udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
251
találat
lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-210 | 211-240 | 241-251
Névmutató:
Ágoston Hugó
2010. december 13.
Markó Béla
Két hónap múlva, 2012. február 11-ikén véget ér az RMDSZ és a romániai magyar nemzetiségi politika Markó Béla nevével fémjelzett korszaka. Ez a korszak történelem, és Markó Béla is immár kitörölhetetlenül – egyértelmű pozitív előjellel – ott van a történelem lapjain.
Markó Bélának eszménye a Bethlen Gábor-i politika: a megfontoltság, az egyensúly és az egység előbbrevalóságának politikája. Napjaink „forradalmai” közepette ezek nem számítanak valami nagy értékeknek, inkább van keletje a nagyotmondásnak, a megosztásnak, a hamis nemzeti szólamoknak, az erőfölény antidemokratikus érvényesítésének, a hatalomkoncentráló törekvéseknek, a türelmetlenségnek, a zsigeri, bosszúálló radikalizmusnak.
De a történelem meg fogja mutatni az igazi érdemeket, és – ha van igazság – megmutatja Markó Béla helyét is korának legjobb politikusai között, mind összmagyar, mind román vonatkozásban. És meg fogja mutatni azt, amit a régi harcostárs, Takács Csaba úgy fejezett ki: ilyen világosan látni és így beszélni ebben a helyzetben csak olyan ember tud, akinek nagyon tiszta a lelkiismerete.
Markó Bélának tiszta lehet a lelkiismerete. Amikor átvette az elnökséget, az RMDSZ kettészakadni látszott. Akkor és azóta az ő vezényletével sikerült megtartania a politikai egységet – ez a Szövetség legnagyobb eredménye, ezen az alapon váltak elérhetővé az ismert eredmények. A sors iróniája és felelőtlen frusztráltak aknamunkája folytán most megint reálisan veszélybe kerül a magyarság politikai képviselete. Megakadályozni pedig ismét csak közös erővel lehet – és ez ismét Markóéknak, úgy értjük: az új szövetségi elnöknek, Markó Bélának és a többi RMDSZ-vezetőnek a feladata.
Markó Béla ugyanis még erőteljesen: jelen és jövő is. Korántsem mondta ki minden szavát. A szavainak pedig hitele van, a romániai politikában szinte egyedülálló módon. És az RMDSZ koránt sincs abban a helyzetben, hogy Markó Béla gondolataira, véleményére, munkájára, szavaira ne lenne szüksége. Abban biztosak lehetünk, hogy amikor a balkánias-vezérkultuszos politikában szokatlan visszalépést választotta, akkor is a szervezet érdekeit tartotta szem előtt. Ugyanúgy, mint amikor a kormányzás legnehezebb pillanataiban azt mondta: végig kell csinálni, mert más út sem számunkra, sem az ország számára nincs – és most, amikor a szigorú megszorítások után felcsillan a remény, hogy talán valamivel jobb lehet az emberek sorsa, azt is tudni kell mindenkinek: éppen az RMDSZ és elsősorban Markó Béla érdeme, hogy legalább a tengődő kisnyugdíjasokat, kisdedeiket nevelő anyákat „megkímélte” a kormány.
Az RMDSZ ezután sem alapozhat másra, mint egységre és egyensúlyra. Amire Markó Béla alapozott. Meg arra, amit záróbeszéde végén kijelentett, nyomatékos – ha akarják, forradalmi – üzenetet fogalmazva meg a román és a magyar vezető politikusok, „játékos” állam- és kormányfők felé: „nem hagytam, hogy diktáljanak!”
Reméljük, hogy az utóda sem hagy diktálni az RMDSZ-nek senkit. Csakis a romániai magyar nemzeti közösséget.
Ágoston Hugó, Új Magyar Szó (Bukarest)2010. december 20.
Kemény válasz
Az 5 százalékos parlamenti küszöb és a 6,9 százalékos romániai magyarság – ezen belül kell értelmezni a pluralizmust Erdélyben – mondta Markó Béla szövetségi elnök abban az interjúban, amelyet a mai szomorú magyar sajtóélet egyik szabad szellemű, bátor kiállású fóruma, a hirszerzo.hu munkatársának adott.
A megállapítás persze már elhangzott, nem is csak a legilletékesebb vezető szájából, valahányszor valóssá vált a veszély, hogy pluralizmus címén megosztják a magyarságot. Ami eddig nem hangzott el, főleg ennyire nyíltan és szókimondóan, az az, hogy az ilyen romboló, destabilizáló törekvések mögött a múltban is gyakran, a jelenben egyértelműen a legnagyobb magyarországi párt, a Fidesz áll. Igen, ahogyan Markó Béla kimondja: a Fidesz veszélyes és ostoba játékot játszik a határon túliakkal. Igen, körül kell nézni a Kárpát-medencében: a Fidesz szétvert már minden magyar egységet, amit szétverhetett. (Miközben cinikusan egységről beszél.) Most pedig az új párttal, amelyet égisze alatt Tőkés László irányítana, a célja az RMDSZ eljelentéktelenítése, szétszedése, hogy ezáltal a meggyengített erdélyi nemzet-közösség nagy részét egy olyan odaáti hatalmi struktúra szolgálatába állíthassa, amely minden eszközzel időtlen időkre be akarja biztosítani magát.
A Fidesz azt az alakulatot alázza meg sorozatosan, amely szintén az Európai Néppárt tagja. Vajon nem jogos megkérdeznünk, hogy miként szemlélheti ez az erős európai parlamenti többséggel rendelkező gyűjtőpárt oly közönyösen a testvérharcot, ami ezen a „fronton” történik? És nem különben azt is, ami Magyarországon történik....
Itt és ezért kell elmondani, hogy bármennyire fontos és bármennyire mérföldkőnek tekinthető is az RMDSZ szövetségi elnökének várva várt kiállása, egyenes és kemény válasza az eddigi hadüzenetekre, még ez sem elég. Ugyanis ha a Fidesznek van joga „beleavatkozni” az erdélyi helyzetbe, legalább annyi joga van véleményt mondani a magyarországi helyzetről az RMDSZ-nek, amely az összmagyarság jelentős része, a romániai magyarság fontos, demokratikusan választott legitim képviselője.
És akkor megkérdezhető: gerjeszthetnek-e „nemzeti egységet” azok, akik túlhatalmuk birtokában maguknál sem tartják tiszteletben a demokrácia szabályait, példátlan módon kiterjesztik befolyásukat mindenre, ami él és mozog (nesze neked, pluralizmus!), akik képesek külön ellenőrző, üldöző és büntető hatóságot létrehozni, egyesítve a hírközlést, a médiairányítást és -finanszírozást, a hír- és tartalomszolgáltatást meg cenzúrát, akik kormányirányítás alá helyezik az igazságszolgáltatást és a jogalkalmazást, befolyásuk alá óhajtják vonni az ügyészséget, a bíróságokat egészen az Alkotmánybíróságig?
Vajon el lehet-e menni szótlanul amellett, hogy Magyarországon tekintélyuralom (autoritarizmus) van kialakulóban, amely felszámolja az alkotmányos jogállamiságot?
Egy ilyen ország állampolgárainak akarnak minket? Cseberből vederbe – vagy mindkettőben?
Ágoston Hugó, Új Magyar Szó (Bukarest)2011. január 17.
Beszédtől tettig – és vissza
Az amerikai tragédia, a Gabrielle Giffords demokrata képviselőnő elleni tucsoni merénylet újra felvetette a gyűlöletbeszéd hatásainak kérdését. Sarah Palin, a Republikánus Párt ostobaságáról és konzervatív radikalizmusáról elhíresült volt alelnökjelöltje, egykori alaszkai kormányzó nem tagadhatta, hogy korábban félreérthetetlen felbujtó és fenyegető beszédeket mondott, s a rendkívüli kiélezett választási kampányban célkeresztekkel jelölt meg egyes demokrata irányítás alatt álló választókörzeteket, ám azt tagadta, hogy mindezek között és a szörnyű bűncselekmény között bárminemű kapcsolat létezne.
Az amerikai tragédia, a Gabrielle Giffords demokrata képviselőnő elleni tucsoni merénylet újra felvetette a gyűlöletbeszéd hatásainak kérdését. Sarah Palin, a Republikánus Párt ostobaságáról és konzervatív radikalizmusáról elhíresült volt alelnökjelöltje, egykori alaszkai kormányzó nem tagadhatta, hogy korábban félreérthetetlen felbujtó és fenyegető beszédeket mondott, s a rendkívüli kiélezett választási kampányban célkeresztekkel jelölt meg egyes demokrata irányítás alatt álló választókörzeteket, ám azt tagadta, hogy mindezek között és a szörnyű bűncselekmény között bárminemű kapcsolat létezne.
A közvetlen kapcsolat kimutatása már módszertani aggályok miatt is problematikus, ám az kétségtelenül – statisztikailag is – megfigyelhető, hogy populizmussal, kendőzetlen fenyegetésekkel, alattomos célzásokkal, csupán látszólag összetartozó információk összerakásával a megtévesztett, racionális támpontok nélküli, esetleg beteg idegrendszerű vagy módosult tudatállapotú embereket könnyű fanatizálni, szélsőséges tettekbe belehajszolni.
Érdekes, meg-megújuló vita zajlik, bár a reflektorfényektől távol, a román eszmei életben is a közbeszédről. Mérvadó értelmiségiek tekintik idejétmúltnak, hamisnak és álságosnak – történelmi vetületben is – a „politikai korrektség” erőltetését. Legutóbb például a legionárius vezér, Corneliu Zelea Codreanu magasztalását a tévében eltűrő népszerű műsorvezetőnő adott alkalmat nyílt levelek, többé-kevésbé pártos és részrehajló vélemények ütköztetésére.
Amikor hasonló viták a „színtiszta” politikai porondon történnek, ahol föl sem merül az egyenlő távolságtartás igénye, hiszen doktrínák, ideológiák, célok és eszközök csapnak össze, dőre dolog lenne elvárni akár azt, hogy a felek meggyőzzék egymást, akár azt, hogy önmérsékletet tanúsítsanak. Ma már az sem várható el, hogy legalább kerüljék a kettős mérce alkalmazását.
„Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek!”, mondják és ennek jegyében tesznek; a hatalom aktuális birtokosa vidáman jupiterkedve követi el mindazokat a hibákat, amiket a másik korábban, amikor ő volt a többség élén, elkövetett, tetézi is frusztráció-járulékkal és hozzáadott bosszútöbblettel. Nem tűr ellenvéleményt, aki ellenvéleményt fogalmaz meg, abból lesz – ahogyan korábban fasisztának minősítették – most kommunista, balliberális lakáj... stb. (A többit lásd szájtépően Bayer Zsoltnál, szerényebb kifejező eszközökkel, de bolsevik indulattal kifejezve Tőkés Lászlónál.) A baj nem ezek hatása; a baj nem az éppen aktuális hatalom egyes tagjainak beszéde és tettei. A baj az inkompetencia és a kontraszelekció szemérmetlen diadalmenete minden téren, az új Magyarországon. És a legnagyobb baj az, hogy ezzel a beszédmóddal és ezzel a színvonallal kétharmados „forradalmat” lehetett csinálni, és lehet azt kérlelhetetlenül a jövőre zúdítani.
Ágoston Hugó. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. január 31.
Mennyei frakció
A múlt héten elhunyt az RMDSZ egyik volt szenátora. Szép, hirtelen halállal – mint villanásnyi szavazómozdulat, határozott opció egy gyökeres változás mellett. Idős is volt már, de nem nagyon, ismerték azonban mindenekfelett precíz, mindenben az ésszerűségre törekvő igazi mérnökemberként.
A kezdetekkor ilyen értelmiségiekből állt össze az RMDSZ-t a parlamentben működtető csoport: persze leginkább humán értelmiségiek (írók-költők, szerkesztők), jogászok, tanárok, orvosok, lelkészek, vagyis természetes módon olyanok, akiknek mesterségüknél fogva kapcsolatuk volt az emberekkel, akiket tágabb körben ismertek, akiknek szavaik voltak, sőt szavuk volt.
Nálunk nem voltak magas forradalmi öntudatú, szervezett munkások vagy nyugaton is elismert közgazdászok, liberális gondolkodók, a rendszerváltozáskor és napra kész, képzett politikusok, mint voltak Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon. De hamar megmutatkozott, hogy ezek a demokrácia, a piacgazdaság és a jogállamiság megszilárdítására – sajátos esetünkben pedig a nemzeti közösség képviseletére és érdekérvényesítésére – életüket és jövőjüket föltevő törvényhozási harcosok mégis rendelkeztek a legfontosabb adományokkal: ésszel, akarattal, erkölcsi tartással.
És biztos az, hogy azokban az első lázas-veszélyes években vállalásuk sokkal inkább szolgálta a közösség eszméit és eszményeit, céljait, mint személyes érdekeiket. (Az arány – becsüljük úgy: nyolcvan százalék a húszhoz – ma is az, csak fordítva érvényes, miután a politikai pályának felvillantak új meg új lehetőségei.)
Szabó Károly szenátor úr múlt heti halála legelőször azokat az úttörőket juttatja eszünkbe, a kedves jó Domokos Gézával az élen, akik az egészségükkel fizettek ezért a vállalásukért, a magyar ügy képviseletéért. Érdekes csoport, tagjaiban közös, hogy rendkívül komolyan vették az adott szót, tiszteletben tartották a játékszabályokat, kerülték a demagógiát, példát mutattak demokratikus elkötelezettségből, és dolgoztak megfeszítetten.
Meg hát volt, van még valami bennük, ami ezekben a bonyolult időkben szintén időszerű: az a politikai méltóságérzet, amelynek lényegét Markó Béla szövetségi elnök nemrég úgy fogalmazta meg: semmilyen körülmények között nem hagyunk diktálni magunknak, ami azt jelenti, hogy nem hagyjuk fölülírni választott érdekvédelmi szervezetünk legitimitását. Sem Bukarestből, sem Budapestről, egyik nemzetállami önkénytől sem. Nem tántorítanak el sem túlhatalmi demagógiák, sem koncepciós fenyegetések.
Ők, ott fenn, az RMDSZ elhunyt parlamenti képviselői, a végleges nagy áthonosítás után már helyes kis frakciót alakíthattak. Átmeneti helyzetünkben jó lenne néha felnézni, hogy ez a csoport milyen elvi döntéseket hozna a legfontosabb, sorshatározó politikai stratégiai, erkölcsi kérdésekben.
Ágoston Hugó. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. február 7.
Miénk itt a tér
A politikus teljesítményét konkrét eredményekben mérik: törvényekbe foglalt, kihirdetett, hatályos, végrehajtható és hosszú távon, szabadon alkalmazott jogokban, emberséges és demokratikus kötelezettségekben, a politikus által kialkudott, kiügyeskedett vagy éppen kierőszakolt, népének javát szolgáló intézményekben, építményekben, megvalósításokban, s persze az általa képviselt közösség számára megszerzett, adott esetben visszaszerzett javakban, előnyökben. A politikus által létrehozott értékben tehát, amelynek mértékét – bármikor, így a visszacsatolásos ellenőrzések idején, de mérlegkészítéskor nemkülönben – egyedül a politikai vállaláshoz, a célkitűzéshez történő kíméletlen, pontos viszonyítás és kvantifikáció adhatja meg.
Fontosnak tartom ennek az egyébként régről ismert elvnek a hangsúlyozását, mert az elmúlt két évtized magyar politikájában, Erdélyben és Magyarországon is akadtak olyanok, akik ezt igyekeztek elfelejteni, figyelmen kívül hagyni. De azért is szeretnék emlékeztetni rá, mert a Markó Béla politikai publicisztikáját és előadásait magába foglaló legújabb kötete (Kié itt a tér. Válogatott közéleti cikkek, előadások, 1991-2009. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010), továbbá a szerző 1999-ben megjelent könyve (Az erdélyi macska. Szépliteratúrai utazások, 1978–1994. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999) mostani újrakiadásának (Pallas–Akadémia, Csíkszereda, 2010) megértéséhez és elfogulatlan elemzéséhez ezt elengedhetetlennek tartom.
Megszoktuk, hogy a szerző időről időre kötetbe foglalva is átnyújtja nekünk írásait, interjúit és előadásait. Ilyen volt 2000-ben a Mentor Kiadónál napvilágot látott két kötete is (A feledékeny Európa. Beszédek, előadások, interjúk, 1990–1999. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000; Önállóságra ítélve. Beszédek, előadások, interjúk, 1999–2002. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002), hogy az előzmények sorozatát ugyancsak a Pallas–Akadémia két kiadványa (A magyar dilemma. Előadások, tanulmányok, beszédek, interjúk, 2002–2004. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004; A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006) zárja. Ezek a kiadványok általában az előző könyv megjelenése óta eltelt időszak termését ötvözték kötetté, és engedtek mélyebb, összefüggések és folyamatok tettenérésére is alkalmas bepillantást mindazokba a történésekbe, amelyek végül is az erdélyi magyarság sorsát, a mi sorsunkat és boldogulási esélyeinket határozták meg.
A legújabb kötet, a Kié itt a tér című – kivétel: válogatott írásokat és előadásokat tartalmaz az elmúlt két évtized teljes terméséből. A kötet első szövege egy előadás, amelyet Markó Béla Bécsben tartott 1991-ben, az utolsó pedig egy politikai publicisztika, amelyet a szerző 2009 decemberében a budapesti Élet és Irodalom című lapban közölt. Az első felmerülő kérdés éppen ebből a két évtizednyire nyúló időszakból adódik, és ekképpen hangzik:
milyen szempontok vezérelték a politikus szerzőt,
amikor sok kötetre kiterjedő munkásságából éppen ezeket az írásokat válogatta bele mostani könyvébe, és milyen eredményt remél ettől a válogatástól?
A válasz nem egyszerű. Megleléséhez az embernek figyelmesen el kell olvasnia a kötet valamennyi írását, bele kell merülnie a szinte mindig a múltbeli tapasztalatokból kiinduló politikai fejtegetésbe, érzékelnie kell a diskurzus fő irányait, fel kell frissítenie emlékezetében az egyes időszakok fogalmait és gondolatait, és végig kell kísérnie figyelmével ezek csiszolódását, egészen a folyamat eredményeképpen összefüggő érvrendszerbe történő beépülésükig. Miközben az előadásokat és a publicisztikákat olvassa, a politikai gondolat dinamikáját kell szemmel tartania tehát, anélkül azonban, hogy szem elől tévesztené azokat a támpilléreket – elveket és célkitűzéseket –, amelyek állandókként, cövekekként bukkannak fel újra meg újra a politikus két évtizedes munkásságában. Ilyenek például a szabadság, a szolidaritás, az együttműködés, az emberi és a kollektív jogok, az önrendelkezés, az autonómia és a politikai egység, amelyekről Markó Béla soha nem mondott le. Csupán a legcélravezetőbb eszközök között válogatott, csak a hozzájuk vezető utat fürkészte, mindössze az esélyeket mérlegelte. Dilemmákkal küszködött, mint minden igazi értelmiségi.
Újabb kérdés merül fel, persze: politikus-e Markó Béla, és ha igen, mikor vált azzá? Az egyik lehetséges választ már megfogalmazták, s eszerint az érdekképviseletünket tizennyolc esztendeje vezető Markó Béla a feladat súlya alatt nőtt igazi, vérbeli politikussá. Ez a mostani könyve azonban mást bizonyít, nevezetesen azt, hogy – lásd a kötet első beszédét – a szerző már 1991-ben is politikus volt. Vagy tovább mehetnénk, és kimondhatnánk: már jóval a rendszerváltás előtt is az volt. Ami, természetesen, nem állná meg a helyét. Hacsak össze nem kapcsoljuk mindezeket korábbi megállapításunkkal, és ki nem mondjuk, hogy Markó Béla értelmiségi volt és maradt mind a mai napig. Olyan értelmiségi, akinek a gondolkodása a kihívások hatására alakult ugyan, de aki az értelmiségi létről, értékrendszerről és elvárásokról soha nem mondott le, azokból fikarcnyit sem engedett.
Íróemberhez, költőhöz illő módon birkózott meg azzal a feladattal, amelyet a kelet-közép-európai sors osztott rá. Tudta, hogy miközben az egyetemes értékek skáláján az irodalom a születésről, az örömről, az életről, a szerelemről, a bánatról és a halálról szól, minálunk, a sajátos kisebbségi sors közepette, az irodalmi műnek az identitásról is szólnia kell, s mérlegelnie kell a megmaradás lehetőségeit és esélyeit. Araszolt tehát mindig előre, a kitűzött cél fele, s közben a költő eszközeivel élve, mormolta magában, kóstolgatta, ismételgette és majszolta a szavakat, amelyek közben csiszolódtak, célratörőkké váltak, mégpedig olyanképpen, hogy nem csupán a feladatukat teljesítsék, hanem ráadásul az elért eredmények közül egyet se adjanak fel.
A szerző folyton magyaráz: Bécsben, Párizsban, Washingtonban, Budapesten és Bukarestben, Kolozsváron és Szegeden, Marosvásárhelyen, Bálványoson és Tusnádfürdőn egyaránt. Zavarja a következetlenség, az árulás, a cserbenhagyás, a célkitűzésekről vagy az elvekről történő lemondás. Az elvtelenség különösképpen. Pragmatikusan prioritásokat szorgalmaz tehát, pöröl Bukaresttel és Budapesttel is. Megdöbbenti az a tény, hogy Budapest gyakran jóval intoleránsabb módon viszonyul az általa vezetett szervezethez, mint Bukarest, és nem egy esetben e szervezet gyengítésére játszik. Igazi értelmiségiként, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikai függetlenségéért harcol, és azért, hogy az RMDSZ cselekvési egységét megőrizze. A kilencvenes évek elején ugyanis a dél-tiroli németek vezetői, a legfőbb értékként az egység megőrzését kötötték Markó Béla és Takács Csaba lelkére, és saját harminc éves küzdelmükre utalva, türelemre, kitartó és céltudatos munkára biztatták őket.
Nem volt ez új gondolat erdélyi magyar ember számára. A kolozsvári református lelkész László Dezső 1937-ben írt Bomlás vagy egység? című esszéjében rámutatott: „Aki azt hiszi, hogy az ő magyarsága a magyarság, aki azt hiszi, hogy csak úgy lehet valaki magyar, ahogyan ő magyar, az annál inkább ellensége a belső lelki egységnek, minél inkább vádol másokat ennek az egységnek a megbontásával. Ez a megállapítás érvényes mindenkire, akár mágnás, akár proletár, akár protestáns, akár római katolikus az illető. (…) Mert azt ismét világosan kell látnunk, hogy azok a mozgalmak jelentik a kisebbségi magyarság belső egységének megbomlását, amelyek a kisebbségi magyarságot érzékenysége miatt külső célok szolgálatára akarják kihasználni.” (László Dezső: A kisebbség élet ajándékai. Minerva–Szabadság, Kolozsvár, 1997, 112–115. old.)
Napjainkban, amikor a 20. század első felére történő visszatekintés igen divatos, idézhetnénk továbbá Teleki Béla grófot, az Erdélyi Párt 1941–1944 közötti elnökét, aki az Észak-Erdély Magyarországhoz történő csatolását követően, folyamatosan és következetesen az erdélyi politikai különállás, és az anyaországi pártok Erdélyből való kizárása végett politizált. Teleki Béla 1941. június 17-én ismertette a magyar országgyűlésben a Kolozsváron három héttel korábban megalakult Erdélyi Párt programját. Beszédében egyebek mellett kijelentette: „Erdély köztudomásúlag nemzetiségi terület, és, mint tudjuk, a nemzetiségek politikailag egységesek szoktak lenni. Különös fontossága van tehát annak, hogy a nemzetiségekkel szemben politikailag egységes és ne megosztott magyarság álljon. Mi ezt az Erdélyi Párttal láttuk leginkább megvalósíthatónak. (...) Erdély felemelését és az erdélyi magyarság új honfoglalását és a történelmi jóvátételt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha nem politikai pártharcokkal foglalkozunk, hanem építkezünk.” A Wesselényiek Zsibójának utolsó ura pontosan tudta, hogy a magyarországi politikusok, állami és katonai vezetők, tisztség- és tisztviselők nem ismerik az erdélyi helyzetet, sem a kényes nemzetiségi viszonyokat, és bámulatos tapintatlanságokra képesek, éppen ezért igyekezett az észak-erdélyi magyarságot megóvni hatásuktól. Nem rajta múlt, hogy e próbálkozása sikertelen maradt.
Hasonlóképpen kényszerül a hozzánk közelebb álló években Markó Béla is a magyar–magyar viszony visszásságai ellen egyre sűrűbben érvelni, magyar–magyar paktum megkötését szorgalmazza, valamint „a rendelkezésre álló eszközök összehangolt használatát”. Csakhogy nézeteit, miszerint Trianon sebeit nem gyűlölettel és türelmetlenséggel, hanem európai integrációval, együttműködéssel, az európai közös ház tervéhez igazított „vagyon- és térmegosztással” kell és lehet begyógyítani, a szerző véleményével és meglátásaival szembenállók nem veszik figyelembe. Észérveire irányukból érdemleges válasz nem érkezett, érthetővé válik tehát annak oka is, hogy Markó Béla érvrendszerének újbóli és újbóli kifejtésére kényszerül. Valódi debatteurként, olykor visszafogottan, máskor viszont teljes hévvel vitatkozik, és próbálja igazáról a legyőzésében, az ellehetetlenítésében érdekelteket is meggyőzni. Határozottan ismétli a tételt, miszerint a magyar–román viszonyban a közös „virtuális tér” megosztási modelljének „minden bizonnyal a »vagyonközösség« gondolatán kell alapulnia, de a külön – személyi és közigazgatási – autonómiákat is magába kell foglalnia”, mégpedig nem úgy, ahogyan azt a 20. században képzeltük, hanem „másképpen, rugalmasabban, nyitottabban”, ahogyan azt a 21. század megkívánja. Fájdalmas a sejtésem: érvelése, akárcsak a László Dezsőé és a Teleki Béláé hetven évvel ezelőtt, csaknem hiábavaló, annak súlyát kevesen képesek átérezni.
Markó Béla politikusi tevékenységének rövid mérlegeként is értelmezhető ez a mostani kötet. Elemzéseit, meglátásait, jóslatait – kisebbségi jogokról, demokratizálódásról, szervezetépítésről, decentralizációról, uniós betagolódásról, magyar–román és magyar–magyar viszonyról – az idő igazolta, helytállóknak találta.
Az erdélyi magyarság érdekszövetségét az elmúlt tizennyolc évben vezető politikus úgy köszön le, hogy a közösség kezdeti célkitűzései közül maradéktalanul csak kettőt nem sikerült elérnie: az önálló állami finanszírozású egyetem létrehozását és a különböző autonómiaformák törvénybe iktatását.
Tagadhatatlan azonban, hogy e két cél irányába is határozott lépéseket tett, és olyan eredményeket képes felmutatni, amelyekre a továbbiakban építeni lehet. A többi cél, így a szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, a kétnyelvű feliratozás, az anyanyelven történő oktatás óvodától egyetemig, s doktorátustól az egyetem utáni képzésig, kiemelt támogatással egybekötve, a hatalmas föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása törvénybe lett iktatva, és ezeket a jogszabályokat ma már alkalmazzák. Nagy lépéseket sikerült közösségünknek tennie Markó Béla vezetése alatt az erdélyi infrastruktúra fejlesztése terén is, az erdélyi magyar közösségek intézményépítése pedig töretlenül haladt ezekben az években. Iskolák, templomok, közösségi házak ezreit újították fel, újakat építettek oda, ahova azokra szükség mutatkozott, és emlékművek egész sorát sikerült restaurálnunk.
Markó Béla szóval, gondolattal és tettekkel magyarázta el nekünk, hogy miénk itt a tér. Teljesítményét utódjainak nehéz lesz felülmúlniuk. Erről is meggyőzött ez a legújabb kötete, mint ahogyan arról nemkülönben, hogy az értelmiségi önreflexió alapján szilárdan álló, megfontolt politikai habitusát, képességeit és tapasztalatát erdélyi magyar közösségünk a jövőben sem nélkülözheti. Eddigi teljesítményéért messzemenő elismerésünk illeti a szerzőt, gondolatainak és tapasztalatainak leírásáért, elmagyarázásáért és közzétételéért a közösség tiszteletteljes köszönetét mindenképpen megérdemli. Kötetét pedig mindenkinek el kell olvasnia, akit az erdélyi magyar politika elmúlt több mint húsz esztendeje és az erdélyi magyar jövő érdekel, ezért is ajánlom jó szívvel.
Elhangzott február 4- én, pénteken, a kolozsvári Gaudeamusban tartott könyvbemutatón.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN. Szabadság (Kolozsvár)2011. február 21.
Rosszkedvünk tele
Ágoston Hugó
Rossz idők járnak, globálisan és lokálisan. A világ forr, nő a bizonytalanság és vele a szorongás. Az emberek életminősége egyre romlik, az élelmiszerárak emelkedése malthusi jövőt sejtet. Megértük, hogy a számunkra legfontosabb országokban is a szabadságot mások szabadságának korlátozására, a demokráciát annak végzetes lebontására használják. Programok helyett torz tekintélyelvűség, dölyfös hozzá nem értés, primitív propaganda kormányoz.
Már csak a valóságtól elrugaszkodott demagóg politikusok derűlátóak, arcukra fagyott álmosollyal állítják be sikernek a szánalmas kudarcot. A két világháború közötti hatalomtechnikai minták kísértenek: szabadjára engedett idegengyűlölet, erőszakkal való fenyegetés, titkosszolgálatok burjánzása, politikai zsarolás bűnügyi dossziékkal, tisztogatás ideológiai alapon, szociális megszorítások a lakosság alávetése céljából, “államreform” a fékek leépítésére, az alapintézmények és a szakszervezetek végletes meggyengítése, a tömegtájékoztatás megzabolázása, manipulálása…
Nem lehet jókedvünk az arab világ lázadása és az európai válasz gyengesége láttán. Nyugtalanít, hogy a magyar EU-elnökség első harmadában nem az együttműködés, hanem a „harc” volt előtérben, és az Orbán-kormányt – igaz, igaz, ne mondjunk Magyarországot! – sorozatos frusztráló felsülések érték, amelyek súlyosságán (mint a médiatörvény esetében is) mit sem enyhítenek a groteszk „magyarázatok”.
Elkeserít, hogy a Kárpát-medence legkövetkezetesebb és legsikeresebb – négyötödös legitimitással rendelkező! – érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ, és annak kimagasló vezető politikusa elismerés helyett bénító bírálatokban és lenézésben részesül a néppárti testvérkormánytól, hogy a magyar adófizetők pénzén jutnak támogatáshoz árulói, akik a Szövetség megsemmisítését és vívmányainak-javainak a kisajátítását kapták magas feladatul.
Nem deríthetnek kitörő jókedvre a kormányzásban elért sikereink sem. Egyrészt a Dâmboviţa partján pillanatok alatt visszavonható bármi, mihelyt kiesünk a hatalomból; másrészt óriási árat fizetünk ezekért a sikerekért a választóinkkal való lelki és politikai kapcsolatban. Meg hát a koalíciós társ és az államelnök társasága enyhén szólva nem a legkényelmesebb a demokrácia szalonjaiban. De még az ellenzék szirénhangjai sem tölthetnek el túl nagy örömmel; ránk mostan, sürgősen volna szüksége, s lehet, hogy utána a kötelességét teljesítő mór szerepére kárhoztatna bennünket.
Végül, az RMDSZ elnökjelöltjeinek és következő vezetésének kijáró minden tisztelet mellett, egyáltalán nem boldogító, hogy Markó Béla – önként és dalolva, még egyszer példát mutatva áldozatkészségből – egy (vagy két, vagy három?) lépéssel hátrább lépett. Amikor a kongresszuson megvonja a mérlegét, amikor majd a történelem húsz év múlva megvonja a mérlegünket, akkor tisztábban fognak látszani ennek a csendes, konok székely embernek a történelmi nagyjainkhoz fogható erényei és érdemei.
És ez a tudat talán némi nyugodt derűt is hozhat rosszkedvünk telébe.
Új Magyar Szó (Bukarest)2011. március 14.
Csapások
Minél nagyobb a katasztrófa, annál kevésbé szabad, hogy az emberen úrrá legyen a csüggedt tétlenség. Japánban, abban az országban, ahol az összes vonatok egy évtized alatt annyit késnek, mint nálunk egy intercity Bukarest és Brassó között, minden idők legnagyobb földrengése után a hatóság és a lakosság gyászban és ijedelemben, de fegyelmezetten teszi, amit tennie kell, amit az örökös veszély közepette begyakorolt.
Minél nagyobb a katasztrófa, annál kevésbé szabad, hogy az emberen úrrá legyen a csüggedt tétlenség. Japánban, abban az országban, ahol az összes vonatok egy évtized alatt annyit késnek, mint nálunk egy intercity Bukarest és Brassó között, minden idők legnagyobb földrengése után a hatóság és a lakosság gyászban és ijedelemben, de fegyelmezetten teszi, amit tennie kell, amit az örökös veszély közepette begyakorolt. A tragédiát fölülírja az élet parancsa. Az ilyen katasztrófák nagy tanulsága: ha már megelőzni nem lehet, a csapásra fel kell készülni, az élet esélyeit emberfeletti erőfeszítésekkel is növelni, a pusztítást korlátozni kell.
Milyen kár, hogy az emberiség nagy része nem így készül fel a különböző csapásokra, és nem ilyen fegyelmezett az újjáépítésben. Milyen kár, hogy – legjobb elméinek a természet, a társadalom és a kultúra törvényszerűségeiről szerzett tudását figyelmen kívül hagyva – igen gyakran önmagát hozza csapdahelyzetbe, vezetőinek túlzott önzése és becsvágya, nem ritkán kezdetleges gondolkodása miatt. Az arab országokban kirobbant társadalmi, politikai földrengés és annak utórezgései egyelőre csak bizonytalanságot és káoszt okoztak, Líbiában pedig a hatalom vezérelte ellenforradalom – gyakorlatilag a polgárháború – pusztító szökőárját. Európa, a gazdasági, politikai és intézményi gondokkal és érdekellentétekkel köszködő Unió óvatosan keresi a támogatás módjait, tudatában annak, hogy a mégoly jószándékú beavatkozás is többet árthat, mint amennyit használ.
Mondhatni politikai földrengést váltott ki a magyarországi médiatörvény is, amelyet a kozmetizálások ellenére visszautasított mind az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (a világ legnagyobb biztonsági szervezete), mind pedig az Európai Parlament (az Európai Unió törvényhozói hatalmi ága), amely a hét végén fennállása óta először hozott elítélő állásfoglalást magyar ügyben, sürgetve a jogszabály további felülvizsgálatát, gyakorlatilag egy új médiatörvényt az alapjaiban elhibázott régi helyett.
Ebben a helyzetben nagyon érdekes lesz, amikor március 15-én, a szent évfordulón – igen, a magyar sajtószabadság napján! – kiállnak azok, akik ezzel a médiatörvénnyel kíméletlenül el akarták törölni a sajtószabadságot, és a forradalomról fognak prédikálni! Érdekes lesz, de csak a szónak abban az értelmében, ahogyan a demagógia „érdekes” vagy inkább nevetséges és szánalmas. A hangjuk hamis lesz, mert a szándékuk csalárd volt.
A magyar szabad szellemet most Európa menti, mentheti meg. De nem az a nagyobbik baj, hogy Európával megy szembe makacsul a jelenlegi magyar kormány: hanem hogy a saját népe alapértékeit és egy egész szakma önbecsülését, méltóságát tiporja el. Amikor azok a zseniális márciusi ifjak a magyar nemzet akaratáról beszéltek, és első pontjukba foglalták, hogy „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a censura eltörlését!” – mindenre gondoltak, csak erre, az ilyen visszaélésre nem!
Rájuk is gondolva kell tudatosítanunk ebben a helyzetben az élet parancsát: a szabadságért folyamatosan küzdeni kell! Ha nincs, akkor a kivívásáért, ha van, akkor a megtartásáért. Ezért nem szabad úrrá legyen egyetlen lelkiismeretes magyar emberen sem, különösen március idusán, a közöny és a csüggedt tétlenség. Biztos, hogy a romok eltakarítása után ismét büszkén nézhetünk a múltba és reménykedve a jövőbe.
Ha mind azt mondjuk: a sajtó legyen szabad! – akkor a sajtó szabad lesz.
Ágoston Hugó, Új Magyar Szó (Bukarest)2011. március 18.
Tanácstalanul
Állunk, nézünk magunk elé bután: már megint nem értjük. Nem azt nem értjük, hogy miként lehettek többen a sajtószabadságért tüntető „ellenforradalmárok” Budapesten, mint a kormányfő ünnepi orációját megtapsolók (pedig utóbbiak között lefizetett fiatalok is voltak, végre megint egy kis megrontás a puha zsarnokságtól!) – ezt nagyon is értjük.
Állunk, nézünk magunk elé bután: már megint nem értjük.
Nem azt nem értjük, hogy miként lehettek többen a sajtószabadságért tüntető „ellenforradalmárok” Budapesten, mint a kormányfő ünnepi orációját megtapsolók (pedig utóbbiak között lefizetett fiatalok is voltak, végre megint egy kis megrontás a puha zsarnokságtól!) – ezt nagyon is értjük. Hiszen ha mondjuk az 1848-as márciusi ifjak hirtelen feltámadnának, ők is a szabadságért tüntető tömegben és dobogókon lennének. Értjük azok tanácstalanságát is, akik az egyik oldalhoz szégyelltek, a másikhoz féltek csatlakozni; önmarcangolásuk megindító, de felesleges, hiszen – még lehet – mindenki pont oda áll, ahova akar, nem kell magyarázkodni.
Azt nem értjük, mit akart mondani a magyar miniszterelnök március 15-ikén, amikor kijelentette, hogy nem tűr el semmiféle diktátumot Brüsszeltől!? A sértésre, hogy az Európai Uniót párhuzamba állítja a szovjet birodalommal, külpolitikailag Orbán Viktor még nagyon sok választ fog kapni – felesleges azt nekünk minősítenünk. Isten őrizzen attól a szentségtöréstől is, hogy azt gondoljuk, minden magyarok miniszterelnökét annyira elragadta a hév, hogy már nem is tudta, mit beszél.
Ám ha ezt kizárjuk, akkor csak az a feltételezés marad, miszerint O. V. 1988-ban képzeli magát, és mint akkor az oroszokét, most az európaiak kivonulását követeli Magyarországról. Még mélyebbre hatolva forradalmi gondolkodásába: mivel az EU soros elnöke Magyarország és ő maga, ezáltal a saját kivonulását sürgeti. Vagy legalábbis kilátásba helyezi: nem engedi meg saját magának, hogy diktáljon saját magának! Ám félre az alkotáslélektani elemzéssel! Az elfogadott közös játékszabályok alapján az uniós törvények közösek, minden tagországra kötelező érvényüket nem lehet diktátumnak tekinteni. Tehát a legjobb esetben is a macsó kijelentés üres póz, másképpen fogalmazva marhaság.
Itthon az ünnepet régi kedves vendég bölcs szava aranyozta be. Azt értjük, hogy Semjén Zsolt számára a hely szelleme ismét serkentően hatott, és a híres nagyváradi peltzi napiparancsra emlékeztető direktívával összhangban kiadta az RMDSZ-nek, hogy mit kell tennie: fel kell hagynia azzal, hogy minden magyarországi párttal jó, konstruktív viszonyban akar lenni! Értjük, hogy Semjén és társai szerint az RMDSZ-nek csak a Fideszt szabadna elfogadnia. Azt nem értjük, hogy akkor viszont a magyarországi fő kormánypárt miért gáncsolja minduntalan az RMDSZ-t.
„Ha nem szeretsz, hát én szeretlek!” – ez nekünk túl bonyolult... És az ilyen felelőtlen nagyotmondásokból a felfokozott hangulatban még sok baj lehet.
Ágoston Hugó, Új Magyar Szó (Bukarest)2011. április 11.
Maszk és délibáb
Ágoston Hugó
Nemrég egyik politikusunk egy másik politikusunkról azt mondta: sosem viselt álarcot. Az értékelés nagy elismerésnek tekinthetõ, noha a szakértõk beleértve magukat a politikusokat is, feltehetõen másképp vélekednek az álarcviselés kérdésérõl - ráadásul minden bizonnyal nekik is igazuk van.
Olykor a valóság is álarcot ölt, úgyhogy végképp nem lehet már megkülönböztetni a valót az álvalótól. (Hogy a kaméleon virtuális világról most ne is beszéljünk.) A valóság eme végletes és végzetes elértéktelenedésének körülményei között, annak mintegy visszahatásaként, egyre inkább teret hódít az irracionális, torz világszemlélet, a fogalomzavar, a hibás általánosítás, a felületes ítélet. A múlt hét elkényeztetett példákkal mindezekre nézve.
Magyarországon folyik a rajtaütésszerû alkotmányozás, és a legenyhébb vád, amit fel lehet hozni ellene, az, hogy elsietett és dilettáns, tehát felelõtlen munka. Egy olyan végtermék fogja meghatározni szívbéli hazánknak, a magyar állampolgároknak az életét - ne essünk magunk is az elsietett ítélet és felületes általánosítás hibájába: mérvadó, tekintélyes filozófusokat, történészeket idézünk! -, amelyben a történelmi utalások fogalmilag tisztázatlanok és vitatható tartalmúak. ?s amely, tegyük hozzá immár publicista indulattal, délibábos múltba révülésével gyanakvás, kezdetleges jogszemléletével aggodalom, nagyotmondásaival köznevetség tárgyává tesz minket, magyarokat a világban. (Közírói viszonyulást említettünk: képzeljük el, mit szólna ehhez a pártállami alaptörvényhez ma egy Arany János vagy Ady Endre!)
Itthon a valóság elterelése, az álproblémák túllihegése jegyében két miniszterünk is támadások, álságos bírálatok kereszttüzébe került. Persze elõre tudni lehetett, hogy a román nemzeti velõ szempontjából a két legkényesebb tárca az egészségügy és a mûvelõdésügy, többek között az adottságok katasztrofális állapota és a költségvetési támogatások gyalázatosan alacsony volta miatt, ezért is volt példátlanul merész döntés az RMDSZ részérõl e tárcák élére magyar politikusokat javasolni, Kelemen Hunor és Cseke Attila részérõl elvállalni.
Viszont a nehéz körülmények között dolgozva óriási érdemeket szereztek, megtették azokat a reformlépéseket, amelyeket román miniszterek talán sohasem mertek volna megtenni. Elismerés helyett most populista ízû, a reális gondokkal küszködõ szerencsétlen, félrevezetett emberek ösztöneire, méltatlankodására utazó támadások érik õket, olyan esetekbõl kiindulva, amelyek hamis ok-okozati következtetéseken alapulnak, vagy egyszerûen konstruált manõverek. Nagy becsületére legyen mondva a kormányfõnek, hogy egyértelmûen kiáll a legreformerebb minisztere mellett! Ilyen sodrásban kis híján elkerülte kommentátori figyelmünket a hír, hogy egy ismert csaló (család)nevet változtatva szépen kisétált az országból. Szerényen felhívjuk ultraperformens bûnüldözõink figyelmét, hogy elõfordulhat, a szélhámos még egyszer nevet változtat. A maszk mögött gyakran egy másik maszk van.
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. április 18.
Alaptalan törvény
Ma a szavazással véget ér az alkotmányozás országgyûlési szakasza. Rövidesen új alapszabály - amelyet alaptörvénynek neveznek (ez alkalmasint kevesebbet jelent az alkotmánynál) - a legfõbb jogforrás Magyarországon (ez kevesebbet jelent a Magyar Köztársaságnál). A két új elnevezés is jelzi, hogy erõltetett, elsietett munkáról van szó, amely néhány tekintetben elõrelépést, ugyanakkor több fontosabb szempontból visszalépést jelent az eddigi alkotmányhoz és a jelen valóságához képest, de a szakmaisághoz, a modern jogtudomány eredményeihez és az eddigi magas színvonalú magyar alkotmányos kultúrához képest is.
Mindezeket nem az alkalmi kommentátor nyilatkoztatja ki, hanem tekintélyes szakemberek mondják. Sólyom László volt államfõ például, egykori alkotmánybírósági elnök, többek között azt nyilatkozta e testület ellenõrzõ lehetõségeinek korlátozásáról: érthetetlen, indokolatlan és elfogadhatatlan. Tessék vitatkozni a jogtudóssal, mondhatnánk azoknak, akik a Fidesz és a magyar kormány minden elmeszüleményét lelkesen fogadják, és minden kifogást balliberális merényletnek tekintenek! A romantikus bevezetés (preambulum) kezdetlegesen, de korántsem ártatlanul múltidézõ tételei otthon kevésbé fognak felháborodást kiváltani, s külföldön is legfeljebb elnézõ mosolyt vagy szarkasztikus nevetést, hiszen a demokráciába belefér a kényszerképzetek kiélése is; ám az emberek húsába vágó elõírások, az alaptörvénnyel legalizált megszorítások - mint azt a kormány népszerûségének drasztikus csökkenése és az eddigi megmozdulások is jelzik - nagyméretû tiltakozáshullámot, akár belátható idõn belül gyökeres politikai változást is elõidézhetnek. Ezen pedig nem változtat sem gyûlöletbeszéd, sem vádaskodás. A felelõsséget és a támadásokkal való szembenézést vállalni kell.
Ezek két fõ csapása talán a következõ. Egyfelõl az alapjogok kérdése - akár vörösnek is tekinthetõ az új alaptörvény felfogása, miszerint emberi jogok akkor illetik meg az embert, ha kötelességeit teljesíti. (Aki nem dolgozik, ne is egyék! ugyebár, de még ez is továbbfejlesztve némi tajgetoszi bukéval.) Másfelõl - ismét Sólyom Lászlót idézve - igazolhatatlan, hogy a bírák nyugdíjkorhatárát az utolsó pillanatban 70 évrõl 62-re csökkentették.
Igazolhatatlan, egyben életveszélyes a demokratikus igazságszolgáltatásra nézve (hacsak az utolsó utáni pillanatban vissza nem vonják). Nekünk itt Romániában van fogalmunk arról, hogy mit jelent a szétvert, politikailag befolyásolt - ellenõrzött és manipulált, az állampolgárok ügyeinek rendezésében megbénított - igazságszolgáltatás.
Külön diszkrét bája az új magyar alapszabálynak, hogy az ellenzék pártjai nem írják alá, ami izgalmas politikai helyzethez vezet, túl azon, hogy egypártivá, pártállamivá teszi az alap(talan)törvényt. Végül, pusztán a derû kedvéért: a román államfõ is bejelentette az új alkotmány elõterjesztését. A narancs gõzhenger akadályt nem ismerve mûködik, s útjában mindent eltipor. Amitõl félünk, nem menekülünk.
Ágoston Hugó
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. április 27.
Kérdések ünnep után
A feltámadás napja alkalom a magunkba szállásra, dolgaink átgondolására, a megtisztulásra. No meg az áhítatra, a fohászra - és a hitvallásra. Idén, Magyarországon, az alaptörvény szentesítésére is alkalmat jelentett.
Szabad-e ilyenkor arra gondolni, hogy sok embernek csak nyûg és frusztráció az ünnep, s az elesetteknek legfeljebb a gondjaik támadtak fel a magasztos fesztivizmus pillanataiban? ?ket inkább kérdezésre készteti az ünnep is, tanácstalanságuk megfogalmazására.
Itt van mindjárt a köztársasággal elbánó alaptörvény minõsítése. Orbán Viktor az alkotmányát szépnek a magyar újjászületés legfontosabb dokumentumának és Európa legmodernebb alaptörvényének nevezi. Ezzel szemben - bár mérvadásban nyilván elmaradva a jogász végzettségû magyar miniszterelnök mellett - több mint félszáz jogi világtekintély súlyos aggodalmát fejezte ki az alkotmányjavaslat és annak elfogadási módja miatt több olyan vonatkozást említve, amivel az alapszabály aláássa a jogállamiságot s komoly legitimitási hiányosságokat jelez.
Kérdésünk tehát: kinyilatkoztatás-e az új alkotmány (amiben hinni kell, mint mondjuk a szeplõtlen fogantatásban), vagy pedig legfõbb jogforrás, szabályrendszer, vagyis törvény, amit be kell tartani államnak és polgárának egyaránt? Kinek higygyünk: a mostani álamfõnek aki aláírta, vagy az elõzõ köztársasági elnöknek, aki súlyos veretességgel bírálja?
Az emelkedett hangulatban kérdezhetünk magunk is szónokiasakat. Lehet-e ösztönbõl kormányozni? Nem hitelteleníti a hazaszeretetet a múlt kísérteteit felébresztõ szemlélet? Átlényegül-e a giccs, ha monumentális? Meddig fokozható a nevetségesség?
Kérdezhetünk (ál)naivakat. Most megint úgy lesz, mint régebben, s a kevés dolog, ami szabad, az egyben kötelezõ is leend? ?s aki nem dolgozik, ne is egyék? Meg rendben van, persze, hogy a gyermeknek gondoskodnia kell a szüleirõl, de miért kerül ez törvényes kötelességként az alkotmányba (és például az, hogy ne paráználkodjunk, nem)? Meg hát hogyan ellenõrzik, esetleg büntetik, ha valaki mondjuk azért nem visel gondot az anyjára, mert napestig robotolnia kell, hogy eltarthassa a gyerekeit?
Megkérdezhetnénk saját politikusainkat is: milyen érzés viharedzett demokrataként értõen elmerülni egy ilyen dokumentumban? Akarhatunk-e egy olyan ország állampolgárai lenni, amely szembemegy az Európai Unió értékrendjével? Apropó: hivatásos és önképzett alkotmányjogászaink és politológusaink hol fejtették ki mélyenszántó és becsületes szakvéleményüket a húsvéti alkotmányról? (Mert a médiaszakértõink alapos, bátor véleményét a magyar sajtótörvényrõl ismerjük.) Kérdezhetünk képtelenséget akár: lehet-e még magyar, aki nem fideszes?
De nagyon praktikusat is: gyomorrosszullétre mi a leghatásosabb ellenszer, így, a zünnepek után?...
Kérdéseink sokasodnak, idõnk és terünk fogy. Egyelõre várjuk a munkások szolidaritásának közelgõ világi ünnepét - s ha még lehet, azt követõen is kérdezünk.
Ágoston Hugó
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. május 9.
A kocka el van vetve
A történelmi vétek: a romániai magyarság végzetes megosztása, politikai képviseletének, becsületes, áldozatos és eredményes munkájának lerombolása döntõ szakaszába érkezett. Az új romániai magyar néppárt bejegyzése után következhet a kísérlet az RMDSZ jogi kiiktatására, de legalábbis leültetésére mivel úgymond nincs pártként bejegyezve.
(Egy nemrég elbocsátott államelnöki tanácsos alkalmasint már dolgozik is ezen, vélhetõen magas néppárti körök támogatásával.)
Beteljesülhet tehát a Bãsescu-Orbán-Tõkés-vezérkar, a BOT-kormány fõ célja: az RMDSZ, voltaképpen a hazai magyarság anyagi és szellemi javainak, erkölcsi tekintélyének, a választók által igazolt húszéves munkájának, eredményeinek elorzása, kisajátítása. Hisz itt minden a hatalomra, végeredményben a pénzre megy ki, a többi altatás, kenetteljes, populista, nemzetieskedõ duma. Vagy pedig - a másik oldalról - önáltatás, naiv remény, hogy a BOT mégsem sújt le megsemmisítõen. Nos, lesújt.
Az RMDSZ nem most került szorítóba a koalíciós társ (annak vezére) meg a magyarországi kormánypárt (annak vezére) között, már több betartás és nyílt hadüzenet, félreérthetetlen fenyegetés érte. Most viszont oda jutott, hogy a létéért kell küzdenie.
Akik az RMDSZ-t satuba szorították: a politikai patológia ránk szakadt esetei. A demokrácia és a jogállamiság elleni merényletek itt és ott mindennaposak. Magyarországon a hatalmi dölyf és a bosszúállás démona már-már követhetetlenül rombol mindent, ami útjába kerül; Romániában a kormány reformkészsége megkésett, sikerét meghiúsítja az erkölcsi és intézményi válság, a szervi korrupció. Közösségi céljai elérése érdekében, politikai kényszerbõl, ígéretekért cserében, az RMDSZ nemegyszer tett engedményeket, hunyt szemet problematikus ügyek fölött, kísérte fogcsikorgatva a pokolba vezetõ úton koalíciós társát. Mától, a gyökeresen megváltozott helyzetben ez a konstrukció az ellene mûködõknek kedvez.
Az új vezetési stílus, a regionális önkormányzatiság, a fiatalok mozgósítása, a választók megszólítása új lendületet hozhat és eredményes lehet a szövetség számára - ha van idõ. Ha nem túl késõ máris átállni a következõ választások utáni többség oldalára, amely majd biztosítja a - demokratikus, pluralista, egészséges! - kétharmados parlamenti többséget, lehetõvé téve az ország kormányzását az RMDSZ részvételével.
Tudatában vagyunk a nehézségeknek, a bonyolult egyéni és közösségi érdekviszonyoknak - de legalább mostantól (még teljesebben a PD-L-ben végbemenõ tisztújítástól) az RMDSZ-t erkölcsileg már nem kötelezi semmire senki és semmi, az pedig, hogy a konzultáció során a választók zömükben a szövetség kormányból való kilépését fogják tanácsolni, borítékolható. Meg kell vizsgálni, és ha szükséges, gyökeresen át kell értékelni az Európai Néppárthoz fûzõdõ viszonyt is; tétlensége, amellyel végignézi az RMDSZ megaláztatását, már bûnös.
A kilépés a legkeményebb, olykor önagressziót is feltételezõ válasz. De a provokáció még keményebb!
Ágoston Hugó
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. május 19.
?s mi hova szavaztunk?
A végén a körkapcsolásos szavazási ceremónia geopolitikai következtetésekre adott alkalmat.
Kedves Nézõim és Hallgatóim, akarom mondani Olvasóim! Tisztelt Moldova! Kedves Románia! Drága Magyarország! Guten Abend, Düsseldorf! Meine liebe, Deutschland! ?berhaupt, Mindenki! Helló, Európa! Hogy vagy, jól vagy? Remek!
... Elnézést, nem bolondultam meg, csak nagyon belejöttem az Eurovíziós Dalfesztivál stílusába, hangulatába. Kellett ez a felidézõ lelkes köszöntés, ugyanis különben szinte semmire nem emlékszem az egészbõl, egy közepes, egy nagy és egy még nagyobb lebõgésen kívül. De hát pont ezekrõl szeretnék beszélni, utólagos olvasmányaim alapján is.
Ez a só, amelyen annyira összevissza történik minden, hogy az ember összecsodálkozza magát, amikor a végén azt hallja, hogy meg volt rendezve csak annyiban tudott lekötni, amennyiben a végén a körkapcsolásos szavazási ceremónia geopolitikai következtetésekre adott alkalmat. Ami nem azt jelenti, hogy értjük is a levont következtetéseket.
Például hogy van az, hogy a volt szovjet tömb országai, a kelet-európaiak olyan jól szerepeltek? Ezt olvastam: hogy jól szerepeltek - de hát akkor hogyan végzett olyan hátul Moldova (12.), Románia (17.) és Magyarország (22., a 25-bõl)? (Bevallom, hogy én mindhármat dobogóra vártam - a moldovaiaknak a hosszú sapkája, a románoknak a semmivel sem magyarázható jókedve ragadott meg, Wolf Katinál pedig az, ahogyan a lüktetõ ritmusú dal közben egyszer mintha megmozdult volna...) No de vissza a geopolitikára! Tudnivaló, hogy elsõsorban az illetõ ország iránti nemzetközi rokonszenv nyilvánul meg ilyenkor. Annyira, hogy ezekbõl a tetszési indexekbõl én egészen messzemenõ következtetéseket vonnék le, (Utána pedig finomítanám õket.)
Megható a román színekben fellépett angol énekes utóvallomása: nem tér vissza többé hazájába csalódottságában, hogy Nagy-Britanniából egyetlen szavazatot sem kapott. Nos, a Londonban élõ díjnyertes azeri énekesnõ sem tér vissza a hazájába... ki érti ezt? Egyébként, valóban, az elõadókon (vagy zeneszerzõkön, és még kevésbé a táncosokon és a súgókon) számon kérni a sikertelenséget ugyancsak dõre dolog lenne - olyan, mintha a Boc-kormányt elmarasztalnánk, amiért nem mondta meg, hogy az IMF-tõl felvett adósságot természetben is vissza lehet fizetni.
Tehát a rokonszenv! Szegény Orbán Viktor is elgondolkozhat kegyeltje rossz eredményén, annál is inkább, mert a saját népszerûsége otthon is, külföldön is a mélyponton van. Talán legjobb lett volna már a verseny elõtt kijelenteni: nem fogadjuk el a megalázó döntést, nem hagyjuk, hogy Európa diktáljon nekünk. Mindenesetre az, amit így utólag az elõkészítésrõl és fõleg a sajátos orbáni várakozáskeltésrõl olvastam, annyira elborzaszt, hogy csak idézni tudom, azt is halkan. Megtudjuk, hogy Médiaszolgáltatás-támogató Vagyonkezelõ Alap a külföldi magyar nagykövetségeket és rajtuk keresztül a határokon túli magyarokat is arra buzdította, hogy segítsék Wolf Katit.
Vagyis, jól látunk? Magyarország mozgósította a diplomáciai szervezetét a szavazat-maximálás céljából? ?s ez lett belõle? Azt gondolta valaki, hogy a politika megint erõbõl mindent elintéz? S vajon ezt az ökörséget miért nem torpedózta meg senki? S ha már politika, akkor a Facebookon miért kellett exponálnia magát Orbán Viktornak is (Hajrá Kati!), ami utóbb igen kontraproduktívnak bizonyult?
Hát ez van, és hátha geopolitikai összefüggések nincsenek is. ?gyhogy fel a fejjel, Románia, fel a fejjel Magyarország! Jövõre, Bakuban lehet törleszteni.
Szinte hallom a vádat: bírálni meg ironizálni könnyû - de milyen megoldást javasolok? ?nnepélyesen kijelentem, hogy vannak megoldásaim. Elsõsorban nem igazságos, hogy összeeresztik a fiúkat a lányokkal, külön kategóriákban kellene indulniuk. Másodsorban korcsoportos rendszerben kellene megrendezni a dalversenyt. Ennek elõnyeit nem részletezném. Harmadsorban egy-két merészebb alkotást leszámítva alig láthatunk az elõadásokon labdát, ez megengedhetetlen! Végül nem változó számban, hanem tizenegyen kellene hogy legyenek egy csapatban, a pálya pedig legyen nagyobb és fûvel borított. Akkor állandóan nézném õket, persze csak ha nem énekelnének.
Ágoston Hugó
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. június 14.
Mi tartható, s mi nem?
A múlt hét eseményei ismét ráébreszthettek, hogy milyen szomorú nekünk, erdélyi magyaroknak egyszerre szégyenkezni és szenvedni két, mindinkább elszigetelõdõ ország erõszakos, személyiségzavaros belpolitikája miatt.
Milyen hálátlan, szinte kilátástalan ilyen körülmények között az RMDSZ helyzete! Milyen hirtelen puskaporos hordóvá tehetik az országot, a térséget a felkorbácsolt nacionalista indulatok!
Magyarország a médiatörvény miatt elszenvedett megaláztatások után újabb heves támadások kereszttüzébe került alaptörvényének vitáján az Európai Parlamentben. A néppártiak látszatõrzõ próbálkozásai - miszerint bármit tételezhet, az alkotmány az ország szuverenitásának körébe tartozó ügy, amibe másoknak nincs beleszólása - nem válaszolnak az érdemi kérdésekre, kifogásokra, és nem tarthatóak.
Nem tartható, akármilyen magas világi vagy egyházi szószékrõl hirdetik is, az emberek alapvetõ jogainak megsértése, a demokratikus játékszabályok, az uniós értékek és alapelvek semmibevétele; de említhetnénk az alkotmánybíróság hatáskörének szûkítését vagy a házasság meghatározását, a jogszabály túl gyors és egyeztetés nélküli elfogadásának körülményeit is. Mindez szakmai, közjogi vita tárgya kell hogy legyen, nem hit kérdése!
Az alaptörvény preambulumának avítt történelemszemlélete még tekinthetõ magánügynek - de például milyen alapon lehet felháborodni a külföldi beavatkozásokon amikor maga az új magyar alkotmány átnyúl országhatárokon!? Egyébként fel lehet-e tételezni józan ésszel, hogy a fõ kifogásolók - olyan világszervezetek, testületek, mint az ENSZ, a Velencei Bizottság és az Európai Parlament - egytõl egyig rosszindulatúak, elfogultak, magyarellenesek? (?s még össze is beszéltek!) Lehetséges dacosan semmibe venni a véleményüket, vagy egyenesen harcot hirdetni ellenük? Ideát Orbán Viktor eksztatikus harcaival egy idõben Traian Bãsescu felforgató hiperaktivizmusa immár ennek a politikai/politikusi képletnek a dicstelen jövõjét: agóniáját illusztrálja. Romániában az államfõ már az eltérõ politikai konstelláció miatt sem tudja kiélni autoriter hajlamait. Mind az alkotmánymódosítás, mind a közigazgatási-területi átszervezés elnöki terve kudarcra van ítélve. Miként az az újabb elnöki diverzió is, amely egymás feltételeként összekapcsolná a regionalizálás és a kisebbségi törvény parlamenti megszavazását. Miközben a nagyobbik kormánypárt változatlanul azt játssza, hogy akarnánk, de nem tudjuk illetve tudnánk, de nem akarjuk. A PDL végül is teljesen feloldódott a vesztét érzõ Traian Bãsescuban.
Ez a nyomott hangulat, a játékszabályok állandó megváltoztatása, az örökös készenléti kényszer, stresszállapot tarthatatlan. Az RMDSZ, könnyen meglehet, kénytelen lesz beváltani többszöri figyelmeztetését. Minél nagyobb a felelõssége az egész ország további sorsát illetõen, annál kevésbé hagyhatja, hogy a saját sorsa megpecsételõdjék.
Az idõ szorít. Az ellenzék frusztráltabb, de eltökéltebb is, mint valaha. Ha lépni kell, lépni kell.
Ágoston Hugó
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. július 4.
Félnek tőlünk
Ágoston Hugó
A múlt hét meghatározó élménye, hogy kiderült: félnek tőlünk. Félnek tőlünk romániai magyaroktól, félnek tőlünk mint országtól, Romániától és Magyarországtól. Ijesztő példák vagyunk, persze eltérő közegekben és más-más módon.
A romániai magyaroktól Traian Băsescu fél, mert „zsarolnak” és „etnikai érdekből megakadályozzák a többség kedvező fejlődését”. Vagyis a félelmetes, renitens magyarok nem akarnak békésen, szótlanul felszívódni a nagy román civilizációban. Inkább zsarolnak – mellesleg azzal érvelve, ami a kormányprogram része. Az államelnököt azonban nagyon komolyan kell venni. Finom lelkével ő ugyanis nem csak a zsarolásra, de a történelmi sérelmekre is rém érzékeny.
Lám, a fasiszta Antonescuhoz hasonlóan átvezényelte volna a Pruton a románokat, ezzel szemben a Trianonért kesergő magyaroknak kuss. Van valami monumentális abban, ahogy ez az idült bajkeverő tőlünk „fél”, miközben a múltból és a jelenből mindenkit kioszt: az exkirályt, az oroszokat, az ellenzéket, a parlamentet, az igazságszolgáltatást... Akár önfeledten, akár tudatosan teszi, joggal kelt aggodalmat. Akik fasisztoid kijelentéseit – esetleg alkoholos – elszólásnak vélik, gondoljanak arra, hogy az ortodox hívők és a fiatalok körében milyen nagy megbecsülése van a vasgárdista múltnak, daloknak, jelképeknek...
Ezzel szemben a magyar miniszterelnök, aki szintén jócskán táplálkozik a múlt kétes értékeiből és szelleméből, a demokrácia és a jogállamiság lebontását, az önkényt kormánypolitika szintjére emelte. Nem hiába tekint most rá lélegzetvisszafojtva a demokratikus világ: az ENSZ, az Európai Parlament, az EBESZ, a Nemzetközi Valutaalap, a Velencei Bizottság, a Freedom House.... Hogy is mondta a nagy eszménykép, a minap Budapesten is megszobort volt republikánus amerikai elnök, Ronald Reagan?
“Vezess, kövess, vagy állj félre az útból!” És vajon mit szólt volna annak láttán, amit kormányzás címén most Orbánék folytatnak, a magyar származású volt amerikai demokrata szenátor, Tom Lantos? Amiért Európa most Magyarországtól fél, azt a lengyel Adam Michnik a vezető osztrák sajtóorgánumban, a Die Pressében nemrég úgy fejezte ki: “Ijesztő példa arra, hogyan lehet EU-tagállamokban teljesen demokratikus úton olyan állammodellt megvalósítani, amit én kvázi diktatúrának neveznék.”
Traian Băsescu semmit sem von vissza. Szánandó, mert erőtlen, tragikomikus esete egy szenvedélybeteg játékosnak, függetlenül attól, hogy még rengeteg bajt csinálhat és sok szenvedést okozhat. De „üresben” őrjöng”, a politikai vége már egyáltalán nincs messze.
Orbán Viktor pedig teljes lendületben van, ezt a hétvégi pártkongresszus is megmutatta. A kétharmados többség birtokában az ország tényleges és jelképes átszínezése és átnevezése, felforgatása és átalakítása olyan gyorsan és örvényesen folyik, hogy rövidesen rá sem lehet majd ismerni. Aggódni azokért, tartani azoktól szoktak, akiknek józan belátására nincs már esély? Ki tudja megállítani őket? Lehet, hogy gyorsabban kiderül, mint gondolnák! Új Magyar Szó (Bukarest)2011. július 25.
Erős álom
Az idei tusványosi politikai piknik kiértékelését két körülmény is megnehezíti. Először is, ha egy-két témát és jelképet leszámítunk, ugyanazok az ismert megállapítások, jobbára közhelyek hangzottak el, amelyekkel a magyar jobboldali kormány jóideje szerencsélteti Európát, meg bennünket is, valahányszor Tusványos bekapcsolja a nemzeti és autonómia-imamalmot.
Az idei tusványosi politikai piknik kiértékelését két körülmény is megnehezíti.
Először is, ha egy-két témát és jelképet leszámítunk (különösen tetszett a zátonyos metafora, a kozmopolitizmus proletkultos megbélyegzése, a Fradi mint államvallás becsempészése a székely szívekbe, és főleg a mélyre hatoló vita az obszcén szavak szerepéről a Fidesz politikájában), ugyanazok az ismert megállapítások, jobbára közhelyek hangzottak el, amelyekkel a magyar jobboldali kormány jóideje szerencsélteti Európát, meg bennünket is, valahányszor Tusványos bekapcsolja a nemzeti és autonómia-imamalmot.
Ennél is kényesebb helyzetbe kerülhet azonban a kritikus hajlamú sajtós, ha kiderül (mert kiderülhet), hogy a román fél – választási megfontolásból, beidegződései okán – a hétvégi hegyi beszédek miatt idén a látszatbarátságból nyílt ellenségeskedésbe vált át. Ebben az esetben mégoly tartásos észrevételeink könnyen labanckodásnak, nemzetárulásnak minősülhetnek. Amúgy persze hangzottak el érdekes és értékes gondolatok is. De akár velük összefüggésben, szó sem esett például a nyitott társadalom problematikájáról, az uniós tagállamok egyre nagyobb alávetettségéről Brüsszelnek, a magyar kormány(fő) európai elhiteltelenedéséről és elszigetelődéséről, az EP-vel való rendszeres vitákról (apropó, mikor hívják meg Tusványosra Daniel Cohn-Benditet is?), a demokráciáról, a jogállamiságról vagy a szélsőségesség veszélyeiről. Ezek figyelembevétele nélkül ugyanis még a bivalyerős állam sem sokat ér – hát még ha ereje főleg abban nyilvánul meg, mint a hatalmaskodó apáé, hogy ahol éri, elagyabugyálja a gyermekeit!?
Szóval lebegés volt ez a tábor is az elvont tervek habos tetején, ünneprontásként a sikerületlen pártbejegyzéssel. Pedig hát történt egy-két olyan esemény a múlt héten, ami csakugyan alapvető kérdéseket vet fel azt illetően, hogy a világ merre tart, és országaink merre tartanak.
Itt van mindjárt az Európai Bizottság legújabb jelentése Románia igazságszolgáltatásáról. Ugyanúgy, mint az orbáni Magyarország alkotmánya és médiatörvénye esetében, az európai néppárti többség olyan nyilvánvaló jogtalanságokat próbál ebben szőnyeg alá söpörni, amelyek bomlasztólag hatnak társadalmaink alapelveire, értékrendjére.
2010. szeptember 15-e a román demokrácia és parlamentarizmus gyalázatának napja – akkor történt a vérlázító csalás: a képviselőház első két embere mindenki szeme láttára meghamisította a szavazatok számát. A brüsszeli jelentés szóval sem említi az esetet, sem a román igazságszolgáltatás súlyos politikai befolyásoltságát. Márpedig nem lehet jogállam egy ország, ahol ilyen mérvű a korrupció (ennek tükre az idei érettségi vizsga is) – ez nem demokrácia, hanem kleptokrácia. A norvégiai tragédia a (jobboldali) szélsőségesség veszélyeire hívja fel a figyelmet. Végletesen legyengített demokráciában az „erős hitű”, „küldetéses” harcosok és a messiáskodó vezérek terrorizálhatják a békés, normális polgárokat. És apropó, erős magyar állam: Gyöngyöspatával mi lesz?
Ágoston Hugó. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. augusztus 11.
Hogy lehet ott élni?
Az egyik érdeklődő arra volt kíváncsi, „hogyan tudjuk kikapcsolni magunkban azt, hogy ne ölj?!”
Olykor az embert a döbbenet készteti írásra. Lehetséges ez? A demokratikus világban? Uniós tagországban, amely megsínylette mind a fasizmust, mind a kommunizmust, súlyos árakat fizetve?
Olykor az embert a döbbenet készteti írásra. Lehetséges ez? A demokratikus világban? Uniós tagországban, amely megsínylette mind a fasizmust, mind a kommunizmust, súlyos árakat fizetve?
Lehetséges ma az ölés apológiája Magyarországon? Legyenek erősek, kedves becsületben felnőtt-megöregedett olvasóink: lehetséges.
Bár a rosszullét környékez, le kell írnom, idéznem kell. A forrás az atv.hu-n olvasható tudósítás. Címösszeállítása: „Vona szövetségese: Mi majd le merünk lőni egy rohadt, tetves zsidót? A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom által az idén 11. alkalommal megrendezett Magyar Sziget fesztiválon a gerilla hadviselésről tartott előadást Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője és Dér Zsolt, a Betyársereg tagja.”
Tyirityán - aki elmondása szerint „viszonylag hosszú időt” töltött börtönben – úgy vélte, hogy az ember akkor tud hatékonyan harcolni, „ha életben és gondolkodásban egybe van rakva, tehát nincsenek benne kételyek: akkor tud valóban ölni”. Tyirityán szerint a Betyárseregbe vágyó fiataloknak először is le kell számolniuk magukban a fogyasztói társadalom okozta lustasággal, hedonizmussal, fegyelmezetlenséggel és egoizmussal, majd ha ez sikerült, megnyílik az esélye, hogy „szabadságharcos vagy önfeláldozó mártír” váljon belőlük.
Tyirityán ezt követően azt mondta, hogy el kell jutni oda, hogy „egy gépkarabélynak az elsütő billentyűjét valaki meg tudja húzni, esetleg akkor, hogyha egy másabb bőrszint lát”. A Betyársereg vezetője szerint a fajok háborúja zajlik, ezért el kell jutniuk egy szintre: „arra, hogy újra agresszívvá, erőszakosakká, szikárakká, mohókká, szinte fenevadakká váljunk”. Ugyanis, tette hozzá Tyirityán, saját értékeink megvédése másképp nem fog működni.
„Mikor az izraeliek ide fognak jönni Merkava harckocsikkal vagy Lopakodó bombázókkal, bennük meglesz az a morális kérdés, hogy lakóházat szétlőjön?” – tette fel a kérdést a Betyársereg-vezető, majd a választ is megadta: „Biztos vagyok benne, hogy nem! És bennünk lesz-e annyi, hogy le merjünk lőni egy rohadt, tetves zsidót?” – tette fel az újabb kérdést, mire a közönség soraiból többen azt kiabálták, hogy „lesz”, majd kitört a taps. Az előadás végén a jelenlévők kérdéseket tettek fel az előadóknak.
Az egyik érdeklődő arra volt kíváncsi, „hogyan tudjuk kikapcsolni magunkban azt, hogy ne ölj?!” Tyirityán egy kérdéssel válaszolt: „Ha esetleg, ott feküdne édesanyád vérbe fagyva, és egy mocskos cigány szurkálná belé a kést, szerinted te hallgatnál arra a parancsra, hogy ne ölj?”.
Elnézést a hosszú idézésért, de saját szavaimmal ezt képtelen lettem volna leírni. Értelmezni sincs sok amit. Izraeli tankok Budapest utcáin, vérbe fagyott anyát késsel szurkáló cigány... ez egy józan elme számára sok.
De az ölés ezeknél az eszementeknél nem csak ilyen helyzetekre szól – a „felkészülés” nem ilyen helyzetekre történik! Hanem esetleg kiprovokált alkalmakra. Hiszen az egész hagymázas, primitív indoktrináció az ölésről – amelyben nem nehéz felfedezni a rokon vonásokat az oslói rém szélsőséges fajgyűlölő „szemléletével” – vajon nem a hallgatóság, a nézősereg felkészítését szolgálja? Amely máris sikeresnek mondható, hiszen – „kitört a taps”!
Istenem, milyen jó volt a mi Magyarországunk: a jólét és a kultúra, a jog és a ráció, a szervezettség és a szabadság egész világon megbecsült hona! A sok rosszal együtt mennyire vállalható, becsülhető, védhető, szerethető volt. Most keserűen kell látnunk, hogy ebből egyik sem.
Milyen ország ez? Mit tettek vele? Egy ilyen hazának, ahol így lehet büntetlenül beszélni és – reális a veszély – talán cselekedni is, lesznek az állampolgárai a mi nyitott szívű, a türelmesség tiszteletében nevelt fiataljaink? Vagy őket is megfertőzi a tömény gyűlölet?
... Egykori cimborától kérdezem, akivel az átkosban még „egy gyékényen árultunk”, jóideje magyar állampolgár: hogyan képes elviselni a mindennapos politikai rémálmot, nem látja, hova vezet mindez? Azt mondja, őt ezek a dolgok nem érdeklik (valamikor nagyon is érdekelte a politika), úgy érzi, most jó magyarnak lenni. Csakugyan? És embernek?
Ágoston Hugó. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. augusztus 16.
/vezércikk/
A fal és a bandák
Ágoston Hugó
Ötven évvel ezelőtt húzták fel a falat a „két Berlin” határán az NDK-s biztonsági erők. A kommunista elnyomás legkézzelfoghatóbb jelképe volt Európában, nem csak két város- és országrészt választott el százhatvan kilométerével, de két világot.
Mintegy tárgyiasította Európa hidegháborús kettéosztottságának Winston Churchilltől származó politikai metaforáját, a Vasfüggönyt.
1989 novemberében – miután Magyarország (Horn Gyula emlékezetes mozdulatával) megszüntette az osztrák határon a szögesdrót vasfüggönyt – egy, az utazási szabályok liberalizálásáról szóló rendelet hatálybalépésének ígéretére NDK-sok százai vonultak a határátkelőhelyek felé, kinyitották a határsorompókat, és nekiestek a falnak. A jelképet jelképesen lebontották, szerepe megszűnt. Berlini fal, élt huszonnyolc évet: 1961. augusztus 13. – 1989. november 9.
Noha a „nyugatnémetek” közül, különböző okokból, ma már sokan bánják a két országrész egyesülését, az senkiben sem merül fel, hogy azok, többnyire fiatalok, akik akkor nekiálltak a fal lebontásának, vandálok lettek volna. A zsarnokság és az igazságtalanság, a megosztás és az embertelenség falainak lebontása nem vandalizmus.
Vandalizmus viszont, a hordaszellem alantas ösztönének kiélése az összeverődött bandák garázdálkodása, amivel a múlt héten London és néhány más angliai nagyváros képesztette el a világot. Emlékezetes, hogy hat évvel ezelőtt hasonló rendbontások forgatták fel Franciaországot, ahol az erőszakhullám a fővárosról úgyszintén átterjedt több más nagyvárosra is. Ezekben az esetekben a rendbontás, a rombolás, a fosztogatás, a rendvédelmi erők bántalmazása feladatuk ellátása közben: közönséges bűnözés, és akként kezelendő, még ha tömeges volta miatt ez nem is egyszerű.
A múlt hét angliai erőszakhulláma, de már korábban a szélsőjobboldali szervezkedések egyre durvább fasiszta megnyilvánulásai és különösen az oslói váratlan vérengzés nyomán felmerült a kérdés, hogy vajon mi a tudati, „ideológiai” háttere a gyűlölet, a türelmetlenség eme újabb és fokozódó világföllángolásának.
Lehet ezen töprengeni, lehet róla tudós konferenciákat szervezni, tanulmányokat írni. De lehet egyszerű, józan ésszel, a legkézzelfoghatóbban megállapítani; például úgy, ahogyan egy magyarországi publicista teszi: „A brit plebsz azért randalírozik, mert randalírozni akar. Éppúgy, mint előtte a francia csürhe és a 2006. őszi budapesti csürhe, amely Gyurcsány ürügyén csinált hetekre Bejrútot a fővárosból. És amely seggfejeknél éppúgy totál mindegy, milyen volt a gyerekkoruk, milyen a családjuk, az »osztályhelyzetük«, milyen politikusokon és honlapokon szocializálódtak. Mindenki önmagáért felel. A tettei minősítik az egyént, nem az, amit a társadalom állítólag elmulasztott megtenni vele kapcsolatban.”
Valóban, van, létezik, vagy legalábbis léteznie kell egyéni felelősségnek is. És sok filozófia helyett főleg a törvény érvényesítésének! Ebben kellene hogy megmutatkozzék az állam ereje. A többi, meglehet, csupán a dolgok elkenése... Új Magyar Szó (Bukarest)2011. augusztus 22.
/vezércikk/
Az az igazság
Az az igazság, hogy korunk fokozódó érték- és fogalomzavarában egyre nehezebb megérteni és megértetni mind a nagy világfolyamatok, mind az életünkre közvetlenül kiható események lényegét.
Hát még eligazodni a különböző értelmezések, szemléletek médiarengetegében...
Szent István királyunk ünnepén az egyik kormánypárti magyar politikus az állam huszonegyedik századi átszervezésének szükségszerűségét hangsúlyozva megjegyezte: mindig voltak ellenzők, akik „elszaladtak Bizánchoz vagy a pápához, (...), most meg Brüsszelbe mennek”.
Tehát ismét a „központ” el nem ismerése, lefitymálása, az elhatárolódás, amelyet már a miniszterelnök annyira érdekesen és visszhangosan megfogalmazott, éppen amikor Magyarország az Európai Unió soros elnök-tagországa volt! Ezzel szemben a más politikát szorgalmazó ellenzéki párt úgy látja: „Vitathatatlanul szükség van Magyarország, a magyar állam újjászervezésére. A magyarországi politikai közösség és a magyar nemzet lelki, szellemi, morális megújulására. (...) De a XXI. század elején, az európai demokráciák közösségéhez csatlakozott Magyarországon ennek előhívására és véghezvitelére az önkény, az akarnokság politikai kultúrája alkalmatlan.”
Lehet nem osztani ez utóbbi véleményt, a benne foglalt minősítéssel? Avagy nem az „önkény politikai kultúrájának”, a magyar demokrácia és jogállamiság fokozatos felfüggesztésének vagyunk tanúi, a társadalmi igazságtalanság és az inkompetencia tobzódásával egyetemben?
De össze lehet vetni ezt a makacs és dölyfös „nekünk Brüsszel ne dirigáljon”-t akár Románia elnökének legutóbbi kijelentésével is, amely szerint Európának az Amerikai Egyesült Államokhoz hasonló államszövetséggé kell válnia, aminek feltétele és ára természetesen az, hogy a tagországok lemondanak szuverenitásuk egy részéről. Ne részletezzük most a román államfő súlyos sokoldalú képzetlenségét, ami miatt – mint megannyi más tette és szava – ez is puszta mimetizmusnak tűnik, tekintsük a gondolat eszmei tartalmát.
Vajon a teljes önállósodás, a befelé fordulás, a nemzetállam erősítése a követendő út, vagy pedig az éppen hogy zsákutcába vezet, ráadásul aláássa korunk nagy innovatív politikai konstrukciójába, az egységesülő Európába vetett bizalmat?
Melyik az integráló, felelősségteljesebb politika? Ma, a civilizációk harca és a világrend gyors és gyökeres átalakulása idején azért romlanak a nyugati kultúra esélyei, mert Európa úgymond nem ragaszkodik gyökereihez, a hagyományos értékekhez és normákhoz, például a multi- meg interkulturalitás helyett a kereszténységhez? (Nagyon tanulságos a pápa madridi megállapítása a „túl sok tudomány” felette ártalmas voltáról; nem mintha a lelki szegények boldogsága nem lenne fontos...) Avagy a jelen kor kihívásaira nem inkább új jövővízió, új válaszok kellenek a régiek helyett? A Szent István-i üzenetnek nem inkább a szellemét kellene átvenni, mint a betűjét szajkózni? ...Az az igazság, hogy többnyire nem tudjuk, mi az igazság. De a válaszok kereséséről sohasem mondhatunk le.
Ágoston Hugó. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. szeptember 9.
Betű- és számvetés között
Ágoston Hugó
Beszélgetés a hatvanadik születésnapjához érkezett Markó Bélával
Időutazásra invitáltuk beszélgetőtársunkat, életútja és pályája eddigi jelentős stációit érintve. Óhatatlanul is onnan indultunk, ahol a költő és politikus Markó Bélával készülő interjúk többsége „megfordul”: alkotás és közéleti szerepvállalás mindig kihívást jelentő mezsgyéjéről. „Évtizedes” léptékű kor-sétánk során nemcsak múltat és jelent szemlézünk, miközben valamiképpen a gyökerekhez való visszatérésről esik szó, hanem a közeljövőbe is előrenézünk ... egy keveset, amennyire interjúalanyunk enged az ilyenfajta „kísértésnek”.
Markó Béla hatvan éves. Mit tudsz felhozni a mentségedre? Készülsz számvetéssel? Hát betűvetéssel?
– Általában nem ragaszkodom az ilyen konvenciókhoz, hogy ha az ember elrúgja az ötvenet vagy a hatvanat, ha kerek évfordulója van, akkor annak van valami jelentősége. Biológiailag nem pontosan szeptember 8-án öregszem én sem, hanem azelőtt is és azután is, és folyamatosan, mint mindannyian. De az emberi konvencióknak mégis van jelentőségük, mert megteremtik a számvetés kényszerét, és én az utóbbi időben – szintén nem éppen szeptember 8-án vagy ezekben a napokban, hanem ezekben az években – folyamatosan készítem a magam számvetését.
Ennek része volt az is, hogy úgy döntöttem, politikai pályámat fokozatosan lezárom, és ott próbálom folytatni, ahol abbahagytam, vagyis az irodalomban. Ez viszont tagadhatatlanul kötődik az életkorhoz, mert most még úgy érzem, van még egy életem, vagy lehet még egy életem, vagyis esetleg még képes vagyok kiteljesíteni egy hivatást. Ez válasz arra is, hogy készülök-e betűvetéssel. Igen, természetesen.
Most abban a szerencsésnek mondható lelkiállapotban vagyok, hogy több a megírnivalóm, legalábbis én így gondolom, mint amennyit nap mint nap meg tudok írni, különösen úgy, hogy azért más felelősségem is van. Itt nem csak versírásról van szó, hanem arról, hogy azt is meg kell írnom, ami az én tudásom és tapasztalatom szerint az elmúlt húsz évben velünk történt.
Vegyük sorra felnőtt életed stációit! 1971 szeptembere: Markó Béla húsz éves, a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör elnöke. Gyönyörű életkor, de a rendszer kezd bekomorulni...
– Talán nem a húsz éves kor volt ilyen szempontból számomra emlékezetes, hanem a tizenhét, tizennyolc éves kortól el egészen húsz, huszonegy, huszonkét éves koromig, ugyanis hogyha valaki belenéz, ha nem másba, akkor a történelemkönyvekbe, akkor látni fogja, hogy ez az időszak volt, általában Európában is, tehát nem csak a szocialista világban, hanem Nyugat-Európában is, egy radikális nyitás pillanata: a párizsi diáklázadások, mozgalmak, minden ami ide kapcsolódik, el egészen a zenéig, a Beatlesig – az valamivel hamarabb robbant be.
Romániában is ez a kor a kommunista diktatúrán belül mégiscsak a nyitás kora volt. Tehát én kamaszként és aztán fiatalon is, húsz évesen, úgy érezhettem, hogy van remény, hogy a világ minálunk is megnyílhat, hogy a dolgok elindulhatnak jó irányba. Ugye, köztudott, hogy a hatvanas évek végén új magyar intézmények jöttek létre Romániában, akkor történt a közigazgatási átszervezés, ez megpezsdítette a különböző erdélyi régiókat, beleértve a Székelyföldet is.
Az más kérdés, hogy ez utólag mind illúziónak bizonyult, és aztán a hetvenes évek elején, valamikor 1972–1973 körül tényleg, ahogy mondod, kezd a rendszer bekomorulni, de nekem azelőtt módom volt a legérzékenyebb életkorban azt is megtapasztalni, hogy nyílhat is a rendszer.
1981 szeptembere: harminc éves vagy, gyakorló kétgyermekes családapa, háromkötetes költő, folyóiratszerkesztő, írószövetségi tag.
– Igen, harminc évesen túl vagyok már a huszonéves kor dilemmáin, megtorpanásain, aprónak tűnő, de fontos személyes válságain, amelyek, nyilván, elsősorban a hivatáshoz kapcsolódnak: hogy ki tudom-e magamat teljesíteni az irodalom és a vers által... igen, a húsz éves és a harminc éves kor között sok dilemmát meg kellett nekem is élnem: vajon jól választottam-e hivatást, vajon tudok-e érvényeset alkotni ebben a hivatásban?
Meg kell mondanom, hogy nekem az emlékezetem nagyon szelektív: hangulatokra, közérzetekre emlékszem, tapintásélményeim, illatélményeim sokkal inkább vannak, mint például adatok a fejemben – tehát fogalmam sincs, hogy 1981 szeptemberében harminc évesen hogyan ünnepeltem, de az biztos, hogy akkor már bizonyosnak tűnt számomra a pályaválasztás, akkor már úgy látszott, hogy szerkesztőként és íróként, költőként megtaláltam a magam helyét, már az első irodalmi díj is mögöttem van, mögöttem vannak már méltató, értékelő, fontos kritikák a verseimről, és család van, gyermekek vannak körülöttem, ennek következtében megjelenik a gyermekvers is az életművemben, de a tankönyv is, hiszen pontosan ezekben az években írtam a Magyar irodalom tankönyvet, miközben a világ körülöttünk nagyon cudar. Akkor már lassan-lassan érződik az anyagi nyomor is körös-körül.
1991 szeptembere: negyven éves vagy, RMDSZ alapító tag, vezetőségi ember, Maros megyei szenátor. Az eltelt tíz évben további nyolc köteted jelent meg. Nemcsak a rendszerváltás eufóriáján, de a marosvásárhelyi „fekete március” okozta megrázkódtatáson is túl...
– Én azt hiszem, hogy 1991 szeptemberében fiatalabbnak éreztem magam, mint akár 1981-ben, és legalább annyira, mint 1971 szeptemberében. 1991-ben ugyanis hatalmas idő van már mögöttünk 1989 decemberéhez képest. Azok olyan évek voltak, amikor megtapasztaltam, hogy a népmesei fordulatban, amely azt mondja, hogy három nap egy esztendő, nagy igazság rejtőzik. 1991 szeptemberében már mögöttem volt az RMDSZ-alapítás, természetesen másokkal együtt, mögöttem volt sok-sok remény, rengeteg illúzióvesztés, reggeltől estig tartó munka sok-sok hónapon át, Marosvásárhely márciusa. Egy egész történelem – nekünk abban sűrűsödött az egész életünk...
Fiatal is voltam, és nagyon öreg is 1991 szeptemberében. Ha 1989 előtt a körülöttünk levő életben alig történt valami, és alig változott valami, és ilyen értelemben az akkori rendszer minket erőszakosan fiatalnak tartott meg, nem engedte, hogy minden szempontból felnőhessünk, akkor legalább annyira igaz, hogy 1989 decembere után villámgyorsan öregedtünk a felelősség terhe alatt. Úgyhogy én nem is tudom, hogy politikailag nekem ez a most betelt hatvan évem mennyi. Úgy véltem, hogy – ha biológiailag nem is – politikailag sokkal több, és azért is döntöttem úgy, hogy abba kellene hagyni. 1991 szeptemberében – mindenképpen és összességében – mégis nagyon fiatal voltam, mert megint csak pályaválasztás előtt álltam.
Igaz ugyan, hogy 1989 decemberében teljes energiával beleártottam magam a politikába, de legalább annyira igaz, hogy ugyanakkor az irodalomban is felelősséget vállaltam: az addigi lapot, az Igaz Szót átalakítottuk, az lett a Látó, én voltam a főszerkesztője, és éles választás állt előttem, hogy a politikát rövid kitérőnek tekintem-e és folytatom az irodalmi hivatásomat, vagy pedig egy időre a politika lesz a legfőbb felelősségem.
Meg kell mondanom, hogy akkor én rövid kitérőnek szántam – még 1991 szeptemberében is – a politikát, és tulajdonképpen csak 1992 második felében lett ez másként, amikor az 1993-as januári RMDSZ-kongresszusra készülve el kellett döntenünk, hogy ki vállalja az elnöki tisztséget, és végül is kollégáim feltették nekem a nagy kérdést, és meglehetősen sok érvvel és vehemensen győzködtek, hogy vállaljam el. Tehát 1991 szeptemberében még úgy tudtam, hogy a politika szép, embert próbáló, de rövid kitérő az életemben.
2001 szeptembere: ötven évesen hét esztendeje vagy szövetségi elnök (kétszer újraválasztva, majd 2003-ban harmadszor is), napvilágot látott összegyűjtött verseid reprezentatív kötete. 2000-ben megszületett harmadik gyermeked, Balázs fiad is. Nélküled nincs román és romániai magyar politika.
– Már 1991-ben vagy akár 1981-ben is, ha éppen számvetést készítettem, az irodalomra gondolhattam vissza elégtétellel, és valamennyire a szerkesztői munkára is, hiszen nekem az irodalomhoz való viszonyomat nemcsak az írás határozta meg, hanem az is, hogy szerkesztőként mindenképpen irodalmi mozgást próbáltam kiváltani, és ez nagyon sokszor sikerült is: fiatal, tehetséges embereket behozni a közfigyelembe, a reflektorfénybe...
Ilyen elégtételeim voltak nekem azelőtt. 2001 szeptemberében, azt hiszem, ahogy visszagondolok, a politikai elégtételek voltak az elsődlegesek. Akkor már mögöttünk volt két óriási eredmény: az egyik az új oktatási törvény elfogadása 1999-ben, amelyet aztán meg kellett változtatni, rá több mint tíz esztendőre, de jóval tágabb keretet adott az anyanyelvi oktatásnak, 2001 elején pedig elfogadtuk azt a közigazgatási törvényt, amely a húsz százalékos nyelvhasználati szabályozást bevezette Romániában.
2001-ben tehát, ha volt időm és energiám a magam számvetését elkészíteni, ezekre az eredményekre gondoltam vissza, és minden bizonnyal némi elfojtott fájdalommal az irodalomra, mert 1994– 1995 után hosszú-hosszú évekig – beleértve 2001-et is és még utána néhány évet – semmi verset vagy szépirodalomnak tekinthető szöveget nem vetettem papírra. És persze, éppen fiatal apa voltam, ez is igaz.
Sokszor fiatalodtam és sokszor öregedtem én meg ezekben az általad idézett korszakokban, tehát hol hirtelenjében megfiatalodtam, és harminckilenc-negyven évesen ifjú politikusként kellett tapasztalat nélkül megtanulnom egy hivatást, hol aztán megfiatalodtam mint családapa, és most megint próbálok fiatalodni mint költő.
2011. szeptember 8.: hatvanadik születésnapod. Köteteid száma a harmadik ikszet tapossa. Már nem vagy az RMDSZ szövetségi elnöke, de – hét éve, kis megszakítással – a román kormány miniszterelnök-helyettese, második embere, mérvadó vélemények szerint a Kárpát-medence legnagyobb formátumú magyar politikai vezetője. Érdemes volt? Ha újrakezdhetnéd, mit tennél másképpen? Mikor fogsz már neki a naplódnak?
– Mindenképpen érdemes volt. Egyébként rám az jellemző, hogy nem szoktam hosszan rágódni a saját hibáimon. Tudom őket, ismerem, azt is tudom, hogy mikor hoztam jó döntést, mikor nem, fölmérem, elemzem ezeket, de általában irtózom az olyan közérzettől, hogy akkor most valamit is újra kellene kezdeni. Ezt egyébként az eredményekkel kapcsolatosan is így gondolom. Nekem nagyon fáj, ha valamit lerombolnak, valamit, amit már felépítettünk, vagy elrontanak valamit, amit már felépítettünk, de ilyenkor is meg tudom teremteni magamnak azt a közérzetet, hogy ne omoljak össze, mert mindig azt mondom, hogy ami volt, az volt, azt nem lehet megsemmisíteni.
Tehát ami jó példa megtörtént velünk, azt nem lehet utólag megsemmisíteni, akkor sem, ha lebontják, ha elrontják a törvényt, az intézményt, amit létrehoztunk – ez nagy baj, nagyon fáj –, de a múltat ilyen szempontból nem tudják megsemmisíteni, s ami jó történt velünk, azt sem tudják ilyen értelemben megsemmisíteni. Így, most, hogy elém tetted ezeket a kérdéseket és ezeket az évfordulókat, azon gondolkodom, hogy érdekes alkat bontakozik ki belőle, és hogy én minden bizonnyal olyan ember vagyok, aki időről-időre a pályamódosítást szeretem, tehát az ilyen fajta változásokat: az irodalomból hirtelen a politikába, aztán egy idő után, amikor úgy érzem, hogy át kell venni másoknak a stafétabotot, vissza az irodalomba.
Egyébként az irodalmon belül is mindig így voltam, sohasem hittem azt, hogy húsz évesen az ember megtalál egy hangot, egy stílust, és akkor azt hatvan évesen is művelni kell; időről-időre váltottam, kísérleteztem, kerestem a formát, az új stílust, az új műfajt, de emögött – bízom benne – egy nagyon is kiszámítható és átvilágítható alkat van. Vagyis én nem gondolom úgy, hogy az irodalomban mást csináltam, mint a politikában, vagy mást csinálnék, ezek ugyanannak a jó vagy rossz alkatnak, világlátásnak, világszemléletnek a lecsapódásai.
Nem gondolkozom azon, hogy ha újrakezdeném, akkor mit tennék másképpen. A legnagyobb nyereség abból, hogy politikára vállalkoztam, hogy semmilyen értelemben nem vagyok fatalista – most hirtelenjében ez a kifejezés ötlött az eszembe, de megfogalmazhatnám ezt másképp is, közelebb vagy távolabb a teológiától vagy akár a filozófiától is –, más szóval nagy nyereségem, hogy jól láthattam azt, hogy mennyi minden függ tőlünk, és hogy az ember befolyásolhatja a világ menetét.
Ma már egy pillanatnyira sem hiszek abban, hogy ki vagyunk szolgáltatva a történelemnek, azt gondolom, hogy a történelmet emberek csinálják – persze, bizonyos adottságokból nem tudunk kilépni –, de ami a legfontosabb: tudom, hogy nagyon sokszor gyarló, gyenge, nem is mindig jól felkészült emberektől mennyi minden függhet, és hogy milyen fontosak egyéni döntéseink a jövő szempontjából.
Nem biztos, hogy ezt korábban, 1981, 1991 szeptemberében is így gondoltam, de most így gondolom. Ennek ellenére egy pillanatig sem kísért az a gondolat, hogy valamit is másként kellett volna tennem. Én is ismerem Ray Bradbury népszerű sci-fi novelláját, hogy, ugye, ha a múltba visszatérünk és véletlenül eltaposunk egyetlenegy pillangót, akkor attól megváltozik az egész történelem.
Aki arról kezd el gondolkodni, hogy mi történik, ha eltapossa vagy nem tapossa el a pillangót, annak azon is gondolkodnia kell, hogy jó, de akkor ettől mennyit változott volna a világ – ezt pedig magam sem tudom és nem is tudhatom megmondani. A naplómat nem fogom megírni, mert nincs naplóm, hanem sok-sok feljegyzésem van. Ezek nem azzal a céllal készültek, hogy valamikor könyv lesz belőlük, hanem a napi munkám eszközei voltak, az előjegyzési naptáraktól elkezdve el egészen addig, hogy nyilván tárgyalásokról, beszélgetésekről rövid vázlatokat én magam is ott helyben írtam. Tehát naplót nem fogok írni, de ennek a több mint két évtizednek a személyes történetét megírom, természetesen.
Játsszunk mi is az idővel, ha már ő játszik velünk. 2021 szeptembere: Markó Béla hetven éves. Hol van a politika? Hol van a költészet? Vagyis hát hol lesznek ezek az életedben?
– Ahogy a változó múlttal nem szeretek eljátszadozni, ugyanúgy a jövőt sem szeretem kísérteni. Tehát, hogy hetven évesen hol leszek, és leszek-e, ez már nem tartozik a saját döntések körébe, amiről az imént beszéltem. De ha szándékomtól és akaratomtól is függ majd ez, akkor meg kell mondanom, hogy hetven évesen nagyon távol lesz tőlem a politika – nem mintha a világ nem lenne körülöttünk tele hetven éves politikusokkal, de én nem fogok akkor közéjük tartozni –, és remélem, nagyon közel a költészet és az irodalom.
Ha úgy megy minden, ahogy én gondolom, akkor jó néhány kötetettel gyarapszik a könyvespolcomnak az a része, ahol a saját köteteimet tartom, és remélhetőleg ez nem csak mennyiségi, hanem minőségi gyarapodást is jelent. Van, mit megírnom, úgy gondolom, hogy tudom, hogyan kellene megírnom, de ez nem olyan egyszerű.
Meg kell mondanom, hogy a politikai döntések is őrlik, gyötrik, morzsolják az embert – ugyanúgy az irodalomban is az írás előtti és az írás utáni pillanatok a fontosak és felemelőek. Írni nehéz, gyötrődést jelent a számomra. Remélem, hogy hetven évesen sok újabb gyötrődés lesz mögöttem.
Markó Béla
Ujjongó kertem
Azt mondják, mintha húzná valaki, talán az Isten, úgy nőnek az égre, körték, meggyek, cseresznyék ágai kapaszkodnak egy láthatatlan kézbe,
amely kacagva, szaladva viszi a gyámoltalanokat, helyben s mégis előre az időben, s azt hiszi mind, hogy sietni kell, azt hiszem én is,
ujjongva méricskélem sorra őket, hogy izmosodnak, egyre fennebb nőnek, tavaly az árnyék még csak térdig ért
nekem, s idén, igaz, hogy csak leülve, de végig eltakar már nyári hűse, mert nő az is, szorítja ki a fényt. Új Magyar Szó (Bukarest)