udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
211
találat
lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-210 | 211-211
Névmutató:
Ionescu, Ileana Stana
2014. július 31.
Hamvas románul
A 2014. évi bukaresti nemzetközi könyvvásáron, a sorban a kilencedik Bookfest-en – amelyet május 28. és június 1. között tartottak – került sor a Balassi Intézet bukaresti és sepsiszentgyörgyi intézetei szervezésében, a Donau Lounge Standon, Hamvas Béla A bor filozófiája című művének román nyelvű “ősbemutatójára”. Ennek aműnek a fordítója dr. Hubbes László Attila, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa. Hamvas könyvét a bukaresti székhelyű Curtea Veche Kiadó jelentette meg 2013. decemberében, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának támogatásával.
Azt mondják a szakemberek, hogy A bor filozófiája című Hamvas-mű lefordítása több szempontból is jelentős teljesítménynek számít: egyrészt műfajából, nyelvezetéből adódóan igen nehéz feladat elé állítja a mindenkori fordítót, másrészt Hubbes László nem anyanyelvére, hanem egy idegen nyelvre ültette át ezt a magyar nyelvterületen oly nagyon kedvelt és ismert munkát. A román kritikusok is méltatják a fordítás kiváló minőségét, amely minden bizonnyal áttörést jelenthet a román nyelvterületen ismeretlen szerző életműve szempontjából is, de ugyanakkor – bár ennek az irodalomhoz nincs köze – kitűnő marketing-eszközként használható a magyar borok romániai népszerűsítése során. Itt azonban nemcsak erről van szó. A könyv, Hamvas, illetve Hubbes László vállalkozása is sokkal több (lehet) ennél. A fordítóval a könyv előtörténetéről, a saját pályaívről és a lehetséges folytatásokról beszélgettünk.
- Honnan ez a Hamvas Béla-rajongás? Hamvast “készen” kapta már gyermek- és ifjúkorában, vagy diákkorában kezdett megismerkedni véle?
- A rajongás talán erős szó. Nagy tisztelettel viseltetek Hamvas Béla iránt, de a rajongáshoz túlságosan óvatos vagyok. Olyannyira, hogy, amikor a kilencvenes évek közepe táján egy lelkendező Hamvas-divat kezdett elharapózni Kolozsváron a diákság körében, én egy kicsit vissza is riadtam, és hosszú ideig nem vettem aztán a kezembe. Szerencsére csak átmeneti időszak volt ez – később éppen az ellenségesen elfogult és felületes vagy tájékozatlan, rosszmájú lejárató szövegek nyomán kezdtem újra olvasni. Azt mondanám inkább, hogy amolyan első tanítómnak tartom őt: nála olvastam először sokmindenről, amiről korábban tudomásom sem volt. És persze a szellemi meg a morális magatartása is megragadott, bár néha kissé merevnek éreztem. Személyes viszonyom alakult ki vele a könyvei olvasása során – gyakran éppen a vitázgató morfondírozásommal. Azt nem mondanám, hogy állandóan őt olvasom, de ott van mindig a kezem ügyében. Az életmű-sorozatát összegyűjtöttem a polcra az évek során – ha ez rajongásnak számít…
A különleges szellemi kalandokra mindig fogható voltam; Weöres Sándort, Várkonyi Nándort már középiskolás koromban otthon kedveltem meg – így aztán, amikor elsőéves bölcsészhallgatóként a barátaimtól kezembe került a harminchárom esszé, már „be voltam törve”. (Csak jóval később szereztem tudomást a barátságukról.) Onnantól kezdve kerestem, kerestük, akkoriban valósággal habzsoltam… Igen, mondhatom, rajongtunk érte. Az egyetemi évek alatt végigolvastunk mindent, amit addig kiadtak tőle.
- Erdélyben alakult ki ez a Hamvas iránti rajongás? Vagy másutt járva, új környezeti hatások is erősítették? Magam szegedi diákként találkoztam először a nevével. Olyan sikeresen elhallgatták, hogy 1990 előtt csak némi halvány sejtésem volt arról, hogy létezett egy ilyen nevű “író”.
- Kolozsváron, 1990-ben találkoztunk először az írásaival az akkor frissen kialakult baráti körömben (és talán az sem egészen véletlen, hogy az eszeveszett marháskodás és szójátékok mentén az Éber lett e baráti társaság neve, ami Hamvas egyik alapterminusa – bár mi nem azzal a jelentéssel vagy szándékkal használtuk ezt a szót, de bizonyára tőle került be a szókészletünkbe). Mint említettem, a harminchárom esszé volt az első, ami a kezünkbe került, és aztán sorra az akkoriban már Erdélybe is átszivárgott művei: az Öt géniusz, A láthatatlan történet, a Scientia Sacra, s persze, a Karnevál, és így tovább – az egyetemi évek alatt végigolvastuk, végigvitattuk a főbb alapmunkáit. A bölcsészkaron akkor sem került még be a kánoni irodalomtörténetbe, de volt olyan tanárunk már – például a Magyarországról hazatérő Kiss Mihály, aki Hamvas Béla esszéiről szépen beszélt. Külön emlékezetes számomra az az előadás, amit egyszer meghívottként Szőcs Géza tartott róla – ő ugyanis már jóval korábban, még a szamizdat-időszakban megismerkedett Kolozsváron az írásaival.
Bizonyos tekintetben döntően befolyásolta az életemet – legalábbis szakmai téren: a Henoch apokalypsise, Hamvas fordításában és bevezető kommentárjával volt az a könyv, ami engem elindított az apokaliptikum kutatása felé, és kezdeti értelmezésemet nagymértékben meghatározta az ugyancsak akkoriban olvasott A világválság című esszé-trilógiája. Az apokaliptikának szentelt szakdolgozataimat még az ő szemléletmódjának erőteljes (és emiatt eléggé egyoldalú) hatása alatt írtam; különösen a mesteri értekezésemet. Ennek az elfogultságomnak az utólagos felismerése és a már említett, számomra zavaró divathullám miatt is torpantam vissza a „rajongásból”.
- Ön nemcsak rajongott Hamvas iránt, hanem egy idő után elhatározta, hogy románra fordítsa. Honnan vette a bátorságot? Szakmailag eleve felkészült volt erre, vagy évekig érlelte magában az ötletet?
- Úgy alakult, hogy 1998-tól (film)fordítóként kezdtem dolgozni Bukarestben, a fordítás a mindennapjaim részévé vált, elsősorban magyarra, vagy néha angolra fordítottam. Román nyelvre is ott fordítottam először, a stúdióban. (Megjegyzem, hogy soha nem jelentett nekem gondot a román nyelv, hiszen Galacon és Zsilvásáron nőttem fel, iskolakezdésre költöztünk haza Sepsiszentgyörgyre, és már gyerekkorom óta nagyon sokat olvastam románul is. Bukarest pedig egy eszményi közeg volt számomra. A – fordítói – szakmai felkészültség tehát csak a gyakorlatban alakult ki tehát az évek során, tudatosan nem készültem soha fordítónak, még kevésbé műfordítónak. Egyes könyvek olvastán fel-felbukkant ugyan bennem a gondolat, hogy ezt érdemes lenne románul is, vagy magyarul is, vagy éppen angolul is olvasni – és arra, hogy vajon képes lennék-e lefordítani? Néha neki is gyürkőztem egy-két mondatnak, de aztán többnyire – inkább idő és motiváció hiánya miatt – annyiban is hagytam…
Visszatérve Hamvasra, ugyanez a kihívásszerű gondolat motoszkált bennem: érdemes lenne román nyelvre átültetni néhány fontos írását. De mindjárt el is bátortalanodtam az elején – nagyon nehéz szöveg, nem is tudnék megbirkózni vele. Meg lehet, hogy nem is olvasnák szívesen –, s akkor pedig minek?
Ez utóbbi kételyemet egy román ismerősöm oszlatta el, aki hosszabb ideig Olaszországban élt, ott olvasta Hamvast olaszul, és nagyon tetszett neki. Azt hiszem, ő ültette el a bolhát a fülembe, hogy próbálkozzak a fordítással – talán még fel is ajánlotta, hogy publikálja. Akkor lefordítottam a Meteóra esszét, aztán részben, vagy egészen a Bizáncot; oda is adtam neki, de azóta sem tudok róla, hogy megjelentek volna valahol. Azt hiszem, tapintatlan választás volt részemről ez a két esszé, és persze én is csak műkedvelő kísérletező voltam még. Ez valamikor ’99-ben vagy kétezerben volt, azóta a fordítás-szövegek sincsenek meg és a kapcsolatot is elvesztettem.
- A bor filozófiáján kívül más hosszabb munkát is fordított?
- Csak azt a két említett esszét fordítottam le korábban – és aztán sokáig nem is gondoltam rá, hogy megpróbálkozzam. Már itthon éltem Sepsiszentgyörgyön a kétezres évek elején, könyvtárosként dolgoztam (ami nyugalmasabb időszakom volt), valamikor akkoriban frissen újraolvasva A bor filozófiáját, megint kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon milyen lenne az románul, hogyan lehetne átültetni. Azt hiszem, kezdő lökést adott nekem az is, hogy ugyancsak akkoriban olvasgattam Radu Anton Roman költői gasztro-etnográfiai munkáját a román tájegységek hagyományos konyhájáról és borvilágáról, és úgy éreztem, hogy Hamvas borfilozófiája is éppen olyan jól csengene románul. Kezdetben inkább ezt akartam kipróbálni, semmint céltudatosan „Hamvast fordítani”. Nem is tudom, pontosan mikor szántam rá magam, hogy az első mondatot lefordítsam… De aztán napi programom része lett, hogy reggeli ujjgyakorlatként azzal kezdjem a napot, hogy egy-egy mondatot még a család ébredése előtt lefordítsak. Később már – a Hamvas iránti elkötelezettségem révén is – tudatosan törekedtem arra, hogy meglegyen a borfilozófiából a „napi penzumom”, és ha valamiért nem sikerült reggel, akkor este nem tértem aludni, amíg nem teljesítettem. Persze, ez az egy mondat fordítás nem mindig jelentett kimondottan fordítást; olyan is volt, amikor egyszerűen kitöröltem két-három előző napi mondatot, hogy aztán másnap újraírhassam.
Egy év is eltelt talán, vagy még hosszabb idő, amikor azon vettem észre magam, hogy a könyv utolsó mondatát fordítom… Aztán nem tudtam mihez kezdeni vele, hiszen nem erősségem az önbizalom, és nem is ismertem senkit, akihez fordulni mertem volna. Régi barátaim, természetesen, és a családom is váltig biztattak, hogy ki kell adni. Én is éreztem, hogy most már tétje van a dolognak, hiszen Hamvas általam kerülhetne először a román olvasóközönség elé. Miközben (éveken át sikertelenül) kiadót kerestem a kéziratnak, kétszer is újraírtam-újrafordítottam, mert nem voltam elégedett az előző munkámmal. Sok segítőm volt ezalatt az idő alatt – és nekik köszönhető, hogy immár könyvként kerülhet a román olvasók asztalára.
- Mi a véleménye, vannak-e Hamvasnak román megfelelői? Esetleg rokonai?
- Vannak. Végső soron azért mertem mégis hozzáfogni Hamvast románra fordítani, mert eredeti kételyeim valóban megfontolatlanok voltak, hiszen a két világháború közötti román szellemi elit jelentős része fordult a René Guenon, Julius Evola által is képviselt tradicionalizmus felé, akárcsak Hamvas Béla. Olyan neveket említhetek itt, mint Nae Ionescu, Mircea Vulcanescu, Vasile Lovinescu, Constantin Noica, Emil Cioran vagy akár Mircea Eliade. Azzal a különbséggel, hogy a román tradicionalisták egyrészt elsősorban a nemzeti ortodoxia és a népiség révén kapcsolódtak be ebbe az irányzatba, így szinte elkerülhetetlenül adódott a korabeli (szélső)jobboldallal való összefonódásuk, Hamvas viszont kritikusan viszonyult mindenféle politikai ideológiához vagy formációhoz.
- Ismerték Hamvast a románok? Milyen volt a recepciója?
- Eltekintve néhány magyarul is olvasó erdélyi román útkeresőtől, vagy azoktól a kevesektől, akik esetleg francia vagy olasz fordításban találkoztak az írásaival, Hamvas Béla mondhatni teljesen ismeretlen volt a román olvasóközönség számára. Viszont a hosszú kiadókeresési folyamat során, amikor különböző hazai és nyugati román szellemi személyiségekhez fordultam segítségért, azok, akik elolvasták a kéziratot, nagy lelkesedéssel beszéltek róla, és a művet népszerűsítendő még kisebb részleteket vagy ismertetőket is közöltek belőle honlapjaikon, vagy a folyóiratokban.
A nyelvi lektor, Nina Tintar – akinek itt is szeretném megköszönni a hihetetlenül sok segítségét – egyenesen rajongással dicsérte, barátai közt népszerűsítette még a megjelenés előtt, és teljesen önzetlenül, elkötelezetten kereste ő is a kiadási lehetőségeket kapcsolatain keresztül.
Természetesen, mások is fordítottak már Hamvastól szövegeket, esszéket – itt mindenképpen meg kell említenem Boér Hunort, de másoktól is ismerek szövegeket, töredékeket: Adrian Bude, Dénes Ilona román fordításai megtalálhatók a Sütő Zsolt által fenntartott háromnyelvű www.hamvasbela.org portálon. Zsolt egyébként is rengeteget tett Hamvas Béla romániai népszerűsítéséért, nekem is sokat segített – és neki is köszönhető az, hogy A bor filozófiája nem egészen légüres térbe érkezett: a honlapjának szép számban vannak román olvasói. A könyv megjelenése óta – amit végül is Lakatos Mihály éveken át kitartó korrespondenciája tett lehetővé a Balassi Intézet révén – nagyon jó visszajelzések érkeztek, úgy az olvasók, mint a kritika részéről. Több lelkes olvasói levelet is kaptam, amelyekben csodálattal dicsérték Hamvas gondolatait, költői nyelvezetét, és biztattak a folytatásra, hangsúlyozván, hogy kíváncsian várják a számukra új magyar gondolkodó további műveit. Az első irodalmi kritikák (nem meglepő módon) borkedvelő közegben jelentek meg, de a könyvszakma is pozitívan reagált, méltatva a művet magát és a fordítást egyaránt.
- Vannak még fordítói tervei? Esetleg kész munkái? Hamvas műveit lefordítani elég egy emberi élet? Mennyire nehéz a sajátos nyelvezet “rekonstruálása”?
- Be kell vallanom, hogy a kézirat hosszú ideig tartó látszólagos kiadhatatlansága igencsak elvette a kedvemet, másrészt pedig a másfelé kanyarodó pályám – az egyetemi oktatásban és kutatásban folytatott munkám minden időmet felemészti –, így jó néhány éve nem fordítottam már Hamvast, a régen elkezdett esszéfordításaim is félbemaradtak. (Néhány töredék olvasható a már említett Hamvas Bélának dedikált honlapon.) Írtam viszont két tanulmányt Hamvas Béláról: egyet angol nyelven, amit egy nemzetközi konferencián be is mutattam, és a Semeia sorozatban fog hamarosan megjelenni; valamint románul egy utótanulmánnyal egészítettem ki A bor filozófiája fordítását a kötetben, amiben igyekeztem bemutatni a román közönség számára ismeretlen szerző munkásságát és életútját.
Most, a könyv végre megvalósult kiadása és a számomra is meglepő kedvező fogadtatása visszahozta a kedvemet és a régi elképzeléseimet. Ahogy időm engedi – vagy inkább, ahogy szakítok rá magamnak időt – szeretnék újra fordítani, ezúttal immár nagyon céltudatosan. Vagy a Láthatatlan történetet, vagy pedig egy saját válogatású gyűjteményt, olyasmit, mint amilyen a Harminchárom esszé, ami átfogó képet nyújtana életműve minden korszakáról. Bármelyikre is vállalkozom, mindenképpen az lenne a célom, hogy a „komolyabb” írásait tárjam a román olvasóközönség elé, hiszen a borfilozófia a könnyedebb művei közé tartozik. A nagyobb munkáinak, mint a Scientia Sacra vagy a Tabula Smaragdina meg a Mágia Szútra, vagy akár a Karnevál és a más regényei, még nem mernék nekilátni. Nyelvileg is igencsak nagy megpróbáltatás elé állítanának; és idő, nyugalom, rengeteg kellene hozzá, hogy tartalmilag megfelelő módon tudjam harmonizálni a román nyelvű hagyományközpontú irodalom világával. Ehhez már valóban egy élet munkája kellene, mint a Sava Babičé, aki az egész hamvasi életművet átültette szerbre – és nem tudom, hogy képes lennék-e rá. A vágy azért megmarad.
Simó Márton, Székelyhon.ro2014. augusztus 20.
Szilágyi Zsolt: magyar a magyarnak szövetségese kell legyen
Az őszi államfőválasztáson két magyar párt, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is indít jelöltet, akiknek, ahogy a többi jelöltnek is 200 ezer aláírást kell összegyűjteni, ahhoz, hogy induljanak a választáson.
Már az aláírásgyűjtés körül is vita van, de a felröppenő hírek szerint a magyar kormányfő nem támogatja az EMNP részvételét az államfőválasztáson.
A kialakult helyzetről Ionescu Nikolett, a Kossuth Rádió munkatársa Szilágyi Zsoltot, az EMNP államfőjelöltjét kérdezte.
Szilágyi Zsolt szerint azzal mindenki tisztában van, hogy nem lehet egy erdélyi magyar Románia államfője, viszont a kampány során a magyar jelölt megjelenítheti az erdélyi magyarok igényeit, az autonómiaprogramot, és azt, hogy mit várnak el az erdélyi magyarok a román államtól. Az EMNP jelöltje egy őszinte párbeszédben reménykedik a román társadalommal az autonómiaprogramról, illetve Románia föderalizálásáról.
Arra a kérdésre, hogy miért jó az, az erdélyi magyarság számára, ha két magyar államfőjelölt van, Szilágyi azt mondta: két hang erősebb, mint egy hang, ez a helyzet egy nemes versenyt eredményezhet, ebből csak nyerhetnek a magyarok.
Az indulásához szükséges aláírásgyűjtésről Szilágyi bizakodóan azt mondta, hogy visszajelzések alapján már a határidő előtt sikerül összegyűjteni a törvény által kért 200 ezer aláírást.
Arra a kérdésfelvetésre, miszerint az erdélyi magyar sajtó szerint a magyar miniszterelnök nem támogatja, hogy az EMNP jelöltet indítson az államfőválasztásra, és, hogy Orbán Viktor nem is fogadta Szilágyi Zsoltot, az EMPN jelöltje azt mondta: ő többször találkozott a miniszterelnökkel, közöttük egy korrekt partneri viszony van és nem érdemes foglalkozni az RMDSZ tulajdonában levő sajtó méregkeverésével.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnökének kezdeményezéséről, miszerint a két magyar jelöltnek, az autonómia hirdetésének jegyében össze kellene fognia. Szilágyi Zsolt azt mondta: az SZNT autonómia-tervezete az EMNP teljes támogatását élvezi, az SZNT nélkül nagyon nehéz lenne az autonómiaharc, az aláírásokat pedig az ők segítőikkel gyűjtik. Magyar a magyarral össze kell fogjon, magyar a magyarnak szövetségese kell legyen a székely autonómiáért, ennek pedig az a feltétele, hogy mindegyik egyformán akarja az autonómiát, és inkább a magyar politikus társát tekintse partnernek, mintsem a bukaresti pártokat – fogalmazott az EMNP államfőjelöltje.
Kossuth Rádió, Erdély.ma2014. szeptember 23.
KISEBBSÉGBEN: Képekbe sűrített muzsika
Csíkszeredai Régizene Fesztivál 2014 – Cseke Gábor fesztiválnaplója
Jó ideje szinte évente közöltem benyomásaimat, élményeimet a lassan életem részévé váló csíkszeredai régizene fesztiválról; olykor hivatalból, másszor kedvtelésből, belső szándéktól vezérelve tettem ezt – tavaly viszont ez a sor megszakadt. A fesztivál ideje alatt nem tartózkodtam a városban, ezért csak elmondások és a baráti figyelmességből hozzám eljuttatott riportképekből alkothattam benyomást a 2013-as eseményekről.
Tavaly ugyanis – „távolsági” tapasztalataim szerint – az a nyílt terekre szánt, óriáspannókon megvalósított művészi fotókiállítás emelkedett ki a fesztivál csúcsteljesítményeként, mely az eddigi rendezvények zenetörténeti jelentőségű mozzanatait dokumentálja, Ádám Gyula fotográfusnak köszönhetően. Az utcán felállított, eső- és fagyálló tárlat sok arra járó fantáziáját megmozgatta, érdeklődését fölkeltette, s az elmúlt év alatt több erdélyi helységben is megfordult, amolyan művészi vándorgalériaként. Kissé sajnáltam, hogy tavaly nem láthattam élőben a debütáló kiállítást, s annál nagyobb volt az örömöm, amikor az idei fesztivált megelőző napokban életnagyságban fedezhettem föl a pannókat a csíkszeredai vármúzeum falai előtt, a rendezvény egyik fő tetthelyén.
Képek – dokumentumok
Vitathatatlan dokumentáris értékén túl (ugyanis a szerző nem csupán hivatali elkötelezettségből készítette a fesztiválról szóló fotóanyagbázisát) a kiállított anyag nemzetközi mércével mérve is profi teljesítmény, kimagasló fotográfusi esemény. A nagyméretű, körüljárható, egymáshoz hangolt és a komplex zenei élmény képekbe sűrített lényegét hitelesen kifejező fotók zöme természetesen az utóbbi évekből való, hiszen ekkor teljesedett ki igazából a fesztiválnak nem csupán a nemzetközi – hangsúlyozottan európai – jellege, de korszerű látványvilága is, illetve a zenei helyszínek gazdag változatossága.
Mivel a csíkszeredai fesztiválnak jól meghatározott történelmi háttere is van, a szervezők – jórészt a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársai – jónak látták az idei rendezvény előestéjén a Kájoni János Megyei Könyvtár előadótermében Lapok a Csíkszeredai Régizene Fesztivál történelméből címmel izgalmas dokumentumkiállítást összeállítani az 1979 óta a helyi lapokban, köztük a Hargita Népében megjelent mintegy 418 digitalizált újságcikkből, plakátokból, régi könyvekből, trófeákból, emlékoklevelekből. A részben számítógépben táplált dokumentumok nem csak a sajtótudósítók munkáját könnyítették meg, de tárgyszerűvé és kézzelfoghatóvá tették a történelmi visszapillantást.
Középpontban: a francia zene; árnyalatok
Örvendetes, hogy ezúttal is megmaradt az évi rendezvénynek kijáró, önálló arculathoz való ragaszkodás. Ezúttal a francia régi zenére esett a választás, aminek egyik oka (vagy éppen következménye?), hogy a fesztiválra több franciaországi vagy francia zenét játszó együttes, előadó is elígérkezett. De a szervezők ezzel még nem úszták meg a média részéről az olyan „örökzöld” kérdéseket, minthogy – miért a régi zene? Mit ad az a ma emberének? Szerencsére, a felelet mindig testre szabott, egyedi. Miként az idén is. Filip Ignác Csaba művészeti igazgató – maga is gyakorló zenész, a remek Codex együttes tagja – így beszélt erről egy interjúban:
„A zene fejlődésével párhuzamosan fontos árnyalatok vesztek el, amelyeket csak a korabeli hangszerekkel lehet visszaadni. A modern hangszerek nyertek ugyan hangerőben, de vesztettek a hangzás finomságát illetően. Vannak olyan érzések, hangulatok, amelyek átadására kimondottan csak a régi típusú hangszerek képesek. Aki pedig ezt képes kihallani a zenéből, egyben bele is szeret ebbe a muzsikába.”
Ez, gondolom – elég meggyőző; persze, csak a következő hasonló kérdésig!
Állandósított kezdeményezések
Amit a rendszeres fesztivállátogató örömmel nyugtázhatott az idén is, hogy a szervezők gondosan vigyáznak rá: egy-egy jó kezdeményezésük sose maradjon egyedi próbálkozás, hanem néhány esztendei csiszolódás, begyakorlás után a hagyomány forgatókönyvét gazdagítsa – egészen addig, amíg a helyét át nem adja valami másnak.
Ilyen szerencsés döntés volt néhány évvel korábban a Régizene Nyári Egyetem beindítása, tevékenységi profiljának a meghatározása. A fesztivál eseménysorát indító nyári egyetemi tanfolyamok gyakorlatilag szinte befejeződnek, amikor is a fesztivál nyitókoncertjére sor kerül. E jól kimódolt naptári „csúsztatás” lehetővé teszi, hogy a hallgatók, a megszerzett zenei tudásukat akár a koncerteken is kamatoztathassák. Az idén pedig meg is teremtődött az a keret, melyben a diákok a kurzuszáró hangverseny mellett önálló műsorszámokkal színesíthették két fesztiválegyüttes fellépte közötti holtidőket, illetve alkalomadtán besegítettek a népesebb hangszeres jelenlétet kívánó produkcióknál. Ezáltal a közös gyakorlatok, az élesben történő helytállás kimondottan jót tettek a tanultak rögzítésének, a nyári egyetem hatékonyságának; nem beszélve arról, mennyire megnövelte az érdeklődést és a figyelmet a fesztivál eseményei iránt.
Hasonlóképpen rendszeresen visszatérő, bevált kísérlet a zenei együttesek napi, rövid utcai fellépése a város különböző, forgalmas pontjain, terein.
Mondhatni, a hagyomány részévé vált már a hét végi reneszánsz gyermekfoglalkozás a várudvaron, a kicsiknek szánt játékos zenei és közösségi programokkal.
A zeneértők számára időzítették a késő esti órákra a vármúzeum protokolltermében tartott házi muzsikálásokat, melyek során 60—70 néző érdeklődésére számítva, az ódon falak védelmében meghitt, hangszeres előadói műsorokat – pl. lant-, gitár-, csembaló szólóesteket – is közönség elé vittek.
Feljegyzések a műsorfüzetben
Szokásomhoz híven, a fesztivál műsorfüzetét idejében beszerezve, műsortervet készítettem magamnak, hogy ne szalasszak el egyetlen fontos zenei eseményt sem. S hogy koncert közben támadt gondolataim, megjegyzéseim könnyen elérhetők maradjanak, minden alkalommal egyenesen a füzet margójára firkantottam azokat. Onnan másolom most ki, kerek mondatokká „szelidítve” helyszíni benyomásaimat.
Első nap (2014. július 10.): Fátyolos felhők alatt * Előző napon, este nagy vihar, zápor vonult végig az Olt völgyén, csak úgy zengtek a dörgésektől a Csíki havasok (mintha ágyúztak volna!). Na de csütörtök délutánra és estére (a kezdésig) jó meleg lett (+29 fok), s a kinti koncertek is befejeződtek, mire ismét összegyűltek a szolgálatos felhők...
A Mikó-vár hangulatos udvara – mint régen. Szinte semmi nem változott. A székek, a padok megszokottak, a büfé is a helyén (gyorsan beszerzek fél liter ásványvizet), megszokott eresz alatti helyemet is üresen találom (az esetre, ha eleredne az eső), kezdődhet az előadás!
A szabadtéri színpadon (agyondíszítve: plakátolva, virágozva) a Régizene Nyári Egyetem hallgatói és tanárai népes csoportja próbálgatja a fesztivál „meglepetésnek szánt” nyitányát (amely így, a gyülekező közönség füléig jutva, már nem meglepetés), amit ügyesen sikerült pár nap alatt betanulni, s most a színpadon összecsiszolják. Sajnos, élőben kissé kényszeredetten (nyekergősen?) hat a produkció, de sebaj, a szervezők szerint a műsorok között még gondoskodnak majd hasonló "kóstolóról" a jobbára kamaszkorú „egyetemisták”.
Megnyitóbeszédek... Egyre jobbak, mert egyre rövidebbek. Ott tartunk, hogy már a lényeg megfogalmazása is jóval könnyedébben megy mindenkinek. Így aztán hamar túljutunk a protokoll-részeken s jöhet a muzsika.
Fesztivál indító: a budapesti Mandel együttes. Még nem hallottam élőben, bár azt mondják, korábban jártak már Erdélyben (igaz, a csíki fesztiválon még nem), s a reneszánsz udvarok zenéjéből nyújtanak ízelítőt. A darabok jó része ismerősen hangzik, a régizene rendezvények megszokott műsorán ott vannak – persze, némileg más hangzásban, stílusban. Az együttest vezető, ősz hajú mester (Mandel Róbert) meghívottakkal játszik, a darabok váltogatása közben mesél, magyaráz, tapasztalt showman. Mandelék muzsikája csendes, bensőséges, nem hozza különösebben lázba a közönséget. Udvarias, hálás tapsot kapnak, ennyi.
Újabb nyári egyetemista meglepetés következik, ezúttal két oboázó lány áll ki a tanárával, a közönség ezalatt tovább gyülekezik, helyezkedik. (Egyesek jönnek, mások mennek...) Majd bevonul a csíkszeredai Codex együttes. A közönség kedveli őket, játékkedvük töretlen. Különösen a vonósok négyeséből sosem hiányzik a lelkesültség: örvendenek szépen szóló hangszerüknek, a zenének, az együttlétnek. Érződik, hogy a négy legény egy egész estét betöltő koncertet is képes lenne elvinni a hátán. Sikerük megérdemelt – ráadásul következetesen újdonságokkal lepik meg a közönséget. Műsorösszeállításukban középkori magyar és román táncok kölcsönhatását is bemutatták, ízes, vérpezsdítő értelmezésben. A végén felhangzott sikerdarabjuk, a már több fesztiválon is elénekelt Boldog ember, mindig biztos siker. Most is.
A 22 órától hirdetett esti programokat általában zárt, kis terembe tervezték: nem tudom, hányan voltak kíváncsiak Szabó István (Budapest) lantmuzsikájára, ami biztosan meghitten szép volt (a canzon francese műfajából adott a program szerint ízelítőt), de kezdetnek elég volt a két koncert – a késő esti finomságok maradjanak csak a vájtfülűeknek!
Második nap (2014. július 11.): Csupa francia és csupa barokk * Déltől a nyári egyetem hallgatóinak vizsgahangversenye—bemutatkozása zajlott, s jócskán belenyúlott a késő délutánba (a művészeti líceum előadótermében mindenki megmutatta, mit tud – s mit nem), aztán a református templom hajójában gyülekezett a közönség, hogy meghallgassa a kolozsvári Transylvania Barokk Együttest, amely már évek óta nagyjából ugyanabban a felállításban játszik: Majó Zoltán (furulya), Bartha Mátyás (barokk hegedű), Ciprian Câmpean (barokk cselló), Erich Türk (csembaló). Egyenruhájuk: fekete ing, nadrág és cipő. Elegánsak, hajlékonyak, karcsúak, olykor együtt játszanak, majd külön-külön is bemutatják, mire képes néhány szerény hangszer, ha jó kezekben van. Megtudjuk tőlük, hogy a francia barokk zene jó hangzása ellenére is némileg egyhangú, csevegő, úgy tűnik, mintha nehéz lenne abbahagyni... A templomhajóba rézsútosan bevetődik a délutáni nap, a foghíjas fél terem közönsége úgy burkolózik a zenébe, mintha jól bélelt fészekben ülne. Semmi kilengés, semmi extra, minden pontosan: órára, percre. A taps is.
A barokk fesztiválzenekar – összetétele rendszerint csak akkor derül ki, amikor a Szent Ágoston templom oltára előtt helyet foglalnak a megnövekedett számú zenészek. Az egyedüli fix pont: a drezdai Ulrike Titze barokk hegedűs, aki koncertmesterként összefogja a mindenünnen érkező és jelentkező zenészeket; ők teszik ki baráti alapon a mindenkori fesztiválzenekart. Ahogy most elnézem, a csíkszeredai kamarazenészek alkotják a kemény magot, sok az ismerős arc, még az elmúlt évek nyári egyetemeinek néhány hallgatója is feltűnik a hátsó sorokban. Volt és van tehát értelme e zenei foglalatosságnak, s felhangzanak sorra, egymás után a fajsúlyos művek: Lully Úrhatnám polgár-a, majd Fasch, Rebel és Rameau egymással vetekedő, már-már fantasztikus művei. A nagyszerű akusztikájú templom megtelt, ezt az esti órát kedveli a leginkább a közönség. Érzik a hangulaton, hogy műértők ülnek a sorokban. Nem tapsolnak bele a tételek közti pillanatnyi, felszusszanásnyi szünetben – nem úgy a két hét múlva sorra kerülő városnapok nyitókoncertjén, ahol a heterogén közönség ha kellett, ha nem, buzgón összeverte a tenyerét (ami biztos, az biztos alapon...)
Harmadik nap (2014. július 12.): Erdélyi hangzásvilág * Gyerekfoglalkozással indult a nap a Mikó-vár udvarán. A repertoár a már ismert, szokásos: játszóház, reneszánsz táncok tanítása, címerfestészet, páncél- és fegyvermustra, majd a Tibia kamarazene együttes koncertje. Sikerült is egészségesen kimeríteni a lelkes gyerkőcök érdeklődését, abban hiba nem volt; talán csak az udvar frissen felázott virágágyásai látták kárát a beléjük taposó gyerek- és felnőttcipőknek...
Az első komoly hangversenyt a bukaresti Lyceum Consort adta, a Mikó-vár protokoll term(ecskéjé)ben. A jól ismert és közkedvelt együttes ezúttal „takaréklángon érkezett”: több tagja anyai elfoglaltság miatt igazoltan távol maradt, de a jelen lévő Öllerer Ágnes, Izsák Katalin, Nagy Zsófia, Popescu Pavel és Banica Anna-Mária becsületesen kitettek magukért. Kár, hogy a koncertlátogatók egy része nem olvasta el figyelmesen a műsorelőzetest és a várudvaron várta a műsorkezdést, s már csak a koncertterem ablakán át kiharsanó tapsról jött rá, hogy bizony, lemaradt a Ricercar című zenei morzsa-összeállításról. A hangsúlyosan furulyákon játszó együttes azt igyekezett bensőségesen illusztrálni, hogy a francia barokk és az olasz barokk muzsikák között nincs kibékíthetetlen ellentét – egyik a másikat generálta, bár vetélkedés és harc létezett körülöttük.
Borongós égbolt alatt, enyhe időben, némi késéssel rajtolt az udvari program: egy csoport frissen végzett zenei egyetemista meglepetés-zenéjével. Jó volt! – még az utánuk következő, felállásra váró Kájoni Consort (Barót) tagjai is megtapsolták. Fegyvert, s bátor szívet című erdélyi és magyar zenei műsorukkal (XV—XVII. sz.) sikeresen ütötték le az alaphangot, majd később csatlakozott melléjük a hangzásvilágban és zenei érdeklődésben hozzájuk közel álló Carmina Renascentia (Nagykároly), s rövid közös műsor erejéig gyönyörködtették a közönséget. Végül, szusszanásnyi szünet után a nagykárolyi együttes népszerű, XVI. századi francia dallamokat adott elő.
Következett egy rendhagyó műsorszám: Shakespeare A windsori víg nők c. darabjából készült reneszánsz táncjáték jeleneteiből mutatott be táncos—kosztümös előadásban a Passeggio táncegyüttes. Zene és mozdulatok, látvány és hangzás sziporkázó összjátéka ellensúlyozta a viharossá forduló időjárás fenyegetését.
A magyarországi Musica Historica és vendégük, Kobzos Kiss Tamás bevállalták a zordra forduló esti időjárást és szenvedélyes szabadtéri előadókként ajándékozták meg a közönséget A Múzsák szállása - Erdélyi muzsika a XVII. századból című új koncertjük színpadra állításával. Az együttes ezúttal Csörsz Rumen István, Farkas Zoltán, Kasza Roland, Kovács Attila, Palócz Réka, Széplaki Zoltán és Tövisházi Zsófia felállításban telepedett színpadra.
A harmadik nap estéje megoszlott a foci VB kisdöntője és a várbeli protokoll-teremben felhangzó bécsi kávéházi muzsika között (Divertimento). Előadták: Tóth Mónika (Budapest), Danuta Zawada (Gdansk), Chereji Szilárd (Linz).
Negyedik – és egyben utolsó – nap (2014. július 13.): Két jó banda egy deszkán * Jobb híján így fogalmaznám meg a fesztivál zárónapjának lényegét. Amihez az is hozzátartozik, hogy a viharfelhők reggelre eltakarodtak, délutánra pedig ígéretes melegbe borult a Hargita alatti város. (Pedig már arra készültünk, hogy – mint minden évben – egyszer kötelezően be kell majd ülnünk a tartalékhelyszínre kijelölt színházterembe. Hát nem jött be!)
A program lezsernek ígérkezett, de talán épp ezért nyúlott el majd egy órával: az utolsó nap fellépésre kerülő két banda jócskán felélte a közönség türelmi idejét, bár ezt csak azok bánták, akik minden áron szerették volna megnézni a világbajnoki döntőt, és nem kívántak az utolsó pillanatban behuppanni a tévé előtti karosszékbe...
A Párizsból koncípiált és irányított Balkan Baroque Band nyitott csapatában örömmel fedeztük fel a csíki muzsikusok színe-javát: Kovács Lacit, Adorján Csabát, Lázár Zsombort és Szőgyör Árpádot, de ott volt a fesztivál két olyan régi barátja is, mint a csembalós Erich Türk és a hegedűs Mircea Ionescu. Az együttest irányító Jean-Christophe Frisch el is mondta: korábbi balkáni barátai ezúttal nem értek rá együtt muzsikálni, de jó, hogy itt vannak a helyiek, akik legalább olyan jók... És aztán jöttek egymás után a barokk operák zenei részletei, áriái. Az énekhangot szolgáltató törékeny Cyrille Gerstenhaber nagyszerűen uralta a teret, kifejező gesztusaival valóságos színpadi játékká változtatta áriáit.
Némi kényszerszünet után, miközben alkonyodott, a La Fenice együttes (Párizs) is elfoglalta a helyét a szabadtéri deszkákon. Kasszandra szerelmei című műsorukban barokk kori versek megzenésítését adták elő, érdekesebbnél érdekesebb régi hangszerekkel ismertetve meg a hallgatót. A Pierre Ronsard szövegeire írt dalok kellemesen pergővé tették az előadást - hisz rövidek, érzelmesek, s olykor szellemesen csipkelődőek voltak. Az értelmezést nagyban segítette Elena Maria Şorban értő szinkrontolmácsolása.
Akiket nem vonzott a Németország—Argentína találkozó élménye, azok kitartottak a várban, és a fesztiválon még jelenlévő valamennyi zenész örömmuzsikájára orrvérzésig ropták a táncházban a reneszánsz táncokat.
Gyerekek
A fesztiváludvart az idén is elözönlötték az 1—2 éves csöppségek is, akik inkább futkározni, hengergőzni szerettek a lenyírt gyepen, a széksorok között (olykor a fotósok-filmesek lába alatt).
Köztük volt egy szőke csöppség, akiről hamar kiderült, hogy igazából a Fesztivál gyereke: pár évvel ezelőtt a papa és a mama – Sam Chapman reneszánsz lantos és Fülöp Mária csembalóművész – tulajdonképpen az egyik korábbi csíkszeredai fesztivál idején, szinte a szemünk láttára melegedtek össze, s lettek a továbbiakban gondtalan muzsikáló fiatalokból felelősségteljes élettársak, most pedig szülők. Jó volt látni, ahogy szakmai figyelmüknek is engedve, felváltva viselték gondját a felhőtlen napjait élő, zenében fogant és született kis fesztivál-gyereknek.
Csíkszereda, 2014. szeptember 13.
maszol.ro2014. október 2.
A közbirtokosságok jelenthetnék a megtartó erőt…
Garda Dezső volt RMDSZ-es képviselő a közbirtokossági törvény háttérfolyamatairól (szemelvények a 7határ honlapon 2014-ben Garda Dezsővel készült interjúból). „Számomra a székely középréteg hosszú távú fennmaradását jelentik a közbirtokosságok. (…)
Hamar felismertem, hogy az erdővisszaadást azok akadályozzák, akik tulajdonképpen az állami monopólium megtartását szorgalmazták. Kullancscégeket hoztak létre, és ezekkel lopták az erdőt. Negyventonnás kocsikkal szállították a fát. Ezt nyíltan ki is mondtam parlamenti beszédeimben, amivel nagyon sok rossz pontot szereztem. De nem ez érdekelt! A lényeg az volt, hogy 1999-ben megszavazták a törvényt. Ez Vasile Lupu érdeme. (…) Ismerem a két világháború közötti, közbirtokosságokban zajló vitákat. Ezért olyan törvényt akartam, amely lehetővé teszi, hogy a jövedelem a tagságé maradjon, és elkerülhetőek legyenek azok a belső harcok, amelyek a közbirtokosságok történetében léteztek. (…) Törvényjavaslatomat az RMDSZ nem támogatta. (…) A legkellemetlenebb dolog, hogy épp az RMDSZ-esek fújták meg ezt az 1990/31-es törvényre hivatkozva, amely a különböző intézmények, társulások működését szabályozza. Amikor láttam, hogy nem megy át a tervezet, megegyeztem Vasile Lupuval, hogy a törvénytervezetből négy-öt cikkelyt kiveszünk és átemelünk egy másik tervezetbe. A lényeg az volt, hogy legalább a visszaszolgáltatás történjen meg, és hogy az erdőjog ne legyen eladható. (…) A bizottságban nagyon meg kellett küzdeni. A Szociáldemokrata Pártot képviselő Marian Ionescu volt az egyik kiemelkedő egyéniség, aki védte a Hargita megyei törvénytelen kitermelőket is, így a törvény átvitelének a megakadályozására törekedett. Sajnos, nagyon magas szintű politikusok voltak benne. Vasile Lupu és Victor Ciorbea akkori román miniszterelnök részéről éreztem azt, hogy ők akarnak valamit tenni, de a többiek... (…) Nagyon hosszú küzdelem volt. 1997-ben, amikor átment volna a törvény a bizottságon, és már nem tudták megakadályozni, épp a magyar erdészek tiltakoztak a legjobban. Hargita megyéből jött a legerősebb csapat, amelyik a szenátus előtt tüntetett. (…) (…) A pártok közötti egyeztetéseken sikerült kiegyezni abban, hogy a tízhektáros határt a közbirtokosságok esetében szüntessék meg a visszaszolgáltatásoknál, és adják vissza az egész területet, amivel rendelkeztek. (…) Bekerült a törvénybe az is – amiről nem tudott a nemzeti egységpárt és a többi román párt képviselői sem –, hogy ismerjék el a 21-es földtörvény végrehajtása utáni állapotot. Ez azért fontos, mert az erdős területek legalább negyven százalékát jelentette. (…) Úgy tűnt, hogy minden simán fog menni, de Hargita megyében is megkezdődött az akadályoztatás. Főleg országos szinten mondták azt, hogy az erdők visszaadása a román nemzetbiztonságot veszélyezteti, és mindent elkövettek, hogy megakadályozzák. (…) (…) A magánerdészeteket óriási küzdelem árán, végül 2002 áprilisában sikerült létrehozni. Nem akarták visszaadni azoknak a közbirtokosságoknak az erdőit, amelyek a magánerdészeteket választották. Hargita megye nagy részében ilyenek voltak. (…) 1999-ben, amikor a törvényen dolgoztunk, mindent elkövettünk azért, hogy ne Bukarest adja vissza az erdőket, hanem a helyi földosztó bizottságok. Végül csak Bukarestnek kellett visszaszolgáltatnia, mert itt helyben nem akarták visszaadni. Volt ellenségeskedés, megaláztatás. Gyergyószentmiklóson eltűntek a halotti bizonyítványok, a házassági és egyéb igazoló okiratok, amelyek a jogosultságot jelentették. És ugyanígy más helyeken is. (…) (…) 2003-ban a birtokba helyezéseket szabálytalanul tették, mert aláírták a tulajdonosok helyett. Gyergyószárhegyen öt olyan eset történt, hogy a jogtulajdonos meghalt 1998-ban, de 2003-ban mégis aláírta. Tény, hogy az egész Gyergyói-medencében káosz uralja a visszaadásokat. Három jelentésem született a témában, és emiatt a politikából félreállítottak. Bizonyítékaim vannak, hogy nem azok a tulajdonosok, akiknek vissza kellett volna kapniuk a közbirtokossági erdőket. Olyanok kapták meg, akik erre nem jogosultak. (…) (…) Az embereket rábeszélik arra, ne menjenek el a gyűlésekre, mert döntéseik úgysem érvényesek. Szövetséget hoznak létre már gyűlés előtt, hogy hány szavazattal tudnak átvinni egy-egy döntést, és ezzel a rendes tagokat olyan helyzetbe hozzák, hogy a véleményük, döntésük nem jelent semmit. (…) Nem látom a pozitívumot, amit vártam volna a közbirtokosságoktól, hogy a megtartó erőt jelenthessék. Sok helyen egy nagyon szűk réteg kezében összpontosul minden. (...) Elterjedt elgondolás viszont, hogy saját meggazdagodást szolgál, nem pedig a közösség fennmaradását.”
Elgondolkodtató körkép a jelenkori állapotokról. A fát a közbirtokosságok adják el a Schweighofernek. Az engedélyt az ügyletre hivatalosságaink adják. Őket mi választjuk. A közbirtokosságok mi vagyunk.
Akkor ki a felelős? A Schweighofer? A megyei tanács? Közbirtokosságok?… Mi?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. december 2.
Lankadó szélsőségesek? (Román nemzeti ünnep Sepsiszentgyörgyön)
Harmadik alkalommal ünnepelték Sepsiszentgyörgyön december elsejét tegnap a szélsőjobboldali eszméket való Új Jobboldal (Noua Dreaptă) elnevezésű szervezet tagjai. Noha az előző évekhez képest szemmel láthatóan kisebb létszámban és enyhébb lelkesedéssel, a magyarellenes rigmusokból, feszültségkeltésből nem volt hiány. Szerencsére idén incidensmentesre sikerült felvonulásuk.
A szervezet tagjai 11 órakor a központi ortodox katedrális mellett gyülekeztek Tudor Ionescu elnökkel az élen, az előző két alkalomhoz képest jóval kisebb létszámban. A csendőrség értesülése szerint mintegy hetvenen jöttek el – ehhez képest a szervezet honlapján húszezer résztvevőt ígértek – több déli megyéből, illetve páran Brassóból is csatlakoztak. A szentmisét követően az Új Jobboldal zászlóival, román lobogókkal (köztük egy viszonylag nagyméretűvel) csatlakozott a hivatalos ünnepi menethez, viszont attól mintegy száz méterrel leszakadva vonultak a már megszokottá vált, Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam feliratú transzparenssel. Induláskor még aránylag lelkesen skandálták a már „bejáratott” jelszavaikat, így: Hargita és Kovászna román föld, A román nyelv mindenekfelett, Románia a románoké, illetve a Kifelé a magyarokkal az országból, majd a Mikó Imre utcában alábbhagyott a kedv, és bár elnökük próbálta biztatni őket, az előző években tapasztalt lelkes skandálás elmaradt. A jelszavak közé egyébként egy új is bekerült, mely szerint Székelyföld nem létezik. A hivatalos menetben is megfigyelhető volt pár olyan zászló, transzparens, amelyen hasonló jelszavak voltak olvashatóak, hordozóik viszont csendben vonultak. A katonaruhába, nemzeti viseletbe, illetve civilbe öltözött Új Jobboldal-tagok végül incidensmentesen érték el a hivatalos ünnepség helyszínét, felvonulásuk során mindössze két-három, a járdán álldogáló szimpatizánsuk nyilvánította ki tetszését. A Mihai Viteazul téren előkerült A magyar szeparatizmus ellen feliratú transzparens is, a szervezet tagjai nyugodtan végigvárták a hivatalos, koszorúzással és katonai parádéval egybekötött ünnepi műsort, majd hatósági felügyelet mellett balhé nélkül elvonultak.
Az előző két „látogatástól” eltérően idén a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) tagjai nem szerveztek ellentüntetést, nem hallatták hangjukat. Az ünnepségek előtt kiadott közleményük szerint hagyják, hogy az Új Jobboldal a saját csapdájába vonuljon, és mindössze megfigyelik az eseményeket. A HVIM erdélyi vezetősége szerint már elég alkalommal volt lehetőségük farkasszemet nézni a román szervezet tagjaival, akiket egyúttal közvetett módon gyávának is titulálnak, hiszen csak a karhatalmi szervek gyűrűjében mernek a székelységnek üzenni. A vármegyések szavuknak álltak, mintegy tizenöt képviselőjük megjelent a városközpontban, az Erzsébet parkbeli ’48-as emlékmű közeléből figyelték a felvonulást, de az előző évektől eltérően most még szóval sem illették a felvonuló Új Jobboldal tagjait.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. december 3.
Partium is kész megvívni a maga zászlóháborúit
A kettős kereszt és a négy folyó lesz benne Partium címerében és zászlajában. Így döntött az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által megbízott szakbizottság, amely közel két tucat munkából választotta ki a győztes pályamunkát. A jelképeket kezdeményező Partiumi Autonómia Tanács (PAT) a soron következő ülésén fogadja el, ezután pedig megkezdi terjesztésüket.
A Kossuth Rádió munkatársa, Ionescu Nikolett Csomortányi Istvánt, a PAT elnökét kérdezte arról, hogy a szakbizottság milyen pályamunkát fogadott el, illetve arról, hogyan fog kinézni Partium zászlaja és címere.
Csomortányi István elmagyarázta: a pályázati kiírásnak szerves része volt egy 1659-es Erdélyi Országgyűlési határozat, amely rögzítette Erdély, illetve a Partium szimbólumait. Az akkori leírás szerint Partium jelképében szerepel a négy folyó szimbóluma és a kettős kereszt. Hozzátette: ennek jegyében készültek el a pályamunkák, és ezek közül választotta ki az öttagú zsűri azt az alkotást, amelyről a PAT következő ülésén jóváhagyó határozat születik.
A PAT elnöke azt is elmondta, hogy a nyertes pályázó nagyváradi, de ennek kérésére nevét nem fedheti fel.
Csomortányi szerint jövő évben több ilyen zászlót és címert készítenének le, és azok rendelkezésére bocsátanák, akik ezek használatát és népszerűsítését vállalnák. Céljuk egy olyan jelkép születése és elterjesztése, amely az egész partiumi magyarságot összekovácsolja.
Amennyiben a hatóságok üldözni fogják Partium jelképét, ők azt megvédik – jelentett ki a PAT elnöke. Kossuth Rádió
Erdély.ma2015. február 26.
A kommunizmus borzalmai – A „Padlásseprés”
Kelemen Béla 85 éves, Biharfélegyházán lakik, emlékeimben pedig még most is elevenen élnek a kommunista hatalom és a rettegett Securitate miatt elszenvedett testi és lelki sérelmek.
Kelemen Béla a Kossuth Rádió munkatárásának, Ionescu Nikolettnek idézte fel emlékeit, mesélt az elszenvedett kínzásokról és az embertelen körülmények között letöltött hosszú börtönéveiről.
1949-ben az elégedetlen munkások és a gazdák tüntetettek az egész Érmelléken, a kommunista hatalom pedig ezt keményen megtorolta az úgynevezett Padlásseprés akciója során: embereket tartóztattak le, börtönöztek be és lőttek agyon – magyarázta Kelemen.
Az idős bácsi elmondása szerint ő nyolcadmagával fegyverrel a letartóztatott bajtársaikat próbálta kiszabadítani, az akció viszont nem sikerült és másnap már mindannyijukat le is tartóztatták. Nyomban ítélőbíróság elé kerültek. Mindannyijukat halálra ítélték, de a fellebbezés után csak három társát végezték ki, rá 20 év kényszermunkát róttak ki.
Kelemen Béla Felsőbányába került ólombányába dolgozni. Itt 1954 novemberében tiltakozásképpen a meleg ruhák hiánya miatta és azért, mert a hozzátartozóik semmit nem tudhattak róluk, 400 társával együtt éhségsztrájkba lépett. Ezért társaival együtt büntetésként még 5 év nehéz-börtönre ítélték. Azt nehéz elmondani, hogyan élte túl azokat az éveket a fűtetlen cellában, a silány koszton betegen minden orvosi ellátás nélkül – nyilatkozta Kelemen Béla, akit a 14 letöltött börtönévek után is mindig figyelt és zaklatott a Securitate.
Kossuth Rádió
Erdély.ma2015. március 3.
Új vezetője van a hírszerzésnek – ki Eduard Hellvig?
Eduard Hellvig vezeti hétfőtől a Román Hírszerző Szolgálatot (SRI). Negyven éves kora ellenére a SRI új igazgatója kipróbált csaknem minden jelentősebb politikai tisztséget: volt a román parlament képviselője, később miniszterré nevezték ki, majd európai parlamenti képviselővé választották meg. Hellvig az első SRI-vezér, aki tanulmányait már az 1989-es események után végezte el.
Brókerből lett politikus
Eduard Hellvig 1974. október 27-én született Zilahon. Egyetemi tanulmányait 1997-ben végezte a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem politikatudományi karán, 2009-ben nemzetközi kapcsolatokból szerzett doktorátust a bukaresti Politikatudományi és Közigazgatási Országos Iskolában. Egyetem utáni tanulmányait az Országos Nemzetvédelmi Kollégiumban, a bukaresti I. Károly Egyetemen és a németországi George C. Marshall Közép-Európai Biztonságtudományi Központban folytatta.
1996 és 1997 között a kolozsvári Politikai Elemző Intézet programfelelőse volt, majd a brókerként dolgozott a BVB-TVM Rt-nél, később a Társadalomtudományi Intézet vezérigazgatója illetve a Sintezis Romania központ ügyvezető igazgatója lett.
Politikai tevékenységét 2003-ban kezdte el, Dan Voiculescu Romániai Humanista Pártjának – a később Konzervatív Párttá alakult tömörülés – tagjaként, a Bihar megyei pártszervezet ideiglenes elnöki tisztségét töltötte be. Pártjához nem volt hűséges: öt év múlva átment a Nemzeti Liberális Párthoz, amelynek jelenleg alelnöke. A párton belül volt a korábbi alelnök, Horia Rusu tanácsosa. Nemsokára azonban Constantin Dudu Ionescu belügyminiszter, később az államfői tisztségre pályázó Mugur Isarescu tanácsosa lett, és az ugyancsak államfőjelölt Crin Antonescu kampánycsapatát vezette.
Crin Antonescutól Klaus Johannisig
2004-ben választották parlamenti képviselőnek a Szociáldemokrata Párt és a Romániai Humanista Párt közös listáján, 2012-ben újabb mandátumot kapott, ezúttal a Szociál-Liberális Szövetség színeiben, de mandátumának csak 2013 szeptemberéig tett eleget, ekkor – egy megüresedő hely jóvoltából – az Európai Parlament képviselője lett, immáron másodjára. Tavaly az európai parlamenti választásokon ismét mandátumot nyert. Ez a Román Hírszerző Szolgálat élére történt kinevezése alkalmával családi vitához vezetett, felesége ugyanis nem akarta, hogy otthagyja a jobban fizető EP-tisztséget.
Miniszterként az első Ponta-kormány idején a regionális fejlesztési és idegenforgalmi minisztériumot vezette 2012 májusa és decembere között. Eredetileg Crin Antonescu bizalmi embere volt – a hűség azonban ez alkalommal sem volt jellemző rá. Klaus Johannis felemelkedése láttán korábbi mentorát faképnél hagyott és ma már az új államfő bizalmasaként ismerik.
Magatartásában is újabb eszményképe higgadtságát, nyugalmát próbálja utánozni, életelve alapján, miszerint „egy mosoly és egy jó szó semmibe sem kerül, ám megváltoztathatja az országot”.
A jó szó és a mosoly eléggé komoly vagyont is hozott neki: egy 401 és egy 665 négyzetméteres voluntari-i és Bihar megyei telek ötven százalékos tulajdonosa, egy 143 és egy 210 négyzetméteres háza van szintén Voluntari-ban és Bihar megyében. Egy 2010-es Skoda tulajdonosa, bankszámláján 38 ezer lej és 97 ezer euró található. A román parlament alelnökeként és az Európai Parlament tagjaként 2013. évi jövedelme csaknem 66 ezer lej és több mint 31 ezer euró volt. Felesége orvos-igazgatóként tavalyelőtt 150 ezer lejt vitt haza.
Tengelyváltás?
Eduard Hellvig mindeddig nem keltett különösebb feltűnést a román politikában. Nincs sok ellensége sem, talán ez is magyarázza azt, hogy a parlamentben voltaképpen ellenkezés nélkül megszavazták a kinevezését.
Nevesítése előtt a blogján arról írt, hogy a Traian Băsescu volt államfő által szorgalmazott Bukarest-London-Washington tengely helyett Bukarest-Berlin-Washington tengelyt javasolt Románia számára, arra hivatkozva, hogy Anglia egyelőre határozatlannak mutatkozik Oroszországgal fenntartott viszonyában.
Eduard Hellvig elképzelései – amelyek nagyrészt megegyeznek Klaus Johannis elképzeléseivel – szerint Romániának az eddiginél sokkal aktívabb szerepet kell betöltenie a regionális biztonság szavatolásának tekintetében. Ezért erősíteni kell az ország védelmi kapacitását, mindenekelőtt a hadsereg felszereltségének, harci technikájának javítása útján. A schengeni csatlakozásnak az idei év kiemelt feladatává kell válnia, hiszen a szabad közlekedés hiányában Romániát nem lehet ténylegesen uniós tagnak tekinteni. Bukarestnek jelentős szerepet kell betöltenie a Moldovai Köztársaság és Ukrajna reformjainak megvalósításában.
A Román Hírszerző Szolgálat új igazgatója szerint az Európai Uniónak az eddiginél sokkal határozottabban kell fellépnie Oroszországgal szemben. Az uniós tagállamok habozása és megosztottsága ilyen tekintetben igen sérülékennyé teszi Európát.
Magyarország – trójai faló
Budapest és Moszkva kapcsolatai miatt Eduard Hellvig bírálta korábban blogján Magyarországot is. Szerinte Románia a „mérgezett orosz-magyar antant harapófogójába” került, így fő szerep hárul rá az övezetben a demokratikus értékek és térségbeli szövetségeseinek érdekei védelmében. A fenyegető orosz veszélyt látva az Európai Unió nem engedheti meg a Magyarországhoz hasonló dezertálásokat – vélekedett a blogján.
Azt is megállapította, hogy Románia és az egész Európai Unió példátlan esettel áll szemben, amikor az Orbán-rendszer kihívóan megtagadja a liberális-demokratikus értékeket. Magyarország a mindinkább moszkvai befolyás alá kerülő trójai faló, és egyszerűen veszélyt jelent az „európai építményre” nézve – írta.
A Román Hírszerző Szolgálat új igazgatója egészen odáig elmegy a sokat idézett blogbejegyzésében, hogy az orosz-magyar barátságot fenyegetőnek találja a román-magyar barátságra nézve, utóbbi ugyanis mindinkább üresebbé válik Budapest „nacionalista ellenségeskedései” miatt.
Eduard Hellvig Magyarországgal kapcsolatban is Klaus Johannis hívének nevezhető, hiszen a román államfő németországi látogatása előtt egy német rádiónak adott interjújában „nem egészen helyénvalónak” találta Magyarország kapcsolatait Oroszországgal valamint európai partnereivel.
Bogdán Tibor
maszol.ro2015. április 18.
Jézus is dák volt
Tudjuk, a kerék, a malom dák találmány. De hogy Jézus is... Közismert, hogy a dákok voltak a legortodoxabb trákok. Ők voltak az összes ókori titok letéteményesei. Az általuk feltalált első malomban megőrölt mandulasütitől a csillagászati titkokig, melyek több mint 1500 év múlva elkápráztatják majd az inkákat és az aztékokat. Ez a példátlan fejlődés valószínűleg annak volt köszönhető, hogy a dákok voltak az első nép a földön.
Lenyűgöző dolog mítoszokat építeni. Az orvosok szerint az elménk egészsége szempontjából is hasznos, ha fantáziálgatunk. Így hát nem tekintem főbenjáró bűnnek rejtett világokról, megfejthetetlen talányokról és összeesküvés-elméletekről beszélni. Könyveket lehet ezekből írni, filmeket lehet készíteni, kutatócsoportok hozhatók létre esős délutánokra, néha még pénzt is lehet ezzel keresni. Akkor válik tragédiává, amikor az ember elkezd hinni bennük, és úgy kezd viselkedni, mintha ezek valóban léteznének. Igaz, hogy erősen kell hinni a hazugságokban ahhoz, hogy igazságoknak lehessen őket beállítani, de nekünk különleges tehetségünk van az ostobaságok és negyedigazságok intézményesítéséhez. Valószínűleg a kommunista rezsim öröksége, hogy viselkedésünkben úgy keveredik a lázadás a hivatalossággal, hogy nem vesszük észre a disszonanciákat (amit most állítottam, tiszta spekuláció, tehát kérem, ne húzzák fel magukat; szívesen fogadok minden más elfogadható teóriát, mert nem csak bennünket nyűgöznek le az összeesküvés-elméletek). Bizonytalan állapotot kelt bennünk azoknak az éveknek a megszokása, amikor kiskanállal osztogatták az információt, és egyértelműen tudtuk, hogy a hivatalos változat számos cenzúrán és a valóság több újraképezésén ment keresztül. Már soha senkinek sem hihetsz teljesen és fenntartások nélkül. Mindig azt fogod feltételezni, hogy a szavak mögött van egy másfajta igazság, melyet a nyilatkozó el akar rejteni. Egy intelligens ember két jelentős dologra használhatja ki ezt az egész társadalmunkban tapasztalható konstrukciós hibát. Egyrészt sohasem fogja a teljes igazságot elmondani, mert érdeke, hogy a közönségre bízza a hiányzó részek behelyettesítését, és ezáltal tarthatja a legkönnyebben ellenőrzése alatt az információt. Nézzék meg az összes politikai diskurzust. Az információt, a szónok tehetségétől függően, mindig csak részlegesen és metautalásokkal adják át. Megint csak azért, mert ez egyszerű, mert ezzel helyet hagysz a találgatásoknak, mert utólag tagadhatsz, mert nem kell felkészülnöd, elmélyedned, dolgoznod. A legnyilvánvalóbb példa az „igazságszolgáltatás ellenőrzés alatt áll”, amit csak így odavetnek. Felszínesen. És ha valaki megkérdi, hogy ki tartja ellenőrzése alatt, akkor derűsen egy másik kérdéssel válaszolnak: „ezt kérdem én is!”. Logikátlan mentális pingpong, melyből mi intézményesítjük a következtetést. „Egyszerűen nem lehet, hogy ne legyen ellenőrzés alatt az igazságszolgáltatás. Nem látod, hogy mindenkiben felmerül ez a kérdés? Nem beszélnek ezek csak azért, hogy beszéljenek”. Ki tudja? Talán a kettős tagadás miatt van ez bennünk. Így jutottunk oda, hogy azt képzeljük, mindenki ellen összeesküvéseket szőnek Mordortól Scrovişteáig vagy Cornuig, egykutya. Adrian Năstasét az amerikaiak intézték el, vagy ott van Traian Băsescu, aki elintézte az összes mogult, pontosabban mindenkit. De Traian Băsescut is elintézték a szolgálatok. Hogyhogy, honnan tudjuk? Nos, nem megmondta Elena Udrea? Rendben, ő nem mondta, de ezt sugallta, és nem láttuk, hogy utólag Băsescu valójában megerősítette ezt? Minden összeáll, van logikája, valaki húzogatja a szálakat. Ez egy jól kidolgozott és már régóta forralt terv. El akarják venni a földünket, a dák nyelvünket és örökségünket. Mert nagyjából már csak ennyink maradt. Az erdőket, a tavakat, a gyárakat és üzemeket, a kastélyokat, a földbirtokokat és a villákat a mieink szerezték meg. Valószínűleg azért, hogy megküzdjenek az elnyomókkal. A helyzet második következménye a legalábbis extravagáns történetek egyik napról a másikra való felbukkanásában látszik. Ezek egyike a dák örökségünk. A latin a dák nyelv vulgáris változata. A dákok találták fel a kereket, a számítógépet és az űrhajót, de a kapzsi Nyugat nem akarta ezeket elismerni nekünk. Románia felett egy azonosítatlan műhold lebeg, mely energiákat sugároz a Retyezát- hegységben lévő Galaktikus Kapu felé, ahol megbújtak az utolsó dákok, míg újra be nem népesítették azt a területet, ahol ma élünk. Ebben a kvadránban van még néhány ilyen történet, és attól tartok, jövő ilyenkorra felfedezik, hogy Jézusnak románul beszélő dák nagyapja volt, és ő vitte Júdeába az ősi dák szokást, a maga Zamolxis által alapított húsvétolást. Kár, hogy bezárták az OTV-t, mert biztos vagyok abban, hogy DD (Dan Diaconescu – a szerk.) ezt is kinyomozta volna. Sajnos, amit a dákok nem találtak fel, és ezért nem tudták ránk hagyni, az a logika és nyugodtság iránti vágy. A rációval felépített és használati utasítással a kézben kidolgozott víziók iránti étvágy. Lehet, hogy 1990-ben Ion Iliescunak nem a svéd szociális modellt kellett volna csodálnia, hanem a bútorgyárakban kellett volna egy kicsit körülnéznie. Talán így nekünk is lett volna egy lapra szerelt reformunk, útmutatóval és hiányzó csavarok nélkül.
Dan Ionescu
(Damblaua conspiraţiei permanente/Adevărul.ro/Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. július 13.
A zöld szörnyeteg
Van annak tucatnyi esztendeje, hogy Frunda György a román parlamentben felhívta a figyelmet a legionáriusok létezésére, ténykedésére, hiszen tele az ország az általuk kiadott könyvekkel, folyóiratokkal, sőt, Bukarest utcáin is menetelnek. Már akkor hallottam, nem kell őket bolygatni, mert… felfigyel rájuk a közpolgár is, és akkor megerősödhetnek (?). A bukaresti Griviței út egyik épületén ma is ott lobog a duplakeresztes zöld zászló, sőt, hatalmas felirat hirdeti a világnak, hogy itt van Mihály arkangyal légióinak legvéresebb történettel rendelkező fészke, a Vasgárda. Ráadásul az épületben dokumentációs központ is működik, hogy az ifjúság is megismerkedhessen a „dicső” múlttal.
Végül a törvényhozás két háza elfogadott egy törvénymódosítást, amellyel betiltották a legionárius és vasgárdista jelképek használatát, kimondták az általuk terjesztett eszmék fasiszta jellegét. Kényszer alatt tették ezt, hiszen több külföldi intézmény, egyesület, neves személyiség – többek között Elie Wiesel – figyelmeztetett arra, hogy egy sor szervezet átvette a legionáriusok ideológiáját. Mindezek ellenére a Vasgárda tovább menetel.
Miközben a hatóságok a székely zászlót üldözték, a legionáriusok zászlaja mindvégig ki volt tűzve, a vasgárdistákat az egészségük felől sem kérdezték. Sőt, az interneten ma is ott a blogjuk, amelyben arról értekeznek, hogy a két világégés közötti román értelmiség krémjét –Mircea Eliadet, Emil Ciorant, Constantin Noicat, Nae Ionescut, Ernest Berneat stb. – ítélik-e el ezzel a jogszabállyal. Jó balkáni szokás szerint nemigen beszéltek, írtak sem a történészek, sem pedig a román kultúra jelesei nagyjaiknak fasiszta ténykedéséről, szerepéről.
Sajnos, a fasiszta színezetű nacionalizmus még mindig mindennapi valóság Romániában. A zöld szörnyeteg csak a megfelelő pillanatra vár, hogy megint felüsse fejét. És éltetik az ország élén lévő, nagynemzeti álmokat kergetők honatyák, országnagyok és újságírók, a kisebbséget folyamatosan elnyomni akaró politikusok, a nemzeti érdek jelszó alatt ténykedő, de lényegében a központi hatalmat erősíteni óhajtó vezetők is. Olykor nem értik, még a törvény ellenére sem, hogy mi a baj a Vasgárdával. No meg az Új Jobboldallal. Elvégre lényegében ugyanazt akarják, mint ők.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. szeptember 7.
Búcsú a Babeş–Bolyaitól (9.)
Marseille
1993-ban megismerkedtem egy marseille-i matematikussal Erdős Pál 80. születésnapjának megünneplésére rendezett keszthelyi konferencián. Később sikerült a román és a francia akadémia közötti együttműködés keretében néhányszor ellátogatnom Marseille-be, azaz Luminybe, a Marseille-től mintegy 20 kilométerre lévő tudományos központba. Marseille érdekes és különös város. Már 1998-ban, amikor először jártam ott, elektronikus buszjeggyel és bérlettel utazhattunk, a bérletkártyát automatáknál fel lehetett tölteni, egy utazás egy óra használatot jelentett akárhány járműre.
Minden felszállásnál (a buszoknál ez mindig elől történt) a kártyát be kellett helyezni egy automatába, de csak akkor vont le összeget, ha már lejárt az előbbi utazás egy órája. A közlekedési eszközök, beleértve a metrót is, este csak negyed 10-ig jártak. Luminybe, ahol egyébként diákkollégiumok is voltak, szintén csak negyed 10-ig járt a busz. Amikor ezen csodálkoztam, és megkérdeztem, miért van így, azt a rövid választ kaptam, hogy ebben a dologban „a taxisok győztek".
Kihajóztam If szigetére, amely jól látszik Marseille partjaitól, és ahol kis börtönmúzeum emlékezik meg többek között Dumas Monte Cristójáról is. Más látnivaló nincs a kopár szigeten. Nagyon tetszett, hogy menettérti jegyet adtak, de csak odafelé ellenőrizték, visszafelé ellenőrzés nélkül ülhettünk fel a kis hajóra. Úgy gondolhatták, hogy aki kiúszik oda, azt ingyen behozzák. Ha jól emlékszem, Monte Cristót is felvette egy hajó, nem kellett kiúsznia a partig.
Szeretnék még írni néhány szót egy igen hasznos tapasztalatomról. Egy alkalommal egyik matematikus belvárosi üres lakásában laktam, aki éppen Párizsban tartózkodott több hónapig. Sehogy sem sikerült rájönnöm, hogyan lehetne a bojlert rávenni, hogy ne csak a konyhába, hanem a fürdőszobába is szolgáltasson meleg vizet. Egyik fiatal kolléga készségesen akart segíteni, de neki sem sikerült rájönnie a dolog nyitjára, hiába tanulmányozta át a hosszú használati utasítást.
De talált a papírok között egy szerződést egy szolgáltató vállalattal. Felhívta őket, és megígérték, hogy másnap délutánra kijönnek. Azt mondta a kolléga, hogy ez egyáltalán nem biztos, számítsak arra, hogy késnek egy-két napot. De nem így történt! Másnap délután megjelent a szakember, meg is javította gyorsan, aláíratta velem, hogy elvégezte a munkát, és csak annyit mondott, üzenjem meg a házigazdának, alkalomadtán hosszabbítsa meg a szerződést, mert már lejárt. Azután tudtam meg, hogy a vállalat egy (nem drága) évi bérlet fejében minden évben egyszer ingyen ellenőrzi a villanyt, gázt, vizet. A javításokat pedig kérésre végzik, bármikor lehet hívni őket telefonon, ezekért fizetni pedig a bérlet fizetésekor kell. Igen hasznos dolog!
Luminy tudományos és technológiai park, ahol egyetemi karok, diákkollégiumok és különféle kutatóközpontok vannak, csodálatos természeti környezetben. Úgy hallottam, hogy a második világháború végén Marseille kommunista polgármestere államosította (egyszerűen elvette a tulajdonostól) azt a helyet, ahol ma ez a tudományos park található, és a tulajdonosnak majdnem két évtizedébe került, hogy jogi úton visszaperelje. De akkor is csak úgy, hogy felajánlotta: ha visszakapja, odaadja a városnak tudományos célra (részben vagy egészben, azt már nem tudom).
Most, amikor ezeket írom, megpróbáltam utánanézni az interneten ennek a dolognak, sikertelenül. Csak annyit tudtam meg, hogy Marseille-nek a második világháború után az 1990-es évek közepéig mindvégig baloldali polgármestere volt, és egyetlen egyszer volt kommunista polgármestere, 1946–1947-ben. A tudományos és technológia park Luminyben 1963-ban létesült. A második világháború után a kommunista párt tervszerűen próbálta elfoglalni Marseille-t, a város minden részébe költöztettek kommunistákat vagy szimpatizánsokat, akiknek a propaganda volt a feladatuk. Kulturális és sportrendezvényeket szerveztek, minden hétre került legalább egy. Fiatalokat küldtek az akkori szocialista országokba kirándulni, sport- és kulturális rendezvényeken részt venni. Így a fent említett államosítás talán nem is elképzelhetetlen.
Csak részben furcsálltam, hogy nem találtam semmit az interneten, mert azt tapasztaltam, hogy a franciák nemcsak a múlt kellemetlen eseményeivel nem szeretnek szembe nézni, hanem a jelenlegiekkel sem. Egyszer az egyik újság büszkén közölte, hogy Franciaország Európában a második helyen áll, ami az egy nőre eső átlagos élve szülések számát illeti. Sajnos már nem emlékszem az első helyen álló országra. De a második hely sem jelentett két szülést, hanem annál valamivel kevesebbet. Megkérdeztem az egyik francia kollégától, hogy ez tényleg így van-e, és nem arról van csupán szó, hogy sok a bevándorló, és ők javítják az átlagot. Azonnal tiltakozott, hogy nem ez áll fenn, hanem ez az őshonos nőkre is vonatkozik.
Hasonlóképpen nagy pompával ünneplik minden évben július 14-ét, a Bastille bevételének napját, a francia forradalom nagy tettét, de elhallgatják, hogy az a „bevétel" nem a szabadság, testvériség, egyenlőség nevében történt, hanem csupán azért, mert előző napon nagy mennyiségű lőport szállítottak oda, és azt akarták megszerezni. Politikai foglyok akkor már nem voltak ott bezárva, csupán néhány köztörvényes, akinek kiszabadítása nem épp oly nagy tett. Tévedés ne essék, nem akarom megszólni a franciákat, tisztelem a történelmüket, a kultúrájukat, ahogy tisztelem Batsányi és Petőfi feltétlen franciaforradalom-imádatát is. De ma már el kellene választani a jót, a szépet, a tiszta eszméket a kétszáz év alatt megkopott, bemocskolódott, végletekig elvitt korcs eszméktől. Látjuk, hogy egyelőre a franciák képtelenek erre. Hogy lehet az, hogy néhány gazember napokig sakkban tarthat egy több mint hatvanmilliós nemzetet?
Én is megkaptam a „keresztem"
Amikor 2000-ben Emil Constantinescu elnöknek lejárt a mandátuma, szokás szerint rengeteg „keresztet" (államelnöki kitüntetést) osztogatott. Lányi Szabolcs forradalmár barátunk (1989. december 21-e éjszakáját börtönben töltötte, mert tüntetett aznap) akkor éppen államtitkár volt a tudomány és technológiai minisztériumban, és látta, hogy kevés magyar van a listán. Nos, javasolt néhány nevet, többek között az enyémet is. Így nekem is megvan a keresztem. Amikor Kolozsváron átadták, szerencsére épp nem voltam otthon, ezért Ionescu Klára kolleganőmet kértem meg, hogy vegye át helyettem (aki szintén kapott, de ő megérdemelten az informatikai versenyek szervezéséért, és őt nem Lányi Szabolcs írta fel a listára). A saját lovagkeresztjét és hengerét hazavitte, az enyémet pedig feltette az irodájában az egyik polcra.
Még mielőtt érte mentem volna, egyszer bement valaki hozzá, és megkérdezte, hogy mi az ott a polcon. Klári elmagyarázta, levette a hengert, kibontotta, és üres volt. Majdnem elájult, úgy megrémült. Mi történt, mikor, hol tűnt el a diploma? Mit fogok én szólni?! Azonnal felhívott telefonon, és arra kért, menjek be hozzá a kitüntetésért. Láttam, hogy nagyon zavarban van, nem tudta, hogyan mesélje el. Végül úgy mesélte el, ahogy történt. Ő bosszankodott, restelkedett, én pedig jót nevettem a dolgon.
Gondoltam, jelzem Szabolcsnak, hogy mi történt. Felhívtam telefonon, és elmondtam, hogy üres a henger. A legtermészetesebb hangon csak annyit mondott: tudja, hiszen ő vette ki a diplomát, hogy nehogy eltűnjön (!). Egyszer, amikor éppen Csíkszeredában jártam (most ott lakik), ideadta úgy, hogy mivel lusta voltam felmenni hozzá a harmadik emeletre, ledobta az erkélyről... Az lett volna tisztességes, ha visszautasítom a díjat, de nem tettem. Akkor ez még nem volt divatban. De az életrajzomba nem szoktam beleírni. Csak később olvastam valahol azt a Bernard Show-idézetet, hogy nem szabad visszautasítani semmilyen díjat, kitüntetést, úgy kell élni, hogy az ember ne kapja meg. Neki ez nem sikerült, sok díjat visszautasított, de a Nobel-díjat (hosszas töprengés után) elfogadta. Ez utóbbin, nem tudom, miért, de nem csodálkozom.
Kell-e nekünk önálló egyetem?
Erre a kérdésre a válaszom mindig igen volt. Ez annyira természetes volt számomra, mint az, hogy magyarul beszélek. Csodálkoztam azokon, akik nem így gondolkoztak, akik azt tartották, hogy nem lennénk képesek arra, hogy egy önálló egyetemet hatékonyan működtessünk. Hangoztatták ezt akkor, amikor közelünkben új országok születtek! Azok a népek nem féltek attól, hogy nem tudják majd működtetni az új országukat, pedig nem is voltak mindig többen nálunk, erdélyi magyaroknál.
Ma már ezt sem lehet állítani, hisz a Sapientia léte, sikere bizonyíték arra, hogy képesek vagyunk erre. Most azt szokták hangoztatni egyesek, nem tisztességes, hogy magyarországi pénzből működtetünk egyetemet, amikor jogunk lenne román állami egyetemre. Jogunk lenne természetesen, és lehetne is román állami egyetemünk, ha hatékonyabban küzdöttünk volna érte. Ha mindenki oda tette volna a vállát. Én azt sem tartom elítélendőnek, hogy Magyarország működteti az egyetemet, hisz hány teljesen kész szakembert kapott Erdélyből, akinek a tanításáért nem kellett fizetnie!
Már az 1990-es évek elején volt két szélsőséges vélemény, amely rombolta a Bolyai-egyetem visszaállításának lehetőségét. Egyik volt a kishitűeké, akik kétségbe vonták egy önálló állami magyar egyetem létjogosultságát. Ezek vezére volt Cs. Gyimesi Éva. A másik a mohóké volt, akik mindent egyből akartak, el sem tudták képzelni az új egyetemet úgy, hogy azon ne legyen minden lehetséges szak, az összes mérnöki szaktól minden zenei szakig. Ezeket képviselte Jeney Dezső.
Emlékszem egy tanácskozásra a Bolyai Társaságnál valamikor 1990 kora nyarán, amikor egyesek már felvetették, hogy amíg megalakul az önálló egyetem, kérjünk külön magyar helyeket a Babeş–Bolyain. Ezt én akkor elleneztem, mert még voltak illuzióim. Jeney Dezső kész tervvel állt elő, minden szakra megjelölte az igényelendő helyek számát. Ezek a számok teljesen elrugaszkodtak a valóságtól. Az informatika szakra például 100 helyet kért, amikor évente összesen 25 helyet hirdettek meg. Mára jutottak oda az informatika szakon, hogy 100 körüli magyar hallgatót vesznek fel évente, de ebből csak 80 tandíjmentes. Fantazmagórikus terveket tettek közzé egy építendő campusról valahol a város szélén. Ekkor mondta, kicsit kesernyésen, Balázs Márton matematikus kollégám, aki mindig a realitások talaján állt, hogy ő azt sem bánná, ha kunyhóban kezdenénk meg az oktatást, csak lenne már egyetemünk.
Sokszor nem hagy nyugodni az a kicsit összeesküvés-elméletszerű gondolat, hogy vajon ezeket az embereket nem manipulálta-e az akkor újra lendületbe jött titkosszolgálat? No, nem egyenesen, hanem áttételesen úgy, hogy ők nem is tudtak róla. Ha valaki irreálisan hisz valamiben, annak ezt a hitét könnyen lehet erősíteni, csak duruzsolni kell a fülébe, hogy milyen igaza van. Ezt meg lehet tenni több láncszemen keresztül úgy, hogy csak az első láncszem tudja, miszerint itt manipuláció folyik. Túl sok krimit, Poirot- és Stirlitz-történetet olvastam volna?
Világmegváltó ötleteim
Mint mindenkinek, nekem is vannak világmegváltó ötleteim, néha el is mondom itt-ott, de csak ennyi, hisz tudom, hogy ezeket nem szokták megvalósítani, még ha megvalósíthatók lennének is. Most csak háromra térek ki.
Gyerekkoromban nagy élvezettel lapozgattam, olvasgattam az Élet és Tudomány számait. Akkor nagy dolog volt, hogy édesapámnak sikerült több mint harminc éven át mindig megrendelnie. Persze ehhez kellett a postásunk, bizonyos Hamza bácsi segítsége, aki mindig megsúgta, hogy mikor lesz az a bizonyos egy nap, amikor meg lehet rendelni a postán. Hamza bácsi nagyon szimpatikus cigány ember volt, aki felnőtt korában tanult meg írni-olvasni, és lett belőle postás több évtizeden keresztül.
Amikor egyetemistaként a nyári vakációban vártam, hogy levelet hozzon, gyakran mondogatta, hogy ma csak falével van. Ünnepnapokon (például húsvéthétfőn, mert akkor ez nem volt szabad nap) nem volt könnyű számára, hogy a felkínált italt-ételt miként utasítsa vissza, de kitalálta azt, hogy köszöni, és majd máskor szól, ha kell egy pohár ital. Nagyon ritkán tényleg élt ezzel a lehetőséggel. Valamikor az 1960-as években olvastam az Élet és Tudományban egy cikket a naptárreformról. A terv úgy szólt, hogy minden év vasárnappal kezdődik, január 31 napos, február és március egyaránt 30, és így tovább minden évnegyed első hónapja 31 napos, a másik kettő 30 napos. Hogy kijöjjön a 365 nap, minden év végén lenne egy M-mel jelölt nap, amelyik általános szabadnap lenne, és nem számítana bele a hét napjaiba (azaz M lenne csupán, és nem hétfő, nem kedd, ..., nem vasárnap).
Szökőévben lenne egy MM-mel jelölt hasonló nap is június és július között. Ez az ötlet nekem akkor nagyon tetszett. Akkor még nem volt szabad szombat, így minden hónapban ugyanannyi munkanap, azaz 26 lett volna (a könyvelők örömére). Azt írta a cikk, hogy ezt az új naptárat leghamarabb 1967-ben lehetett volna bevezetni, mivel az az év vasárnappal kezdődött. Azóta is várom!
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)2015. november 5.
Magyarellenes pártot jegyeztek be Romániában
Bejegyezte tegnap a bukaresti törvényszék az Új Jobboldal Pártot (Partidul Noua Dreaptă), amely bevallottan a legionárius mozgalom és annak egykori vezére, Corneliu Zelea Codreanu követője.
A párt közleménye szerint az Új Jobboldal „nemzeti, keresztény és szociális jobboldalt képvisel, szemben a liberális, nemzetellenes, ateista és oligarcha jobboldallal”. A hírhedten magyarellenes Noua Dreapta (Új Jobboldal) nevű szélsőségesen nacionalista román szervezet eddig civil egyesületként, „mozgalomként” működött, tüntetésein rendszerint megjelentek a törvényben tiltott legionárius (vasgárdista) jelképek.
„Az Új Jobboldal Párt független, szuverén Romániát, nemzeti és keresztény országot akar építeni” – írták egy tegnapi közleményükben, nem rejtve véka alá sem a felvállalt kirekesztő nacionalizmust, irredentizmust, antiglobalizmust. Irányelveikben nem szerepel tételesen a magyarellenesség és xenofóbia, de eddigi megnyilvánulásaik, akcióik és jelszavaik bizonyító erejűek.
Tudor Ionescu a pártelnök
itthon.ma2016. március 13.
A menekültek és a magyar szeparatizmus ellen tüntetett az Új Jobboldal Kolozsváron
A szélsőségesen nacionalista Új Jobboldal Párt (PND) mintegy száz szimpatizánsa vett részt szombat este Kolozsváron az Avram Iancu emlékmeneten. A menekültek befogadása és a magyar szeparatizmus ellen tüntettek.
A fáklyás menet a Széchenyi (Mihai Viteazul) térről indult hét órakor, érintette a főteret, a szónoklatokat a Bocskai (Avram Iancu) téren tartották, a móc vezér szobránál. A párt elnöke, Tudor Ionescu elmondta, Európára súlyost veszélyt jelent az „iszlamista invázió”.
„A menekültek cselekedeteikkel bebizonyították, hogy nőkkel kegyetlenkedő terroristák. Európa erőszakkal Romániába akarja küldeni őket, de mi ezt nem akarjuk” – mondta a pártelnök, aki a miniszterelnök lemondását követelte, amiért a migránsok egy csoportját máris befogadta Románia a kötelező kvóták alapján.
Tudor Ionescu kitért a Székely Szabadság Napján szervezett marosvásárhelyi felvonulásra is. Úgy vélekedett: a rendezvény a magyar szeparatizmus megnyilvánulása volt, ami szerinte szintén veszélyt jelent Európára. „De semmi bajunk a magyar kisebbséggel” – jelentette ki.
Az Avram Iancu emlékmenetet nyolcadik alkalommal szervezte meg Kolozsváron az Új Jobboldal. maszol.ro2016. március 22.
Magyar Örökség díjas a Határok nélkül
Szombaton adták át a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében a Magyar Örökség Díjakat. Az erdélyi kitüntetettek nevét és munkásságát szükséges megismernie a hazai közönségnek is.
Mindenekelőtt a díjazottak nagyváradi vonatkozása tölti el megelégedéssel az olvasót. A Határok nélkülcímű közkedvelt rádióműsor és munkaközössége is részesült a kitüntető címben. Dr. Szili Katalin jogász, humánökológus, miniszterelnöki megbízott, az Országgyűlés volt elnöke méltatásában, laudációjában hangsúlyozta, hogy „az alkotó közösség napról-napra tudósít, hírt ad a magyar nemzetrészek életéről, törekvéseiről, összeköt, elhozza hangjukat Magyarország és a világ magyarsága számára. A hiteles tájékoztatásért Budapesten a szerkesztőségben, Lánczi Ágnes és Benkei Ildikó, valamint Moszkovits János, illetve vendégszerkesztőként ifjabb Tóth György és Bereki Anikó felel, aki a kéthetente készít kulturális tartalmú Határok nélkült. Erdélyben, a Partiumban, és a Bánság romániai részén Oláh-Gál Elvira Csíkszeredáról, Erdei Edit Zsuzsánna Marosvásárhelyről, Szilágyi Szabolcs Kolozsvárról, Ionescu Nikolett Nagyváradról, Pataky Lehel Zsolt Aradról, Lehőcz László pedig Temesvárról jelentkezik. A Délvidéken, Vajdaságban, illetve a Bánság szerbiai részén, Újvidéken: Ternovácz István, Szabadkán: Németh Ernő, Nagybecskereken és Muzslyán: Kónya-Kovács Otília, Kárpátalján, Ungváron: Iváncsik Attila, Felvidéken, Pozsonyban: Haják-Szabó Mária tudósít napról-napra. Magyarországon Miskolcról segíti a felvidéki munkát Mács Ildikó, aki gyakran jár át Kassára, Rimaszombatba és a Gömöri térségbe. Salgótarjánból Tarnóczi László látogat el rendszeresen a Felvidékre, Mátészalkáról Zsoldos Barnabás Szatmárba, a Partiumba, Ungba, Ugocsába, Budapesten pedig Cservenka Judit a diaszpóra és a Kárpát-medence magyarságának hiteles, tapasztalt ismerője és megismertetője. Nélkülük nem szólalhatna meg napról-napra az este fél hétkor kezdődő Határok nélkül.”
Nemzetpolitika naprakészen
A műsor hitelesen tájékoztat a Kárpát-medence és a diszpóra magyarságát érintő politikai, kulturális, oktatási, identitás és társadalomszervezés aktuális kérdéseiről, nem megfeledkezve a történelmi hagyományokról, illetve az egyházak közösségszervező tevékenységének bemutatásáról sem. A legfrissebb hírek mellett a Határok nélkül kiemelt figyelmet fordít a Kárpát-medencei magyar nemzeti közösségek autonómia-törekvéseire és a számbeli kisebbségi léthelyzetből következő jogérvényesítésre és jogvédelemre egyaránt, feltárva a kisebbségekkel kapcsolatos állami politikai és a magyarságot érintő szakpolitikai hátteret is. „Mi tehát a határok nélkül? Nem csak hírforrás, hanem nemzetpolitika naprakészen. Hiszen az összetartozáshoz elengedhetetlen az egymásról való tudás, a magyarság képviseletéhez pedig a tájékozottság és a felkészültség, mivel magyarnak lenni nem csak születés és közjog, de minőség kérdése is, különösen a XXI. század gyorsan változó kihívásai közepette, amikor a tömegtársadalmak által kínált információs és identitásdömpingben az egyének és közösségek boldogulásának egyik legerősebb biztosítéka az önazonosság megőrzése. Ebben jelent tájékozódási pontot a Határok nélkül, melynek Márai Sándor gondolatával gratulálok a Magyar Örökség Díjhoz: „A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes.” – hangsúlyozta a laudátor.
Gratulálunk Ionescu Nikolettnek, városunk közkedvelt rádió és televízió riporterének, aki az itt lakó magyarságunk életének eseményeit hűen tolmácsolja, „felteszi” városunkat a magyarság egyetemes térképére. Mivel nem lehetett jelen a felemelő ünnepségen, ezért a díjat számára a Körös-parti templomban adjuk át Húsvét napján.
Veres-Kovács Attila, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke,
a Magyar Örökség Bíráló Bizottságának tagja. erdon.ro2016. június 10.
Megtörtént a mandátumigazolás Nagyváradon és Bihar megyében
Pénteken mind a Bihar megyei, mind a nagyváradi önkormányzati képviselőtestület tagjai átvehették mandátumigazolásukat a választási bizottságok elnökeitől.
A Bihar megyei tanács munkájához Claudiu Pop prefektus kívánt sok sikert, és felkérte a pártok képviselőit, idejében adják le a kampányelszámolást, hogy mielőbb megtarthassák az alakuló üléseket.
A Bihar megyei tanácsban az RMDSZ hét, a Nemzeti Libeális Párt (PNL) 17, a Szociáldemokrata Párt kilenc, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége pedig két helyett szerzett meg. Az RMDSZ részéről Pásztor Sándor, Szabó István, Szoboszlai-Gáspár István, Boda Gergő, Kéry Hajnal, Péter I. Zoltán és Grim András került a testületbe.
A PNL képviseletében Ionel Avrigeanu, Nicolae Bodea, Cornel Borza, Ioan Câmpan, Dacian Foncea, Kiss János, Sebastian Lascu (ő hiányzott, mandátumát Avrigeanu vette át), Moisa Madear, Mircea Mălan, Romulus Motoca, Gheorghe Neag, Constantin Neniu, Peti Iosif, Lidia Popa, Teodor Suciu, Ancuţa Şchiop és Mihai Toderici. A PSD-t Stela Babău, Valentina Butişcă, Bujor Chirilă, Sergiu David, Dorel Dume, Ioan Mang, Florian Oros, Ana Maria Tiron és Ioan Gheorghe Ţară képviseli, az ALDE-t pedig Traian Bodea és Dorin Corcheş.
Míg a megyei tanácsosok ábécé-sorrendben, addig a városi képviselőtestület tagjai frakciók szerint vehették át mandátumukat. Megjegyzendő, hogy a megyei tanácsi listát vezető PNL-s Mircea Mălan a városi lista második helyén is szerepelt, ő mindkét mandátumigazolást átvette ma, annak függvényében tehát, hogy melyik helyről mond le, valamelyik testület összetétele még megváltozik.
A nagyváradi képviselőtestületbe az RDMSZ-képviseletében Huszár István (mandátumát Kis Gábor vette át), Kecse Gabriella, Kirei Melida és Kis Gábor került be. A PNL-nek 18 tanácstagja van, ezzel kétharmados többséget szerzett a testületben, mandátumot a már említett Mircea Mălan mellett Adrian Duşe, Florin Birta, Dacian Palladi, Camelia Dulcă, Mihai Maci, Daniel Negrean, Grigore Morar, Camelia Buhaş, Marcel Dragoş, Adrian Revnic, Florin Marinău, Teofil Filimon, Ioan Lezeu, Adrian Felea, Corina Fonoage, Ionel Zdrîncă és Romeo Ionescu kapott. Utolsóként Ilie Bolojan harmadszor megválasztott polgármester vette át mandátumigazolását.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro2016. szeptember 3.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 25. (Részletek /25.)
A Bukaresti magyarság két világháború közti kulturális és vallásos életének legkiemelkedőbb alakja Nagy Sándor. Hittől fűtve és kötelessége tudatában vállalta a rá váró sziszifuszi munkát. Sokkal kevesebbet sikerült elérnie, mint amennyit szeretett volna, tervei között szerepelt egy középiskola, öt külvárosi iskola, bentlakások, egy színház, magyarbarát román lap, román–magyar baráti társaság, mezőgazdasági iskola a moldvai csángók számára, a 14 egykori osztrák–magyar konzulátus átalakítása Collegium Hungaricummá stb.
Szerette volna mindenki számára érthetően megírni a romániai magyar diaszpóra történetét, hogy erősítse a magyarságtudatot s elnyerje a románok szimpátiáját. A Koós Ferenc Kör tudományos osztályai nagyon gazdag dokumentációs anyagot gyűjtöttek össze, ennek egy része az Egyházi Újságban látott napvilágot. Hittestvérei azonban időszerűtlennek találták ötleteit, azt mondták, hogy ezzel csak még jobban maga ellen ingerli a románokat, amúgy is ,,ma kérni sem szabad senkitől semmit, még jóakaratot sem”.
Nagy azonosította az asszimiláció okait, azonban természetesen nem állt módjában megállítani a folyamatot a mostoha történelmi helyzetben, ahol a magyarellenesség az egyik legjobb ugródeszka volt a fényes politikai karrierhez. A helyzetet bonyolította, hogy még a jóakaratú románok sem értették pontosan a kisebbség fogalmát, ugyanis meg voltak győződve, hogy aki nem román, az idegen. Úgy vélte, a román totalitarizmus az egységes román nemzetállam és az ortodox vallás felsőbbrendűségének dogmájából táplálkozott. Ha egy román kételkedett Románia nemzetállami mivoltában, azt árulónak tartották, de ha ugyanezt olyan valaki állította, aki ráadásul nem is volt román, azonnal irredentának, kommunistának, összeesküvőnek nevezték. Románnak igazából csak a román nemzetiségűt tartották, más mindenki idegen volt, mindennap hallgathatta, ,,hogy nem lehet megengedni és megbocsátani, hogy az én országomban egy idegen jobban éljen nálam”. Még az alkotmányba is belefoglalták, hogy az ortodox vallás az uralkodó vallás, és az elv, miszerint csak az ortodox az igazi keresztény, minden más felekezet visszautasításához és az ortodoxia felsőbbrendűségének tudatához vezetett. Innen eredt az ortodoxia presztízse és asszimiláló ereje is. Az állítással, miszerint csak ortodox lehet „jó” román, Nae Ionescu egyetemi professzor is egyetértett, aki a két világháború közötti nagy filozófusgeneráció képviselőjeként a vasgárdista mozgalomban is részt vállalt. Aki átkeresztelkedett az ortodox vallásra, ,,egy csapásra megszűnik kisebbséginek, idegennek, gyanúsnak lenni”, állapította meg Nagy Sándor, úgyhogy ,,a mi népünk ebbe a vásárba előbb-utóbb mind belemegy”, aminek az ára a nemzeti öntudat feladása lesz.
Furcsa dolognak tartotta azt is, hogy a románok többet tudtak a buddhizmusról vagy az iszlámról, mint más keresztény vallásokról, például a reformátusról. Amikor megpróbálta felvázolni a román nép pszichológiai portéját, összeférhetetlennek találta az ortodox keresztényi erkölcsöt némely románok erkölcstelen magatartásával és agresszív nacionalizmusával. Adottságaik mellett olyan hibáikat is feljegyezte, amelyeket mind a mai napig megtalálunk. A barátságos és joviális románok megélhetésüket a kiirthatatlan baksisra, csúszópénzre építették, ez számukra a világ legtermészetesebb dolga volt, akárcsak a forma és tartalom közti hatalmas szakadék. A közvagyon meglopására is találtak mentséget: ,,a közösségtől elvenni, az államot megkárosítani nem bűn, ha az a nemzet nagy családjában mArad”.
Miután Budapestre menekült, Nagy Sándort a Református Egyetemes Konvent a diaszpóra ügyeiért felelős titkárnak nevezte ki. 1944 decemberében Nyugatra telepedett, ahol a diaszpóra református gyülekezeteinek megszervezésével foglalkozott; 1946–1951 között kiadta a Harangszót, a világháború utáni első magyar nyelvű nyugati lapot. 1952-ben az Egyesült Államokba költözött, ahol Clevelandben egykori Bukaresti paptársával, Szigethy Bélával közösen szerkesztették a számkivetésben élő református magyarok lapját. Ott halt meg 1954-ben leukémiában. Az 1941. április 6-i romániai népszámlálás eléggé különös számadatokkal szolgált. Bukarest lakossága 992 536 fő volt; a románok részaránya jelentősen megnőtt, és elérte a 81,35 százalékot, azaz a 807 425 főt, ami a román állam sikeres asszimilációs tevékenységét is tükrözi. A városban 17 971 magyar, 25 836 német és 141 304 más nemzetiségű vagy a nemzetiségéről nem nyilatkozó személy mAradt. Az ekkor összeírt magyarok száma magasnak tűnik az 1930-ban számlált 24 052 főhöz képest, hisz köztudott, tömegesen távoztak a bécsi döntés után.
A háború egyébként is sok kárt tett a megfogyatkozott és megrémített Bukaresti magyarok javaiban. Az 1944. április 4-i bombázáskor három találat szétrombolt a Sf. Voievozi utcai iskola három épületéből kettőt. Szerencsére a tanítás már két héttel korábban befejeződött, így emberéletben nem esett kár. Egy másik bomba a Petru Poni utcai katolikus leányotthon épületét találta el. A Giulești úti Kálvin temetőben egy légelhárító egységet állítottak fel, ezért a kápolna épületét több találat érte. A városnak ezen a részén a bombázásoknak olyan sok áldozata volt, hogy egy részüket a Kálvin temetőben kellett eltemetni (amiért a temetőt egy ideig Április 4. temetőnek hívták)... A két világháború közti időszak volt a legkeservesebb a romániai magyarok számára, a megváltozott történelmi körülmények közt kétségbeesett erőfeszítésekkel próbáltak kisebbségként túlélni. A parlamentben, akárhányszor a kisebbségi jogok tiszteletben tartását kérte a Magyar Párt, azonnal irredentizmussal vádolták. Iorgának is ez volt a kedvenc vádja, aki azt szerette volna, ha a magyarok „lelkesen” csatlakoznak a Gyulafehérvári nyilatkozathoz és Erdély elszakításához. Feltétlen lojalitást várt el Titulescu miniszterelnök is, aki például 1935-ben revizionizmussal vádolta Bethlen Györgyöt, a Magyar Párt elnökét, és kijelentette, hogy a románok készen álltak volna megadni az egyenlő jogokat a magyaroknak, ha a magyarok hajlandóak lettek volna elismerni és nem feledni, hogy ők is román állampolgárok; ugyanakkor románoknak kell érezniük magukat, hisz Nagy-Magyarország már nem létezik, és nem lesz soha többé. II. Károly 1936-os, a Daily Telegraph-nak adott párizsi nyilatkozatában árnyaltabban fogalmaz a romániai magyar kisebbség helyzetéről. Romániában a magyarok jogait tiszteletben tartják, és a magyarok többsége lojális a román állammal szemben, állította a király, de nem várhatjuk el, hogy minden magyar elégedett legyen az eredményekkel, hiszen fáj nekik az elveszített terület...
A parlament sorra elutasította a magyarok kéréseit, nem voltak hajlandóak bizottságot létrehozni a kisebbségek kéréseinek elemzésére, jóváhagyni a kisebbségi felekezeti iskolák állami támogatását, eltörölni a román földrajzi nevek kötelező használatát a sajtóban, vagy visszavonni a numerus valachicus törvényt.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. január 2.
Iliescuról és más gyilkosokról
Ion Iliescu és bűnöző bandája elindult a börtön felé. Utolérik őket az 1990. június 13–15-i bányászjárás szörnyűségei. A forradalom gyilkosságai is egyre közelebb kerülnek, lépésről-lépésre…
Az 1989. decemberi genocídium elkövetői közül sokan részt vettek az 1990. júniusi mészárlásban is: Ion Iliescu, Petre Roman, Virgil Măgureanu, Gelu Voican Voiculescu, Cico Dumitrescu, Cazimir Ionescu. És csak azokat említettem, akik még mindig élnek. Mert különben szóba hoztam volna Sergiu Nicolaescut, Silviu Brucant, Dan Iosifot, Nicolae Militaru, Victor Atanasie Stănculescu és Mihai Chiţac tábornokokat is.
Augustin Lazăr főügyész bejelentette: hamarosan lezárják a bányászjárás ügyét,a katonai ügyészek pedig legfeljebb két hónapon belül határozatot hoznak.
A Katonai Ügyészség éppen karácsony előtt jelentette be több személy vád alá helyezését, akikről eddig azt hittük, hogy örökre szóló mentelmi joggal rendelkeznek. A vád: emberiesség elleni bűncselekmények.
Az ügyészek szerint a vádlottak a június 11–15-e időszakban „általános és szisztematikus támadást döntöttek el, szerveztek meg és koordináltak a polgári lakosság, nevezetesen a bukaresti Egyetem (Universităţii) téren tüntetők, valamint Bukarest municípium lakossága ellen”.
Ebben az ügyben a vádlottak listáján szerepel még Miron Cozma (a Zsil-völgyi bányászok volt vezetője), Adrian Sârbu (a Roman-kormány volt államtitkára), Nicolae S. Dumitru (a volt FSN – Nemzeti Megmentési Front – egyik vezetője), Corneliu Diamandescu tábornok (a Román Rendőrség volt vezetője), Mugurel Florescu tábornok (a Katonai Ügyészség volt vezetője).
Meglepő egyes vádlottak – Ion Iliescu, Petre Roman és Gelu Voican Voiculescu – gőgös, hazug, diverzionista reakciója. 1990-ben ők voltak a végrehajtó hatalom első három embere:
az ország elnöke, a miniszterelnök és a kormányfő-helyettes.
Ion Iliescu: „Nem ez az első alkalom, hogy előrángatják ezeket a dolgokat. Miféle bizonyítékok? Ez egy 1990-ben történt ügy, túlléptünk rajta, egymást követők a különböző színezetű kormányok. Tudom, hogy miért nyitják meg újra a vitát, mert ez egy 27 évvel ezelőtti történet, de ez van… Egyetlen időszakból sincs semmi, amiért hibásnak kellene éreznem magam!”.
Mivel úgy tűnik, hogy Ion Iliescu amnéziában szenved, eszébe juttatjuk, hogy miként bujtogatta a bányászokat 1990. június 14-e hajnalán a Victoria-palota erkélyéről: „Kedves bányászok, köszönöm azt a munkásszolidaritási választ, mellyel ezúttal is reagáltak a felhívásunkra. A bányászok küldöttsége, Cozma úrral az élen, az Egyetem tér felé veszi majd az irányt, mert azt szeretnénk, ha önök foglalnák vissza. Mint látták, ezúttal igazán fasiszta elemekkel van dolgunk. Uszított, sok esetben bekábítószerezett elemek szervezett csoportjaival.”
Petre Roman a történelem másik csalója. Csak egy kis szemrehányása van Iliescu számára: egy „szerencsétlen kifejezés”, melyet állítólag az 1990. június 14-i beszédében használt.
Amúgy minden rendben volt: a gyilkosságok is, az erőszakos cselekmények is, a rombolások is…
A kóros hazudozó és cinikus gazember Petre Roman újra bebizonyította, hogy semmivel sem jobb apjánál, Valter Romannál (Erno Neulander), Sztálin és a Szovjetunió elkötelezett komminternistájánál.
Petre Roman: „Ion Iliescu használt egy szerencsétlen kifejezést: «Menjenek és ültessenek virágokat az Egyetem téren!». Ez nem volt helyes. Az lett volna jobb, ha azt mondják a bányászoknak, amit mindnyájan gondoltunk: «Testvérek, nem kellett volna idejönnötök. Semmi sem veszélyezteti a demokráciát»”.
Micsoda semmibe vétele a történelmi igazságnak! Lehet, hogy Roman és a többi vádlott „mind úgy gondolta”, hogy a bányászoknak nem volt miért Bukarestbe jönniük, hogy semmi sem veszélyeztette a demokráciát, de pont az ellenkezőjét tették:
felbujtották a bányászokat, hogy Bukarestbe jöjjenek, elhitetve velük, hogy nagy veszélyben van a demokrácia.
A diverzionista Gelu Voican Voiculescu diverziónak tartja, hogy az ügyészek vád alá helyezték. „Ez egy megrendelt diverzió, mellyel ki akarják juttatni Iohannis elnököt a zsákutcából, a közvélemény figyelmét pedig el akarják terelni a miniszterelnöki jelölt kiválasztásáról. Karácsony előtt gyorsan előkapták, hogy bejelentik a vád alá helyezésünket. Ez botrányos módja az igazságszolgáltatás pillanatnyi érdekek szerinti felhasználásának”.
Ezek az alakok ilyenfajta hazugságokkal mérgeztek minket 27 éven keresztül. Alig várom, hogy az igazságszolgáltatás megszólaljon! Hogy a vádlottak padján lássuk őket vergődni, mint Bobu, Postelnicu és Manea Mănescu 1990-ben!
Grigore Cartianu
foter.ro/cikk2017. március 2.
Tőkés László: adott a lehetőség az igazság kiderítésére
A legfelső bíróság tavaly júniusban hagyta jóvá, hogy a katonai ügyészség újranyissa az 1989-es forradalom aktacsomóját. Az eltelt nyolc hónapban az üggyel foglalkozó négy katonai ügyész számos, a forradalomban és az azt követő hetekben szerepet vállaló közéleti embert hallgatott ki. A „forradalom szikrájaként” emlegetett Tőkés Lászlóval a korabeli eseményeket vettük számba.
– Huszonhét évvel az 1989-es események után mennyire lehet érdemi bűnvádi eljárást lefolytatni a bűnösök kiderítésére?
– Az ügyészek munkáját jelentősen megkönnyíti, hogy nem kell újból kezdeniük a vizsgálódást, a mostani eljárásnak ugyanis hosszú előzménye van. 1997 és 2000 között parlamenti bizottság foglalkozott a forradalom ügyével. Dan Voinea tábornok, volt katonai főügyész igen alapos kivizsgálást végzett, sőt, tőle személyesen tudom, hogy a kétezres évek elején vádemelésre készen, szinte teljesen összeállt a vizsgálati anyag, politikai nyomásra azonban az ügyet leállították. 2015-ben újra előkerült a forradalom dossziéja, de úgy zárták le, hogy nem kezdték újra a nyomozást. Ha jól számolom, ez most a harmadik nekilendülés.
– A forradalmi eseményekkel kapcsolatban az Iliescu-rezsim a kilencvenes évek elején több információt is titkosított. Mekkora esélye van a titkosítás feloldásának?
– A titkosított anyagok feltárását és az ügyészségi vizsgálat során történő hasznosítását nemrég Teodor Doru Mărieş, az 1989. December 21. Egyesület vezetője követelte. Tavaly decemberben az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjával közösen a Temesvár Társaság és jómagam is levelet intéztünk Klaus Johannis államelnökhöz, hogy járjon közbe az 1989-es temesvári események titkosított anyagának szabaddá tételéhez a vizsgálat számára. Ma már minden feltétel adott az igazság kiderítésére.
– Hogyan látja, a mostani ügyészi kezdeményezés – a korábbiaktól eltérően – mennyire eltökélt abban, hogy bíróság elé vigye a forradalom iratcsomóját?
– Amikor tanúként meghallgattak Bukarestben, az volt a benyomásom, hogy a négy tagból álló vizsgálóbizottság erős mandátummal rendelkezik arra nézve, hogy a végére járjon a 27 évvel ezelőtti eseményeknek. Úgy ítélem meg, hogy a legfőbb ügyészség és a katonai ügyészség ma erős pozícióban van. Augustin Lazăr főügyész határozottan ellenezte a büntetőtörvénykönyv módosítását, nem volt tehát kérdéses, hogy melyik oldalon áll. Valamennyi ügyészség ellenezte az utódkommunista Grindeanu–Dragnea kormány mesterkedéseit, tehát feltételezem, hogy európai és amerikai támogatással a vizsgálóbizottság képes lesz végig vinni az 1989-es forradalom ügyeinek kivizsgálását.
– Ma már tudjuk, hogy az Iliescu-rendszer ellopta a forradalmat, és a rendszerváltás első hónapjaiban ennek a forgatókönyvnek rendelt alá minden belpolitikai eseményt. Önben ez a történet mikor tudatosult?
– Néhány hónapnak el kellett eltelnie, hogy ráébredjek a valóságra. Két hétig aranykalitkában tartottak és Románia hőseként ünnepeltek. Szükségük volt Mircea Dinescura, Doina Corneára, Ion Caramitrura és természetesen rám is, hogy Ion Iliescu hiteles személyiségek mögé bújva eljátssza a forradalom vezetőjének szerepét és elfedtesse azt, hogy ő tulajdonképpen egy jól kigondolt forgatókönyv szerint levezényelt katonai puccs vezetője, amiben a Szekuritátéra támaszkodik. Iliescu gyakorlatilag azokat mentegette a felelősségre vonás alól, akik 1990 márciusában a Szekuritátét átkeresztelve megalakították a Román Hírszerző Szolgálatot. Már 1990 januárjában, februárjában sűrűsödtek a forradalom eltérítésére utaló jelek. Doina Cornea visszavonulásával azonban én magam nem értettem egyet, és a március 19-i véres marosvásárhelyi eseményeknek kellett bekövetkezniük, hogy előttem is lehulljon a lepel, és rádöbbenjek, valójában mit történik.
– Erre hogyan reagált?
– Egy amerikai körúton éppen a romániai forradalmat népszerűsítettem, amikor megjöttek a marosvásárhelyi eseményekről szóló hírek. Ekkor adtam ki Washingtonban azt a nyilatkozatot, amelyben az Iliescu-rendszerrel szembe fordulva lelepleztem, hogy mi történik a magyarság rovására a kommunista visszarendeződésben. Ez volt a román hatalom és a közöttem levő viszony szakítópróbája. Végleg kimaradtam a Nemzeti Megmentési Front tanácsából: kivonultam, de ki is szorítottak belőle. Iliescu még tett néhány próbálkozást, és elküldte hozzám Cazimir Ionescut, hogy meggyőzzenek, legyek a rendszerük magyar tagozatának a vezetője, de ekkor már nem voltam kapható semmilyen együttműködésre.
– Az RMDSZ elnöke, Domokos Géza közismerten Ion Iliescu elkötelezett híve volt. Vele vitatkozott erről a helyzetről?
– A személyes vitákra már nem emlékszem, de az tény, hogy ekkor már előjöttek az első ellentétek a Domokos Géza vezette RMDSZ és közöttem. Közismert, hogy az RMDSZ rendkívül kétesen viszonyult a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez, nem álltak a helyzet magaslatán. Akkoriban Verestóy Attila vett részt a bukaresti tárgyalásokon. Sajnos sem Király Károly, sem Ion Iliescu nem jött le Marosvásárhelyre. Szerintem Verestóy elvtelenül erősítette Iliescuéknak a magyarokat kriminalizáló vonalát. Keserű iróniával mondom, még jót tett, hogy a Görgény-völgyi agresszorok rátámadtak az RMDSZ-re, és ez által az RMDSZ marosvásárhelyi közszereplői – Sütő Andrással együtt – méltatlanul megszenvedték a pogromkísérletet és az agressziót. Áldozatuk által terelték jó irányba az események értékelését.
– Milyen esélyt lát az 1990 marosvásárhelyi márciusi események ügyészségi kivizsgálására?
– Ne feledjük, hogy 2015 őszén a katonai ügyészség lezárta a forradalom dossziéját, mielőtt megnyitotta volna, de a következő évben mégis újra elővette. Ez nem utolsósorban az 1989. December 21. Egyesületnek, Teodor Mărieş hősies helytállásának és a strasbourgi emberjogi bíróság döntésének köszönhető. A strasbourgi bírák igazat adtak a forradalom és a bányászjárás áldozatai keresetének. Ezek után bizakodó vagyok. Az 1989 decemberétől júniusig terjedő események folyamatába szervesen beleilleszkedik a marosvásárhelyi fekete március is. Ezek a visszarendeződés fontos állomásai, 1990 márciusa végképp, hiszen a Román Hírszerző Szolgálat megalakítása révén formailag ekkor került hatalomra az események hátterében megbúvó Szekuritáté. A politikusi gárdában pedig együtt maradt a Ion Iliescu, Petre Roman, Virgil Măgureanu, Mihai Chiţac és a Victor Stănculescuból álló csapat, amely e folyamat áldozataiért, a gyilkosságokért és különböző más bűncselekményekért felelős.
– Kérdés, hogy csupán négy ember felelős a rendszerváltás elsiklatásáért és az ezzel járó bűncselekményekért, vagy ez a kör sokkal szélesebb?
– Most, hogy a múlt decemberi országos választásokon a kommunista visszarendeződés újból diadalt aratott, túlságosan is érintett az egész politikai osztály. Jelenleg nem az igazak és a hamisak között folyik a küzdelem, hanem a különböző erőcsoportok között: a régi Szekuritáté és a régi hatalom képviselői, valamint az utódpárt és az egészében véve kompromittálódott politikai osztály különböző erőcsoportjai között. Úgy tűnik, sokan szabadulni akarnak a csausiszta szárnytól, noha ez még mindig nagyon erős. A SRI volt elnöke, Costin Georgescu, Radu Tinu, a temesvári Szekuritáté volt helyettes vezetője, Filip Teodorescu, a Szekuritáté volt kémelhárításának a vezetője vagy Ioan Talpeş, a Külügyi Hírszerző Szolgálat egykori irányítója mind azon mesterkednek, hogy a temesvári népfelkelést leértékeljék, és a Szekuritáté módjára külföldi beavatkozásként a magyar és orosz titkosszolgálatok számlájára írják. Itt egy komoly hatalmi és emlékezetpolitikai küzdelem folyik. A jelenlegi viszonyok között ez nagyon meggyengíti az igazságtétel ügyét. Elképzelhetőnek tartom, hogy tovább folytatódik az évtizedek óta tartó halogató, maszatoló politika, amely csak a múlt főkolomposainak a halálával ér véget.
– Hogyan látja az igazságszolgáltatás pártatlanságát?
– A SRI aligazgatójának, Florin Coldea tábornoknak az esete és sok más intő jel rávilágít azokra az összefonódásokra, amely a titkosszolgálat és a politikum, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás között fennáll. Ez az összefonódás a hatalmi ágak szétválasztásának a reménytelen helyzetét mutatja, és megvilágítja a különböző magyarellenes döntéseket is. Kérdés, hogy ezen a téren Románia képes lesz-e az európai követelményeknek megfelelő előrelépésre. Úgy látom, a román titkosszolgálat felvilágosultabb, realistább része tudatában van annak, hogy a titkosszolgálatokban is hatalomváltásra van szükség.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2017. április 10.
A költészet napja – Felolvasóestek, színházi előadások több erdélyi városban
Bukarestben és több erdélyi városban felolvasóestekkel, színházi előadásokkal, valamint szavalóversenyekkel ünneplik a magyar költészet napját. Bukarestben a Balassi Intézet a magyar irodalom két jelentős költőjének életművét hozza közelebb a román közönséghez. Kedden Radnóti-est lesz, amelyen levetítik a Radnóti Miklós élete és munkássága ihlette Radnóti hétszer című szkeccsfilmet. A hét etűdből álló film különböző stílusok és műfajok segítségével tolmácsolja a mai fiatal filmesek Radnóti-képét. Az est vendége lesz Ausztrics Andrea producer és Leichtman Erna forgatókönyvíró. A vetítést követően Kovács Zsuzsánna rendezésében Stefana Ionescu-Darzeu és Miriam Rizea Radnóti-verseket adnak elő román nyelven. Szerdán szintén a Balassi Intézet bukaresti központjának szervezésében a közönség az intézet névadójával, Balassi Bálinttal ismerkedhet meg a román nyelven most megjelent Célia-ciklus révén. Az est során a kötet fordítójával, Elena Lavinia Dumitruval a bukaresti hungarológia tanára, Bányai Éva beszélget, ezt a Kovács Zsuzsánna rendező által megálmodott Balassi-performansz követi.
Szintén a román fővárosban kedden a Petőfi Sándor Művelődési Társaság szervezésében költészetnapi felolvasóestet tartanak.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház Szabó T. Anna költő Törésteszt című estjével ünnepli a magyar költészet napját.
A Csíki Játékszín tavaszi városköszöntő versműsort mutat be a színház épülete előtt, ahol a 200 éve született Arany Jánosra emlékeznek. Csíkszeredában lesz még szavalóverseny, valamint a Role együttes tart költészet napi gálaműsort.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban a Kolozsi Borsos Gábor színművész által vezetett Szín-kron csoport nevű diákszínjátszó kör mutatja be a Ki vagyok én? című zenés produkciót, amely kortárs magyar verseken keresztül azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy mi a vers, mi számít annak, és mi nem. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár és a Tein tea- és kávéház szervezésében több költő olvas fel verseiből. A sepsiszentgyörgyi rendezvényen a műveiből felolvasó Bálint Tamás, Bogdán László, Dimény H. Árpád, Karácsonyi Zsolt és Serestély Zalán költővel Szonda Szabolcs műfordító, könyvtárigazgató beszélget. MTI; Erdély.ma 2017. május 4.
„Vonzott a lírai konstrukció tökéletessége” – Balassi Bálint román fordítójával beszélgettünk
Elena Lavinia Dumitru jóvoltából a román irodalomkedvelők is megismerhetik Balassi Bálint Célia-verseit. Az általa fordított versciklus kétnyelvű, magyar-román kiadásban jelent meg 2016-ban a Romániai Hungarológiai Társaság gondozásában. A műfordítóval többek között arról beszélgettünk, hogy miért lehet vonzó egy magyar nyelvvel ismerkedő egyetemistának a 16. századi költő régies nyelvezete, miért nem írható át román nyelvre a Balassi-strófa, illetve hol tanulhatott meg Balassi románul.
- Mikor kezdett el Balassi költészetével foglalkozni?
- Első éves hallgatóként, az egyetemi előadásokon fedeztem fel a régi magyar irodalmat és elmondhatom, hogy Balassi költészete már akkor lenyűgözött. Bár kezdetben nem értettem a magyar szöveget, vonzott a versek harmóniája és ritmusa, a lírai konstrukció tökéletessége, túlzás nélkül. Egyetemi tanulmányaim előrehaladtával úgy döntöttem, hogy Balassi költészetével foglalkozom a szakdolgozatomban, majd a mesteri, illetve doktori disszertációmban is, a Bukaresti Tudományegyetem Hungarológiai Tanszékén, Molnár Szabolcs tanár úr irányításával.
Elena Lavinia Dumitru műfordító, a római La Sapienzia Egyetem óraadó tanára. Doktori címet szerzett filológiából a Bukaresti Tudományegyetem Hungarológia Tanszékén és Európa történelméből a római La Sapienzia Egyetemen. Korábbi kötetei: L’emigrazione intellettuale dall’Europa centro-orientale. Il caso di Panait Istrati (Nuova Cultura, Róma, 2012), De vorbă cu Panait Istrati/Parlando con Panait Istrati (román-olasz kétnyelvű kötet, Aracne, Róma, 2015), románra fordította Antonello Biagini Storia della Romania contemporanea című könyvét (Petru Maior Egyetem Kiadója, Marosvásárhely, 2012).
- A kötet előszavában úgy fogalmazott, hogy a fordítás konkrét segédanyag lehet román anyanyelvű, magyar szakos egyetemisták számára. Milyen segédanyagok álltak rendelkezésére akkor, amikor Ön ismerkedett a reneszánsz magyar irodalommal? Készültek korábban román fordítások Balassi szövegeiből?
- Nagyon fontos, hogy minél több segédanyag álljon a magyar nyelvvel és irodalommal ismerkedő egyetemi hallgatók rendelkezésére. Ami az irodalmat illeti, szerintem a kétnyelvű kiadások a legjobbak, amelyek elérhetővé teszik mindkét változatot, összetett olvasmányélményt nyújtanak, lehetőséget adnak az anyanyelv és az idegen nyelv összehasonlítására, és konkrétan segítenek a szóban forgó idegen nyelv gyorsabb és hatékonyabb elsajátításában. Főként, ha olyan nyelvről van szó, amellyel nem találkozunk a mindennapokban, ellentétben mondjuk az angollal, amely zenén, vagy filmeken keresztül is eljut hozzánk. Ami Balassit illeti, néhány versét lefordították román nyelvre, de eddig nem létezett olyan kétnyelvű kötet, amely egy teljes szerelmi versciklus fordítását tartalmazta volna, kétnyelvű tanulmánnyal kiegészítve, átfogó képet nyújtva a Balassi-jelenségről. Elmondhatom, hogy a magyar nyelv és irodalom tanulásában a legtöbb segítséget a bukaresti magyar tanszék tanáraitól kaptam, akik mindig támogatták a Balassi iránti szenvedélyemet.
- Milyennek tűnt Balassi nyelvezete, amelyet néha a magyar anyanyelvűek is nehezen fejtenek meg?
- Valóban, ez a nyelvezet a magyar olvasótól is erőfeszítést kíván. A szótárban sokszor hiába kerestem olyan szavak jelentését, amelyek az idők során kikoptak a nyelvből vagy a 16. századhoz képest radikálisan megváltozott a használatuk. Ilyen esetben viszont számíthattam a tanáraim és kollegáim segítségére, így a fordítás legnagyobb kihívásait is sikerült teljesíteni.
- Miért éppen a Célia-ciklust fordította le?
- Boldogan fordítanék bármilyen Balassi-művet, ez a vágyam a Célia-ciklus fordításában konkretizálódott. Fontos szerelmi versciklusról van szó, amely bizonyos mértékben a Júlia-versekben megjelenő fiktív történet folytatása. A Célia-verseknek viszont nyilvánvaló metaforikus töltete is van, a névválasztás nem véletlen, nem csak az antik és humanista hagyományhoz illő gesztus. Célia neve a caelum szóra utal, tehát egy égi lényről van szó, az iránta érzett szerelem pedig a legmagasabb szférák felé irányul. Balassi tudatosan választja ezt az allegóriát, amelyben Célia a csillag metaforája lesz: „égnek nincs szebb csillaga”. Ez a metafora késztetett a versciklus lefordítására, de bevallom, hogy a versek egyszerűbb struktúrája is, amely lehetővé tette a munkafolyamat elfogadható időhatárok közé szorítását.
- Eleve kiadásra készült a fordítás?
- A Célia-ciklus fordítását eredetileg a 2002-ben megvédett „A szerelem és szépség filozófiája Balassi Bálint költészetében” című szakdolgozatom mellékletének szántam. Eleinte talán háttérbe szorította a kiadás gondolatát az eufória és elégtétel, amit egy teljes versciklus-fordítás megvalósítása okozott, de később, az évek során többször próbálkoztam sikertelenül a publikálással. Hálás vagyok Bányai Éva tanárnőnek, aki lehetővé tette, hogy ez a szép kiadás 2016 végén megjelenjen az RHT Kiadónál, és ezúton is köszönöm mindenkinek, aki részt vett ebben a cseppet sem egyszerű folyamatban. A kötetet még 2016-ban bemutattuk a bukaresti Román Kulturális Intézetben, és a Bukaresti Tudományegyetem Hungarológiai Tanszékén, illetve 2017-ben a bukaresti Balassi Intézetben a magyar költészet napján, ahol a román fordítás alapján egy irodalmi performanszra is sor került Kovács Zsuzsanna rendezésében, Ștefana Ionescu-Dârzeu és Miriam Rizea előadásában.
- Hogy próbálta meg visszaadni a szöveg archaikus jellegét a fordításban? Balassi beszélt románul, tartalmaz a fordítás olyan szavakat, kifejezéseket, amelyeket ő is hallhatott a 16. században?
- A fordítás fő nehézsége az eredeti szöveg jellegzetes reneszánsz kifejezésmódjának megfelelő román nyelvezet megtalálása volt. A régies szavak és könyvízű kifejezések segítségével helyenként sikerült visszaadni a magyar szöveg elbűvölő hangulatát. Sokszor a szórend felcserélése segített a stílus megőrzésében és a kijelentés pontos fordításában, mint például az első versben:
„Cupidon, sunt oare eu singurul om/ce țintă-i a săgeții tale?” („Cupido, nyiladnak magam vagyok-é csak/célül támasztott jele?”). Emellett a fordításban a szavak régiesebb hangulatú szinonimái jelennek meg, például: „nădejde” a „speranță” helyett, „chip” a „față” helyett, vagy „aidoma” a „la fel” helyett.
- Miért nem működik románul a Balassi-strófa? Léteznek nyelvspecifikus versformák?
- A magyar és román nyelv különböző nyelvcsaládokhoz tartozik, így a nyelvtani felépítésükben alapvető különbségek vannak. A magyar ragozó nyelv, amelyben morfémák és toldalékok tapadnak a szótőhöz, jól elkülöníthető módon, bizonyos jelentésbeli vonást vagy funkciót képviselve. Ezek külön-külön is jelentést hordozhatnak. Például a „rabszíjjaddal” szó így épül fel: rab/szíj/a=kötőhang/d=első szám második személyű tulajdonrag/dal=a –val rag hasonulással képzett formája, amelynek román megfelelője a „cu”. Ebben az esetben a román fordítás öt szóból áll: „cu al robiei rece jug”. Ez a vonatkozás a teljes fordítási folyamatot befolyásolja, más mondatfelépítést eredményez. Így lehetetlen a magyar verssorok szótagszámának pontos megőrzése a román fordításban, ezért a Balassi-strófát sem lehet átírni román nyelvre. A belső és sorvégi rímek viszont megőrizhetőek:
Két szemem világa,/ életem csillaga/, szívem, szerelmem, lelkem,/a6a6b7
Kinek módján, nevén,/ szaván, szép termetén/ jut eszembe énnekem,/ c6c6b7
Régi nagy szerelmem,/ ki lőn nagy keservem,/ végy szerelmedben engem!/ d6d6b7
Románul:
Tu esti ochilor luminǎ/ şi în viaţa-mi steaua plinǎ,/ şi inima-mi, şi al meu suflet şi iubire,/ a8a8b13 Şi vorba-ţi dulce, dulce nume,/ eşti singura în astǎ lume/ ce îmi aduci în amintire/ c9c9b9 O veche dragoste şi dragǎ/ ce chinul meu mereu dezleagǎ,/ o, ia-mǎ în a ta iubire!/ d9d9b9
- A kötetet záró tanulmányban olvashatjuk, hogy Balassi a latin mellett más idegen nyelveket is ismert, beszélt németül, törökül, horvátul, lengyelül, olaszul, románul. Műveire is jellemző egyfajta „multikulturális” jelleg: a magyar hagyományok mellett a korszak török hódítóinak énekeit is használta a Júlia-versekben. Ez egyedi vonás vagy humanista jellegzetesség?
- A 14. századi Itáliára jellemző modern humanizmus az ókori, görög-római szövegekhez tért vissza, ezek eszmei és alkotói modellekké váltak. Balassi ismerte és gyakorolta a humanista műveltség és kulturális pezsgés értékrendjét – ő a magyar reneszánsz legfontosabb képviselője. Figyelme nem csak a Petrarca, Guarino da Verona, Pico della Mirandola, Piero Bembo, Hieronymus Angerianus, Joannes Secundus vagy Marullus képviselte nyugat-európai modellekre irányult, hanem a magyar népköltészetből is inspirálódott, nemcsak németből fordított, hanem török vagy horvát népdalokat is átírt, de a román folklór elemeit is feldolgozta, mint a 29. vers esetében, amelynek címe:Carmen tenui nec pingui minerva compositum. Az Sau mă lasă-n casă fata oláh ének nótájára.
- Hogy képzeljük el a különböző kultúrák találkozását Balassi korában? Hol találkozhatott ő például a román nyelvvel?
- Balassi korát fények és árnyak jellemezték. Míg a művészet virágzott, a politikai helyzetet folyamatos konfliktus uralta, elsősorban a törökökkel. Ezért is játszottak fontos szerepet a várak, mint például az Egri vár, ahol Balassi tisztként szolgált és ahol találkozhatott a román fejedelemségekből érkező kereskedőkkel. Szintén Eger várában szeretett bele Balassi Losonczy Annába, Temesvár kapitányának lányába, ami újabb lehetőség lehetett arra, hogy a román népköltészettel kapcsolatba kerüljön. Ugyanakkor valószínű, hogy Erdélyben, Gyulafehérváron és Medgyesen tanult meg románul, ahol Báthory István tartotta fogva, miután Balassi ellene harcolt Bekes Gáspár seregében. A költészet iránti szenvedélye, szerelem iránti vonzalma lehetséges indok lehetett arra, hogy megtanulja a román nyelvet.
- Véleménye szerint mi a legnagyobb hiányosság a magyar-román műfordítás terén? Mit kellene feltétlenül románra fordítani?
- Az ideális az lenne, ha több magyar-román fordítás lenne. Ezt viszont sok tényező befolyásolja, nem feltétlenül a megfelelő fordítón múlik, hanem egy egész rendszeren, ami nem mindig működik kifogástalanul. Van minőségi alapanyag – régi, modern, kortárs, posztmodern is, ezért nem emelnék ki egy bizonyos korszakot a magyar irodalomból. Ha mégis választanom kellene, akkor az egyetemi tananyag részét képező művek fordítását helyezném előtérbe.
- Egy interjúban olvastam, hogy a római La Sapienza Egyetemen tanított magyar nyelvet. Miért lehet érdekes a magyar nyelv az olasz egyetemisták számára?
- Kezdőknek tanítottam magyart 2013-ban. Ez választható tantárgy volt a Közgazdasági Kar végzős mesteriseinek. Mivel szűk célközönségnek szólt ez a kurzus, nem volt sok hallgatója, de azok, akik jártak, azért tanultak magyarul, hogy a kutatásaikhoz szükséges, levéltárakban magyarul elérhető dokumentumokhoz férhessenek hozzá. Emellett volt, aki személyes okokból döntött a kurzus mellett, vagy kevésbé ismert nyelvet szeretett volna tanulni.
- Milyen fordításon dolgozik most?
Panait Istrati kötetét fordítom románból olaszra, ezzel a fordítással elnyertem a Román Kulturális Intézet műfordítóknak szóló „Univers” ösztöndíját. De Balassit sem szeretném hanyagolni. Szeretném megtalálni a szükséges forrásokat a Szép magyar komédia román fordításának kiadására.
Zsizsmann Erika / maszol.ro