udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 175 találat lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-175

Névmutató: Király László

2016. május 4.

Közeleg a kolozsvári könyvhét
Május 12–15. között a könyveké, kultúráé lesz a főszerep a 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, az RMDSZ ügyvezető elnöksége, a Romániai Magyar Könyves Céh, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése szervezésében. Idén is színes, változatos programmal szólítanak meg min-den generációt: a könyvvásár, workshopok, színházi előadások mellett kiállítás, gyermekprogramok, slam poetry és további gazdag felhozatal várja az érdeklődőket. Nem maradnak el az író- olvasó találkozók sem. A meghívott szerzők között szerepel Varró Dániel, Péterfy Gergely, Farkas Wellmann Endre, Magyari Tivadar.
"A Fogoly utca a találkozások helyszíne lesz" – mutatott rá Csomos Éva-Zsuzsánna főszervező, az ügyvezető elnökség munkatársa, majd hozzátette: "igyekeztünk a könyves események, író-olvasó találkozók mellett olyan programokat is szervezni, amelyek mindenkihez szólnak. Kicsik és nagyok, családok és barátok meghitt, kellemes környezetben kapcsolódhatnak ki, szórakozva fogyaszthatnak kultúrát, magyar könyveket, valamint a magyar identitásukat is ápolhatják. Nem engedhetjük, hogy ez veszélybe kerüljön, hogy értékeink elhalványulása biztonságérzetünket is megrendítse".
H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke a neves szerzőkhöz kapcsolódó évfordulókra hívta fel a figyelmet, amelyek köré megemlékező eseményeket szerveztek. "Tavaly Makkai Sándorra, tavalyelőtt Bánffy Miklósra emlékeztünk, idén Tamási Áron a főszereplő, halálának 50 éves jubileuma alkalmából. Úgy gondoljuk, elég nagy írónk ő ahhoz, hogy felfigyeljünk rá a könyvhéten. Nem a szépíró Tamásira, a közéleti szereplőre figyelünk elsősorban" – jelentette ki H. Szabó Gyula, majd rámutatott: "Szilágyi Domokos Öregek könyvével kapcsolatban műfordításokkal, szakmai fordításokkal és a szerző halálának 40. évfordulójával is foglalkozunk, a könyvhét előtt pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorra is tűzte a költeményt. Megemlékezünk Méhes György születésének 100. évfordulójáról is. Idén lesz nulladik napja is a rendezvénynek, 11-én este Kulin Ferenc lesz Mile Lajos főkonzul vendége".
A programot, újdonságokat Ferencz Blanka programkoordinátor, az ügyvezető elnökség munkatársa ismertette: "fő célunk az irodalom népszerűsítése, de szeretnénk, ha mindenki megtalálná a számára megfelelő programot, legyen az slam poetry, színházi előadás, gyermekfoglalkozás vagy könyvbemutató. Úgy válogattuk össze a felhozatalt, hogy különlegességeket, értékes időtöltést nyújtsunk a közönségnek".
A könyvhetet május 12-én, csütörtök délután nyitják, majd Péterfy Gergellyel találkozhat a közönség, este Politikus elődeim – Bánffy Miklós és Domokos Géza címmel Markó Bélával beszélget Tibori Szabó Zoltán és H. Szabó Gyula. A kikapcsolódni vágyók Jazzybirds-koncerten és slam poetry előadáson szórakozhatnak.
Május 13-án, pénteken Varró Dániel tart közönségtalálkozót, Tamási Áron munkásságára emlékkonferencián tekintenek vissza, a Váróterem projekt pedig előadja Parafabulák és Bánk bán előadásait. Emellett Jancsik Pál, Király László és Fekete Vince is bemutatják köteteiket, este pedig a Vecker, valamint ByeAlex és a Slepp koncertezik.
Szombaton, május 14-én a Zurboló Táncegyüttes, a Garabonciás és a Bagossy Brothers Company lépnek fel, az irodalomkedvelők pedig Farkas Wellman Endrével, Magyari Tivadarral, Kabai Lóránttal, Csider István Zoltánnal, Lukáts Istvánnal találkozhatnak, de fordítói kollokviumon is részt vehetnek, valamint Szi-lágyi Domokos emléke előtt tiszteleghetnek.
Vasárnap, 15-én a könyvvásár mellett fiatal írók tartanak kerekasztal-beszélgetést.
A fentiek mellett irodalmi élőkönyvtár, a Homokkönyv című kiállítás, három tematikus séta, az Életfa Családsegítő Egyesület gyermekfoglalkozásai, interaktív jam session (örömzenélés), valamint a slam poetry előadói által szervezett workshop várja az érdeklődőket.
Idén az egész Fogoly utcát elfoglalja a könyvhét, a kiadók standjai és a színpad között kávéházi sátrat, gyereksátrat is állítanak a szervezők, de a Minerva Ház Cs. Gyimesi Éva-termében, a Kolozsvár Társaság székházában, az Erdélyi Múzeum Egyesületnél, a Báthory István Elméleti Líceumban, a Bulgakov irodalmi kávéházban, valamint a K+ közösségi térben is lesznek előadások.
A program és a meghívottak névsora folyamatosan bővül.
További információk a www.unnepikonyvhet.ro oldalon találhatók.
Népújság (Marosvásárhely)

2016. május 4.

A közéleti Tamási – Változatos programok a kolozsvári könyvhéten
Többek között Varró Dániellel, Péterfy Gergellyel, Farkas Wellmann Endrével és Magyari Tivadarral találkozhatnak a könyvek szerelmesei május 12–15. között a 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten.
Az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége, a Romániai Magyar Könyves Céh, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett eseményen a könyvvásár mellett workshopok, színházi előadások, kiállítás, gyermekprogramok, slam poetry is várja az érdeklődőket, esténként pedig koncertekre várják a közönséget a Fogoly (Potaissa) utcában. Fellép ByeAlex, a Bagossy Brothers Company, a Jazzybirds és a Garabonciás együttes.
H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke a neves szerzőkhöz kapcsolódó évfordulókra hívta fel a figyelmet, amelyek köré megemlékező eseményeket szerveztek. „Tavaly Makkai Sándorra, tavalyelőtt Bánffy Miklósra emlékeztünk, idén Tamási Áron a főszereplő halálának 50 éves jubileuma alkalmából. Úgy gondoljuk, elég nagy írónk ő ahhoz, hogy felfigyeljünk rá a könyvhéten. Nem a szépíró Tamásira, a közéleti szereplőre figyelünk elsősorban" – jelentette ki H. Szabó Gyula.
Mint mondta, Szilágyi Domokos Öregek könyvével kapcsolatban műfordításokkal, szakmai fordításokkal és a szerző halálának 40. évfordulójával is foglalkoznak, a könyvhét előtt pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház a költemény alapján készült előadást mutat be. Emellett megemlékeznek Méhes György születésének 100. évfordulójáról is. Idén lesz nulladik napja is a rendezvénynek, 11-én este Kulin Ferenc magyarországi kritikus, irodalomtörténész lesz Mile Lajos főkonzul vendége.
A könyvhetet, illetve a hozzá kapcsolódó vásárt május 12-én, csütörtök délután nyitják meg hivatalosan, majd a Kitömött barbár című regényével népszerűvé vált Péterfy Gergellyel találkozhat a közönség. Politikus elődeim – Bánffy Miklós és Domokos Géza címmel Markó Bélával is szerveznek beszélgetést, de bemutatja új könyvét többek között Jancsik Pál, Király László és Fekete Vince is. Tamási Áron munkásságára emlékkonferencián tekintenek vissza.
A Fogoly utca mellett a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, a Kolozsvár Társaság Székházában, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnél, a Báthory István Elméleti Gimnáziumban, a Bulgakov irodalmi kávéházban, valamint a K+ közösségi térben is lesznek események.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

2016. május 17.

Zenélő bástyák, mérges diákok a kolozsvári könyvhéten
Varró Dániel nem szívesen érettségizne le önmagából, Király László pedig tényleg hallotta zenélni a Szabók bástyáját – többek közt ilyen és ehhez hasonló érdekességeket hallhatott a hétvégén a 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét közönsége.
A rendezvénysorozat számtalan eseménye közt a FestivApp nevű okostelefonos alkalmazás is segített eligazodni, a Bulgakovban pedig ingyen járt a kávé azoknak, akik könyvet olvastak. A Fogoly utcában gólyalábas bohócok szórakoztatták a gyerekeket, miközben szüleik a könyves standok kínálatából válogattak.
A pénteki nap egyik legizgalmasabb eseményének a budapesti Varró Dániel közönségtalálkozója bizonyult. A József Attila-díjas költővel szervezett beszélgetésre jó néhány kismama elvitte a gyerekét is. Hogy ne csak felolvasásra korlátozódjon a találkozó, arról Molnár György, az Eszter-lánc mesezenekar gitárosa gondoskodott, aki Varró Dániel több költeményét is megzenésítette. A gyerekversek felolvasása mellett Varró néhány szellemes történetet is megosztott hallgatóságával. Megtudtuk, a Nők Lapja főszerkesztőjétől – miután az felkérte, hogy írjon a lapba – azt kérdezte, hogy nem írhatna-e verses formában, mire azt a választ kapta: alkosson csak prózában, mert „a versek összezavarnák a Nők Lapja olvasóit”.
Arról is beszámolt, hogy már az első kötetére olyan kritikát kapott, miszerint túl gyerekes, sőt a „posztinfantilizmus előfutára”. „Rájöttem, hogy nem tudnék önmagamból ötösre leérettségizni” – fogalmazott a költő, hozzátéve, hogy mióta érettségi tétel lett belőle, rengeteg üzenetet kapott érettségizőktől, hogy segítsen kidolgozni a róla szóló tételt. Az egyik diák ráadásul megfenyegette, hogyha őt húzza ki az érettségin, és megbukik, akkor „kiheréli” a szerzőt. Tamási Áron, a közszereplő
Természetesen a könnyed, vidám rendezvények mellett komolyabb hangvételtű irodalmi események is helyet kaptak a könyvhét programkínálatában. Május 26-án lesz Tamási Áron halálának 50. évfordulója, ennek apropóján emlékkonferenciát szenteltek a szervezők a farkaslaki születésű írónak. Ezúttal nem elsősorban a szépíró Tamásiról, hanem közéleti szerepvállalásáról esett több szó.
Kónya Hamar Sándor Tamási Áronnak a Vásárhelyi Találkozón betöltött szerepét taglalta, Láng Gusztáv, Dávid Gyula és Kántor Lajos pedig személyes emlékeket idéztek fel az íróval kapcsolatban, Tamási 1956-os, a Bolyai Egyetemen tartott közönségtalálkozója köré építve elbeszéléseiket. Kónya Hamar Sándor elbeszéléséből többek közt megtudtuk: Tamási Áron az általa szervezett Vásárhelyi Találkozó után – amelynek célja az volt, hogy a különböző ideológiai irányzatokat képviselő erdélyi magyar értelmiségieket együttműködésre bírja – úgy nyilatkozott: amit tett és mondott, normális esetben politikusi feladat lett volna.
Láng Gusztáv irodalomtörténész elmondta: a Bolyai-egyetem diákirodalmi körének elnökeként annak idején neki kellett formálisan meghívnia Tamási Áront, hogy tartson előadást. Mint részletezte: Tamási nagyon nehézkesen válaszolt a politikailag kényes kérdésekre, ugyanis közhelyeket sem akart mondani. Amikor viszont a gyerekkoráról kezdett el mesélni, akkor már könnyedén beszélt, később derült ki, hogy A vadrózsa ága című önéletrajzi írását mondta fel. Láng szerint Tamási akkora műgonddal írta meg a regényeit, hogy írás közben meg is tanulta őket kívülről. Hozzáfűzte, Tamási novellái új fejezetet nyitottak a magyar irodalomban.
Dávid Gyula irodalomtörténész szintén jelen volt a Tamási Áron előadásán, azonban emlékei helyett inkább a rendelkezésre álló korabeli forrásokra hagyatkozott. Köztük volt Jordáky Lajos szociológus naplója és kihallgatási jegyzőkönyve is. A forrásokból kiderül, Tamási 1956 október 15-én érkezett meg Kolozsvárra feleségével, aznap este Jordáky Lajossal beszélgettek, a közönségtalálkozóra pedig 17-én került sor. Mintegy 700 diák ünnepelte akkor Tamási Áront. Dávid Gyula hozzáfűzte, a Tamási Áron megfigyeléséről szóló akták még mindig nem kerültek elő a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács irattárából.
Egy műemlék orgona hangja
Király László kolozsvári költő A Bethlen-bástya dallama című legújabb verseskötetét mutatta be a könyvhéten a Bulgakov irodalmi kávéházban. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényén László Noémi költő kérdésére Király elárulta, egészen banális dolgot jelez a cím. Amikor ő felkerült Kolozsvárra, még romos állapotban volt a Bethlen-bástya néven is ismert Szabók bástyája, az októberi szelesebb reggeleken átfújt a bástya ablakain a szél, így a műemléképületből orgonálásra emlékeztető dallamok szűrődtek ki. László Noémi kérdésére elmondta: nem tudja, mi lesz a mostani ifjú alkotók sorsa, de biztos benne, hogy bármilyen kátyúból megtalálják a kiutat.
Alapítvány fiatal írókért
Méhes György író idén száz éve született, ezért két rendezvényt is szenteltek a centenáriumi megemlékezésnek a szervezők. Csütörtök este a Bulgakov irodalmi kávéházban Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze olvasott fel Méhes György műveiből. Szombaton pedig a kolozsvári magyar főkonzulátuson Méhes György Földi istenek című egyfelvonásos színdarabját olvasták fel.
Az eseményeken az örökösök részéről jelen volt Sárkány-Nagy Erzsébet és a Bulgakov kávéház tulajdonosa, Nagy Elek, az író gyermekei, akik bejelentették: alapítványt hoznak létre a fiatal tehetséges írók támogatására és édesapjuk hagyatékának gondozására. Nagy Elek elmondta: az alapítvány 100 millió forintos nagyságrendű összegből gazdálkodik, célja felkutatni az új tehetségeket. Hangsúlyozta: édesapjuk beléjük táplálta az irodalom szeretetét, a nemzettudat megtartása pedig irodalom nélkül lehetetlen. Az alapítvány fő feladata a már korábban alapított Méhes György irodalmi díj odaítélése lesz, emellett a 2007-ben elhunyt író szellemiségét követve ösztöndíjakkal és pályázatokkal fogja segíteni a fiatal szerzőket.
Szőcs Géza író, Orbán Viktor miniszterelnök kulturális tanácsadója arról értekezett, hogy Méhes György életpályáját folytonos újrakezdés jellemezte. Az, hogy Méhes György humora ma is aktuális, a jelenlévőknek egyértelműen kiderülhetett a Földi istenek egyfelvonásos színdarabból, Bogdán Zsolt, Csutak Réka és Dimény Áron színművész remekbe szabott előadásában.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

2016. május 20.

Amikor orgonál a Bethlen-bástya
„Amikor fölkerültünk az egyetemre, a bástya romos állapotban volt, jóformán alig lehetett megközelíteni, se ajtaja, se ablaka nem volt, emiatt az őszi szelesebb reggeleken, amikor a Felek felől fújt a szél, valósággal orgonált a bástya”, érkezett a válasz Király László költőtől arra a kérdésre, hogy miért viseli a Sétatér Könyvek gondozásában 2015-ben megjelent kötet A Bethlen bástya dallama címet. A szerzővel költőtársa, László Noémi beszélgetett az idei Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten a Bulgakov Kávéházban.
A Bethlen-bástya a kolozsvári Szabók bástyája „fedőneve”, a 15. században épült vár délkeleti sarkán álló bástyát ugyanis 1627 augusztusában villámcsapás érte, amelynek következtében felrobbant az itt tárolt 12 hordó puskapor, a bástya pedig súlyosan megrongálódott. Az épület újjáépítése Bethlen Gábor idejében történt, ekkor nyerte el jelenlegi formáját, és ezért jelenik meg helyenként ezzel az elnevezéssel.
– Mi sokat jártunk arrafele annak idején a cimborákkal, jó dugi helyek voltak, így sokszor hallottuk ezt a szép „orgonahangot” – jegyezte meg a költő.
A kötet a saját versek mellett lengyel, orosz, grúz, illetve tadzsik szerzők műveit is tartalmazza, ezeket Király László „magyarította”, hiszen, mint mondta ezek a versek „nem műfordítások, nem is átírások, hanem magyarítások”. A műfordításokról szólva, a költő elmondta: sokan a tartalmat és a hangulatot igyekeznek közvetíteni, mások viszont szigorúan ragaszkodnak az eredeti változat hű tolmácsolásához, ez persze sokszor attól is függ, hogy milyen nyelvből, és milyen nyelvre fordítanak. Az általa kiválasztott versek esetében kilencven százalékban rendelkezik a szerzők engedélyével, hogy „magyaríthatja” azokat, derült ki a beszélgetésen.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

2016. május 27.

Mindenféléről egyenesen – Álljunk meg egy szóra Lövétei Lázár Lászlóval
Nemrég érkezett vissza New Yorkból, azon belül a szerinte még mindig őrült tempóban növekvő Manhattanből – ahol rokonlátogatóban volt – jelenlegi otthonába, Csíkszentdomokosra, szerda este pedig már kolozsvári közönségével találkozott Lövétei Lázár László költő, műfordító, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra című beszélgetésen László Noémi kérdésére Lövétei azt is bevallotta, Csíkszentdomokost és az ottani nyugalmat sokkal jobban kedveli, mint az amerikai nagyváros nyüzsgését, ahol egyedül az vigasztalta, hogy „az amerikaiak sem csak vízen élnek”, így nem nagyon ért egyet Woody Allen gondolatával, miszerint „aki nem Manhattanben lakik, az bizonyos szempontból viccel”.
Lövétei Lázár László egyébként szokásához híven kertelés nélkül, olykor csípős humorral beszélt, nem zavarta a közönség. Megtudhattuk például, hogy a Székelyföld Olvasólámpa című rovata – amelyet négy szerkesztő jegyez, és amelynek legjobb írásai kötetként is megjelentek tavaly az Erdélyi Híradó gondozásában – tulajdonképpen Emil Bocnak köszönhetően jött létre, hiszen az ő miniszterelnöksége idején csökkentették az állami intézmények alkalmazottainak a fizetését 25 százalékkal, ők viszont, ami az alapfizetésből kiesett, honoráriumként toldották vissza.
Szó esett arról is, hogy Lövétei megpróbálkozott ugyan a gyermekversekkel Lázár-kert című kötetében, fordított is románból gyermekverseket, mégsem érzi úgy, hogy köze lenne ehhez a műfajhoz, így nem tervez újabb, gyermekeknek való kötetet. Felnőtteknek valót viszont igen, hiszen 2011-ben jelent meg legutolsó verseskötete, így lassan „illenék valamivel előállni”. A legutolsó, Zöld című kötete egyébként eclogákat tartalmaz, amelyekben a mai szleng egyes kifejezései és a régies szavak olyan természetességgel elegyednek, hogy az olvasónak fel sem tűnik ez a „keveredés”. A következő kötet egyébként nagy valószínűséggel Alkalmi címmel fog megjelenni, és az ilyen-olyan alkalmakra íródott verseit tartalmazza majd.
Pionírként nézni a Dinamo–Liverpoolt
A költőként ismert Lövétei egyébként három regényt is lefordított eddig románból: Mircea Cărtărescu Lulu című könyvét, Filip Florian és Matei Florian négykezes regényét, a Kölyök utcát, valamint Alexandru Vakulovski Hányinger utca című művét ültette át magyarra. Mint mondta, mindháromban megtalálta a „magának valót”, úgy érezte, mintha róla is szóltak volna.
A Kölyök utca bukaresti főhősei például ugyanúgy voltak pionírok és ugyanúgy szurkoltak a tévé előtt az 1984-es Dinamo–Liverpool meccs közben, mint a székelyföldi kortársaik, a Hányinger utca pedig [a kolozsvári egyetemi diákvárosba vezető, kanyargós, meredek Hegyvölgy (Piezişă) utca egyetemisták által használt „beceneve” – szerk. megj.] az ő kolozsvári egyetemi éveiről is szól.
Az is kiderült, hogy költő létére versek helyett miért inkább regényeket fordít: erre adnak pénzt. Persze az is előfordul, hogy még erre se. Érdekességképpen elmondta például, hogy a Cărtărescu-fordítás kiadására könnyedén kapott támogatást EU-s forrásból, a moldovai Alexandru Vakulovski művének magyarítását azonban a csak EU-s tagállamok irodalmi közeledését szorgalmazó EU-s szaktestület már nem támogatta. Lövétei „mérgében” elkezdett részleteket közölni a fordításból folyóiratokban, így végül a Communitas Alapítvány támogatásával tavaly megjelenhetett a Sétatér Egyesület kiadásában.
Ez már irodalomtörténet
László Noémi egy váratlan pillanatban elkezdte lobogtatni Lövétei orra előtt az Előretolt Helyőrség Ezredévkönyv című, a 20 esztendős Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy szerzőit összegyűjtő antológiát is, amelyben alapító tagként természetesen mindketten szerepelnek. Ez mindig érdekes pillanata egy EH-s szerző estjének, hiszen van is nemzedéktudat, meg nincs is, 20 év amúgy is túl hosszú, hogy egyetlen nemzedékről beszéljünk, az alapítók által megfogalmazott polgárpukkasztó tételekkel pedig ma már sok EH-s szerző nem nagyon tud azonosulni, de amint Lövétei is fogalmazott, ezt a 20 évet és az ezalatt megjelent megannyi könyvet nem lehet lesöpörni az asztalról, tetszik, nem tetszik, ez bizony már irodalomtörténet. Valami varázsa mégiscsak lehetett a Páholynak, ha végül is két évtizeden át szinte minden pályakezdő erdélyi magyar alkotó odakeveredett valahogy.
Szóba került természetesen az is, hogy az EH-alapító Orbán János Dénes „kapott a politikától 150 millió forintot”, amelyből a sokat vitatott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. jött létre, amely már toborozza a diákokat az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára az egész Kárpát-medencéből. És az is, hogy OJD levédette az Előretolt Helyőrség márkanevet az új projekt érdekében. Amire csóválgatták ugyan a fejüket sokatmondóan egy ideig, de végül is abban egyeztek meg, hogy mégiscsak meg kell várni, mi lesz az egész kezdeményezésből, mielőtt bárki a másik torkának esne. És Lövétei mellesleg kikérte magának, amit az üggyel kapcsolatban Selyem Zsuzsa írt, miszerint „könnyű volt az Előretolt Helyőrségnek, hiszen ott volt a pénz”, holott az EH-nak is ugyanúgy pályázni kellett a pénzekért, mint bárki másnak.
Szóba került egészen mellékesen az is, hogy Kálmán C. György (magyarországi irodalomtörténész, aki nemrégiben, Király László és Farkas Árpád Babérkoszorú-díja kapcsán egy Facebook-bejegyzésben kérdezett rá, hogy mégis ki az a Király László és Farkas Árpád, nem kis felháborodást keltve – szerk. megj.) az eszébe vehetné, hogy a Körúton kívül is van magyar irodalom, és „ha nem volna olyan eke, olvashatna éppen mást is”. És az is, hogy Lövétei kedvence ugyan Arany, de azért mégiscsak Vörösmarty csinált magyar költői nyelvet – miként az oroszoknak Puskin –, így Petőfinek meg Aranynak már tulajdonképpen könnyű dolga volt. És az is kiderült, hogy bár Lövétei – aki akkor még nem volt Lövétei – már 16 évesen elküldött egy 25 versből álló paksamétát az Ifjúmunkásnak, később mégis mérnöki egyetemre jelentkezett, ami ellenben szerinte egyáltalán nem meglepő. És tényleg, mért is lenne az?
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

2016. május 28.

Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

2016. június 9.

Magamról – magammal
Székely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést.
– Még három nap, s 65 leszel…
– Hűha! Ilyen hamar eltelt?!...
– Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára?
– Ugyan biza, miért?
– Most én kérdezek, és te leszel az alany.
– Miről?
– Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig?
– Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük.
– Mehet a gyermekkor?
– Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem.
– Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor…
– De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
– Neked milyen volt a gyermekkorod?
– Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba.
– Hol folytattad?
– 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit.
– A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül?
– Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg.
– Kik voltak a mócsi osztálytársak?
– Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt.
– S hogy kerültél Székelyudvarhelyre?
– Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam.
– Tetszett a város?
– Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon.
– Mire vagy kire emlékszel még?
– Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart!
– Te mit választottál?
– Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette.
– Még milyen emléked van Udvarhelyről?
– Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt!
– S a kultúra?
– Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban.
– Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan?
– Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is…
– Mi jött Udvarhely után?
– 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet.
– Nem akartál ott maradni?
– Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”.
– Következő állomás?
– Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani.
– Katonaság után?
– Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár…
– Szeretted ezt a beosztást?
– ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot.
– És ezután jöttek a könyvtárosi évek…
– 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül.
– Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid?
– Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem.
– Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok?
– Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel…
– Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal?
– Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy…
Hargita Népe (Csíkszereda)

2016. július 16.

Fodorúr (Írói arcképcsarnokom)
Ha egy másik Világegyetem Ura lehetővé tenné, hogy a Földről magammal vihessem tárgyiasított emlékeimet, s abban a mennyországnyi végtelen térben egy varázspálca-suhintással ismét láthatóvá tenné múltamat, valós méretében ott állna virtuális Erdélyem közepén az én Kolozsvárom. Az a város, amelynek utcáira (kérésemre) csak azokat tenné újra élővé az a láthatatlan Felső Hatalom, akiket szerettem, s akkor bizony a pillanattá sűrített huszadik század végének, s az új évezred első éveinek föltámadó képsorában láthatnám, ahogy egy, a férfiéveinek delén járó úr, kezében egy szál fehér virággal, negyvenszer háromszázhatvanöt alkalommal megy valahova.
Negyven év minden napja sűrűsödne, s kezéből a virágok akkor sem tűnnének el, amikor megálljt parancsolna neki a hajdani Erzsébet út tetején a vég.
Fodor Sándor lenne az a férfi, aki negyvenes éveinek erőt sugárzó jelenségéből, e gyorsítás miatt szempillanatok alatt változna időssé, majd pedig valódi aggastyánná, de úgy, hogy tizennégyezer hatszáz nap fehér szegfűjét vinné virtuális Kolozsvárom egyik temetőjének sírjára. Azt hiszem, hogy azok, akik nem ismerték, s csak azt láthatták negyven esztendőn keresztül, ahogy kislánya sírjára viszi a virágot, úgy nevezhették magukban, hogy a „fehér szegfűs úr”. És nem is tévedtek. Egy valódi urat láthattak. Fodor urat.
Vannak emberek, akiket soha sem szólítottam keresztnevükön, pedig az a közel félszáz esztendős barátság, amely Fodor Sándorhoz fűzött, talán följogosíthatott volna erre.
Ő Fodorúr volt.
Egy szóban, megismételhetetlen tulajdonnévként, Fodorúr.
Amikor megismertem, 1964 decemberében, még éppen csak harminchat esztendős volt, de mindenki, még a vele egy szerkesztőségi szobában ülők is Fodor úrnak szólították. Azt hittem, hogy magázzák is, s mert akkor még nem ismertem annak a szertartásnak az eredetét, amely miatt néhány író „urazta” egymást, természetesen én is így szólítottam, és így fogom emlegetni halálomig.
A köztudatban úgy szerepel Fodor úr, mint a nagy sikerű Csipike gyermekkönyvek szerzője, de abban az időben, amikor a romániai magyar irodalomban még mindig a szocreál volt a maghatározó, s ez hatványozottan jelentkezett a prózában, Fodor úr néhányunknak megmutatta egy frissiben elkészült elbeszélését: A feltámadás elmArad címűt.
Revelációként hatott ránk, bölcsészhallgatók voltunk, Farkas Árpád is, Király László is, én is, amikor felolvasta, s egymás között arról beszéltünk napokig, hogy negyedszázadnyi másság után feltámadt újra az Erdélyi Helikon színvonala.
Olyan novella volt, amelynek részleteit felidézni nem is esne nehezemre.
Nem vagyok skatulyázó fajta, az egyetlen rendszer, amelyet használok, s amelynek nincsenek alrendszerei, az az, hogy szeretem vagy nem szeretem az illetőt.
És Fodor urat nem lehetett nem-szeretni. Csöndessége, fanyar humora s az a megértés, amely úgy sugárzott belőle, mint sötétben a fény, arra predesztinálta, hogy ne legyenek haragosai, hogy megjelenésének, amolyan igazi osztrák-magyar úriember jelenségének még az idegen is úgy adózzék, hogy ha nem is tudja, hogy az írók egymás között „úr”-nak szólítják már félszázada, ő is így nevezze majd: Fodorúr... Nevéhez úgy tapadt e megkülönböztetés, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha úgy címeznek neki levelet: Fodorúr Sándor, Kolozsvár, Erzsébet út…
Most, amikor a Székely Könyvtár sorozatban újra megjelent ez a felejthetetlen írás, önéletrajzi vallomásait is újraolvasva a Székelyföldben, fölsejlett bennem annak a világnak a képe, amelyben Erdély még hasonlított hajdani önmagához. Még polgárai voltak, nem csak lakosai, s e sokszínű világban, az azóta lebontott, karakterétől megfosztott Csíkszeredában, egy gyermek él, s még nem arra készül, hogy egyszer majd ő legyen a hiteles tanúja e köddé lett világnak. Csak él. Megéli a háború előtti Somlyót.
De lát, meglát, és elraktároz mindent. Olyasmit is, ami másnak lényegtelen lett volna, de Fodor úr gyermek- és fiatalkorának ezek a hangulatok, ízek, pillanatképek adták meg a szépségét. Csíksomlyó meghatározó volt Fodor úr életében, s nem véletlen, hogy az említett novella egy passió különös története.
A Jézus és Barabás között választani kényszerülő tömeg, abban a székely faluban, ahol a passiót századok óta megrendezik, most a fiatal páter biztatására másként választ, mint eddig, de az egyházi főhatóság nem engedheti meg, hogy valahol, valakik megváltoztassák a krisztusi történetet. Pünkösdkor újra kell rendezni a passiót, s a keresztre feszített fiatal páter tényleg meghal a kereszten. Tizennégyezer hatszáz nap fehér szegfűjét említettem, de ezt fel kell szorozni. Azoknak a tízezreknek a virágaival, akiknek gyermekkorukban meghatározó meséskönyvük volt a Csipike.
Mentorom volt. Kamaszéveim végén született novelláim kötetté szervezésénél bábáskodott, s előszót írt első könyvemhez.
Ez a néhány mondat nem utószó Fodorúr életéhez, csupán egyszerű emlékeztető óhajt lenni, annak a hitnek a reményében, hogy gyermekolvasók ezreiben még ma is él.
A lényéből sugárzó szeretettel Fodor úr sem tudta megváltoztatni a történelmet. Csupán annyit tett ebben az elidegenedett világban, hogy példát mutatott szeretetből, meg abból is, hogy milyennek kellene lennünk.
No, nem úrként, hanem emberként.
Vári Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 28.

Megjelent a 700. Helikon
A Kolozsvári Helikon folyóirat legfrissebb, 700. lapszáma az idén 700 éves Kolozsvár előtt tiszteleg. A vezércikket Karácsonyi Zsolt jegyzi, Portik Blénessy Ágota interjúját az idén 70 éves Kovács András művészettörténésszel Pomogáts Béla az Erdélyi Helikonról szóló szövege követi.
Kolozsvárról szóló verseket Király László, André Ferenc, László Noémi, Horváth Benji, Papp Attila Zsolt és Jancsik Pál, prózát Márton Evelin közöl. Selyem Zsuzsa Esterházy Péterre emlékezik, Szőcs István, Gaal György és Bokor Zsuzsa tanulmányt közölnek. A fiatal irodalom Pavilon 420 rovatát – ahol Richard Siken és Ştefan Baghiu versei, valamint Jánosi Vivien és Szabó Attila novellái olvashatók – Székely Ian munkái illusztrálják.
A Kinematográfban Szántai János Kolozsvár filmtörténetéről, a Theátrumban Bartha Katalin Ágnes Bulyovszkyné Szilágyi Lilla színésznőről ír, kritikát Demeter Zsuzsa Gaal György Születtek Kolozsvárt című kötetéről, Biró Annamária pedig Lukáts István 19. századi költő verseinek legfrissebb kiadásáról közöl, a Fülszövegben Molnár Zsófia Kozma Dezső Irodalmunk útjain – Erdélyben és Manas Teodor Mert gyűlölik egymást című köteteiről, az Amplitudóban Jakabffy Tamás Fischer Ivánról ír.
Csillag István és Vincze Ferenc képregényének címe: 700. lapszám. A lapszám oldalait Soó Zöld Margit a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban megrendezett kiállításának anyaga illusztrálja, melyről Portik Blénessy Ágota közöl méltatást az Artefaktumban.
Krónika (Kolozsvár)

2016. szeptember 13.

Élő erdélyi közkincsünket köszöntöttük
Zsúfolásig megtelt péntek délután Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvényterme, ahol a közgazdász, szakíró, köztiszteletben álló közösségszervező Somai Józsefet köszöntötték 85. születésnapja alkalmából.
A házigazda Barabás János vezető konzul bevezetője után a szót Laczkó Vass Róbert színművész „ceremóniamesteri” minőségében vette át, és Szép András zongorista, zeneszerző társaságában Király László, Orbán János Dénes és Szőcs Géza költeményeinek feldolgozásából összeállított műsort adott elő. Ezután következtek a meglepetések. Bodó Barna politológus, író, a Szórvány Alapítványnak és a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének elnöke köszöntötte az ünnepeltet, akit erdélyi közkincsnek nevezett példamutató közösségi életműve elismeréseként. Szerinte Somai József a klasszikus erdélyiséget képviselő közéleti, etikus, konzervatív, aktív, megfontolt személyiség, akinek tiszteletére négy barátja (Bodó Barna, Csatlós Pál, Bakk Miklós, Szenkovics Dezső) kezdeményezésére egy kötetet jelentettek meg. A születésnapi meglepetés címe: Civil jóság – civil hatékonyság. Somai József 85 éves; benne az ünnepeltnek az RMDSZ-ben és az RMKT-ban betöltött szervezői tisztsége idejéből származó írásai mellett huszonkét közismert oktató- és kutatómunkája található, amelyek szintén az erdélyi magyar közélethez kapcsolódnak.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

2016. szeptember 20.

Bezzeg a művészetekben!
Jó párszor elmondtam az utóbbi években, hogy bezzeg Romániában… Mert ebben a kies országban a bezzeg indulatszót vajmi kevés dologra, törvényre mondhatjuk ki. Legfennebb a gyönyörű Kárpátokra, Európa könyökhajlatára mondhatjuk, hogy hű, bezzeg! Igaz, a Kárpátok erdőrengetegéből rengeteg hiányzik már.
Itt ugyanis hoztak egy törvényt, mely szerint az írószövetség, a képzőművészeti szövetség és más művészi szervezet tagjai a nyugdíjukra kapnak még 50%-ot. Nagy dolog, bizony! És sokszor el is gondolkoztam ezen, és azon is, hogy én bezzeg Magyarországról kapom azt a nyugdíjacskát, és ebben az esetben a román fél nyugdíj nem jár, pedig 1970 óta tagja vagyok a Romániai Írószövetségnek.
Na, de nem ennyire egyszerű ám a dolog. Most tudtam meg, hogy a krónika szerint Adrian Păunescu meg Corneliu Vadim Tudor találta és harcolta ki ezt a kedvezményt – a maguk javára. Hiszen ők is költők voltak, vagy mi a… Tehát nekik is járt az 50% ráadás. Ám bonyolódik a dolog, és ez az újdonság számomra, ugyanis azokba a bizonyos szövetségekbe újabban nem vesznek föl úgy, mint régen, hanem spórolási szándékkal – és ritkán. S mit ad Isten, az új tagok is mind románok, tiszta véletlenül vagy vélet.
Itt van például a korondi Ambrus Lajos esete. Jól túl van már a 70-en is, és tekintélyes hazai szerzők és vezető költők, írók – Ferenczes István, Király László stb. – tárták Illetékes Hivatal elé a tagsági javaslatot, de nem, és nem! Harmadszor is kérés, arra már nem is válaszoltak odafentről.
Hát nem érdekes? Bezzeg… Itt ugrik be ismét a bezzeg. Mert a román alkotóművészeknek aligha van hasonló gondjuk. De hát a román kollégák régen is, ma is elmondják fennhangon, hogy „mi nem jöttünk ide, mi itt születtünk!” Az említett Ambrus Lajosnak értékes népköltészeti gyűjteményei vannak, továbbá prózakötetei, verseskönyvei. És Ambrust és sokan másokat nem engedik a nyugdíjpótlék közelébe. Az 50% nem jár ám mindenkinek, csak a méltó és igaz román életűeknek talán.
Hátha valami választ mégis kapunk ebben a kérdésben is, hiszen az elvtársak, a mai Szekuritátésok bizony szorgalmasan olvassák a magyar sajtót. Nosza!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. szeptember 24.

Erdélyi magyar dekatlon
Hiánypótló irodalomkritikai kötet
Félúton ég és föld között címmel, Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában alcímmel jelent meg nemrég dr. Szilveszter László Szilárd, a Babes-Bolyai Tudományegyetem irodalomtanárának negyedik kötete. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Intézete és a L’ Harmattan kiadó gondozásában nemrég Budapesten megjelent könyv "szubjektív szempontok szerint" kiválasztott szerzők életművén keresztül a második világháború utáni erdélyi költészetet vizsgálja, feltérképezve azokat a fő motívumokat, amelyek a transzszilvanizmus eszmetörténeti horizontjától az 1950 és 1989 közötti kommunista diktatúra poétikai törekvésein át a kortárs erdélyi líra jellegzetességeihez vezettek. A kötetről a szerzővel beszélgettünk.
– Nem az első tanulmányköteted látta meg a napvilágot, hiszen a XX. századi, kortárs magyar líra kutatójaként, a 2008-ban megszerzett doktori címet követően, 2009-ben már kiadtál egy könyvet.
– Az első kötet a Mentor Kiadónál jelent meg 2009-ben Festett az arcom nékem is… – Irónia a modern és posztmodern költészetben címmel. Ebben azt vizsgáltam, hogy miként jelenik meg az irónia a 20. századi és a mai költészetben. Hasonló témával foglalkoztam Az irónia nyelve a két világháború közötti magyar lírában címmel 2012-ben kiadott második könyvemben is. A harmadik kötet, az Értékválság és értékváltás… Szemelvények az elmúlt száz év magyar költészetéből 2013-ban jelent meg, válogatás a különböző folyóiratokban, tudományos kiadványokban publikált írásaimból. A nemrég napvilágot látott kötet a ’40-es évek közepétől kezdődően napjainkig kizárólag az erdélyi lírával foglalkozik, és tíz szerző életművén keresztül vizsgálja a korszak költészetének alakulását. Úgy van felépítve, hogy minden nagyobb korszak költői alkotásainak elemzése előtt van egy társadalomtörténeti, irodalompolitikai ismertető, majd következik sorban Kányádi Sándor ’50-es, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád ’60-as években kiadott verseinek, Balla Zsófia és Szőcs Géza 1968-tól, illetve az 1970-es években kibontakozó lírájának, majd kiegészítve az 1980-as években jelentkező Kovács András Ferenc és a rendszerváltás utáni nemzedék képviselői közül Lövétei Lázár László és Demény Péter alkotásainak elemzése. Nyilván a korábban már bemutatott szerzők líráját is követem napjainkig.
– Az erdélyi magyar irodalomban a két világháború között jelentkezett a transzszilvanizmus, amely válasz volt arra, hogy Erdélyt elszakították Magyarországtól, és ebben az új helyzetben keresett identitást a többségből kisebbségi sorsba rekedt magyaroknak. A helikoni írók nagy része is ezt az irányzatot követte. Hogyan jelentkezik a transzszilvanizmus a második világháború utáni költészetben?
– Nyilvánvalóan az 1940-es, 1950-es években a kibontakozó szocialista-kommunista diktatúra megváltoztatja Közép-Kelet- Európa irodalmi életét. Az a Gaál Gábor, aki a második világháború után hazakerül a hadifogságból, ugyan meghívja a helikoni írókat, Kós Károlyt, Tompa Lászlót, Bánffy Miklóst például, hogy az általa létrehozott Utunkban közöljenek írásokat, de ezek a szerzők aztán egyre inkább háttérbe szorulnak. Megjelenik a proletkult, internacionalista attitűd, amely a népek közötti testvériséget, az imperialisták elleni közös harcot vállalta fel. Az irodalmi retorika egyre jobban az egyértelműségre, arra törekedett, hogy az irodalmi szöveg ideológiailag megfelelő, politikai üzenetként is dekódolható legyen.
A korabeli magyarországi kultúrpolitika pedig annyira vigyázott arra, hogy "ne sértse a testvérnépek érzékenységét", hogy például Szabolcsi Miklós Magyarországon, az Akadémiai Kiadónál megjelent irodalomtörténeti kötetében a ’60-as években Kolozsvár Clujként és Pozsony Bratislavaként van feltüntetve. A transzszilvanizmus azonban nagyon sok mindenben visszatér az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elejétől Kányádi Sándor, Király László vagy Farkas Árpád költészetében. De nyilván van egyfajta kritikai szellem is ezzel szemben, akár ugyanazon szerzőknél, és új beszédmódok is kialakulnak, amelyek hagyományt teremtenek. A transzszilvanizmus eszmeiségét illetően – az erdélyi identitás sajátosságainak hangsúlyozása mellett – napjainkig egyre inkább a Magyarországhoz való viszonyra összpontosítanak a szerzők.
– El kell ismerjük így utólag is, hogy közvetlenül a második világháború után az 1950–1960-as években egyfajta emberarcú szocializmus volt, ami a világégést követően társadalmi biztonságot, szociális védelmet nyújtott. S ez a viszonylagos szabadság némiképpen a kultúrpolitikában is jelentkezett. Mennyire érződik a kötetben elemzett költők verseiben, hogy az új ideológiát azért vállalták fel, mert hittek benne, vagy már volt egyfajta kényszerhelyzet, amely arra irányította az alkotókat, hogy ne sértsék meg azokat a kulturális kánonokat, amelyeket megszabott az új rendszer politikája?
– Az 1950-es évek erdélyi irodalma bizonyos szempontból "szabadabb" volt, mint a magyarországi Rákosi-korszakbeli kultúrpolitikához alkalmazkodó irodalom. Ugyanakkor nem kell elfelejteni azt sem, hogy ebben az időszakban bizonyos szerzőket megpróbálnak kiszorítani a kánonból. Számos – ma már anekdotaszámba menő – történet született arról, hogy milyen viták voltak az ’50–’60-as években Arany János Toldija vagy akár Dsida Jenő posztumusz kötetének megjelentethetősége kapcsán. Gaál Gábor úgy tartotta, hogy "a régi polgári költőnek" el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. Ebben az időszakban nálunk is vannak koncepciós perek, és nagyon sok baloldali gondolkodású embert – mint Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár vagy Jordáky Lajos, akik az 1945 utáni kultúrpolitikát irányították – bebörtönöznek. Az 1956-os magyarországi forradalom után újabb retorzió következik az erdélyi magyarsággal szemben. 1965-től megint van egyfajta nyitottság, és csak Ceausescu 1971-es észak-koreai látogatása után következik be a nagyon erős fordulat a személyi kultusz irányába. Tulajdonképpen nehéz kideríteni, hogy az 1950-es években ki az, aki őszintén ír politikai témájú verseket és ki az, aki nem. Az tény, hogy ebben az időszakban az írók, költők körében – akár Kányádi Sándor első kötetében vagy Szilágyi Domokos verseiben – van egyfajta töretlen hit arra vonatkozóan, hogy ez egy új világ, nagyon sok minden megváltozik, és a tökéletlenségek ellenére van jövője a szocialistakommunista ideológiának. A 1960-as évek közepéig nem jelenhetett meg olyan verseskönyv, amiben ne lett volna legalább egy olyan ciklus, amely a párthoz szól. Majd a ’60-as évek közepétől lassan újra teret kap a lírában az egyéni identitás, a szubjektív szféra. Király László vagy Farkas Árpád első kötetében nincsenek pártversek vagy nagyon határozott politikai irányultságú költemények. Kányádi Sándornál és Lászlóffy Aladárnál is teljesen háttérbe szorul ez a vonulat. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban, ahhoz, hogy publikálni lehessen, kompromisszumokat kellett kötni. Azonban akkor a fiatalabb költőknél sokkal erőteljesebb a Székelyföldhöz, az erdélyiséghez való vonzódás, mindenféle cenzúra ellenére. Mert az ’50-es években is megjelentek ugyan bizonyos kötetek, de azokból a cenzúra miatt nagyon sok mindent kihúztak, vagy egyszerűen nem kerülhettek be bizonyos versek az akkori könyvekbe. Kányádi Sándor Sirálytánc című, második kötetét be is zúzatták és a költővel fizettették meg a kiadás költségeit.
– A diktátor ominózus észak-koreai látogatását követően bekeményített a rendszer. Ebben a szoruló helyzetben kialakult egyfajta belső disszidens irodalom, amely azt a kettős nyelvezetet vállalta fel, hogy a sorok között, hasonlatokba burkolva közöltek, üzentek az olvasóknak, a hatalomnak. Miként jelentkezett ez a retorika a kötetben elemzett költők verseiben?
– Valóban, az 1970-es évek közepétől történik egyfajta radikális fordulat, ekkor már egyre jobban odafigyeltek arra, hogy vannak- e a nemzeti történelemre, identitásra vonatkozó utalások, ezek nyilván megtalálhatók Kányádi Sándornál, vagy akár Király Lászlónak a Székelyföldről írt verssorozatában, de Farkas Árpád költészetében is. Az a vonulat, amely a korábbi irodalom, a Tamási Áron, Tompa László által kitaposott hagyományokra építkezett, megpróbálja fenntartani az identitáshoz való viszonyulást abban az időszakban, amikor nemcsak a kommunista ideológiai elnyomás erősödött, hanem a nacionalista politika is, amely erőteljesen háttérbe szorította az erdélyi magyarság történelmi múltjának, irodalmának a megjelenítését. És emiatt kialakult egy kettős beszéd, amelyik egy kicsit ironikusan, játékosan próbált asszociálni azokra a kérdésekre, illetve olvasói elvárásokra, amelyek keresték a fogódzókat a magyarságtudat erősítésének irányában. Tudjuk azt, hogy az 1980-as években megtiltják, hogy az újságokban vagy az irodalmi művekben magyarul jelenjenek meg a helységnevek. Király Lászlónak, de Lászlóffy Aladárnak is vannak olyan versei, ahol utalásokat találhatunk erre a helyzetre. Nem tragikus, patetikus ez az irányultság, inkább játékos-ironikus, kész arra, hogy válaszoljon a kommunista rendszer abszurdumaira. Persze ezeket az utalásokat csak azok az olvasók értik, akik bizonyos eseményeket vagy helyszíneket ismernek. Sokkal elvontabban jelennek meg bizonyos kérdések. Főként a szabadsághoz való viszony érdekli a kor költőjét, illetve az, hogy a költőnek érdemes-e alkotnia az adott körülmények között, és hogy milyen lehetőségek vannak az önkifejezésre.
– Nem volt könnyű felvenni a harcot a cenzúrával szemben. A lehetőségek között mégis mennyire jellemző a versekre a kombativitás, a hatalommal való szembenállás akár Szőcs Géza lírájában, aki egyik szerkesztője volt a diktatúrát bíráló Ellenpontoknak?
– Nemcsak Szőcs Gézának, hanem Kányádi Sándornak, Lászlóffy Aladárnak, Király Lászlónak is vannak olyan költeményei, amelyek a hatalommal való viszonyra utalnak. Balla Zsófiának a ’80-as évekbeli versei is egyén és hatalom kapcsolatát taglalják, azt, hogy mennyire lehet élni az alkotói szabadsággal. Szőcs Gézának az emigrálás utáni verseit (pl. Indián szavak a rádióban) a hatalommal való "párbeszéd" sajátos példáiként ismerjük, de ugyanez a fajta attitűd jelentkezik Kovács András Ferencnél is, a Tengerész Henrik intelmei kötet verseiben. Ebben a sajátos lírai közegben "üzenetként" ugyan jelen van a hatalommal való szembehelyezkedés, de ezeknek a szövegeknek nyilván teljesen más olvasata is lehet. És ez természetes a maga módján, mivel egy művészi szöveg többértelmű. Persze ehhez értőbb közönség is kellett, amelyik erre érzékeny, odafigyel a finom árnyalatokra.
– 1989 után radikálisan megváltozott ez a helyzet, nem kellett átvitt értelemben üzenni a hatalomnak. Hogyan érződik ez az ideológiai váltás azoknál a költőknél, akik a kommunista időszakban és utána is alkottak?
– Az 1989-es decemberi változások utáni euforikus hangulat érződik a társadalomban, és meghatározza az 1990-es évek elejének költészetét is. A korábbiakhoz képest más témák is megjelentek: Lövétei Lázár László Víkend, Saláta, Moszkva tér címmel lírai riportot ír a vendégmunkáslétről, az idősebb generáció verseiben, Kányádi Sándornál vagy Lászlóffy Aladárnál pedig tapasztalható a magyarországi értelmiségiekkel való viszony átrendeződése. Mint ismeretes, főleg a ’90-es évek elején az anyaországiakban kialakultak bizonyos sztereotípiák az erdélyiségre vonatkozóan, nevezetesen arról, hogy Magyarországról mit látnak erdélyinek, mit várnak el egy erdélyi írótól és költőtől. Ezekre a kérdésekre mutatnak rá játékosan, (ön)ironikusan bizonyos szerzők. De újabb témaként ott van a média egyre erősödő hatalmára való utalás is, amely többrétűen jelen van az erdélyi magyarság életében.
– A könyv címe Félúton ég és föld között – ez utalás arra, hogy a kötetben vizsgált időszakban az erdélyi magyarság a mennyország és a pokol közötti létállapotban lebegett, vagy más értelme van?
– Arra utal, hogy a nemzethez, a történelemhez, a hagyományokhoz, a közösséghez való viszony mellett a második világháború utáni erdélyi lírában jelen van az Istenhez való viszony is. Érdekes, hogy ez már az 1960-as évek költészetében is nagyon erősen visszaköszön, akár Király Lászlónál vagy Lászlóffy Aladárnál, de a mai generációnál is megjelenik. És azt tapasztaltam – olvasva a szakirodalmat –, hogy ez a korábbi irodalomtörténészek számára nem volt ugyan tabutéma, de nem sokat foglalkoztak vele. Király Lászlónál például az első kötetétől kezdődően, Kányádinál Sándornál pedig a ’80-as években jelenik meg a transzcendenciához való kapcsolódás. Paradox módon akkor, amikor a legkevésbé lehetett szólni ezekről a dolgokról. Balla Zsófia az 1968-ban megjelent könyvében egy egész olyan ciklust publikált, amelyben a saját létkérdései között veti fel az Istenhez fűződő kapcsolatát. Szilágyi Domokos sem tud szabadulni ettől, hiába materialista. Az ő metaforáiban negatív értelemben jelenik meg a vallás, a hit, de ebből is az tűnik ki, hogy ateistaként is foglalkoztatja a téma. A fiatalabb nemzedék képviselőinél, Lövétei Lázár Lászlónál és Demény Péternél pedig az identitás egyik elemeként jelenik meg az istenhit.
– Mennyire volt kihívás a kötet szerzőjének az, hogy olyan költők írásait is elemezte, akik még élnek, alkotnak?
– Bizonyos szempontból vitaindítónak szánom a kötetet, arra vagyok kíváncsi elsősorban, hogy van-e még valamiféle létjogosultsága az erdélyi irodalomról való beszédnek, a hagyományos irodalomtörténeti megközelítéseknek. Másrészről pedig úgy látom, hogy kevés a középiskolai tananyag a kortárs irodalomról, holott szükség lenne arra, hogy ez is hangsúlyozottabban jelenjen meg, fontos lenne, hogy a fiatalok jobban ismerjék és megértsék a mostani világ történéseit, akár a költők, írók szemszögéből is.
– Kiknek szól tulajdonképpen ez az átfogó kötet, amelybe fél évszázad lírájának szemelvényei kerültek be?
– Azon igyekeztem, hogy az általam mondottakat az az olvasó is megértse, aki nem irodalmár, de ajánlom az elmúlt bő fél évszázad költészete iránt érdeklődő fiataloknak is.
– Hol lehet megvásárolni a kötetet?
– Magyarországon minden jelentősebb könyvkereskedő-hálózat, könyvesbolt kínálatában megtalálható, Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesbolt forgalmazza, és meg lehet rendelni interneten a Bookline-on is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

2017. január 30.

„Még mindig ott élünk a romantikában”
Bemutatták Lövétei Lázár László Alkalmi című verseskötetét
Bár sokan csak legyintenek az alkalmi költészetre, az alkalmiság korántsem ördögtől való: valamilyen apropója mindig van annak, hogy az ember hozzáfog egy újabb vers megírásához. Az értékét pedig egyáltalán nem csökkenti az, hogy az alkalom szülte, kiváló példa erre Vörösmarty Mihály A vén cigány című költeménye, amely a magyar irodalom legeslegnagyobb verse – vallja Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, akivel a Sétatér Könyvek sorozatban megjelent Alkalmi című kötete bemutatóján találkozhattak a kolozsváriak.
A Bulgakov kávézóban szombat este tartott rendezvényen a szerző kifejtette: alaposan végiggondolta az elmúlt időszakban, hogy a magyar irodalomban vajon kire vonatkozhat a romantikából megörökölt értelmezés, miszerint sokan médiumként tekintenek a költőre. – Lehetne akár Weöres Sándor, akit a valaha élt legnagyobb költőnek tartok világviszonylatban. Költői léte tényleg egy hihetetlen, szemkápráztató és felülmúlhatatlan tűzijáték, olyan, mintha a feje körül folyamatosan csillagszórók pattannának és robbannának. Csakhogy ez sem igaz. Éppen ő az, aki A vers születése című doktori disszertációjában mérnöki pontossággal leírja, hogy szó sincs erről; elvégre tudás, érzés, tapasztalat, élmény szükséges, és egy kis tehetség sem árt… Mindennek együtt kell működnie ahhoz, hogy egy vers megszülessen – magyarázta Lövétei Lázár László.
Három olyan esetre tért ki, amelyek ma is elevenen élnek benne. Mindhárom igazolja az alkalmiság helyénvalóságot, Magánzsoltárcímű verse születésekor például esküvőre készültek. – A feleségem már rég kivasalta az ingemet, én pedig továbbra is ott ültem, és gyönyörködtem, hogy milyen szép a vers. Jött magától. Az Ötödik ecloga esetében a súgó mindössze annyit mondott: most kell leülni és megírni – elevenítette fel. Ugyanígy pontosan emlékszik a mostani kötetbe is bekerült Ködök keletkezésének körülményeire: eredetileg csak annyit tudott, hogy verset kell írnia Király László költő hetvenedik születésnapjára, de fogalma sem volt arról, hogy miről szólna majd a költemény. – A feleségem Pestre ment konferenciára, és én levittem Domokoson a vasútállomásra. Sűrű köd volt. Adott pillanatban beugrott egy kép a Fény hull arcodra, édesem című Király László-novellából készült filmből, amikor a lovasok elővágtatnak a ködből. Elvittem a kölköket iskolába, oviba, és mire beértem a szerkesztőségbe, már kész volt a vers. Ez is alkalomszerű, előhívta valami – fejtette ki.
Az Alkalmit Király Zoltán költő, a Sétatér Kulturális Egyesület elnökének felkérésére állította össze, ez a folyamat teremtett lehetőséget arra, hogy az alkalmiságon és a mai ember romantikához való viszonyán eltűnődjön. – Még mindig ott élünk a romantikában. Állítólag már rég véget ért, de szerintem ez nem így van. Most talán véget fog érni, de ebben sem vagyok egészen biztos – fűzte hozzá, és bízik abban, hogy lesznek olyan olvasók, akik a kötet forgatása során vele együtt elgondolkodnak ezeken a dolgokon. A költőt sem kell piedesztálra emelni, ugyanolyan ő is, mint bárki más, lehetne sorolni a hétköznapi eseményeket, történéseket, amelyek ezt alátámasztják: „hazamegyek, elviszem a gyermekeket óvodába vagy iskolába, ahogy kitavaszodik, remélem, hogy bárány is születik, lekaszálom a kertet… És lesz néha vers, jobb, rosszabb, ennyi.”
Két ciklusba (-nak/-nek és -ról/-ről) rendezte a verseket, hexameterek és képversek, gyermekversek és balladaszerű költemények egyaránt szerepelnek a könyvben. Nem véletlen a műfaji változatosság, hiszen eleve mindegyik vers kéri a maga formáját, az sem meglepő, hogy egyik-másik haikuban íródott. Lövétei Lázár László szerint, ha az ember belekényszeríti magát a nagyon hideg sablonba vagy az amúgy biztonságos öntőformába, „az eleve olyan is lesz”.
Az est folyamán Egyed Péter filozófus részletesen kielemezte a szerző által füzetnek titulált kiadványt, a megfelelő szerkesztettség mellett erényének nevezte azt is, hogy megmutatja: miként „van benne ez az ember szűkebb és tágabb világában, Csíkszentdomokosában, és Csíkszentdomokos a nagyobb pátriában. Ugyanakkor saját lelkiségét is elénk tárja, valamint kapcsolatát ezzel a néha ellenséges, néha barátságos környezettel”. – Túl azon, hogy kitűnő líra olvasói lehetünk, azt a pályát is megtaláljuk, ahol az Arany János-i nyelv és bizonyos értelemben a versideál összetalálkozik a mai nyelvhasználattal – hangsúlyozta a filozófus.
Szabadság (Kolozsvár)

2017. május 6.

„A hatalom nem szereti a közösséget”
Gálfalvi György 75 éves
A neves és közkedvelt marosvásárhelyi szerző, a Látó szépirodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője, József Attila-díjas író idén áprilisban ünnepelte életének hét és fél évtizedét, de nem egyedül – e hét szerda délutánján a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnokában teljes telt házas közönség tette tiszteletét a Látó és a Romániai Írók Szövetségének Marosvásárhelyi Fiókja által szervezett születésnapi ünnepségen: irodalmi találkozón, beszélgetésen és könyvbemutatón egyaránt.
Az eseményen Gálfalvi Györgyöt az évforduló és a frissen megjelent könyve, a Beszélgetéseink kapcsán Markó Béla és Kovács András Ferenc faggatta, a megjelenteket KAF üdvözölte, majd Markó Béla olvasta fel Húsvéti fény című köszöntőversét és mondta el méltatását.
– Gálfalvi György az utóbbi időben megjelent írásaiban többször is számot vet azzal, hogy hogyan éltük végig az életünket, és ezzel nekünk is alkalmat ad a számvetésre. A Beszélgetéseink. Emlékirat interjúkban elbeszélve című kötet első fele az általa, a második fele a vele készített beszélgetéseket tartalmazza. Bizonyos értelemben revideáltam a műfajjal kapcsolatos nézeteimet. Az interjúról, riportról szokás volt azt gondolnunk, hogy mulandóbb műfaj, mint a széppróza. Ez a gyűjtemény azért is rendkívül fontos, mert éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Például a Marad a láz című interjúkönyve, amely rendkívül nagy visszhangot váltott ki annak idején, most újra olvasható e kötetben. Ugyanakkor e könyv cáfolata is annak, hogy ne lenne maradandó az interjú – mert ezek szépírói szövegek. Dokumentumprózát nagy izgalommal olvasok, és Gálfalvi György emlékiratai egyre jobban kezdenek élni. Idestova 50 esztendeje ismerjük egymást, száguldó és bátor riporterként kezdte írói pályáját. Igen nehéz és kényes kérdésekhez nyúlt hozzá. Engem, akkor tizenegyedik osztályos diákot, az Ifjúmunkás riportereként keresett meg, mert felfigyelt a leveleimre, verseimre, amelyeket a lapnak küldtem. Az a generáció tudatosan kereste azokat, akik utána jöhetnek. Te, aki annak idején elkötelezettje voltál a szociográfiának, a riportnak, ma hogy látod ennek a műfajnak a sorsát, értelmét? Hiszen egyik legfontosabb műfajunk lehetne – tette fel első kérdését Markó Béla.
– Köszönöm mindenki ittlétét, a kollégáimét is, akiket évtizedek óta ismerek, Markó Bélát tizenhét, Kovács András Ferencet már nyolcéves korától – mondta Gálfalvi György. – Nagyon fontos, hogy közöttük ülök itt: mert ez is igazolja, hogy nemzedékek, korosztályok összefoghattak és ugyanazokért a célokért, erkölcsi és irodalmi eszményekért dolgozhattak. Életem nagy szerencséjének tartom, hogy ez a kapcsolat megszületett, működött, megmaradt és a mai napig is vállalható. Ami a kérdést illeti, én az első pillanattól kezdve a valóságirodalom elkötelezettje voltam. Balázs Ferenc volt rám sorsdöntő hatással. A valóságirodalmat módszeresen integráltam magamba, mindent elolvastam, ami számomra elérhető volt. Ez az én pászmám, a szociográfia, forrófejű fiatalként bele akartam szólni a világ dolgaiba. Kiművelt fők az interjút az irodalmi élet perifériájára akarták szorítani, de a műfajokat nem lehet osztályozni. Mindig úgy éreztem, hogy ha egy írás jelenséget és lényeget markol egybe, akkor azt az esztétikum hatókörébe vonja, és ha az ember a maga mondataival meg tudja fogalmazni a világról való véleményét, akkor azt szépirodalmi mércével lehet mérni. Letesszük a magunk műveit az asztalra, és azt vagy elfogadják, vagy nem. Én jó írásokra próbáltam és próbálok törekedni.
– Nagyon szívesen jöttem az Igaz Szóhoz – tette hozzá KAF. – ‘77-ben találkoztuk először mindhárman, akik ennél az asztalnál ülünk. Verseket írtam akkoriban, gyengécskéket, még Szatmárnémetiben. Az én Marad a láz című kötetem nagyon sokat segített a ti nemzedéketek – Király László, Farkas Árpád és a többiek – megismerésében. Alapkönyv volt. A Találkozásaink című kötetben nem csak veled egyidős, hanem nálad idősebb emberekkel is beszélgetsz. Mennyire léteznek nemzedékek és különálló kezek, amelyek után lehet nyúlni? A nemzedék számomra nagyon sok jót és sok rosszat is jelenthet, én nem hiszek a generációkban. Hogy lehet mégis közöttük közlekedni?
– Abban az időben is volt egy ellenérzés a nemzedéki kérdés felvetésével kapcsolatosan, ugyanakkor megvan mindenkinek a szíve joga, hogy elmondja erről a véleményét – válaszolta Gálfalvi György. – Márai Sándor 1938-ban papírra vetett gondolata szerint az irodalom nemzedékekkel lép előre, ha egyáltalán lép. A hatvanas években mi is azt szerettük volna, hogy előre lépjen az irodalom, és úgy gondoltuk, mi leszünk az a nemzedék, amelynek sikerül ezt elérnie. Ugyanakkor folyamatosan azzal a felfogással állunk szemben, hogy mi vagyunk az egyetlen olyan generáció, amely az őszinteség híve. Minket annyi hamisság vett körül, hogy ezt mindig el akartam „izgágogni”. A Gaál Gábor-körben a szokásosnál jobban kötődtünk egymáshoz. Ahogyan mi bandáztunk, az egészen különleges volt. Órákon keresztül tudtunk beszélgetni a padon vagy a járdaszegélyen, nem tudtunk elszakadni egymástól. A ragaszkodásunk egymáshoz nagyon erős volt. Verseket mondtunk, prózai szövegeket is tudtunk kívülről, és ezek a szövegek belénk ivódtak, a vérünkké váltak. Ez nyilvánvaló ellenérzést keltett: kiderült, hogy mások másképpen értették az őszinteséget, meg is mondták, hogy a bőrünket és a bőrüket kockáztatjuk. De mi nem tartottuk egészségesnek a párttal való kapcsolatot. Szőcs István ,,sikerbandának” nevezte a nemzedékemet. Sok mindent tanultunk tőle, az indulatot szerencsére nem. Szőcs Kálmán barátomban a nemzedéki tudat még hamarabb kicsírázott. Idén ő is 75 éves lenne, kár, hogy méltatlanul elfeledték. Utánunk jött a Forrás harmadik nemzedéke, amelynek Markó Béla az egyik képviselője, ha tetszik neki, ha nem. Ha bárkit besoroltak egy nemzedékbe, visíthatott és kapálózhatott, úgyis ott maradt – ilyen az irodalom természete.
– Az alkotás magányos cselekvés, de ennek nem ellentéte, hogy nemzedékekbe verődnek a fiatal alkotók – fűzte hozzá Markó Béla. – A generációs összetartozás a hatalommal szembeni fellépés is volt: másfajta közösséget képezel a társadalmon belül, mint amit a hatalom akar. A második Forrás-nemzedék, a Gálfalvi Györgyék generációja sokszínű nemzedék volt, amely a közösségszervezés ezen üzenetét közvetítette. Az én harmadik Forrás-nemzedékem elképzelt dolog, az övéké valós, ők tényleg együtt voltak. Engem pedig megérintett annak a generációnak a közösségi ereje. Mi az irodalmi életet elsősorban intézményépítésként és közösségi szellemként fogtuk fel egy olyan rendszeren belül, amely minden mást, mint amit ő propagál, szét próbált verni. Megváltozott azóta az írói szerep, illetve az irodalmi intézmény szerepköre?
– Nyilvánvaló, hogy a hatalommal szemben fogalmaztuk meg magunkat és a politika is magunkkal szemben kötelezte el magát, de ő kezdte – árulta el az ünnepelt. – A hatalom nem szereti a közösséget, miközben folyton közösségépítésről papol. Nagyon fontos, hogy a nemzedékem valóban sokszínű volt, kívülről is igyekeztünk ezt megmutatni. A nagyságrendeket is tudtuk már akkor, azt, hogy közülünk kinek hol a helye. Az alkotók ezt külön is érezték, és akik gyengébben voltak eleresztve talentum dolgában, meghúzták magukat. Az irodalmi intézményekkel kapcsolatosan én mindvégig rendkívül csökönyös voltam abban, hogy a lapot meg kell tartani. Mindketten tanúi voltatok annak a ‘89 utáni ámokfutásnak, amikor pénzt kellett találni. Belecsöppentünk egy teljesen más világba, és szkeptikusakká váltunk. Nagyon sok mindent ki kellett védeni, és szerencsére megtaláltuk ennek a módját, elrendeződtek a dolgok. Markó Béla a kapcsolataival, Lezsák Sándor anyagiakkal nagyon sokat segített, és sikerült egy modus vivendit teremteni. A szemléletem annyiban változott, hogy néha felmerül bennem a kétely: az utánunk következőknek nem megy annyira vérre a játék, mint nekünk. Tudtam, ha valami egyszer nálunk megszűnik, azt újrateremteni nagyon nehéz. Az intézményeink szerencsére állnak, a Látó, a Helikon megjelenik, és úgy vélem, egy ideig ez működni fog – hallottuk Gálfalvi Györgytől a versfelolvasásokban, visszaemlékezésekben gazdag, jó hangulatú születésnapi találkozón.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely),

2017. június 6.

Mindig lapulnak jó írók az olvasók között – interjú Egyed Emesével
Interjú az Arany János-díjas Egyed Emese irodalomtörténésszel a nagyszalontai költőóriásról, kortárs erdélyi magyar irodalomról, régi székely poétákról.
– A Magyar Írószövetség alapítványának Arany János-díját vette át májusban irodalom- és színháztörténeti kutatásaiért, versesköteteiért, oktatómunkájáért. Hogyan értékeli az elismerést?
– Az Arany-emlékévre én is örömmel készültem, mert a költő mindannyiunk közös kincse, az elismerés pedig kicsit olyan, mintha egy idősebb író egy fiatalabbat megdicsérne. A díj természetesen jólesik, ugyanakkor arra is gondolok, hogy miért nem írtam még három-négy monográfiát. De hátha még van időm erre.
– A költő születésének bi­cente­náriuma apropóján az egész Kárpát-medencében megemlékeznek Arany munkásságáról ebben az évben. Mit gondol, mi lehet ennek a hozadéka? – Egy ideje divatszerűen szervezik meg az évfordulókat, de persze ezt nem most találták ki. Érdemes odafigyelnünk a kulturális előzményekre, arra, hogy ugyanannak a kultúrának a használói miként értékelik egy korábbi alkotójukat. Arany elég régóta tananyag, hiszen már életében elkezdődött verseinek, balladáinak felfedezése, de aztán a halála után akkora nosztalgiával figyeltek rá, írták meg életrajzait, alakították ki azt a képet, amelyet sokáig életrajzként forgalmaztak, hogy párját ritkítja – ehhez hozzájárult persze a Petőfi-kultusz is. Amikor kihirdették az emlékévet, akár rutinosan is le lehetett volna tudni, de úgy látom, hogy mindenki – a gyerekektől az írókig, tanárokig, az egyszerű olvasó emberekig – bekapcsolódik. Hiszen mindannyiunknak van emléke az Arany-művek olvasásáról, az olyan különleges történelmi vagy történelmet elképzelő fantáziadús mesékről, a társadalom különböző szintjeit összekapcsoló, szinte eposzi, mitikus történetekről, mint amilyen a Toldi. Ezek összekapcsolnak nemzedékeket, és meglepő, különleges nyelvezettel szólnak a 21. század emberéhez.
Ugyanakkor Arany költészetéről nagyon értékes szövegek születnek, tudományos konferenciákat tartanak, amelyek a legújabb kutatási eredményeket mutatják be, például kutatják a könyvekben, folyóiratokban fellelhető széljegyzeteit.
Aranynak az is nagy kísérlete volt, hogy úgy is szólni akart a nagyközönséghez, hogy létre akarta hozni a legjobb magyar nyelvű folyóiratot, amiben nagyrészt világirodalmi hírek szerepeltek: például hogy mit írnak valamelyik országban, mit játszanak egy külföldi színpadon, vagy mi történik éppen Pesten vagy Erdélyben. Megpróbált egy munkatársi csoportot irányítva Budapestről szólni valamennyi humán kultúra iránt érdeklődő magyar olvasóhoz – ez pedig óriási vállalkozás volt. Felértékelődnek a fordításai is, Arisztophanész teljes életművének átültetése, a Shakespeare-fordítások különösképpen – csak ha ezeket vesszük, világirodalmi jelentőségű a munkássága.
– Visszatérve a széljegyzetekre, mi derül ki belőlük?
– Arany olvasói és jegyzetelőszokásait is kutatják, elsősorban a Nagyszalontán őrzött könyvtár anyagában. A széljegyzet kifejezés mondatok, szavak képzetét kelti, de voltaképpen vonásokról, körömjelölésekről, aláhúzásokról, kis nyilakról van szó, amelyek mind megfejtendő titkok. Egyik-másik jegyzést talán nem is a költő, hanem Arany László vagy Gyulai Pál végezte, mert együtt dolgozott velük a Koszorú folyóirat megjelenése céljából. Abban kell reménykedni, hogy a kutatások folytatódnak, és összefogással többet tudunk meg a könyveiről, jegyzetelési szokásairól és róla magáról.
Tudós költő volt, ezt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon romantikus egyik-másik megoldása. Pontosan tudta, hogy mit akar, a tanári munkásságából is ez derül ki.
Tanulmányozta az elméleteket, műfajokat az ókortól kezdve a saját koráig, azokból válogatott, fontosnak tartotta a témával való elmélyült foglalkozást, és csak azután tért rá a forma megválasztására, a hangzásra, hangulatra. Görögül jól tudott, latinul is, megtanult németül, franciául és angolul is bizonyos szinten – a kiejtés nem fontos ebben az esetben, a lényeg, hogy nagyon átütő erejű magyar szövegeket hozott létre.
– Az Arany-díj indoklásában olvasható, hogy Ön fáradozásaival meggyőzően bizonyítja: az írás, az olvasás segít értelmezni a világot. Hosszú ideje egyetemi oktatóként tevékenykedik, 18–19. századi irodalmat tanít, ami nem választható el a könyv, a papíralapú információ szeretetétől. Hogyan vélekedik a digitális őrületről, ami áthatja a fiatal generáció gondolkodását, mindennapjait?
– Valamennyiünk mindennapjait áthatja, ebből nem lehet kimaradni, ha akarunk sem, különben elszigetelődünk. Ez sajnos olyan hatalmas tempót ró az emberre, ami nem kellemes, de főleg kiszolgáltatottá tesz, mert annyira nem értünk a digitális világhoz, hogy azonnal felfedezzük a benne rejlő technikai meg erkölcsi veszedelmeket. El is kényelmesedünk, aztán kétségbeesünk, mert nem tudjuk összegyűjteni az elveszett számítógépes anyagainkat és így tovább.
1990 óta oktatok az egyetemen, azelőtt 8 évig középiskolában tanítottam. Nagyon fontos szakasz volt az életemben, bizalmat is adott ahhoz, hogy fiatalokkal továbbra is irodalomról, kultúráról merjek beszélni, és egy olyan tapasztalatot is, amelyet nem lehet megtagadni. Lehet, hogy bizonyos tanításbeli szokásokat középiskolai tanár koromból hozok. Egyébként nem az a gond, hogy a fiatalok használják az internetet, és sokféle adathordozóval bástyázzák körül magukat, örömmel fedezik fel, hogy milyen hamar meg lehet tudni egy hírt vagy ellenőrizni a tanár mondásait a pad alatt, rajtakapni, ha esetleg eltévesztett egy évszámot. Az a baj, hogy nehéz lett a vizsgáztatás, miközben fel akarom mérni a tudásukat, azon kell törnöm a fejemet, hogy miként akarnak túljárni az eszemen a tanítványaim.
Mert túljárhatnak, rengeteg erre a lehetőség, és ez elkeserít, megtöri a lendületemet, rossz érzéseket kelt. Új módszereket kell kidolgoznunk arra, hogy írásban, szóban ellenőrizzük a diákjaink megszerzett ismereteit, kialakított készségeit, mert a régi módszerekkel nem megy. Van, aki arra használja a világhálós lehetőségeket, amire való, de akad, aki gyermetegen: a hozzá legközelebb álló információt lehalássza, és gyorsan felmutatja, mint a saját tudományát.
Gondolkodásra, mérlegelésre, az információval való tisztességes bánásra is nevelnünk kell a diákjainkat, nemcsak irodalomra és művészetre, ez pedig nem egyszerű, ehhez keressük a módokat. Én legalábbis keresem.
– A fiatal generációról szólva miként látja a mai erdélyi irodalmat? A 18–19. században talán létezhetett egyfajta egység a magyar irodalomban, amit a folyóiratok, színház, nyomtatott kiadványok biztosítottak. Ma, amikor minden tekintetben nagyon szerteágazó az irodalmi élet, lehet bármifajta egységről beszélni?
– Akkor is sokféle volt az irodalom, attól is függően, hogy milyen érdeklődésű, tanultságú volt a közönség. Ha visszagondolok az elmúlt évekre, évtizedekre, az erdélyi irodalomban nagy fordulatnak tekinthető, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy baráti társaság alapította, amely maga elé vett nagy öregeket, megszólította az idősebb nemzedéket Fodor Sándortól Király Lászlóig, Szegedről Fried István kritikust is. Ettől kezdve.
Az irodalmi élet egyre nyilvánosabb, egyre izgalmasabb lett, kiterjedt és megelevenedett. Az első évtizedben a fiatalok nem tudták: kiköltözzenek-e Magyarországra, lapokat alapítsanak, megöljék az öregeket, vagy mi legyen. Aztán nemzedékek váltották egymást, és mondhatni decentralizálódott az irodalmi élet, hatalmas lendületet vett, újraszületett a váradi irodalmi csoport, Csíkban a Székelyföld folyóirat adott otthont kitűnő szépíróknak, Vásárhely egy megújult, de már meglevő műhelyt folytatott, és Kolozsváron is változás történt, hiszen korábban kizárólag az Utunk, majd a Helikon volt az irodalom műhelye, aztán itt is több irodalmi kör kezdett működni párhuzamosan.
Az egyetemi hallgatóság és az irodalomkedvelő közönség azóta is folyamatosan támogatja az alkotókat, veszi a könyveiket, hozzászól és létezik egy eleven műhely, ahol a közönség beleszólhat, hogy milyen a jó irodalom, a műhely pedig elindítja a legfiatalabbakat is. Ahogy az ókorban vagy a 18. századi magyar közegben hexameterrel kísérleteztek és vetélkedtek, hogy mit tudnának kihozni a formából, vagy máshol a szonettel játszottak, úgy léteznek most Erdélyben haiku-, eposzdivatok, a gyerekirodalom is felfelé ível, több kiadó működik. És az erdélyi szerző nem föltétlenül a magyarországi piacon kíván portékát árulni. Úgy tűnt, hogy a 2000-es év körül, de korábban is egy fájdalmas nagy vágy élt bennünk, hogy ismerjenek meg Budapesten, fogadjanak el a magyar olvasók, higgyék el, hogy mi is írunk valamit.
Ez vagy sikerült, vagy nem, többnyire nem sikerült. Lassan rájöttünk, hogy szükség van állandó kapcsolatra az olvasókkal, akik közt mindig lapulnak új, jó írók, csak ki kell csalogatni belőlük és meg kell keresni a hozzánk közeledő, minket kedvelő, bátorító könyvkiadókat. És mivel létrejöttek, fennmaradtak erdélyi kiadók, a szerzők egyik része itteni közönségre számít, ha nem is kizárólagosan. Ugyanakkor színvonalas ez az irodalom, elsősorban itt alakul ki a kritikája, recepciója, és fontos, hogy vannak saját fórumaink.
Ami nagyon hiányzik, az egy olyan gyűjtőhely, könyvtár, ahol együtt lennének a romániai magyar irodalom darabjai 1990-től errefelé.
Hiszen nehéz beszélni erről az irodalomról, ha nem hozzáférhetők az egyes kötetek. Nem kerül be minden a nagy könyvtárakba, a kolozsvári egyetemi könyvtárban sincsenek ezek együtt, ami nagy kár.
– A francia–magyar irodalmi, művelődési kapcsolatokat is kutatja. Mi az, amit kiemelne ebből?
– A francia–magyar kulturális kapcsolatoknak nagy múltja van, legújabban Nagy Pál tette közzé egy antológiában magyar szerzők franciául írt műveit. Jean-Luc Moreau Balassi verseit is lefordította franciára, nemcsak a Bánffy-trilógiát, amelyből sikerkönyv lett francia nyelvterületen. De tudni kell azt is például, hogy létezett olyan erdélyi magyar nemes, aki meglátogatta Rousseau-t és beszélgettek: Teleki József gróf – ezekre a kulturális kapcsolatokra oda kell figyelni.
Francia-magyar szakot végeztem, ehhez az érdeklődésemhez elég későn tértem vissza. Régi meg újabb verseket fordítottam franciából magyarra, Villon-fordításokból írtam a szakdolgozatomat. A 2000-es év után kezdtem foglalkozni a francia–magyar kulturális kapcsolatokkal, ösztöndíjasa is voltam a francia államnak. Érdekel Párizs mint egy nemzetközi francia város, felfedeztem az ottani könyvtárakat, szeretek elrejtőzni a könyvtári nép között, kétévente legalább egy hétre igyekszem elmenni. Mindig találok valamit, ami az én kutatásaimat is lendíti, ugyanakkor verset is szeretek írni Párizsban. Vannak ottani szokásaim, kialakultak az útvonalaim, az ismeretségi köröm, szakmai körökhöz is tartozom.
– Ha jól tudom, előkészületben van a legújabb verseskötete.
– Elég régóta nem publikáltam önálló verseskötetet, 2011-es a legutóbbi. A vásárhelyi Lector Kiadó kért tőlem verseket, ez a kötet van előkészületben. Alkalmi versek, névre szóló köszöntőversek is akadnak, de például olyan is, amit egy párizsi plakát ihletett vagy egy hirdetmény.
Párizsban valamivel több a szabadidőm és egy kicsit el is csendesedem, ilyenkor könnyebben írok verset, hiszen szülővárosomban, Kolozsváron igen sok mindennel foglalkozom.
– A Székely Könyvtár sorozatban napvilágot látott egy verseskötet, amelybe régi székely költők verseit válogatta. Az előszóban az olvasható, hogy nehéz meghatározni, ki is a székely: az-e, aki a Székelyföldön született, vagy az, aki ott élt, és vajon hol vonhatóak meg a Székelyföld határai. Milyen szempon­tok alapján válogatta a régi székely költeményeket?
– Rájöttem, nagyon nehéz kijelölni a határt, és nem is szabad éles határt vonni akörül, hogy mi a székely. Baróti Szabó Dávid például Magyarországon élt, Kassán, mégis sokan nevezték székelynek. Miközben az egész kötetnyi kéziratot vizsgáltam és sajtó alá rendeztem, újra átgondoltam, hogy ki is számíthat székelynek.
/Régi székely költők, Székely Könyvtár 26., Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda , 2014/-
Az antológia összeállítására a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László kért fel, újabban pedig arra is, hogy a régi székely prózairodalomból is kötetet állítsak össze. Sokféleképpen megközelíthetjük a székely szövegeket, többféle válogatás létezik, tematikus, területi, és vannak olyan identitásjelölők, amelyekkel számolnunk kell. Ilyen az, hogy valaki ott született vagy műveiben emlegette a székelységet, vagy valamiképpen ahhoz a natio siculicához tartozott, amely Magyarország, Erdély jogtörténetében különleges státusszal bírt. A székely lakosság máig kutatott, izgalmas, és nem elég írásbeli nyomot hagyó történelme is foglalkoztathat bennünket.
zt gondolom, beszélni kell arról is, hogy a mai emberek hogyan ítélik meg saját magukat, hogyan építik fel identitásukat, és ezt még mi szervezi kívülről: az egyház, a csíksomlyói zarándoklat, a magyarországi közember vagy politika befolyása?
Ezek kényes dolgok, mégis azt kell mondanom, hogy valamennyire tiszteletben kell tartani azt is, ahogyan egy csoport önmagáról beszél, amilyennek önmagát láttatni szeretné. Ez nem azt jelenti, hogy a csoport mindenik tagja teljesen egyforma. Jó, hogy a regionális identitásnak vannak szöveges támpontjai, hiszen természetes, hogy tudni akarjuk, milyen mítoszok, szellemek, történetek léteztek ott, ahol élünk.
A kötetben szerepelnek többek közt Lukács István versei, aki Udvarhelyen járt a kollégiumba és aztán Bodosban, édesapám szülőfalujában volt lelkész a 19. században. Ő a székely nép lakóterületének valóságos mitológiáját alakította ki, össze is kötötte a korabeli történelmi eposzdivattal, és azt mondta el magántörténetekben meg közös történetekben. Sok fájdalom van ezekben a versekben és az is, hogy a székelység nem találta meg a helyét. Az antológia hiánypótló, mert inkább történelmi szövegekről tudunk, amik konfliktusokat, politikai döntéseket, futásokat, rablásokat tartalmaznak, de a művészet, az irodalom is felidéz, rögzít a maga módján.
– Milyen periódust ölel fel a kötet?
– Körülbelül a 19. század elejéig tartó időszakból származó költeményeket tartalmaz. Úgy tudom, Fekete Vince (a Székelyföld folyóirat szerkesztője) tervezi, hogy összegyűjti a 19–20. századi székely költők verseit. Különben a régi szövegek válogatása jó munka a kutató számára, ugyanakkor fontos döntés van a kezében: mit tart odavalónak, elég érdekesnek, alkalmasnak, változatosnak. Van a Régi székely költők című kötetben egy különlegesség, a székely nemesnek, vargyasi Daniel István lányának, Polixéniának egy nagyon szép, selyempapírból kivágott és szövegekkel dekorált képverse, ami eddig sehol sem jelent meg.
Szép barokk stílusú, 18. századi női kézimunka, ragasztás, kollázs, betűkkel: képvers. Ma azt mondanánk rá, hogy konkrét költészet. Az is figyelemre méltó, hogy nő a szerző, hiszen a nők önálló szöveget akkoriban ritkán írtak, inkább élő beszédben adták át a kultúrát. Tanultak ugyan a nemesi családok lányai, de esetleg csak imádságot írtak, és nem is versben.
– A Kolozsvári Magyar Napok alatt évről évre megszervezi a bölcsészkar volt diákjainak, tanárainak találkozóját. Idén mire számíthatnak a résztvevők?
– Amikor két éve kezdeményeztem a találkozókat, kíváncsi voltam, hogy lesz-e érdeklődés, visszajönnek-e az egykori diákok, sikerül-e kapcsolatot teremteni velük. Azok, akik tanárok lettek, inkább a középiskolai tanárok köréhez tartozónak vélik magukat és kevésbé az egyetemhez mint műhelyhez. Az idén változás lesz, azt tervezzük, hogy magyarórákat tartunk az egyetemen. A találkozó utáni napon, augusztus 19-én órákat tartanak az oktatók, és aki akar, válogathat közülök, beülhet az előadásokra. Felkértem a kollégákat, hogy ajánljanak érdekes témákat, az is lehet, hogy bevonjuk a doktoranduszokat vagy a máshol tanító végzettjeinket, ez egy új kísérlet lesz. Augusztusban egyébként ott áll a Marianum üresen, sok teremmel, remélem, egy idő után az épület eleven része lesz a Kolozsvári Magyar Napoknak.
Egyed Emese
Egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész Kolozsváron született 1957. július 5-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke. Kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalomtörténet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kapcsolatok. 1997-ben, 1998-ban, 2000-ben a Romániai Írók Szövetségének díjával, 2003-ban Székelyföld-díjjal tüntették ki, 2012-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora címmel. A Magyar Tudományos Akadémia 188. közgyűlésén, a külső tagok fórumán, május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki. Az elhangzott indoklás szerint munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom- és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

2017. június 10.

„Szeretett Erdélyembe, magyar testvéreimhez”
Jókai Anna (1932–2017) emlékére
Jókai Annával 80. születésnapján, 2012-ben készítettem interjút, amikor postai úton elküldött szándéklevelemre – a Magyar Írószövetség korábban jelezte: Jókai Annának nincs e-mail-címe, nem használ számítógépet – szinte azonnal válaszolt, s kért, hogy postázzam a kérdéseket.
Összesen 17 kérdést fogalmaztam meg, arra fókuszálva, hogy élete minden szeletét érintsem, ami fontos lehet gyermekkorából, irodalmi tevékenységéből, szerteágazó, gazdag kapcsolataiból. A 17 kérdésből 16-ra válaszolt, de ebben benne volt a 17. is. 
A válaszokat elektronikus írógépen készítette el, amit kézzel átjavított, sőt a levél vége felé kézzel beírt/betoldott mondatokkal is találkozunk, mintegy emlékeztetve: a 21. sz. elején is él még a szép magyar írás, a gyöngybetűknek ma is varázsuk van, személyesebbé, emberibbé teszi a kapcsolatokat. (A 90 éve született Sütő András jut eszembe, aki élete utolsó heteiben kezdte el tanulni az elektronikus írást, és ismerkedett a számítógép csodálatos előnyeivel.)
A Mindenütt, de nem mindenkinél című interjú a Népújság Múzsa mellékletében jelent meg 2012. november 24-én, épp születése napján, mely lapszámot – már korábban jelezte, hogy föltétlenül küldjem el neki – postára tettem budapesti címére. 
Akkor még nem tudtam, hogy a beszélgetés bekerül egy későbbi interjúkötetbe, a Válaszoltam címűbe, amely a vele készült, 1973–2014 közötti válogatott interjúkat tartalmazza (Széphalom Könyvműhely, Bp, 2015). Ebből egy tiszteletpéldányt nekem is postázott a kiadó. 
Itthon 2014-ban jelent meg A szülőföld ölében című kötetben, olyan neves írók társaságában, mint Király László, Fodor Sándor, Csávossy György, Nagy Miklós Kund, Lőrincz György és mások.
Jókai Anna rajongásig szerette Erdélyt, s fontosnak tartotta, hogy szavai, könyvei eljussanak Erdélybe, magyar testvéreihez.
Íme e sorok írójának küldött levele 2012 októberéből. 
Kedves Székely Ferenc! Igyekszem szíves kérésének eleget tenni. A válaszokat a kérdések megismétlése nélkül adom meg, mert az életfeladatok úgy összesűrűsödtek, hogy percekre beosztott idővel élek. De számomra a legfontosabb, hogy szeretett Erdélyembe, magyar testvéreimhez eljussanak szavaim. Hiszen az erdélyi naplóregényemet, a „Szegény Sudár Anna” címűt is ezért írtam meg. 1989-ben jelent meg először, és azóta sok kiadásban. Magyar Örökség díjjal jutalmazták, remélem, eljutott Önökhöz is… Kérem, ha levelemet vette, jelezze, és a lapból (Népújság – szerk. megj.) feltétlenül küldjön majd egy példányt. Számítógépem nincs, postán várom. Telefonom: 36-1-357-2411.
Szeretettel köszöntöm ismeretlen barátaimat is: Jókai Anna (s.k.) 2012. okt. 12. 
Kedves Jókai Anna, nyugodjon békében!
SZÉKELY FERENC Népújság (Marosvásárhely)

2017. július 6.

Meglepetésvendégek köszöntötték a 60 éves Egyed Emesét Kolozsváron
Egyed Emese arra számított, hogy szerda délután bemutatják a Paian című, legújabb verseskötetét, ám a rövid irodalmi beszélgetés után barátai, családtagjai, kollégái születésnapi köszöntővel lepték meg. Az Agapé Étterem rendezvénytermében nagy számban gyűltek össze a költő, pedagógus, irodalomtörténész munkásságának tisztelői.
A Paian című kötetről Bartha Katalin Ágnes kérdezte Egyed Emesét, beszélgettek alkotásról, transzcendenciáról, mitikus világról, alkalmi költészetről. Egyebek mellett kiderült, hogy a költő szerint önfegyelmet kíván az, hogy a különböző hangulatokat megragadhassa, és papírra vesse. Egyed Emese beszámolt arról is, hogy a helynevek mindig érdekelték, leginkább az, hogy milyen történetek laknak bennük. Amolyan egyszerű főneveknek tűnnek, és ő őszintén kíváncsi arra, hogy Kolozsvár vagy Zsobok milyen történetet őriz magában, magyarázta. Szeret alkalmi verseket írni, de ebben a műfajban az a különös, hogy a költők nem szívesen publikálják őket, főleg nem a szerelmes verseket. A Paian a Lector Kiadó gondozásában jelent meg.
Egyed Emese számára készített első meglepetés egy pár archív felvétel levetítése volt, amelyen az 1988-ban megjelent első, Délvidék című kötetéből olvasott fel részleteket a fiatal költőnő saját nappalijában. Ezt követően a többi „otthon” képviseletében köszöntötték. Mile Lajos, Kolozsvár magyarországi főkonzulja szerint Egyed Emese alkotói, művelődésszervezői és pedagógusi tevékenységeit elsősorban a szenvedély és a kísérletező kedv jellemzi. Soós Anna, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatot vezető rektorhelyettese az olvasás fontosságáról beszélt, Berszán István, a BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézet vezetője azt hangsúlyozta, hogy az évfordulók a találkozások, az összefogás és az emlékezés alkalmai, amelyeket jó megünnepelni.
Felszólalt továbbá Sipos Gábor az Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében, aki a költő kutatói és pedagógusi munkásságát méltatta, majd a BBTE testvérintézménye, a Szegedi Tudományegyetem részéről Szajbély Mihály köszöntötte Egyed Emesét. Ezt követően az ünnepelt édesapja, Egyed Ákos történész meghatódva beszélt lányáról, akinek a további évekre is kíváncsiságot és segítőkészséget kívánt.
Biró Annamária és Demeter Zsuzsa az Erdélyi Múzeum-Egyesület által kiadott Hortus amicorum című könyvet ismertette, amelyben 100 szerző vall Egyed Emeséről. A felszólalók sorát a Helikon szerkesztői zárták felolvasásaikkal: Király László, Karácsonyi Zsolt és László Noémi.
Tasi Annabella / maszol.ro

2017. július 6.

Gyógyító versek költője: Egyed Emesét köszöntötték 60. szülinapján Kolozsváron
Legújabb kötetének bemutatójával, meglepetéskiadvánnyal, munkásságát értékelő beszédekkel, valamint versekkel köszöntötték Egyed Emese költőt, irodalomtörténészt 60. születésnapján szerdán Kolozsváron.
Bár az ünnepelt úgy tudta, mindössze legújabb, Paian című verseskötetét mutatják be a kolozsvári Agapé rendezvénytermében szerdán délután, nagyszabású születésnapi ünnepséget szerveztek a 60 éves Egyed Emese számára kollégái, tanítványai, barátai.
Az egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész sokoldalú munkásságát méltatták az eseményen felszólalók, akik, mint elhangzott, valamiképpen mind
Egyed Emese egy-egy „otthonának” képviselőiként értékelték sokoldalú tevékenységét, költészetét, pedagógusi, kutatói, művelődésszervezői és irodalomszervezői munkáját.
Sajátos hang az erdélyi líratermésben
Mintegy 150-en ünnepelték a születésnapot, a szervezők erre a napra időzítették a marosvásárhelyi Lector kiadó gondozásában megjelent Paian című verseskötet bemutatását – a kiadványt egyébként már ismertették korábban a budapesti Ünnepi Könyvhéten.
Mint Gálfalvi Ágnes szerkesztő-vezető mondta, a kiadót voltaképpen Egyed Emese „indította” négy évvel ezelőtt, hiszen az első szerzőket ő irányította a Lectorhoz.
Amint a kötetet bemutató Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténész fogalmazott, az Egyed Emese-i versvilág, költői univerzum az 1988-ben megjelent első, Délvidék című kötettől kezdve sajátos hangot képvisel az erdélyi líratermésben.
„Ezek a versek „csupasz bőrrel” érintik a klasszikusokat, szoros kapcsolatban állnak a mitológiai világgal, szabadító, gyógyító erejűek, a költő figyel, jelet hagy és belső szabadságra tanít, a kötet pedig izgalmas, furcsa szerepformálódásokat is hordoz” – mondta Bartha Katalin Ágnes.
Egyed Emese úgy fogalmazott, bizonyos fajta „szemtelenség” kell ahhoz, hogy a költő különleges állapotait nyilvánvalóvá tegye, megossza a mindenkori olvasóval.
„Mindannyian szeretünk bámészkodni, felnőttként meghosszabbítani a meséket, mesei szerepeket, ezeket úgy átalakítani, hogy jobbá tegyék emberi kapcsolatainkat. Király László mondta nekem valaha, hogy amit ma nem írsz meg, nem írod meg soha – úgy gondolom, jó, ha nyoma marad bizonyos állapotoknak, hangulatoknak, ugyanakkor így, a versen keresztül is össze lehet kapcsolni az elképzeltet a tapasztalhatóval, a versírás pedig oldja az ember tehetetlenségét” – tette hozzá. A Paian című kötet fülszövegében az olvasható, Egyed Emese költészete sokhangú létköltészet, számára mentsvár a vers, de nem öncélú a költészete: költői attitűdjét mi sem teszi árulkodóbbá, mint a Paian kötetcím – „gyógyító” versek, az ajándékozás, felajánlás gesztusai, mi több, a megbocsátáséi.
Nevekben rejlő univerzumok
Mint a bemutatón elhangzott, a kötetben a múzsák világához való közeledés is tetten érhető, Ady, Arany, Petőfi, Weöres Sándor, Shakespeare, Apollinaire költészetére, egy-egy verssorára, életpályájára való utalásokból is építkeznek egyes költemények. Ilyen például a kétszáz éve született Arany előtt tisztelgő, Levél a lélek ifjúságáról – 1867 című vers (a cím utalás Arany Hová lettél, hová levél, ó lelkem ifjúsága sorára), amelyben a költő a Petőfinek 1867-ben, már annak halála után levelet író Arany szerepét ölti magára.
Egyed Emese meghatottan olvasta fel a rendezvényen jelenlévő édesapjának, Egyed Ákos akadémikusnak is ajánlva az erdővidéki szülőfaluról szóló, Bodos felé, Bodosban című versét.
„Mintha rejtőznél, Bodos lelkem,
Mintha bivalyok lépte tűntén
Holnapod nem is érdekelne,
A pillantás eltévelyedne.
Átkel a vágy a verőfényen.
Hagyj, Istenem, már hazatérnem.”
A költőre jellemző játékosságot, kísérletező kedvet, valamint a kötetben szereplő alkalmi verseket is kiemelte Bartha Katalin Ágnes. A szerző úgy fogalmazott, számára fontos az is, hogy a nevek misztikuma köré építsen egy-egy verset. „A név – legyen az helynév vagy növénynév, idegen vagy magyar nyelvű egység, titokzatos, és bár csupán főnévnek látszik, történetek laknak benne. A verseimben sokszor feltűnnek, hiszen kíváncsi vagyok a nevekben rejlő univerzumokra” – tette hozzá.
Egyed Ákos: 60 éves kor után is rengeteg a tennivaló
A kötetbemutatót követően került sor a meglepetésköszöntésekre, a legelső egy 1990-ben az ünnepeltről készített filmfelvétel vetítése volt, a régi videón verseiből olvasott fel Egyed Emese, Essig József kamerája felvillantotta az ünnepelt kislányait is.
A különféle „otthonok” közül elsőként Egyed Emese szülővárosa, Kolozsvár nevében Mile Lajos, Magyarország főkonzulja beszélt, kiemelve az ünnepelt alkotói és művelődésszervezői munkáját. Mint mondta, szenvedélye, hogy alkotó módon közelítsen a világhoz, amelyet pedagógusként, kutatóként is át akar formálni örökös kísérletező kedvvel.
Soós Anna, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese az Alma Mater nevében méltatta az ünnepeltet, kiemelve a magyar tagozat építésében vállalt meghatározó szerepét.
Berszán István, a Magyar Irodalomtudományi Intézet vezetője a tanárok és diákok nevében is köszöntötte kollégáját. Az ünnepelt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke, így az EME elnöke, Sipos Gábor is méltatta oktatói, szervezői munkásságát. „Egyed Emese mintegy bevonja, bevonzza a fiatal kutatókat az egyesület munkájába, így az ifjúság rájön, hogy az EME nem vénemberek elefántcsonttoronyba zárt közössége. Ugyanakkor kiemelendő, hogy tudományszervező munkájával kiterjesztette az egyesület hatókörét Kolozsváron túlra is” – mondta el Sipos Gábor. Mivel a Szegedi Tudományegyetem testvérkapcsolatban áll a kolozsvári egyetemmel, Szajbély Mihály irodalomtörténész köszöntötte az ünnepeltet a magyarországi intézmény képviseletében, rámutatva, Egyed Emese a francia–magyar irodalmi kapcsolatok legavatottabb erdélyi kutatója.
A köszöntések sorát az édesapa, Egyed Ákos felszólalása zárta, aki meghatottan mondta: tartsa meg az Isten lánya segítőkészségét, sokirányú érdeklődését, a szülőföld, Bodos iránti szeretét is. „Én magam tanúsíthatom, és arra biztatlak: 60 éves kor után is rengeteg a tennivaló” – fogalmazott Egyed Ákos.
Hortus amicorum, vagyis barátok kertje
A rendezvény a Hortus amicorum című meglepetéskötet bemutatójával zárult: az EME adta ki Egyed Emese 60. születésnapjára a száz szerző írását magában foglaló kiadványt. Mint Demeter Zsuzsa, a kötet egyik szerkesztője kifejtette, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és az irodalomtörténészi szakma egyaránt írt a kötetbe. Többek közt Szilágyi István, Király László, Markó Béla, Szőcs Géza, a Székelyföld és a Helikon folyóirat csapatának, a szerkesztő és költő kollégák versei, prózái olvashatóak a „barátok kertjében”. A szakmabeli irodalmárok közül a kortárs irodalommal foglalkozó grénium mellett a 17–19. századi és színháztörténeti műhelyek tagjai is köszöntik a kötetben az ünnepeltet, többek közt olyan neves magyarországi irodalomtörténészek, mint Margócsy István, Fried István, Szajbély Mihály, Szilasi László, Szörényi László, Szilágyi Márton, Debreczeni Attila is. A rendezvényt az EME, a Lector Kiadó, a Kincses Kolozsvár Egyesület, Magyarország kolozsvári főkonzulátusa, valamint a Helikon folyóirat szervezte, a Hortus amicorum című kötet kiadását a Communitas Alapítvány támogatta.
Kiss Judit
Hortus amicorum  Köszöntőkötet Egyed Emese tiszteletére  Szerző(k):Bartha Katalin Ágnes, Biró Annamária, Demeter Zsuzsa, Tar Gabriella-Nóra (szerk) /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2017/
A kötet tartalma, tárgya, köszöntőjellegéből adódóan, heterogén: az első fejezet szépirodalmi írásokat tartalmaz, valamint az ünnepelt szépirodalmi munkásságát értékelő tanulmányokat. A második része a 16–18. századi irodalom világába kalauzol, korabeli naplók, levelezések, albumok, művelődés- és oktatástörténeti, könyv- és könyvtártörténeti tanulmányok révén kaphatunk képet Egyed Emese kutatási területeiről. A harmadik fejezet olvasónapló-jellegű, az itt olvasható tanulmányok többnyire olyan huszadik századi szerzők műveire reflektálnak, amelyek 17–19. századi szerzők munkásságára alapoznak. Magyar és német nyelvű színház- és drámatörténeti tanulmányokat olvashatunk a negyedik fejezetben, kiemelt helyen az erdélyi színjátszás kezdeteivel. Az utolsó rész a huszadik század irodalmába kalauzol, az egy-egy szerzőre (Baka István, Dsida Jenő) vonatkozó tanulmányok mellett elméleti szövegeket is olvashatunk. Az ünnepelt sokrétű tevékenysége révén, a kötet a szépirodalmi, illetve irodalomtörténeti és -elméleti szövegek egy kiadványban való viszonylag ritka, de mindenképpen fontos találkozását is megvalósítja, így célközönségébe az irodalomkedvelő olvasók éppúgy beletartoznak, mint a tudományművelő szakemberek. A nagyközönség és a szűkebb szakma közelítését is célzó kiadvány (https://eme.ro) Krónika (Kolozsvár)

2017. augusztus 21.

Személyes irodalomtörténet és rettegő cenzorok
Az erdélyi magyar irodalomtörténet személyes oldalára próbált rámutatni az a péntek esti kolozsvári beszélgetés, melyen az 1989-ben megjelent Túlélő képek antológia és fotóalbum „túlélői” emlékeztek az eltelt időszakra.
Kétségbeesett üzenetek gyűjteménye, így jellemezte Markó Béla költő pár évtized után az 1989-ben megjelent Túlélő képek című antológiát és fotóalbumot, melynek a második kiadását „túlélt” szerzők gyűltek össze felidézni péntek este a Kolozsvári Magyar Napok keretében. A Minerva-házban tartott beszélgetés résztvevői úgy vélték, kész csoda, hogy a szövegek a Ceaușescu-korszak legsötétebb időszakában megjelenhettek, kijátszva a cenzorok éberségét. Tibori Szabó Zoltán házigazda köszöntője után Bogdán Zsolt színművész olvasott fel a hiányzók verseiből, majd
Balázs Imre József irodalomtörténész, egyetemi tanár kérte fel a jelenlévő „túlélőket” - Szilágyi Istvánt, Gálfalvi Györgyöt, Király Lászlót, Balla Zsófiát, Markó Bélát, Egyed Pétert és Tompa Gábort -, hogy olvassák fel a kötetben megjelent régi-új szövegeiket, és felidézzék a rendszerváltás óta eltelt időszakot. Erőfeszítése azonban többször hiábavalónak bizonyult, a meghívottak közül többen is előrebocsájtották: csak a szöveget olvassák fel, beszélni nem akarnak róla.
Irodalmi szöveg mint trójai faló
Pedig Balázs Imre József úgy vélte, a nemrég elhunyt Kántor Lajos irodalomtörténész a kötet és a beszélgetés kezdeményezőjeként egyfajta „személyes irodalomtörténetnek” szánhatta a találkozót. Rámutatott, a 34 erdélyi magyar szerző művét tartalmazó, Kántor László képeivel ellátott kiadvány megjelenése idején, nem sokkal a '89-es forradalom előtt egyfajta számvetésnek számított, melyben a felkért szerzők azt írták meg, milyen '88-89-ben Erdélyben magyar írástudónak lenni.
Ez egy reprezentatív névsora az erdélyi magyar irodalom elmúlt évtizedeinek, mondta a moderátor, hozzátéve, hogy az antológia ellenben „nem egy nagyon vidám körkép”.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

2017. szeptember 26.

Vitorla-ének
Minálunk tavasztól télig csak úgy potyognak az ünnepek. Most nem magamba fordulok ezzel az irodalmi évfordulóval, hiszen én még nem írtam akkor, amikor a könyv összeállt nagy politikai vajúdások közepette. 1967-et írtunk akkor, ragyogott a VITORLA-ÉNEK nevű antológia. Egek. Huszonnyolc erdélyi, magyar s fiatal költő.
A könyv hatalmas sikert aratott, nagy feltűnést keltett. Még a sorra is emlékszem, amelyben türelmesen várt sorára Salamon Ferenc, Antal Miklós és megannyi tanár úr, fiatal civilek és nagydiákok, szövőnők és színészek. Jelenség volt, esemény. Mert úgy vagyunk az ágas-bogas történelmi korokkal, hogy elkövetkezik óhatatlanul, minden szekuritáté és pártdiktatúra idején is egy időpont, amikor már nem lehet a jogi, a szellemi s anyagi nyomort véka alá rejteni. Kibúvik a szög s a vers a zsákból.
Remek költői réteg állott össze. Bizalomkeltő versek és nevek. Hogy nem mindenkiből lett koszorús-koronás, egész életet az irodalomnak szentelő? Mindig is így volt e világi élet. Az akkor már jó hírű, maga is fiatal költő Lászlóffy Aladár, a szerkesztő mindenkit magához ölelt volna, aki mert szólni ama romániai világban a világról. Már ahogy lehetett.
1967-re már annyira rühellte az akkor még rajongva olvasó közönség az egész párthozsannát, hogy ama fiatalokat istenítve állta a sarat s a sorokat a könyvért. És abban a 190 oldalas kis gyűjteményben egyetlen párt-ima nincs; ama 28-ak azokat kirekesztették a szívükből, szellemükből. Ötven esztendővel ezelőtt ők huszonévesekként, a mennyekbe vivő létra alsó fokán. Apáthy Géza, Aradi József, Balázs András, Balla Zsófia, Bokor Katalin, Bordy Margit, Cseke Gábor, Cseke Péter, Elekes Ferenc, Farkas Árpád, Hodos László, Kenéz Ferenc, Király László, Komán János, Komzsik István, Krizsán Zoltán, Magyari Lajos, Mandics György, Máté Imre, Miklós László, Molnos Lajos, Mózes Huba, Paizs Tibor, Soós László, Szabó Barna, D. Szabó Lajos, Tatár György, Vásárhelyi Géza.
Számomra és a megmaradottak számára ma már ünnepes ez a versgyűjtemény. Vitorla-ének. Bevitorláztak ötven éve a magyar irodalomtörténetbe. Éltesse őket a jelen s a jövő, illesse őket tisztelet.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)



lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-175




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék