udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 220 találat lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-210 | 211-220

Névmutató: Puskel Péter

2011. szeptember 19.

Kettős könyvbemutató Gyergyószárhegyen
Kettős könyvbemutatót tartottak a hétvégén a gyergyószárhegyi alkotóközpontban. A néhány nappal korábban rendezett marosvásárhelyi premier után a Hargita megyei nagyközségben ismertette meg ötéves termésének antológiáját a Súrlott Grádics irodalmi kör.
Bölöni Domokos által összeállított és Kedei Zoltán rajzaival illusztrált kötetben harminc, Vásárhelyhez kötődő szerző jegyez többnyire vidám verset, novellát, karcolatot, kisregényt. Az eltérített felvonó mindkét bemutatóján elhangzott: a negyvenesztendős múltra visszatekintő Kriterion Kiadónak ez a „legnagyobb” antológiája, ugyanis a harminc szerző közül haton a Nagy családnevet viselik. A Súrlott Grádics a tavaly ünnepelte ötödik születésnapját, a minap megjelent gyűjteménye pedig az első kiadványa.
150 év a Gutenberg-galaxison a címe Puskel Péter az erdélyi magyar újságírás egyik legtermékenyebb városának számító Arad sajtótörténetéről szóló munkájának. A komoly kutatómunkát végző szerző ablakot nyitott a partiumi település sajtómúltjára.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

2011. október folyamán

Dukrét Géza: A XVII. Partiumi Honismereti Konferencia
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2011. augusztus 26-a és 28-a között Mezőhegyesen, Békés megyében szervezte meg a XVII. Partiumi Honismereti Konferenciát. A rendezvény társszervezői voltak a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke és Mezőhegyes Önkormányzata. A konferencia fővédnöke Hende Csaba honvédelmi miniszter, védnöke Bartha Elek, a Debreceni Tudományegyetem tanszékvezető tanára és Kovács József parlamenti képviselő, kórházigazgató főorvos volt.
A Szózat eléneklése után Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Markovits Milán főhadnagy, tábori lelkész tartott áhítatot. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte a megjelenteket. Üdvözlő beszédet mondott Dénes Zoltán debreceni egyetemi docens, mint társszervező, Isaszegi János ny. vezérőrnagy, Bartha Elek tanszékvezető egyetemi tanár, Kovács József parlamenti képviselő, Bognár Levente, Arad alpolgármestere, Kovácsné Faltin Erzsébet, Mezőhegyes polgármestere, Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet főigazgatója, Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, Révész Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke és Antalné Erdei Dóra, az Általános Művelődési Központ igazgatója. A konferenciát megtisztelte jelenlétével Hasas János az RMDSZ országos elnöksége nevében, valamint Tóth József emeritus professzor, a Pécsi Egyetem volt rektora és Balázsi József, Érsemjén polgármestere. Ezt követően átadták a Fényes Elek-díjakat. Az idén díjban részesült Wanek Ferenc (Kolozsvár), Makai Zoltán (Nagyvárad), Halász Péter, a Honismereti Szövetség tiszteletbeli elnöke (Gyimesközéplok). Az elnökség döntése alapján Höhn József megkapta posztumusz a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság tiszteletbeli tagsági címet. Az elismerő oklevelet és a tagsági könyvecskét özvegye vette át.
A konferencia fő témái: a védelmi rendszerek, a nagybirtokok és az ipar története a történelmi Partiumban és Bánságban. Az előadások sora hagyományosan a konferenciának helyt adó Mezőhegyes megismerésével kezdődött. Tóth József emeritus professzor (Pécs) Mezőhegyes és környéke földrajzi viszonyait, Dénes Zoltán (Debrecen) Mezőhegyes történetét ismertette, Starmüller Géza (Kolozsvár) a Partium Erdélyhez való kötődéséről és a partiumi várrendszerről értekezett, Isaszegi János (Budapest) pedig Mezőhegyesnek a török hódoltság alóli felszabadító harcokban játszott szerepéről beszélt. Ezután Dukrét Géza fényképeiből Pásztai Ottó fotókiállítást nyitott meg Épített örökségünk Bihar megyében címen. Ezt követően a társaság a várossal ismerkedett. Meglátogattuk Magyarország legnagyobb ménesét, s a műemlék épületeket, este pedig egy felemelő hangversenyt hallgattunk meg a helyi Szent György-templomban. Másnap délelőtt, programon kívül, Kovács Rozália egy műemlék elpusztítását ismertette: Érmihályfalva és Érsemjén határán, a határátkelő felé vezető úton egy, a 19. század közepe táján épült, egylyukú téglahidat romboltak le. Ezután Fleisz János és Fleisz Judit (Nagyvárad) Magyarország 20. század eleji gazdasági fejlődéséről, ezen belül a partiumi iparosodási törekvésekről, Dánielisz Endre (Nagyszalonta) Szalonta várának históriájáról, Pásztai Ottó és Makai Zoltán (Nagyvárad) pedig Bihar megye ipartörténetéről értekezett. Dukrét Géza (Nagyvárad) bemutatta a múlt század elején tevékenykedő iparteremtő nagyváradi személyiségeket, Puskel Péter (Arad) Arad ipari fejlődését ismertette a céhes élettől az ipari parkokig, Jancsó Árpád (Temesvár) az Arad–Temesvár vasútvonal történetéről és jelentőségéről értekezett, Kupán Árpád (Nagyvárad) Mezőtelegd ipartörténetét ismertette. Dénes Zoltán Nagybirtokok a Partiumban és a Bánságban címen tartott átfogó előadást, Vajda Sándor (Borosjenő) a világosi Bohus család birtokairól és szerepéről beszélt. Szabó István (Sarkad) a sarkadi cukorgyár szomorú történetét, Tácsi Erika (Temesvár) a temesvári nyomdákat mutatta be. Blazovits László egyetemi tanárnak (Szeged) a gyulai vár alkalmazottai számára 1520. május 11-én kiadott rendtartásáról szóló tanulmányát Kalmár Edit (Mezőhegyes) olvasta fel. Ujj János (Arad) az aradi vértanúk tiszteletére a Kárpát-medencében állított emlékműveket, emléktáblákat ismertette, mintegy felvezetve egyben az erről szóló, most készülő könyvét. Az utolsó előadást Merlák Zsuzsa (Mezőhegyes) tartotta, aki a város katonai és ipartörténeti emlékeit ismertette.
A konferencia tisztújító közgyűléssel végződött, amelyen Dukrét Géza elnök beszámolt az utóbbi négy év tevékenységeiről. A kiegészítő hozzászólások utáni tisztújításon Dukrét Gézát elnökké, Bara Istvánt (Szatmárnémeti) alelnökké, Mihálka Nándort ifjúsági alelnökké, Kiss Anna-Máriát pedig titkárrá választották. A napot záró polgári esten közreműködött Farkas Major Annamária előadóművész, operaénekes.
A harmadik nap szakmai kirándulással folytatódott Hódmezővásárhelyen, Széphegyi László építészmérnök vezetésével. Megtekintettük a református ótemplomot, a városházát és a Fekete Sas vigadót, Orosházán a Jézus szívének szentelt római katolikus templomban megkoszorúztuk gr. Széchenyi Miklós nagyváradi püspök sírját. Újkígyóson Harangozó Imre vezetésével megnéztük a Szűz Mária Szent Nevének tiszteletére szentelt templomot s a Wencheim család sírhelyét, valamint a népfőiskola gyűjteményét, Szabadkígyóson a Wenckheim-kastélyt. Gyulán Dénes Zoltán vezetésével megnéztük a városháza dísztermét, ahol az alpolgármester fogadta a társaságot. A konferenciát anyagilag támogatta a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke, a Debreceni Egyetem Hallgatói Önkormányzata, Békés megye és Mezőhegyes önkormányzata, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület.
Művelődés (Kolozsvár)

2012. február 2.

Kettős évforduló jegyében
Könyv Arad városiasodásának történetéről
Egy kiváló aradi helytörténész, Ujj János könyvet írt Arad városiasodásának történetéből címmel, amelyet egy másik kiváló helytörténész, Puskel Péter mutatott be kedd délután az RMDSZ aradi székházának üléstermében.
A házigazdák ugyan az irodákban fellelhető székeket mind behordták a bemutató színhelyére, de sokan így is csak „állóhelyen” lehettek részesei az eseménynek. Amely – véletlen-e vagy sem? – kettős évforduló jegyében zajlott. A bemutatót megnyitó Bognár Levente, az RMDSZ megyei elnöke, aradi alpolgármester ugyanis azzal kezdte: az ezelőtt éppen 180 évvel, január 31-én Gyulán (Arad egyik magyarországi testvérvárosában) született Salacz Gyula 26 éves polgármestersége alatt Arad hatalmasat fejlődött. Ennek érzékeltetésére két passzust is felolvasott Báttaszéki Lajos: Alföldi képes emlékkönyv, Arad, 1887 c. munkájából, amelyeket érdemes a mai olvasónak is idézni. „…Salacz Gyulának, mióta a polgármesteri állást elfoglalta, egyedüli gondolatja e város közjavának, minden egyes polgára jólétének tőle kitelhető módon való előmozdítása. Minden egyes felmerülő kérdést, minden más melléktekintet kizárásával, csak azon szempontból bírál meg, vajjon az a városnak és közönségének előnyére válik-e, vagy nem. S a mi meggyőződése szerint azzá válik, azt védi; a miről az ellenkezőt hiszi, azt megakadályozni törekszik.” Továbbá: „Mióta polgármester, a város úgy halad külső csínban, a benne uralkodó rendet, köztisztaságot és a közegészségügyet illetőleg, mint más város 50 év alatt sem. A főtér valóságos nagyvárosi korzó; a színház, a tanácsház, az új sétány, az árvaház, a csatornázás, fásítás az ő érdemeit fogják hirdetni az utókornak is és nem legutolsó érdeme azon kiváló iskolák, melyek nagy részt az ő kezdeményezése folytán keletkeztek”.
Lehet-e mást kívánni, mint hasonló polgármestereket egy városnak? Salacz Gyula nevét utca őrzi Aradon, remélhetőleg szobrot is emelnek majd tiszteletére.
Puskel Péter ismertetőjében rendkívül értékes és hasznos könyvnek nevezte Ujj János munkáját, ugyanakkor nagyra értékelte, hogy a mai nehéz, a kultúrának nem kedvező gazdasági helyzetben vannak emberek, intézmények és szervezetek, amelyek értékes könyveket jelentetnek meg. Az Arad városiasodásának történetéből c. munkát Arad önkormányzata adta ki, jelentős mértékben hozzájárulva ahhoz, hogy a város fejlődésének egy rendkívül fontos időszakát a város hagyományai iránt érdeklődő polgárokkal, különösen a fiatalokkal megismertesse: a könyvet ugyanis románra is lefordították, rövidesen azt is bemutatják.
A város történetéhez, múltjához kapcsolatos könyv megjelenése mindig nagy öröm, mondta a recenzens, akinek (nem hivatalos) nyilvántartása szerint az utóbbi 20-22 évben Aradon mintegy húsz szerzőnek kb. 90 munkája jelent meg magyarul, ami véleménye szerint – a helyi írószövetségi fiókba tömörült román szerzők könyveinek számával összevetve – azt jelenti: „nagyon is helyén van ez a könyvkiadás”.
Puskel Péter megállapította: széles spektrumú könyvről van szó, amely a XIX. század végéig, a századfordulóig, az első világháborúig követi a város fejlődését – ez az a korszak, amikor lényegében befejeződik Arad városiasodása urbanisztikai szempontból. Addig, kevés kivétellel, felépülnek Arad modell értékű épületei, kialakul infrastruktúrája, létrejönnek gyárai, iskolái, kulturális intézményei, egészségügyi hálózata stb. Mintegy száz év alatt – mondta később a szerző – Arad falusias településből modern nagyvárossá fejlődött. A méltató megállapította: a tárgyalt témakörből számos más könyvben, cikkben jelentek meg már információk, a szerző azonban ezeket nemcsak összefogta egy vezérfonal mentén, hanem valamennyi témában új elemekkel is kiegészítette.
A több mint 200 oldalas, fotókkal bőven illusztrált kötet három fejezetet szentel a városiasodás történetének. I. A városi infrastruktúra megteremtése (útburkolat, közvilágítás, közszállítás, csatornahálózat, vízvezeték, védőgát, közfürdők, hidak, Holtmaros), II. Az intézményrendszer kialakulása (iskolahálózat, aradi színházak, a város zenei élete, egészségügyi hálózat, szociális intézmények, biztosító intézetek, mozgóképszínház stb., III. Kapcsolat a világgal (postaszolgálat, vasút és vasútállomás, telefon, magasságjegy, hegyaljai vasút). E fejezetekhez járul a IV.: jegyzék a város XIX. századi jelentős személyiségeiről, választott polgármestereiről, főispánjairól, az egyházfelekezetek főpapjairól, a szelektív könyvészet pedig a város múltja iránt érdeklődőket esetleg a további kutakodásokban segíti.
***
Hadd szóljunk a címben említett kettős évforduló másikáról is: az aradi alpolgármester köszöntötte a szerzőt, Ujj Jánost, aki a bemutató előtti napon, január 30-án töltötte be 70. életévét. A bejelentést erősen megtapsolta a közönség, hisz Ujj Jánost évtizedek óta ismeri és tiszteli nemcsak tanárként, újságíróként, hanem Aradhoz kötődő tízegynéhány értékes könyv szerzőjeként is. Szép születésnapi ajándék, hogy a kerek évfordulón újabb kötete jelenhetett meg.
Ujj Jánosnak boldog születésnapot, jó egészséget, munkabírást, az aradiaknak pedig további, tőle származó, a jövőben megírandó vagy kiadandó könyveket kívánunk.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2012. március 2.

Aradi újságírók lexikona
Nem panaszkodhat az aradi sajtó, hogy a krónikások elhanyagolták: az utóbbi két évben három könyv is megjelent történetéről, munkatársairól. (Ha Ujj János kicsit régebbi, az aradi magyar kulturális sajtóról szóló könyvét is ide soroljuk, a szám tovább növekszik.)
2010-ben adta ki Emil Şimăndan a Dicţionariul presei arădene (Az aradi sajtó lexikona) c. kötetet, tavaly jelent meg Puskel Péter könyve az aradi magyar sajtó másfél évszázadáról, most pedig egy újabb könyv, a Dicţionarul jurnaliştilor arădeni (Aradi újságírók lexikona) látott napvilágot ugyancsak Şimăndan Emil neve és a Ioan Slavici Alapítvány égisze alatt.
A szerző-szerkesztő a 455 oldalas, igen jó nyomdai kivitelű, keménykötéses, az aradi Gutenberg Univers Kiadó gondozásában kiadott, az Arad Megyei Kulturális Központ, a Ioan Slavici Alapítvány, a Vasile Goldiş Nyugati Egyetem, az ASTRA Cégcsoport Személyvagongyára és a Simion Radu család pénzügyi támogatásával megjelent könyv előszavában hangsúlyozza: a mű „kizárólag személyes kezdeményezésére” jött létre. Nem volt tehát megrendelő, „felsőbb sugallat”, a szerző ambíciója volt e kötet, amely eredetileg sokkal merészebb álmokat dédelgetett: a teljes aradi (helyi és regionális) sajtó valamennyi munkatársát felvonultatta volna. Ám igazat kell neki adnunk: egy ekkora munkához se anyagi fedezet, se megfelelő újságkollekciók, se a régi újságírók életrajzára, pályájára vonatkozó adatok nincsenek. Emberi kapacitás se, teszem hozzá. Csak egy apróság: a szerző(k)nek minden olyan nyelvet beszélniük kellene, amelyeken az aradi sajtótermékek az idők során megjelentek, különben minden kísérlet eleve (legalább részleges) kudarcra ítéltetne. Okosabb volt tehát korban kevesebbet markolni, s a hozzánk közelebb álló időket választani. Bár ez sem garancia a teljességre. Szerző az előszóban mentegeti magát, tudatában lévén annak, hogy számos, az utóbbi néhány évben elhunyt újságíró is kimaradt (némelyekkel együtt dolgozott – szerk. megj.): nem sikerült hozzátartozóktól sem beszerezni a rájuk vonatkozó adatokat. A 13 felsorolt névhez kapásból hozzátehetnék még egy tucatot, amelyek megfelelnek a szereplésre felállított kritériumoknak (bár meglehet, hogy nem akartak a könyvben szerepelni). Hiába keresünk akár egyetlen német nevű-anyanyelvű zsurnalisztát, ami azt a benyomást keltheti az olvasóban, hogy Aradon nem volt az utóbbi jó fél évszázadban – állandó alkalmazott vagy bedolgozó – német újságíró. Lehet, hogy nem mindenki ért majd egyet az egyes újságíróknak szánt terjedelemmel, hallottam már véleményt, hogy X miért került bele stb.
De örüljünk inkább annak, ami van: egy olyan, 180 újságíró-portrét tartalmazó lexikonnak, melyhez hasonlót számos szakma képviselői bizonyára szeretnének, s amiért szerzőjének őszinte elismerés jár. A mű jó kiindulópont lehet egy majdani tökéletesített újságíró-enciklopédiához.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2012. március 26.

Partiumi Honismereti Találkozó
Szombaton szervezték Nagyváradon a Partiumi Honismereti Találkozót, amit a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság közgyűlése zárt.
A Társaság 2012-es kutatási programja a Partium és a Bánság egyházi műemlékeire, valamint nagy személyiségeink emlékezetére összpontosít.
Az eseményen Aradról részt vett Berecz Gábor, Nagy István, Olasz Angéla Puskel Péter és Ujj János.
Péter I. Zoltán a nagyváradi vár királyszobrairól, Kupán Árpád az utolsó békebeli nagyváradi polgármesterről, Rimler Károlyról, Kiss Kálmán a túrterebesi műemlék templomokról, Nagy István Klebelsberg Kunóról, Wanek Ferenc Péchi Antalról és a Selmecbányai Bányászati Akadémiáról, Pásztai Ottó Dr. Károly Irén Józsefről, míg Kovács Rozália az érmihályfalvi református templomról tartott előadást.
Nagy István
Nyugati Jelen (Arad)

2012. augusztus 6.

Az Aradi magyar sajtó napja
Nemcsak tájékoztatás – szolgálat!
Az Alföld című napilap első számának 1861. augusztus 1-jei megjelenése 140. évfordulója alkalmából került első alkalommal megrendezésre az Aradi magyar sajtó napja. Ezt azóta minden évben megrendezzük, mikor szerényebb, mikor bőségesebb körülmények között.
Bár a tavalyi, 150. évforduló ez utóbbira adott lehetőséget, az idei is igyekezett kitenni magáért, ami – hála a szervező PRO PRESENS Alapítványnak és a támogató Polgármesteri Hivatalnak – sikerült is.
Szombaton délelőtt a Jelen Háznak az erre az alkalomra külön berendezett teraszán előbb Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője köszöntötte a megjelenteket, meghívottakat, olvasókat, no meg korábbi és jelenlegi újságírókat.
Bognár Levente alpolgármester, az RMDSZ Arad megyei elnöke annak a reményének adott hangot, hogy az aradi magyar sajtónak nemcsak múltja és jelene volt, illetve van, hanem jövője is lesz. Naponta kézbe véve a Nyugati Jelent, érezzük, hogy vagyunk – tette hozzá.
A Remember – 150 év aradi magyar sajtó című konferencia keretében elsőként Jámbor Gyula az aradi magyar sajtó múltjáról és jelenéről tartott összefoglaló előadást, ám nem ragadt le szigorúan e témánál, hanem ennél sokkal bővebb kitekintést nyújtott az írott sajtó első nyomainak világszintű megjelenésétől egészen napjainkig, amikor sokan már annak halálát jósolják.
Balta János imázs- és terjesztési igazgató egy, a szórványban, öt megyében megjelenő magyar napilap mindennapos küzdelmének a hátterébe nyújtott betekintést, az anyagi háttér biztosításától – főként a jelenlegi gazdasági válság idején – egészen a terjesztés nehézségéig. Meggyőződését fejezte ki, hogy munkánk nemcsak a tájékoztatásban merül ki, hanem azt szolgálatként kell felfogni. Nem hagyhatta megjegyzés nélkül a technika fejlődése nyújtotta előnyöket, de azt sem, hogy a fiatalok inkább fordulnak a világháló felé, semmint, hogy kézbe vegyenek egy újságot.
A szombati ünnepet megtisztelte jelenlétével dr. Havasi János, a magyarországi Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) igazgatóhelyettese, határon túli különmegbízott, aki hozzászólásában vázolta az anyaországi írott sajtó helyzetét, valamint a közmédia körülményeinek az alakulását, átmeneti állapotnak minősítve a jelenlegit. Egyúttal jelezte: csodálattal figyeli az erdélyi magyar lapok erőfeszítéseit az olvasóréteg kiszolgálása érdekében. Kérdésre válaszolva elmondta: ha azt akarjuk, hogy a Kossuth Rádió középhullámú adása ne szűnjön meg romániai idő szerint 22 órakor, akkor levelekkel, e-mailekkel kell „bombázni” az MTVA legfelsőbb vezetőségét, hadd lássák az igényt...
Rövid kávészünet után – miközben a résztvevők meglátogathatták az ez alkalommal berendezett sajtótörténeti kiállítást – előbb Ujj János tartott átfogó történelmi áttekintést arról, hogy jutott el Arad arra a szintre, hogy a helyi polgárság felkarolja a kulturális kezdeményezéseket, így előbb a napilapok, majd a kulturális kiadványok megjelenését is. Puskel Péter – aki a tavalyi kerek évfordulóra jelentette meg 150 év a Gutenber-galaxison című kötetét – ezúttal aradi, nemcsak sajtótörténeti kuriózumokat idézett fel, amolyan előzetesként újabb készülő könyvéből, amely aradi elsőbbségekről szól majd.
Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke – a sajtó témakörénél maradva – azt a kérdést vetette fel, hogy közművelődési kiadványuknak, a Havi Szemlének hol a helye: csak Arad és környéke alkotóira figyeljen, vagy tekintsen ki az egész Kárpát-medencére? Egy azonnali reagálás szerint ajánlatosabb lenne szűkebb pátriánkra korlátozódnia.
Faragó Péter RMDSZ-es parlamenti képviselő a sokrétű informálódási lehetőségre utalva úgy vélte, ezen a piacon kell megtalálnia helyi, pontos és friss tudósításokkal a helyét a Nyugati Jelennek. Ugyanakkor kifejezte azt a meggyőződését is, hogy az online-é a jövő.
A különböző felekezetek képviselői közül Király Árpád római katolikus marosi főesperes kért szót, értékelve a Nyugati Jelen Hitélet oldalát, amely gazdag egyházi hírekkel szolgál.
A kialakult beszélgetés során felmerült a fiatalok minél hatékonyabb bevonása a különböző művelődési tevékenységekbe, többek között azért is, hogy ne vesszen ki az olvasás kultúrája.
A rendezvény alkalmából megjelent A Remember – 150 év aradi magyar sajtó című 2011–2012-es sajtó évkönyv is, amelyet valamennyi résztvevő ingyen kapott meg, és a Jelen könyvesbolt melletti olvasóteremben augusztus 10-ig naponta 10–17 óra között nyitva tartó sajtótörténeti kiállításon is hozzá juthat.
Ebéd után borkóstoló következett a Wine Princess közreműködésével, amelyen Bálint Zoltán élvezetes előadása kíséretében ismerkedhettünk meg egy fehér, egy rosé és három vörös borral.
És nyilván, nem hiányozhatott az ünnepi torta sem.
Aztán előkerült Simonfi Imre hegedűje is, és kezdődhetett a nótázás.
Egy biztos: az idei aradi magyar sajtónap is jól sikerült, amit mi sem bizonyít jobban, mint a már közhelyként gyakran elhangzó búcsúzkodás: Jövőre ugyanitt!
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

2012. augusztus 30.

Tankönyv Arad épített kulturális örökségéről
Ha a kedves olvasó netalán elcsodálkozna a címen, nem lepne meg. Hogyhogy tankönyv? Tankönyvet tantárgyhoz szoktak írni, épített (vagy akár nem épített) kulturális örökség tantárgy pedig, tudomása szerint, nem létezik. Esetleg az építészeti főiskolán. Talán.
Tantárgy még nincs, de tankönyv már van Aradon, és reméljük, legalább néhány középiskolában tanítani fognak belőle belátható időn belül.
A történet a VITO-programmal kezdődött. A VITO pedig egy nyolc kelet- és közép-európai országra kiterjedő projekt, amelynek célja a történelmi városok fejlesztése az épített-kulturális örökség megőrzésével, turisztikai vonzerejük növelése, a polgárok életminőségének emelése – mindez úgy, hogy megosztják egymással a témában szerzett tapasztalataikat. A projektben Arad Banska Stiavniva (Szlovákia), Graz (Ausztria), Ptuj (Szlovénia), Yanthy (Görögország), Terano (Marche régió, Olaszország), Kisinyov (Moldávia), valamint Nagyvárad városokkal együtt szerepel. Arad számára a program 159 500 euróba kerül, aminek 85 százalékát az Európai Unió, 13 százalékát a román kormány, 2 százalékát pedig az Arad városi tanács fedezi. A projekt megvalósítása során tanulmány készült egyebek közt az Avram Iancu (Szabadság) tér–Katedrális tér–Megbékélés Parkja gyalogos sétány elkészítésére, a sétálóutca (Meţianu, Forray) megvalósítására, felmérték a történelmi központban lévő 63 épületet stb., s e sorba illeszkedik az Arad épített kulturális örökségéről szóló tankönyv megírása és kiadása román, magyar és német nyelven.
Ma a Városházán tartott összejövetelen a résztvevők – tanárok, építészek, városvédők, újságírók – kezükbe is vehették a három nyelven kiadott könyvet, amelynek szerzői Simona Rodica Stiger, Anda Maria Tămaş, Raul Tiberiu Muntean, Eduard Andrei Krämer. (E két utóbbi szerző a könyv magyarra, illetve németre fordítását is elvégezte.) Az érdeklődők rögtön át is lapozták a 114 oldalas, színes nyomásban és sok-sok illusztráló fotóval megjelent kiadványt – és valamennyien nagy elismeréssel szóltak róla.
A könyv három nagy fejezetre oszlik: I. Az épített örökség és Arad városiasodása, II. Arad épített öröksége – a fejlődés képzőművészeti elemei, III. Köz- és magánépületek. Ez utóbbi fejezet keretében külön szerepelnek az egyházi épületek, iskolák, paloták.
Nem állítanám, hogy e könyv elolvasásával, jobban mondva áttanulmányozásával a X. vagy XI. osztályos diák (nekik szánták a tankönyvet) tökéletesen ismerni fogja Arad építészeti örökségét, de az biztos, hogy megalapozott és szilárd ismeretei lesznek a Maros-parti város épületeiről, azok stílusáról, koráról. És egyúttal, amit jómagam rendkívül fontosnak tartok, tervezőikről, építtetőikről (mondjuk: Szántay Lajos, a Neuman bárók, Forray, Andrényi), az építészet számos fogalmáról (pl. homlokzat, fríz, apszis, timpanon stb. stb.).
A kiadványról, amely számos aradi magyar helytörténész (köztük természetesen Márki Sándor, Lakatos Ottó, a kortársak közül Puskel Péter, Ujj János és mások) Aradról, épületeiről, lakóiról szóló munkáit is felhasználta, hosszasan lehetne, és érdemes is lenne beszélni. Alkalomadtán bizonyára kitérünk még rá.
Most befejezésül csak annyit: ez egy modern, interaktív, a mai fiatalokhoz szóló munka – az idősebb olvasó talán nem is értené, mire szólítják el a szerzők azzal, hogy „készítsetek egy Power Point bemutatót”, s hogy „portfoliód számára” írj le egy… akármit.
Hát portfoliója lehet egy mostani diáknak, Aradról szóló ismereteit viszont sokszorosan bővítheti ez a kiadvány, amely remélhetőleg nem csak iskolán kívüli olvasmány marad.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2012. október 6.

„A vesztőhelyre sáros út vitt…”
Az 1849. október 6-án Aradon kivégzett 13 honvédfőtiszt utóélete legendásan gazdag. Nagyon sok igaz és vélt történet szövődött alakjuk köré. A kutatók az eltelt bő másfél évszázad folyamán számos tényt vitathatatlanul rögzítettek. Ezek java be is került a magyarság történelmi köztudatába.
Néhány kérdésben azonban eltérőek a nézőpontok. Amit az egyikük legendának tart, azt mások valós eseményként tárgyalják. Az aradi várfoglyok, a végrehajtott halálos ítéletek számát és a szabadulások időpontját illetően is ütköznek a vélemények.
Az alábbiakban a szabadságharc aradi mártírjaihoz fűződő, alig ismert helyi eseményekre szeretném felhívni a figyelmet. Ezek a valós vagy kelt epizódok történelmi összefüggésben jelentéktelenek, ám ismeretük erősíti helyi kötődésünket, történelmi múltunk és annak jeles személyiségei iránti örök tiszteletünket.
A „bresciai hiéna” ígérete
Iulius Haynau táborszernagy, aki már a véres októberi napokat megelőzően Heim Domokos volt polgármester házában (ma Eminescu utca 22–24.) rendezte be a hadiszállását, rövidesen végre is hajtotta, amit Radetzky tábornokhoz írott levelében ígért: „Gyökerestől irtom ki a gazt, és egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani (…) Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”
Az Európa nagy részében döbbenetet és felháborodást kiváltó véres megtorlások hangulatát megrázó sorokban érzékeltette Vörösmarty: „Most tél van és csend és hó és halál.”
Bő egy évszázaddal később Faludy György a fenti címben idézett sorral („A vesztőhelyre sáros út vitt…) indította az Október 6. című versét.
Jókai a szabadságharc végnapjairól
Jókai Mór 1849-ben kétszer is Aradon járt. Augusztus elején a Fehér Keresztben szállt meg. Életem legszomorúbb napja című memoárjában a fegyverletétel előtti napok hangulatát vetette papírra. Két hónappal később már a vár belső életét rajzolta meg gazdag írói képzelete alapján.
Az aradi várban, a vértanú tábornokok rabságának színhelyén közel 600 fogoly sínylődött. „Soha ennyi vendéget nem látott ez a kastély” – idézte fel Jókai az aradi erőd új lakóinak vészterhes napjait a Politikai Divatok című regényében. „S a vendégek mindegyike oly különös munkával van elfoglalva; komoly férfiak titkosan súgnak-búgnak, kisírt szemű asszonyok találkoznak egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak, s tovább mennek; tárcáját, s pénzestül, ahogy van, rábízza, kezet szorít a cseléddel, s odébb küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, anélkül, hogy eltorzított arcaikon valaki nevetne, némelyik mozdulatlanul ül vagy hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár, mintha kijárást keresne ebből a világból…”
Kihallgatások a vaslakat-házban
Az osztrák császári titkosrendőrség éber figyelme mindenre kiterjedt, Székhelyén, a Winkler-házban (Vaslakat-ház) egymást érték a kihallgatások. A pincében lévő vizsgálati börtön zsúfolva volt a lefogott gyanúsítottakkal és a forradalmi eseményekkel, illetve a szabadságharccal szimpatizáló személyekkel. Egy ideig itt tartották fogva a Kossuth-kiáltvány és főként a Kossuth-bankók terjesztésével megvádolt minorita szerzeteseket is. Mi sem mutatja jobban a minoriták a szabadság ügye iránti elkötelezettségét, mint hogy 1848–1849-ben 11 minorita belépett a nemzetőrségbe.
A Vaslakat-házban (első tulajdonosáról kapta korábban a Winkler nevet) hallgatták ki Lakatos Ottó pátert (1802–1881), a minorita gimnázium igazgatóját, (Arad későbbi monográfia-íróját) és rendtársait, Kosztka Libor házfőnököt, Csüdör Tamást, Eperjessy Aurélt, Zetykó Kelement és Winkler Brúnót. Innen szállították őket Pestre, a hírhedt Újépület börtönébe, majd Terézvárosba. A 14 évre elítélt Lakatos páter rabságának az 1857-es amnesztia vetett csak véget.
Eltérő szakvélemények a szabadulásokról
A foglyok életében fordulatot hozott I. Ferenc József 1852-es aradi látogatása. Ekkor 99 tisztet bocsátott szabadon, néhány katona büntetését felével vagy harmadával csökkentette – tudjuk dr. Kovách Géza aradi történész az Emlékező város (Arad, 1999) c. könyvéből. Lakodalma napján, 1854. április 22-én a császár újabb kegyelmet gyakorolt. Az aradi várbörtön utolsó száz elítéltje az 1857. május 4-én meghirdetett amnesztiával nyerte vissza a szabadságát.
Egyes kutatók szerint az erőd utolsó ’48-as foglya a börtönt 1858. június 2-án elhagyó Virágh Gedeon őrnagy volt. A legkésőbben szabaduló rabok időpontját Hermann Róbert történész, a korszak egyik jeles kutatója, 1859-re teszi.
Az első bátor javaslat
A ’48-as eszméket ápoló Alföld című aradi lap 1867. június 15-i számában Tiszti (Reiner) Lajos (1835–1911) szerkesztő merész kezdeményezéssel állt elő: emléket kellene állítani a tizenhárom kiszenvedett vértanúnak.
„Hosszú, nagyon hosszú ideig voltunk megfosztva a sóvárgott alakalomtól – írta –, hogy a nemzeti kegyeletnek az érdeméhez arányult legalább századrészét róhassuk le azon örökemlékű, dicsteljes hősök iránt, kik mindent, de mindent, mi e földön becses, föláldoztak az ügy oltárára, melynek szentségét honfi szívünk meleg vérével pecsételték meg.”
Tiszti Lajos kezdeményezésének magvai termékeny talajba hullottak. Atzél Péter polgármester (1867–1871) hamarosan bizottságot szervezett és gyűjtést indított a kivégzés helyén felállítandó emlékmű és egy belvárosi szobor felállítására.
A fegyverletételnek Világoson nincs emlékműve…
A történelmi köztudatba mélyen bevésődött Világos neve, holott a tényleges fegyverletétel jóval távolabb, a csigérszőllősi pusztán és az ott napjainkban is fellelhető egykori (ma romos) malom környékén történt.
A legendák eloszlatására a tragikus események emlékének megörökítésére Papp Andor, a Délvidék című aradi periodika szerkesztője szerint 1910-ben Králitz Lajos aradi ügyvéd, a csigérszőllősi birtok akkori tulajdonosa a valóságos helyszínen emlékművet rendelt ifj. Kállay Nándortól és Sebők Jánostól. A nyitott kapu előtt ülő, lehajtott fejű, szomorú nőalak alakja mellett a következő feliratot képzelték el az alkotók: „E síkon tette le a fegyvert a magyar hadsereg 1849. augusztus 13-án az orosz hadsereg előtt. – uram Istenem! Óvd meg nemzetünket a balsorstól!”
Az 1873-ban felállított Búsuló Arad szoborra (Aradi Zsigmond alkotása a múzeum raktárában vár sorsának jobbra fordulására) hasonlító emlékmű kivitelezésére, feltehetően, már nem került sor, hiszen egyetlen helytörténeti munkában, vagy kismonográfiában sem történik említés róla. Az egykori helybeliek sem emlékeztek arra, hogy lett volna ott valami emlékmű.
A fegyverletétel 160. évfordulóján Kisiratoson a Szent György Lovagrend jóvoltából állítottak fel köztéri emlékművet.
Világoson nincs, Kisiratoson van hol fejet hajtanunk.
Damjanich mankója
Az Arad Megyei Múzeum raktárában megőrzött több mint 17 ezer tárgyi és írásos dokumentum digitalizálása és restaurálása – a közös román–magyar együttműködésnek köszönhetően – a vége felé közeledik. Az Ereklye Múzeum tavaly napvilágot látott története után a páratlanul gazdag relikviák albumát is várjuk.
Az egyik legismertebb tárgyi emlék a törött lábú hős, Damjanich János tábornok mankója. Azt viszont kevesen tudják, hogyan került a múzeum birtokába. Meglehetősen kalandos úton.
Egy özv. Kocsis Ferencné nevű hölgy ajándékozta a gyűjtőknek férje hagyatékából. Kocsis Ferenc 1849-ben Aradon volt bádogos, s volt anyósát mosónőnek fogadták meg az ítéletek végrehajtására már nyugállományból Aradra rendelt brünni hóhérnak.
A hóhér elismervényt is kapott „szakszerű” munkavégzéséről. Távozásakor a bitó alatt elhelyezett zsámolyt és egy darabka kötelet „ajándékozott” a mosónőjének, azzal az ajánlással, hogy tegye e tárgyakat pénzzé. Kocsis Ferenc sokáig megőrizte az ereklyéket, ám közben kiderült, hogy a szokatlanul magas mankó (Damjanich rendkívül daliás termetű volt) is anyósa birtokába került. A korabeli regula szerint ugyanis a hóhért illette meg az elítélt személyes holmija. A zsámolynak és az akasztófa kötelének nyoma veszett, a mankó viszont a múzeumba került.
Az utolsó aradi ’48-as
1908. augusztus 21-én 91 éves korában halt meg a legmagasabb rangú aradi ’48-as honvéd, báró Schenovitz Frigyes. Bajor származású apja a bécsi katonai akadémiára járatta. Mérnökkari tisztként dolgozott, majd a vezérkari iskolában műszaki ismereteket tanított.
Schenovitz 1848-ban a Don Miguel ezrednél szolgált. Elhagyta a császári zászlót és belépett szerveződő honvéd hadsereg kötelékébe. Az ezredesi rangig vitte. Öccsét a komáromi csatában vesztette el.
Világos után a szökést fontolgatta, de inasa elárulta. Az aradi várba hurcolták és kötél általi halálra ítélték. Szerencséjére, a kivégzés késlekedett, és ez idő alatt, összeköttetései révén, elérte, hogy büntetését hét évi várfogságra enyhítsék. Fogsága idején ő irányította a várbeli lovarda építését.
Szabadulása után Schenovitz báró Aradon telepedett le, és magánmérnöki praxist folytatott. Horváth Ádám polgármestersége idején (1853–1860) városi, majd megyei főmérnöknek nevezték ki. Később tiszteletbeli tagja a helyi honvédegyletnek.
Honvédegylet, Kossuth-asztaltársaság, Függetlenségi és 48-as kör,Asztalos Sándor-társaság
A kiegyezés utáni években egymást követően olyan civilszervezetek jöttek létre, amelyek a szabadságharc eszméinek frissen tartását tekintették elsődleges céljuknak. Tagjaikból választották meg a vesztőhely bizottságot, majd a Szabadság-szobor felállítását intéző bizottságot.
Nemcsak javasolták, hanem anyagilag is támogatták a Búsuló Aradként elnevezett honvédemlékmű megrendelését a Milanóban élő Aradi Zsigmond szobrásztól.
Pontos nyilvántartást vezettek az Aradon és a vármegyében élő veterán szabadságharcosokról, anyagi támogatásban részesítették őket, illetve az elesettek nehéz sorsban élő családtagjait. A 81 éves Salacz Gyula, egykori polgármester, az egyesület tiszteletbeli elnöke vezetésével 1913-ban még 11-en voltak közülük életben.
A Kölcsey Egyesület mellett ezek a civilszervezetek erőteljesen támogatták az obeliszk és a szobor felállításának ügyét, az 1849. február 8-i aradi harcok emléktábláinak az elhelyezését, utcák elnevezését az aradi vértanúkról és a szabadságharc prominens személyiségeiről. Részt vállaltak az egész országra kiterjedő ereklyék felkutatásában és összegyűjtésében.
Működésük az első világháború utánig tartott.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)

2012. november 14.

Az aradi magyar sajtó kiemelkedő egyéniségeire emlékezve
Köszönet azoknak, akik halhatatlanná tették a várost
Arad – A Magyar Nyelv Napján, november 13-án, kedden 17 órától Az aradi magyar sajtó kiemelkedő egyéniségei címmel tartott előadást Puskel Péter a Jelen Ház nagytermében. Mielőtt tömör betekintést nyerhettünk az aradi magyar sajtó történetébe, történelmébe, Bognár Levente alpolgármester üdvözölte a részvevőket.
„Nagy örömmel vagyok partner ennek a rendezvénynek a létrejöttében, ugyanis nem mindegy, hogy mit tudunk múltunkról, jelenünkről. A jövő generációja arra épül/épít, amit valaki mindig a jelenben megír, ami majd idővel múlttá válik. Köszönet és elismerés illeti azokat, akik írásaikkal halhatatlanná tették a várost, a magyar nyelvet, a kultúrát Aradon.”
Puskel Péter beszélt az első világháború előtti aradi sajtó történetéről, megemlítve a három korabeli rangos lapot – Alföld, Arad és Vidéke, Aradi Közlöny –, melyeknek olyan neves munkatársai voltak, mint: Tiszti Lajos, Iványi Ödön, Reviczky Gyula, Gárdonyi Géza, Stauber József. Szóba került a Függetlenség néven megjelent lap, melyhez dr. Krenner Miklós egyik legjelesebb erdélyi publicista neve is fűződik. Az 1917-ben alapított Aradi Hírlap 1923-tól Erdélyi Hírlap néven jelent meg, majd 1936-tól megszűnéséig (1940) Hírlapra változtatták nevét. E napilap kapcsán említésre került Károly Sándor és Franyó Zoltán neve. Utóbbi létrehozta a romániai magyar avantgárd-törekvések kibontakozásában jelentős szerepet játszó Genius, majd az Új Genius folyóiratot. Ha már folyóirat, akkor Periszkop, mely a romániai magyar avantgárd első magyar irodalmi és művészeti szemléje és Szántó György szerkesztésében jelent meg Aradon 1925–26-ban.
Idő hiányában nem került felsorolásra minden kiemelkedő sajtóegyéniség, akiknek neve valamilyen módon Aradhoz kötődik.
Az előadás után a Jelen kávézóba vonultak a részvevők, ahol a sajtó nagyjainak emléket állító kiállítást nézhették meg. A kiállítás anyaga Olasz Pálnak köszönhető, aki a két világháború között az aradi Városi Színház egyik legismertebb színésze volt. Barátairól – és nem csak – előszeretettel készített karikatúrákat, mondhatni szerencsére, hiszen másként nem rendelkeznénk az egykori aradi magyar sajtó kiemelkedő egyéniségeinek portréival.
A Jelen kávézóban Puskel Péter mesélt még a kiállított fotókon lévő egyéniségekről, akiket előző előadásán nem említett: Pilisi Géza, Olosz Lajos, dr. Vörös László, Farkas Ferenc Frigyes stb.
A kiállítás – akárcsak a megemlékező előadás – Arad Municípium Polgármesteri Hivatalának támogatásával jött létre, és megtekinthető november 13.–december 13. között a Jelen kávézóban.
Nyugati Jelen (Arad)

2012. november 19.

Felavatták Salacz Gyula szobrát
Meg kell őriznünk, amit elődeink építettek
Gyönyörű napsütéses időben, mintegy kétszáz aradi jelenlétében került sor november 17-én, szombaton délben az egykori és mai Salacz Gyula utcák (a mai Alecsandri, I. Chendi, Püspökség utcák) kereszteződésében Salacz Gyula egykori aradi polgármester mellszobrának felavatására.
A rövid, mintegy húszperces ünnepségen jelen volt Gheorghe Falcă polgármester, Faragó Péter parlamenti képviselő, a közelgő választásokon jelöltként induló Cziszter Kálmán városi tanácsos és Tóth Csaba, Király Árpád római katolikus főesperes, a város fontosabb civilszervezeteinek vezetői és képviselői.
Az ünnepséget Bognár Levente aradi alpolgármester, az RMDSZ megyei elnöke nyitotta meg, köszöntve a megjelenteket. Magyar és román nyelvű beszédében az alábbiakat mondta:
„Nagy öröm számunkra, hogy ma városunk kötelességét törleszti, egy tartozását, amivel Salacz Gyulának, a városunkat 26 évig vezető polgármesterének tartoztunk. Ő nagyon sokat tett a városért. Amikor ma egy szobrot leplezünk le a valamikori és a mostani Salacz Gyula utcák metszéspontjában, megtesszük azt, amit utódoknak meg kell tenniük azért az örökségért, amelyet a városépítő Salacz Gyula ránk hagyott. Hogy mit is tett, azt Puskel Péter cikkében a tegnapi újságban is láthatták. A város modernizálása, strukturális fejlesztése, az iskolák, a kultúra fejlesztése és fenntartása szempontjából is meghatározó városvezető volt.”
Ezt követően Gheorghe Falcă polgármester és Bognár Levente alpolgármester leleplezték a szobrot, amelyet ft. Király Árpád r. kat. főesperes megáldott, majd a hallgatósággal együtt elmondta a Miatyánkot.
Arad polgármestere így szólt az avatón részt vett közönséghez:
„Nem tudom, hogy elődeink magasságába jutunk-e. De biztos vagyok benne, hogy kötelességünk tisztelni őket. Amikor elhatároztuk, hogy a városháza folyosójára kitegyük a polgármesterek arcképét, elmondhatom: sokan ellenem fordultak. S amikor azt hallottam: ’láttam bizonyos neveket, és láttam bizonyos éveket ott’, mindig azt mondtam: egy város nem egy nap alatt készül el, és nem fejlődik egyetlen korszakban – folytonossága van, és minden egyes értékes ember, aki a polgármesteri funkciót elfoglalja, nagyszerű nyomot hagy maga után, ha szereti a várost. Minden nap járok a Városháza folyosóján, és megtisztelve érezzük magunkat elődeink által. Ezért is született a határozat, hogy mellszobrot állítsunk annak, aki ennek a városnak a legtovább gazdája volt. Mi abban az épületben működünk, amelyet mandátuma alatt építettek fel. Nekünk az a kötelességünk, hogy legalább megtartjuk azt, amit ők ránk hagytak” – mondta a polgármester, aztán, maga köré mutatva így folytatta: a házak tetején még mindig antennák állnak, holott régen kábelen jön a tévéműsor, a közlekedési jelet bemázolták, a szemben lévő szép épületre olyan reklámot raktak, amelynek nem lenne helye ott. „Nekünk nem is kell már építeni – folytatta –, mások építettek előttünk és köszönetet mondunk érte. Nekünk csak meg kell őriznünk mindezt. És elfelejtjük, hogy ők sokkal nehezebb körülmények között építkeztek, hisz nem voltak olyan építőanyagok, technológiák, felszerelések, mint ma – de volt lelkük. (…) Elképzelik, milyen szépen mutatna ez a város, ha mindenki csak mintegy 10 négyzetméternyi felületét tartaná rendben? Ha mindenkinek csak 5 négyzetméternyi homlokzatot sikerülni rendbe hoznia?  Azért mondom ezt, mert ekkorák Aradon az egy főre eső területek. Arad sokkal jobban mutatna, s mi nagyobb tiszteletet tanúsítanánk azok iránt, akik felépítették ezt a várost. Örülök, és megtisztelve érzem magam, hogy részt vehetek ezen az eseményen.”
Bognár Levente alpolgármester az ünnepség végén köszönetet mondott mindenkinek, aki a szobor felállítása érdekében közreműködött – Arad polgármesterének, tanácsosoknak, s nem utolsó sorban Kocsis Rudolf szobrászművésznek, a szobor alkotójának és Sándor István műépítésznek, majd a polgármesteri hivatal, az RMDSZ és több civilszervezet megkoszorúzta a szobrot.
***
Aradon ez az első szobor, amelyet polgármester kap. Talán egyetértenek azzal, ha azt kívánjuk: legyen még sok olyan polgármestere a városnak, aki kiemelkedő munkájáért az utókortól kiérdemli, hogy szobrot állítsanak neki.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2013. január 5.

Beszélgetés Puskel Tünde Emesével az MTVA aradi stúdióvezetőjével
Az erdélyi magyar televíziózásról, a Duna TV elmúlt 20 évéről: A tájékoztatás a legfontosabb
Az összmagyarság műholdas televíziójának ötlete a Magyarok III. Világtalálkozóján fogalmazódott meg, 1992 augusztusában Budapesten.
Csoóri Sándor vezetésével megalakult a Hungária Televízió Alapítvány, és megkezdődtek egy új műholdas televíziós csatorna előkészületei. Kezdetben még Hungária Televízió néven említik. A mai név közvetlenül az indulás előtt született meg. A kísérleti adások november 1-jén kezdődtek napi három órában. A Duna Televízió műsora 1992. december 24-én 17-órakor indult egy közvetítő kocsiból, s mára öt kontinensen, tizenötmillió nézőhöz jut el, hidat teremtve az anyaország és a határon túli magyarok között.
Puskel Tünde Emese aradi tudósító már a kezdetektől részt vett a műsorkészítésben. 1990–94 között – az aradi helyi televízió magyar műsorának megalapítója és főszerkesztője, majd a Duna TV, a Magyar Televízió, a bukaresti RTV magyar adása számára készít híreket, riportokat, tudósításokat és dokumentumfilmeket.
Arról beszélgettünk, hogy az elmúlt 20 év milyen átalakulásokat hozott az erdélyi magyar televíziózásban, a Duna televízió munkájában, hogyan fejlődött gyerekcipőből nagykorúvá az erdélyi magyar televíziózás.
– Rögtön a forradalom után magyar adás csak Bukarestben volt, addig sehol senkinek nem volt lehetősége, alkalma arra, hogy megismerkedhessen ezzel a munkával. Aradon, a helyi televízióban a román adás már 1990 januárjában beindult, én február elején indítottam el a magyar adást. Mivel szórvány vidéken élünk, nagyon kevesen vannak, akik képzettek magyar televíziózásban, ezért azonnal kapott a lehetőségen a bukaresti televízió magyar adása, később a kolozsvári stúdió, a szegedi körzeti stúdió, a magyar televízió, hamar terjedt a hír, hogy mi itt Aradon már dolgozunk, és kérték az anyagokat. Nemigen tudtak mások is bekapcsolódni ebbe a különös munkába, mert kezdetben hazai magyar szakemberek hiányában nem indult médiaképzés. Mi még Budapesten tanultunk, ám az utóbbi évtizedben már Kolozsváron és Marosvásárhelyen is elindult az elektronikus médiaszakemberek oktatása. Jórészt innen kerülnek ki a mai televíziós stábok magyar munkatársai.
– Honnan indult a Duna televízió? Hogy kezdődött? Milyen szakemberekkel?
– A Magyarok Világszövetsége határozta el, hogy kellene egy olyan televíziót indítani, ami a világ magyarságához szól, főként a határon túli magyarokhoz, hiszen nekik nem volt semmi más lehetőségük megismerkedni a magyar közélettel, kultúrával. Azon kívül az anyaországiak egyre nyitottabbak lettek a határon túli magyarság felé, hiszen korábban politikai okokból ez tabu volt. A nyitást a Duna TV teremtette meg, óriási szenzáció volt például a csíksomlyói búcsú közvetítése, amely a mai napig egyesíti a világ magyarjait, így alakult ki szép lassan a nemzet televíziója.
Az 1990-es karácsonyi kísérleti adás még távolról sem jelentette a saját műsorok gyártását. Kezdetben a MAFILM Róna utcai telepéről „lőtték át” az Antenna Hungária műholdas állomására,akkoriban gyakran láthatták az akváriumi halakat éjszakai „műsorként”. Ez a műszaki lehetőségek felmérését szolgálta. 1994-től teljesedett ki az adás, miután megkeresték azokat a magyar szakembereket, akik már előtte itt-ott dolgoztak helyi televízióknál, és így jutottak el hozzánk Aradra is.
Nekem akkor már volt két év múltam a helyi tévénél, de természetesen itt csiszolódtam, itt tanultam meg a szakmát, együtt a többiekkel, egymást tanítva.
Budapestről jött egy szerkesztőségi csapat, kijelentették, hogy amennyiben hajlandók lennénk együttműködni velük, ők szívesen fogadnának anyagokat ebből a régióból is. Gyakorlatilag így indult az egész.
Eleinte elég kevés városból dolgoztunk be, Arad azonban úttörő volt. A mi munkánk nem csak Arad megyére terjedt ki, hanem Temes, Hunyad megyét is bekapcsoltuk, sőt eleinte mi jártunk át Szalontára is. Emlékszem, még kölcsönautóval forgattunk Kolozsváron abban az időben, de Németországban is filmeztünk.
A tudósítói munka felelősségteljes és nagyon szerteágazó: a sporttól kezdve, a politikán át a művészetekig mindenhez kell egy picit érteni, mindent meg kell tudni közelíteni. Egy kicsit a hályogkovács munkájára emlékeztet…
Kezdetben nagyon sok nehézségbe ütköztünk, mert az államvédelmi szervektől kezdve az intézményekig, mindenki gyanakodva nézte a munkánkat, árgus szemekkel figyelték anyagainkat, bizonyos helyekre be se engedtek forgatni.
Az évek hosszú során objektivitásunknak, komolyságunknak köszönhetően el tudtuk fogadtatni magunkat. Szívesen hívnak mindenhová, úgy érzem, mára dicsőség az, ha valaki bekerül a Duna TV-be.
Sára Sándor filmrendező 7 évig irányította ezt a „nagy stúdiót” – tulajdonképpen az volt a mi iskolánk. A sokszínű nyelvi és kulturális közegből jövő munkatársakkal együtt rengeteg képzésen vettünk részt. Buglya Sándor, a Mafilm és Movi rendező-opertőre vezetésével sokat törődtek azzal, hogy minél magasabb szakmai színvonalon tudjunk dolgozni, mert óriási egyenlőtlenségek voltak a földrajzilag is színes területeken.
Operatőr kollegám, Sándor István, akivel a kezdetektől fogva 2000-ig együtt dolgoztam, esküvői filmezéseken „csiszolódott”, ez ma már elképzelhetetlen.
Az erdélyi csapat szakmailag helyt állt, mondhatnám azt is, hogy mi mindig a legképzettebbek voltunk, ha összehasonlítom magunk pl. Kárpátaljával.
– Hogyan látja a fejlődést a kezdetektől napjainkig?
– Szakmailag óriásit fejlődött, ég és föld a kezdetekhez viszonyítva, hogy milyen színvonalra jutott a Kárpát-medencei tudósítói hálózat. Most már van egy minimum, ami alatt nem is lehet dolgozni. Az elején bármilyen sok amatőr megoldást elfogadtak, most már szigorú technikai paramétereket szabnak meg, amelyekhez az elméleti tudáson kívül a legmodernebb technika is kell. Amikor HD-re (High Definition – a felbontási specifikációkból adódó előnyösebb megjelenítési lehetőség) áttértek, akkor elég sokan kiestek a stábból, hiszen nem tudták megteremteni a megfelelő feltételeket. A nagy stúdiókat ellátták, felszerelték, a kisebb csapatok – mint például a miénk – pályázatok útján próbálják beszerezni maguknak a technikát. Ebben a kamera fontos szerepet játszik, de az utómunkálatoknak legalább akkora a szerepe, ezt pedig nem lehet alacsony műszaki színvonalon megoldani. A televíziózás méregdrága, nem lehet csak úgy egyik napról a másikra lecserélni a technológiát. Emiatt napjainkban nagyjából 50 külföldi stáb látja el a napi feladatokat az MTVA megbízásából.
– Aradon az önkormányzatnak és az RMDSZ-nek köszönhetően ma már van egy stúdió, ahol együtt dolgozhat a csapat. Nem volt ez mindig így.
– Nagyon hosszú ideig rengeteg embernek otthon volt a saját „stúdiója”, mi is otthonról dolgoztunk. Kazettákon küldtük Budapestre a kész anyagot, nem volt más lehetőség. Mindig kerestünk valakit, aki éppen utazott Pestre, így oldottuk meg. Volt olyan, hogy egy hétig tartott, amíg az anyag lement adásba. Most már sokkal könnyebb. Ma már délben, ha van egy esemény, az esti hírekben benne tud lenni.
Itt Aradon a legnagyobb ügy a Szabadság-szobor kérdése volt, aminek minden pillanatát nyomon követtük, és tulajdonképpen ez volt a legnagyobb szakmai kihívásunk.
A férjemnek (Puskel Péter újságíró-helytörténész – szerk. megj.) gazdag aradi fotógyűjteménye van, amelynek a segítségével bemutattuk az egész szoborügyet már a kilencvenes évek közepén. Ez óriási szenzáció volt, mert ellenzői azt hangoztatták, hogy a szobor Nagy-Magyarország jelképe. Mi pedig a Duna TV segítségével meg tudtuk mutatni, hogyan is néz ki a Szabadság-szobor, amit addig senki nem látott. 1999-ben a kihozatalát is filmeztük kora délután, ami este – már szinte egyenesben – lement a Duna TV-ben. Mivel ez fantasztikusan gyors és profi munka volt, meg is kaptuk abban az évben a MÚRE Nívó-díját. Egyébként az évek során külföldi tévéfesztiválokról is hazahoztunk néhány díjat.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

2013. március 2.

120 éves az Aradi Ereklyemúzeum
A Kölcsey Egyesület 1893. március 15-én nyitotta meg hivatalosan a színház második emeletén négy teremben az Ereklyemúzeumot.
Ez a gyűjtemény, néprajzi, őskori, numizmatikai és képzőművészeti részleggel kibővítve költözött át 1913-ban az idén szintén jubiláló – századik születésnapját ünneplő – Kultúrpalotába. A 120 év előtti eseményről emlékezik meg egyesületünk március 5-én, kedden 17 órakor Puskel Péter vetítéssel egybekötött előadásával, ezt követően pedig rendhagyó múzeumi sétával. Az előadás a Kultúrpalota kistermében lesz (ahol ma a házasságkötő terem található). Bejárat: a főkapun keresztül. Minden érdeklődőt szeretettel várunk.
A Kölcsey Egyesület elnöksége
Nyugati Jelen (Arad),

2013. március 7.

Előadás a kezdetektől napjainkig terjedő időkről
120 éves az aradi ereklyemúzeum
Kedden délután estébe nyúló előadást tartott Puskel Péter helytörténész az aradi ereklyemúzeum létrejöttének 120. évfordulója kapcsán.
Szokatlan helyszínen, a Kultúrpalota egyik – a szimfonikus zenekar által próbateremnek használt – helységében, arra számítva, hogy az előadás után alkalom nyílik a történelmi múzeum meglátogatására. Erre azonban az idő elhúzódása miatt már nem kerülhetett sor.
Az előadás ismertetése előtt engedtessék meg, hogy elmondjak egy személyes élményt.
1990 tavaszán, pár hónappal a romániai fordulat után egy magyarországi (akkoriban az egyik legjelentősebbnek számító lapnál dolgozó) újságíró kereste fel az országot, s első állomása Arad volt. Alulírottnak jutott kísérésének feladata (több nyelvet beszélt, de a románt nem), és sikerült kieszközölni, hogy beengedjenek az aradi múzeum 1848-as relikviákat tartalmazó raktárába. (A kiállításon akkoriban már szinte semmi sem volt kitéve az ereklyékből). Az újságíró kolléga szinte extázisba esett a sok száz (vagy több ezer?) tárgy láttán, élményeit természetesen meg is írta. Hogy cikkeinek mekkora hatása volt a magyar közvéleményre, nem tudom, tény azonban, hogy ezek után került sor az aradi múzeum relikviagyűjteményének első külföldi kiállítására, a szegedi Móra Ferenc Múzeumban.
De vissza az aradi előadásra.
Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke bevezetőjében arról szólt, hogy a március 15. előtti periódus rendezvény-zsúfoltsága miatt csak március 5-én lehetett időpontot találni az előadás megtartására, ugyanis a tulajdonképpeni 120 éves évforduló március 15-re esik: 1893-ban ezen a napon avatták fel (a köztudatban úgy él: a színház második emeletén) az ereklyegyűjteményt.
Puskel Péter első mondataiban arról beszélt, hogy az idei esztendő nagyon gazdag évfordulókban – száz éves lesz, például, októberben a Kultúrpalota, ahova felavatása után az ereklyemúzeum költözött; áprilisban van Gárdonyi Géza, a magyar irodalom egyik nagyja születésének 150. évfordulója – személye azért is érdekes számunkra, mert rövid ideig Aradon újságíróskodott, nagyapja az aradi várbörtönben raboskodott 1848 után, és 1916-ban felkérték a Kultúrpalota igazgatói székének elfoglalására (nem fogadta el). Aztán tisztázta: az ereklyegyűjteményt nem az akkoriban még újnak számító színház, hanem a mellette lévő két bérház egyikének második emeletén nyitották meg 2000-nél több ereklyével. A város, az egész régió, de az ország számára is hatalmas eseménynek számított az ereklyegyűjtemény – tulajdonképpen az első aradi múzeum – megnyitása, hisz először kerültek nyilvánosságra, bemutatásra az 1848-hoz fűződő tárgyak, dokumentumok. Jó ideig ugyanis, a forradalom és szabadságharc 1849-es bukását követő időkben súlyos büntetés járt volna az ilyen relikviákat őrzőknek, tehát legfeljebb szűk és megbízható baráti körben tudhattak róluk.
A megnyitás utáni években az eleinte minden tudományos osztályozási szempontot nélkülöző gyűjtemény egyre gyarapodott, és 1913-ig, amikor a Kultúrpalota átadásával méltó helyre került, olyan gyűjteménnyé nőtte ki magát, amellyel legfeljebb a budapesti Nemzeti Múzeum vetekedhet.
De hogyan alakult ki egyáltalán egy ereklyemúzeum létrehozásának gondolata?
Az előadó hangsúlyozta: nem tudjuk ma sem egyértelműen egy névhez, egy emberhez kötni az ötletet. Megemlítette Szabados János aradi újságírót (később Szeged alpolgármestereként számos jelentős megvalósítás fűződik nevéhez), aki egy versében arról írt: a Fennvaló megbünteti a szabadságharcot eltiprókat. A helytörténész véleménye szerint ezzel csiholta ki – Tiszti (Reiner) Lajossal együtt (unokaöccse Európa-hírű karmester lett) – azt a szikrát, amelyből aztán a gyűjtési ötlet megszületett. A jóformán ki sem alakult ötletet felkarolták a korabeli „civilszervezetek”, a Kölcsey Egyesület, a Honvéd Egylet, az Asztalos Sándor Társaság stb. – a kovász a Kölcsey Egyesület volt –, és megindult a gyűjtőmunka, és nem csak Aradon. Kolozsváron például egy aradi származású arisztokrata, Aradon Márki Sándor történész, Jancsó Benedek stb. állt az ügy mellé, és számos, ma már kevésbé ismert személyiség. Zichy Mihály, a kor híres festője, aki inkább Oroszországban élt, két rézkarcot küldött az ügy érdekében (sokszorosításukból jelentős összeg folyt be), Ruttkayné Kossuth Lujza a kormányzó számos emléktárgyát juttatta el Aradra, Damjanichné Csernovics Emília kezdetben húsznál több személyes tárgyat adományozott a gyűjtemény számára (néhányat megőrzött, becses személyes emlékként, ezek halála után kerültek a gyűjteménybe). Az adományozók közt volt Bohus János (hatalmas birtokok tulajdonosa Világos, Zimánd környékén, aki 1848-ban az elsők között, még a törvény megszavazása előtt szabadította fel jobbágyait, a forradalom idején főispánja volt Aradnak), Bohusné Szögyény Antónia (aki a forradalom idején adományokat gyűjtött az elesett honvédok családjának, 1849-ben pedig feljegyezte német nyelvű naplójában a világosi kastélyukban a fegyverletételről folyó tárgyalásokkal kapcsolatos eseményeket – naplóját Márki Sándor találta meg és tette közzé). Kevésbé ismert név az utókor számára Lévay Henrik, a dúsgazdag, Pesten élő arisztokrata, az első állami biztosító megalapítója, aki egyrészt 200 arannyal belépett az ereklyegyűjtő egyesületbe, de talán ennél is fontosabb: a Monarchia területén mindenütt jelenlévő ügynökeit emléktárgyak felkutatásával és gyűjtésével bízta meg.
A gyűjtemény kialakulása természetesen sok-sok, ma már kevéssé ismert „kisember” névjegyét is magán viseli. Puskel Péter többükről megemlékezett. Krisztyóri János pékmesterről, az aradi iparkamara első elnökéről, Somogyi József honvéd őrnagyról (eredetileg halálra, majd 16 évi várfogságra ítélték – szabadulása után Garibaldi seregében harcolt, a fogsága alatt faragott sakk-készlete révén is tartjuk számon), Dömötör Bertalan mérnökről (értékes, Kossuth által a turini száműzetésben aláírt okmányt talált a családi levéltárban), Gulya Sándorról, a katolikus gimnázium tanáráról, aki a Nemzeti dal egy 1848. március 15-én nyomtatott példányát juttatta el a gyűjteménybe, Sárossy Gyuláról, az eredetileg halálra ítélt Galsai Kovács Ernőről (elsőként rajzolta le az 1849-es aradi várat és foglyait, naplója később meg is jelent), Kossuth Lajos háziorvosáról, aki a múzeumi gyűjteménynek korbácsot adományozott stb.
Az előadó ezt követően néhány statisztikai adatot ismertetett, amelyek szerint a végül is 17 ezer körüli tárgyból, dokumentumből álló ereklyegyűjteményt 1909-ben 5500-an, 1930-ban (amikor már csak március–október között, heti négy napon volt megtekinthető) 2100-an látogatták, 1942–43-ban, a háborús években szinte csak diákok keresték fel. Az aradi ereklyemúzeumot a történelen viharai közepette sokszor átszervezték (az újabb időkben 1954-ben, ’60-ban, ’64-ben, majd az 1970-es évek közepén), míg végül alig emlékeztet az eredetire.
Előadásának végén Puskel Péter néhány, az 1848–49-es forradalommal kapcsolatos legendákban élő tévhitet cáfolt (például a sörrel való koccintás tilalma, Haynau 1850-es londoni megseprűzése – a seprűnyél egy darabja „ereklyeként” szerepel stb.), majd számos, a vértanúkhoz és a vár foglyaihoz kötődő tárgyat, dokumentumot mutatott be vetített képeken.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

2013. április 11.

Aradi személyiségek
Vidám történetek, szerelmek és sok-sok munka
Kicsinek bizonyult ma délben az Arad Megyei A. D. Xenopol Könyvtár Concordia Terme: a Puskel-házaspár előadására kíváncsi aradiak megtöltötték a helyiséget olyannyira, hogy pótszékekre is szükség volt.
A könyvtár a város személyiségeit bemutató sorozatának e havi meghívottjai Puskel Tünde Emese tanár, média-producer és Puskel Péter közíró, helytörténész voltak.
Florin Didilescu igazgató és Lucia Bibarţ könyvtáros szervezőkként röviden ismertették a Puskel-házaspár munkásságát – mely mindenki számára közismert –, és elmondták, hogy ennek a sorozatnak a célja, hogy a személyiség mögött az embert is megismertessék az aradiakkal.
Puskel Péter kezdésként elmondta, hogy a napokban lesz 60 éve annak, hogy beiratkozott a könyvtárba, melynek azóta is aktív és lelkes látogatója, ugyanakkor április 1-jén múlt 45 éve, hogy belépett az újságírók sorába.
Vidám történetekkel emlékezett egykori tanári állására: Kisiratoson négy évig tanított, majd ezt követően teljesedett be gyermekkori szerelme, az újságírás. Nagytatája, édesapja is nyomdász volt, így nem volt meglepő, hogy ez a pálya vonzotta már kiskorától kezdve.
A helytörténész másik nagy szerelme a színház, amiben nézőként aktívan részt vesz, bár egyszer jelentkezett irodalmi titkárnak a színházhoz, amit elutasítottak, de a színház iránt érzett szerelmét ez nem törte meg.
Az újságírás, majd később helytörténeti munkássága mellett belekóstolt a televíziós szerkesztésbe is, hiszen, aki média-producerrel köti össze az életét, annál ez a dolog elkerülhetetlen.
Puskel Tünde Emese egy vallomással kezdte, mely szerint Péter volt az, aki miatt Aradon maradt és nem költözött külföldre, majd elsütötte az örök igazságot is: minden sikeres férfi mögött egy sikeres nő áll.
Emese diák korában Szepesi György magyarországi rádiós, sportkommentátor zseniális kommentálásától felbuzdulva sportriporter szeretett volna lenni, ám akkor ez nem volt lehetséges, hiszen nem volt párttag, így nem engedték erre a pályára lépni.
Egyetemista korában egykori matematikatanára figyelt fel örökmozgóságára, mindent tudni akaró tulajdonságára, és ösztönözte, hogy végezzen el egy újságírói kurzust, talán majd egyszer hasznát veszi az életben. Így is lett.
Az akkor még Vörös Lobogó néven megjelenő újságnál gyakran szerveztek újságírói köröket, ahol a szakmabeliek összeültek, beszélgettek stb. Egy ilyen alkalommal ismerték meg egymást Emese és Péter, kezdetben azonban egyáltalán nem voltak szimpatikusak egymásnak. Aztán idővel a szakmai összekoccanásból egy kölcsönös, mély szimpátia lett, mely immár 30 éve tart kettejük között.
Puskel Tünde Emese indította el a magyar televíziózást Aradon, a sajtón kívül azonban két másik szerelme a gyermekek és az utazás. Bevallása szerint sosem tudott megszabadulni az iskolától, mai napig a Csiky Gergely Főgimnáziumban magyar nyelvet és irodalmat tanít.
A Puskel házaspár kifogyhatatlan a történetekből, elmondásuk szerint napokig lenne miről mesélniük, hiszen mindketten egy színes, változatos pályát választottak.
Puskel Péter „házi” statisztikája alapján felesége az elmúlt 20 év alatt közel kétezer riportot készített, ezen kívül híreket, rövidebb anyagokat, míg ő az elmúlt 45 évben (35 év hivatalosan, 10 év nyugdíjasként) több mint 10 ezer anyagot publikált, melyek közül leginkább a helytörténeti írásaira büszke.
Bár a megyei könyvtár által indított sorozat célja a személyiségek kevésbé ismert és tudott dolgainak a felszínre hozása, Puskel Tünde Emese és Puskel Péter munkássága a fennmaradó értékek élő bizonyítéka.
A találkozó második részében bemutatták Arad épített és kulturális örökségéről készült dokumentumfilmjüket.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad).

2013. május 30.

Ilyen még nem volt! – bánsági diákok kisfilmfesztiválja
Az aradi Csiky Gergely Főgimnázium és a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum 15–15 diákja első alkalommal vett részt a temesvári Szórvány Alapítvány által tavaly decemberben meghirdetett Bánsági diákok kisfilmfesztiválja című pályázaton.
A pályázati munka gyümölcsét, azaz a kisfilmeket ma délelőtt vetítették le a főgimnázium dísztermében, ahol a pályázatban részvevő diákokon, vezető tanárokon kívül részt vettek a Szórvány Alapítvány képviselői, valamint több csikys diák is.
A zsúfolásig telt díszteremben Ilona János, az aradi csoport vezetője köszöntötte a jelenlévőket, majd Hadnagy Éva, a főgimnázium aligazgatója, és Kovács Katalin, a Szórvány Alapítvány projektmenedzsere szóltak a részvevőkhöz.
A diákok egyénileg, illetve csoportban készíthettek kisfilmeket. Az egyéni alkotások témája Városom szépségei – miért vagyok büszke rá, a csoport kategóriában pedig Kisebbségi vagyok – büszke vagyok rá témában készíthették kisfilmjeiket.
A pályázat célja, hogy erősítse a bánsági diákok helyi és magyar értékekhez való kötődését, továbbá elősegítse a kisebbségi identitásépítést.
Az aradi diákok komoly felkészítőkön, „tanfolyamokon” vettek részt: olyan neves szakemberektől tanulhattak, mint Ujj János helytörténész, Puskel Péter újságíró, helytörténész, Pálfi Kinga televíziós szerkesztő, László Ferenc operatőr. Hat hónapon keresztül készültek a munkára, részt vettek helytörténeti, várostörténeti előadásokon, gyakorolták a filmezést, betekintést nyerhettek a temesvári rádió és az újszentesi televízió stúdiójának a tevékenységébe, megismerhették a szerkesztés és a vágás tudományát.
A pályázatban résztvevő kisfilmesek:
Egyéni kategóriában (téma: Városom szépségei – miért vagyok büszke rá)
– Bognár Tünde (X. C): Textilgyári emlékek
– Bortoş Júlia (IX. C): Arad látványosságai
– Havrán Krisztián (IX. B): Aradi pillanatok
– Mészár Tamara (IX. B): – cím nélkül –
– Palcu Tímea (XI. B): Ortodox templom
– Rostás Szandra Tamara (X. A): A Szabadság-szobor
– Tóthpál Béla (IX. A): Miért vagy büszke a városodra?
– Weisz Tibor (XI. D): – cím nélkül –
Csoport kategóriában (téma: Kisebbségi vagyok – büszke vagyok rá)
– temesvári diákok kisfilmje
– Bella-Pscherhoffer Réka, Szilágyi Dóra (XI. D): Szabadság, egyenlőség, testvériség…
– Nagy Attila (XI. C), Németh Regina (IX. B), Păcurar Ariana, Papp Anabella, Tarkó Tina (IX. A): – cím nélkül –
A háromtagú zsűri – Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, Farkas-Ráduly Melánia rádióműsor-szerkesztő és Kovács Katalin – döntése alapján 1–1 első, illetve 1–1 különdíj született mindkét kategóriában.
Egyéniben Bortoş Júlia kisfilmje kapta az első díjat, különdíjat pedig Bognár Tünde Textilgyári emlékek című alkotása kapott.
Csoportos kategóriában a Bella-Pscherhoffer Réka és Szilágyi Dóra páros kisfilmje első díjas lett, különdíjat az öttagú csapat – Nagy Attila, Németh Regina, Păcurar Ariana, Papp Anabella, Tarkó Tina – cím nélküli kisfilmje kapott.
Természetesen minden résztvevőt elismerő oklevéllel díjaztak, valamint a Szórvány Alapítvány 2013-as naptárát vihették haza.
Amint azt Ilona János végszóként mondta: „Egy ilyen megmozdulásnak lehet, sőt, lenni is kell folytatásnak.”
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

2013. augusztus 5.

Az aradi magyar sajtó napja
Tartalmas, szórakoztató, hasznos – a miénk
A címbeli következtetés vonható le az aradi magyar sajtó napján elhangzottakból, ahol sorozatosan felmerült a Nyugati Jelen regionális napilap szükségessége.
A helyieken kívül Magyarországról és Izraelből is érkeztek meghívottak az eseményre, melyet a Jelen Ház teraszán tartottak augusztus 3-án, szombaton. A rendezvényt a helyi önkormányzat képviselői mellett megtisztelte Winkler Gyula RMDSZ-es Európai Parlamenti képviselő.
Nem sokkal 10 óra után Bege Magdolna és Böszörményi Zoltán házigazdaként köszöntötték az egybegyűlteket. Rögtön a legelején egyperces néma csenddel adóztak Sándor István és Csép Sándor emlékének, akik az elmúlt évben távoztak az élők sorából.
„Én azt látom, hogy annak ellenére, hogy fogyatkozunk, csökken a magyarság, igenis lesz kiért, lesz miért tovább folytatnunk a több mint 150 éves aradi hagyományt, a magyar sajtót. Remélem, hogy minél többen itt maradunk, és azt is remélem, hogy sokkal több gyermek születik a magyar családokban, megmarad ez a közösség, és tovább visszük évezredes hagyományainkat” – mondta Böszörményi Zoltán miután üdvözölte a jelenlévőket.
A Jelen Ház terasza időközben megtelt, Bognár Levente alpolgármester az aradi magyar sajtó közösségformáló fontosságát emelte ki köszöntőjében: „A sajtó az, ami hosszú évek után is bemutatja a következő generációnak a városunkban történteket, ismerteti az eseményeket, és valójában egy olyan krónika, ami számunkra a gyökereket is jelenti. Ennek nem szabad abbamaradnia, kívánom, hogy minden évben legyen ilyen, ígérem, hogy mi itt leszünk, és ezúton kívánok erőt, egészséget ahhoz, amit a Nyugati Jelen tesz.”
Winkler Gyula EP-képviselő az anyanyelvű sajtó európai jelentőségét tartotta fontosnak kiemelni: „Véleményem szerint nem csak bánsági, vagy határ menti, vagy szórvány jelentősége van ennek a találkozónak – és úgy általában a Nyugati Jelen tevékenységének –, hanem európai jelentősége is. Az újság nehéz körülmények között maradt meg a szórvány egyetlen magyar napilapjaként akkor, amikor országos kiterjedésű magyar napilapok szűntek meg. Én szeretem a nyomtatott sajtót, szeretem kézben tartani az újságot, kívánok hosszú életet a Nyugati Jelennek és munkatársainak sok munkabírást.”
A sajtónap alkalmából számos neves előadót hívtak meg a szervezők, elsőként Puskel Péter aradi helytörténészA sajtó szerepe identitásunk megőrzésében címmel tartott részletes, összefoglaló előadást, kiemelve az anyanyelv és hagyományaink megőrzésének, ápolásának fontosságát.
„Köztudott, hogy az írott sajtó ma már nem foglalja el azt a fontos helyet, amelyet a korábbi évtizedekben betöltött, helyét átvette a televízió, rádió, internetes portálok. A média ma a kisebbségek számára a túlélés, a megmaradás éltető forrása. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy identitásunk megőrzésében az aradi magyar sajtó mindent megtett, amit lehetett, úgy, ahogy tehetett” – zárta mondandóját Puskel Péter.
Magyarországról érkezett dr. Csermák Zoltán, az MTVA (Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap) sajtóirodájának kommunikációs főmunkatársa, hogy Az újságírók felelőssége az anyanyelv ápolásában címmel tartson érdekes, hasznos és egyben szórakoztató előadást.
Beszélt az újságírás betegségeiről, olvasási szokásokról, a kétnyelvűség előnyeiről, a magyar divatszavakról, szlengről, helyesírásról, szókincsről stb.
A legnagyobb magyarországi hírszolgáltató munkatársaként rengeteg újságírói bakival, szellemes, helytelen elírással szembesül, melyekből szemelvényeket olvasott fel, mintegy alátámasztva az előzőleg elmondottakat.
Előadásának befejezéseként beszélt a közmédia nevelő szerepéről is.
Raphael Rebeka egy Izraelben megjelenő magyar nyelvű hetilap, az Új Kelet munkatársa, az idegenbeli identitásápolásról tartott rövid beszédet.
„Mi Magyarországon zsidók, de elsősorban magyarok voltunk. Amikor kimentünk Izraelbe, azt tapasztaltuk, hogy megmaradtunk magyaroknak. A nyelv nagyon fontos számunkra, fontos, hogy ápoljuk, ezért is létezik az Új Kelet. Mi Izraelben mai napig magyarként éljük meg a zsidóságunkat” – mesélte Raphael Rebeka.
Az előadások sorát dr. Borbély Zsolt Attila folytatta, az Arad megyei EMNT elnöke, aki a nemzeti identitás megőrzéséről, a sajtó hatalmas felelősségéről és feladatköréről beszélt a jelenlévőknek. Őt követte Jámbor Gyula, a Nyugati Jelen munkatársa, aki a szabad sajtó fontosságáról tartott előadást.
„A sajtószabadság egyetemes érték és emberi jog. Segít emelni a közösség életszínvonalát, és ez által boldogabbá tenni a közösséget” – mondta Jámbor Gyula.
A sajtónap utolsó felszólalójaként Chirmiciu András, a Nyugati Jelen Hunyad megyei szerkesztőségvezetője összehasonlította tömbvidéken és szórványvidéken a sajtó szerepét, kiemelve, hogy szórványban az identitás megőrzésének egyik tartópillére a média.
Az előadások után néhány jelenlévő is hozzászólt a témákhoz, gratulált és jókívánságait fejezte ki a Nyugati Jelen munkatársainak. Elhangzott az is, hogy bármennyire is nehéz, de szükséges és fontos megszólítani a fiatalokat, bevonni őket, felkelteni érdeklődésüket, különben rövid időn belül teljesen eltűnik a magyarság, nem lesz utánpótlás.
A közös ebéd elfogyasztása előtt Grosz László saját költeményekkel örvendeztette meg a közönséget, ebéd után kötetlen beszélgetés következett, még Simonfi Imre hegedűje is előkerült, a jelenlévők szórakoztatására.
A sajtónap alkalmából kiadott kiadvány is A sajtó szerepe identitásunk megőrzésében címet viseli, a kis könyvecske témába vágó véleményeket is tartalmaz Arad, Hunyad és Temes megyei közéleti szereplőktől.
A kellemes hangulatban lezajlott sajtónap minden bizonnyal folytatást kíván, abban a reményben, hogy évről évre egyre több magyar ajkú embernek sikerül felismernie a magyar sajtó fontosságát hétköznapjainkban.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

2013. szeptember 10.

Hangosan gondolkodom
Partiumról, Bánságról, helyünkről a nagyvilágban
Várad hosszú történelme során több malomkő között őrlődött. Az erdélyiség szelleméből ide, a végekre csak halvány fuvallatok érkeztek, a Bánság határa földrajzilag a Maros bal partjáig húzódott; a Partium szívverése Nagyváradról küldte impulzusait déli irányba több-kevesebb eredménnyel.
Hol a mi helyünk?
Mielőtt megoldást próbálnék keresni arra, amire egyértelmű választ még másoknak sem sikerült adniuk, hadd szóljak egy olyan civilszervezetről, amely immár húsz esztendeje dicséretes eredményességgel igyekszik feloldani ezt a mesterséges választóvonalat, egy barikádra szólítani e földrajzi régiók szellemi „harcosait.” A példaértékű közös vezérmotívum pedig a műemlékek, megismerése, tudatosítása és védelme, nagyjaink szellemi örökségének megőrzése, terjesztése.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság a hét végén Nagykárolyban megtartott évi vándorkonferenciája azt igazolta, hogy ez a civil mozgalom talán a legátfogóbban és a legpregnánsabban képviseli az erdélyi szellemiséget, hiszen pár éve kolozsvári értelmiségiek, jórészt egyetemi oktatók is bekacsolódtak munkálataiba, és mind nagyobb az érdeklődés az anyaország részéről is. Nem véletlen, hogy az idei konferenciát megtisztelte jelenlétével Magyarország konzulja és az anyaországi Honismereti Szövetség, valamint a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke is.
Az egyre gyarapodó tagságú nagyváradi székhelyű Társaságban Arad és Temesvár képviselete prominens. Aradról nyolcan voltunk jelen, és nem túlzok, ha úgy értékelem, hogy évről évre hatékonyabban sikerül a köztudatba bevinni azokat az értékeinket, műemlékeinket, jeles elődeinket, akikről nem vagy alig rendelkezik ismerettel a közvélemény. Persze nem csak a konferenciákon, tudományos értekezleteken elhangzó előadásokkal, hanem a Partiumi lapok, illetve a könyv alakban megjelentetett és immár a 75. címhez eljutó Partiumi füzetek – sorozattal. A 20. évforduló alkalmából Megmaradásunkért címmel megjelentetett antológia jól tükrözi e két évtized erőfeszítését és eredményeit.
Az Egyesület történetét bemutató antológia előszavában az áll, hogy a Partium mindig mostohagyerek volt. „Nem tartozott igazából sem Erdélyhez, sem az anyaországhoz. Így kezelték, s most is így bánnak vele. Pedig nagy értékeket adott a nemzetnek.”
Arad vonatkozásában ez hatványozottan igaz. Nem ismernek eléggé minket, elődeink több nemzedéken át nem tudták eléggé reklámozni a várost, épületeit, nagyjait, sajátosságait, erényeit, elsőbbségeit. Kolozsvári és budapesti kutatók szinte megrohamozták a konferencia aradi résztvevőit, hogy városunkról, és vonzáskörzetéről szóló könyvekhez, kiadványokhoz jussanak. (Nagyváradhoz képest óriási a lemaradásunk!)
E téren mostanság történt némi elmozdulás, de még messze vagyunk attól, hogy Arad hírneve elérje azt a szintet, amit például a múlt századfordulón, Salacz Gyula bő negyedszázados polgármestersége idején megalapozott, és amelyre lehetett (volna), de lehet ma is érdemben építkezni.
Mert a Partium, de akár a Bánság fénye Arad szellemisége nélkül aligha elképzelhető.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)

2013. október 25.

A Kultúrpalota centenáriuma
Kereken száz éve történt
Szántay Lajos építész remekműve a helyi cégek és az aradi iparosok jelentős hozzájárulásával alig több mint két év alatt készen állt a nagy eseményre.
Forgassuk vissza az idő homokóráját!
Idézzük fel, hogyan rendezték meg eleink a város legfontosabb művelődési intézményeit befogadó gyönyörű hajlék ünnepi átadását!
A házavatás napját 1913. október 26-ra tűzték ki.
A szervezők tulajdonképpen az előző napot is az eseményre szánták (egyes dokumentumokban ezért október 25-e szerepel megnyitóként), de a meghívott vendégek érkezése, fogadása és távozása miatt nem minden szigorúan az elképzelések szerint sikerült. Jászai Mari színművész, Jendrassik Jenő festőművész, Róna József szobrász a déli gyorsvonattal, Herczeg Ferenc író, országgyűlési képviselő, Ilosfalvy Lajos műegyetemi tanár, Rákosi Jenő író- főszerkesztő csak délutánra jelezte érkezését. Rajtuk kívül még a szellemi és az egyházi élet számos jeles helyi és országos személyisége meghívást kapott az eseményre. Közöttük volt Márki Sándor történész, Tömörkény István író, szegedi múzeumigazgató, Szabolcska Mihály költő, Szendy Árpád, a budapesti Zeneakadémia professzora.
Már a megnyitó ünnepség-sorozat első napján, 1913. október 25-én este 8 órakor a hangverseny a zsúfolásig megtelt nagyteremben ünnepélyes és emelkedett hangulatban zajlott le. „Magyarország kultúréletének kiváló tényezői ez idő szerint Arad város vendégei. Eljöttek ide, hogy a mi nagy ünnepünk fényét megjelenésükkel emeljék, másrészt pedig, hogy velünk örvendezzenek, amikor legimpozánsabb kultúrintézményünket avatjuk fel, s állítjuk azt a magyar közművelődés szolgálatába” – írta a Függetlenség napilap riportere az eseményről szóló tudósításában (1913. október 26.)
A Philharmonia Egyesület nevében Mandl Vilmos elnök üdvözölte a vendégeket, köszönetet mondott mindazoknak, akik valamit is tettek ezért a gyönyörű létesítményért. Külön méltatta a tervező, Szántay Lajos tehetségét és ízlését.
Az Aradi Nemzeti Színház és a katonai helyőrség (33. gyalogezred) zenészeivel kiegészített filharmonikusok gróf Zichy Géza Ünnepi hangok című kompozícióját mutatták be a szerző vezényletével. Ezután Zellner Sándor dirigált. Schubert h-moll szimfóniájának első tételét, Goldmark Falusi lakodalmak és Bizet L’Arlésienne kompozícióját szólaltatták meg. Végül stílszerűen Beethoven Házavatás nyitányával fejezték be az ünnepi hangversenyt.
Másnap délelőtt, a tulajdonképpeni házavatón a vendégek zsúfolásig megtöltötték a palota nagytermét.
A Himnusz elhangzása után, melyet a dalárdák együttes énekkara adott elő, Jászai Mari elszavalta Herczeg Ferenc erre az alkalomra írt Prológját.
Jankovich Béla kultuszminiszter jelenlétében, aki maga is rövid köszöntőt mondott, ünnepi házavató beszédet tartott Rákosi Jenő író, Varjassy Lajos polgármester, Varjassy Árpád, a Kölcsey Egyesület elnöke, akit a polgármester felkért Arad szellemi életének irányítására, valamint Ioan Ignatie Papp aradi ortodox püspök.
A helyi társadalmi szervezetek, és a meghívott városok képviselői is rövid köszöntő beszédben emelték ki az új intézmény jelentőségét Arad kulturális életében.
Végezetül a palota irányítását nyilvánosan is átadták a Kölcsey Egyesületet évek óta vezető Varjassy Árpádnak. Az ünnepség a Szózattal zárult.
A vendégek a délelőtti rendezvény után látogatás tettek az új művelődési intézmény helységeiben. Megtekintették a ’48-as ereklyemúzeumot, az őskori gyűjteményt, a képtárat, a könyvtárat, illetve Domán Sándor aradi nagykereskedő szőnyegkiállítását a kisteremben és a hódmezővásárhelyiek majolika kiállítását a Palota alagsorában.
Délben a vendégek banketten vettek részt a Fehér Kereszt szálloda télikertjében, délután fogadáson vettek részt a városházán, este pedig megtekintették a Nemzeti Színház előadásában A falu rossza című színművet.24) „Az ünnepi szónoklatok között különösen kiemelkedett Papp I. János román püspök méltányos hangú, okos beszéde, amely a különböző anyanyelvű polgárok közti békés együttműködés szükségességét hirdette. Beszédét nagy ováció fogadta”– kommentálta a házavató mozzanatait a Függetlenség napilap október 28-i száma.
A Românul c. aradi lap október 29-én számolt be az eseményről „Momente de mare sărbătoare ungurească” címmel. A Kölcsey mellett a múzeum, a Philharmonia Egyesület, és az alakuló városi könyvtár méltó otthonra talált. Következtek a dolgos hétköznapok.
Részlet a centenárium tiszteletére Lapok a Kultúrpalota történetéből 1913–1948 címmel, román és magyar nyelven megjelenő, gazdagon illusztrált könyvből.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)

2013. október 28.

Könyvbemutató a Kultúrpalotában
Hétfő délután 17 órakor a Kultúrpalota kistermében mutatják be Puskel Péter, Fekete Károly és Vasile Andrei-Tiberiu Lapok a kultúrpalota történetéből c. könyvének magyar nyelvű változatát. A jeles intézmény centenáriumára készült kötet az Arad Municípiumi Tanács anyagi támogatásával, a Kölcsey Egyesület közreműködésével látott napvilágot.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2013. november 13.

A város érdekei mindenekelőtt
A fenti címmel jelent meg Puskel Péter helytörténész újabb könyve, Salacz Gyula mikromonográfiája, ahogyan a szerző nevezi. A könyv az aradi városi tanács támogatásával jelent meg magyar és román nyelven, utóbbira Fekete Réka és Nótáros Lajos fordították.
Az egykori városvezető mikromonográfiájának hivatalos, román nyelvű bemutatójára hétfőn délután került sor a polgármesteri hivatal dísztermében, ahogyan Bognár Levente alpolgármester fogalmazott: családias hangulatban.
A 84 oldalas könyvről Nótáros Lajos beszélt a jelenlévőknek, de Bognár Levente is megköszönte a szerzőnek és a fordítóknak a szóban forgó kiadványt
Salacz Gyula 26 évig volt Arad polgármestere, a kötetben életét és munkásságát igyekszik összefoglalni a szerző magánéletét is érintve, habár Salacz Gyula civil életéről nem sok feljegyzést tartalmazott az akkori sajtó.
Puskel Péter elmondta, a kötet megjelenését egy hosszas és intenzív kutatómunka előzte meg, mely április elején elkezdődött.
„Feszes a szöveg, mert átnéztem monográfiákat, amiket „nagyobbak” írtak, és bizony minden monográfia elég szűkszavú. Nem eresztettem én sem hosszú lére, de a lényeg az mindenképp benne van és minden adat szigorúan a tárgyhoz kötődik, nincs mellébeszélés” – árulta el a szerző a könyv tartalmáról.
Ugyanakkor fontosnak tartotta kiemelni, hogy Salacz Gyula oly módon vitte véghez megvalósításait, hogy közben nem emelte a helyi adókat.
A jelenlévő dr. Corneliu Pădurean egyetemi tanár a kiadvánnyal kapcsolatos örömének adott hangot, elmondta, nagyon jó ötletnek tartja a román fordítást, hiszen vannak adatok Salacz Gyuláról, amiket eddig csupán magyar hírforrásból lehetett beszerezni, ezzel a fordítással azonban megmarad a városnak román nyelven is.
A kötetet a szerző, illetve Bagyinszki Zoltán fotográfus fényképei színesítik.
A könyvbemutató végén, miközben a szerző dedikált, elhangzott egy javaslat arra vonatkozóan, hogy a kötet megérne egy nemzetközi nyelvre való fordítást is.
A város érdekei mindenekelőtt című Salacz-mikromonográfia magyar nyelvű bemutatója november 18-án 18 órától lesz a városháza dísztermében.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)



lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-210 | 211-220




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék