udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
193
találat
lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-193
Névmutató:
Dénes László
2013. január 18.
Még mindig nem értik
Komoly bukaresti napilap foglalkozott a minap sportrovatában egy kolozsvári futballista állampolgársági ügyével. A Portugáliából a kincses városba került, az ottani vasutas klubbal évek óta szerződésben álló idegenlégiós a csapat alapemberévé vált, családostól ideköltözött, valójában már félig kolozsvárinak tartja magát, olyannyira, hogy román állampolgárságért is folyamodott. A sportújságírók persze rögtön kiderítették, hogy mivel az illető nem volt korábban tagja a portugál nemzeti tizenegynek, a szabályok értelmében román válogatott még lehet, mihelyst megkapja az állampolgárságot. S mivel kiváló játékos, a sajtó épp ezért is próbál finoman nyomást gyakorolni az illetékesekre: a kormányzat minél hamarabb, akár soron kívül is honosítsa a fickót, az edző pedig nyomban válogassa be a nemzeti tizenegybe a kiváló játékost. Ez másutt is gyakorlat. Ámde a különben jóhiszeműnek tűnő sportújságíró érvelésében az is szerepelt – mintegy a nacionalistákat megnyugtatandó –, hogy azért sem lenne kirívó egy portugál szerepeltetése a román fociválogatottban, mert a történelem során már játszottak abban „idegenek”, mint például „Ladislau Bölöni (Ungaria) și Miodrag Belodedici (Serbia)”. Akiket nyilván éppúgy honosítottak valamikor, mint a szóban forgó portugált. Hát nem döbbenetes? Itt tartunk most. Ha a román újságírók (közvéleményformálók!) tudatáig sem jutott el huszonvalahány évnyi demokrácia, kisebbségi jogküzdelem és magyar nemzetpolitikai érdekérvényesítés után az, hogy ebben az országban nem csak a románok őshonosak, akkor mit várjunk el a sokmilliós átlagtól? Vagy az egységes nemzetállam bűvöletében ágáló politikusoktól? Nem kellene – akár fizetett hirdetésként is – közzétenni minél több román sajtóorgánumban azoknak a sportolóknak a terjedelmes listáját, akik úgy hoztak dicsőséget az országnak, a román trikolórnak, hogy a mai Románia területén születtek magyarnak, svábnak, szásznak, szerbnek, zsidónak, tótnak, makedónnak, ruszinnak, lipovánnak, bolgárnak, örménynek, töröknek, tatárnak vagy épp másnak?
Dénes László
Székelyhon.ro,2013. február 8.
Magasabbra a zászlót, székelyek!
Romániában a népnek – és a leválthatatlan nép által megválasztott politikai osztálynak – manapság egyéb fontos dolga nem akad, mint a székely zászló imitt-amott történt, mégcsak újdonságszámba sem menő kitűzése fölött vitatkozni, csevegni, állást foglalni, „adminisztratív intézkedéseket foganatosítani”. Akik a zászló ürügyén minden mocskot és hazugságot ráhordanak (megint) a székelyekre és ősi földjükre, kiterjesztőleg pedig a romániai magyarságra, sőt immár az egész magyar nemzetre, azoknak a kilencvenkilenc százaléka azt sem tudja, mi is ez a zászló. Mit jelképez, mióta és miért. S ha holnap a szokatlan formájú nepáli zászlót tűznék ki valakik minden erdélyi házra, akkor ez valószínűleg fel sem tűnne senkinek, vagy ha igen, mindenki azt gondolná, hogy ez valami farsangi fakszni. Karnevál. Jó hecc.
Nem vagyunk naivak. Tudjuk jól, hogy központi állami érdekből és akaratból lett most fontos köpködni nagy román nacionalista elánnal a székely zászlót. Valamivel mindig fel kell hergelni a népet olyankor, amikor rájár a rúd. Mert most, 2013 elején, a télvíz kellős közepén nagyon is rájár. És a Romániát ténylegesen kormányzó valutaalap előrejelzése szerint gazdasági, szociális, munkaügyi és egyéb más téren sem számíthatunk jobbra ebben az évben. Lobogtatható kulturális vagy sportteljesítmények, külpolitikai és gazdasági sikerek híján marad a csepűrágás és bűnbakkeresés. Vajon miért tűnik úgy, hogy a romániai magyarság „hivatásos érdekvédői” nem elég bátran és elkötelezetten keresik itthon és külföldön az ellenszerét a többségi uszulásnak ezekben a napokban, amikor a balkáni szenny megint áttörte a Kárpátokat?
Dénes László
Székelyhon.ro,2013. február 27.
Miért hallgatunk?
Súlyos társadalmi-politikai krízis előszele fúj Romániában, hamu alatt izzik a parázs. A szociálliberális bábkormánynak – amelyet a nemzetközi fináncoligarchia rángat dróton – nincs semmilyen életképes programja, elképzelése hosszabb távra, de még rövidebbre se, ezért a közvélemény figyelmét elterelő manőverekkel, az aggodalmaskodók és kritizálók hangját elnyomó zajkeltéssel próbálkozik. A nemzetiszocialista retorikával fűszerezett hazafiaskodásra már fel sem kapná az ember a fejét, több évtizedes hagyomány ez a nagyhatalmi játszmák szülte balkáni államalakulatban, viszont a hangnem egyre karcosabb: a frusztráltságot leplező harsányságba fölényeskedő irónia és gúny vegyül. Mintha vesztüket éreznék. A román politikai osztály hangadóinak és celebjeinek műveletlensége és bunkósága legendás, ráadásul gáttalanul terjed a bulvármédia révén, igaz, ezáltal meg is örökítődik és le is lepleződik. Széles néprétegek cinkosságát feltételezve engedik meg maguknak ezek az Európa hátsó udvarában felcseperedett senkik, hogy arrogánsak, arcátlanok, kioktatók és udvariatlanok legyenek, hogy tudatlanságukkal és szűklátókörűségükkel tüntessenek, hogy egyszerűen belehazudjanak a kamerákba, mikrofonokba, diktafonokba.
Hogy a felkapaszkodott nímandok és kapaszökevények politikusokként és közvélemény-formálókként milyen baromságokat hordanak össze nap mint nap a médiában és a parlamentben, az a legkevésbé fontos. Ami fontosabb, az az, hogy az EU-tagország Románia kormányfője ellentmondást nem tűrően, senki által sem zavartatva jelentheti ki ország-világ előtt, hogy a romániai magyar kisebbség ugyanazoknak a jogoknak örvend, mint a románság. Ilyen egetverő hazugság hallatán hogy nem gerjed össznemzeti, összeurópai, egyetemes tiltakozás és cáfolat? Alszunk? Vagy már megvették hallgatásunkat is?
Dénes László
Székelyhon.ro,2013. március 5.
Erőt kell mutatni
Tény, hogy a székely zászló körüli – román nacionalisták által mesterségesen keltett – botránysorozat révén korábban soha nem tapasztalt érdeklődés mutatkozik a Székelyföld és általában az erdélyi magyar közösség iránt. És ez nemcsak Románia elmaradottabb régióiban és színterein tapasztalható, hanem kontinentálisan és interkontinentálisan is. Kézenfekvő, sőt nemzetpolitikailag szükségszerű kihasználni ezt az érdeklődést. Magyarán: mikor, ha nem most kell ország-világ elé tárni e sajátos történelmi régió összes – mondom: összes! – problémáját, a szimbólumhasználattól az infrastruktúrán át az önrendelkezésig, a könnyen kezelhetőktől a legbonyolultabbakig. (Bár itt még a súlyozásnál sem érdemes európai mértékegységeket használni, mert egy banális zászlólengetést a végletekig képes hiszterizálni a balkáni frusztráltság.) Ha ehhez hozzávesszük, hogy Romániáról épp most mondatik ki uniós szinten is Schengen kapcsán, hogy nem felel meg az európai standardoknak, akkor valóban demonstrálni kell: nemcsak a korrupció elleni harc, az igazságszolgáltatás, a jogállamiság, a szociális gondoskodás és társadalmi integráció terén vannak súlyos elmaradásai, hiányosságai Bukarestnek, hanem a kisebbségi ügyek, a polgári és közösségi jogok, a decentralizáció, az esélyegyenlőség biztosítása terén is.
A sajnálatosnál is sajnálatosabb, hogy az erdélyi magyarság – s azon belül a székelység – berkeiben sincs konszenzus a tekintetben, hogy mikor, hogyan, mennyire és milyen formában kell a többségi hatalom felé megjeleníteni jogos igényeinket. Mert azt még csak-csak elismeri minden romániai magyar közszereplő, hogy üdvös lenne számunkra a legteljesebb közösségi autonómia, de hogy azt miként kellene kivívni, abban nincs egyetértés. Sőt, a pillanatnyilag legjelentősebbnek tűnő politikai szervezetünk, az RMDSZ még azt sem képes beismerni, hogy bár a saját programjában jó két évtizede ott szerepel mint megvalósítandó cél az autonómia, az önrendelkezés helyett be kell érnünk önáltatással. Mert ma annyi és olyan autonómiánk van, mint a caracaliaknak az al-dunai kisvárosban. Autonómiatüntetést márpedig szervezni kell, azon részt venni kell és ott elmondani kell, hogy mi fáj nekünk. Néma gyermeknek az anyja sem érti a szavát.
Dénes László
Székelyhon.ro,2013. március 11.
Tüntetők és nyavalygók
A részvevőket dicséret illeti, a szervezőket elismerés, a szimpatizánsokat köszönet. Úgy is sikerült erőt mutatnia az erdélyi, székelyföldi magyar közösségnek vasárnap Marosvásárhelyen, hogy a vélt erejét lépten-nyomon fitogtató, önmagát egyedül legitimnek, profinak és rátermettnek beállító RMDSZ távol tartotta magát az autonómiatüntetéstől. Saját választóitól, attól a nemzeti közösségtől tartotta magát távol, amelynek érdekvédelmével és közképviseletével kérkedik, miközben a mindenkori román főhatalomhoz dörgölőzik. Szomorú ezt látni és tudni, de a politikai realitásokat tudomásul kell venni: a legnagyobb romániai magyar párt vezérkara ma ilyen kis kaliberű. Szerencsére a saját választói, sőt egyes másodvonalbeli vezetői tovább látnak az orruknál, legalább megpróbálják ötvözni a közérdeket a magánérdekkel. Ezért aztán odaállnak néha olyan ügyek mellé is, amelyekért nem jár jutalom Bukarestből. Végül mégiscsak megmutatkozott az össznépi szolidaritás a Székely Nemzeti Tanács és partnerei szervezte vasárnapi demonstráción, a kiáltó szó elhallatszott néhány világvárosig is. A többségi román nemzet szószólói többnyire értetlenkedve, fitymálóan vagy hőbörögve viszonyultak a kisebbségi magyarság követeléseihez, ebben semmi újdonság, de akadtak türelmesebb megszólalások is. Égbekiáltón arrogánsnak, hazugnak és ignoránsnak inkább csak a sajtó szekus-nacionalista része bizonyult, sajnos az RMDSZ-es média egyes bértollnokai sem voltak képesek ezt a szintet meghaladni – közülük néhányan még a Ceaușescu-érában „tanulták” a szakmát –, bár a többség láthatólag zavarodottan próbált semleges lenni, hiszen kenyéradó gazdáik kínos téblábolása az akut nemzetpolitikai kihívások kérdőjelei között már-már követhetetlenné vált. Az egyszerű mezei tulipános propagandista mostanság már nem tudja, hogy kit magasztaljon: a mamelukságát „személyes érvekkel” mentegető Kelemen Hunort, vagy a kackiás néptribunná avanzsált Tamás Sándort. A távolmaradót vagy a fontolva közeledőt. Ám a megátalkodottabb honi balliberális pennarágók magyarországi eszmetársaikkal egy követ fújva rontottak rá a nemzetre a székely szabadság napján, és borítékolható, hogy ugyanazt fogják cselekedni az összmagyar szabadság napján, március 15-én is. De a kutya ugat, a karaván halad.
Dénes László
Székelyhon.ro,2013. április 10.
Autonómia, ami nincs, de kellene
Valakik kikutatták: az erdélyi magyarok közel fele tizenkét éven belül autonómiára számít. Ettől az egyik szemünk sír, a másik nevet.
Miközben a fősodratú honi médiát újabb és újabb bukaresti mocsokhegyek foglalkoztatják, a hazanéző magyar sajtóban mégiscsak az volt a tegnap fő híre, hogy valakik kikutatták: az erdélyi magyarok közel fele tizenkét éven belül autonómiára számít. Ettől az egyik szemünk sír, a másik nevet. Sír, mert miért csak a közösség fele ilyen optimista és miért csak egy fél emberöltő múlva, de nevet, mert lám, már minden második emberünk bízik az önrendelkezés lehetőségében, ráadásul mi az a tucatnyi év az elmúlt kilencvenhez képest. Anélkül, hogy a felmérés feltárta részletekbe magam is belemennék – pedig hát az ördög ugyebár mindig a részletekben rejtezkedik –, az azért feltűnt és meglepett, hogy bár arányosan kérdeztek meg magyarokat a Partiumból és Székelyföldről, utóbbi régió autonómiaigénye úgymond nem kerekedett felül az összerdélyi önrendelkezésén. Bár nem tudjuk, pontosan miként és miről kérdezték őket – ami egyáltalán nem mindegy –, a válaszadók összessége a legnagyobb arányban Erdély autonómiáját jelölte meg a legfontosabbként. Még Székelyföldön is! Ahol csak feleannyian tartották elsődlegesnek magának a Székelyföldnek az autonómiáját, mint ahányan az egész Erdélyét. Ez több kérdést is felvethet. Eszerint inkább az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács küzdelmét támogatnák és helyeselnék, semmint a Székely Nemzeti Tanácsét? Inkább történelmi, semmint etnikai alapon fejlesztenék az autonómiákat? (Hiszen a Románián belüli autonóm Erdély egy nagy román többségű entitás lenne ma is és a jövőben is. Ahol ugyanúgy ki kellene harcolni a magyar közösség önrendelkezését, mint a mostani egy és oszthatatlan román nemzetállamban.) Egy biztos: elenyésző volt a megkérdezettek között azoknak a száma, akik szerint nincs szükség semmiféle rendű és rangú és tartalmú autonómiára. Beérik azzal, amit Bukarest adott, ad és adni fog nekik.
Dénes László
Székelyhon.ro.2013. április 16.
Rendőrmeló
Ha valaki azt meri állítani mostanában, hogy kevés a rendőr Székelyföldön, érdemes szájon vágni... egy replikával: dehogy kevés, hisz azok is fantomok után szaladgálnak, akik drága közpénzen teljesítenek szolgálatot a régióban! Eddig többnyire csak sub rosa beszéltek arról az itt élő őshonosok, hogy aki rendőrként működik ezen a tájon, az nemcsak tényleges rendfenntartói feladatokat lát el, nemcsak a közbiztonság szavatolása és a törvényesség betartatása a dolga, hanem bizony a központi hatalom megtestesítője és a nemzetállami politika érvényesítője is egyben. A „demokratúra” meghosszabbított karja a közrendőr, a román rendőr (mert hát Székelyföldön a rendőrök elsöprő többsége nem székely, nem magyar, sőt nem is ismeri-érti-beszéli az itt élők nyelvét), aki a legtöbb esetben a szülőföldjétől távol, „idegen” nyelvi és kulturális környezetben kénytelen szolgálni és boldogulni. S hogy ne érezze száműzetésnek, büntetésnek az itteni szolgálatot, bizonyos kedvezményekben és privilégiumokban részesül. Nincs rálátásom arra, hogy ettől most van-e tülekedés a székelyföldi rendőri posztokért vagy sem, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy akár kevesen vannak, akár elegen, akár fölösen, nem arra használják őket, amire kellene! Nem hinném, hogy ilyen időkben, ilyen közbiztonság, ilyen közállapotok mellett azzal kellene foglalkoznia a rendőrnek, hogy ki milyen zászlókat, lobogókat tűz ki ide vagy oda. Nem hinném, hogy feljebbvalóik arra kellene utasítsák őket, hogy a magyar közösség választott és kinevezett tisztségviselőit, közéleti személyiségeit zaklassák, citálgassák, előállítsák különféle szimbolikus gesztusok (fellobogózás, megemlékezés, versmondás) miatt. Nem hinném, hogy ezért fizetjük, tartjuk őket.
Dénes László
Székelyhon.ro.2013. április 23.
Átlátunk a szitán
Mert hülyék azért nem vagyunk. Még akkor sem, ha a magyarországi balliberális média – és nyomában az RMDSZ-es sajtó – minden erdélyi magyart és székelyt annak néz. Idiótának, retardáltnak, manipulálhatónak. Vannak köztünk ilyenek is, persze, ami nem is csoda ötven évnyi kommunista agymosás, majd pedig két évtizedes demokratúra és „globális felmelegítés” után. De a többség már nem dől be sem a „nyílt társadalomban” dívó gátlástalan hazudozásnak, sem a „politikai korrektség” örve alatt terjesztett médiamaszlagnak. Már tudjuk, hogy ha egy magyarországi balliberális újság azt írja, hogy „rosszul fogadták a Jobbikot Erdélyben”, akkor annak tán épp az ellenkezője igaz. Mert amikor az ember utánanéz annak az állításnak, hogy „fiatalok egy csoportja villámcsődülettel próbálta megakadályozni” a magyar nemzeti radikális párt képviselőjét abban, hogy sajtótájékoztatót tartson Nagyváradon, akkor kiderül: kizárólag az RMDSZ által beszervezett pár ifjú aktivista emelt magasba a pesti szocialistáktól beszerzett transzparenseket Szent László városában. Hogy aztán másnap Déván a „rossz fogadtatás” szervezőjét „megválasszák” jutalomként a Miért nevű RMDSZ-utánfutó elnökévé Kelemen Hunor felügyelete alatt.
Utóbbi azért nem ért rá eleget tenni az Erdélyi Magyar Néppárt meghívásának, és részt venni annak kolozsvári országos gyűlésén, mert inkább a nagyobbik román kormánypárt, a magyarbarátnak nem mondható SZDP kongresszusán gazsulált Pontáéknak a magyar szocialistákkal egyetemben, majd pedig saját pártja kádertartalékával foglalkozott Kőműves Kelemen vára alatt.
Apropó Kelemen, apropó időzítés. A politikában nincsenek véletlenek: a Miért közgyűlését azért tették szombatra, hogy a hétvége tulipános sajtója ne csak az EMNP kongresszusáról szóljon, és az RMDSZ elnöke tulajdonolta internetes portál sem azért indított alantas támadást a Néppárt ellen két nappal annak tisztújító gyűlése előtt, mert csak akkorra lett kész a „tényfeltáró feljelentés” állítólagos pártfinanszírozásokról. Most itt tartunk: Kelemen tagadni próbálja az egybeeséseket, de nem hisz neki senki, hiszen az emberei szabadították rá – immár nem is először – a román hatóságokat és médiát az Erdélyi Magyar Néppártra, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra és Magyarország kormányára, amiért az támogatást nyújt erdélyi magyar embereknek és civil szervezeteknek. Az RMDSZ-esek vagy nem tudják, mit cselekszenek, vagy nagyon is tudatosan végzik a rájuk rótt aknamunkát.
Dénes László
Székelyhon.ro 2013. június 10.
Az űrlap alja
Itthagyott árnyékvilág
Meghalt Tüzes Bálint (Nagyvárad, 1951. december 11. – Nagyvárad, 2013. június 8.). Szombatra virradóra megállt a ketyegője – ahogy ő mondaná keserédes (ön)iróniával. Minden különösebb felhajtás nélkül. Egy csomó váradi és nem váradi embernek már nem fog megcsörrenni a telefonja, már nem fog senkit „zaklatni” kényszerű bezártságából, amelyre a gyerekkorában tragikus körülmények között szerzett fogyatékosságát tetéző otthoni balesete ítélte. Talán épp örmény gyökereiből eredő férfias dacossága és hitvalló helytállása segítette egész élete során abban, hogy felül tudjon emelkedni testi elesettségén, és úgy végezze tanári munkáját és önként vállalt közéleti feladatait, mint bárki közülünk.
Tüzes Bálint nemcsak pedagógus, költő, közíró és egyben átlagpolgár (fiú és szülő, élettárs és barát, kolléga és szomszéd) volt, hanem ténylegesen is Várad egyik emblematikus figurája, aki erején felül nyújtott maradandót: az Ady-emlékmúzeum őrével, Tóth Jánossal összehozott, 2006-ban megjelent Forró századelő című „beszélgetőkönyve” egyszerre irodalomtörténeti kuriózum és dokumentum, amely korántsem csak Ady Endrének állít sajátos emléket. Elsőnek és utolsónak szánt versgyűjteményét pár évvel korábban adta ki a szavatartó költő: önálló kötetként valóban az első volt, és lám, immár tényleg az utolsó, ami életében megjelenhetett (Életfaárnyék címmel). Persze azelőtt és azután is publikált még Bálint itt meg ott meg amott, a Reggeli Újságnak például indulása óta külmunkatársa volt, de legutóbb akkor kapta fel a nevét a „világsajtó”, amikor tavaly nyáron magyar állampolgári esküt tett az észak-magyarországi Borsodszentgyörgyön. Ami olyan messze van Váradtól, mint ide Szamosújvár. Hogy miért pont ott? „Úri passzióból”, és mert ott született Fehér Dezső, Ady egyik mentora. „Boldog vagyok” – ezek voltak Tüzes Bálint első szavai magyar állampolgári esküjét követően. A nagyváradi pedagógus-költő hozzátette: „az eskü akkor igazán eskü, ha közösségben mondja az ember, ezért választotta keretnek a szentmisét, mert a hívek közössége az ő közössége is”. Így tudósított egy miskolci hírportál az eseményről.
Nos, Bálint barátunknak nem adatott meg még egy évnyi magyar állampolgárság sem, ahogyan sok minden más sem 1951-ben történt világrajötte óta. Irigylésre méltó szellemi fölénnyel, esendőségét leplező kivagyisággal tudta túltenni magát a szorult helyzeteken. Az egri Agriában 2010 őszén megjelent pár soros versében, az Utószóban így villantotta meg azt az arcát, amit meg fogunk őrizni: „a győzd le – győzd meg között / gyémánthíd feszül / alatta mélység / középen Isten / és te egyedül”.
Dénes László
Reggeli Újság (Nagyvárad)2013. július 26.
Tusványos 24 – Neptun-ügy: a lassú felmorzsolódás útja
A neptuni paktummal egy történelmi helyzet lett elpuskázva – hangzott el szerdán Tusványoson a Neptun-gate címmel megjelent könyv bemutatóján.
A kiadványt Borbély Zsolt Attila szerkesztette, egy kötetbe gyűjtve össze azokat a dokumentumokat, melyek az RMDSZ önfeladó politikájának egyik hírhedt állomásáról szólnak.
Borbély Zsolt Attila a jelenlévőknek felelevenítette az 1993-ban az RMDSZ három politikusa és a román hatalom között Neptunban megkötött paktum előzményeit és utóéletét. Mint megtudtuk, Neptunban egy történelmi helyzet lett elpuskázva, ugyanakkor az RMDSZ politikáját azóta a neptuni logika határozza meg, ami hosszú távon a lassú felmorzsolódáshoz vezet. Neptun arról szól, hogyan adjuk ki az egyetlen ütőkártyát a kezünkből – magyarázta Borbély Zsolt Attila.
Dénes László újságíró az előadás során rámutatott arra, hogy a neptuni paktum csak egy állomása volt az önfeladó politikának. Neptun üzenete az, hogy a román hatalom mondja meg, kik a legitim magyar vezetők. Idézve Borbély Zsolt Attilától egyetértett azzal a gondolattal, hogy a magyarság alfája és omegája a külpolitika. Ezzel kapcsolatban a szerző rámutatott arra, hogy Neptunban a román hatalommal paktumot kötő három RMDSZ-es képviselő – Frunda György, Borbély László, Tokay György – segítséget nyújtottak a román hatalomnak abban, hogy kisebbségbarát fényben tűnjenek fel a külföld előtt. Ugyanakkor nem véletlen a három személy román hatalom általi kiválasztása sem – hangzott el az előadáson. Borbély Zsolt Attila a többi között felhívta a figyelmet, hogy az autonómiánál kevesebbet nem érdemes követelni, az már csak tüneti kezelés lenne, viszont erő felmutatása nélkül nem érdemes politizálni. itthon.ma
Erdély.ma2013. augusztus 26.
A tudás és az elszántság fejedelme
Felsősófalva központjában avatták fel tegnap Székely Mózes első köztéri szobrát. Az egyetlen székely származású erdélyi fejedelem tudással lett „sóispán”, elszántsággal pedig hadvezér és fejedelem – hangzott el az ünnepségen.
A helyi Kodáros Egyesület – amely a település határában lévő legendás barlangról kapta nevét – Sóvidék egykori központjában azért állított szobrot Székely Mózesnek, mert az alig három hónapig Erdély élén álló hadvezér tanulmányai befejezésével itt lett az akkor rendkívül értékes só „őrzője”, a bánya kamaraispánja, majd hadi tettei elismeréseként Erdély választott fejedelme. Így – bár Székelyudvarhelyen született – a sófalviak magukénak érzik azt az elődöt, aki Bokor Sándor polgármester szerint mindenével a székelységhez kötődött, vallásával, harcával és talán azzal is, ahogy életét vesztette Brassó mellett a csatában. Nyágrus László, az egyesület elnöke röviden vázolta a szoborállítás korántsem egyszerű útját, majd Dénes László, Szegvár polgármestere a magyarországi testvértelepülés üzenetét tolmácsolta, hangsúlyozva: ez az igazi összefogás, amikor egy ilyen terv mellé tudnak állni, és legyőzve minden akadályt, megvalósítják. Szekeres Lukács Sándor, az Erdélyi Körök Országos Szövetségének elnöke, Sófalva szülötteként, a szobor egyik kezdeményezőjeként, de történészként is felidézte azt a kort, amelyben Székely Mózes fejedelemmé érett. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke köszöntőbeszédében hangsúlyozta, Székely Mózes öröksége a tudás, amit megszerzett és az elszántság, amit katonaként és fejedelemként gyakorolt. Emlékeztetett, a fejedelem harci zászlója szolgált mintául a székely zászló megalkotásánál, és felkérte a jelenlévőket, hogy a nagy elődhöz hasonló elszántsággal vegyenek részt a Székelyek Nagy Menetelésén, amely egy másik nagy előd, Gábor Áron szülőfalujától halála helyszínéig, Berecktől, Kökösig hirdeti majd a székelyek mai akaratát: Székelyföld egységes, fel nem osztható, be nem olvasztható. A szoborról alkotója, Miholcsa József szobrászművész, székely huszárparancsnok szólt, aki hiteles arckép híján korabeli leírásokból alkotta meg az arcot. Az alkotás leleplezését – amelynek időzítése egyébként többszörös évfordulón történt: Székely Mózest 430 éve választották kamaraispánná, 410 éve fejedelemmé, ugyanabban az évben esett el a Brassó melletti csatában, születésének pedig éppen 460. évfordulója van idén – tűzoltó-bemutató és gazdag műsor követte.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. október 31.
Magyarnak lenni ősszel Váradon
Az 1990-es marosvásárhelyi fekete március gerjesztette aggodalmak óta szinte sosem volt ilyen rossz a közérzete a nagyváradi magyarságnak – amely azóta létszámában a felére csökkent. S bizony, ereje is ehhez mérten fogyatkozott, ami az önbizalmát aligha növeli. Már csak azért sem, mert a politikai érdekérvényesítés lehetőségei is beszűkültek azáltal, hogy a többségi románság képviselete minden fontosabb kérdésben nemzeti alapon pozicionálja magát, és a kisebbséget mellőzve dönt. De ez még a jobbik eset, mert gyakorta kimondottan a hátrányára. Amikor a magyarokról van szó, megszűnnek a pártos viták, felülkerekedik a régi frusztráltságokból és komplexusokból táplálkozó többségi nacionalizmus, öngerjesztő arrogancia. Ám mivel az ország nyugati határszélén mindenki igyekszik európainak tűnni, a magyarellenesség látensen burjánzik és hat, a komolyabb közszereplők nem vállalják fel nyíltan.
Az ördög a részletekben rejtőzködik.
Nagyvárad román többségű vezetősége azért is alázhatja meg naponta a város lakosságának több mint egynegyedét kitevő magyar kisebbséget, azért ingerelheti, provokálhatja és kerülheti meg, mert nem kell vele számolnia a politikai-adminisztratív döntéseknél. A magyarok közképviseletét a rendszerváltás óta ellátó – és nagymértékben ki is sajátító – RMDSZ ugyanis kiszorult a vezetésből: a kormánykoalíció pártjai dominálják az önkormányzatot, a képviselő-testületi döntésekhez nincs szükségük a létszámában is megcsappant tulipános frakció voksaira. Ma már azt is nehéz kideríteni, hogy miket forralnak a románok a polgármesteri hivatalban, milyen határozatokat készítenek elő, milyen huncutságokon spekulálnak, a diktatúra bukása óta ugyanis először fordul elő, hogy nincs magyar alpolgármestere a városnak, aki a körmükre nézne legalább…
Köztudott például, hogy a többségiek folyamatosan azon mesterkednek, hogy a közel ezeréves város magyar múltját elkendőzzék, sőt, eltüntessék: az épített örökséget éppúgy, mint a szellemi hagyatékot. Újabban azonban a jelent is magyartalanítanák. A Nagyváradi ősz nevű, állítólag 1991-ben indult, akkor még csak városnapként elképzelt „projektet” mára szinte egyhónaposra duzzasztották, de úgy, hogy a szeptember 20-án elkezdődött és október 12-én, a „város napján” tetőzött ünneplésfolyam gyakorlatilag kizárólag a román lakosságnak szólt. A magyar közösség politikai, egyházi, civil képviselőit éppúgy kihagyták a szervezésből, mint a polgárokat. Legfeljebb fogyasztókként, költekezőkként, alkalmi publikumként számítottak rájuk.
Ugyanakkor nem lehet véletlen, hogy a rendezvénysorozat egész propagandájában a kollektív többségi amnézia, mi több, egyenesen a történelemhamisítás uralkodott. Azt már megszokhatták a váradi magyarok, hogy a közelmúlt és a jelen kronológiáját szinte csak román vonatkozású, többé-kevésbé dicsőséges momentumokkal zászlózza a hivatalos diskurzus, de az új döbbenet, hogy tudományosnak álcázott konferencián lúgoznák ki Nagyvárad történelméből Szent László magyar királyt, elvitatva tőle a városalapítás közkeletű tényét. Mindeddig senki sem kérdőjelezte meg, hogy a lovagkirály 1082-ben rendelte el
Várad várának és monostorának építését, idehelyeztetve a bihari püspökséget, ide is temetkezett. Most tudós történészek dáko-román múltat vizionálnak és „Szlovákiában” 1113-ból fennmaradt okiratot idézgetnek, mint „első említést”, csak sikerüljön valahogy I. Lászlót eltávolítani… a városból. Ha már a sírját úgysem sikerült fellelni az azóta többször lerombolt és újjáépített várban.
Apropó: a város napja. Október 12-én ünnepelni lehet ugyan Nagyváradot nagy csinnadrattával, parádéval, de közmegegyezésről szó sincs: a kettős évfordulónak kimondva-kimondatlanul magyarellenes éle van. 1918. október 12-én a Román Nemzeti Párt prominensei a történelmi Magyarország szétverésének szándékát fogalmazták meg egy kiáltványban, gyakorlatilag hátba támadva a világháborúban kivérzett országot, amelynek addig hűséges polgárainak tűntek. Huszonhat év múlva pedig ugyanezen napon a szovjet tankok nyomában jöttek „felszabadítani” Váradot azok, akiknek utódai ma is hadizsákmányként tekintenek mindenre. Heteken át ünnepelnek és ünnepeltetik magukat közpénzen, miközben rá sem hederítnek a város magyar közösségére.
Rosszkedvünk telét vetítette előre a falcs hangú nagyváradi ősz…
Dénes László
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. január 19.
Dénes László: a MÚRE indokolatlanul állt ki Szucher Ervin mellett
Indokolatlannak tartja Dénes László, a Magyar Újságírók Romániai Egyesület (MÚRE) Becsületbíróságának tagja az etikai testület állásfoglalását Szucher Ervin szakmai hitelének védelmében.
Mint ismert, a MÚRE pénteken azért állt ki a marosvásárhelyi újságíró mellett, mert Zákonyi Botond bukaresti nagykövet nem létezőnek nyilvánította a Szabó József Andor mezőgazdásági attaséval készített interjúját. Ebben a diplomata a magyar kormány erdélyi földvásárlási programjáról beszélt, és nagy visszhangja volt a román sajtóban, illetve bukaresti politikai körökben.
Dénes László szerint azért volt fölösleges a MÚRE eljárása, mert az interjú ügyét nem sajtóetikai, hanem politikai ügynek tartja. Ezért az aradihirek.ro által idézett álláspontja szerint tartózkodott, amikor a Becsületbíróság tagjai az állásfoglalásról szavaztak.
Dénes szerint az etikai testület csúsztat, amikor a pénteki közleményben azt állítja: a Becsületbíróság megkereste Szucher Ervint, és kérte, hogy az interjúra vonatkozóan mutasson be bizonyítékot. „Velem ugyanis, mint a BB teljes, a többiekkel azonos státusú és jogú tagjával senki nem egyeztetett arról, hogy „megkeressük” SZ. E.-t és „bizonyítékok bemutatására kérjük”, ergo a BB az én nevemben, tudtommal és felhatalmazásommal nem járt, nem járhatott el a szóban forgó ügyben, azaz egyetértés, konszenzus sem az eljárás, sem az állásfoglalás megszövegezése és elfogadása terén nem volt” – állapítja meg Dénes László.
maszol/aradihirek.ro,2014. február 28.
Az űrlap alja
Csak pontosan, szépen…
Azért jó, ha az újságot újságírók írják, nem pedig önkéntes és önkéntelen levelezők, fogalmazók, jegyzőkönyvírók, titkárnők, ilyen-olyan szervezők, aktivisták, menedzserek, pályázók és pályán kívüliek, mert az újságírásnak vannak olyan szakmai és etikai szabályai, amelyeket el kell sajátítani, amiket meg kell és meg lehet tanulni. Az íráskészség mellé nem árt a gyakorlat sem és a megfelelő szókincs, a kellő műveltség és ismerethalmaz, de jártasnak kell lenni a magyar nyelvtanban, helyesírásban éppúgy, mint a sajtónyelvben, mert az „információ eljuttatása a célszemélyhez” nem is olyan egyszerű, mint amilyennek egyesek gondolják még a szakmán belül is.
Két példa arra, hogy miért kell tudnia helyesen magyarul annak, aki publikál. Az egyik a helyesírás (ortográfia) területéről: amikor az önkéntes tudósító, aki ráadásul a helyi kisközösségben vezető értelmiségi, nem tud különbséget tenni a „kellet” és a „kellett” között (tehát úgy kelleti magát, ahogy nem kellene, mert ehelyett mást kellett volna tennie), vagy a „mellet” és „mellett” között (tehát mellet düllesztve megy el a helyesírási szótár mellett), akkor maximum nevetségessé válik. Ám amikor a jelentéstan (szemantika) mezején bukdácsolva fogalmaz óvatlanul, akkor érzékenységeket is sérthet, akaratlanul is: nemzetközinek titulálni – a hangzatosság és nagyzolás kedvéért – olyan szavalóversenyt, amelyen magyar fiatalok magyarul mondanak verseket, nem lehet, nem szabad, még akkor sem, ha különböző államok különböző határain belülről és kívülről érkeznek a versenyzők. Az egy nemzethez való tartozásunkat mi, magyarok ne tagadjuk meg pontatlan szóhasználattal sem. A „politikai korrektség és igazodási kényszer” sem késztethet arra senkit, hogy összemossa a „nemzetközi” és „államközi” fogalmakat, hiszen evidencia: a magyar nemzet és állam határai nem esnek egybe, miként az állampolgárság és a nemzetiség sem szinonimák.
Dénes László
Reggeli Újság (Nagyvárad),2014. április 10.
Az űrlap alja
A neheze még hátravan
A magyarországi választások másnapján a Fidesznek drukkoló barátaim sugárzó arccal szegezték nekem a kérdést, hogy mit szólók hozzá én, az örök szkeptikus, hogy mégiscsak meglett az általuk várt kétharmados többsége Orbán Viktornak. Várjuk meg a hivatalos végeredményt, ami majd a hónap végén lesz meg – mondtam elsőre, majd utaltam rá, hogy most valamivel kevesebben vettek részt a választáson, mint négy évvel ezelőtt, a Fidesz-KDNP-re pedig jó félmillióval kevesebben szavaztak, mint 2010-ben. Ez intő jele lehet annak, hogy még most is, negyedszázaddal a kommunista rendszer bukása és a szovjet csapatok kivonulása után erős a kádári szocializmus iránti nosztalgia Magyarországon. A szocialisták és csatlósaik még mindig besöpörték minden negyedik szavazó voksát, ráadásul a főváros fele a lábuknál hever.
A posztkommunista, kádárista világkép egyik lényeges eleme az internacionalizmus, a nagyhatalmaknak való megfelelési kényszer („merjünk kicsik lenni”) és ezzel párhuzamosan a nemzeti szempontok, a nemzeti identitás elhanyagolása; egy februári felmérés kimutatta, hogy a Magyar Szocialista Párt és a holdudvara az, amely még ma is fenn tudja és fenn akarja tartani ezt a szemléletmódot. Kihasználva a „gulyáskommunizmus” máig ható örökségét: a Kádár-rendszerben valóban voltak a diktatúrát enyhítő, elviselhetővé tévő elemek, volt látszatszabadság, látszatjólét, látszatpiac. A balliberálisok tudják, hogy a szocialista láger más polgáraival szemben a magyar emberek – különösen az idősebb generációk – nosztalgiát éreznek a nyugati hitelekből fenntartott kádárizmus látszatvilága iránt. „A szocialisták a kádárizmus e kártékony örökségének átemelésével 25 éven át ellehetetlenítették, hogy a demokrácia magva és veleje, a népszuverenitás letéteményese, a civil társadalom és vele az állampolgári öntudat létrejöjjön Magyarországon” – fogalmaz Fricz Tamás politológus, kiemelve: a baloldalon megmaradt az a politikaielit-magatartás is, amely lenézi és semmibe veszi a civil kezdeményezéseket, az állampolgári kontrollt. Majd így folytatja: „A szocialisták világos döntést hoztak a rendszerváltás hajnalán: azzal, hogy a kádárizmus és a kádári mentalitás fennmaradását segítették elő az elmúlt 25-27 évben, saját hatalmi, gazdasági és egzisztenciális érdekeiket a demokrácia érdekei elé helyezték. Az elmúlt huszonöt évben a szocialisták – karöltve a balliberálisokkal – a demokráciát nem működtették, hanem felhasználták, sőt feláldozták saját pénzügyi és hatalmi érdekeik oltárán. Így és ennek okán maradt és erősödött meg egy olyan korrupciós hálózat, amely átjárta az egész társadalmat, a politika, a gazdaság, a média és sajtó, a kultúra és az önkormányzatok világát.”
Ehhez képest elképesztő arcátlansággal jelentette ki az MSZP elnöke vasárnap az urnák zárása után, hogy Magyarországon nincs se demokrácia, se jogállam, se szabad sajtó. A magyar választók nagy többsége a jobboldalra szavazott, miközben a baloldal prominensei és a neoliberálisok éveken át szabadon áskálódtak kül- és belföldön az ország és a nemzet ellen. Mesterházy Attila szerint Magyarországon még sincs szabadság. Miközben épp az MSZP volt az – a már idézett politológus szerint –, amelyik „az elmúlt huszonöt évben átmentett a demokrácia keretei közé egy olyan posztkommunista rendszert, amely a kádárizmusra épült, amely gátolta a szabadságvágy kibontakozását, a felelős állampolgári-honpolgári magatartás elterjedését.”
A magyar választók vasárnap e posztkommunista rendszer végleges lebontására, a magyar demokrácia megerősítésére és stabilizálására, egy szabad, nemzeti öntudattal rendelkező, független, rendigényű ország építésére és irányítására adtak felhatalmazást a jobboldalnak. Gigászi feladat ez a várható vörös ellenszélben.
Dénes László. Reggeli Újság (Nagyvárad)2014. április 14.
Más szemszögből
Most, hogy végre megszámoltak minden voksot Magyarországon, és már csak az esetleges óvások vannak hátra, mindenki biztosra veszi, hogy a kétharmados parlamenti többsége meglesz az újabb Orbány-kormánynak, ha vékonyan is. Ennek van egy szimbolikus jelentősége meg több gyakorlati is. A népakarat megerősítette: nincs reális alternatívája annak, ami az elmúlt négy évben zajlott, vagy ha van is, az nem kell a magyar szavazópolgárok nagy többségének. (A kétharmados fölény gyakorlati, kormányzástechnikai előnyeire nem térek ki, mert untatnám az olvasót, de azt romániai példák is láttatják, hogy amikor kisebbségben vagy koalícióban muszáj kormányozni, akkor nem mindig sülnek el jól a dolgok, az örökös instabilitás hátrányairól már nem is beszélve.) Ezúttal azért ragadtam tollat, mert nem tetszett nekem – és ha ezzel csakis egyedül lennék, akkor nem is szólnék –, hogy a váradi sajtóban is volt némi mellébeszélés április 6-a előtt meg után is. Joga van mindenkinek elfogultnak lenni, sőt bizonyos dolgokat félreérteni vagy nem érteni, de ilyen esetekben nem árt kiegészíteni a képet vagy felsorakoztatni ellenérveket. Mondok gyorsan két példát: a választások előtt egy volt újságíró kollégám azon morfondírozott, hogy nekünk, romániai magyaroknak sokkal kevésbé fontos részt venni a magyar Országgyűlés megválasztásában, mint a román Parlamentében. Meg hogy jogainkat nem a nemzetközi porondon, hanem csakis itthon kell követelni. Hibás megközelítés, talán mondanom sem kell, mert mindig minden csatát meg kell vívni, hogy megnyerjük a háborút. A másik példa: a jegyzetíró nem értette, Orbán Viktor miért mondta a voksolás után, hogy a magyarság Európa legegységesebb nemzete, hiszen lám, milyen mély a szakadék a jobb- és a baloldal, a „szekértáborok” között. Ez a mélység igaz lehet, de a kormányfő nem erre utalt, hanem arra, hogy választójogilag is immár együtt van a nemzet, valamint hogy a politikai megosztottság kisebb, mint más államokban: Magyarországon a lakosság kétharmada ugyanis a jobboldalra voksolt, immár kétszer egymásután.
Dénes László. Reggeli Újság (Nagyvárad)2014. április 22.
Székely zászló
Történészek jönnek-mennek, elõadnak: mondják, amit tanultak, amit kikutattak, amit bizonyítani tudnak vagy sem. Többen azzal foglalkoznak, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, merre tartunk, s ebben ritkán értenek egyet. Nincs konszenzus sem a magyarok, sem a székelyek eredete dolgában, néha még abban sem, hogy e két nép egy és ugyanaz, ha már nagyjából egy nyelvet is beszél. A minap „megdönthetetlen” bizonyítékkal állt elõ egy jótét lélek, a Képes Krónikában bukkant rá. Kálti Márk, a krónika feltételezett szerzõje 1360 táján egy akkor már sok száz éves székely legendát jegyzett le, amely bizonyára õsidõk óta élt a nép száján, benne volt a köztudatban: „Ezek a székelyek azt tartották, hogy Csaba odaveszett Görögországban; ezért mondja máig a nép általában: Akkor térj vissza, amikor Csaba Görögországból.” Az amatõr kutató kiemeli: már a 14. században létezett a hun eredettudat a székely nép körében, hiszen Attila király kisebbik fiától, Csabától származtatják magukat, aki innen ment el, de soha nem jött vissza. És hova is ment? Hát pontosan Görögországba, helyesebben Bizáncba – Kálti Márk idején már Görögországként neveztetett a rég letûnt Keletrómai Birodalom ama része. Tehát a keletrõl-nyugatról egyaránt szorongatott Csaba királyfi Bizáncba menekült tizenötezer fegyveres hun vitézével, ahol akkor egyik közeli rokona uralkodott. „Nem volt szükségük õseinknek ehhez könyvekbõl vett divatos elméletekre, mert hiszen ez a tudat mindig is ott élt Atilla ideje óta nagyapáink, nagyanyáink meséiben, mondáiban” – fogalmaz az öntudatos krónikakutató, majd büszkén jelenti ki: „Vagyis ez a krónikai közlés a nép száján, például Erdõvidéken még ma is élõ õsi Atilla-, Csaba- és Rika-mondáink eredetiségét támasztja alá. Sõt most már szinte kijelenthetõ: igazolja is! Na és mi következik ebbõl? Nem több és nem kevesebb, mint az, hogy a székelyek a hunok maradéka volt akkor, és az most is, tehát egyszerûen a Székelyföldön élt tovább a dicsõ hun birodalom egy töredéke e maroknyi nép által.”
A zászló fontos, de csak szimbólum, a lényeg a hit és az önbizalom. A kitartó remény. Amit elveszíteni akkor sem szabad, amikor a zászlót kibontani nem engedik. „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”
Dénes László. Reggeli Újság (Nagyvárad)2014. május 10.
Ante festum
Átfutva az idei Varadinum programját, elsőre az tűnt fel, hogy a szervezők megpróbálták „felrázni” az elmúlt években kissé mintha leülepedett, ellaposodott, kötelező penzummá szürkült, egykoron egyházi háttérrel elindított, majd némileg pártosan elvilágiasított rendezvénysorozatot. A hagyományápolás és közművelődés szándéka mindvégig szerencsésen kidomborodott a fesztivál bő két évtizede alatt, de akár bevallottuk, akár nem, a Varadinumnak egy jó értelemben vett, pozitív irányultságú magyar erő- és értékdemonstrációnak is lennie kellett volna – hogy mikor mennyire volt az vagy sem, ezt ki-ki maga megítélheti. Szinte-szinte egy emberöltőnyi ideje zajlik le minden év májusában az önnön eredeti kereteit néha szétfeszítő, változó színvonalú programokat kínáló Festum Varadinum, és ahogy nincs két egyforma év a történelem folyásában, úgy az epizódok megítélése sem lehet sematikus. Már csak azért sem, mert – ahogy mondani szokták – tempora mutantur et nos mutamur in illis, vagyis az idők változnak, és mi változunk velük.
Tehát a tervezett program olvastán egyből a finomvegyes jelző jutott eszembe: a szervezők próbálják ugyan kielégíteni a változatos „fogyasztói” igényeket, próbálnak megfelelni a legkülönbözőbb ízléseknek, de idén is tesznek különféle engedményeket. Részben elfáradt „népművelők” avítt programjainak, részben bóvlival haknizó fellépőknek. Az elmaradhatatlan etetés-itatás-táncikálás-danolászás is nehezen illeszthető az értékfelmutatás kategóriába, de a szűk szakmai rétegek vagy hobbitársaságok nyomulása sem különösebben érdekes. Az meg egyenesen kínos, hogy ifjúsági rendezvényként hirdetik a hatvan-hetvenéves „sztárok” nosztalgiaműsorait…
Nyilvánvalóan abból a megfontolásból lett finomvegyes a kínálat, hogy hátha sikerül minél több embert megmozgatni, kicsalni a házából, a tévéfotelből, elvinni a különböző helyszínekre, alkalmakra – már csak azért is, mert véletlenül épp egy választási kampány kellős közepén „varadinumozunk” az idén. Nagyon meg lennék lepve, ha nem telepedne rá az egész fesztiválra a pártpropaganda. Ha nem próbálna meg egy bizonyos politikai alakulat voksközösséget szervezni magának az EP-választásokra a Varadinum örve alatt, amelyet pedig meg kellene hagyni a nemzetiségi hagyományok és kulturális értékek alapján történő közösségépítés eszközének.
Dénes László. Reggeli Újság (Nagyvárad)2014. június 8.
Külügyminiszteri csúsztatások és elszólások
A Magyar Távirati Iroda egyik június 4-i híre az volt, hogy a román külügyminiszter nyilatkozatban üdvözölte a trianoni békeszerződést annak 94-dik évfordulója alkalmából.
Tette ezt akkor, amikor a magyar nép történelmének egyik legnagyobb tragédiájára emlékezett: 1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon kastély egyik folyosóján azt a békeszerződésnek mondott dokumentumot – valójában egy aljas imperialista diktátumot –, amely kodifikálta a történelmi Magyar Királyság feldarabolását: a világháború vesztesének és felelősének érdemtelenül kimondott ország elvesztett területének kétharmadát és lakosságának jóval több mint a felét. A történet és annak főbb részletei ma már közismertek, ezért is meglepő az az arcátlanság és arrogancia, amellyel Titus Corlăţean román külügyminiszter nyilvánvaló történelmi tényeket hamisít. Szemenszedett hazugság például azt állítani a bukaresti szaktárca hivatalos honlapján: „Ez a szerződés egyebek mellett az 1918. december elsején megvalósult Nagy Egyesülés nemzetközi elismerését is jelentette.” Az idézett dátumkor ugyanis semmi más nem történt, minthogy a zavaros világháborús helyzetet kihasználó erdélyi románok – a bukaresti nacionalisták felbujtására és magyar állami támogatással – nagygyűlést tartottak Erdély történelmi fővárosában, Gyulafehérváron, ahol kifejezték nemzetegyesítő óhajukat. Hasonló nagygyűlést az erdélyi magyarok is tartottak Kolozsváron pár nappal később, december 22-én, amelyen kimondták: a mindenkori magyar államban kívánnak élni továbbra is. Az más kérdés, hogy a katonai helyzet a gyulafehérvári proklamációnak kedvezett, az idézett „Nagy Egyesülés” valójában előbb Erdély, majd pedig Magyarország román katonai megszállását jelentette, az antant-hatalmak cinkos beleegyezésével, a bolsevik „forradalmak” szülte anarchia közepette.
A román külügyminiszter hazudni sem restell: „A trianoni szerződés nemcsak Erdélynek az anyaországhoz való visszatérését szentesítette, hanem az itt többségben élő románok polgári és politikai jogait is elismerte.” A mondat első fele durva történelemhamisítást tartalmaz: Erdély ugyanis sohasem tartozott, sem de jure, sem de facto ahhoz a Romániához, amit a politikus anyaországnak mond, s amely maga is csak alig negyven évvel Trianon előtt jött létre, 1878-ban, az orosz-török háborút lezáró San Stefano-i béke nyomán. Az idézett mondat második fele pedig annyiban csúsztatás, hogy a 20. század elején az erdélyi románok, más együttélő alattvalókhoz hasonlóan, teljes jogú polgárai voltak az Osztrák-Magyar Monarchiának, politikai képviselettel is rendelkeztek minden szinten, ráadásul olyan közösségi autonómiával, amilyennel a modern román állam egyetlen nemzeti kisebbsége sem, mind a mai napig.
Corlăţean egyéb bombasztikus közhelyeket is felsorakoztatott az igazságtalan trianoni diktátumot méltató nyilatkozatában, burkolt fenyegetést is megfogalmazva azok felé, akik ma ugyanazt az önrendelkezést szorgalmazzák, amit a románok hangoztattak 1918-ban, illetve amit megígértek Erdély minden egyes etnikumának, s amivel azóta is adósok. Autonómiaellenes kirohanásának megtámogatásához az RMDSZ-szel kötött paktumokat is felhozta: „Másfelől a magyar kisebbség képviselőinek részvétele az utóbbi években Románia egymást követő kormányaiban olyan megoldási modellt jelent a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek problémáira, amelyet rendkívül nagyra értékelnek az Európai Unióban.”
Ez köznyelvre fordítva azt jelenti, hogy az erdélyi magyarságnak semminemű követelése, igénye, elvárása nem lehet a román nemzetállam irányába, hiszen az általa minden választáskor a bukaresti parlamentbe küldött RMDSZ koalíciós partnerként szentesíti a mindenkori román kormányok kisebbségpolitikáját, idehaza és külföldön egyaránt. Gyakorlatilag maga a román diplomácia vezetője, a bukaresti kormány egyik legfontosabb képviselője ismerte el azt, amit az RMDSZ-vezetők folyamatosan tagadnak: ez a magyar párt mindig lemondott az erdélyi magyar érdekek határozott nemzetközi képviseletéről és a magyar közösség autonómiájáról annak fejében, hogy különböző rendű-rangú (de sohasem stratégiai jelentőségű) posztokat kapjon a román államvezetésben. Dénes László
itthon.ma. Erdély.ma2014. július 10.
Kilépés, bennmaradás: kit-mit képvisel az RMDSZ?
Napok óta megy a spekuláció a közbeszédben, de méginkább a médiában (mert a közbeszéd az nem feltétlenül a politikáról szól, sőt egyre kevésbé arról), hogy szakad-e a román kormánykoalíció. De ha pontosabban akarunk fogalmazni, akkor inkább az a kérdés, hogy kilép-e a Ponta-kormányból az RMDSZ.
Ugyanis a bukaresti kabinetet jelenleg nem csupán a Szociáldemokrata Párt és a magyarok szövetsége alkotja, hanem néhány kisebb román formáció is az SZDP szatelitjévé szegődött, kellő számú képviselővel és szenátorral ahhoz, hogy a baloldali kormánynak meglegyen az elégséges parlamenti támogatottsága Kelemen Hunorék nélkül is.
Mint ismeretes, a szakítás akkor merült fel, amikor jó egy hónap késéssel az RMDSZ rájött – mert akadtak, akik felhívták a lapító szövetség figyelmét rá –, hogy Románia a magyar érdekekkel szemben, az ezek képviseletével tüntető párt megkérdezése és tudta nélkül avatkozott be a kisebbségek és az Európai Bizottság jogvitájába. Úgy, hogy közben az RMDSZ („ a romániai magyarok érdekképviselete”) annak a rezsimnek a szekerét tolja, amelynek külügyminisztere világossá tette: román állami érdek, hogy a kisebbségi kérdés ne kerüljön uniós hatáskörbe. Sőt mi több, konszenzus látszik kialakulni a román politikai elitben abban, hogy Romániának az Európai Bizottság oldalára kell állnia a Minority SafePack nevű európai polgári kezdeményezés ügyében, vagyis a kisebbségi kezdeményezéssel szemben. Azaz a kisebbségek európai ernyőszervezetével, a FUEN-nel, a határon túli magyarok mellett kiálló Magyarországgal, sőt a saját kormányát támogató és részben alkotó RMDSZ-szel szemben! A bukaresti hatalom főfői kijelentették: nem fogják a koalíciós partner RMDSZ kedvéért megszüntetni Románia ellenállását.
A kényes helyzetbe került RMDSZ (amelyre eddig is folyton rásütötték a politikai prostitúciót vádját, most pedig egyszerre vált felperessé és alperessé ugyanabban a vitában) elsőre a koalícióból való kilépését helyezte kilátásba, de aztán puhulni kezdett a nagy keménység: előbb Kelemen pártelnök ült le tegnap (kétszer is!) egyezkedni Victor Pontával, majd az RMDSZ bejelentette, hogy a kilépésről úgyis pénteken fog dönteni Kolozsváron az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsa (SZÁT), meghallgatva a megyei elnököket és egyéb fontos megmondóembereket. Az RMDSZ „belső demokráciáját” ismerők azonban mérget vesznek rá, hogy holnap már egy Bukarestben szűk körben meghozott döntéssel érkezik Kelemen a kincses városba. Ez ugyanis már hosszú évek óta így megy: Verestóyék a román fővárosban megegyeznek valamiben, aztán azt pár nap múlva elfogadtatják a „döntéshozó fórumokkal”, az SZKT-val vagy a SZÁT-tal, végül pedig megmagyarázzák a népnek, hogy az miért jó. Bár mostanság már csak azt, hogy miért kevésbé rossz. Eme kis időhúzásos, hatáskörös, megfontolásos mutatványra már csak azért is szükség van, hogy a párt propagandistái, bértollnokai elvégezhessék a dolgukat: egyre-másra jelennek meg olyan „vélemények” az RMDSZ sajtójában (amely mindmáig a romániai magyar nyelvű média zömét teszi ki), hogy nem kell ezt a kilépést elsietni. Mert...
Minden érv előkerült és elő fog kerülni. Mögöttük pedig felsejlik az igazi ok, de ez nem hangzik el. Tudniillik, hogy a tulipános pártapparátus és a klientúra, a rokonság, a pereputty, a haveri kör, az önkormányzati nómenklatúra stb. semmitől sem akar elesni. Semmilyen morzsától, ami a hatalom asztaláról lehull. Bukarestben vagy bárhol másutt. Emberileg talán érthető is ez, mert hát mindenki úgy próbál boldogulni, ahogy tud. Ám ebben az esetben nyilvánvaló, hogy a csoportérdekek nem esnek egybe a nemzeti érdekekkel.
[Dénes László] itthon.ma