem.
A nagy világégés után Bánk bán szerepében meditál sorskérdésekről, majd 1948-ban III. Richárdot formálja meg, pályája egyik legfontosabb állomásaként, szembeszállva a kor megkövetelte dogmatikus olvasatokkal. A szerep kulcsát Petőfi útmutatásaiból kiindulva lelte meg: „anakonda nézés, mely oda édesgeti a madarat a kígyó torkába".
A dogmatizmus korszakában szerepeinek lélektani hitelességű felépítésével sikerült elkerülnie a sematizmus csapdáit, s erre oktatta tanítványait is a Színművészeti Főiskolán.
Az erdélyi színjátszás megkerülhetetlen személyiségeként 1964-ben, fél évtizedre, kinevezik a kolozsvári színház igazgatójának. A színház ebben az időszakban a modernizációs kísérletek színterévé vált (Brecht-, Dürrenmatt-, Miller-, Tenessee Williams darabok bemutatásával), a kolozsvári együttes sajátos arculatot munkált ki. Korszakában színháztörténeti jelentőségű Az ember tragédiájának új és eredeti olvasatban bemutatott rendezése.
Személyes nagy sikere Maximus alakítása Teleki–Illyés Kegyencében, amely hatalom és erkölcs, az elszabadult hatalomvágy kérdéskörét taglalta a totalitarizmus időszakában. Párhuzamosan az erdélyi magyar színjátszás megújulásával, a látványszínház térhódításával, stílusteremtő rendezők, Harag György, Tompa Gábor kísérletező partnerévé válik, s antologikus értékű előadásokban nyújt maradandót (Farel – Sütő: Csillag a máglyán; Kosztiljov – Gorkij: Éjjeli menedékhely; Hamlet atyjának szelleme, Színészkirály – Shakespeare: Hamlet; Öregapó – Kao Hszing-Csien: Buszmegálló; Nagypapa – Ionesco: Jacques avagy a behódolás; Priamus – Shakespeare: Troilus és Cressida).
Pályája jelképévé válhat Firsz alakítása életének 88. évében Csehov Cseresznyéskertjében Vlad Mugur rendezésében. A rendezői olvasat szerint a mű „végjáték", az értékek pusztításáról szól a haszonelvűség jegyében. Alakítása tiltakozás volt az ellen, hogy ránk csak a villanyoltás várna. Lehet, hogy fatális tévedésben élünk, de mindig volt és lesz újrakezdés – üzente és üzeni Firsz.
Díjak, kitüntetések: A Román Népköztársaság Érdemes művésze díj, Kemény János díj (EMKE), Életműdíj - Kisvárda, Szentgyörgyi István díj, Bánffy Miklós vándordíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (polgári tagozat), a budapesti Játékszíni Társaság Életműdíja, UNITER-életműdíj, a Román Kulturális és Vallásügyi Minisztérium Kulturális Érdemrendje, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díj, a Színházi Kritikusok Céhe életműdíja, a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozatának díja.
A 100. életévében elhunyt Senkálszky Endre, Európa legidősebb aktív színésze, szeretett színháza gazdag adattárának gyűjtője, amely dokumentáció nélkül a Kolozsvári Állami Magyar Színház utóbbi 75 éves történetének megírása szinte lehetetlen lenne. Mindezt a szó és a lélek fáklyájaként nyújtja át nekünk, stafétaként, hogy méltóképpen és méltósággal adhassuk át az utánunk jövőknek.
Szomorú szívvel búcsúzik a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata. Az elhunytat a színház saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkedünk.
A Kolozsvåri Állami Magyar Színhåz megemlÊkezÊse
KrĂłnika (KolozsvĂĄr),

lapozĂĄs: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-210 ... 301-316




(c) ErdĂŠlyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | MĂŠdiaajĂĄnlat | AdatvĂŠdelmi zĂĄradĂŠk