udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
1777
találat
lapozás: 1-30 ... 1651-1680 | 1681-1710 | 1711-1740 ... 1771-1777
Névmutató:
Bethlen Gábor
2017. augusztus 25.
Végvári vándorkomédiások
Bánsági Vándorszínház társulata negyedik éve indult útnak, hogy augusztus 19. és szeptember 2. között tizenöt bánsági és partiumi településen bemutassák legújabb produkciójukat. Nóti Károly Majd a Jegenye című jelenetéből Orbán Enikő dramaturg írt egyfelvonásos zenés vígjátékot, az előadást Aszalos Géza a temesvári Csiky Gergely Színház művésze rendezte. A díszleteket és jelmezeket Albert Alpár tervezte. Simon Judit az idén is ott volt Végváron, a bemutatón.
A nyár elején, Temesváron Aszalos Géza színművész és Orbán Enikő dramaturg azon izgultak, hogy idén nyáron hogyan fér bele a programjukba a Vándorszínház, hiszen a Csiky Gergely Színházban még júliusban is dolgoztak. Előadásaikat külföldi fesztiválokra, vendégszereplésre hívták. Persze büszkék rá, hogy munkájukat elismerik, s a temesvári magyar színházat a legrangosabbak között jegyzik itthon és külföldön, de a Vándorszínház is útnak kell induljon. Várják őket Végváron és a többi településen. Már kora tavasszal kérdezgetik, mikor és milyen előadással érkeznek. Igazi ünnepi esemény arrafelé a színház.
Tavaly óta a Tarisznyás Egyesület működteti a Bánsági Vándorszínházat, ez az egyesület főtevékenysége. A pénz egyre kevesebb, de mindig van annyi, hogy elkészüljön az előadás, mellyel Thália szekerén bejárják Arad és Temes megye szórványtelepüléseit. Aszalos Géza örömmel újságolja: idén Krassó-Szörény megyeszékhelyére, Resicabányára is meghívták a truppot. A tél végén telefonáltak, nehogy kimaradjanak. Hallottak a Vándorszínházról, és szeretnék, ha náluk is szerepelnének. Mennek boldogan, hiszen az a cél, hogy minél több szórványtelepülésre vigyenek színházat. A többi nem számít – mondja nevetve Aszalos.
Kettőjüknek idén sem lesz szabadságuk, már negyedik éve nem is gondolnak hagyományos értelemben nyaralásra. Nekünk ez a nyaralás – mondja a mindig mosolyogó Orbán Enci, aki szerint a szükségből is örömet kovácsolnak. Tavaly óta ugyanis lemondtak a catering szolgálatról, a panziókról. Maguk főznek, és ott töltik az éjszakát, ahol éppen helyet kapnak. Idén „befektettek” néhány felfújható matracba, mert korábban akadt olyan település is, ahol a puszta padlón aludtak a színpadon.
A befektetés kifejezésen elmosolyodok, mert a helyzet az, hogy az idén még a tavalyinál is kevesebb a pénz. Aszalos Géza mondja, nagy bajban lettek volna, ha a Temes Megyei Tanács nem siet a segítségükre. Olyan támogatást szavaztak meg a Vándorszínháznak, amellyel biztonságban elindulhatnak. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalától (DRI) már tavaly sem kaptak pénzt, idén a Bethlen Gábor Alaptól sem nyertek egy vasat sem. A magyarországi intézmény közölte, hogy forrás hiányában nem támogatja őket. Maradt tehát a megyei önkormányzat, és mint minden évben a Csiky Gergely Színház, valamint a települések, ahol várva várt vendégek.
„Mondjad, mire van szükséged, és vigyed” – ezt szokta mondani Balázs Attila a temesvári magyar színház igazgatója, amikor Aszalos bejelenti: indulnak Végvárra és onnan tovább. Nagybodófalva, Szapáryfalva, Lugos, Igazfalva, Újszentes, Újmosnica, Ótelek, Nagyszentmiklós, Pusztakeresztúr, Máriafölde az útirány, majd tovább Arad megyében Kisiratos, Kisjenő, Nagyzerind következik. Az utolsó állomás az új helyszín, Resicabánya. A Csiky Gergely Színháztól érkezik a mikrobusz, az utánfutó, a jelmezek, a díszlethez szükséges anyagok, a világosító és hangberendezések.
Csapatmunka a piactéren
Végváron első látásra szinte semmi sem változott tavaly óta. Aztán kiderül, hogy mégis: nagyobb lett a szeretet, több az adomány. A társulat az iskolaudvarban próbál, a bentlakásban rendezkedtek be. Ez itt még luxuskategóriának számít, külön háló- és fürdőszoba áll a lányok és fiúk rendelkezésére, ágyban alusznak, a tágas, immár jól felszerelt konyhában főznek maguknak. Amikor megérkezünk, még tombol a kánikula, az árnyékban is nehéz meglenni, nemhogy a tűző napon.
A konyhát a végváriak szerelték fel, a hűtőszekrénytől a tűzhelyig mindent ők hoztak, hogy a színészek semmiben sem szenvedjenek hiányt. Az épület ütött-kopott, a folyosón a tavalyi esőktől beázott a mennyezet, az idén viszont rendesen kiszáradt.
A bemutató napja van, előző este már tartottak egy előbemutatót, mert a szomszéd faluban lakodalom van, sokan mennek Végvárról is, de az előadást látni akarták. Így hát a társulat nyílt főpróbát tartott. Jó sokan voltak, mesélik.
A társulat éppen szusszan egyet, mielőtt elkezdik építeni a piactéren a díszletet. Pompás pillanat, hogy megismerkedjek az új tagokkal. Sosovicza Anna, Scurtu Dávid, Benczi Tekla színisek, Tekla korábban diákszínjátszóként vett részt a munkában. Zétényi Lina teatrológus hallgató, de úgy gondolta, színészként is kipróbálja magát. A régiek barátként üdvözölnek. Hodu Péter a szegedi színház művésze, harmadik éve vándorol Aszalosékkal. Mihály Csongor alapember, immár kolléga a Csiky Gergely színházban. Velük van a másik alapember, Albert Alpár a temesvári teátrum díszlet- és jelmeztervezője.
A tagok mindegyike pontosan tudja, mi a feladata, nemcsak a színpadon, de a színpadtér, a jelmezek előkészítésében. Még velük van Alpár, aki segít nekik, és figyeli, hogy mindenki pontosan tudja, mi a dolga. A díszlet is közös munka, Alpár és a társulat tagjai az iskola udvarán szabták, festették, varrták. A Majd a Jegenye díszlete olyan, mint a puzzle, apró darabokból kell minden előadás előtt összerakni. Merthogy minden bele kell férjen a nem túl nagy méretű utánfutóba. A fiúk és Aszalos a tűző napon szerelnek, a piacteret csak előadás előtt fél órával éri el az árnyék, konkrétan, amikor már esteledik. Lassan minden a helyére kerül, a lányok a jelmezekkel és kellékekkel foglalkoznak. A fény és hang kezdetektől a Csongor feladata. A fiúk fegyelmezetten, de jókedvűen végzik a munkájukat. Megérkezik Nándi és Béla is, ők a mindenkori helyi segítők. A piactéren szól a zene, mintegy másfél órával az előadás előtt minden kész van. Áll a szép és funkcionális díszlet, a jelmezek előkészítve, a színészek, valamint a rendező és dramaturg elmennek zuhanyozni és készülni az előadásra. Utóbbi kettő egyben világosító, hangosító, kellékes, szóval a színpad mindenesei.
Senki nem azzal kezdi a közel két hónapos megfeszített munkát, hogy mennyi a gázsi, hanem azzal, hogy mi a feladat.
Gondolatok szúnyogokról és szórványról
A barátnőimmel Mihály bá’ „bárjának” árnyékos teraszán ülünk, hideg üdítőt kortyolgatunk és nézzük, ahogy a Vándorszínház társulata dolgozik. Vacsora csak előadás után lesz, de az iskolaudvaron már készül a bográcsos. Pillanatra odajön hozzánk Enci, majd Géza. Boldogok és – bár nem vallják be – büszkék is magukra, mert befogadták, szeretik őket a szórványban.
Mesélik, hogy a végváriak szinte mindennel ellátják őket, hoznak zöldségeket, gyümölcsöt, az állatorvostól mennyei sajtot kaptak, a község asszonyai kalákában főzik a vacsorát, néha ebédet is. Befogadták őket.
Vándorkomédiás elődeikhez híven minimális igénnyel érkeznek a településekre: egy tér, ahol felállíthatják a színpadot, hely, ahol aludhatnak, vacsora, és egy 220 voltos áramforrás. A gázsi az előadás utáni kalapozásból kerül ki, azt osztják el egymás között. Örömmel újságolják, az idén már ebédet is ígértek nekik néhány településen, annyira várják őket.
Miközben az árnyékban pihegünk a melegtől, félünk, idén is megesznek majd a szúnyogok. Tavaly nagyon megszenvedtük a kis vérszívók jelenlétét. Arról az emberfeletti munkáról beszélgetünk, amit szinte ingyen végeznek a Vándorszínház tagjai. Ezek a fiatalok olyan helyekre visznek előadást, ahol generációk nőttek úgy fel, hogy nem tudták, mi az, hogy színház. Általuk ismerték meg ezt a varázslatot. A bánsági, aradi, krassó-szörényi településeken Aszalosék előtt évtizedekig nem lépett fel színtársulat, még amatőr sem. Mialatt erről beszélgetünk, eszembe jutnak az évente meghirdetett szórványprogramok, a magyarság és magyar közösségek megmaradásáról szóló ünnepi szónoklatok. A Vándorszínház ünnepi külsőségek és politikusok nélkül a magyar szót viszi olyan településekre, ahol ez hiánycikk. Magyar szerzők darabjait játsszák magyarul, magyar zenével. Közösséget fejlesztenek, nem csak azzal, hogy a települések magyarjainak a színház közös élményét nyújtják, hanem azzal is, hogy magyarok együtt várják őket, a falvak közössége teremti meg az előadáshoz szükséges minimális feltételeket, és az asszonyok közösen főzik a vacsorát. Közösségformálók az előadás utáni együttlétek, a beszélgetések is. A Bánsági Vándorszínház az élő magyar szót viszi a szórványtelepülésekre, nem csak őrzi, hanem teremti a hagyományt. A hagyományt, hogy évente, egy nyári estén színházba lehet menni. Igaz, őket nem lehet felavatni, szalagot elvágni, beszédet mondani.
Aszalosék nem az elöljárókkal tartják a kapcsolatot, hanem a közösségi munkát vállalókkal. Végváron az iskolaigazgató, máshol egy tanár, megint máshol a lelkész, másutt egy vállalkozó segít nekik. Kisbusszal, utánfutóval érkeznek, naphosszat dolgoznak az esti ünnepi pillanatokért. Semmit sem várnak el, csak teszik a dolgukat, mert úgy gondolják, ez a feladatuk.
Vissza! Vissza!
Amint a padok és székek a helyükre kerültek, az első sort megtöltik a gyerekek. Kicsik és nagyok jó másfél órát várnak, hogy kezdődjön az előadás. A felnőttek zöme is korán érkezik, hogy jó helyet kapjon. A szúnyogok úgy döntöttek, augusztus 19-én este, a Majd a Jegenye előadását nem nézik meg, úgyhogy mi is békében várjuk a kezdést, vakarózás nélkül nézzük a produkciót. Az idő is kegyes, enyhe szél fújdogál, csak annyi, hogy kissé lehűtse a levegőt, de ne tegyen kárt a díszletben.
Kigyúlnak a reflektorok, megszólal a zene, kezdődik az előadás. A nézők elcsendesülnek, gyerekek és felnőttek, idősek és fiatalok mosolyognak, örülnek a színháznak. Az előadás könnyed és pajkos, a dramaturg ügyesen rakta össze a Nóti jelenteket, és nem derül ki, melyik szövegrész született saját kútfőből. A fiatal színészek tehetségesek, táncolnak és énekelnek, ülnek a poénok. Mihály ismét megcsillogtatja a humorát, Hodu hódító, Scurtu remekül mozog, Sosovicza, Benczi és Zétényi bűbájosan komédiáznak. Minden énekszámot tapssal jutalmaz a közönség, a végén vastapssal köszönik meg az előadást. Vissza! Vissza! – kiabálják néhányan, a közönség még maradna, egy hölgy megjegyzi, túl rövid volt, még nézték volna. Mindenki tesz a kalapba és nehezen szánják rá magukat, hogy hazamenjenek.
Păştean Erika, iskolaigazgató megköszöni a társulatnak, hogy Végvár a főhadiszállásuk, hogy ott próbálnak. A község nevében kéri őket, jöjjenek jövőre is, mert ők már ide tartoznak, végváriaknak tekintik őket. Jónéhányan végignézik, ahogy leszerelik és összepakolják a díszletet.
Az iskolaudvaron elkészült a gulyás, az egyik szakács az igazgatónő férje.
A végvári asszonyok megterítik a hatalmas konyaasztalt, a birkagulyás finom, a savanyúság, a túrós sütemény mennyei. A társulat boldog, jól sikerült az előadás és a kalapba is elég szép summa gyűlt össze. Ezt csak később számolják meg és osztják el. Még átmegyünk Mihai bá’hoz, aki egy láda sörrel kedveskedik. Aszalos az asztalnál megköszöni a társulatnak a munkát és figyelmezteti őket: ne maradjanak fenn sokáig, mert másnap indulás!
A Vándorszínház szeptember 2-án Resicabányán tartja az idei utolsó előadást, 3-án visszatérnek Végvárra összepakolni és elbúcsúzni. A diákoknak még maradt pár nap vakáció, Aszalos, Orbán, Mihály és Hodu másnap a kőszínházban kezdi a munkát, hiszen indul az új évad. erport.ro2017. augusztus 25.
Nagycsaládban élni jó (Tábor Csomakőrösön)
Első alkalommal szervezett tábort nagycsaládosok számára a Tündérvár Székely Nagycsaládosok Egyesülete. Az egyhetes esemény helyszíne a csomakőrösi Debreczi Panzió, amely közel van Kovásznához, és a tér, a körülmények is megfelelnek a táborozáshoz. Nemcsak háromszékiek éltek a lehetőséggel, Hargita megyéből, sőt, Magyarországról is érkeztek a táborba, összesen ötven fő – tudtuk meg a szervező egyesület elnökétől, Fülöp Csabától.
Az egyesület az idén alakult, így első alkalommal szervezik meg a tábort, de a kezdeményezéssel mindenképpen hagyományt kívánnak teremteni, évente megismételnék az össze¬jövetelt. Az anyagiak előteremtését a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Kovászna város helyi tanácsa és a magyarországi Chemark Kft. támogatta. A táborban elsősorban nagycsaládosok – a meghatározás szerint legalább három gyereket nevelők – vesznek részt, de szívesen látott táborozók az egyesület pártoló tagságának kisebb családjai is. Nem feledkeztek meg a fiatalokról, részvételi lehetőséget biztosítottak számukra is, azzal a szándékkal, hogy betekintést nyerjenek a nagycsaládok életébe, felnőttként kedvet kapjanak eme életformához, és általuk is ellensúlyozni lehessen a nemzet fogyását – magyarázta Fülöp. A napi program igen változatosra sikerült. Történelmi délelőtt, kézműves tevékenység, festés, csillagnézés, horgászás, táncház, pónilovazás, íjászat, sportolás mellett kitűnő élménylehetőséget adott a panzió úszómedencéje – igaz, a gyerekek csak felnőtt felügyelete mellett pancsolhattak.
A táborban részt vett családjával a gyergyószárhegyi Ferencz Zoltán képzőművész is. Székelyföldön nem találkozott ilyen jellegű rendezvénnyel – habár Magyarországon egyre több tábort szerveznek kimondottan nagycsaládosoknak –, nagyon pozitív a kezdeményezés – értékelte. Szakmai tudásával kívánt hozzájárulni a táborhoz, a gyerekek számára festőműhelyt szervezett, ahol mindenki kedvére kiélhette művészhajlamát. Hegyeli Attila az egyesület tagjaként érkezett öttagú családjával Csomakőrösre. „Azt mondom, nagyon jó összegyűlni olyan családokkal, ahol három vagy több gyerek van. Közösek a gondjaink, az örömeink. Van olyan előítélet, mely szerint sok gyerekkel sok a baj, a mai világban nem is lehet gyereket vállalni. Mi azt látjuk, nem így van, sok egygyerekes családban több a probléma a gyerekkel, mint nálunk a hárommal. Azt tapasztaljuk: nagycsaládban élni jó” – mondta el érdeklődésünkre.
Konnáth Árpád fiatalként, diákként érkezett a táborba. Nagyon szereti általában a táborozást, a gyerekekkel való foglalkozást, minden nagyon tetszik neki. A programok között igen jó volt a zászlórajzolás, de leginkább az íjászatot várta – mondta el. A Tündérvár-egyesület legközelebb a kovásznai városnapokon mutatkozik be, ahol a gyerektevékenységek lebonyolítását vállalták
Bokor Gábor/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. augusztus 25.
Borvíznagyhatalom?
Székelyföld borvíznagyhatalom – hangzott el A Kárpát-medence ásványvizei című, immár tizenharmadszor megszervezett, ezúttal Háromszéken tartott nemzetközi tudományos konferencia beharangozóján a megyeházán. A konferencia előadásai ma zajlanak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi központjában.
Amikor első ízben Székelyszáldoboson jártam, azzal reklámozták az ottani borvízforrást, hogy még Bethlen Gábor fejedelem is annak vizével gyógyította magát. Aztán az olaszteleki Daniel-kastély meglátogatásakor azzal is tarkították a bemutatót, hogy a hátsó udvarházban szállt meg Bethlen Gábor, amikor székelyszáldobosi borvízzel kúrálta baját. Utánanéztem, mikor is lehetett ez. Kiderült, a kezelés után egy hónappal a nagy fejedelem elhunyt. Minden bizonnyal nem a székelyszáldobosi borvíz okozta halálát, csak túl nagy lehetett a nyavalya, és megkésett a kezelés. Háromszék mint ásványvíz- és szén-dioxid-nagyhatalom a címe annak az előadásnak, melyet ma tart Kisgyörgy Zoltán geológus az említett konferencián. Kedves újságíró kollégám és barátom, Zoli bácsi sokat mesél és ír a borvizekről, 2013-ban könyve jelent meg a háromszéki ásványvízkincsről. Főleg a régi nagyságot emlegeti, azt az időszakot eleveníti fel, amikor Háromszéken virult a fürdőélet, palackozták a híres ásványvizeket.
De nézzük a jelent. A kovásznai Dr. Benedek Géza Szívkórháznak és főleg a szív-és érrendszeri betegségek kezelésének és az abban szenvedők rehabilitációjának módszerét kidolgozó névadónak köszönhetően működik a gyógyturizmus Háromszéken. Az eredményekről Tatár Márta szívszakorvos előadást tart. Beindult a népi feredők felújítását célzó mozgalom. A borvíz útja program sokaknak okozott bosszúságot, de mára működik, igaz, nem az eredeti elképzelés szerint. Főleg az előpataki és bölöni központot látogatják, leginkább brassóiak. Hatolykán is éldegél a gyógyturizmus. Gyógyvizeket palackoznak Sugásfürdőn, Málnásfürdőn és Előpatakon, asztali ásványvizet Szentkatolnán. Ezek elenyésző mennyiségek. De mi a helyzet a híres-neves borvizekkel, Bibarcfalván, Bodokon, Málnáson...?! A töltödék idegen kézbe kerültek, utóbbi kettő áll, előbbi éppen döcög, üveges borvizet szotyogtat a brassói piacra.
A jóindulat megvolna, az akarat is, és az is dicséretes, hogy az ásványvíz-konferenciával – de nem csak – Háromszékre igyekeznek terelni a figyelmet. Igen, az ásványvíziparban lenne keresnivaló. Mivel vannak itt kiaknázatlan lehetőségek, ott a potenciális borvíznagyhatalommá válás képe – csak ne délibábja legyen! –, minél szélesebb összefogással ki kellene ezt használni, úgy pezsegjen Háromszék, ahogyan egykoron, nehogy félezer borvízforrásával úgy járjon Kovászna megye, mint Bethlen Gábor fejedelmünk a székelyszáldobosi borvízzel. Túl későn kerüljön saját poharába.
Szekeres Attila / Háromszék; Erdély.ma2017. augusztus 28.
VII. Bolyais Világtalálkozó
„Fészekbe visszavágyó szárnyalással”
A rendezvény a Vásárhelyi Forgatag keretében zajlott három napon át, s a marosvásárhelyiek V. Világtalálkozója is. A rendkívül, talán túlságosan is gazdag, változatos program valamennyi eseményét, amelyek sokszor párhuzamosan folytak, lehetetlen volt egy személynek követni, holott volt diákként és a nap krónikásaként mindegyiken szerettem volna jelen lenni. Hamar be kellett látnom azonban, hogy ez lehetetlen, így hát a nagyszabású ünnepség első napjának néhány eseményéről, hangulatáról próbálok beszámolni.
A címbeli verssort Áprily Lajos A fejedelemhez című ódájából idéztem, amelyet a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium fennállásának 300. évfordulójára írt, és az 1922-es ünnepségen maga a költő olvasott fel. A sorskérdéseinket ódai hangvételben megszólaltató költemény előadásával Kilyén Ilka színművésznő adta meg az alaphangot a marosvásárhelyi iskola fennállásának 460. évfordulójára szervezett ünnepségen.
Az iskola olyan örökség, amely összetartó varázserő múlt és jelen között. A találkozások révén lehetőséget teremt valós értékeink számbavételére, miközben nemzeti összetartozásunk tudatával erősít minden résztvevőt – szólt a jelenlevőkhöz Kirsch Attila, a Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körének vezetője. A szerteágazó, gazdag program megszervezésében nyújtott hozzájárulásukért érdemoklevelet nyújtott át a baráti kör vezetőségi tagjainak. A találkozó végén képzeletben átadhattunk egy-egy oklevelet a két iskola diákjainak is, akik kedvesen, előzékenyen vettek részt az ünnepség lebonyolításában, és fellépésükkel, előadásaikkal az iskolában folyó munka minőségébe nyújtottak tartalmas betekintést.
A Schola Particulából kialakuló Református Kollégium utódintézménye 1957-ben vette fel tudós tanárának, Bolyai Farkasnak a nevét, majd viszontagságos története során 1960–2007 között vegyes tannyelvű intézményként működött. Ma Erdély legnépesebb magyar tannyelvű iskolája a legjobb tanulmányi eredményekkel – hangzott el Mátéfi István, a Bolyai líceum igazgatójának köszöntőbeszédében, aki a hagyományokon alapuló jövőépítés feltételeként az összefogás fontosságát említette. Az öröm mellett ürüm vegyült Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatójának szavaiba, aki hiányolta a nemrégiben végzett diákokat az ünnepségről. Találkozni jó, kell, fontos – zárta rövidre szavait Székely Szilárd, a Római Katolikus Teológiai Líceum helyettes igazgatója.
A Bolyai iskolát nem impozáns falai teszik naggyá, hanem a benne tanító tanárok és az ott tanuló diákok – így együtt jelent meghatározó pontot az erdélyi magyarság térképén – tolmácsolta a csíkszeredai főkonzulátus üzenetét Farkas Balázs ügyvivő konzul, aki a Bolyai sportpályájának felújításában nyújtott segítséget említette, hiszen a fizikai értelemben vett iskolaépületek hiányában nem beszélhetünk folytonosságról, az értékek továbbításáról – tette hozzá.
A testvérváros Baja és a térség országgyűlési képviselőjének üdvözletét Bedele Norbert, a Duna-parti város alpolgármestere tolmácsolta, aki egy tanmesét hozott ajándékba a közösség összetartozásának éltető erejéről.
Borka Balázs Attila, a Bolyai Közhasznú Alapítvány elnöke az elődök munkájának folytatásaként arról a feladatról beszélt, hogy a 21. századhoz méltó körülményeket kell teremteni az iskolában, és ezt a célt szolgálják például a találkozó idején szervezett sportrendezvények is.
A nyitóünnepséget a Pethő testvérpár játéka, majd a Bolyai Farkas Elméleti Líceum Harangvirág tánccsoportjának fellépése zárta mezőségi táncokkal.
Ezt követően az udvaron felállított színpadot és környékét a Református Kollégium diákjai vették át, akik villámcsődülettel indítottak, a Márton Előd vezette Refi Karaván tagjai zenéltek, majd a Márton Csilla rendezte díjnyertes Arc az álarc mögött című improvizációs produkciót láthatta az iskolaudvaron maradt közönség. Köztük voltak azok az öregdiákok is, akik diákkori élményeikből osztottak meg részleteket a hallgatósággal.
Ugyanebben az időben Buksa Éva Mária tanárnő a gazdag anyagból összeállított iskolatörténeti kiállítást nyitotta meg, Kovács Levente rendező a Marosvásárhely néhány ismert személyiségéről készült portrékiállítást ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.
A katolikus iskola bolyais múltjáról, azaz az első katolikus teológiai osztályok befogadásáról és működéséről készült kiállítást Székely Szilárd helyettes igazgató, vallástanár mutatta be, és az iskola volt diákjainak kiadványaival ismerkedhettek az érdeklődők Csáky Károly lelkipásztor szervezésében.
Ugyancsak ebben az időben a díszteremben bemutatták a Bolyai Farkas Elméleti Líceum címerét. Mivel a hajdani Református Kollégium angyalos jelképét a jogutód iskola használja, szükségessé vált, hogy a Bolyainak is önálló címere legyen – vezette fel a bemutatót Hajdú Zoltán aligazgató, a nézőközönség figyelmébe ajánlva dr. Szekeres Attila István történészt, elismert címertani szakértőt, aki az iskola diákja volt. Rövid előadást hallhattunk a címerek keletkezésének történetéről, jellegzetességeiről, majd következett az új címer ismertetése. Az alapot jelentő háromszögű pajzs kék színe az iskola alapításának idejére jellemző, és a vármegyékre utal. A Marosvásárhelyhez való kötődést a páncélos kard jelképezi, amely egy lúdtollat tart. A pajzsot aranyszínű, nyitott könyv fedi, ami a tudomány, bölcsesség jelképe, alatta az alapítás éve, a könyv lapjain az iskola nevét adó Bolyai Farkas nevének kezdőbetűi láthatók.
A címerbemutatót a bolyais diákok ünnepi műsora követte A sokoldalú Bolyai ma is él címmel. A népes közönség Bolyai Farkas személyisége mellett megismerhette a diákok irodalmi munkáin, magyar és idegen nyelvű szavalatain, a Kájoni János furulyakör, a Bolyai Zenekör felléptén át az iskolában folyó művészi és tudományos munka színvonalát. A hallgatóság jócskán megfogyatkozott, amire már eléggé jelentős késéssel az iskola tollforgató öregdiákjait szólította a mikrofon elé Buksa Éva Mária a Szívhangok műsor keretében. Közönség híján a verset, prózát, esszét író egykori diákok magukat szórakoztatták a felolvasással. A 12 tollforgató, Gálfalvi György, Kincses Elemér, Kiss Székely Zoltán, Komán János, Kovács Levente, Nagy József Levente, Nagy Székely Ildikó, Ötvös József, Ráduly János, Szász László és e sorok írója részleteket és verseket olvasott fel köteteiből, amelyekben a komoly gondolatok mellett az érzelmek és a humor is jelen volt. A felolvasás végén kiderült, hogy a közélet, az irodalom, a történelem, az erdélyi valóság bemutatása terén mennyire szerteágazó a tollforgató öregdiákok érdeklődése. Mármint azoké, akik a 19 meghívottból jelen voltak az ünnepségen.
Fél ötkor kezdődött az udvaron levő nagyszínpadon a Kozsik József vezette Kamaszok ifjúsági színtársulat fellépésével a kulturális-zenei program, melyen bemutatkozott a Rocksuli és a későbbiekben fellépett a Mary Grace, a Kővirág, a Polifon és a Boom együttes. Ez utóbbi nosztalgiaszámai mellett visszautazhatott az iskolában töltött évek zenevilágába a sátrak alatt kitartó, vagy akkor érkező hallgatóság, amelyet nem csábított el a Borudvar vagy a Liget hangulata. A korábbi találkozók népes közönségére gondolva, többen is elmondták, hogy jobb lenne önálló rendezvényként a Forgatag előtt megszervezni a következő világtalálkozót.
Az udvaron szóló zene miatt néha nehezen lehetett hallani az iskola amfiteátrumában szervezett három fórumbeszélgetés előadóinak szavát. Pedig érdekes, gondolat- ébresztő emlékezés volt a múltra, jelenre és kitekintés a jövőre is.
Mit tehetek egykori iskolámért? – ez volt a témája a Bolyai vezetőivel tartott találkozónak, amelyen Mátéfi István beszámolt a terveikről, az iskola épületének korszerűsítésére kidolgozott elképzelésekről, amelyek elől az akadályok elhárulni látszanak. Az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonában levő épület felújítására a tulajdonos pályázhat, a támogatók számára pedig a Bolyai Kollégium Alapítvány biztosítja a törvényes keretet. Ilyen módon sikerült a sportpálya épületeinek a korszerűsítése is. Ha minden szükséges okirattal rendelkezni fognak, az egyházkerület hozzáláthat a javításhoz. Ennek kapcsán egy jelen levő öregdiák szakember ötleteit ismertette. Kérdésre válaszolva Hajdú Zoltán aligazgató megnyugtatta a jelenlevőket, hogy a felújított régi épület falára rövidesen visszakerülnek az emléktáblák.
A Római Katolikus Líceum bolyais és korábbi viszontagságos múltjáról, amikor az évszázadok folyamán kétszer kellett a teljes megsemmisítésből újra talpra állni, Székely Szilárd ügyvezető igazgató számolt be. Meghívottjai azok a személyek voltak, akiknek valamilyen szerepük volt az újraindításban. Az ötlet a katolikus öregdiákokban merült fel az iskola fennállásának 300. évfordulóján – számolt be a rendszerváltás utáni újrakezdésről. Bár Fodor Imre alpolgármester határozottan és lelkesen támogatta, és Csató Béla főesperes nagyon sokat tett az akadályok elhárításáért, a katolikus teológiai osztályra kezdetben nem kaptak engedélyt, majd nehézségek árán sikerült a jóváhagyást elérni, és diákokat toborozni. Annak ellenére, hogy az egyház két iskolaépülettel is rendelkezett, sem az Unireába, sem a Művészeti Líceumba nem fogadták be az osztályt. Albertini Zoltán akkori főtanfelügyelő-helyettes kérésére végül a Bolyai adott helyet az évről évre gyarapodó katolikus osztályoknak, amelyek 2004–15 között működtek a Bolyaiban, mindig azzal a reménnyel, hogy sikerül önállósítani az iskolát. Amikor ez 2015-ben megtörtént, az öröm közös volt, ezért szó sincs arról, hogy a DNA felszólítására a Bolyai kártérítést követeljen azért, hogy a katolikus osztályok fokozatosan az önálló iskolában indultak. Hogy mi lesz szeptember 15-én, erre pontosan Székely Szilárd sem tudott válaszolni. Bár a tanfelügyelőség honlapján léteznek az üres állások, amikor egy áthelyezését kérő tanítónő iratait akarta beadni, kemény visszautasításban részesült.
A harmadik fórumbeszélgetés Márton Előd iskolalelkész vezetésével a Református Kollégium helyzetéről szólt, és a visszaemlékezések igazolták, hogy az alapítás nem volt mentes a gondoktól, nehézségektől, hiszen az indulás évében az első kilencedik osztályt, amelybe vidéken szervezték a felvételi vizsgát, tanfelügyelőségi utasításra az akkori igazgató kivezette az épületből. Az iskola történetének leghősiesebb osztálya a kistemplomban tanult, majd a második félévtől térhetett vissza az épületbe. Hányattatásukról Csáky Károly akkori iskolalelkész számolt be. Ötvös József az iskola hovatartozásáról szóló bizonytalanságokat említette, amit református esperesként tapasztalt.
Sorra kaptak szót az egykori igazgatók, Horváth Gabriella, akit katolikus létére, a vezetésben való jártasságára alapozva Csiha Kálmán kért fel az iskola vezetésére, Csiha Kálmán püspök, Tőkés Elek, a püspökség tanügyi tanácsosa és Mártha Ivor főgondnok Dónáth Árpád és Sárpataki János nevét említette, akiktől a legnagyobb támogatás érkezett. Székely Emese bevallása szerint már készen kapta az iskolát, s bár diákjaik nem tanultak luxustermekben, a Bolyai iskolával a békés egymás mellett élést választotta. Kezdetben nem voltak nagyon jó eredmények, a református osztályokban hagyták felnőni a diákokat, akik közül sokan szép karriert futottak be a humán tudományok terén. A közös imáknak nagy szerepük volt a diákjaik biztonságérzetének a kialakításában, s az esti tagozat elindítása nagyon sok személy számára tette lehetővé az érettségi diploma megszerzését. Szembe kellett nézni sok mindennel, meg kellett harcolni a harcot – emlékezett Enyedi Csaba iskolalelkész, aki a közösségformáló tevékenységekről számolt be. Hittel közösséget építeni – összegezte a jelenlegi irányvonalat Benedek Zsolt iskolaigazgató. Céljuk a teljes iskolaszerkezet kialakítása és az asszisztensképző megtartása. Ha egy iskolában van teljesítmény, akkor lesznek diákok is – tette hozzá, miképpen azt is, hogy az egyházkerület rendszeresen támogatja a Református Kollégiumot.
Szombaton a várba költözött át a rendezvény, 11 órától Balás Árpád vezetésével tekinthették meg az érdeklődők azokat a helyszíneket, amelyeket a Bolyaiak neve is fémjelez, az iskolát, hajdani lakásuk helyét, a Teleki Tékát, ahol a két Bolyainak emléket állító múzeum látható, és a Református Kollégium egykori könyvtárának értékes darabjait őrzik, majd a temetőben fejeződött be a séta a kopjafánál és a síremlékeknél tett látogatás után. Szombaton délelőtt a Kutúrpalotában verbunkversenyt, délután a világtalálkozó gálaműsorát láthatta a közönség. Vasárnap 10 órától az 500 éves reformációra és az iskolaalapítás 460. évfordulójára emlékeztek, és közös imát mondtak a Római Katolikus Teológiai Líceumért. Az istentiszteletet újabb temetői séta követte, amelyen a kollégium egykori tanárai, városunk és az iskola nagyjai emlékére gyújtottak gyertyát a református temetőben.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)2017. augusztus 29.
Magunk keresése: Bodza-vidék egy elveszített darabkája (Honismereti ösvényeken)
Kerestük már magunkat messzebbi tájakon: benn a Pannon Alföldön, Tolnában, szerteszét a Trianon széttépdeste, magyarok lakta vidékeken, s utóbb most itthon. Ekés túrázók ismerkedtek a Bodza-vidékkel. A történelmi magyar megyésítés után (1876) egészében a történelmi Háromszék vármegye része volt, most tetemes darabkája, Bodzavám és tágas környéke egy hirtelen, s mint mondják, megyeközti csere útján déli szomszédunkhoz került. Ez itt Brassó megye – magyarázzák Bodzavámon a helyiek. Közel van számukra a megyeszékhely Brassó, s mintha elfelejtették volna, hogy – akárcsak Bodza többi része – jelenleg is Kovászna megye szerves része.
A cserével egyébként növekedett Háromszék északi határa, majdnem az Úz vizéig nyúlik be. Bodzavám előterében szűk fél évszázad alatt két, gombaként kinőtt település született: Egrestő és az egykori Nyéni házak csoportjának környékén Fenyős. Bodzavámnak már a neve is árulkodó, s az itt található bölényrezerváció őre szerint, akinél az egykori vám emléke felől érdeklődtünk, „itt lehetett Austro–Ungaria határa”, de hogy miért itt, azt ő nem tudja, „az öregek szerint messze fenn, a hegytetőn volt a régi határ”. Nos, az öregeknek igazuk van, mert az egykori országhatár fenn a Király-hágó, de nevezik azt Tatár-hágónak is. Ezen a történelmi hadi és kereskedelmi úton vonult be Erdélybe a kun, a török, élén Amurtát szultánnal és több román vajda, köztük Mihai Viteazul is 1599-ben. A helynevek errefelé igen gyorsan változtak-változnak. A Király-hágó alatt a Teleázsenek vidékére áthajló történelmi kereskedelmi utat a Királykőnek nevezett középkori erőd is védte, innen a hágó régi neve. Fenn a vízválasztó gerincen, a tetőn, nem messze a Királykő romjaitól késő reneszánsz kori bástyás épület, a XVII. században Bodzavára volt a neve, székely várőrség vigyázta. A romossá vált épületet 1630-ban Bethlen Gábor fejedelem a háromszékiekkel újjáépítteti. A nagy, sarokbástyás várnak ma csak megerősített és kőből rakott, speciális malterrel kijelölt alapjai látszanak. A magashegyi átkelő román neve – Tabla Buții – azonban többet mondó. Értsd: Hordós-tető, itt hordták át a székelyek a boroshordókat (a butoi románul hordó – szerk. megj.) a Teleázsenek vidékére, s maguknak onnan jó dombvidéki román bort hoztak bajaik-örömeik öblögetésére. A cserekereskedelem az évszázadok alatt csempészetté fajult, ki jobbra, ki balra szállította portékáját az erdők rengetegének szekérútjain, a tetőn várakozó vámosokat kikerülték. Ment is a hír a két szomszéd országlók felé: a vámot le kell költöztetni a völgybe, a hegyek közötti szorosba. Így került le az osztrák és a román határőrség, a vámhivatal és a veszteglőintézet Kisbodzára, s utána arra a helyre, a szorosba, amely a Bodzavám nevet kapta. A történelem lapjai Hirtelen benépesedett a hely, megtelepedtek a hivatalosságok és az őket kiszolgáló pórnép. Katolikus plébánia létesült, kápolna is épült a keskeny hegyszorost mintegy elzáró hegynyúlvány, a Szászbérc tetejére. Történelmi hely ez. Itt jött be a kun, a török és a tatár, Amurát és a szilisztrai pasa, Péter román vajda is. Itt hagyta el szeretett hazáját Thököly Imre 1690-ben. Az 1788-as háború idején – írja Orbán Balázs – „a székelység tartá megszállva e szorost a törökök ellen, midőn parancsnokuk, Schulz ezredes – hagyomány szerint – a két török tolmács által hozott arannyal töltött dinnye által megvesztegettetni engedvén magát, elárulá hű seregét. Rendeletet adott ki, hogy – mivel a török elvonult – kantározzanak le s menjenek nyugodni; s midőn a védsereg mit sem sejtve szétoszlott, akkor egész ellentétes irányból, a Döblön pataka felől vad »Alláh« kiáltással rohant elő a becsempészett török had; a készületlen székelyeket Bartha kapitány s két közlegényen kívül mind levágták. Álnokul nyert győzelmüket azonban sem ők, sem az áruló vezér nem élvezhették soká, mert a vész hírére csakhamar megérkeztek mint bosszuló szellemek a verescsákós székely huszárok, s a meglepett törökök közt oly iszonyú mészárlást vittek végbe, hogy a hírmondók is alig menekülhettek el. A történelem ezen hős huszárok néhányának fenntartotta nevét: ilyen volt Nemes György székely huszár alezredes, ki 24 törököt vágott le, szemerjei Bora őrnagy, ki 11-et és Damó százados, ki 7 törököt ejtett el a győzelmes csata folyama alatt, mi közben, mint a monda tartja, nem csak a török hullott, hanem az áruló Schulz is eltiportatott a rémülten menekülők által. (...) Ott domborulnak most is a bodzai vám kápolnája melletti temetőben az e csatákban áldozatul esett székely hősöknek feledett sírhantjai. (…) A régibb sírok között újakat is találhatunk, melyek az 1848-ki szabadsághősök emlékét juttatják eszünkbe, mert akkor, a midőn Háromszék nagyszerű önvédelmi harczát a classicus kor hősies elszántságával kimondotta, az első támadás és csata a Bodza vidékén vívatott. Ugyanis a székely határőrök egy kis csapatja volt fenn a Bodzánál a határszélen szétszórva. A brassai és barczasági szászok, osztrák katonasággal Stráva nevű számtiszt (egykor a székelyeknél katonatiszt) vezetése alatt fellopództak éj idején a Bodzára, s a hármasával, négyesével egymástól távol szétszórt székely határőröket váratlanul meglepve, azokból vagy 13 családapát gyáván legyilkoltak, tisztjök Benkő Sándor s mások sebesülve csak nagy bajjal menekülhettek el; míg a látogatóba felment Gyárfás Jánost és Bernát Eleket s másokat kegyetlenül megverve hurczolták el Brassóba.” A bodzai harcoknak még akkor sem volt vége, mert elviharzott ezen a helyen a két világháború is. Az akkor elesett román katonáknak mutatós emlékművet állítottak a régi határon túl, a Teleázsen forrásvidékén, itt, a Bodzán pedig faragott troicákat az azóta felépült új görögkeleti templomok előterében, de a régebbi hősöknek, a mieinknek és másoknak is, akik ott porladnak, sajnos még egy fakereszt sem jutott... Mi menthető alvó históriánkból? „Maradt meg itt még néhány régi ház – magyarázta egrestői ismerősünk –, de a legtöbb elpusztult vagy átépítették. Ki emlékszik már azokra az időkre?!” A most érkezőt nem sok régi látnivaló fogadja, hacsak nem a festői vidékért érkezik a Bodzára. A helyiek szerint láthatóak még ott az egykori háborús erődök, a „festungok” és a „határőrök háza”. Egy réginek tűnő épület előtt felirat is olvasható: Casa grănicerilor. Ebben működik Felsőbodzavám I–IV. osztályos iskolája. A polgármesteri hivatalban majdnem senkit sem találtam. Azzal a hírrel azonban megörvendeztettek, hogy az iskola épületében szándékoznának berendezni egy bodzai vámmúzeumot. Na jó, de ehhez kérjék a brassói történészek segítségét, s azok a maguk során a miénket, mert ez a vidék Háromszék része volt. A Szászbérc előfokán még állnak az egykori katolikus kápolna romjai. Bejárati boltozata félő, hogy beomlik. Körös-körül fenyegeti a fékezhetetlen bozót, gyökerei¬vel veszélyezteti a falakat. A hegyet Kálvária néven emlegetik a leírások, utalva az ott lezajlott véres harcokra. Közeli idős embert kérdeztünk a romokról. „Valami templom volt, katolikus vagy református, nem tudom. Körülötte régi temető volt, most mi használjuk” – felelte. A Kálvária peremén vaslábakon álló, bádogfedelű harangláb éktelenkedik, rajta jókora harang. Mit árul el felirata? Semmit, felelték túrázótársaim: volt felirat, de lecsiszolták. A régi sírokat beroskadt mélyedések jelzik szerteszét. Egyetlen kettéhasadt sírkőt böngészünk. Magyar lehetett, és betűzik: I-M-R-E! – kiáltják. Kiderül, hogy nem IMRE, hanem INRI. Az még jobb, nyugszunk meg, római katolikus harcos síremléke lehet... Nagy úr a feledés, mondogatjuk egymásnak, de az idő is, mely így el tud pusztítani mindent. Ha Bodzavámot Kovászna megyében hagyták volna, talán akadna még valaki, egy fiatal csoport, turisták, EKE-sek, cserkészek, máltaiak, bárki a ma élők közül, akik állítanának ide egy emlékkeresztet, a Kálvária múltjára, harci-történelmi emlékhelyre emlékeztetőt. Majd a brassói EKE-sek – vigasztal a csoport –, hiszen az ő megyéjükben van ez a hely! Csak jusson el javaslatunk a brassói EKE-sekhez... A nyomtatott betű tovább él, mint a kő, a sírkő, s feléled bennünk ismét az emlékállító remény. Pénzes Loránd sepsiszentgyörgyi katolikus levéltári kutató és történész betűtengerrel állított emléket a bodzavári Kálváriának a Székely Nemzeti Múzeum Acta Siculica tanulmánykötetében (2012–13). Közölte a valamikor itt működő plébánia-káplánság históriáját, azoknak a katolikus papoknak a névsorát-életrajzát, akik itt végeztek lelki szolgálatot, s aztán eltűntek a történelem végtelenségében. A tanulmány címe: A bodzavámi vesztegintézet káplánsága. Részletesen ismerteti a kápolna berendezését, kegytárgyait, a káplánság életét. A történetet így fejezi be: „A földrajzilag legközelebb fekvő Zágon egyházközségének lett leányegyháza a 20. század elejére elnéptelenedő Bodzavám. Igaz, filiaként sem adott túl sok munkát az anyaegyházközség plébánosának. A 19. század utolsó éveiben alig volt példa a szentségkiszolgáltatásra, míg a 20. században is csupán a II. világháború alatt használták bejegyzésre a kereszteltek anyakönyvét. Az első világháborút követő új államrend Bodzavám határátlépő jellegét megszüntette, hivatalnokrétege elköltözött. A magyar ajkú katolikus hívek egykori jelenlétéről napjainkban csupán a kápolnarom és körülötte a helyi ortodox egyházközség használatába került temető fejfáinak névanyaga tanúskodik. Ezek a bodzavámi katolikus egyházi élet és magyar oktatás egyre fakuló emlékei, amelyek az emlékezés során feloldódnak.”
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. augusztus 30.
Véget ért az Osonó nemzetközi drámatábora
A színház csak ürügy
Az Osonó színházműhely augusztus 24-e és 26-a között hetedik alkalommal megszervezett nemzetközi drámatáborban 23 erdélyi és magyarországi fiatal vett részt. A foglalkozásoknak a kökösi iskola adott otthont.
A tábor célja egy olyan helyzet megteremtése volt, amely a drámajáték és a színház eszközei által egy intenzív létezés, a kommunikáció valamint a közös gondolkodás és alkotás megtapasztalására sarkallja a résztvevőket.
Az idei alkotótábor Keleti István rendező-pedagógusnak, a magyarországi amatőr színjátszás mozgatórúgójának állított emléket, aki 90 évvel ezelőtt, 1927-ben született. A tábor mottóját is a színésznevelői munkásságáról híres Keleti egyik gondolata adta: „a színház csak ürügy”. Ez impulzusként szolgálhatott a résztvevőknek, akik a színház, a játék ürügyén kerülhettek közelebb önmaguk jobb és teljesebb megismeréséhez.
Az egy héten át zajló szakmai programok a színház-szakmai csoportját Mucha Oszkár, az Osonó színésze, míg a személyiségfejlesztő-önismereti csoportot Fazakas Misi rendező- drámatanár irányította. A tábor a Bethlen Gábor Alap támogatásával, valamint a kökösi Polgármesteri Hivatal és a Gábor Áron Általános Iskola partnerségével jött létre.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. augusztus 30.
Történelmi felfedezőút Királyföldön
Lelkészi szolgálatom során két évig szolgálhattam az Oltszakadáti Evangélikus-Lutheránus Egyházközségben, és bőven volt lehetőségem bejárni és megismerni tüzetesebben Királyföldet és az ottani emberek habitusát, életvitelét, és azt tudom elmondani, hogy teljesen más világ, teljesen más kulturális és építészeti örökséget ápol, mint amit jelen szolgálati helyemen, a partiumi Szatmárnémetiben és Nagykárolyban tapasztalok és tapasztalnak az itteni emberek is. Ilyés Sándor beszámolója.
Mivel a fizikai távolság elég nagy a két régió között, ezért az itteni emberek nagy részének nem adatott meg a lehetőség, hogy arra a vidékre ellátogassanak, és nem is igazán tudják elképzelni azt a csodálatos vidéket. Úgy érzem, hogy aki elszánja magát és eldönti, hogy meglátogatja és bebarangolja Királyföldet, az azt fogja érezni, mintha egy óriási történelemkönyv lapjai közé pottyant volna, s csak kapkodja a fejét a sok nevezetesség láttán, melyek mind tanúi voltak a magyar történelem vérzivataros évszázadainak. Így született meg az az elhatározás, hogy a Szatmárnémeti Evangélikus-Lutheránus Egyházközség 26 gyülekezeti tagjával ellátogassunk Királyföldre. Augusztus 25-én egy olyan történelmi, kulturális felfedezőútra indultunk, mely kimondottan Királyföld Szebenhez közel eső részén levő főbb nevezetességek meglátogatását foglalta magában. A tervezett négy nap alatt a következő nevezetességeket látogattuk meg: első nap leutaztunk Nagyszebenbe, ahol a Huet téren található szász evangélikus templomot tekintettük meg, a Kispiacot a Hazugok hídjával, valamint a Nagypiacot, ahol kirakodóvásár révén középkori forgatagba csöppentünk. A második reggelen a kerci XIII. századi cisztercita apátság megtekintésével indult a napunk, melynek szentélyében a történelem során a szász evangélikus templom kapott helyet és mind a mai napig itt tartja a maroknyi szász közösség az istentiszteleti alkalmait. Utunkat ezután Oltszakadát irányába vettük, ahol a XIII. századi magyar evangélikus műemlék, még mindig használatban lévő templomot tekintettük meg, majd innen Nagydisznódra látogattunk, onnan pedig és Kisdisznódra indultunk, és mindkét településen a csodálatos szász vártemplomokat tekintettük meg. A harmadik napon elutaztunk Kiskapusra, ahol részt vettünk a vasárnapi konfirmációi istentiszteleten a magyar ajkú evangélikusok XIV. századi templomában. Azt követően a világörökség részét képező Nagybaromlaki erődtemplomot szerettük volna megtekinteni, de sajnos minden erőfeszítésünk ellenére zárt ajtókat találtunk. Innen vettük az irányt Berethalomba, ahol az úgyszintén UNESCO világörökség részét képező műemlék szász evangélikus templomot látogattuk meg, amely egykoron szinte 300 évig szolgált a szász evangélikus püspökök székhelyéül. A negyedik napon a segesvári várat jártuk be, ahol a bástyák mellett az egykori megyeházat, a római katolikus templomot, a Petőfi-szobrot, a két evangélikus szász templomot, valamint a szász temetőt tekintettük meg.
Egy gazdag történelmi múlttal megáldott országban élünk, ezért kötelességünk megismerni annak történelmi múltját, építészeti örökségét illetve természeti kincseit. Fő célunk mindvégig az volt, hogy a szász és magyar evangélikus templomokat látogassuk, reflektálva a reformáció 500 éves évfordulójára. A 26 résztvevő gyülekezeti tag teljesen átszellemülve és feltöltődve tért vissza Szatmárnémetibe augusztus 28-án késő éjszaka. A négy napos szászföldi kirándulás megvalósításért, az útiköltség és a kiadós ebédek biztosítása a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával valósulhatott meg. Hálás köszönt érte gyülekezetünk presbitériuma nevében is. szatmar.ro2017. augusztus 30.
Honismereti konferenciát szerveznek
Huszonharmadik alkalommal szervezi meg Nagyváradon a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság a Partiumi Honismereti Konferenciát, melynek fő témái ezúttal Szent László évéhez, a reformáció ötszáz éves ünnepéhez, valamint híres személyiségekhez kapcsolódnak.
A szeptember 1. és 3. között zajló konferencia helyszíne a Partiumi Keresztény Egyetem Sulyok István utcai új épülete, ahol pénteken és szombaton előadások lesznek, vasárnap pedig szakmai kirándulásokkal folytatódik a program. Az ünnepélyes megnyitó pénteken 11 órától lesz, 12 órától kerül sor a Fényes Elek-díjak átadására, majd plenáris ülések kezdődnek. A délután folyamán mutatják be Fazekas Lóránd – Egy nemesi család évszázadai. A Böszörményiek Szatmárban című könyvet; este a Csillagocska tánccsoport lép fel, majd Meleg Vilmos előadóestjével zárul a program. Szombaton reggel kilenctől zajlanak az előadások – ezek egy része a váradi középkori székesegyház építéstörténetét, valamint Sulyok István püspök tevékenységét dolgozzák fel. Délután várlátogatás lesz, este pedig zenés műsorra várják a résztvevőket. Vasárnap a magyarremetei református templomot, a belényesi római katolikus templomot, a köröstárkányi emlékművet, a várasfenesi falumúzeumot, valamint Nagyszalontát látogatják meg. Az előadás támogatói a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Megyei Tanácson belüli Szociális és Közösségfejlesztési igazgatóság, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, valamint az RMDSZ és a Communitas Alapítvány. A részvétel ingyenes, mindenkit szeretettel várnak. erdon.ro2017. szeptember 4.
Szinyei Merse Anna művészettörténész tart előadást Marosvásárhelyen
Dósa Géza 19. századi erdélyi festőről és kortársairól tart előadást Marosvásárhelyen dr. Szinyei Merse Anna, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főmuzeológusa. A festőművésznek egy évvel ezelőtt nyílt állandó kiállítása a Kultúrpalotában.
A Dósa kortársak – akiknek megadatott a kiteljesedés című, vetített képes előadás előtt dr. Szinyei Merse Anna a Maros Megyei Múzeum gondozásában megjelent kétnyelvű Dósa Géza-monográfiáját is bemutatja. Az esemény szerda délután 6 órakor kezdődik a Kultúrpalota Tükörtermében.
Dósa Géza Nagyenyeden született 1846-ban, Marosvásárhelyen járt iskolába, és ide is költözött vissza, miután anyagi nehézségei támadtak és nem tudta álmát megvalósítani, Párizsban műtermet nyitni és ott dolgozni. Marosvásárhelyi tanulmányai után 1864-től a budapesti református főgimnáziumban tanult, Székely Bertalan magántanítványa volt, majd a Bethlen Gábor tudósai között című vázlatával ötszáz forintos ösztöndíjat nyert (ez a műve is látható most Marosvásárhelyen). Ebből finanszírozta bécsi tanulmányait. Ott ismerkedett meg és kötött szoros barátságot Munkácsy Mihállyal. Bécs után a müncheni akadémiára iratkozott be, majd Párizsban szerette volna folytatni tevékenységét, szakítva a hagyományokkal, saját útját járva. Ám erre nem volt lehetősége és 1870-ben apja tanácsára visszaköltözött Marosvásárhelyre. A kisvárosi élet, a sikertelenség, ami a művészetét kísérte, szerelmi csalódása depresszióba taszította, és 1871-ben öngyilkos lett.
Életművének kutatója, Szinyei Merse Anna művészettörténész egyik kortársának, az 1945-ben született Szinyei Merse Pál dédunokája. maszol.ro2017. szeptember 4.
Eseményekben gazdag évet zártak
Tavaly szeptember óta hetven rendezvényt szervezett megyénkben a Magyar Polgári Egyesület. Az elmúlt időszakról és az elkövetkezendő terveiről Nagy József Barna elnök számolt be.
Mondhatni, hogy a helyi közélet egyik legaktívabb civil egyesületévé vált az MPE, hiszen egy év alatt (tavaly szeptembertől idén augusztus végéig) rengeteg rendezvényt szervezett – a kiállítások, konferenciák és karitatív rendezvények mellett négy könyvet is kiadott, mondta el Nagy József Barna. Legutóbb Balázs D. Attila Szent László és Nagyvárad régi képeslapokon című könyvét mutatták be. Amint az egyesület elnöke megjegyezte, a rendezvények egy részét támogatóknak köszönhetően szervezték meg, másokat viszont – mint például a legutóbbi könyv kiadása – önerőből valósítottak meg.
Irányvonal
Tavaly, mivel az 56-os események emlékéve volt, nagyon sok rendezvényt sikerült pályázatokból megvalósítani – ezek egyike az a vándorkiállítás, melynek során 56-ot és az egykori, Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét mutatják be. Számos nagyváradi iskola mellett Nagyszalontán és Érmihályfalván is megtekinthető volt. Egyúttal a Gulág-emlékév kapcsán is több konferenciát és könyvbemutatót szerveztek. Nagy József Barna kihangsúlyozta: az egyesület felvállalta, hogy a konzervatív, magyar megközelítésű történelmet mutatja be, melyet többek között Raffay Ernő neve fémjelez; a történész egyébként tavaly novemberben, az egyesület szervezésében előadást is tartott Nagyváradon az 1956-os erdélyi román betörésről és kiűzetésről.
A történelmi előadások mellett az egyesület karitatív tevékenységet is folytat – legutóbb húsvétkor osztottak a Szent Márton otthon lakóinak édességet és gyümölcsöt.
Tévhitek és tények
Egyebek mellett vetélkedőt is szerveztek diákoknak 56 és a Gulág kapcsán, több iskolában, s örömmel vették tudomásul, hogy a diákokat érdekli a téma.
Tavaly rendszeressé tették a Polgári Esték rendezvénysorozatot, minden hónapban volt egy előadás, s most, mivel az 1918-as centenáriumi megemlékezés éve lesz, az egyesület olyan előadókat hív majd meg Nagyváradra, akik arról fognak hiteles információkat átadni, hogy miként élte meg az erdélyi és az egyetemes magyarság az 1918-as esztendőt és azt követő időszakot. Fontos, mondta az egyesület elnöke, hogy a sok „más irányú” megemlékezés mellett irányvonalat nyújtsanak, hogy az érdeklődők különbséget tudjanak tenni a történelmi tények és a tévhitek között. „Félő, hogy egyesek másfajta történelmet fognak terjeszteni. A Polgári Esték irányvonala az, hogy bemutassa, magyar szempontból mi történt” – hangsúlyozta ki Nagy József Barna. A rendezvénysorozat amúgy szeptember 6-án 17 órától folytatódik, amikor a Magyar Királyi Honvédség nagyváradi bevonulására emlékeznek. Az esemény a nagyváradi Lorántffy Központban zajlik majd.
Reményeik szerint a Rhédey-szobrot is mihamarabb sikerül felállítaniuk a Rhédey-kert közepén, már nemcsak a szobor, hanem a talapzat is elkészült, az engedélyeztetés pedig folyamatban van, mondta el az egyesület elnöke, hozzátéve: joggal lehetnek büszkék erre, hiszen nagyon sok munka előzte meg.
Előadások
A hetven előadást, melyből 64-et egyénileg szervezték meg, nehéz lenne felsorolni, de a legsikeresebbek között említette meg az egyesület elnöke az 1956 témájában szervezett előadást a partiumi és nagyváradi csoportokról, a kirakatperekről és az elítéltekről, Wittner Mária egykori szabadságharcos előadását, a Gulág emlékév kapcsán szervezett konferenciát és kiállítást, A kommunisták világa című Gulág konferenciát a hadifogolytáborok áldozatainak emlékére, s nem utolsó sorban Szvorák Katalin énekművész és Kudlik Júlia bemondó előadását. Támogatóik: Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány, s a Nemzeti Kulturális Alap, mely a Rhédey-szobor elkészítését támogatta.
Neumann Andrea / erdon.ro2017. szeptember 5.
Az V. Fekete Körös-Völgyi Magyar Napok
Míg a rendezvény pénteki napja a hagyományörzésről szólt, szombaton, a tárkányi focipályán került megrendezése a családi nap. Ki is tettek magukért a szervezők, mert a program olyan „sűrű” volt, mint a szakácsok által megfőzőtt finom bográcsgulyás, és több volt benne a hús mint a lé.
Reggel 10 órakkor került sor a megnyitóra, közben Várasfenesen párhuzamosan a műfüves futballpályán Tulipán kupaselejtező folyt. Természetesen a nap első része a kicsiknek, gyermekeknek szólt, voltak programok – gyerek előadások , játszóház , ugrálóvár, kifestő és kézmüves műhelyek, ki – ki kedve szerint szórakozhatott. 16 órától már a színpad is megélénkült a Székelyhídi Enemy Dance Family hip – hop csoport mutatta meg a produkcióját, ezekután a magyarországi Dobrossy Family Magic Show bűvészpercei következtek. Erdekes és szép színfoltja volt a délutánnak az ugyancsak anyaországi a Szarvasi Városi Fúvószenekar játéka mely már azért is emlitésreméltó, mert többségük tizenéves gyermekekből állt, de profi előadást produkáltak! Koraeste a Kredenc együttes mulatós percei következtek, egy kicsit felturbózva a közönséget jó magyar nótákkal, majd a Debreceni Hajdú Táncegyüttes, akik lassan „eltárkányisodnak”, már szabályosan hazajárnak a Fekete –Körös völgyébe. Nem csak fellépni, hanem tanítani, mulatni mert mint mondák itt mindig, mindenki remekül érzi magát. Utánuk már a tanitványok következtek a Köröstárkányi Százszorszép Néptánccsoport előadása, mely egyre jobban fejlődik, hála a tanitóknak Lovas Bálint és Tiszai Zsuza koreográfusok, de ne feletjtsük el Micle Rozika tanitónéni állandó és állhatatos munkáját. Ő minden probán tanitja, buzdítja és igazitja a gyerekeket, és természetesen a színpadon is ott van velük. Már egy kiforott programot láthattuk a tárkányi táncosoktól.
Hazai pályán
Ezekután „hazai pályán” játszott a Köröstárkányi Royal zenekar, ők mulatós és jobbnál jobb slágerekke szórakoztatva a nagyérdemüt. A végső felvonás előtt, színpadra hívták a szervezőket, a helyi és megyei vezetőket, akik most, már ötödik alkalommal “főzték ki” ezt a szép magyar napokat, sikeres programot. Mikló Ernő helyi RMDSZ elnök melett ott volt ugyancsak a falubelije, Fenesi Tibor, a Bihar Megyei Tanács igazgatója és Borsi Imre Loránt, a megyei RMDSZ ügyvezető alelnöke, pár hatásos szóban kiemelték a helyi szervezők áldozatos munkáját, és tovább buzdítva a hathatós , kitartó közösségépitő munkára, amely már évek óta hozza meg a gyümölcseit. Az est záróprogramja az Exotic együttes és Sipos F. Tamás – élő koncertje volt, amely remek hangulatban kezdödött, de sajnos már a végefelé az égiek nagyon beleszóltak a bulizni vágyók kedvébe és, egy hatalmas zápor tette fel a pontot a napra. Még szerencse hogy nem mindenki ázott el, mert hatalmas sátrak alatt meg lehetett várni az eső elcsendesedését.
Gyönyőrü élmény
A vasárnapi nap, már egészen más regiszterben folytatódott, a Köröstárkányi református templomban. Hálaadó Istentisztelet tartottak az új harangért, igét hirdetett Főtiszteletű Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke. Az igehirdetés után gyönyőrü élményben volt része a híveknek, mert a Szarvasi városi fúvószenekarral együtt került előadásra nemzeti imánk, a Himnusz. A program folytatásaként Sebestyén László Ede köröstárkányi lelkipásztor, mint házigada vette át a szót, és a köszönetnyilvánitások után az új harang kicsinyitett mását adták át tisztlelet jeléül Főtiszteletű Csűry István püspöknek. És mivel a harangot Székelyudvarhelyen öntötték, ennek emlékére és a mesterek becsületére, a karzaton függő magyar nemzeti lobogó mellé kikerült a Székely Zászló is, melyet Derzsi Ákos RMDSZ szenátor függesztett ki, már csak azért is mert ő hargitai származású. Fontos megjegyezni, hogy a köröstárkányiak rekordidő alatt teremtették meg az adományokat, hiszen a harang mindig is a kereszténység fontos szimbóluma, a falu lelke ott, fent a tárkányi sudár toronyban! Énekkel dicsérték tovább a Mindenhatót, a Belényesi medence egyházi kórusok találkozóján, Köröstárkány, Belényessonkolyos és Kisnyégerfalva református kórusai és az Ászáf baptista ifjusági kórus szolgálatai hangzottak fel. Már jól elmúlt dél, amikor a népes hívek átvonulta a templommal szemben levö Köröstárkányi Közösségi Református Központ elkészült részének hivatalos átadására. Csűry István püspök megáldotta a létesitményt, és ezt követően Pataki Jánosssal, a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének elnökével és Derzsi Ákos RMDSZ szenátor közösen adták át a Köröstárkányi Ifjúsági és Oktatási Egyesület új részlegét. Átadóbeszédében Pataki János az ifjúság szülőföldön maradásának fontosságát hangsúlyozta, mint fogalmazott, velük a magyarság tűnne el a térségből. Arra hívta fel a figyelmet, hogy ez ellen tenni lehet a közösségi élet erősítésével is. Az elnök úgy véli, a köröstárkányihoz hasonló ifjúsági létesítmények programjaikkal erősítik a közösséget, a nemzeti identitást és a szülőföld szeretetét, ezért nagyon fontos, hogy minden magyarlakta településen működjenek hasonló kezdeményezések. A létesítmény létrehozását a magyar kormány 2,1 millió Ft-tal támogatta, és a munkálatokat és kivitelezést kalákában, közmunkával végezték el a falubeliek apraja, nagyja. A program e részét a Köröstárkányi református ifjuság szolgálata színesitette, és zárta le.
Az időjárás
Bár eredetileg a közös ebédet a köröstárkányi kispályá adott volna helyszínt, de az időjárás belekontárkodott, így a finom töltöttkáposzta és kalács a helyi kultúrotthonban került felszolgálásra. Ugyancsak a templomban kerult sor az Evangelizációs Istentiszteletre melyen. Igét hirdetett dr. Molnár Róbert, a Magyarországi Kübekház város polgármestere. Este, már a záróünnepségre készülődtek a Fekete Körös-mentiek, a Hajdú Táncegyüttes Gálaműsorára a Belényesi Művelődési Házban, de még előtte természetesen idén is átadták a Zsisku János Szórványdíjat.
Várjuk a hatodikat
A „megszokott” sziporkázó táncprodukció, hatalmas tapsvihart csalt ki a lelkes közönségből, és mint mondhatnánk debreceni táncoslábu barátaink miden számmal rátettek egy lapáttal. Felejthetetlen, szép zárasa volt ennek a három magyar napok programjainak. Talán már közhelynek hathat, de a dicséret nagyon is kijár a helyi és megyei szervezőknek, mindenkinek aki anyagilag, nem utolsó sorban, a Bethlen Gábor Alapitványt, és azokat is akik kemény munkával támogatták a rendezést és lebonyolitást. Egy szóval, várjuk a hatodik Fekete Körös-Völgyi Magyar Napokat!
Kovács Zoltán / erdon.ro2017. szeptember 5.
Lelki és kőtemplomot épített (Kibúcsúzott Barót unitárius lelkésze, Kiss Alpár)
Harminchárom esztendő baróti szolgálat után vasárnap kibúcsúzott egyházközségéből Kiss Alpár unitárius lelkész. A nyugdíjba vonuló tiszteletesről nem túlzás kijelenteni, hogy tevékenységével beírta nevét a város történelmébe: abban a korszakban, amelyre az egyházüldözés és rombolás volt jellemző, ő templomépítésbe fogott, és sikerre vitte a kihívásokkal teli feladatot. Kedvezményesen, hatvankét évesen vonul vissza a szolgálattól, mert úgy érzi, már fizikailag és szellemileg is megterhelő számára a közel hatszáz lelkes közösség pásztorolása, jobb lenne, ha helyét tettrekész fiatal venné át. Bár visszavonult, nem szakad el sem templomától, sem az egyházközségtől, mint ígéri, bármikor számíthatnak rá.
Elődei nyomába lépett
– A hetvenes évek derekán egy fiatalember milyen megfontolásból választotta a papi hívatást?
– Az egyház gyermekkorom óta életem része, hiszen édesapám és nagyapám is lelkész volt, azaz a család harmadik nemzedéke vagyok, mely ezt a hivatást választja. Apám szolgálati helyén, Fogarason akarva-akaratlanul szem- és fültanúja voltam az egyházi életnek, a hívekkel való kapcsolattartásnak, a gyermekekkel való foglalkozásnak, és ez természetesen hatott rám. A középiskola elvégzését követően – a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban egy évet, Nagyszebenben hármat jártam – hiába próbáltak lebeszélni a lelkészi pályáról, nem engedtem magam eltéríteni, azt mondtam édesapámnak és nagyapámnak: én is pap leszek, sőt, több, különb, mint ti. Ezt a bölcsködő mondatomat azóta is bánom, mert azt a munkát, amelyet ők végeztek a végeken, nehéz még csak „behozni” is, nemhogy „lehagyni”.
– Milyen volt akkoriban egy teológus, fiatal lelkész élete?
– A teológiára 1974-ben jutottam be, de a kilenc hónap katonaság miatt csak egy év múlva kezdhettem el tanulmányaimat. Szép éveket töltöttem Kolozsváron, ahol menyasszonyommal, Nagyszebenben három évig osztálytársammal, Arankával sokat tanultunk, mellette pedig jó baráti társaságot alakítottunk ki. A végzést követő évek – főleg magánéleti szempontból – nehezebbek voltak, mert feleségemet Besztercére nevezték ki magyar–francia szakos tanárnak, engem pedig Brassóba segédlelkésznek, azaz évekig távkapcsolatban éltünk. Ehhez még hozzáadódott, hogy 1982-ben ösztöndíjat nyertem Amerikába, a Chicagói Egyetem teológiai fakultására, ami további egy évre szakított el minket. Hazatérésemet követően neveztek ki baróti lelkésznek, ekkor lettünk igazán család feleségemmel és az időközben megszületett lányommal. Lelkes kis gyülekezetet vettem át, hamar megtaláltuk a közös szót, és a kezdetektől jó egyetértésben tudtunk együttműködni. Szép időszaka volt ez az életemnek, szívesen gondolok vissza rá.
Ösztöndíjasként Amerikában
– A nyolcvanas évek elején mennyire ment csodaszámba, hogy egy magyar lelkészt ösztöndíjjal kiengedtek Amerikába?
– Azokban az években némileg megengedőbb volt a román hatalom. Talán az ötvenes években történt, hogy egy fiatal ösztöndíjas lelkészünk kint maradt Amerikában, s emiatt évtizedekre elvették tőlünk a Nyugaton tanulás lehetőségét. Szerencsénkre, 1979-ben egyik tanárunkat, egyházunk későbbi püspökét, Szabó Árpádot kiengedték, ő visszatért, és ez lehetőséget adott nekünk, a következő nemzedékeknek, hogy megfelelő ellenőrzést követően mi is külföldön tanuljunk. A nyugati ösztöndíj-felajánlásokat a reformátusok és evangélikusok Németországból, mi pedig az Egyesült Államokból és Angliából kaptuk. Mivel tudott dolog volt, hogy az iskolában tanult francia mellett autodidaktaként én angolt tanultam, névre szóló meghívót kaptam, de azt „úgy” nem lehetett érvényesíteni, a teljes ügyintézést és formaságot végig kellett vinnünk. Versenyvizsgát hirdettek, amelyen az egyetemi tanárok mellett a vallásügyi inspektor (valójában ő volt a szekusunk) is felügyelt, ismernünk kellett Románia kül- és belpolitikáját, Ceauşescu elvtárs beszédeit és a dákó-román kontinuitás elméletét is. Egyvalamit nem kérdezett senki: tudok-e angolul? Mint utólag kiderült, valójában nem is tudtam, hiszen annak, aki a nyelvet könyvből tanulta és gyakorlatban csak az irodalmi konyhanyelvet ismeri, az amerikai akcentus szinte érthetetlen, ezért az első két hónapot nyelvtanulással töltöttem. Nagyon hasznos volt az ott töltött idő! Az emigráns magyaroknak köszönhetően rengeteg helyen megfordultam, számos ismeretséget kötöttem, remek emberi kapcsolatokra tettem szert, melyeknek később még nagy jelentőségük lett.
– Amikor hazatért, el kellett „számolnia” a Securitate előtt a kint töltött időszakról?
– Természetesen! Akkoriban Erdővidéken Fekete László felelt a lelkészekért, aki arra utasított, írásban számoljak be az Amerikában eltöltött évemről. Mivel az egyház is kért hasonlót, nekem készen volt, csak le kellett románra fordítanom. Meglehetősen mérges volt a kapitány, amikor kézhez kapta az írást, hiszen abban nem az állt, ami őt érdekelte volna, nem volt szó a magyar emigrációról, az egyetemen tanultak pedig hidegen hagyták.
– Beérte ennyivel, nem próbálkozott másként?
– Bár további lépést nem tett, de azért megfigyelés alatt tartott. Különösen éreztem ezt a fajta „gondoskodást” 1985-ben, amikor erdélyi körútján Baróton felkeresett a Magyar Baráti Kör tagja, Sass Magda, aki később Nobel-díjas írónk, Kertész Imre felesége lett. Bekísértek a rendőrségre, ahol a securitate megyei vezetői faggattak órákon át, hogy mit keres itt ez a fehérnép, miről beszélgettünk, mit tudtam meg az amerikai magyarokról. A történet vége az lett, hogy Magdát felszólították, negyvennyolc órán belül hagyja el az országot, s öt évre ki is utasították, engem pedig még 1989-ig szigorúbb felügyelet alatt tartottak és folyamatosan megfigyeltek. Valószínűleg mindenkiről tudtak, aki a kapumon belépett. Később jutott tudomásomra, hogy ugyanez az ügy miatt hurcolták meg Farkas Árpádot, Sylvester Lajost és Seprődi Kiss Attilát is.
A templomépítő
– Ilyen körülmények közt miként sikerült elkezdeni a templomépítést?
– A nyolcvanas évek közepén nem is mertünk templomépítésben reménykedni: már annak is örvendtünk, hogy 1986-ban megkaptuk a lelkészi ház bővítésére az engedélyt. Házunk kicsi szobájában nem volt más, csak ötven szék, egy úrasztala és egy harmónium, ami egy átlagos hétvégén elégnek is bizonyult, de ünnepnapokon annyian jöttek, hogy nemcsak a veranda, de szó szerint a hálóágyam is tele volt hívőkkel. Annyit sikerült elérnünk, hogy a lelkészi lakás bővítését – a szoba és a veranda közti falat kivettük volna, hátra fele pedig néhány méterrel megtoldottuk volna – engedélyezték. Mielőtt nekifogtunk volna a munkának, beköszöntött 1989 decembere, mi pedig gondoltunk egy merészet, s bejelentettük az egyházközségnek, hogy hisszük, többet is elérhetünk, templomot fogunk építeni. Ebben az időszakban annyi pénzünk volt, mint egy Dacia ára, azaz hetvenezer lejünk, amiből még a tervezett bővítést is nehezen lehetett volna megoldani, hát bizony sokan kételkedtek sikerünkben. Éppen ennek a kétkedésnek az eredménye volt, hogy a tervkészítést úgy sem lesz belőle semmi alapon teljes egészében rám bízták, így felkérhettem a fiatal és tehetséges Kovács Kázmért, hogy az általam Amerikában látott modern stílusban készítse el a terveket. Ekkor értékelődtek fel igazán külföldi kapcsolataim. Írógépen írt, indigóval sokszorosított leveleket küldtem amerikai, angliai, svájci, németországi és magyarországi egyházi személyeknek, gyülekezeteknek, ismerőseimnek és alapítványoknak, s mondhatni, mindenhonnan segítséget kaptunk. A munkának 1990-ben fogtunk neki, a templom alapját önkéntes munkával mi magunk ástuk ki, felszentelését néhai püspökünk, Erdő János végezte 1995. szeptember 10-én. Harangunkra még várnunk kellett, mert azt csak new jersey-i, summiti testvérgyülekezetünk áldozatos segítségével tudtuk a marosvásárhelyi Rácz-műhelyben megöntetni; felszentelésére egy évre rá került sor, a szolgálatot Szabó Árpád végezte.
– A templom nem kizárólag egyházi ügyet szolgál, hanem befogadója a kulturális eseményeknek is...
– Így van! Templomunkban kétszáz szék van, de ha a szükség úgy hozza, akár ötszázan is elférünk. Néhány éve, amikor Kányádi Sándort Baróton fogadtuk, legalább félezren zsúfolódtak be falaink közé, de megtelik akkor is, amikor az Erdővidéki Közművelődési Napokon vagy Barót Napok alkalmával a szervezők megkeresnek, fogadjuk be őket a jó akusztikával rendelkező termünkbe. Szívesen teszünk eleget ezeknek a kéréseknek, mert ezt a hajlékot azért építettük, hogy Istent, nemzetet és kultúrát egyaránt szolgáljon.
– Három éve Barót városa – ahogy az oklevél fogalmaz – „templomépítő és közösségszervező munkájáért, Barót hírnevének öregbítéséért” díszpolgári címmel tüntette ki. Fontos önnek ez az elismerés?
– Nem itt születtem, de ez a cím visszajelzés számomra, hogy nemcsak én érzem úgy, a Baróton töltött bő harminc év alatt erdővidékivé váltam, ezért bevallom, igencsak jólesett az elismerés.
– Még fiatal, alig hatvankét éves, mégis korhatár előtt kérte, hogy nyugdíjazzák. Miért?
– Nehéz döntés volt, de tisztában vagyok azzal, teljesítőképességem már nem a régi, fizikailag és szellemileg sem érzem úgy, hogy napról napra úgy tudnék dolgozni, ahogy azt megszoktam, ezt pedig megérezné az egyházközség is. Új lendületre van szüksége a gyülekezetnek, azt pedig csak egy új, lelkes fiatal tudja megadni. Szó szerint három percre leszek a templomtól, tanáccsal és mindennemű támogatással az új lelkész mellett állok – nem csak én, de az egyházi életben oroszlánrészt vállaló feleségem is, és míg erőnk engedi, szolgálunk.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. szeptember 6.
Lejárt építkezési engedély miatt szünetel a gyimesbükki Rákóczi-vár újjáépítése
Alig láttak hozzá a gyimesbükki Rákóczi-vár újjáépítéséhez, a helyszínen máris szünetlenek a munkálatok. A kellemetlenség a helyi polgármesteri hivatal figyelmetlenségéből adódik, ugyanis lejárt az építkezési engedély, amit nem hosszabbítottak meg időben. Az építkezés kezdeményezője ettől függetlenül bizakodó, állítása szerint jövőre felépül a vár.
A gyimesbükki Rákóczi-várat Erdély nagy fejedelme, Bethlen Gábor építtette 1626 körül, majd a 18. század elején II. Rákóczi Ferenc megerősíttette, ekkor kapta mai nevét. A 20. század során azonban elmaradt a vár helyreállítása, így a falai erőteljesen pusztulni kezdtek.
Hét évvel ezelőtt aztán a Gyimesbükkért Egyesület, a Budakeszi Alapítvány és Gyimesbükk önkormányzata a világ magyarságának támogatásával felvállalta a 220 ezer euró (68 millió forint, közel egymillió lej) értékű felújítás finanszírozását.
Többéves munka során 2015-re sikerült beszerezniük az újjáépítéshez szükséges szakhatósági engedélyeket. A 2015 nyarán elvégzett régészeti feltárások után 2016 tavaszán kiadták a végeleges építkezési engedélyt, amely alapján el lehetett indítani a közbeszerzési eljárást. Idén nyáron úgy tűnt, hogy minden akadály elhárult az építkezés útjából: a közbeszerzési eljárást lezárták, és került egy vállalkozó, aki elvállalta a vár felépítését.
Egy hónappal ezelőtt el is kezdték a munkálatokat, a gyimesi oldalról bevágták az utat, ahol a munkagépek ki tudják szállítani az anyagokat a helyszínre, és kijelölték azoknak az eszközöknek a helyét, amelyek a falakat támasztják.
A munkálatokat azonban két héttel ezelőtt kénytelenek voltak leállítani, ugyanis lejárt az építkezési engedély – tudtuk meg Deáky Andrástól, az építkezés kezdeményezőjétől, a Gyimesbükkért Egyesület vezetőjétől. Jövőben mindenképp elkészül? Az engedélyt egyébként a lejárta előtt meg lehetett volna hosszabbítani, most azonban erre már nincs lehetőség, és új engedélyt kell kiváltani a munkálatok folytatása érdekében.
A polgármesteri hivatal elhanyagolta az építkezési engedély megújítását, figyelmetlenség miatt történhetett ez meg, és valószínűleg a személyzethiány is hozzájárult, hiszen nincs olyan személy, aki ezzel foglalkozik. A probléma azonban orvosolható, hiszen nincs semmilyen akadálya annak, hogy új építkezési engedélyt kapjunk. Ennek kiállítása egy-két hónapba telik, így lehet, hogy még az idén folytatni tudjuk a munkát.
A munkálatokat egyébként egy év alatt el tudjuk végezni, ha most folytathattuk volna, az ősz végéig fedél alá került volna a vár. Az időigényesebb része az, hogy korabeli berendezést kell tervezni, és azt ki is kell vitelezni. Ha az idén már nem lesz rá lehetőség, jövő tavasszal mindenképp folytatjuk a munkát, és jövő őszig kész is lesz a vár. Az is fantasztikus, hogy mennyire a szívükön viselik az emberek a vár felépítését, folyamatosan támogatják az ügy előremenetelét” – emelte ki Deáky.
Hozzátette, a magyarországi és erdélyi magyarok adományai által a beruházásra eddig összesen 10 millió forint (150 854 lej) gyűlt össze a bankszámlán és a téglajegyekből.
Az építkezés kezdeményezője úgy véli, ha továbbra is megmarad az adakozási kedv, jövő ilyenkorra összegyűl a beruházáshoz szükséges teljes összeg. A Rákóczi-vár felépítéséhez tehát továbbra is várják a támogatást, az érdeklődők kétféleképpen adakozhatnak: Deáky Andrásnál téglajegyeket még vásárolhatnak, de azok is hozzájárulhatnak az újjáépítés megvalósulásához, akik nem tudnak Gyimesbükkbe utazni, ugyanis az egyesület bankszámlájára továbbíthatják a felajánlásokat.
Iszlai Katalin / Székelyhon.ro2017. szeptember 9.
A rendi székely nemzettől a modern magyar nemzetig (A székelység a magyarság részét képezi)
A Székely rendi nemzetet, mint önálló erdélyi politikai szerveződést, az 1437. szeptember l7-én Kápolnán a magyar nemességgel és a szász nemzettel megkötött egyezségtől tartja számon a történelem. Az egyezséget, uniót – mint köztudott – a belső és külső ellenség, azaz az akkor zajló parasztfelkelés, valamint a török veszedelem elleni védekezés lehetősége hívta létre.
Az egyezséget többször megújították, tartalmában kiegészítették-bővítették, de a székelység mindvégig annak egyik tagja maradt, mint a vármegyei nemesség és a szász nemzet is. Középkori rendi nemzetekről van szó, amelyek fennmaradtak Erdélyben az 1848-as forradalomig. Emlékeztetőül lássuk röviden, mit is értünk rendiségen, rendi nemzeten. Nyugat-Európa 13–15. századi történetének meghatározó jellegzetessége a rendiség volt. A rendek azonos jogállású, örökletes kiváltságok birtokába jutott társadalmi csoportokból alakultak ki, és szabályozott képviseleti rendszer keretében, a rendi országgyűléseken érvényesítették jogaikat az államban. A rendiségben az egyének jogait és kötelezettségeit nem saját helyzetük határozta meg, hanem az, hogy milyen társadalmi rendnek voltak a tagjai. A közgondolkodás is a rendi hovatartozásuk alapján különböztette meg az embereket és az egyes csoportokat. Amint a jeles történész, Hajnal István, a kérdés kiváló ismerője írta, egyik rend kialakulása sem tudatos szerveződés, hanem spontán fejlődés eredménye volt, amelynek során a 12–13. században földesúri réteg alakult ki s az elkülönült a parasztságtól. Az előbbi kiváltságos renddé vált, a parasztság viszont kevés kivétellel (Svájc, a skandináv országok, néhány német és olasz tartomány) mindenhol kívül rekedt a rendiség szervezetén, emiatt a rendi képviseletből is kimaradt. Ez jellemezte az erdélyi helyzetet is. A székely nemzetségi társadalomból a 14–15. században három rend alakult ki: előbb a lovas katonák, a lófők és a gyalogok rendje, s rövidesen a főemberek rendje. A székely rendiség katonai jellegét a társadalmi rendek elnevezése is jól mutatja. A székely katonai rendek az állandó katonai szolgálat vállalása által jutottak olyan szabadságjogokhoz, mint az adómentesség, az önszerveződés (tisztségviselők választása), saját birtokjog és egyebek. A székelyekről állapította meg a legkiválóbb magyar jogtudós, Werbőczy István az 1517-ben kinyomtatott Tripartitum (Hármaskönyv) című művében: „Teljesen külön törvények és szokások szerint élnek, a hadi dolgokban igen jártasak, és az örökségeket és tisztségeket, régi szokás alapján, törzsek, nemzetségek és nemzetségi ágak szerint osztják el maguk között”. Az előbb említett mindhárom székely katonai rend egyaránt a székely nemzethez tartozott, annak kollektív nemesi státusa révén, mert a székely rendiségben voltak egyetemes jellegű, minden székely és mindhárom rend számára érvényes szabadságjogok. A székelység, amint már említettük, a hadi szolgálattal szerezte meg a szabadságjogait. Minden székely férfi köteles volt saját költségén fejenként katonáskodni a számára kijelölt alakulatban és helyen. A szászok viszont nagyobb összegű adó fejében meghatározott nagyságrendű katonai alakulatot állítottak ki, de fejenkénti hadi szolgálatra nem kötelezték őket. Megállapítható tehát, hogy a székely szabadság jogforrása a katonai szolgálat volt. A három székely rend sajátos jogai mindaddig voltak megtarthatók, amíg teljesíteni tudták hadi feladataikat, illetve amíg szükség volt a székely haderőre. Mátyás király 1473-ban, majd II. Ulászló 1499-ben kiadott rendelkezései szabályozták a hadviselés módját. Az első nagy rést ezen a rendszeren az ütötte, hogy az önálló Erdélyi Fejedelemség szerveződése idején a nagy tömegű gyalogrend hadi szolgálataira már csak kisebb mértékben tartottak igényt, mert nem volt rá szükség. Annál inkább kellett az adózó nép, hiszen a fejedelemség (új állam) fenntartása költséges volt. Ezért megkezdődött a gyalogrend adóztatása. Ezt a közszékelység és az elszegényedett lófők nem tudták elfogadni, ezért 1562-ben hatalmas felkelést indítottak el. Azonban a fejedelmi hatalom elfojtotta, a közszékelységet fejedelmi jobbágyságra vetette, s nem kis részüket földesuraknak adományozta. S bár később a fejedelmek a székelyek egy részét felmentették a jobbágyság alól s visszavették katonai szolgálatra, de a volt gyalogrend a régi jogait többé nem tudta visszaszerezni – még ismételt tiltakozásai, felkelései révén sem. De a küzdelemben a székely identitás erősödött, amit a székely történetírók, krónikások igyekeztek ki is fejezni (de ez egy más téma, amire most nem térhetünk ki). Példaként mégis megemlítem a történetíróként és magas rangú tisztségviselőként is kiváló hidvégi Mikó Ferencet, aki az 1611. évben készült História a maga életében történt dolgokról című magyar nyelvű munkájában ezt írja „az én Uram Bethlen Gábor főkapitány… én annak egy főember szolgája, erdélyi és igaz régi Székely Nemzet vagyok”. Ez vallomással felérő öntudat kifejezése volt. A fejedelmi korszakban az alapvető rendi jogokat Székelyföldön elsősorban a két felső rend, a primorok és a lófők rendje gyakorolhatta, s részben a nemesi diplomát szerzett armalisták rendje. A történetileg kialakult székely rendiség további változást szenvedett a Habsburg-korszakban, a 17. század végétől az 1848-as forradalomig. Bár az 1691-es Diploma Leopoldinum kinyilvánította, hogy hadfelkelési kötelezettségük mellett a székelyek megőrzik adómentességüket, 1701-ben már bevezették a volt gyalogrend megadóztatását. Aztán a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc leverése után, 1711-ben megszüntették a régi székely hadi rendszert, s ezzel az egész szabad székelység nagy része szabadparaszti státusba jutott. Ugyanakkor adófizetésre kötelezték a legalább három adózó jobbággyal nem rendelkező lófőket, armalistákat és egytelkes nemeseket is. A lesüllyedt székely rendek szabadságjogaik elvesztése miatt a „sérelmi politika” elszánt képviselői lettek a Habsburg-hatalommal szemben. Az 1790–91-es erdélyi országgyűlésen a székely követek azt kérték, hogy az országgyűlés segítse „a székely nemzetnek törvényellenes adózás alá vonatott részét azon mostani adózás és egyéb nemteleneket illető terhek alól kiemelkedni és törzsökös nemesi állapotjába visszahelyeztetni”. Ezt a kérelmet a Habsburg-hatalom azonban nem fogadta el, mert egészen más székely politikát kezdeményezett. Ennek során 1762–1764-ben megszervezték a székely határőri rendszert, ami újabb forrása volt a székely sérelmeknek. Mint ismeretes, a határőrséget a Székelyföldön Háromszék, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék, Bardóc fiúszék területére terjesztették ki, kimaradt belőle Maros- és Udvarhelyszék. Ezáltal a Székelyföldet a hatalom kettéosztotta nemcsak földrajzilag, de a társadalmi struktúra alakulása szempontjából is. Mesterségesen új katonai rendeket hozott létre a szabad székelyekből és a kisnemes székelyekből, de mentességet biztosított a birtokos nemeseknek és a jobbágyoknak, ami a közjogi egyenlőtlenség nagyméretű fokozódását eredményezte, csorbát ejtve a székely egyenlőségtudaton is. A székely határőrök helyzete nem sokban különbözött a román határőrökétől, és a marosszéki, valamint udvarhelyszéki szabad székelyek helyzete is hasonló volt a szász és román szabad parasztokéval. Székelyföld népességének társadalmi összetétele az idők folyamán sokat változott. Az 1848-as forradalom előtti években Imreh István kutatásai szerint a székelyföldi népesség társadalmi struktúrája a következő volt: egytelkes nemes 6,29 százalék, határőr katona 35,13, szabad székely 17,22, jobbágy és zsellér 38,24, taxalista polgár 0,13, bányász 0,54, egyéb 2,54 százalék. Tehát a székelységnek mintegy 60 százaléka tartozott a szabad székely rendekhez, mert a jobbágynép nem volt jogokkal rendelkező társadalmi rend. A fenti kimutatást ki kell egészítenünk a 23 grófi, 24 bárói és mintegy 1100 birtokos nemes családdal. Tekintettel arra, hogy rendszerint nagycsaládokról van szó, egyes kutatók számításai szerint Székelyföldön 136 arisztokrata családdal és 1100 birtokos nemesi családdal számolhatunk. Témánk alapján felvetődik az a kérdés, hogy 1848-ban hogy nézett ki a rendi székely nemzet Székelyföldön. Hogy a rendiségből általában az európai társadalmakban, így Erdélyben és Székelyföldön is kimaradtak a politikai jogokkal nem rendelkező rétegek, jobbágyok, városi szegények, szolgák, nem szorul bővebb magyarázatra. A székely nemzet részei voltak a szabad rendek (határőr katonák, szabad földművelők), de a meghatározó vezető rendet a birtokos nemesi családok alkották; akik nagyrészt a korábbi primor és lófő rendűek leszármazottjai voltak, részben pedig a vármegyékből kerültek be a székely nemesi rendbe. Természetesen nyelvi-kulturális és etnikai szempontból a székelység, amióta történelmüket ismerjük, a magyarság részét képezte, s ezt identitása is tükrözte, miről az 1848-as események során bizonyságot tett. De lássuk, mi történt a rendi nemzettel 1848-ban. A forradalom hírét nagy lelkesedéssel s reménykedéssel fogadta a székelység. Általánosan magáévá tette a Tizenkét Pontot, de ezekhez sietett hozzáfűzni a maga szempontjait. És ebből számos probléma adódott, ugyanis rövidesen kiderült, hogy a sajátos székely kérdések megoldásának milyen nehéz érvényt szerezni a magyar forradalom általános programja szerint – abban a konfliktusos helyzetben, amely a magyar forradalom és a Habsburg-hatalom között keletkezett. Ilyen kérdések voltak: a határőri rendszer azonnali megszüntetése, a székelyföldi jobbágyok azonnali felszabadítása és a székelység régi rendi jogai. További gondot okoztak a székely társadalom különböző kategóriái között feszülő ellentétek kiegyenlítésének nehézségei. Induljunk ki abból a tényből, hogy a székelység saját jövőjét Erdély és Magyarország uniója alapján képzelte el. Ezt bizonyítják az 1848 tavaszán Háromszék-, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék, Udvarhelyszék, Marosszék, valamint Aranyosszék közgyűlésein s a népgyűléseken elfogadott határozatok. És erről szól a kolozsvári utolsó rendi országgyűlés, valamint a pesti nép¬képviseleti országgyűlés forrásanyaga. A régi öröklött állapotok felszámolása s a polgári társadalom elvei szerint való rendezéséről azonban sem a kolozsvári, sem a pesti országgyűlésnek nem sikerült mindenben megfelelő törvényt alkotni. A határőrrendszert azért nem lehetett azonnal megszüntetni – holott ez volt a határőrrendiek legfőbb kívánsága –, mert ellenezte a fennálló erdélyi császári főhadparancsnokság, illetve mert a magyar forradalom vezetése is úgy vélte, hogy a székely fegyveres alakulatokra még szükség lehet a forradalom vívmányainak védelmében. Kiderült, hogy az erdélyi országgyűlés úrbéri törvényét, amely kimondta a jobbágyviszonyok megszüntetését, Székelyföldön csak a jobbágycsaládoknak mintegy tíz százalékára lehetett alkalmazni, mert a székelyföldi földtulajdon-jogot meghatározó „székely örökség” (siculitas haereditas) mint birtokjog kizárta az úrbériséget s nem volt elidegeníthető az eredeti tulajdonosától. Igaz, a jobbágyfelszabadítást már 1848 májusának végén kihirdették Háromszéken, amely kedvező hatással volt a jobbágymozgalmak lecsendesítésére, de mégsem helyettesíthette a törvényes rendezést. Pedig az általános jogi keret adva volt: ugyanis az 1848. április 11-én kihirdetett pozsonyi törvények, valamint az 1848. május 30.–július 18. között Kolozsvárt elfogadott törvénycikkek értelmében megszűntek a rendiséget kodifikáló törvények, ez következett a törvény előtti egyenlőség és a közös teherviselés elvének kinyilatkoztatása és a megfelelő törvények alkotása nyomán. De a polgári egyenlőséget meghirdető törvények is nehezen találtak befogadásra Székelyföldön. Ugyanis a székelyek minden olyan régi jog visszaadását kívánták a forradalomtól, amelyektől korábban a Habsburg-hatalom megfosztotta. A katonarendűek követelése sem bizonyult könnyen megoldható kérdésnek. Ők azt kérték, hogy azonnal szűnjön meg az 1764-ben létrejött határőri rendszer s megalakítandó nemzetőrségek keretében a nemes és jobbágy éppúgy teljesítsen szolgálatot, mint az eddigi katonarend. Ezek rendezését a székely székek az erdélyi országgyűléstől várták, amelynek összehívását külön is követelte a Kolozsvárra érkező udvarhelyszéki küldöttség. Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés 1848. május 29-én ült össze Kolozsvárt. Ezen természetesen megjelentek Székelyföld képviselői (követei, ahogy akkor nevezték), összesen 27 széki, illetve városi követ. Az országgyűlés elsőként az Erdély és Magyarország egyesüléséről szóló törvényt fogadta el, amelyet előzőleg a magyar országgyűlés már megszavazott s a király kézjegyével ellátta, jóváhagyta. Az I. törvény kimondta: „Valamint a testvér Magyarországban minden lakosok jogegyenlősége kimondva és életbe léptetve van, ugyanazon módon, itt is, e hazában minden lakosaira nézve, nemzet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül örök és változhatatlan (!) elvül elismertetik, és az evvel ellenkező eddigi törvények ezennel eltöröltetetteknek nyilváníttatnak.” A törvényt június 10-én az uralkodó, V. Ferdinánd megerősítette. Ezzel és más elfogadott törvényekkel, például a jobbágyok felszabadítását, a törvény előtti egyenlőséget, közös teherviselést kimondó törvényekkel a feudális rendiség törvényeit eltörölték, és lerakták a polgári világ törvényes alapjainak legfontosabb elveit. Mivel a magyar országgyűlés ezt már megtette, nyilvánvaló, hogy rendszerváltás történt. Így értékelhetjük 1848 eseményeit, amelyek a modern magyar polgári nemzet megszületését eredményezték. Mivel a rendiség idején a sajátos székely ügyeket székely nemzetgyűléseken is megvitatták, sőt azon a középkorban és kora újkorban törvényeket is hoztak, 1848 nyarán is sort kellett keríteni egy ilyen fórum megtartására, hogy a középkor óta különálló székely nemzet magáévá tegye a gyökeres változást jelentő említett törvényeket, s ezek által elfoglalhassa az őt megillető helyet a modern magyar polgári nemzetben. Agyagfalvára Berzenczey László marosszéki követ hívására 1848. október 16–18-án mintegy 60 ezer székely gyűlt össze, ahol gróf Mikó Imrét választották meg a gyűlés elnökének. A gyűlés kimondta az elszakadást a Habsburg-hatalomtól, s azt is, hogy a székelység csak a magyar kormány rendelkezéseit hajlandó elfogadni. Az előterjesztett javaslatok között szerepelt a székely nemzet „jog és kötelezettségbeli egyenlősége”, amit a fórum jóváhagyott. Ezt a Három- és Miklósvárszékek minden népeihez című kiáltványban a következőkben hirdette ki a szék vezetősége: „Az agyagfalvi téren tartott székely nemzeti gyűlés határozata folytán – mely felmerült a törvényhozás alapján – kimondatott, hogy jogban és kötelességben Székelyföldnek, tehát székünknek is minden polgára egyenlő, s ezek folytán elhatároztatott az is, hogy az eddig fennállott katonáskodási rendszer s ebből felmerült sérelmes viszonyok eltöröltettek”. E határozat, amellett hogy teljesen összhangban állt az erdélyi és pesti országgyűlések törvényeivel, elfogadta a társadalmi rendszer polgári elveit, jogalapját. Ezzel a székelység végképp kijelölte s elfoglalta helyét az egységes modern magyar nemzetben. A székelység a magyar nemzet részeként lépett át a 19. század második felébe. Erről azóta számtalan alkalommal tett tanúbizonyságot. Ezután külön székely nemzetről – véleményem szerint – csak történelmi múltként lehet szó. De a székely identitás, öntudat tovább élt és napjainkban is él mintegy szimbiózisban a magyar tudattal. Szabadság; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. szeptember 11.
Nagyenyedi Bethlen-kollégium: új tanév kezdő kisiskolásokkal és pályakezdő pedagógusokkal
Öt évvel a 400. alapító évforduló előtt, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium munka és diákközössége ünnepélyes keretek között megnyitotta a 2017-2018-as tanévet. Bethlen Gábor, Apafi Mihály és Pápai Páriz Ferenc mellszobra előtt tettek tanúbizonyságot, hogy az új iskolai évben is hűségesek lesznek a kollégium múltjához, és tudásukhoz mérten szolgálni fogják a jelent és a jövőt.
A tanévnyitó ünnepség a szokásos módon, de néhány rendhagyó mozzanattal zajlott a 640 diák, a tantestület és a szülők, valamint a meghívott vendégek részvételével. A megjelenteket ezúttal újra a sikeres igazgatói vizsgát tett Turzai Melán magyar szakos tanárnő, régi-új aligazgató köszöntötte. Szőcs Ildikó igazgató rövid idővel az ünnepség előtt elújságolta az örömhírt, miszerint minden ciklust végzett osztály helyett új alakult. Így az összlétszám csak kicsit módosult és az osztályok száma sem változott. A másik újdonság az volt, hogy a felújítás befejezése óta a kollégium diáksága új rendszerben tanult, amit a kabinettek tettek lehetővé. Egy évvel a rehabilitáció után a szépen rendbe hozott termekben semmiféle rongálás nem történt, ugyanígy a folyosókon sem. A rendszer tehát bevált. A tanulók megszokták és megszerették az új környezetet, amiben tanulnak. Most már természetes, hogy óráról-órára mindig a megfelelő szakterem előtt gyülekeznek majd csengetéskor, a tanár érkezésekor foglalják el helyeiket.
Az ünnepséget megtisztelték jelenlétükkel Lőrincz Helga, Enyed városának alpolgármestere, Deák Székely Szilárd Levente az RMPSZ megyei elnöke, Radu Călin a megyei tanács részéről, a helyi rendőrség képviselői (Zagnea Silviu és Oţel Cristian), akik meleg szavakkal üdvözölték a diákokat és a kollégium munkaközösségét. Lőrincz Helga beszédében elmondta, hogy jó a fiatalokkal együtt dolgozni. Csodák is születnek, amelyekkel hegyeket lehet mozgatni. Ezek közé tartozott az ismétlődő imalánc, amelyben az áramütéses balesetet szenvedett Kelemen Dávid XII. osztályos tanuló mellett kiállt a kollégium diáksága és tantestülete valamint sokan a városból is. A sérült diák most már magához tért és javul az állapota. Gyógyulása jó példa az összefogás erejére.
Megható mozzanata volt az ünnepségnek a 24 előkészítő osztályos tanuló köszöntése, akik Tomai Gyöngyi tanítónő mellett sorakoztak fel. A képzős tanulók irányításával érkeztek a kicsik, és tapssal üdvözölték őket. A IV. osztályosok kis alkalmi műsorral (versek, dalok) köszöntötték az iskolába lépő legkisebb „fikákat.” Egy kis zárt üvegben mindnyájan ajándékot is kaptak, amelyben mese, versek, dalok, édesség voltak elrejtve.
Szőcs Ildikó igazgató üdvözölte a kezdő kisiskolásokat, valamit a pályakezdő pedagógusokat, hiszen valóságos generációváltás történt. Új munkatársak: Bóné Timea és Szabó Mária óvónők, Tövisi Antal tanító, Garamfalvi Angyalka történelem szakos tanár, Szabó Zsombor zenetanár és Lazar Timea fizika-kémia szakos tanár. Az igazgató kihangsúlyozta a bizalom és a jó partnerség fontos szerepét a közösség életében. Kónya Tibor iskolalelkész egy áhitattal zárta az évnyitót, üdvözölte az ünnepség résztvevőit, majd közös éneklés következett. A tantestület a déli szárny belső bejárata előtt közös fotóra sorakozott fel, amit minden évben meg szeretnének ismételni. Az évnyitó jó szervezettségével rendben és fegyelmezetten zajlott le. Fehér megye legnagyobb magyar iskolájában beindult az új tanév.
Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)2017. szeptember 11.
Leleplezték Bethlen Gábor szobrát Aranyosegerbegyen
A Reformáció 500. évfordulójára és a Bethlen Gábor (1580-1629) által 400 éve megadott vásártartási jogra emlékezve az erdélyi fejedelemről készült bronzszobrot lepleztek le vasárnap délelőtt a Kolozs megyei Aranyosegerbegy településen. Az ünnepségen Daróczi Attila helyi református lelkész elmondta: a több éves álom valósult meg a szoborállítással, amely Fábián Zsigmond nyugalmazott aranyosgerbegyi történelemtanár ötlete volt. A rendezvény már szombaton elkezdődött három népszerűsítő előadással, majd kulturális programokra került sor a helyi kultúrotthonban.
Vasárnap igét hirdetett Szegedi László lelkipásztor, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora, majd a résztvevők átvonultak a parókia udvarára, ahol leleplezték Bethlen Gábor kő talapzaton álló, bronzból készült mellszobrát, Vetró András szobrászművész alkotását, akinek vallomása szerint a munka során népünk gazdagításának érzése hatotta át.
„Ötszáz évvel ezelőtt adatott meg nekünk az ige magyarul, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem pedig négyszáz évvel korábban oly módon támogatta ezt a közösséget, hogy még ma is ennek áldásaiból élnek. Hallgassuk meg Isten szavát, mert másképp mindennapi munkánkat nem kíséri áldás, hiszen Isten igéje örök igazságot hordoz” – mondta vasárnapi igehirdetésében Szegedi László lelkipásztor, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora.
Csernáczki Andrea aranyosegerbegyi pedagógus arra emlékeztetett: Bethlen Gábor fejedelem 1617-ben a falunak vásártartási jogot, a helyi református egyháznak pedig területet adományozott templomépítésre, működésének támogatására.
„Bethlen Gábor és a reformáció elválaszthatatlan egymástól. Bethlen Gábor kiváló politikus és stratéga volt, aki pártolta a művészetet és az oktatást, s olyan időszakban vezette Erdélyt, amelyet később Erdély aranykorának neveztek” – méltatta az erdélyi fejedelmet Barabás János konzul.
Csutak Lajos a Tordai Református Egyházmegye részéről Isten áldását kérte az aranyosegerbegyi gyülekezetre.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)2017. szeptember 12.
Beszámoló a XXIII. Partiumi Honismereti Konferenciáról
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2017. szeptember 1–3. között Nagyváradon szervezte meg a XXIII. honismereti konferenciáját, a Partiumi Keresztény Egyetem új épületének amfiteátrumában. A regisztráció alatt mindenki megkapta a 2-es számú Partium lapunkat, amely a konferencián elhangzó előadásokat tartalmazza.
Az ünnepélyes megnyitó a Szózat eléneklésével kezdődött. Ezt követően ökumenikus áhítatot tartott Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Fodor József, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség általános helynöke. A résztvevőket köszöntötte Dukrét Géza, a PBMET elnöke. A házigazdák nevében dr. Pálfi József, az egyetem rektora köszöntötte a konferenciát, kifejtette, hogy a két intézménynek közös célkitűzései vannak, közöttük a Partium és a Bánság értékeinek felkutatása és megismertetése. Ennek érdekében a PKE és a PBMET együttműködési szerződést írt alá. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke kihangsúlyozta, hogy minden ilyen rendezvényt, ahol megnyilvánulhatunk, támogatni kell. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke elmondta, hogy az egyesület egyik értéke ennek a térségnek, hiszen ha nem lennének feltárva a helyi értékek, akkor azok már nem is lennének. Igazi műhelyt hoztak létre az itt folyó kutatómunka érdekében. Gaál György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) elnöke szerint az egyesület által elvégzett munka maradandó értéke a magyar művelődéstörténetnek. Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke szerint nagyon fontos megóvni épített örökségünket. Utalva az egyesület könyvkiadására, fontosnak tartja, hogy a feltárt helytörténeti anyagok könyvekben megjelenjenek, mert így biztosan hozzáférhetők. Wanek Ferenc az Erdélyi Múzeum Egyesület nevében üdvözölte a konferenciát, sok sikert kívánva. Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke boldognak érezte magát, hogy itt lehet, mert sokat tanult az egyesülettől. Kállai Irén, a Berettyó Kulturális Központ igazgatója, kifejtette, hogy régi kapcsolatai vannak az egyesülettel, közös tevékenységek szervezésében és a könyvkiadásban. A konferenciát még megtisztelte jelenlétével Széphegyi László, a Város és Faluvédők Szövetségének alelnöke, Fehér József, a Kazinczy Ferenc Társaság elnöke, Kiss Endre József, a Kazinczy Ferenc Társaság titkára, dr. Dénes Zoltán kanonok, egyetemi docens, Millisits Máté, a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke, Sárkány Viola, a Bocskai István Szövetség elnöke, Dukrét Lajos, a Háromszéki Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke, Balazsi József, Érsemjén polgármestere.
A köszöntések után átadtuk az idei Fényes Elek-díjakat: Berecz Gábor, az aradi Kölcsey Egyesület elnöke és Gaál György, a KLMT elnöke kapta meg.
Az ünnepség után a plenáris ülés következett. A konferencia témái a következők voltak: Szent László éve, a Reformáció ötszáz éves ünnepe, Nagy személyiségeink emlékezete. Meghallgattuk Bélfenyéri Tamást, Fugyivásárhely, Szent László törvénykönyveiről. Dr. Pálfi József érdekes előadást tartott a Váradi Bibliáról. Olasz Angéla (Arad), a Kárpát-medencében található Szent László-emlékeket ismertette, vetített képes előadásban.
Délután dr. Csorba Csaba (Sátoraljaújhely) A keresztény vallás változásai térben és időben című értekezését ismertette, a kereszténység több mint kétezer évének eseményeibe nyújtott betekintést. Szekernyés János (Temesvár) A protestantizmus kezdetei a Temesközben című nagy ívű ismertetőjét hallgathattuk meg. Dr. Dénes Zoltán atya a levéltári kutatások kimeríthetetlenségéről beszélt a Szent László emlékei Biharban című, rendkívül érdekes előadásában. Kifejtette, hogy a váradi vár nemzeti emlékhely, ahol királyaink vannak eltemetve. Deák József (Borossebes) I. Zsigmond király életéről és szerepéről beszélt. Ezután könyvbemutató következett: Fazekas Lóránd Egy nemesi család évszázadai. A Böszörményiek Szatmárban című könyvét Kiss Kálmán (Túrterebes) ismertette. Itt említem meg, hogy a Podmaniczky-díjas Kósa Pál, a Várak, kastélyok, templomok folyóirat főszerkesztője, számos folyóiratot hozott ajándékba.
Ezután a közgyűlés következett, amelyen az elnök és a területi elnökök rövid beszámolót tartottak. Majd a következő problémákat tárgyalták meg: a következő év kutatási témái, javaslatok a jövő évi programba, a következő konferencia helyszíne, székhely a Partiumi Keresztény Egyetemen, majd díszokleveleket adtunk át a nyolcvanon felüli tagtársainknak.
Este fellépett a Csillagocska néptánccsoport, fergeteges előadást tartva. Majd meghallgattuk Meleg Vilmos színművész szívhez szóló előadóestjét.
Szombat délelőtt a következő előadások hangzottak el: Mihálka Nándor (Nagyvárad) vetített képes előadásában a váradi várban történt ásatások történetét, a középkori székesegyház építéstörténetét ismertette. Mivel Arany-évet is ünneplünk, két előadás hangzott el: Nagy Aranka (Nagyvárad) Arany János családja, Ujj János (Arad) az aradi Kölcsey Egyesület emlékezése Arany János halálakor. Ezután dr. Vajda Sándor, (Borosjenő) Perecsényi Nagy László író, költő életét és munkásságát ismertette, aki Nagyváradon született, s korának egyik polihisztora volt. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője bemutatta a legújabb lapszámokat. Ezután Millisits Máté, Budapestről, Europa Nostra-díjas, Műemléki felújítások a Kárpát-medencében című kiállítását nyitotta meg.
Kávészünet után Kiss Endre József (Sárospatak) A reformáció Közép-Európában című előadását hallhattuk meg, majd Kupán Árpád (Nagyvárad) az egyházépítő és szervező Sulyok István püspök áldozatos tevékenységét ismertette. Pásztai Ottó (Nagyvárad) az András család híres személyiségeinek munkásságát mutatta be. A kétszáz éve született Irinyi Jánosról, a tudósról Makai Zoltán (Nagyvárad) értekezett. Dr. Szabó József, bihardiószegi helytörténész az Érmellék szőlészetének és borászatának apostolait mutatta be. Messik Miklós, a budapesti Magyar Emlékek a Világban Egyesület elnöke Széchenyi-emlékek nyomában a Partiumban című, vetített képes előadását tekinthettük meg.
Délután két előadást hallgattunk meg: Vallasek István (Kolozsvár) Toró Tibor atomfizikus élete és munkássága, Komáromi Ernő (Nagyvárad) Szántói Komáromi János élete és munkássága. Ezután Mihálka Nándor muzeológus vezetésével meglátogattuk a nemrég restaurált váradi vár részeit, a Vármúzeumot. Közben megkoszorúztuk Arany János szobrát. Este Dalolj velünk címen, magyar nótákat énekeltünk.
Vasárnap a Fekete-Körös-völgyének műemléktemplomaival és népművészetével ismerkedtek a résztvevők. Magyarremetén megcsodáltuk a nemrég restaurált 13. századi műemlék templomot. Itt található a Partiumban egyedül álló Szent László-legenda falfestményei. Belényesben meglátogattuk a római katolikus templomot, amely 1752-ben épült. Ezután megkoszorúztuk Köröstárkányban a mártírok és hősi halottak emlékművét. Várasfenesen megcsodáltuk a Vura család tájházát, amelyben megőrizték a család régi népviseletét, régi tárgyait. Itt épült fel Györffy István néprajztudós emlékterme. Az ő tevékenységéről, a Fekete-Körös-völgyi kutatómunkájáról Dukrét Géza tartott előadást. Körutunkat Nagyszalonta megismerésével zártuk. Dánielisz Endre ny. tanár, helytörténész bemutatta a szoborparkot, a református templomot, az Arany-portát, Sinka István és Zilahy Lajos szülőházát, végül a Csonka-toronyban lévő Arany János Emlékmúzeumot.
A konferenciát támogatta a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Bihar Megyei Szociális és Közösségfejlesztési Igazgatóság, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, valamint az RMDSZ és Communitas Alapítvány.
Dukrét Géza / Reggeli Újság (Nagyvárad)2017. szeptember 12.
XV. MAGYARFALUSI NAPOK A PETŐFI SÁNDOR PROGRAM ÖSZTÖNDÍJASAIVAL
017. augusztus 12-13. között immár tizenötödik alkalommal került megrendezésre a moldvai Magyarfalusi Napok, melynek megvalósításában Bogdán Tibor mellett a Petőfi Sándor Program több egykori és jelenlegi ösztöndíjasa is szerepet vállalt.
Bogdán Tibor – aki 2015-ben a Petőfi Sándor, majd 2016-ban a Kőrösi Csoma Sándor Program keretén belül teljesített szolgálatot – jelenleg is komoly identitásőrző munkát folytat szülőfalujában és Moldva egész területén.
Idei rendezvénye a XV. Magyarfalusi Napok Márton Áron emlékművének felszentelésével vette kezdetét a magyar iskola udvarán. A műalkotás sikeres kivitelezésében és átadásában közreműködött a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt, a Fiatalok a Moldvai Csángókért Egyesület, a Petőfi Sándor és Kőrösi Csoma Sándor Program, Csoma Gergely szobrászművész, Bálint Dorinel asztalos, Bátor Botond pálos atya, valamint Kovács Ákos budapesti jótevő és háttér ügyintéző.
Az idei rendezvény különlegességeként kiemelendő, hogy a délutáni gálaműsorban és az azt követő táncházban a helyi “Kerek alma falapi”, “Kalászka” illetve a forrófalvi “Tavaszi szél” hagyományőrző csoportok mellett a Nemzetpolitikai Államtitkárság több egykori és jelenlegi ösztöndíjasa is meghatározó szerepet vállalt. Népzenészként közreműködött: Molnár Balázs (furulya), Hunyadi Péter (hegedű), Garamvölgyi Anett (koboz-ének) és Nagy Bence (tapan). Mellettünk táncosként bekapcsolódott a programba Brum Alejandra, Bódi Viktória, Varga Kincső, Varga Emese és Tóth Tamara is, akik a Magyarfalusi Napok után Pusztinára utaztak tovább, hogy egy különlegesen szép tábort tartsanak az ottani csángó fiataloknak.
A XV. Magyarfalusi Napok rendezvényét hang- és képanyagban egyaránt gyönyörűen megörökítette Boér Károly, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa.
Úgy érzem, mindannyiunk nevében írhatom, hogy csodálatos élményekben volt részünk. Ez az alkalom megerősítette bennem azt az érzést, hogy ösztöndíjasnak lenni hivatás és az ebből fakadó feladatok nem érnek véget kilenc hónap után, hanem egy életen át tartanak.
Garamvölgyi Anett / Erdély.ma2017. szeptember 13.
Vetró András szobra Aranyosegerbegyen
A reformáció 500 éves évfordulója alkalmával vasárnap a Kolozs megyei Aranyosegerbegyen a hálaadó istentisztelet után ünnepélyes keretek között leplezték le Bethlen Gábor erdélyi fejedelem mellszobrát, a kolozsvári származású, kézdivásárhelyi Vetró András szobrász alkotását.
A szoboravatást megelőző napon, szombaton a református templomban a reformációról és Bethlen Gábor fejedelem életéről, koráról és munkásságáról, valamint Bethlen Gábor és Aranyosegerbegy kapcsolatáról szóló előadások hangzottak el.
(iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. szeptember 14.
Thália szekerén a Bánság döcögős útjain
Vándorszínész őseik hagyományát folytatják a Temesváron alapított Bánsági Vándorszínház tagjai, akik felvállalták, hogy segítenek életben tartani a Bánságban élő maroknyi magyarságot és annak kultúráját.
Ki ne tudná, hogy Petőfi és Arany János életük egy bizonyos szakaszában vándorkomédiásként járták a hazát, hogy a szép magyar beszédet, a kultúrát terjesszék a legelhagyatottabb vidékeken is. Nem véletlenül mondják, a színész „felül Thália szekerére”, hiszen a színházat jó ideig azok a társulatok jelentették, akik faluról falura, városról városra járva szórakoztatták a nagyérdeműt.
Hivatástudat, szakma, közönség és közösség iránti alázat – ezek jellemzik a Bánsági Vándorszínház tagjait is, akik saját szabadidejüket áldozzák fel annak érdekében, hogy a kultúrát eljuttassák a vidék legeldugottabb, magyarok által lakott településeire is.
A vándorszínház megalapításának alapgondolata már évekkel ezelőtt megfogalmazódott a fennállásának idén negyvenedik évfordulóját ünneplő Vajdasági Tanyaszínház mintájára – meséli Aszalos Géza, a vándortársulat rendezője és egyik alapítója (portrénkon). Aszalos Géza színművész, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház tagja két alkalommal (2007 és 2012 nyarán) is részt vett a Vajdasági Tanyaszínház próbafolyamatában és turnésorozatán, ahonnan azzal a határozott elképzeléssel tért vissza, hogy vajdasági mintára a bánsági igényekre és specifikumokra koncentrálva létrehozza a vándorszínházat. A temesvári színművész felismerte, hogy a bánsági és vajdasági szórványközösségek helyzete sok szempontból hasonlónak mondható. A magyar nyelv, kultúra és identitástudat rohamos háttérbe szorítása hasonlóképpen jelen van mindkét területen. „E folyamatnak a lassítására, valamilyen szintű visszafordítására vállalkozik a vándorszínház-program azáltal, hogy olyan közösségeket, településeket látogat meg, ahol lassan már nincs másfajta lehetőség a magyar nyelv és kulturális örökség használatára” – mondja Orbán Enikő, a vándorszínház dramaturgja. „A Bánsági Vándorszínház működése egyszerre állandó és ideiglenes. Állandó, hiszen 2014 óta minden évben útra kel, és aktuális előadásával körbeutazza a Bánságot. Ideiglenes, hiszen a tagok »civil munkája« (minden résztvevő valamelyik hazai vagy külhoni magyar színház munkatársa vagy főiskolai hallgató) az év tíz hónapjában, szeptembertől júniusig máshová köti őket” – teszi hozzá.
Kezdeti kudarcból maradandó siker
Az első próbálkozások sorra kudarcot vallottak anyagi és logisztikai támogatottság hiányában, de Aszalosék nem adták fel terveiket.
Végül 2014 tavaszán a Bánsági Közösségért Egyesület segítségével elindult a Bánsági Vándorszínház első évada. A színház alappillérei: Aszalos Géza színművész, aki az utóbbi három évben magára vállalta a rendezői feladatokat, Orbán Enikő dramaturg, aki a szöveg mellett a turné megszervezéséért és a pályázatok megírásáért felel, valamint Albert Alpár díszlet- és jelmeztervező. Mindhárman a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház munkatársai. Az egyes évadok színészei között egyesek visszatérő tagok, akik első perctől az elképzelés mellett álltak, mások csupán egy-egy évadra csatlakoznak a társulathoz. Vegyes társaság, hiszen vannak közöttük már végzett színészek, bábszínészek, főiskolás hallgatók és amatőr diákszínjátszók is. Orbán Enikő elmondta, a vándorszínház híre szájhagyomány útján terjed a főiskolások és a fiatal színészek között, így aztán ritka az, amikor a szervezőknek kell jelentkezőket toborozniuk.
Manapság kissé hihetetlennek tűnik, de egyes vidékeken az emberek még életükben nem láttak színházi előadást. Ez azzal magyarázható, hogy a rendszerváltás előtt a színházak még kijártak úgymond tájolni, aztán ez a tevékenységük – különféle okokból – megszűnt. És van ennek még egy oka, amire Orbán Enikő dramaturg hívja fel a figyelmet: a Bánságban a legtöbb település elveszítette magyar nyelvű iskoláit, óvodáit és így azokat a tanárokat és pedagógusokat is, akik lehetőség szerint alkalmat tudtak volna biztosítani a fiatalabb generációknak a színház megismerésére. A Bánsági Vándorszínház felvállalta azt, amit csak kevesen: szabadtéri előadások ingyenes megtekintését teszi lehetővé olyanok számára, akik évtizedek óta nem láttak színházi előadást. E mellett lehetőséget teremt a helyi közösség számára az egymással való találkozásra, teret és időt nyit a beszélgetésre, emlékezésre, tervezésre. Végvár, az előretolt helyőrség
Minden vándortársulatnak kell egy ideiglenes otthon, ahol megpihen, felkészül, erőt gyűjt a következő próbatételre. A Bánsági Vándorszínház ezt az 1500 lelket számláló, többségében magyarok lakta, Temesvártól mintegy 40 kilométerre levő Végvár községben találta meg. Az alapító tagok eredeti elképzelése szerint a társulat bázisa minden évben más szórványtelepülésen lett volna, ezzel is hangsúlyozva vándorszínház jellegét. „Sajnos bebizonyosodott, hogy bármennyire szeretné egy-egy település felvállalni a házigazda szerepét az egyre fogyatkozó szórványban, kevés az olyan, amely megfelelő körülményt és lehetőséget tud nyújtani a csapatnak” – vélekedik Aszalos Géza. Végvár viszont ideális környezetnek bizonyult: az elmúlt három évben a község lakói, elöljárói egyaránt befogadták és példaértékűen támogatták a csapatot. A szervezők hosszú távú tervei között szerepel egy saját bázis kialakítása és létrehozása, de anyagi támogatás hiányában ezt még nem sikerült megvalósítani.
Végvárról indul tehát a társulat a turnéra, Temes és Arad megye településeit járja, de idén először Krassó-Szörény megye is bekerült az útvonalba, miután a csapat meghívást kapott Resicabányára. Mindenhol szeretettel fogadják őket, a társulat pedig az előadásokért cserébe mindössze szállást és vacsorát kér. De aludtak már kultúrházakban a földön, családoknál elszállásolva, óvodában, egyházi bentlakásban, panzióban, tornateremben is. Mindez annyira nagyszerű élmény volt számukra, hogy senkinek sem jutott eszébe panaszkodni a kényelmetlenségekért.
A Bánsági Vándorszínházat működtető Tarisznyás Egyesület alapító tagjai, illetve a társulat főszervezői a temesvári színház alkalmazottai, így az egyesület és a színház vezetősége közötti viszony igencsak jónak mondható. Ezáltal pedig sikerült megoldani a szállítást is: a vándorszínház kibéreli annak kisbuszát, utánfutóját és ezzel szállítja a szereplőket, valamint a díszletet.
Egyre nagyobb az érdeklődés
A tagok minden évben olyan előadásokkal készülnek, amelyek könnyed szórakozást nyújtanak, de művészi értéket is képviselnek. Így mutatták be többek között Petőfi Sándornak A helység kalapácsa, Rejtő Jenő Rózsa, a lovag vagy Nóti Károly Majd a Jegenye című vígjátékát. A színészek minden esetben élőben, mikroporttal énekelnek, csak a zenei alap megy felvételről. A zene sok tekintetben kulcsfontosságú, hiszen hidat teremt a színpad világa és a néző között, befogadhatóvá, ismerőssé téve az amúgy is vígjátéknak megírt előadást.
A nézettséggel kapcsolatban a szervezők elmondták: a nézőszám évről évre növekszik, ami a projekt létjogosultságát, népszerűségét és talán körvonalazódó eredményességét is tükrözi.
A kezdeti időkhöz viszonyítva 2017-ben a legtöbb településen megháromszorozódott a nézők száma, ami bizonyos települések esetében 70–80 főt jelent, máshol százas nagyságrendekről beszélhetünk” – tájékoztat a társulat dramaturgja. A miniévad öt hétig tart, és a tervek szerint jövőre a turné újabb településekkel bővül majd.
Alig akad támogató
Bár működésükkel nyilvánvalóan nemes célt szolgálnak, a színház támogatását kevesen vállalják fel. A csapatnak és a résztvevőknek az egyik legnagyobb szívfájdalma az, hogy bár négy év alatt sikerült hagyományt teremteniük, a kevés támogatás nem tud biztonságos fejlődést, előrelépést biztosítani. Működésük első két évében az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala biztosította a túléléshez szükséges költségvetést, tavalyelőtt a Bethlen Gábor Alap, idén pedig a Temes Megyei Tanács támogatta a projektet. Egyedül a temesvári színház vállalta fel a mindenkori partnerséget, és technikailag példaértékűen támogatja az egyesület munkáját. Dicséretes, hogy temesvári magyar magánszemélyek hozzájárulásukkal segítik a csapatot, de egy minimális állandó támogatás hiánya sajnos ellehetetleníti a továbblépést. Márpedig a 23 település meglátogatása bebizonyította: a társulat mindent megtesz, hogy kiérdemelje létjogosultságát. A felkeresett települések magyar elöljárói és lakosai csakis élvezői lehetnek e projektnek, nem pedig fenntartói.
„Az évek során kialakított személyes kapcsolatok biztatóak, számos településen sokszor magánemberként vállalják közösségi vezetők, hogy önköltségből vendégül látják a csapatot. Egy közösségi program viszont nem szólhat személyes kapcsolatokról” – véli Aszalos Géza ötletgazda. Hozzáteszi, meg kell találni e településeken azokat az embereket, akik a kultúráért, a helyi közösségért, egy cél érdekében hajlandóak áldozni szabadidejükből, és összefogva a még megmaradt magyar közösséget politikai, vallási hovatartozástól függetlenül segítenek megtartani a bánságban élő magyarság kultúráját. Bármi történjék is, a vándorszínház alapítói által létrehozott Tarisznyás Egyesület munkája a projekt végeztével is folytatódik. Igyekeznek olyan programokat létrehozni, amelyek főként a fiatal generáció színházi neveléséhez járulnak hozzá.
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)