Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 209 találat lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-209

Névmutató: Bulgakov, Szergej

2016. július 1.

Jobban vonzza, amit ki kell gondolni, főleg, amit meg kell fejteni
Szilágyi István íróval találkozhattak az érdeklődők
– A bemutatkozási rész megtörtént már az elmúlt ötven évben, akit érdekelt az irodalom Kolozsváron, annak nem kell ecsetelni, hogy Szilágyi Istvánt mivel eszik, mivel isszák – ezekkel a szavakkal vezette fel az Álljunk meg egy szóra sorozat júniusi beszélgetését László Noémi költő szerdán este a Bulgakov kávézó teraszán.
A Kossuth- és József Attila-díjas írót elsőként a zivataros, veszteségekkel teli huszadik századról, valamint a vesztesek sorsáról kérdezte a házigazda, utalva a Fekete Vince által készített interjúra, amely 2008-ban jelent meg a Székelyföld hasábjain. Ebben mondja Szilágyi István, hogy „a huszadik században a magyarság rengeteget veszített. Mi is, abból a jó iparos, kispolgári világból jővén, az a hajó, a mi hajónk vagy dereglyénk abban a században kétszer futott zátonyra: a front közeledtével az első világháborúban, majd a másodikban is. Hiszen írtam a nagyapám históriájáról is.”
Az est folyamán az író kifejtette: nem szívesen beszél ma már olyasmiről, hogy vesztesek vagyunk-e vagy sem, tény azonban, hogy vesztesebbek, mint amikor a beszélgetés készült. – Ezek az évek valahogy kegyetlenebbek lettek, mint amilyenek a régiek voltak, legalábbis olyan szempontból, hogy mára alig vagyunk – még akkor is, ha a „ménesgazda” románság, akik általában ötmillió Nyugatra szakadt honfitársukat szokták bevallani, vesztesebb nálunk. Közben meg ott van egy másik dolog: nem is tudjuk, hogy ez a Kolozsvár ma mennyivel több, mennyivel elviselhetőbb, mint ennek az országnak szinte valamennyi városa vagy olyan helye, ahol valami kultúramAradvány még létezik – hangsúlyozta.
Úgy érzi, jelenleg nem nagyon lát ki mindabból, ami körülveszi, s a jövőre vonatkozóan sincsenek konkrét elképzelései, viszont kapaszkodik szülővárosába, Kolozsvárba. – Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy mostanra elapadt a velem egykorú társaság, viszonylag kevés a hajdani kolléga. Valódi ember, akit nagyon szeretek, az Király Laci. Nem tudtam, hogy jelen lesz a mostani rendezvényen, de nagyon megörvendtem, amikor megláttam. Mert azonkívül, hogy a háromnegyed életünket együtt töltöttük, mára csak ilyen alkalmakkor látjuk egymást, anélkül, hogy bármi is megváltozott volna közöttünk. Legalábbis ezt én így érzem, és ahogy őt ismerem, ő sem érzi másként – magyarázta Szilágyi István.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

2016. augusztus 18.

Több mint 15 ezren a Kolozsvári Magyar Napok első koncertnapján
Szerdán már a 7. Kolozsvári Magyar Napok minden fesztiválhelyszíne megnyitotta kapuját, így a Farkas és a Fogoly utcában felállított zenei színpadok és a különböző tematikus sátrak csak a fesztiválozókra várnak. De nem teltek unalmasan az elmúlt napok sem: kiállítás-megnyitók, beszélgetések, koncertek és számos egyéb foglalkozás közül válogathattak a Kolozsvári Magyar Napok látogatói.
A szó szoros értelmében underground művészet fogadja a látogatókat a hétfő délután megnyílt Mimesis Fesztiválon, hiszen a kortárs művészek alkotásait bemutató tárlat – a korábbi évekkel ellentétben, amikor a New York Szálló hajdan elegáns, mára leromlott állapotú emeleti szobáiban szervezték – idén a Bánffy-palota pincerendszerébe kapott helyet. A Kolozsvári Magyar Napok rendszerint egyik legizgalmasabb – augusztus 21-ig látogatható – tárlatában idén sem csalódhatnak az érdeklődők, a kiállított alkotások garantáltan gondolkodásra és elmélyülésre késztetnek.
Ezen a héten a Kolozsvári Magyar Filmnapok hetedik kiadásának lehetnek részesei az érdeklődők – minden műfajba belekóstolhatnak, a játékfilmtől az animációs filmig, minden korszakból. Hétfőn, augusztus 15-én a Tranzit Házban zajló megnyitó az eső ellenére jó hangulatban telt. A bográcsozás után az Újratermelő szövetkezet első koncertjét lehetett meghallgatni.
Kedd délután a Magyar Olimpiai Udvar előadótermében Bordos László Zsolt 3d-művész tartott alapozó előadást az épületvetítés történetéről, illetve az augusztus 19-i, Szent Mihály-templomra történő 3d-vetítésről. A szervezők román szinkrontolmácsolást is biztosítottak, a terem csordultig telt, ami nem csoda, hiszen Bordost a műfaj úttörőjeként tartják számon. A látottak-hallottak alapján borítékolható, hogy pénteki produkciója igazi vizuális csemege lesz a Kolozsváriak számára.
Szintén a Magyar Olimpiai Udvar biztosított helyszínt annak a beszélgetésnek, amelyik Boros Miklós sportújságíró és Péter László sportszociológus között zajlott A sport hatalma vagy a hatalom sportja? címmel. A globalizáció térhódításával a sport eladható termékké vált, amelyet a globális média értékesít, ezzel együtt pedig jelentősen megnőtt a nagy sportszervezeteknek a nemzetállamokra gyakorolt befolyása is – hangzott el az előadáson.
A számos irodalmi program közül megemlíthetjük az Almásy László Kultúrtörténeti Kör és a Bulgakov Irodalmi Kávéház szervezésében zajló beszélgetést Szőcs Géza költővel, íróval. A Kolozsvárhoz ezer szállal kötődő Szőcs szövegeiből tartott felolvasást a szerző visszaemlékezései tették színesebbé, s kiderült: Kolozsvár elfeledett történetei remek irodalmi alapanyagként szolgálnak.
Magyarország Főkonzulátusa előcsarnokában Kolozsvári homlokzatok címmel Mile Lajos, Magyarország Kolozsvári főkonzulja nyitotta meg a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és a Kolozsvár Társaság közös pályázati felhívására érkező fotókból álló tárlatot. Templomok, közösségi házak, műemlékekké vált monarchiabeli épületek egy-egy izgalmas részletét mutatja meg a kiállított amatőr és profi fotósok által készített 36 fotó.
A Magyar Napok első koncertnapja elsősorban a rockzene szerelmeseinek kedvezett: a Moby Dick a Farkas utcai színpadon, a Kolozsvári Knock Out és Nagy Feró a Beatrice-vel a Főtéren koncertezett. A szervezők becslése szerint több mint 15 ezer ember volt kíváncsi a „babos kendősök” koncertjére.
Szerdától kézműves- és könyvvásár, helyi ízek kóstolója, múzeumi standok, vagy épp a Magyar Turisztikai Ügynökség számos érdekességet ígérő sátra az, mellyel bárki találkozhat, aki vasárnapig a Farkas utcába látogat. Mindezeken túl, esténként, neves zenei fellépőket is köszönthetünk a belvárosi utca színpadán, csakúgy, mint az idén első alkalommal a Fogoly utcában is felállított új pódiumon. (A két utca zenei színpadának részletes programját bárki megtalálhatja a www.magyarnapok.ro oldalon.)
Az idei rendezvény különlegessége, hogy – a hetes szám bűvkörében – Kolozsvár városi rangra emelésének 700-ik évfordulóját is ünnepelhetjük. Ennek megfelelően, augusztus 19-én (pénteken) 17.00 órától ökumenikus áhítatra kerül sor a Farkas utcai református templomban, melyet 18.00 órától a főtérig tartó ünnepi felvonulás követ. Itt ünnepi sokadalomra kerül sor, majd 21.00 órától – a Kolozsvári Magyar Opera előadásában – Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját láthatják az érdeklődők. A produkciót követően nagyszabású, látványos épületvetítéssel ünneplik a 700 éves Kolozsvárt. A családosok és gyerekekkel érkezők idén is színes programkínálatból válogathatnak. Amíg a szülők az esti koncerteken buliznak, addig a gyerekeket (3 és 8 év közöttieket) a TIFF-házban kialakított gyermekparkolóba (gyerekmegőrzőbe) várják naponta 19.00 és 23.00 óra között. A már megszokott kézműves foglalkozások, bábelőadások, meseolvasások és társasjátékok mellett újdonságnak számít, hogy idén a Romkertben alakították ki a Magyar Napok középkori faluját. Ugyanakkor az Életfa Családsegítő Egyesület gondolt a fogyatékkal élő gyerekekre is: az ő szórakoztatásukat szolgálja Én is szeretnék játszani! Integrált Játszóház.
Idén a Kincses Kolozsvár Egyesület és az Életfa Családsegítő Egyesület a sajátos nevelési igényű gyermekek számára gyűjt adományokat. A fesztivál infóstandjainál, valamint a legtöbb tematikus program helyszínén megtalálható perselyekbe bárki elhelyezheti pénzbeli hozzájárulását, amelyért cserébe fesztivál-karkötőt kap ajándékba.
A Kolozsvári Magyar Napok sajtóirodája
Erdély.ma

2016. augusztus 23.

Szőcs Géza: huszonévesnek érzem magam
– Olyan számmal fogom írni hétfőtől az életkoromat, amit teljesen valószínűtlennek tartok.
Ha ezt a számot megfordítom, és azt mondom, hogy 36 évesnek érzem magam, az túlzás volna, nem lenne igaz. Nem tartom magam 63 évesnek, de még 33-nak sem, huszonévesnek érzem magam, és amikor itt vagyok ebben a városban, felerősödik bennem ez az érzés. Felidézi a negyven évvel ezelőtti Kolozsvárt, akkor is, ha ez már a tagadása annak sok szempontból. De sok szempontból a folytatása, meg hát nagyon kis részben ugyanaz – magyarázta Szőcs Géza költő, író, politikus pénteken délután a Bulgakovban, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a kávézó Álljunk meg egy szóra sorozatában.
Szabadság (Kolozsvár)

2017. január 30.

„Még mindig ott élünk a romantikában”
Bemutatták Lövétei Lázár László Alkalmi című verseskötetét
Bár sokan csak legyintenek az alkalmi költészetre, az alkalmiság korántsem ördögtől való: valamilyen apropója mindig van annak, hogy az ember hozzáfog egy újabb vers megírásához. Az értékét pedig egyáltalán nem csökkenti az, hogy az alkalom szülte, kiváló példa erre Vörösmarty Mihály A vén cigány című költeménye, amely a magyar irodalom legeslegnagyobb verse – vallja Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, akivel a Sétatér Könyvek sorozatban megjelent Alkalmi című kötete bemutatóján találkozhattak a kolozsváriak.
A Bulgakov kávézóban szombat este tartott rendezvényen a szerző kifejtette: alaposan végiggondolta az elmúlt időszakban, hogy a magyar irodalomban vajon kire vonatkozhat a romantikából megörökölt értelmezés, miszerint sokan médiumként tekintenek a költőre. – Lehetne akár Weöres Sándor, akit a valaha élt legnagyobb költőnek tartok világviszonylatban. Költői léte tényleg egy hihetetlen, szemkápráztató és felülmúlhatatlan tűzijáték, olyan, mintha a feje körül folyamatosan csillagszórók pattannának és robbannának. Csakhogy ez sem igaz. Éppen ő az, aki A vers születése című doktori disszertációjában mérnöki pontossággal leírja, hogy szó sincs erről; elvégre tudás, érzés, tapasztalat, élmény szükséges, és egy kis tehetség sem árt… Mindennek együtt kell működnie ahhoz, hogy egy vers megszülessen – magyarázta Lövétei Lázár László.
Három olyan esetre tért ki, amelyek ma is elevenen élnek benne. Mindhárom igazolja az alkalmiság helyénvalóságot, Magánzsoltárcímű verse születésekor például esküvőre készültek. – A feleségem már rég kivasalta az ingemet, én pedig továbbra is ott ültem, és gyönyörködtem, hogy milyen szép a vers. Jött magától. Az Ötödik ecloga esetében a súgó mindössze annyit mondott: most kell leülni és megírni – elevenítette fel. Ugyanígy pontosan emlékszik a mostani kötetbe is bekerült Ködök keletkezésének körülményeire: eredetileg csak annyit tudott, hogy verset kell írnia Király László költő hetvenedik születésnapjára, de fogalma sem volt arról, hogy miről szólna majd a költemény. – A feleségem Pestre ment konferenciára, és én levittem Domokoson a vasútállomásra. Sűrű köd volt. Adott pillanatban beugrott egy kép a Fény hull arcodra, édesem című Király László-novellából készült filmből, amikor a lovasok elővágtatnak a ködből. Elvittem a kölköket iskolába, oviba, és mire beértem a szerkesztőségbe, már kész volt a vers. Ez is alkalomszerű, előhívta valami – fejtette ki.
Az Alkalmit Király Zoltán költő, a Sétatér Kulturális Egyesület elnökének felkérésére állította össze, ez a folyamat teremtett lehetőséget arra, hogy az alkalmiságon és a mai ember romantikához való viszonyán eltűnődjön. – Még mindig ott élünk a romantikában. Állítólag már rég véget ért, de szerintem ez nem így van. Most talán véget fog érni, de ebben sem vagyok egészen biztos – fűzte hozzá, és bízik abban, hogy lesznek olyan olvasók, akik a kötet forgatása során vele együtt elgondolkodnak ezeken a dolgokon. A költőt sem kell piedesztálra emelni, ugyanolyan ő is, mint bárki más, lehetne sorolni a hétköznapi eseményeket, történéseket, amelyek ezt alátámasztják: „hazamegyek, elviszem a gyermekeket óvodába vagy iskolába, ahogy kitavaszodik, remélem, hogy bárány is születik, lekaszálom a kertet… És lesz néha vers, jobb, rosszabb, ennyi.”
Két ciklusba (-nak/-nek és -ról/-ről) rendezte a verseket, hexameterek és képversek, gyermekversek és balladaszerű költemények egyaránt szerepelnek a könyvben. Nem véletlen a műfaji változatosság, hiszen eleve mindegyik vers kéri a maga formáját, az sem meglepő, hogy egyik-másik haikuban íródott. Lövétei Lázár László szerint, ha az ember belekényszeríti magát a nagyon hideg sablonba vagy az amúgy biztonságos öntőformába, „az eleve olyan is lesz”.
Az est folyamán Egyed Péter filozófus részletesen kielemezte a szerző által füzetnek titulált kiadványt, a megfelelő szerkesztettség mellett erényének nevezte azt is, hogy megmutatja: miként „van benne ez az ember szűkebb és tágabb világában, Csíkszentdomokosában, és Csíkszentdomokos a nagyobb pátriában. Ugyanakkor saját lelkiségét is elénk tárja, valamint kapcsolatát ezzel a néha ellenséges, néha barátságos környezettel”. – Túl azon, hogy kitűnő líra olvasói lehetünk, azt a pályát is megtaláljuk, ahol az Arany János-i nyelv és bizonyos értelemben a versideál összetalálkozik a mai nyelvhasználattal – hangsúlyozta a filozófus.
Szabadság (Kolozsvár)

2017. február 24.

Selyem Zsuzsa: a kudarcokról nyíltan kell beszélni
A szerző legújabb kötetében állati szereplők mondják el azt, amit a kitelepített nagyapja nem mert.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) kortárs irodalmi sorozata keretében csütörtök este Selyem Zsuzsa íróval, egyetemi oktatóval a kolozsvári Bulgakov kávéházban állhattunk meg egy szóra. A meghívottat László Noémi kérdezte többek között az írói és pedagógiai hivatásról és felelősségről, a magyar közbeszéd fontos és/vagy tabuként kezelt témáiról, és nem utolsó sorban a tavaly ősszel megjelent Moszkvában esik. Egy kitelepítés története című kötetéről.
Van-e felelőssége az írónak abban, hogy hol él? – hangzott el a bemelegítő kérdés. A Marosvásárhelyen született, de Kolozsváron élő és alkotó szerző úgy vélekedett, elsősorban tanárként érzi ezt fontosnak, mivel szöveget bárhol lehet írni.
A 9 kiló című kötetét a stuttgarti Schloss Solitude akadémián, míg a Moszkvában esiket egy svájci kisváros klastromjában írta. Utóbbiról megtudhattuk, természetközelsége és klímája folytán inspiratív környezetet biztosított számára az írásra, akárcsak a Schloss Solitude, mely olyan művészeti laboratórium, ahol különböző ágazatokban alkotó művészek tevékenykednek, és akár éjszaka is akad olyan alkotótárs, akivel egy sör mellett lehet eszmét cserélni. Itthon, az óratartás miatt nem lett volna lehetősége a két kísérleti regényének megírására, árulta el Selyem Zsuzsa.
Életében két hangsúlyos hivatás van: az írás és a tanítás.
Mint mondta, megtett mindent annak érdekében, hogy ezek ne szerepek legyenek, így bármennyire is szeretett matematikát tanítani, lemondott róla. Az iskolákban rossz a matek megítélése, több az előítélet a tantárggyal kapcsolatban, mint a szőke nőkkel szemben, jegyezte meg a szerző. Az önazonosság fontos számára, ezért váltott. Tanárként a demokratikus pedagógia híve, mivel úgy gondolja, csak párbeszéddel lehet tanítani, és ehhez minden hierarchiát meg kell szüntetni. „Ebben a folyamatban ugyanannyit tanulsz, mint amennyit tanítasz” – fogalmazott.
Tévhit az, hogy a matematikát csak bemagolva lehet megérteni, bár aki nem tanulja meg a szorzótáblát, annak kicsit több időbe telik levezetni, hogy mennyi 6x8. Egy másik tévhit, hogy a matek egyetemen számokkal foglalkoznak, pedig ott több a betű és a levezetés.
A matek alapvetően gondolatmenetekkel dolgozik, ahogyan ideális esetben a bölcsészet is.
Egy három oldalas, új felfedezést eredményező matematikai levezetéshez és egy irodalmi alkotás megírásához is faktuális tárgyismeretre van szükség, de ez is attól függ, hogy az irodalom mely területéről van szó. Elmondta: éppen emiatt a sűrítettség miatt szereti a verseket, annak ellenére, hogy nem az ő műfaja.
A verselés szerinte azért izgalmas, mert általa egy addig nem érzett, meg nem fogalmazott emóció kap egy nyelvet, melyben körbejárható. Ez foglalkoztatta, amikor egyetlen publikált versét megírta egy közeli barátja halála után.
Selyem Zsuzsa úgy vélekedett: egy művészetekkel foglalkozó tudományban nem lehet távolságtartóan oktatni. Nem pusztán racionális, hanem emocionális munkára is szükség van, és minden egyes szöveget önmagához kell mérni. „Az a jó tanítvány, aki nem idomulni próbál egy általam felmutatott értékrendhez, hanem azt ismerve egy újat tud kitalálni. A follower (követői) viszonyulásról azt gondolom, hogy árulás” – fogalmazott.
A Jelenkor kiadó gondozásában megjelent Moszkvában esik. Egy kitelepítés története című könyvről elhangzott: a szerző nagyapja, Beczásy István történetét beszéli el, egyes helyzeteket állati narrátorok szemszögéből. A cselekmény alapját maga a főhős „diktálta le” unokájának, aki háromszéki földesúr lévén a kudarcairól sohasem vett tudomást, így arról például sohasem beszélt, hogy milyen kínzásokat kellett átélnie a Szekuritáté kihallgatásain.
Selyem Zsuzsa elmondta, amiatt nem tekinthető a kötet emlékiratnak, mert töredékes.
„Nagyon sok adat csak dokufikciós formában volt számomra elérhető. Volt három adatom, és a közötte levő emocionális viszonyulásokat és történéseket nekem kellett kitalálnom.” A vallatások ideje alatti kínzásokra azután következtetett, hogy utánanézett a korabeli kínzási technikáknak, mivel nagyapja koponyáján volt két szemmel látható görbület.
A könyvből felolvasott részletből is kiderülhetett a hallgatóság számára, a súlyos témából adódó feszültséget az állati narráció oldja fel. Selyem Zsuzsa elmondta, az állati szempont hitelessége érdekében etológiai könyveket olvasott, hogy melyik állatra milyen érzékelés és kommunikáció jellemző. A regény állatszereplőinek tudásában nincs korlát, így egy poloska is lehet „mindentudó Coelho”.
Ahogyan Beczásy István nem beszélt a megpróbáltatásokról, úgy hallgatja el az erdélyi magyar társadalom a kényes kérdéseket, mint például az ügynökmúltat. László Noémi felvetésére, miszerint 27 év után sem dolgoztuk fel, hogyan éltek az előző generációk az elmúlt rendszerben, Selyem Zsuzsa elmondta: a kérdést nem lehet elbagatellizálni, minden elfedésnek később csak rosszabb folyománya lehet. Ráadásul a mai fiatal generációnak azt sugallja, hogy nincs morális tétje a viselkedésnek.
Találjuk meg azt a nyelvet, ahogyan az ügynökkérdésről beszélni lehet, ugyanis vagdalkozással, elkenéssel nem jutunk előrébb a kérdéssel – javasolta. Ahhoz hasonlította a helyzetet, amikor valakinek fáj a nyaka, ezért egy adott irányba nem tud nézni.
A tabutémák kapcsán szóba került a Magyarországon megalapított Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMGT) viharos ügye is. A 150 millió forintból gazdálkodó irodalmi tehetséggondozót a Kolozsvárról elszármazott Orbán János Dénes – mellesleg a helyszínt is biztosító Bulgakov Irodalmi Kávézó alapítója – vezeti. Selyem Zsuzsa egykori évfolyamtársáról azt mondta, „szakad meg a szíve” látván, hogy ebbe a csúnya történetbe keveredett, és arra kényszerül, hogy a látszólagos szabadsága mellett politikusok előtt alázatoskodjon.
„Még mindig nem lenne késő kiszállni és bocsánatot kérni” – mondta Selyem Zsuzsa. A szintén nemrég alapított Független Mentorhálózatról, amiről – az alapítók szerint – tévesen feltételezik, hogy az Orbán János Dénes-féle Kft. ellenében jött létre, a meghívott úgy nyilatkozott: tagja a mentorhálózatnak, de ettől függetlenül is foglalkozott az őt megkereső fiatal tehetségekkel. A mentorhálózat létrejötte egy performatív gesztus, amivel láthatóvá válik az, amit eddig is csináltak – mondta. Az írást nem lehet tankönyvekből megtanulni, csak úgy, hogy csinálod és valaki visszajelez. Ez így volt száz évvel ezelőtt is, ezután is így lesz.
A beszélgetés végén László Noémi a Selyem Zsuzsa eddig megjelent kötetei közötti összefüggést keresve visszakanyarodott arra a kérdésre, hogy mi a közös a művek címeiben, a közönségnek is megadva a válaszadás lehetőségét. Mint kiderült, kivétel nélkül kétszavas és névelő nélküli címekről van szó, de Selyem Zsuzsa szerint ez teljesen véletlen. De azért a helyes válaszért járt a könyvjutalom.
Timi
foter.ro/cikk

2017. február 25.

„Erdélyt képviseljük” – a Tokos zenekar tagjaival beszélgettünk
Ha addig nem is, de 2014-ben – a Fölszállott a páva népzenei és néptáncos tehetségkutató verseny hangszeres szólisták és zenekarok kategóriájának erdélyi győzteseként – a Tokos zenekar végképp beépült a köztudatba. Táncházak, fesztiválok állandó fellépői, de évente zenélnek Hannoverben, Berlinben, Dortmundban is.
2011-es megalakulásuk óta idén jelent meg az első nagylemezük, a Hallgassátok meg, magyarim című gyűjtést turné keretében Kolozsváron, Debrecenben, Szegeden, Budapesten mutatták be. Ennek apropóján kérdeztük a Tokos két zenészét, Vajas Albertet és Szép Gyula Bálintot Kolozsváron, akik a zenekar művészi és adminisztrációs függetlenségéről és a mai táncházmozgalomról is beszéltek.
- Az első nagylemez mérföldkő lehet egy zenekar életében. Számotokra milyen jelentősége van annak, hogy megjelent az első lemezetek?
- Vajas Albert: Ez egy nagy vállalkozás volt. Nagyon féltünk az első lemeztől, mert az első mindig nagyon jó kell legyen, az emberek nagyon sokat várnak el, főleg egy Fölszállott a páva után, ahol fölraktuk a mércét. Az alatt nem szabad teljesíteni. Ezért is volt nagyon sokáig kérdés, hogy legyen-e lemez, illetve az, hogy mit játszanánk fel szívesen a lemezre. Abban a pillanatban, amikor eldöntöttük, hogy a lemezt ebben a formában kiadjuk, akkor nagyon sokat dolgoztunk rajta. Mi úgy érezzük, hogy sikerült egy csomagot adni abból, amit mi állandóan csinálunk. Ez egy „zip” (tömörített, sűrített – szerk. megj.) változata annak, hogy miket szoktunk táncházakban játszani. Egy „névjegykártya”, olyan lelki kielégülés számunkra, hogy van valami, ami megörökíti az elmúlt öt év munkáját.
- Milyen dallamok kerültek fel a lemezre?
- Albert: A zenekar kedvence határozottan a kalotaszegi népzene. Ebből került fel a lemezre három összeállítás: van györgyfalvi népzene, egy román kalotaszegi forgatós és cigány szapora, és egy magyar rendet is játszottunk. Ezen kívül válogattunk olyan Fölszállott a pávás produkcióinkból is, amelyekről úgy éreztük, hogy eléggé sikeresek voltak, és nekünk nagyon tetszettek: az ördöngösfüzesi összeállításunk egy picit megváltoztatva felkerült a lemezre, és a szászcsávási többszólamú énekekből is lett egy szám.
Amikor a döntőbe kerültünk, egy hirtelen megoldásból került először palettára a többszólamú ének. Ez megtetszett nekünk, azóta többet foglalkoztunk vele, kerestünk még más énekeket is. Így lett a lemez címe a Hallgassátok meg, magyarim, ami egy szászcsávási ének első sorából származik. Ugyanakkor lett egy csávási rend is – ami ugyanacsak a páva döntőjében volt –, amit szintén egy picit megváltoztattunk.
Még felkerült egy szatmári összeállítás is, amit egy koncert keretében kaptunk koreográfiaként, elküldte egy tánccsoport, hogy el kéne játszani, és nekünk annyira megtetszett, hogy úgy döntöttünk, külön zenekari számot csinálunk belőle. Egy picit megváltoztattuk, hozzátettük még az egyik kedvenc dallamunkat, és így különlegességként szatmári népzene is szerepel a lemezünkön. Egyelőre nem játszottunk sok kis-magyarországi népzenét, de próbálunk nyitni az egész Kárpát-medencei népzene felé, ezért lett első próbálkozásként a szatmári népzene.
- Ha már szóba hoztad a Fölszállott a pávát, akkor megemlíteném, hogy a kolozsvári lemezbemutató koncerten Porteleki László prímás volt az egyik meghívott előadóművész, aki mentorotok volt a magyarországi tehetségkutató versenyben. Ebből arra következtethetünk, hogy az ott szerzett szakmai és baráti kapcsolataitok azóta is élnek, vagy már lezárult a „pávás korszakotok”?
- Albert: Szerintem ez a történet csak akkor kezdődött el. A páván megismerkedtünk, ezek a barátságok pedig megmaradtak, azóta is igényt tartunk azoknak a segítségére, akik ott mellettünk voltak. Rengeteg ilyen kapcsolat alakult ki a páván keresztül, tánccsoportokkal, táncosokkal, énekesekkel dolgoztunk azóta együtt.
Ugyanezt elmondhatom Porteleki Lászlóról is, aki azóta is figyelemmel követi a zenekar munkáját. A lemezzel kapcsolatosan is átküldtük neki azt, amit itthon próbáltunk, ő meghallgatta, elmondta a véleményét, de jelen volt a stúdiófelvételen, és ott is mondott véleményt. Sokszor találkoztunk itthon vagy Magyarországon, a múltkor elhívtuk Kolozsvárra és tartott egy előadást, ahol ugyancsak közösen muzsikáltunk. Azt pedig nem hagyhattuk ki, hogy Kolozsváron a lemezbemutatón együtt muzsikáljunk, és nagyon örültünk, hogy elvállalta a meghívásunkat.
- Hogyan fogadta a közönség a turnén bemutatott produkciót itthon és Magyarországon?
- Albert: Lehet, hogy azért, mert itthon voltunk, de nagyon sok ismerős volt a lelátón. Egyrészt ez önbizalmat adott az egész zenekarnak, másrészt pedig nagyon izgultunk is emiatt, mert tudtuk, hogy olyan emberek ülnek bent, akik ismernek minket, akikkel napi szinten találkozunk. Kolozsváron egy nagyobb szabású rendezvény volt, 850–900 ember ülhetett a teremben (a Kolozsvári Magyar Operában – szerk. megj.), ez nagyszerű érzés volt. Mindig érződik, ha nagy közönség van, egy hatalmas tapsban, vagy akár egy biztató felkacagásban a konferáló szövegek közben.
Ugyanezt a szintet szerintem sikerült Magyarországon is teljesíteni, ott sem először fordultunk meg. Debrecen, Szeged, Budapest olyan városok, ahová mi rendszeresen, évente egyszer-kétszer megpróbálunk eljutni, úgyhogy ott is rengeteg ismerős volt. Ezek kisebb előadások voltak, 100–200 fős, kisebb termekben volt az előadás, de úgy érezzük, hogy mindegyik nagy siker volt, örömmel fogadták az emberek azt a muzsikát, amit játszottunk.
Kolozsváron a vendégszereplőknek is köszönhetően volt pörgős a koncert, ez volt az utóhangja (közreműködött: Porteleki László, Varga István "Kiscsipás", a Debreceni Népi Együttes, valamint györgyfalvi és kolozsvári táncosok – szerk. megj).
Szép Gyula Bálint: A meghívottak nagyot dobtak a koncert hangulatán. Nagy szerencsénk van azzal kapcsolatban is, hogy a zenekar tagjai színpadi emberek. Nagyon hamar és praktikusan tudtunk dolgozni, színpadra tenni egy ilyen jellegű előadást. Nemcsak az volt a lényege, hogy felállunk és egyet muzsikálunk, hanem figyeltünk a fényekre, a színpadi rendezésre is. Hála Istennek, hogy ilyen sok rétű a zenekar, és a tagok különböző dolgokhoz értenek, mert ki tudjuk egészíteni egymást. A szakmai haladás mellett ezzel is segíteni tudjuk egymást abban, hogy előrelépjünk.
- Mennyit dolgoztatok a lemezen és a színpadi produkción?
- Albert: 2016-ban kezdődött a lemez szerkesztése, és tavaly február, március környékén elkezdtük a stúdióban feljátszani. Utána egy hosszabb szerkesztési időszak következett, amikor a stúdió meg a mastering történt, majd a nyár alatt egy picit hagytuk pihenni. Ez addig elhúzódott, hogy nem kaptunk termet, időpontot, ezért végül év elejére került a lemezbemutató. Az előadáshoz voltak ötleteink, tudtuk azt, hogy kit akarunk meghívni, majd amikor mindenki elfogadta a meghívást, akkor elkezdtünk azon gondolkozni, hogy ezt hogyan állítjuk színpadra. Maga a produkció az utolsó két hétben állt össze a fejünkben, akkor kaptunk színpadot próbára.
Bálint: Magyarul: két órával a koncert előtt láttuk azt, hogy mi lesz a színpadon. Akkor egy gyors „fast forward” próbát csináltunk. Láttuk, hogy működik. Az volt a legfontosabb, hogy a színpadon mindenki megkapja a helyét.
Albert: Meg volt adva egy keret, hogy mi az, amit szeretnénk látni a színpadon a vendégeinktől, de persze volt benne improvizációs rész is.
- Miből tudtátok finanszírozni a lemezzel járó költségeket?
- Bálint: Manapság nem olcsó lemezt kiadni.
Albert: A lemezfelvételt a Kolozsvári Városi Tanács támogatta, ahová tavaly pályáztunk, ennek köszönhetően mi választottuk ki a stúdiót. További szerkesztések finanszírozásában – nyomtatás, kiadás, borító szerkesztése – kolozsvári vállalkozók voltak a segítségünkre, akik egy bizonyos anyagi hátteret tudtak biztosítani ahhoz, hogy kiadhassuk a lemezt. Tényleg nem olcsó és nem nyereséges ma lemezt kiadni. Ezt mi tudtuk előre is, időközben meg is tapasztaltuk a saját bőrünkön, hogy manapság már nem azt jelenti egy lemez, hogy hosszú távú megélhetést, anyagi biztonságot adna egy zenekarnak.
- Az adminisztrációs, szervezési, művészeti kérdésekben menedzserrel dolgoztok?
- Bálint: Művészeti és adminisztratív szempontból mindenképpen függetlenek vagyunk mindenkitől, és önmagunknak a szakállára, saját felelősségre vállalunk mindent. Egyelőre úgy látom, hogy ez működik. Pár évvel ezelőtt – azt hiszem a páva után – jött egy-két ajánlat, hogy szeretnének velünk foglalkozni, és szerintem egy jó döntést hoztunk azáltal, hogy igyekeztünk a saját lábunkon megállni.
Albert: Azóta van egy egyesület, amit 2015 óta a zenekar tagjai működtetnek, ennek az adminisztrációjával foglalkozunk még pluszba ami a zenekart illeti. Itt próbálunk pályázni, anyagi hátteret szerezni a programjainknak. Kitűzünk magunknak előre megbeszélt terveket, amelyeket próbálunk megpályázni, és amennyiben nyernek, akkor továbbgondoljuk és véghez visszük. Voltak olyanok, amelyek jól sikerültek, de voltak olyanok is, amelyekre nem kaptunk támogatókat – azok az előadások elmaradtak vagy elhalasztottuk a következő évekre.
Ilyen a tavaly bemutatott Varázslatos hangszerek című, ami egy nagysikerű előadásnak nézett ki, viszont nem akartuk pénzért vinni, mi ezt a szórványnak terveztük, hogy oda is eljusson a magyar népzene és Erdély kultúrája, amelyet minél több hangszerrel, minél színesebben próbáltunk bemutatni. Sajnos nem találtunk olyan támogatót, aki szívesen mellé állt volna, úgyhogy az előadást jelenleg szüneteltetjük, és reméljük, hogy az idei évben sikerül még több előadást megpályázni.
Az is volt az előadás mottója, hogy ne jelentsen anyagi erőfeszítést sem a gyerekeknek, sem az iskolának, sem a szülőknek. Ez egy kis szerethető előadás, amit mindenki karitatív szempontból csinált, de vannak azért költségei: 16 hangszerről van szó, hangosítást, fénytechnikát, díszletet igényel az előadás. Van, amit anyagi feltételek nélkül nem tudunk megvalósítani.
Vannak még előadások, amiket szervezünk, például a Bulgakovban megrendezett beszélgetős estek, ahová olyan nagy mestereket hívunk el, akik valamilyen tájegységgel, zenész dinasztiával különösen foglalkoztak, könyvet írtak vagy adtak ki, vagy saját tapasztalatokat mesélnek el. Ezt szeptemberben indítottuk el, azóta három előadás volt, reméljük, hogy az idei évben is lesz legalább öt-hat. Szerencsénk van a Bulgakov Irodalmi Kávéházzal, akik már öt éve mindig hívnak minket, ott, meg a Heltai folk-kocsmában állandó zenekar vagyunk. Nekünk ez ad egy biztonságot, hogy havi rendszerességel – amennyire az időnk engedi – ott vagyunk. Kolozsváron, a Bulgakov Irodalmi Kávéházban.
Ami a menedzsmentet illeti, megvan mindenkinek a zenekarban az a része, amivel foglalkozik. Cuba (Tókos Csongor-Attila), a prímásunk, a művészeti vezető, ő vezeti a rendet, ő a főnök a zenekarban.
Bálint: Mindig a prímás a főnök, abban a pillanatban, ahogy a kezébe veszi a hangszert. Az adminisztratív rész inkább az Albi (Vajas Albert – szerk. megj.) feladata, ellenben mindenki a saját kapcsolatait úgy használja ki, hogy az a zenekar hasznára legyen.
- Szakma vagy hobbi a Tokos zenekar?
- Albert: Még szakmának nem nevezem, de már hobbinak sem.
Bálint: Már hobbinál több, ez olyan, hogy már nem közönség, de még nem zenész. Szerintem mostmár egy átmenet van. Megint a pávához térhetünk vissza: az változtatta meg radikálisan a zenekarnak a szemléletét. Rájöttünk arra, hogy ezt lehet komolyan csinálni, népszerűsíteni, és olyan lehetőségeket adott nekünk, hogy már nem csak úgy vettük, hogy „gyertek, egyet menjünk muzsikálni”. Ezzel egy komolyság és egy felelősség is jár az illető közösséged iránt. Ha mi elmentünk Erdélyt képviselni, akkor meg kell mutatnunk az erdélyieknek, hogy igenis képviseljük őket. Olyan szinten szeretnénk muzsikálni, hogy méltóak legyünk a szűkebb pátriánkhoz.
Albert: A páván sok segítséget kaptunk, olyan szakmai véleményeket, amelyek fejlesztenek, olyan kritikákat, amelyek építő jellegűek. Valaki elmondta, hogy ezt nem így játszák, ez és ez a példa van rá, a gyűjtéseket egyből az orrunk elé tették, és azokon a felvételeken feketén fehéren hallatszik, hogy nem úgy van, ahogy mi tudtuk, vagy ahogy tanultuk táncházakban. Kérdés, hogy táncházakban mennyire lehet megtanulni zenélni.
Lopjuk ezt a szakmát, ez így van, viszont ha a szakma mélyére megyünk, ott már vannak bizonyos szabályok, amiket meg kell tanulni, amiket nem szabad összetéveszteni, és ettől különbözik például egyik prímás a másiktól.
Bálint: Ez egy olyan szakma, amit el kell lesni. Tanulni lehet, orrvérzésig gyakorolni is lehet. Sokszor mondták, hogy ez ugyanolyan, mint a sport: mindennap edzeni, gyakorolni, koncentrálni kell, ugyanúgy, mint az úszónak vagy a műkorcsolyázónak. Ugyanakkor művészet is, a tudomány és az ösztön mezsgyéjén megy párhuzamosan a dolog.
- Vannak olyan alkalmak, amikor lehetőségetek van találkozni, kapcsolatot építeni, együtt muzsikálni más erdélyi zenészekkel?
- Albert: Igen, rendszeresen találkozunk velük. Kolozsváron is rengeteg zenész él, akik egyetemi éveiket töltik itt.
Évente szervezik az Erdélyi Táncházzenészek Találkozóját, ami május második-harmadik hétvégéjén szokott lenni Székelyföldön – idén május 13-án lesz Borospatakán. Amennyiben lehet, ide minden évben megpróbálunk ellátogatni. Ez egy olyan találkozó, ahol szakmai dolgokat is megbeszélünk, de egyéb problémákat is – kerekasztal-beszélgetések vannak arról, hogy milyen problémáik vannak a zenészeknek, mire kell megoldásokat találni. Ez egy olyan alkalom, ahol zenekartól függetlenül mindenki összeáll és zenélget, megismerkedhet fiatal zenészekkel, akik időközben elkezdtek muzsikálni és egyre ügyesebbek. Nagyon ügyes zenészek nevelődnek ki.
Bálint: Úgy érzem, hogy jól áll a táncházzenészeknek a csillagzata. Ahhoz képest, hogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt milyen kilátások voltak, ami az ifjú táncházzenészeket illeti, meg kell mondanom: többen és egyre jobbak vagyunk.
Albert: Sőt, jelenleg én úgy látom itt Kolozsváron, hogy a táncházakban aktívabbak a zenészek, mint a táncosok, ami egy elég nagy problémája a kolozsvári táncházmozgalomnak.
Bálint: És a táncosok is elkezdtek muzsikálni. Elmondták az idősebb táncházasok is a hetvenes-nyolcvanas években, hogy zene nélkül nincs tánc, régebben is a zenészek voltak a kiindulópontjai minden táncháznak. Most sajnos azt kell szomorúan látnunk, hogy meghirdetnek egy táncházat egy illető időben, megjelenik tíz zenész, elkezdenek muzsikálni, és a táncosokra kell várni legalább két órát. Sokszor van olyan, hogy nem gyűlnek be, és akkor a zenészek muzsikálnak maguknak, de mi úgy is elvagyunk.
Albert: ... mert tánc nélkül van zene.
- Mire számíthatunk a Tokos zenekartól a közeljövőben? Van új lemez kilátásban?
- Albert: Azt szokták mondani, hogy az első lemez után rögtön kell egy második, ami kijavítja az elsőnek a hibáit, de ilyen formában lemezt már nem adunk ki többet. Nem azért, mert csalódtunk az elsőben, hanem azért, mert ennek az ideje kezd lejárni. De hogy lesznek-e felvételek és valamilyen más felületen ki fogjuk-e adni, az lehetséges. Rengeteg olyan összeállításunk van a repertoárban, amit szívesen feljátszanánk.
Bálint: Azon is gondolkodunk, hogy a lemeznek egy erdélyi turnét szervezzünk, ha már Magyarországon bemutattuk, Erdélyben is illene és szeretnénk is. A zenekar Tusványoson. Fotó: Facebook.com/tokoszenekar 6.jpg
Albert: Egyelőre előadásokat tervezünk a továbbiakban, meséltem például a gyerekelőadásról, de a Bulgakovos sorozatot is szeretnénk folytatni. Emellett készülünk a nyárra – rengeteg felkérésünk van, próbálunk ezeknek megfelelni, a július-augusztus mindig húzós időszak.
Bálint: Azt hinné az ember, hogy nyáron egy kicsit lenyugodhat, de nálunk a nyár is ugyanolyan intenzív, nálunk a nyár a szezon.
Albert: A nyár a szezon és év közben is tart. Az elmúlt két évben szinte nem volt olyan, hogy ne legyen semmi dolgunk, ezért az éveket nem tudjuk könnyen lezárni, kicsit összemosódnak.
Tasi Annabella
maszol.ro

2017. március 4.

„Nem én voltam befalazva, de az én falam omlott le folyamatosan”
Marosvásárhelyen született, de sok éve Kolozsváron él, író, egyetemi oktató. Milyen felelősséggel jár és szerep-e számára ez a két hivatás, hova vonul el írni, hogyan született meg a Moszkvában esik című új regénye, mi a véleménye az erdélyi magyar társadalom tabutémáiról – íme néhány kérdésfelvetés egy múlt heti beszélgetésen. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra beszélgetéssorozatának vendége Selyem Zsuzsa volt, a meghívottat a sorozat házigazdája, mellesleg egyetemi évfolyamtársa, László Noémi faggatta.
Elsősorban tanárként és civilként érez felelősséget, hiszen a kapcsolattartás milyensége fontos mindkét minőségében. Íróként más a helyzet, ilyenkor tulajdonképpen egyfajta „téren kívüli” állapotban van az ember a munkafolyamat során. Két könyve – 9 kiló – Történet a 119. Zsoltárra, és a tavaly megjelent Moszkvában esik – esetében úgy hozta a sors, hogy nyugalmas helyre vonulhatott el, és ennek megfelelően, ideális körülmények között írhatott. A Koinónia kiadónál 2006-ban megjelent 9 kiló megírását egy stuttgarti Solitude-ösztöndíj, a Jelenkornál 2016-ban napvilátot látott Moszkvában esik megszületését pedig szintén egy alkotói ösztöndíj biztosította, a helyszín ezúttal egy svájci kisváros kolostora volt.
Mindkét kötetét kísérleti regényként határozza meg a szerző, és mint kiderült, ezeknek a megírására szükség volt az elvonulásra, arra, hogy ne kelljen nap mint nap készülni az egyetemi órákra.
Egyetemi oktató és író – két hangsúlyos „szerep”, egyáltalán, szerepek ezek, kérdezte László Noémi. „Mindent megteszek, hogy ne az legyen”, érkezett a válasz. Selyem Zsuzsa előbb matematikát végzett a Babes–Bolyai Tudományegyetemen, majd két év középiskolai tanárkodás után beiratkozott a bölcsészkarra, magyar–angol szakra, ahol 1996-ban diplomázott. Mint kiderült, nagyon szeretett matematikát tanítani, de hamarosan rájött, hogy mégsem szeretne matektanár maradni, mert nagyon rossz volt az iskolákban a matematika megítélése, „több előítélet élt a matekkel kapcsolatban, mint a szőke nőkkel”.
– Nagyon nehéz volt ezt ledolgozni. Hiába voltam abszolút közvetlen, és hiába magyaráztam, hogy örömből kell matekkel foglalkozni, hiszen mennyi elegancia van benne, egyszerűen nem lehetett átvinni ezt a dolgot. Kőműves Kelemen szituáció volt, nem én voltam befalazva, de az én falam omlott le folyamatosan. A tanárok sem erősítettek ebben. Úgyhogy, ez tényleg szerep volt, így utólag belegondolva – magyarázta a meghívott.
László Noémi felidézte, hogy egyetemistaként pedagógiai gyakorlatot tanultak, és vetésforgóval mindig másnak kellett órát tartania a többiek előtt. Egyszer Selyem Zsuzsa volt a soron, aki Arany János kétsorosáról beszélt – „Mi vagyok én? Senki Pál, / Egy fájó gép, mely pipál.” – , és azt mondta, hogy szerinte ez az első posztmodern vers a magyar irodalomban. – De én nem emiatt jegyeztem meg ezt az „órát”, hanem amiatt, mert te nem álltál ki az osztály elé, mint ahogyan kellett volna tenni az órát tartóknak, hanem fölültél az első padra, velünk szembefordulva. Nem tanári pozíciót vettél föl. Nekem leesett az állam, hogy te milyen szabad ember lehetsz, milyen könnyű neked, hogy képes vagy erre – mondta László Noémi.
Egyetemi oktatóként most is ezt csinálja, de járkálni is szokott a teremben, jegyezte meg Selyem Zsuzsa. Szerinte ugyanis a mai korban nagyon meg kell becsülni azt a helyzetet, amikor fizikailag is együtt vagyunk. Próbál tehát mindenkivel legalább szemkontaktust tartani az órákon, ezért is járkál a térben. A demokratikus pedagógia híve, mint mondta, csak párbeszéd formájában lehet tanítani. – Ugyanannyit tanulok a folyamat során, mint amennyit tanítok. Az enyém a felelősség az óra alatt, de hogy ez jól történjen meg, mindenféle hierarchiát meg kell szüntetni – jegyezte meg.
Szereti a rövid műfajokat, például a verseket, „mert megvan a sűrítettsége”, de személy szerint csak egy kivételes alkalommal írt verset, felkérésre pedig egyáltalán nem, mert úgy érzi, nem tud rutinosan verset írni.
Pedagógusi munkájáról beszélve, kiderült továbbá, hogy véleménye szerint az a jó tanítvány, aki nem idomulni próbál az általa felmutatott értékrendhez, hanem azt is ismerve, egy újat fog kitalálni. A follower-viszonyulás valójában árulás, fűzte hozzá.
A Moszkvában esik. Egy kitelepülés története című kötetére rátérve, amelyért 2016-ban megkapta a Déry Tibor-díjat, a szerző elmondta, hogy a regény alapjául anyai nagyapja élettörténete szolgált. Mint elhangzott, Zsuzsa nagyapja, Beczássy István dálnoki születésű földbirtokos volt, akit „osztályellenségként” családjával együtt Dobrudzsába telepítettek ki 1950-ben. – Sokszor beszélgettem erről nagyapámmal, de csak töredékesen számolt be a megpróbáltatásokról. Háromszéki földesúrként számára nem létezett kudarc, a neveléséből kifolyólag csak hőstörténeteket tudott elmondani. Diktafonba mondta el nekem az élettörténetét, vagy legalábbis annak egy részét, de voltak olyan kérdések, amelyeket egyszerűen nem akart meghallani. Így sok minden dokufikciós formában volt számomra csak elérhető a regény megírásakor, ez azt jelenti, hogy volt mondjuk például három adatom, a közötte levő emocionális viszonyulásokat, történéséket pedig nekem kellett kitalálni – magyarázta Selyem Zsuzsa.
Különössé, jellegzetessé teszi a könyvet az állati narrátorok szerepeltetése, és furcsamód amikor az állatok mesélik a történetet, akkor az emberi szereplők „humánokként” jelennek meg, jegyezte meg László Noémi, majd megkérdezte a szerzőt, hogy hogyan jutott erre a döntésre, úgy érezte, hogy szükség van erre az eltávolító gesztusra?
Igen, kellett ez a távolságtartás, válaszolta a meghívott. Részletesen utánaolvasott az etológiában, hogy melyik állatra mi jellemző, hogyan kommunikál, milyen a látása stb., és úgy „szerepelteti” őket, mint akiknek a tudásában nincs korlát.
Ahogyan a nagyapa nem beszélt a megpróbáltatásokról, ugyanúgy hallgatja el az erdélyi magyar társadalom az ügynökmúltat, tabutémaként kezeli, és emiatt a rendszerváltás óta nem dolgozta fel azt, hogy a közösség egyes tagjai hogyan éltek az elmúlt rendszerben, állapította meg László Noémi. – Úgy tűnik, hogy közösségünkben ez olyanfajta tabu, amire nincsen szó, nincsen rá hétköznapi megoldás. Hamarosan kikopnak azok a generációk, akik ezt a műveletet végrehajthatták volna, és mi történik az erdélyi magyar közösséggel, hogyha ez kimarad? Továbbra sem találja majd a szavakat – fűzte hozzá a moderátor.
– Én csak azt tudom, hogy mit tennék én, ha rajtam múlna. De azt nem mondhatom egy idős emernek, hogy „az lenne neked is jobb, ha tisztáznád, ha nem bagatellizálod el”. Egyáltalán, ezt a kérdést nem lehet elbagatellizálni, hiszen minden elfedés később sokkal rosszabbul fog előjönni. Jobban járnánk, ha ezekkel a dolgokkal szembesülnénk, nem pedig elkennénk – mondta Selyem Zsuzsa, aki azt is nagyon súlyosnak találja, hogy erről nem lehet beszélni, a fiatal generáció számára pedig önkéntelenül is azt sugallja ez a magatartás, hogy „nincs tétje annak, hogy morálisan hogyan viselkedsz egy adott szituációban”. Ez sajnos érzékelhető is nagyon gyakran manapság, jegyezte meg.
Köllő Katalin
Szabadság (Kolozsvár)

2017. március 11.

Indul az ötödik évad a Codespring Mentorprogramjában
Ahol mindenki nyer: diákok tapasztalatot, tanárok támogatást, a cég jó munkatársakat
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Informatika Tanszéke és a Farkas Gyula Szakkollégium meghívására a Codespring csapata nagy örömmel mutatta be idén is Mentorprogramját körülbelül száz érdeklődő diáknak – tájékoztat a cég közleményében. A terem zsúfolásig megtelt első- és másodéves diákokkal, olyan nagy volt az érdeklődés, hogy egyeseknek csak a földön jutott ülőhely.
Brem Walter, a cég ügyvezető igazgatója bemutatta az 1998-ban Kolozsváron alapított, 2009 óta Székelyudvarhelyen is jelen lévő Softechet, a Codespring tulajdonosát. Röviden vázolta a fontosabb mérföldköveket, és bemutatta a piaci trendeket és rendeket. Többek között arra biztatta a diákokat, hogy ne adják fel a tanulást egy vonzónak tűnő állás miatt, hanem használjanak ki minden olyan lehetőséget, mint a Mentorprogram, hisz ennek keretében elméleti tudásuk is gyarapodik, és a gyakorlatban is megtapasztalhatják, hogyan működik a csapatmunka egy szoftverfejlesztő cégnél.
Simon Károly projektmenedzser a Mentorprogram szintjeit, eddigi eredményeit foglalta össze néhány mondatban. A képzések a fejlesztési módszerekre, eszközökre és technológiákra fókuszálnak, összesen körülbelül 150 órában, több szinten: szakmai gyakorlatok, csoportos projektek, államvizsga dolgozatok, illetve magiszteri disszertációk megírásában nyújtott támogatás.
A Mentorprogram kiemelkedő hozadéka, amelyre a diákok mellett a cég is, a projektet irányító pedagógusok is rendkívül büszkék, néhány piacképes szoftver. Ezek közül az Argus félautomata fotózási alkalmazást, a Legendárium navigátort és a nagyon népszerű FestivApp okostelefonos alkalmazást emelnénk ki.
Az ötödik éve működő Mentorprogram keretében több mint 80 diák vett részt eddig. Sok 10-es záróvizsga és sikeres projekt mellett a tudományos diákköri konferenciákon is bemutatott projekteket díjazták, többet publikáltak is. Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy a Codespring fiatal munkatársai közül több mint húszan a Mentorprogram kedvezményezettjei voltak diákkorukban.
Szabó Zoltán és Nagy Roland mesteris diákok a mentorprogramban résztvevő veteránok szemszögéből mesélték el, hogy számukra miért volt jó részt venni a projektben. Kelemen Bálint, a Mentorprogram koordinátora bemutatta azt a három projektet, amely az elmúlt félévben született, majd a jelentkezési feltételeket, elérhetőségeket, határidőket ismertette, hogy mindazok, akik kedvet kaptak a Codespringnél gyakornokoskodni, megtehessék. Az esemény folytatásaként diákok, mentorok és a cég jelenlegi vezető szoftverfejlesztői a Bulgakovban folytatták a beszélgetést, illetve a diákok számára kiírt, jelentős díjakkal honorált kvízjátékra is sor kerül.
A Mentorprogram működtetésével, a szoftverprojektek kivitelezéséhez biztosított infrastruktúrával és a tapasztalt szakemberek bevonásával a Codespring folytatni szeretné tehetséggondozó munkáját. Az együttműködésből minden fél nyer: a diákok tapasztalatot, gyarapodó szakmai életrajzot, a pedagógusok támogatást komplex oktatómunkájukhoz, a cég pedig kreatív és felkészült, gyakorlati tapasztalattal is rendelkező fiatal szoftverfejlesztőket. (További részletek a Mentorprogramról: https://edu.codespring.ro/)
Szabadság (Kolozsvár)

2017. április 28.

Költő, író és kávéház tulajdonos
Beretvált fenegyerek
Az erdélyi magyar irodalom egyik fenegyereke, Orbán János Dénes költő, prózaíró volt a vendége annak a közönségtalálkozónak, melynek az Árkosi Művelődési Központ Olt utcai székháza adott otthont szerda este. Egykori mentora, Sántha Attila költő vele folytatott beszélgetése során arra is fény derült, hogy miként lett vendéglőtulajdonos, és miért van szükség az Íróakadémiára.
Kopacz Attila intézményvezető köszöntő szavai után a két alkotó elárulta, Orbán János Dénes költői tehetségét Sántha Attila fedezte fel, és első verseit is ő közölte a kolozsvári Echinox általa szerkesztett magyar oldalain. A továbbiakban pedig más, eddig nem ismert részletek is nyilvánosságot kaptak az irodalmi pályafutásának 25. évfordulóját ünneplő Orbán életéből. Így többek között megtudhattuk, hogy a számára 2002-re nyomasztóvá vált siker és elismerés hatására ideiglenesen hátat fordított az irodalmi szereplésnek, és Kolozsváron létrehozta a mára már fogalommá vált Bulgakov irodalmi kávéházat, amit 2014-ig irányított.
Janus Pannonius (1434–1472) megkedvelése egy újabb fordulatot váltott ki belőle, ennek nyomán olyannyira beleásta magát első költőnk életébe, hogy hamarosan könyvet fog írni. A nagy műveltségű férfiú ugyanis nem csak alkotó, pécsi püspök és az ország egyik leggazdagabb főura volt, hanem Mátyás király bizalmasa, és tíz éven keresztül híres titkosszolgálatának vezetője is. Az általa Budapesten vezetett Íróakadémia létét viszont azért vállalta és tartja fontosnak, mert esélyegyenlőséget próbál teremteni, áthidalni a távolságokat, és legyűrni a szociális helyzetből adódó akadályokat a Kárpát-medencei magyarság körében.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. április 28.

2017. április 29.

OJD 25
Brassóban született, Budapesten él. Ez ideiglenes állapot. Legjobban a Hargitán szeret alkotni, mert ott „olyan a levegő”. Miután mindent vagy legalábbis nagyon sokat elért az írói pályán, most a fiatal tehetségek „oskoláztatásával” foglalkozik. És persze ír is. Verset, prózát, drámát, tanulmányt. Orbán János Dénes (fotó) – OJD – szerda délután az Árkosi Művelődési Központban mesélt negyedszázados írói jubileumán életének alakulásáról.
Fontos, hogy az ember honnan indult, de még fontosabb, hogy hova ért – válaszolta OJD Sántha Attila, a pályatárs – és nem mellékesen felfedezője – kérdésére. Kolozsvári egyetemi évei előtt nem publikált, ott aztán fejest ugrott a mélyvízbe. A 90-es évek elején Erdély kulturális fővárosában „világmegváltó” szándékkal összeverődött csapat az irodalmi paradigmaváltást tűzte ki céljául, a lázadó, polgárpukkasztó társaság azonban nem ment szembe az öregekkel, mint általában az új generációk, hogy „meggyilkolják” elődeiket, „mi imádtuk őket, és ők felpártoltak bennünket”, emlékezett OJD az Előretolt Helyőrség folyóirat és mozgalom által meghatározott kezdetekre. „Meg akartuk változtatni azt a fajta transzilvanizmust, amelyet Reményik Sándor neve fémjelez, mi azt mondtuk, a világ a harcosokat becsüli, nem a sajnálkozókat. Nem fordultunk el Erdélytől, mi nagyon sokat letettünk a haza oltárára. Azt is tudtuk, nem vagyunk alábbvalóak az anyaországiaknál, és igazunk lett, ezt a díjak, könyveink eladott példányszámai igazolják”, mondta. Tíz év alatt nagyjából mindent elért az írói pályán, de úgy gondolta, talán kicsit túl könnyen jött a siker. Elege lett az irodalomból, pontosabban az irodalmi életből, zavarta, hogy Magyarországon furcsán fogadták az erdélyieket, „a túlzott rajongás undorító volt” – hát belevágott a vendéglátóiparba. A kolozsvári Bulgakov kávéház fogalommá vált, mert OJD nem a pult mögé állt, hanem irodalomszervezéssel foglalkozott. Így telt el tizenkét év, aztán lelkifurdalást érzett amiatt, hogy „ki írja meg azokat a műveket, amiket csak én tudok”. Felhagyott hát a Bulgakovval, egy évig szabadúszó íróként tevékenykedett, de a szervezésről nem tudott lemondani – kitalálta tehát az íróakadémiát. „Mert nem a fővárosban születnek feltétlen a nagy művészek, és a többieknek ki adja meg az esélyegyenlőséget? Évente 600–700 fiatal író debütál a Kárpát-medencében, csak a legjobbak futnak be, és a siker nem mindig a tehetségen dől el, hanem azon, ki tanul többet”, indokolta meg az íróakadémia szükségességét. Most főképp ezzel foglalkozik, közben kutatja Janus Pannonius életét és korát, első magyar költőnkről szenvedélyes előadásokat rögtönöz, és persze ír is, mert akármit is dolgozik éppen, OJD elsősorban író. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. május 6.

A „szalonképtelenség” élő erdélyi klasszikusa (Beszélgetés Orbán János Dénes költő-irodalomszervezővel)
A kilencvenes évek kultuszköltője volt, egyetemi tananyag, egy időre mégis kiszállt a mindennapi irodalomból. A mai magyar irodalom legvisszhangosabb szervezője, Orbán János Dénes újra ifjonti tűzben ég, a partvonalon elfoglalt helyéről pedig előbb-utóbb regény születik.
– Soha nem számított tájba simuló típusnak, de azért aligha arról álmodott, hogy egyszer ön ellen tüntet a magyar irodalom egy része…
– Kis híján felröhögtem, amikor meghallottam az ellenem, illetve az általam irányított íróakadémia ellen készülő tüntetés hírét. Vajon mit mondott volna megboldogult édesapám, hogy fia akkora hatást gyakorolt a kortárs magyar irodalomra, hogy tüntetnek is ellene – futott végig bennem. Amikor belevágtam ebbe, tudtam, mi vár rám, biztos voltam benne, hogy lesznek, akik ekkora projektet, illetve a rá szánt pénzösszeget nem hagyják szó nélkül. A mai világ amúgy is arra tart, hogy ha valaki a teljes vagyonát egy árvaházra hagyná, a nyilvánosság tíz százaléka akkor is valami sanda szándékot vélne a háttérben. Számítottam a támadásokra, a karaktergyilkossági kísérletekre, a digitális gyűlölet megnyilvánulásaira.
– Fel lehet készülni egy ilyen harcra?
– Nem először vívok hasonló csatát. Akkor is heves ellenkezések voltak, amikor a kilencvenes évek második felében az Előretolt Helyőrség berobbant az erdélyi magyar irodalomba. Néhai Tempfli József püspök kiátkozott bennünket az egyházból Sántha Attilával együtt az ifjúság irodalom útján való megrontásáért. Ma is tartom: adná az Isten, hogy az ifjúság az irodalom által romoljon meg. Amikor 1995-ben ellentét alakult ki Markó Béla – akkor a Mentor Kiadóban és a Látó folyóiratban volt érdekelt – és az Erdélyi Híradó Kiadó vezetője, Szőcs Géza között, többedmagammal utóbbihoz csatlakoztam. Sokan politikai állásfoglalásként kezelték, holott arról volt szó, hogy Szőcs Géza kínált a fiatal íróknak rokonszenvesebb ajánlatot. Úgy, hogy kormánytámogatás sem volt.
– Mi volt a gond akkoriban?
– A nevünkhöz fűződő irodalmi paradigmaváltás része egyféle irodalmi-szexuális forradalom volt, ami az erdélyi közönség konzervatívabb részének nem tetszett, bár az ifjúság rajongott értünk. Ez aránylag hamar megváltozott, amint konszolidálódtunk, megkerülhetetlenné váltunk, kiderült, hogy nem csak a szájunk nagy, de műveket is leteszünk az asztalra. Épp az idősebb írók álltak a pártunkra Szilágyi Istvántól Kányádi Sándorig, ezt követően ritka hosszú irodalmi béke „tört ki” Erdélyben. A másik konfrontálódás az L. Simon László által kitalált Fiatal Írók Szövetsége 1998-as megalakulásához köthető. Tehetséges, de akkor még névtelen fiatal írók tömörültek köréje, ő megkeresett, hogy társuljak, mert az Előretolt Helyőrség akkor olyan befutott fiatal írókkal dicsekedhetett, mint Sántha Attila, László Noémi, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, György Attila és Molnár Vilmos. Amúgy akkor is a József Attila Kör lobogtatta legfőképpen a politikai térnyerés és favorizálás veszélyét.
– A lázadó, polgárpukkasztó, pár évre kocsmárosba is átcsapó Orbán János Dénesen fogtak az idők, vagy elmentek mellette?
– Húsz év alatt változik az ember. Általában az szokott bekövetkezni, hogy az ifjonti tűz kihuny, az ember professzionálisabb, egyre kevésbé lelkes. Volt néhány évem, amikor csömört éreztem az irodalmi életben zajló dolgok iránt, ezért is vágtam bele a vendéglátásba. Talán azért is, mert addig túl könnyen pottyant az ölembe a siker, s bár nem akarom letagadni a tehetségemet, jó adag szerencse is kellett a kilencvenes évek díj- és elismerésözönéhez. Amit a kilencvenes évek első felében véghezvittünk, azt a bizonyos irodalmi-szexuális forradalmat, más is megcsinálta volna előttünk, csakhogy őket nem hagyta a cenzúra. Mi viszont leírhattunk bármit, és le is írtuk. Ehhez mind-mind szerencse is kellett. Most viszont újra azt az ifjúi tüzet érzem magamban, a polgárpukkasztó attitűd nem múlt el belőlem.
– A Swedenborg kávéház vagy a Janus Pannonius-apokrifek „szalonképtelensége” valóban ezt jelzi. Nem gondolt arra, hogy többnyire másként nyilvánul meg egy húszesztendős fiatal, és másként egy konszolidált negyvenéves?
– A huszonéves feladata, hogy lázadjon és végrehajtsa az irodalom legnagyobb forradalmait, lásd Janus Pannonius, Petőfi, Ady. Olyat kell tenniük, hogy utánuk már ne lehessen visszatérni a megelőző korok gyakorlatához. Sajnos, mi, a kilencvenes évek nemzedéke voltunk a legutóbbi paradigmaváltó generáció. Azóta megszelídült az irodalom, és ez nem jó, mert ha állóvízzé alakul, unalmassá válik.
– A legvadabb patak is megszelídül néha, s ha újabb akadály kerül az útjába, megint „megmérgelődik”… – Szőcs Géza kifejezésével élve: ezt a jelenséget figyeljék a hidrokurtizánok.
– Nem szembesült azzal a jó szándékú intelemmel, hogy negyvenévesen ideje megkomolyodni? – Nem, de ne feledjük, hogy én Faludy György tanítványának számítok, aki még kilencvenen túl is fenegyerekeskedett. Szívesen konszolidálódnék, csak lenne már kinek átadni a stafétabotot. Mert szomorú, de még mindig a mi nemzedékünknek kell időnként felháborodottan felbukkannia, hogy megmozduljanak az irodalom állóvizei. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek tehetséges és jó írók, de olyanok nem jelentkeztek, akiknek színre lépésekor azt érezzük: megváltoztatják a világot. Amióta a polkorrektség az irodalmi prérit is dominálni kezdte, a fiatalok nem mernek leírni bizonyos dolgokat, attól tartva, hogy az irodalomhatalmat birtokló – publikációk, díjak és ösztöndíjak fölött rendelkező – idősebbek az útjukba állnak. Ez az öncezúrára kényszerítés pedig gyilkos tud lenni. Bár én adott pillanatban kultuszköltőnek számítottam, és egyetemi tananyagnak, olvastam későbbi visszhangokat, miszerint szexista vagyok. Ez a polkorrekt terror oda vezetett, hogy ma nem nagyon találunk merész erotikus lírát felvonultató fiatalt, pedig a nemiség a mai fiatalok életének is központi témája. Ugyanez érvényes a közéleti, filozófiai, lélektani témákra is. Olyan fiatalok érzik máris, hogy veszíteni valójuk van, akiknek egyelőre még semmijük sincs.
– A harmadik, éppen aktuális csatája honnan eredeztethető?
– Már egészen fiatalon foglalkoztatott a tehetségkutatás, a kolozsvári egyetemisták Bretter György irodalmi körének elnökeként pedig feladatom volt keresni költészettel kacérkodó tehetséges fiatalokat. Az irodalmi jövőre érdemeseket pedig felkarolni, hozzásegíteni az első publikációkhoz, debütkötethez, „így járt” például az egyik legjegyzettebb költőnk, Szálinger Balázs. Ugyanakkor sok olyan írói, művészi sorsot láttam, amely az anyagiak hiánya miatt ment félre. Mindezt mélységesen igazságtalannak éreztem. Ezen helyzetek felszámolását célozza az a javaslatcsomag, amelyet a magyar miniszterelnök kulturális főtanácsadója – akinek munkaköri leírása, hogy előremutató tervezeteket közvetítsen a Miniszterelnöki Hivatal felé –, Szőcs Géza elé vittem. Közel másfél év után alakult meg a Kárpát-medencei Tehetséggondozó, annak első elemeként pedig az Előretolt Helyőrség Íróakadémia. Tényleges tevékenységünk 2016 júniusában kezdődött.
– Milyen megoldásokat kínál ez a csomag?
– Például a kárpátaljaiaknak szánt külön pályázati rendszert, amely a helyi jövedelmek többszörösét jelentő ösztöndíjak elérését teszi lehetővé. Figyelünk azokra az ismertté vált, de egzisztenciális értelemben támogatásra szoruló fiatalokra is, akik eddig ilyen-olyan munkahely mellett „félállásban” hozták létre alkotásaikat. Egy egyéves ösztöndíjért még nagyon kevesen adják fel állásukat, de egy hároméves ösztöndíj már elég lehet ahhoz, hogy ne kényszerüljenek újra visszahúzó állásokba. Ezeket a mentorokat azért is képezzük, hogy egy idő után a legjobbak átvegyék a helyünket, munkaszerződéses oktatóként illeszkedjenek a rendszerbe.
– Megpróbálták megismertetni célkitűzéseiket, netán érdekeltté tenni a projektben azokat is, akik ma hangosan kifogásolják a KMTG létét? Akár az „urambátyámozás” vádját is kivédendő... – Muszka Sándor barátom és írókollégám mondta: ezekkel vitatkozni olyan, mint ha a rádióval beszélnél. Mi mindenkit, mentort és pályakezdőt egyaránt pályázati úton vettünk fel, az első körös pályázati feltételeknek pedig a fiatal írószervezetek szinte valamennyi tagja megfelelt. Arról nem tehetek, hogy egyesek úgy érezték, feltétlenül bojkottálniuk kell a kezdeményezést.
– Van e tevékenységnek mérhető, számon kérhető dimenziója?
– A tavaly karácsony előtt megjelent Enumeráció című antológiában közel 700 oldalon már az íróakadémia valamennyi mentora és pályakezdője szöveggel jelentkezett. Ennyi idő alatt senki sem várhatta el, hogy debütkötetek sokaságával dobbantsunk, ahhoz esetenként három év tanulás sem elegendő. Ennek ellenére idén ősszel kettővel előrukkolunk, jövőre pedig további négy-öttel. Mentoraink és oktatóink írásra is szerződtek, így karácsonyig húsz körüli lesz a könyvtermésünk, ami tárgyszerűen is bizonyíthatja az íróakadémia létjogosultságát. Idei projektünk irodalmi-kulturális melléklet előállítása, amelyet azokhoz a napilapokhoz kívánunk csatolni hétvégi mellékletként, amelyek igényt tartanak rá. Igényes irodalmi portál létrehozása is szándékunkban áll.
– Mindezt egy szinte teljes egészében Erdélyből származó csapat irányítja. Találkozott már az „erdélyi maffia” bélyeggel?
– Csak félig szánom viccnek: nem tehetek róla, hogy rendkívül tehetséges emberekkel barátkozom. Az is diszkrimináció lenne, ha azért szorulna ki valaki egy kezdeményezésből, mert történetesen a projektvezető barátja. Ők nélkülem is megállnák a helyüket. Persze nem vitás, egy ilyen csatába csak akkor megy bele az ember, ha vannak harcostársai. Mi nyitottak voltunk, másokat is szerettünk volna bevonni az oktatásba, de visszautasítottak. Vagy mert kétségeik voltak, vagy ki akartak maradni egy esetleges politikai balhéból. Igyekszem egyfajta erdélyi felsőbbrendűséggel nézni a folyamatot, és időnként hüledezem, miként lehetséges ilyen mértékű megosztottság, hogy vérre menőnek kezelnek dolgokat, amelyek amúgy nem vérre mennek. Létünk, művészetünk lényegét ugyanis nem ezek határozzák meg, még ha a minőségét részben igen is. Nézelődöm, és időnként beszólok a partvonalról, ahonnan a legjobb a rálátás a terepre. Még az is lehet, hogy egyszer egy regény születik belőle.
Orbán János Dénes
Költő, prózaíró, irodalomszervező. Brassóban született 1973. július 4-én. Iskoláit szülővárosában járta, Kolozsváron szerzett magyar–angol szakos diplomát, majd bölcsésztanulmányait Szegeden és Bécsben egészítette ki. 1994–1998 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöki tisztségét töltötte be. Egyetemi oktatói munkája mellett az Előretolt Helyőrség főszerkesztője (1995–2000), az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője és ügyvezetője (1995–1998), 1998–2014 között igazgatója. 2006–2012 között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke. A kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávézó alapítója (2002) és tulajdonosa 2014-ig. A Magyar Idők napilap kultúrrovatának vezetője. Több műfajban is publikál: vers, próza, paródia, kritika, esszé, tanulmány, szín- és bábdarab, műfordítás, publicisztika. Díjak, kitüntetések: a Romániai Írók Szövetségének debütdíja (1996), Faludy György-díj (1999) és Petőfi-díj (2000) a Hivatalnok-líra című kötetért (1999), Budapest Költőversenyének Fő- és közönségdíja (2000), Herder-ösztöndíj (Kertész Imre jelölésére, 2000), József Attila-díj (2002), a Romániai Írók Szövetségének Koós Károly-díja (2007), Magyarország Babérkoszorúja díja (2014).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. május 30.

Nem tudom milyen lehet egy tölgyfa alatt hőseposzokat írni
Álljunk meg egy szóra Karácsonyi Zsolttal
Az Odüsszeiát, a Pontusi leveleket és Horatius antológiát vinne magával Karácsonyi Zsolt egy lakatlan szigetre, derült ki az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov Kávéház közös irodalmi estjén. Karácsonyi Zsolt költőt, műfordítót az Álljunk meg egy szóra című programsorozat állandó moderátora, László Noémi kérdezte.
Sajátos Fibonacci számsorozat alapján jelentek meg a költő verseskötetei – állapította meg a beszélgetés legelején László Noémi: az első két kötet között két év telt el, majd minden egyes megjelent kötet után egy-egy évvel nőtt a két kötet közötti megjelenés időintervalluma, így a második és harmadik kötet között három, a harmadik és negyedik között pedig már négy év telt el. Karácsonyi elmondta, 2008 és 2014 között összesen nyolc fordításkötetet publikált, ezek gátolták meg időben és szellemileg is a versírásban.
A könyvkiadás kapcsán a költő bevallotta, habár komoly szálak fűzik az Erdélyi Híradó kiadóhoz, általában felkérések, megegyezések alapján adja ki könyveit különböző kiadóknál, így nem szaporítja azoknak a költőknek, íróknak a táborát, akik egy-két kiadóhoz hűségesek. A Pallas Akadémia Kiadó gondozására például azért bízta egyik kötetét, mert olyan sorozatot készített, amelyben Karácsonyi elképzelte saját kötetét. Elmondta, ha tehetné, csak erdélyi kiadóknál publikálna, mert a Magyarországon megjelent kötetei nehezen jutnak el Erdélybe, de arra is gondolt már, hogy a Kárpát-medence több pontján adjon ki könyveket, például a Vajdaságban, eljuttatva így alkotásait a vajdasági olvasókhoz is.
Karácsonyi versalkotásának célja, hogy a költeményei által átjuttassa az olvasót egy másik térbe. A vers szerinte egy festményt hoz létre, másképp képez teret, mint a próza. László Noémi szerint Karácsonyi verseire jellemző, hogy van benne egy létező túlvilág, transzcendens, megfoghatatlan, emellett eluralja hangulatilag a fennköltség, szentség, nincs profán verse, és nem engedi be a humort se. Karácsonyi elmondta: „Minden kötetben van egy-egy vers, amelyben a humor is megcsendül. A humor a szellem egy magas szintje, nemes feladat azt összehozni.”
László Noémi szerint Karácsonyi nem barlangban él vagy egy tölgyfa alatt ül egész nap, írva verseit, hanem költészet és műfordítás mellett szerkeszti a Helikon folyóiratot és a Farkas Utcai Harangot (egyházközségi kiadvány – szerk. megj.), az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke, emellett pedig egyetemi tanár.
– A 21. századi léthelyzet annyi mindent elvár az embertől, hogy lassan skizofrénné válunk, ám te lényeddel és léteddel legitimizálod ezt az életformát, hisz még mindig épelméjű vagy – állapította meg Karácsonyi Zsoltról László Noémi, aki szerint egy költő nem lehet publikus figura.
A költő bevallotta, nem tudja a publikus figura és a költő énjét elválasztani, ő most is egy barlangban él, ám közben szerkeszt és elnök is. „Ez a létmódom, így tudok a világban lenni, nem gondoltam, milyen lehet egy tölgyfa alatt hőseposzokat írni. Nem gondoltam erre és nem is fogok.” – tette hozzá.
Ahogy azon sem gondolkodott, hogy ez a számos funkció halmozottan előnyös vagy hátrányos helyzetbe hozza-e: a Helikonnál a főszerkesztői posztra kinevezték, az E-MIL elnöksége egy vállalás, a református egyház felkérésére pedig egyértelmű válasza volt, szerinte ezek a költői tevékenységének a részét képezik, annak egy lehetséges változata. Ám nem publikus költő, hanem egy könyvkukac, szeret magányos lenni, nem cáfolja meg a költői kasztot.
Karácsonyi Odüsszeiát, a Pontusi leveleket és Horatius antológiát vinne magával egy lakatlan szigetre, plusz ha még elférne, egy Iliászt. Elmondta, azért nem magyar könyveket vinne, mert a magyar költészet számára olyan, mint egy focipálya, ahol mindannyian együtt edzenek, persze vannak profik és öregek, de nem tud a magyar költészetre messziről nézni. Számára az egy helyen és most van, Berzsenyitől számítva mindenki kortárs.
Az est végén Karácsonyi elárulta, azt reméli, csökkeni fognak a verseskötetei megjelenése között eltelt évek, a következő verseskötet 2018-2019-ben fog majd megjelenni. Az utolsó, 2014-ben megjelent fordításkötete óta nem fordított, de elmondta, olyan ez mint a vírus, visszajön, így ehhez is visszatér majd.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

2017. július 6.

Tusványos, ami minden nyáron biztos
Napközben viták a székely zászló és az erdélyi magyar iskolák helyzetéről, este Kowalsky meg a Vega, Hooligans, Beatrice, Skórpió biztosította bulik – a 28. Tusványos sem ígérkezik kevesebbnek a korábbi kiadásokhoz képest. Idén sportudvarral és kibővült népzenei programmal gazdagodott a kínálat.
Erdély Európa, a Tusványos pedig Erdély politikai és kulturális életének biztos pontja már 28 éve, éppen ezért a rendezvény A biztos pont mottó köré épül idén. A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) egyúttal kerek évfordulót is ünnepel: tíz éve szervezik ugyanis Románia egyik legrangosabb nyári fesztiváleseményét, a Bálványosi Nyári Szabadegyetemet és Diáktábort politikai, kulturális kerekasztalokkal, színház-, néptánc- és bulisátrakkal, tömegeket vonzó koncertekkel. A Bulgakov teraszán sajtótájékoztató-dekorációként lógó, az elmúlt évek mottóit felsorakoztató pólók nyomatékosítják: a rendezvény komoly történelemmel rendelkezik. A hagyományos közéleti témák köré épülő sátrak mellett bővült programkínálat várja azokat, akik szeretnek igényesen fesztiválozni – tájékoztatott Kolozsváron Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, Popa Ilona, a Tusványos főszervezője és Fancsali Barna, a Magyar Ifjúsági Tanács elnöke.
Kvízsátrak értékes nyereményekkel
Idén július 18-23. között a nemzetpolitikai, gazdaságpolitikai és kulturális témák megvitatására korábban felállított sátrak ismét biztos pontjai a programnak, amelyek számos magyarországi miniszterrel, államtitkárral, könyvbemutatókkal várják a látogatókat. Bár a meghívott közéleti szereplők közül még mindenki nem biztosította a szervezőket részvételéről, a Kárpát-medencei politikai pártvezetők kerekasztalát ezúttal is megtartják.
Szombat délelőtt Orbán Viktor magyar miniszterelnök, Tőkés László európai parlamenti képviselő és Németh Zsolt országgyűlési képviselő, államtitkár közös előadása, közönségtalálkozója is a Tusványos egyik leszögezett eseménye. A kvízsátrak – például a Magyar Posta – értékes nyereményekkel fognak szolgálni, újdonságként pedig a tavaly elindított Kriza János népzenei sátorban már napközben is lesznek események. Hangulatos keresztyén programokért az ökumenikus Keskeny út sátrat lehet felkeresni, de a Fiatal Családosok Klubja is képviselteti magát.
Új helyszín a sportudvar, ahol a vizes világbajnokságon és vívóbajnokságon szereplő magyar sportolóknak lehet majd szurkolni. A nagyszínpadi koncertek műfajválasztéka is széles: kedden a Hooligans és a Magashegyi Underground, szerdán Szabó Balázs Bandája és a Balkan Fanatik, csütörtökön az Anna and the Barbies, illetve Nagy Feró és a Beatrice, pénteken a Magna Cum Laude és Margaret Island, szombaton pedig Kowalsky meg a Vega és a Skórpió biztosítja a hangulatot. A MIT idén is külön sátrat működtet, ahol napközben előadásokat és kerekasztal-beszélgetéseket tartanak elsősorban az ifjúsághoz közelálló témákban. Este pedig a jól bevált magyar stand-up figurák humorórái után Kárpát-medencei amatőr zenekarok biztosítják a talpalávalót, többek közt a Koszika & The HotShots, Simó Annamária, illetve a tavaly is fergeteges bulit teremtő No Sugar.
A román–magyar párbeszéd ismét elmarad
„A jelenleg egyre bizonytalanabbá váló európai politikai közegben fontos, hogy biztos pontra találjunk” – hangsúlyozta Sándor Krisztina, a rendezvény politikai felelőse. A bálványosi szabadegyetem ennek fejében igyekszik évről-évre céltudatosan körbejárni a kelet-közép-európai és főként az erdélyi magyarság mindennapos problémáit, teret adni az építő vitáknak.
A szervezők idén is igyekeztek lehetőséget teremteni a román–magyar párbeszédnek, de mint kiderült, a román politikai szereplők évről-évre ódzkodnak Tusványostól, hiszen számos olyan kisebbségi témáról beszélgetnek a szabadegyetemen, amely kényes kérdés számukra.
A meghívást elfogadó, a magyar kérdés tekintetében nyitott román közéleti személyiségek általában az értelmiség más szakmai rétegeinek képviselői: újságírók, történészek. A kerekasztal-beszélgetések, viták során többek közt a magyar szimbólum- és nyelvhasználat helyzetét – például a látványosan üldözött székely zászló esetét – és a magyar iskolák ügyét is közösen tárgyalják meg román és magyar közéleti szereplők, de szerveznek eseményeket az 500 éves reformáció és a Szent László-emlékév köré is.
Idén több mint 220 szervező dolgozik azon, hogy a korábbi évekhez hasonló nívójú fesztivált biztosíthasson: naponta nagyjából 20 ezer, egész hétre pedig körülbelül 60–70 ezer látogatóra számítanak. Délután négy óráig ingyenes a belépő a szabadegyetem területére, utána 10 lejért lehet bejutni, a helyi lakosok és a 12 év alattiak azonban ezúttal is díjmentesen élvezhetik a fesztivált. A napi sátorjegy is 10 lej maradt, a heti ára azonban csökkent: idén csak 40 lej. A részletes programnapló az elkövetkező napokban születik meg és a tusvanyos.ro honlapon lehet majd válogatni belőle.
Kádár Hanga / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2017. július 7.

Magyar előadások is szerepelnek az Országos Színházi Fesztiválon
Öt erdélyi magyar színház előadásait is láthatja a bukaresti közönség az október 20-a és 30-a között a fővárosban zajló Országos Színházi Fesztivál alatt. Az idei seregszemle programját Marina Constantinescu színikritikus, a fesztivál (Festivalul National de Teatru – FNT) művészeti vezetője állította össze, a válogató július 5-én ismertette a meghívott előadások listáját.
A Romániai Színházi Szövetség (UNITER), az ARCUB (Bukarest Municípium Kulturális Központja) és a bukaresti I. L. Caragiale Nemzeti Színház szervezésében zajló fesztiválon a közönség összesen 53 produkciót tekinthet meg az ország különböző színházaiból illetve független társulatoktól.
A romániai színházi szakma legfontosabb seregszemléjén idén kolozsvári, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, temesvári és nagyváradi magyar nyelvű előadásokat láthat a bukaresti közönség, emellett három olyan román nyelvű produkció is meghívást kapott, amely magyar alkotók nevéhez fűzödik.
A huszonhetedik alkalommal megszervezett színházi szemlén a Kolozsvári Állami Magyar Színház két előadással – A mélyben (rendező: Yuri Kordonsky), Rosmersholm (r.: Andriy Zholdak) vendégszerepel, derül ki a fesztivál honlapjáról.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a Radu Afrim rendezte Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan című előadásával vesz részt, a román társulat pedig a Bocsárdi László által színre vitt Bulgakov 17 című produkcióval, az orosz regényíró A Mester és Margarita című műve nyomán született előadás díszlettervezője Bartha József, a jelmezek pedig Kiss Zsuzsanna nevéhez fűzödnek.
Idén a nagyváradi Szigligeti Színház egyik produkciója is bekerült a válogatásba, a társulat a Theodor Cristian Popescu által rendezett Az én kis hűtőkamrám című előadásával lép fel a fővárosban.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház is jelen lesz a fesztiválon, a társulat Harold Pinter Évforduló című darabját játssza, Alexandru Dabija rendezésében.
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház A Versailles-i rögtönzés avagy a Majmos ház című produkciójával megy, a Molière nyomán létrejött előadás rendezője: Sardar Tagirovsky.
A kolozsvári Román Színház szintén két előadással került be a válogatásba, tőlük a Mihaela Panainte rendezte A per (koreográfus: Györgyjakab Enikő), illetve a Tudor Lucanu által színrevitt Playlistlátható majd.
Még egy magyar vonatkozású produkció szerepel a programba, a válogatásba bekerült a nagyszebeni Radu Stanca Színház Máglyacímű előadása is, amely Dragomán György hasonló című regényéből készült, rendező: Armin Petras.
A fesztivál művészeti igazgatója, Marina Constantinescu nyilatkozata szerint: „A kiemelt figyelem ezúttal a 2016/2017-es évadra irányul, Románia színházi és művelődési jelenségeire, melyeket a Országos Színházi Fesztivál tükrözni kíván, hogy újra elemzésekre ösztönözze a nézőket és a szakembereket, mindazokat, akiket érdekel a romániai színház, és nem csak.” Szabadság (Kolozsvár)

2017. július 10.

Márkus Barbarossa János, a reneszánsz inas
Molnár Vilmos szerint Márkus Barbarossa János az egyetlen magyar költő, akiről legendák keringenek, a legelszálltabb legendák pedig igaznak bizonyulnak. Nem csoda tehát, hogy ő volt az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov Kávéház Álljunk meg egy szóra című rendezvénysorozatának meghívottja csütörtök este, a vendéget László Noémi kérdezte.
A moderátor szerint az életművész szó negatív töltetű, általában olyan személyekre használják, akiről nem tudni, mit csinál, miből él. László Noémi megjegyezte, a negatív töltet ellenére Márkus Barbarossa János előszeretettel használja ezt a kifejezést tevékenysége leírására.
A meghívott kiemelte: az életet művészetként, a művészetet életként képzeli el, az életművészet számára egy szakma. Elmondta, gyakran ő sem tudja miből fog megélni, ki kell találja, mihez kezdjen, ám ő erre is művészetként tekint.
A beszélgetés folyamán kiderült, Márkus Barbarossa János nemcsak életművész, hanem igazi reneszánsz inas, mesterről mesterre járva sajátít el különféle mesterségeket. Gyerekkorában egy zárdában nevelkedett, amely már kisgyerekként számos érdekes élménnyel gazdagította. Tanulóként úgy érezte, az iskola inkább hátráltatja, viszont megemlítette, hogy azok a tanárok, akik nem hagyományos órákat tartottak, nagy hatással voltak rá, és fontos dolgokat tanult tőlük. Iskolakerülőként már diákkorában eltanulta a fémmetszés technikáit, illetve a kalapkészítő és órás mesterségekbe is belekóstolt, gyakran látogatva ezeket a műhelyeket.
Életművészként a katonaság alatt és a kényszermunkahelyén is arra koncentrált, hogy minél többet tanulhasson: előbbi helyen könyvelőként, inasként is tevékenykedett, míg a zománcgyárban az éjjeli műszakot választotta, hogy felfedezze a zománc nyújtotta művészeti lehetőségeket.
Irodalmi tevékenységét dalszövegírással kezdte, tudósított a Marosvásárhelyi Rádiónak, írt különböző cikkeket, álnéven közölt az Utunkban, és a Fáklyában. Első verseskötetét gyermekei számonkérésére jelentette meg, akik nem értették, hogy apjuk –, aki ha nem farag, akkor ír –, miért nem adja ki a fiókban lapuló költeményeket.
Márkus bevallotta: irodalmi tevékenységére nem jellemző az inasság, itt nem járt mesterről mesterre, hogy elsajátítsa az írást, hanem véletlenül került írók, költők társaságába. Első nagy találkozása az irodalommal Bécsben volt, Deréki Pál vitte el az Öreg kovács nevű irodalmi műhelybe, ahol számos olyan nagy mesterrel találkozott, akiket tulajdonképpen nem ismert, neki kellett utána járni, hogy kik azok, és miket írnak.
Többnyire verseskötetei jelentek meg, nagy részük magánkiadásban. Egyetlen prózakötete, amely eddig magyar, román, illetve angol nyelven is napvilágot látott, tulajdonképpen az 1990-es évek tükörképe. A kolozsvári Music Pub volt a 90-es évek elején a kincses város irodalmi „központja”, a Fidelius című kötetében azt dolgozza fel, amit ott megélt. A társaság központi szereplője Bréda Ferenc volt, így ő lett a kötet főszereplője, ám a többi mellékszereplő is a társaság tagjai közül került ki.
„Ez egyfajta korszellem tükörképe, 7-8 évet rögzít abból a lelkes időszakból. Ma már másként van minden, 20 év alatt rengeteg minden megváltozott” –jegyezte meg Márkus Barbarossa János.
Az est folyamán a hangszerkészítő, régiségkereskedő, költő, író igazolta Molnár Vilmos kijelentését: élettörténetét ugyanis számos izgalmas „legendán” keresztül szemléltette. A meghívott annyira belefeledkezett a mesélésbe, hogy a rendezvényre jellemző felolvasásokat is elfelejtették a kérdések közé beékelni, így az lett a beszélgetés és az est zárómozzanata.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

2017. augusztus 19.

Petőfi helyett kreatív írást
Beszélgetés Kukorelly Endrével a Bulgakovban
„Mindenki kéne írjon” – hangsúlyozta többször is Kukorelly Endre csütörtök délután, a Bulgakov Kávéház teraszán megszervezett Álljunk meg egy szóra rendezvénysorozaton. Az est állandó házigazdája, László Noémi kérdezte a József Attila-díjas írót, költőt, újságírót és kritikust, aki úgy vélte, a kortárs gyermekirodalom gügyögés, a nagy irodalmi alkotások mind szörnyetegek, és bevallotta, azért lett író, mert nem értett semmit a Bűn és bűnhődésből.
László Noémi első kérdésére Kukorelly Endre kifejtette: az irodalom művészeti ágazat, nem egzakt tudomány, sajnálja, hogy egyfajta történelemként tanítják az iskolában és nem a kortárs alkotókkal és alkotásokkal foglalkoznak. Véleménye szerint kreatív írást kéne oktatni az irodalomórákon, nem Petőfit.
Kukorelly Endre pont ezzel foglalkozik: kreatív írást oktat. Mint kifejtette, az ázsiai jellegű, zenszerű mester–tanítvány viszonyt kedveli, ahol ő csak „nyakonvágja” tanítványait, hogy azok széthulljanak, majd felébredjenek. Az óráin közösen beszélnek a művekről a diákokkal, együtt „viszik a szöveget ötről hatra”. Szerinte ez az egyetlen járható út, hiszen ő sem tudja a tutit, ő sem okosabb a tanítványainál, minden órán ugyanannyit tanul, mint azok, akik fizetnek neki az okosodásért. Számára az oktatás során csak egy kérdés van: jókor érkezik-e a nyakleves.
„Mindenkiben van potenciál. A tehetséget el kell felejteni. A potenciált pedig mindenkiből ki lehet hozni, csak dolgozni kell rajta” – részletezte oktatási elveit az író.
Kukorelly első „regényét” hatodikos, hetedikes korában kezdte el írni: az Egri csillagok hatására írt ő is török csatákról, vitézekről, ám komolyabban az irodalom a Bűn és bűnhődés elolvasása és meg nem értése után kezdte el érdekelni. Apja ronda A Világirodalom Remekei sorozatában olvasta el Dosztojevszkij regényét, amelyet annyira érdekesnek és izgalmasnak talált, hogy eldöntötte: ő is ezzel fog foglalkozni. „Nem kell feltétlenül megérteni a műveket. Van, amit nem is lehet megérteni, mint egy Bach fugát, vagy Malevics Fekete négyzetét. Ez érzéki dolog” – jegyezte meg.
A beszélgetés során többször visszatért arra, hogy a szocializáció, fejlődés, tanulás, egyfajta burkot hoz létre, butít. Példaként a gyermekrajzokat, a gyerekek mondanivalóját hozta fel. „A gyermekrajz nem ábrázol semmit, szinte azt mondhatni, hogy avantgard alkotás. Aztán a gyermek elkezd szocializálódni, és mi beleneveljük, hogy a rajznak ábrázolnia is kell valamit. A gyereket úgymond betörik” – fejtette ki. Hasonló okok miatt a kortárs gyermekirodalmat sem szereti, számára az egész lebutított gügyögés, az írók, költők nem értik meg, hogy „a gyermek nem hülye, csak kicsi”. A gyerekszáj szerinte igazi költészet, a gyermek mindent elmesél, célok nélkül, ami benne van, ám a szocializáció a gyermekszájat is betömi.
Ezt a szocializációs burkot áttörni az írással lehet, vélte a meghívott. „Mindenki írjon, minimum egy naplót. Bármit lehet bele írni, bármi jó, a lényeg, hogy minden nap kell csinálni.” – mondta. Véleménye szerint az írás az önmegismerés, megértés egyik „királyi” útja.
Kukorelly Endrével augusztus 15-én, kedden is találkozhattak a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán szervezett irodalmi esten, ahol Mile Lajos főkonzul beszélgetett az íróval, költővel. Szabadság (Kolozsvár)

2017. augusztus 21.

Temesi Ferenc: Ha újraírnánk a regényeinket, soha nem írnánk újat
„Azt írod le, amit már tudsz. Mindennek megvan a helye, az írás nem megfeledkezés, hanem szembenézés, folyamatos tükörbenézés” – mondta Temesi Ferenc szombat délután a Bulgakov teraszán szervezett beszélgetésen. A Kossuth- és József Attila-díjas íróval Fekete Vince, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztő-helyettese beszélgetett.
Fekete Vince a beszélgetés elején kiemelte: Temesi Ferenc csak annyit kért tőle, amikor az estről egyetlen e-mailben egyeztettek, hogy sok lehetőséget kapjon felolvasásra, amelyre persze ő igent mondott. Így az író hosszabb részleteket olvasott fel alkotásaiból: a Por című szótárregényből való részlettel tesztelte az érdeklődők magyarságát, a Kölcsön idő: alapíttatott 1990-ben. I-II című újságregényéből felolvasott egy Rózsa Sándor interjút, a Bartók című munkájából a zeneszerző önparódiáját prezentálta, de a készülő 49/49 című regényből is megismerhettünk egy részletet.
Temesi Ferenc írói pályáját négy évesen kezdte, mint „óvodai mesemondó”, derült ki a beszélgetésen, aki, miután kifogyott az édesanyjától hallott-tanult népmesékből, saját történetekkel szórakoztatta óvodástársait és az óvónőket. – Népi szürrealista mesék voltak ezek, amelyekbe belefoglaltam az óvodai élményeinket is – mesélt első „alkotásairól” az író.
Azóta számos regényt írt, amelyek közül az egyik leghíresebb a Por című szótárregény, negyedik kiadása idén jelent meg. Az első alkalommal kiadott, 666 szócikket, címszót tartalmazó alkotásával Temesi megteremtette a szótárregény műfaját Magyarországon. Az író elmondta: a negyedik kiadásnál sem írta újra a regényét, csak a számtalan hibát javította ki, és nagyjábol 15 sort írt a por szócikkhez. – Ha újraírnánk a regényeinket, soha nem írnánk újat – hangsúlyozta.
A szótárregény műfajáról elmondta: mindannyian szótárai vagyunk az életnek, csak nem mindenki írja le a saját szótárát. Minden ember saját jelentést társít a különböző szavakhoz, így minden szótárregény más lenne.
Temesi Ferenc újságregényt is írt, a Kölcsön idő: alapíttatott 1990-ben. I-II. című kötetek az író szerint azért buktak meg, mert nem sárguló újságpapírra nyomtatták, ahogy azt illett volna, hanem hófehér papírra.
De Bartók Béláról is ő írt először regényt, amelynek alkotási folyamata megközelítőleg 40 évig tartott. – Bartók a mi szellemi valutánk. Mindenki ismeri a nevét, a műveltebbek a zenéjét is – fejtette ki. Az író szerint, az ő Bartókja többet mond, mint amennyit a valódi, szemérmesebb és zárkózottabb is. Az író olyan helyzetekbe helyezte szereplőjét, amelyekbe élete során kerülhetett, Bartókot, az embert alkotta meg és szólaltatta meg.
Temesi Ferenc a beszélgetés végén bevallotta: a mesterművét még nem írta meg. A regény, amely mint búvópatak bukkan fel néha, amikor más regényeken, projekteken dolgozik, lassan összeáll egy egésszé, így reméli, hogy megírhatja azt is. Ebben az író egyetlen nő életét mutatja majd be. – A nők nélkül nem lehet semmi, de velük sem. A nők életem során mindig a legmagasabb szintre emeltek, de a legmélyebb pontra is ők süllyesztettek – vallotta be Temesi Ferenc.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

2017. augusztus 22.

Kolozsvári Magyar Napok: vissza a gyökerekhez
Hogyan maradhat belsőséges és élvezhető egy százezreket vonzó tömegrendezvény? A 8. Kolozsvári Magyar Napok szervezői megmutatták: új helyszínek bevonásával, átszervezéssel téve szellősebbé, bensőségesebbé és élvezhetőbbé az elmúlt években zsúfolttá vált kulturális fesztivált.
A Kolozsvári Magyar Napoknak már nem kell bizonyítani, nyilatkozta Gergely Balázs főszervező a vasárnap zárult kulturális fesztivál idei, nyolcadik kiadása előtt, ezért, mint mondta, az eddigi bővítés helyett a jövőben a rendezvénysorozat bensőségességének, élvezhetőségének a megőrzésére törekszenek. Ami sikerült is: a 8. Kolozsvári Magyar Napok legnagyobb erénye az a visszaszerzett baráti, már-már családias hangulat, mely az első években jellemezte a kincses város magyarságának ünnepét.
De ehhez bővítésre, terjeszkedésre volt szükség, hiszen a magyar programokat nélkülöző kolozsvári városnapok alternatívájának szánt rendezvénysorozat az elmúlt években a Kárpát-medence egyik legnagyobb magyar kulturális fesztiváljává nőtte ki magát, Kolozsvár főtere nem csak a környező magyar falvakból, hanem Sepsiszentgyörgytől Budapestig valamennyi magyarlakta régióból vonzza az ünnepelni vágyókat. És az egyre szűkösebbé vált Farkas utca bizonyította, hogy a népszerűségnek ára van: a tömeg. Ez a tömeget igyekeztek fellazítani idén új helyszínek bevonásával. Sétatéri lazulás A magyar napok kevésbé bejáratott, még kísérleti helyszíneként a Sétatér megfelelőnek bizonyult az alternatív zenei koncertek, gyerekfoglalkozások befogadására, a fesztivál gócpontjának számító Farkas utca ellensúlyozására. Az itt zajló délutáni-esti programok alatt lehetőség nyílt arra, hogy rég nem látott iskolatársakkal váltson pár szót az ember, egy sör mellett belehallgasson a magyar zene teljes skáláját lefedő koncertprogramba, vagy a fák hűvösében, egy nyugágyon pihenje ki az éjszakai buli fáradalmait.
A kultúrára éhezők a Kaszinóban gyönyörködhettek Róth Miksa üvegfestészetének sokszínűségében, melyet „élőben” is megtekinthettek, a magyar napok alatt vezetett séta keretében vált láthatóvá a Román Nemzeti Bank székhelyének a világhírű üvegablak- és mozaikkészítő mester által megálmodott üvegmennyezete. Még a sétatéri tó is kínált új szórakozást: a szokásos vízibiciklizés és csónakázás mellett hajókázásra is alkalmuk nyílt az arra járóknak, az Emese Park hagyományőrzői által itt vízre eresztett viking hajó elsősorban a gyerekek körében örvendett nagy népszerűségnek.
A sörudvartól a borutcáig
Nem állt meg az élet a magyar napok hagyományos, főtérközeli helyszínein, a Farkas utcában, a romkertben, a Fogoly utcában sem. Utóbbi idén a magyar borok készítőit fogadta be, miután a korábbi, egyetem melletti borudvar tavaly szűkösnek bizonyult. A Balatonfelvidéktől Nagyenyedig, Ménestől Krasznabéltekig tucatnyi pincészet kínálta itt eladásra a nemes nedűt, egyfajta találkozóhelyként szolgálva a rég nem látott ismerősök számára, akik egy koccintás erejéig meg is pihentek az asztaloknál, miközben a palatkai cigánymuzsikusok vagy a kolozsvári dzsesszzenészek szolgáltatták a háttérzenét.
A sok bortól megéhezők a Moldovan hentesbolt lacikonyháinál enyhíthették éhségüket, melynek árusai úgy próbálták ellensúlyozni magyar nyelvtudásuk hiányát, hogy piros-fehér-zöld szalagot tűztek kalapjukba. A szép gesztusnak vagy jó marketingfogásnak egyaránt nevezhető húzás nem lehetett nagy áldozat a részükről, hisz aranyáron mérték a karajt, sokszor ledöbbentve áraikkal a rendelőket – anyagi szempontból kétségtelenül ők voltak a magyar napok legnagyobb nyertesei.
Velük ellentétben a Farkas utcai kézművesvásár árusai – akik szintén kolozsvári felárral kínálták ízléses portékáikat – bevételkiesésre panaszkodtak, hiszen a Sétatér vonzása miatt megfogyatkozott a célközönségük. Részben a közeli Farkas utcai színpadon zajlói népzenei bemutatók, operettelőadások kárpótolták őket, részben pedig a magyar napok egyre gyarapodó román közönsége, amely főleg este – miután a tömeg átvonult a főtéri koncertekre – vette szemügyre a későig nyitva tartó bódék felhozatalát. A magyar napok programjai iránt egyre fogékonyabb románok mellett a magyar borok és népművészet a külföldieket is bevonzotta a fesztiváli kavalkádba, más évekhez viszonyítva jóval több angol, francia, spanyol beszédet lehetett hallani. Tényleg Bill a király! A magyarnóta-énekesek és cigánymuzsikusok után a főtér Szentegyház utcai oldalára költöztetett nagyszínpad kínált szórakozást a magyar napok közönségének, a Ghymes első napi regélését Szikora Róbert és az R-GO csikidámja követte, amely után az énekes székelyhimnusz-éneklésre fogta az erre kevésbé fogékony kolozsvári közönséget. Ez másnap Deák Bill Gyula és Hobó közös fellépésével történelmi eseménynek volt tanúja. A magyar napok legjobb zenei produkcióját lelkes énekléssel és vastapssal díjazta a tömeg, főleg az István a király rockopera betétdalainak elhangzásakor vált euforikussá a hangulat. Charlie vérszegény viszkizése már nem kapott ekkora elismerést, ahogy a zárógálának szánt Csárdáskirálynő sem, melyre csak félig telt meg a főtér. Ebben az előadás elején eleredt esőnek is nagy szerepe volt, ráadásul az esernyőrengeteg eltakarta az impozáns díszletet, kevésbé volt élvezhető a nagyszabású produkció.
Az operettre kevésbé fogékonyak ez alatt a Szentegyház utcai sörudvarban kortyolgatták söreiket, a Fóti sörfőzde kézműves termékeit, miközben az elmúlt évtizedek magyar slágereire táncoltak. Az afterparty helyszínként is szolgáló sörudvar szűkösnek bizonyult a nagy számú betérő számára, de a bulizók nem zavartatták magukat a tumultus miatt, még a mosdóban való félórás sorban állás sem szegte kedvüket, esténként fergeteges volt a hangulat. Akárcsak a szomszédos Bánffy-palota udvarán, ahol gitáresten énekelhették együtt a magyar slágereket a különböző generációk tagjai, vagy szabad téren bulizhattak az alternatív magyar rockzene legismertebb dalaira.
Kiállításdömping és irodalmi karaván
A 8. Kolozsvári Magyar Napok legerősebb oldala kétségen kívül a kulturális programok voltak, melyek közül alig tudott válogatni a bőség zavarával küzdő nagyérdemű. A szépművészeti és történelmi múzeumban rangos kiállítások sora várta az érdeklődőket, akik magyar és román nyelvű tárlatvezetést egyaránt biztosítottak, de a számos, sokszor egy időpontban zajló irodalmi est, kerekasztal-beszélgetés közül is alig lehetett egyet kiválasztani. A Bulgakov kávéház teraszán egymásnak adták át a mikrofont az erdélyi és magyarországi kortárs írók, költők, míg más bejáratott helyszíneken a „nagy öregek” emlékeztek a Ceușescu-rezsim sötét éveire, a rendszerváltás eufóriájára.
A programkínálat ellenére a kulturális rendezvények is jellemzően telt házasok voltak, sőt, az is előfordult, hogy nem fért be a terembe a nagy számú érdeklődő, vagy a zsúfoltság és meleg miatt élvezhetetlenné vált a beszélgetés. Ez a jövőben a kulturális kínálat „szelősebbé” tételét indokolná, egy újabb „terjeszkedést”, amikor a vélhetően nagy érdeklődésre számot tartó programok több ember befogadására alkalmas terekbe költöznek. A Kolozsvári Magyar Napok szervezőcsapata ugyanis bebizonyította, hogy az értékmegőrzés mellett a megújulásra is képes, úgy tud hidat verni magyarok és románok, Erdély és Magyarország ünneplésre vágyó magyarsága között, hogy közben bensőséges és élvezhető marad.
Pap Melinda / liget.ro

2017. október 10.

A színház és zene határán
Ma este tartja az idei évad első bemutatóját a Tamási Áron Színház társulata. A Bocsárdi László által rendezett, a sZempöl Offchestrával együttműködésben készült Alice című előadás az alkotók szerint olyan színházi vízió megteremtésére törekszik, amely a Lewis Carroll által megálmodott Alice Csodaországban és Alice Tükörországban című fantasztikus kisregényekben felépített univerzumban játszódik. Színházi koncert vagy koncertszerű színház – írják az alkotók az előadásról, mely a mai kor összefüggéseit felvállaló, friss, fiatalos, lazán összeszőtt Alice-történet.
Kezeljük akár a tinédzser korban járó ember újszerű, traumatikus testtapasztalásának történeteként, akár az ember első pszichedelikus kalandjának leírásaként, vagy a világ láthatatlan dimenzióit megsejtő ember pánikszerű öneszméléseként, Alice meséje a határsértések (vagy átlépések) ikonikus története, amelyben valaki beavatódik egy számára ismeretlen világba. A mese szereplői Alice-t olyan kihívások elé állítják, olyan rejtvények megoldására kényszerítik, amelyekre talán nincs is jó megfejtés, mert a feltett kérdések már önmagukban is értelmetlenek. Ez a világ gyakorta tűnik furcsának, nyomasztónak, elviselhetetlennek, emészthetetlennek, vagyis éppen olyan módon idegennek, ahogyan a hétköznapi valóság is annak látszódhat egy újszülött vagy egy kamasz számára. Ki vagyok én? Mi lett és mi lesz belőlem? Hogyan tudok találkozni a világgal? Hogyan tudok a saját történetem főszereplőjévé válni? Én játszom a képzelettel, vagy a képzeletem játszik velem? Mit jelent vágyakozni? És mi történik a vágy beteljesülése után? – ezekre a kérdésekre keresi a választ a Bocsárdi László által rendezett előadás. „Eljött az ideje, hogy regényekkel is megbirkózzak, a marosvásárhelyi színház román társulatánál készült Bulgakov 17 című előadás után ez a második regényadaptáció, amit rendezek. A kortárs színház már jó ideje túllép a klasszikus dramaturgián, és engem is egyre jobban vonzott az álom megidézése, a látszólag lehetetlen dolgokkal való kísérletezés a színpadon. Szerettem volna megszólítani a kamaszokat is, és az Alice volt az első cím, ami eszembe jutott, a sZempöl pedig pontosan azt a zenei világot képviseli, mely nagyon könnyen rátalál erre a közönségrétegre. Hangos, dinamikus, agresszív képi világgal rendelkező produkció született a színház és a zene határán, melyben viszonylag távol kalandoztam attól, amit az utóbbi években megszokhatott tőlem a közönség – vallotta lapunknak a rendező, aki szerint 10–12 éves kortól felfelé bárkinek ajánlott az előadás. Az Alice ma este hét órától látható a színház nagytermében, az előadásra érvényesek a bérletek is 10 lejes felár kifizetésével. Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-209