udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
475
találat
lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-240 | 241-270 ... 451-475
Névmutató:
Illyés Gyula
2008. október 31.
Súlyos pénzügyi helyzetbe került a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, az anyagi gondok az intézmény további működését fenyegetik. A Kárpátalja című hetilap szerint az ukrán bértörvények és az emelkedő kiadások miatt a Beregszász járás költségvetéséből finanszírozott intézmény már az anyaországból érkező támogatások ellenére sem működtethető tovább. A beregszászi magyar színház 1993-ban alakult, a társulat rendkívül nehéz körülmények között hozott létre számos elismert produkciót. /Megszűnhet a beregszászi magyar színház? = Szabadság (Kolozsvár), okt. 31./2008. november 5.
Az 1956-os magyar forradalom leverésének kezdetére, a forradalom gyásznapjára emlékeztek november 4-én a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium középiskolás diákjai. Tizenkét nap, amely..., 1956. október 23. – november 4. címmel próza- és versműsort mutattak be. Elhangzott Nagy Imre utolsó beszéde, Bibó István november 4-i nyilatkozata, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse és szövegrészletek a forradalmi napokat leíró dokumentumokból, irodalmi alkotásokból. /Fekete Réka: Megemlékezés a Mikóban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./2008. november 29.
Húsz évvel ezelőtt, 1988. november 2-án jelent meg a Hitel című független, irodalmi és társadalmi lapunk első száma. Tüntetően és kihívóan Illyés Gyula születésének nyolcvanhatodik és halálának ötödik esztendejében. Noha nem volt kerek évfordulója sem a gyásznak, sem a születésnek, de mi lapunkat és céljainkat Illyés Gyula életművéhez kötöttük – írta Csoóri Sándor emlékezve a Hitel indulására. /Születésnap árnyékokkal, Hitel (Budapest), 2008/11./ 1979 telén fogalmazták meg először Németh Lászlóéknál a független lap gondolatát. „A Hitel című folyóiratunkért ezért hadakozunk, hogy legyen egy olyan lap, amelyik nem enged felejteni” – írta Csoóri. „A Hitel húszéves. Ha néhány mondatban kellene összefoglalnom a jellemrajzát, azt mondanám, hogy egy kicsit különb önmagánál. Több, mint ami látszik belőle. Ha másért nem, hát azért nem tud felejteni, mert minden idegszálával – a sérültekkel is! – a magyar irodalom és a tragikus magyar sors idegrendszerével fonódik össze. Nem véletlen, hogy az utolsó években Sütő András volt az egyik leghűségesebb szerzőnk” – tette hozzá. /B. D. : Lapozó. Több, mint ami látszik belőle. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 29./2008. december 6.
A magyar irodalom történeteinek szerkesztői a történeti helyzetekre adott válaszokat és a művek hatástörténetét állítják vállalkozásuk előterébe. Az kerül szóba, amit e munka szerzői lényegesnek vélnek a magyar örökség megőrzése szempontjából. Amiről nem esik szó, azt kevésbé fontosnak gondolják – így igazít el az Előszó. A Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében megjelent A magyar irodalom történetei című munkáról van szó. A 20. századi magyar irodalomról szóló fejezetek szerzőit célirányosan választották ki, egyetlen szemléleti irány változatai kaptak lehetőséget irodalomtörténet-írásra. Zavaró a kötet egészének elképesztő tematikai, szemléleti, terjedelmi és módszertani aránytalansága. Ady Endréről szóló részben nincs szó az Új s új lovat, Az eltévedt lovas vagy az Ember az embertelenségben című versekről. Nem említik Móricz Zsigmond Erdély trilógiáját, Babits Mihálynál a Jónás könyvét. Egyetlen Németh László-regény és -dráma említése sem kapott helyet a vaskos kötetben. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete „az újabb magyar líra egyik legnagyobb alkotásának” minősítette, ennek ellenére ez a vers csak néhány sort kapott az irodalomtörténetben, továbbá Illyés Gyula költészete is hiányzik a kötetből. Sütő András regénye, az Anyám könnyű álmot ígér sem kapott említést. Nagy művészeket teljesen mellőztek, miközben jelentéktelen alkotók kapnak néhány sort. Érthetetlen Tamási Áron szépirodalmi munkásságának kihagyása. Az Ábel a rengetegben irodalmunk klasszikus értéke, éppúgy, mint Tamási legjobb novellái és színpadi játékai. Hiányzik Kányádi Sándor, de Szilágyi István művei sem kaptak helyet A magyar irodalom történeteiben. Szemléleti elfogultság, hogy a sok folyóiratportré között sem a Válasz, sem a Magyar Csillag nem kapott helyet. Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István és Csoóri Sándor egyetlen tanulmányba foglaltan szerepel, „az 1945 utáni költői népiesség” kategóriájába sorolják őket. Együtt sem kapnak annyi helyet a kötetben, mint például a külön-külön tanulmányban elemzett Domokos István, Kertész Imre, Bodor Ádám és még sokan mások. Az avantgárd és neoavantgárd jelenségek aránytalanul nagy helyet élveznek a kötet sok írásában. A szemléleti elfogultság tüntető dokumentuma az, hogy Nagy Gáspár művészetét csak azért említi a kötet egyik tanulmánya, mert egy ironikus verse, az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból „a neovantgárd poétika lényeges jegyeit mutatja fel”. A határon túli magyar irodalmakat nézve is az elképesztő aránytalanság és szemléleti elfogultság jellemzi a könyvet. (Görömbei András: A másik magyar irodalom (Vázlat), Kortárs, 2008. szeptember) /B. D. : Milyen legyen? = Népújság (Marosvásárhely), dec. 6./2008. december 12.
Az 1980 óta működő Bethlen Gábor Alapítvány célja, hogy anyagi, szellemi támogatásával, díjaival úttörő szerepet vállaljon a nemzeti összetartozás szolgálatában, a közép- európai szellemi együttműködésben és a határon túl élő magyarság magyarországi megismertetésében. A szervezet alapítója Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor. A Bethlen Gábor Alapítvány szeretné elérni, hogy az EU keretében a magyarság ne csak a bajban, a vészben, hanem az értékőrző küzdelemben, a nemzet jó ügyeinek szolgálatában is legyen szolidáris nemzettársaival. A kuratórium idei ünnepségén tizenegy díjazott kapott Bethlen Gábor- és Tamási Áron-díjat, valamint Márton Áron- és Teleki Pál-emlékérmet. A díjátadó ünnepséget a 2004. december 5-i, a kettős állampolgárságról szóló – eredménytelen – népszavazás évfordulóján tartották meg. Bethlen Gábor-díjban részesült Erdélyi Géza szlovákiai református püspök és Rózsás János író. Erdélyi Géza egyházi munkásságát és helytállását Tőkés László, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke méltatta. A második világháború után a kilencéves szovjet hadifogságot túlélő, az idén elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin orosz író rabtársa, Rózsás János életútját Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke ismertette. A Márton Áron-emlékérem (Szervátiusz Tibor alkotása) kitüntetettjei dr. Bábel Balázs kalocsai érsek, laudációját Lezsák Sándor országgyűlési képviselő tartotta; Kiss József, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum ny. természetrajztanára, munkásságát az alapítvány kurátora, dr. Németh Ágnes vegyész, Németh László író leánya méltatta, és Szente Imre Svédországban élő költő, műfordító, laudálta Gyurácz Ferenc, a Magyar Nyugat Könyvkiadó vezetője. Tamási Áron-díjat kapott dr. Sipos Lajos irodalomtörténész, laudációját dr. Márkus Béla irodalomtörténész, egyetemi tanár mondta el. Teleki Pál-érdemérem kitüntetést kaptak: Makovecz Imre építész, dr. Papp Lajos szívgyó-gyász, Illyés Mária művészettörténész, alapító-kurátor és dr. Vekerdi László tudománytörténész, alapító-kurátor. Az ünnepségen közreműködött Écsi Gyöngyi felvidéki ref. lelkész, népdalénekes Hetényből. A díjazottak között Kiss József tanár az egyetlen erdélyi. Pedagógusi munkásságának koronája ez a díj, melyet személyesen vehetett át Budapesten. Kiss József tanár életfilozófiájában azt vallja, amit Márton Áron 1946. október 27-én, Kolozsvárott elhangzott prédikációjában tisztán és világosan megfogalmazott: „Csakis az erkölcsileg érett, lelkiismeretes és a felelősségük tudatában levő emberek tudják a köz javát őszintén és önzetlenül szolgálni, és csak az ilyen emberekből álló társadalom tudja az ember méltóságát és elidegeníthetetlen jogait tiszteletben tartani. A közösség ügye tehát a demokráciában a társadalom minden tagjának személyes ügye…” /Bölöni Domokos: Márton Áron-emlékérmes Kiss József ny. tanár. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 12./2008. december 13.
Folyik a vita a budapesti Gondolat Kiadónál 2007-ben, a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával megjelent A magyar irodalom történetei című háromkötetes kiadványról (főszerkesztő: Szegedy-Maszák Mihály). A közelmúltban Görömbei András a Kortárs októberi számában mondotta el róla elítélő véleményét. Erdélyben mindeddig kevés szó esett erről a nagy vállalkozásról. A harmadik kötet az 1920-tól napjainkig terjedő időszakot tárgyalja (szerkesztői: Szegedy-Maszák Mihály és Veres András; a szerkesztők munkatársai: Jeney Éva és Józan Ildikó. 51 szerző dolgozata olvasható a kötetben). Nagy Pál irodalomtörténész megdöbbenve a kötetből csak a legjelentősebb hiányzó erdélyi írókat sorolta fel: Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Berde Mária, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Olosz Lajos, Endre Károly, Jékely Zoltán, Szabédi László, Nagy István, Asztalos István, Horváth István, Horváth Imre, Bajor Andor, Szabó Gyula, Farkas Árpád, Király László, Ferenczes István… Nem történik említés a következő irodalomtörténészekről: Kristóf György, György Lajos, Jancsó Elemér. Eszerint Szegedy-Maszák Mihályék az imént felsorolt erdélyi magyar írókat, irodalomtörténészeket nem tekintik említésre méltóknak. Ugyanakkor egész fejezet található – A ponyva klasszikusa címmel – Rejtő Jenőről… A kötetben Jeney Éva ilyen különös, lekicsinylő címen foglalkozik az erdélyi magyar irodalommal: „Maorik és transzszilvánok”. A szerző többek között ezt írta: „Napjainkban kérdésessé vált a nemzeti és a világirodalom fogalom is, s egyidejűleg létjogosultnak látszik az az elgondolás, hogy valamely nemzeti irodalom ugyanabban a történelmi korszakban több irodalomhoz is tartozik. ” Vagyis: nincsenek, nem lesznek önálló nemzeti irodalmak. Továbbmenőleg: „Az ún. »nemzeti hagyományok« is műhagyományok, »történeti fikciók«, s a piacgazdaság közepette elsődlegesen gazdasági érdekeket szolgálnak. ” Tehát 1848 vagy 1956 nem egyéb, mint „történeti fikció”, s a rá való emlékezés valaminő gazdasági érdeket szolgál, vonta le a következtetést Nagy Pál. Az erdélyi magyar irodalom szerves része az egyetemes magyar irodalomnak. Még akkor is, ha voltak (s még ma is akadnak), akik kétségbe vonják ezt a megkérdőjelezhetetlen tényt. Szegedy-Maszák Mihályék szerint a nemzeti kultúrák – ide értve az egyetemes magyar irodalmat is – halálra vannak ítélve, s csak „kizárólag a heterogén elemekből álló, töredezett hagyományú magyar művelődés egyes elemeinek, önmagukban álló részeinek van esélyük a továbbélésre: a többi osztályrésze provincialitás, a lassú haldoklás” – ahogyan Papp Endre írta e kötetekről szóló, Rút sybarita váz című, A nemzetnélküliség programja alcímet viselő kiváló tanulmányában. (Megjelent a Hitel 2008. februári számában.) Ez érvényesül a szóban forgó három kötetben. Ugyancsak Papp Endre kritikájában olvasható: „Érdekes, hogy a trianoni tragédia által szétszakított magyarság irodalmának területi válfajai, a határon kívülinek vagy nemzetiséginek nevezett változatai közül önálló fejezetként csak az Új Symposion alkotó köre kap helyet – a neoavantgárdhoz kapcsolható művészi törekvések reprezentációjától nem függetlenül. ” Nincs önálló fejezete az Erdélyi Helikonnak. Leírva sincs itt, hogy volt egyszer Erdélyben, Kolozsvárott egy Termés című folyóirat. Persze: sem Bánffy Miklós prózája, sem Reményik Sándor lírája, sem Tamási Áron novellisztikája, sem Dsida Jenő Psalmus hungaricusa nem függ össze mélyen a neoavantgárd törekvésekkel; így aztán nemlétezőnek kell tekinteni. (Ámde az avantgárdhoz oly közelálló erdélyi Bartalis János vagy Szentimrei Jenő neve sem íródott le A magyar irodalom történeteinek harmadik kötetében.) Végeredményben mit is várjunk egy olyan magyar irodalomtörténet-áttekintéstől, melyben Petőfi Sándor „megélhetési költőként” szerepel, s ahol 1848 azért fontos dátum, mert ekkor jelent meg Pesten egy kiadvány Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ik évre címmel… Bőséggel lehetne idézni, említeni ilyen és hasonló „furcsaságokat”. Leíródott ezeken a lapokon, rosszalló éllel – egyebek mellett – ilyesmi is: „(…) a XX. századi magyar kultúra egyik legnagyobb tehertétele az a hagyomány, az a »prófétai szerep«, mely Illyés Gyulától és Németh Lászlótól Juhász Ferencen és Nagy Lászlón Csoóri Sándorig követett minta lehet (…)”. Jelen van ezekben a kötetekben – méghozzá erős hangsúllyal – a közösségi indíttatású, nemzeti és társadalmi kérdések iránt érzékeny irodalmisággal való „leszámolás”. „Juhász Ferenc, Nagy László és társai olyan vita részesei, amely részben kilép az irodalom s általában a művészet közegéből a társadalmi kérdések megoldásának terepére” – írja az egyik szerző. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című remekművét nem is említi meg a kötet. /Nagy Pál: Ami benne van – és ami hiányzik. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 13./2009. február 6.
Február 9-én, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház vendégjátékával kezdetét veszi az Égtájak Iroda Határon túli színházi estek című népszerű sorozatának 22. szezonja. A „Vendégségben Budapesten” 11. évadának tavaszi idényét az évfordulók jegyében állították össze. Az idén 25 éve annak, hogy Bocsárdi László és barátai megalapították Románia első – és a rendszerváltásig egyetlen – alternatív színtársulatát. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió a magyarországi Anger Zsolt színész-rendező által színre-állított Figaro házassága vígjátékkal és a 3 tánc Beckettre című produkcióval jelentkezik. Januárban ünnepelte 35. születésnapját az Újvidéki Színház, amelyet 1974-ben azért alapítottak meg a Vajdaságban, hogy az akkori konzervatív, főként tájoló feladatokkal megbízott Szabadkai Népszínház mellett a délvidéki magyaroknak lehetőséget biztosítsanak másfajta színpadi igényekre, kísérletekre is. Márciusban a teátrum három előadással érkezik: Lorca Bernarda Alba háza című drámája Radoslav Milenkovics vendégrendezésében, Egressy Zoltán Portugálja az igazgató László Sándor színre állításában, a néhány évig Magyarországon élő Gyarmati Kata visszaszerződött Újvidékre: a Hét nap a világ című „játékát” vajdasági barátai vitték a közönség elé, Puskás Zoltán rendezésében. Áprilisban két előadással ünnepelik a Beregszászi Illyés Gyula Színház 15. születésnapját: Vidnyánszky Attila rendezésében Az ember tragédiája és Cervantes Don Quijote című műve Vidovszky György magyarországi vendégrendezésével. 15 éves a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház is, amelyet eredetileg a Népszínház időlegesen megszüntetett magyar tagozatát pótolandó hoztak létre. A szabadkai állandó társulat hamarosan újra működhetett, a Kosztolányi pedig a fiatalok kísérleti műhelyévé vált. Májusban, a Vendégségben Budapesten – Határon túli magyar színházi estek keretében jelentkeznek. /Darvay Nagy Adrienne: Évfordulók idénye. Határon túli színházi estek Budapesten. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 6./2009. március 3.
Sára Sándor, a neves filmrendező Illyés Gyulát idézve mondotta az egyik tévéműsorban: „A magyar asszonyok ma sem szülnek tehetségtelenebb gyermekeket, mint korábban.” A magyar filmiparban ma sincsenek kevésbé jó rendezők, operatőrök, vágók, hangmérnökök, mint korábban. Nem ez az oka annak, hogy manapság a magyarok nem készítenek olyan sikeres filmeket, mint régen. Hova tűntek a kimagasló eredményeket elérő erdélyi magyar sportolók? – tette fel írásában a kérdést Ujj Jánoss Az atlétikában olyan romániai bajnokok, mint a világcsúcstartó, olimpiai bajnok magasugró Balázs Jolán, az olimpiai helyezett futó Vámos Zoltán és Barabás András, a gerelyhajító csúcstartó Bizim Sándor. Olyan, aki vallja is nemzetiségét, nem mint a közelmúltban a magyarul megszólalni sem akaró Szabó Gabriella. Nincs elfogadható magyarázat arra, hogy egy másfél milliós nemzeti közösség nem tud kitermelni bajnokokat, példaképeket. Mint alig néhány évtizeddel ezelőtt. Amikor az erdélyi városok kosár- vagy vízilabda együttese jószerével szinte csak kisebbségiekből verődött össze, de az első osztályú labdarúgó csapatok mindegyikében két-három magyar fiú volt. A nemzetiségi fiatalok nem szívesen járnak edzésre. Számukra idegen környezetbe, idegen nyelvű edző keze alá! Ahol sokszor még társai is ellenségesen viszonyulnak hozzájuk. Évekkel ezelőtt egy igen tehetséges aradi rögbiző azért hagyta abba a sportolást, mert társai valamennyien csak bozgornak szólították. Minden játékostársának volt becsületes neve a csapatban, csak neki nem! Létre kellene hozni az erdélyi városokban a nemzetiségi sportklubokat, javasolta a cikkíró. Gyermekeknek, fiataloknak, felnőtteknek. Hogy megyei szinten vagy iskolás bajnokságban szurkolni lehessen magyar fiataloknak. A két világháború között Aradon létezett a városban a soraiból nemzetisége, anyanyelve miatt senkit ki nem tiltó AAC, ATE, AMTE sportegyesület, a Turista Egylet, a román fiatalok számára mégis létrehozták a Gloriát, a zsidó fiataloknak pedig a Hakkoah nevű egyesületet. Jó lenne végiggondolni az ötletet. Néhány év múlva ismét lehetnének országos bajnokaink, írta Ujj János. /Ujj János: „A magyar asszonyok…” = Nyugati Jelen (Arad), márc. 3./2009. március 14.
Már életében fölmerült az igénye annak, hogy életműsorozatban gyűjtsék egybe Sütő Andrásnak, az erdélyi magyar irodalom egyik legjelesebb alkotójának műveit. A Szépirodalmi Könyvkiadó által 1989-ben fölvállalt munkát – az intézmény megszűnését követően – előbb az Akadémiai Kiadó (1994), majd a Helikon Kiadó (1998), végül a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó vállalta fel, illetve folytatta azt (2001), de a sorozat megszakadt. Tavaly ismételten a Helikon Kiadó, jelesül pedig Ablonczy László irodalomtörténész, a Sütő-életmű kiváló ismerője karolta fel újra a gondolatot, s az eddigiektől eltérő, teljesen új koncepció alapján – Sütő András összes művei gyűjtőcímmel – indította (újra) útjára a sorozatot, melynek első kötete /A készülődés éjszakái/ tavaly ősszel jelent meg. A Készülődés éjszakái Sütő András gyermek- és ifjúkorát, emberi, alkotói formálódását idézi fel a hetvenes évekig. Az 1963–as Önéletrajz helyett… című kötetnyitó vallomás a pusztakamarási indíttatásról szól. Onnan, a mezőségi „holttengerből” indult útjára, nagyenyedi kitérővel jutott Kolozsvárra, lett a politikai fordulatot követően az újraszerveződő erdélyi magyar irodalom ígéretes ifjú alkotója. Kolozsváron Balogh Edgár irányítása alatt, „a népi hatalom reggeli óráiban” maga is hitte: „a világ teremtésének vagyunk a részesei”. A szerző korabeli írásai és a későbbi felismerések visszavetítődése révén válik teljessé kibontakozása. „Magam is Árkádiában éltem” – mondja később –, azaz a torzulások tapasztalása ellenére is hitt a rendszerben. A Lantosok és kritikusok című önvizsgálat 1957-es megszületése rendkívüli jelentőségű fordulat munkásságában. Elismerte, hogy addigi írásaiban „a fekete felhőt sokszor magam is rózsaszínűnek láttam (…) Sok győzelemről írtam. (…) Hamisnak bizonyult kinyilatkoztatások az én szememre is hályogot vetettek (…) ott is lantosok voltunk, ahol kritikusnak kellett volna lennünk.” A rendszer korlátai és tiltótáblái megmaradtak, de a későbbiekben „csipetnyi vigaszok élesztették naponként újjá bennem a szándékot: tíz körömmel ragaszkodni a megtalált igazsághoz – a kitalált igazságok nagy vásárterein.” Jött a Félrejáró Salamon, a Tékozló szerelem, jött a Pompás Gedeon. A szellemi tájékozódás igénye jut kifejezésre a honi és külföldi utazásokban, hova – a Rigó és apostol című könyve Előhangjában olvashatjuk – „a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját”. Elsőként mindjárt szülőfalujába, Pusztakamarásra, Kemény Zsigmond báró sírjához, „leróni az utókor tartozásait”, fölemlíteni azt a „szellemi öncsonkítást”, amelyet művei kiadásának elmulasztása okoz. „Ha alapos munkát akar végezni, bármely hódító hatalom a leigázottnak először a hadseregét, utána rögtön a történelmi múltját fegyverezi le, közösségi szimbólumait tünteti el.” – írta Sütő. Megfogalmazódott benne az írói hitvallás, melyhez élete végéig hű maradt: „… oda fordítja fejünk, ahol a szívünket hagytuk volt, a közösség felé, amelyből vétettünk (…) nem fordulhatunk el tőle, amiként ember – Illyés Gyulával szólva – nem hagyhatja útszélen veszni az anyját.” Erre a hitvallásértékű írói programra épült Sütő András életművének az a korszaka, amely az Anyám könnyű álmot ígér naplójegyzetekkel kezdődőleg, remekművek sorában öltött testet. /Máriás József: „Magam is Árkádiában éltem” – Sütő András: A készülődés éjszakái – = Népújság (Marosvásárhely), márc. 14./2009. április 6.
Két könyvbemutatót is tartottak április 3-án Nagyváradon. A dunaszerdahelyi magyar írónő, Nagy Erika az Illyés Gyula Református Könyvesboltba vitte Zsákutca című kötetét, mely humoros írásokat, rövidprózai alkotásokat tartalmaz. A kiadványt Dénes László, a Reggeli Újság főszerkesztője méltatta. Barabás Zoltán, a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója megemlítette néhány váradi újságíró nevét, akik a kilencvenes évek elején véleményműfajban dolgoztak: Tőke Csaba, Implon Irén, Fábián Imre nyitja az illusztris névsort, de nem szabad elfeledkezni Szilágyi Aladárról és Gittai Istvánról sem, akik mai napig rendszeresen publikálnak. Nagy Erika elmondta: a Szlovákiai Magyar Írók Társasága rendszeresen szervez összejöveteleket a fiatal íróknak, s úgy érzi, a foglalkozások által nőtt az alkotókedv az ifjakban. A Magyar Autonóm Tartományról 1959-ben egy alkotói csoport tervezett könyvet megjelentetni, amelynek elkészültét Keszy-Harmath Sándor koordinálta. Az írásban huszonöt szakember vett részt, adatok ezrei révén nyújtottak képet az akkor még létező tartományról. A kötet azonban soha nem jelent meg. Mire nyomdába került volna, „kitört a botrány” – mesélte Nagy Béla, a néhai Keszy-Harmath veje, akinek most sikerült valóban kiadatnia a monográfiát, Volt egyszer egy autonómia címmel. A szerzőket meghurcolták, épphogy sikerült megúszniuk a börtönbüntetést, az összes fellelhető kéziratot elkobozta az államhatóság. Miután Keszy-Harmath 1991-ben elhunyt, leánya és annak férje, Nagy Béla találta meg a monográfia egyetlen fellelhető kéziratát. A Nagy Béla gondozásában a budapesti Szabad Tér Kiadónál megjelent dokumentumkötetet Nagyváradon mutatták be. /Nagy Orsolya: Új könyvek hétvégéje Nagyváradon. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 6./2009. április 7.
Száll, száll a füst, mintha egy ország / Télvégi lehellete szállna – / Valaki verset ír helyettem / egy temető fehér falára. (Csoóri Sándor: Száll, száll a füst – Czine Mihálynak). Most lenne nyolcvanéves, de immár tíz éve nem él. Czine Mihály (1929. április 5. – 1999. január 21.) irodalomtudósra emlékezett egy 1999-ben készült film újravetítésével a Duna Televízió. „Isten virágos zsoldosa, tizenötmillió magyar vándorprédikátora”, az irodalomtudós, a professzor egyszerre tudott lenyűgözően szólni akár a sörgyári irodalomest közönségéhez, akár az Akadémián, pengeélesen érvelni a magyar irodalom jussaiért; Veres Péter, Németh László, Sütő András és a maga igazáért. Értékét, nagyságát, pótolhatatlanságát a tanítványok, a hallgatók felismerték, és rajongtak érte, de a hivatalos irodalmi és politikai élet mostohán bánt vele. Életéről, munkásságáról beszéltek, akik igen jól ismerték és tisztelték: többek között Görömbei András, Püski Sándor, Csoóri Sándor, Sütő András, idézték a róla szóló emlékeket Illyés Gyulától, Németh Lászlótól, Nagy Gáspártól, irodalmunk más jeleseitől, és róla szóló, hozzá írt verseket hallhattak. Az egyetemi előadások után Czine Mihály a legkisebb településre is elkísérte annak idején Nagy Lászlót, Berek Katalint. Megjelenésével, értő szavú bevezetőjével a legegyszerűbb emberek szívébe is belopta az irodalom, a versek szeretetét. Az irodalom, a magyar szó vándorprédikátora volt – Csoóri Sándor szerint „Isten virágos prédikátora” – Farkaslakától Clevelandig. (Isten virágos zsoldosa, magyar dokumentumfilm, 1999, rendező: Olasz Ferenc, forgatókönyv: Pálfy G. István, operatőr: Halász Gyula) /B. D. : A Kárpát-medence vándorprédikátora. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 7./2009. május 25.
A magyar irodalom nem egy alkalommal éppen a nagy történelmi vereségek és tragédiák után, mintegy ezeket gyógyítandó és ellensúlyozandó, bontakozott ki igazán – írta Pomogáts Béla. Ilyen módon emelkedett fel az 1848–1849-es szabadságharc leverése után az a klaszszikus magyar irodalom, amelyet például Arany János, Madách Imre, Jókai Mór, Kemény Zsigmond és Eötvös József munkássága képviselt, vagy a trianoni nemzeti tragédia után az az irodalom, amelynek Magyarországon Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, majd Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc és József Attila, Erdélyben Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor (és mások) voltak a nagyszabású alkotó egyéniségei – folytatta a tanulmány írója. Ez határozta meg a magyar irodalom identitását az 1956-os magyar forradalom leverése után, a példa nélkül álló megtorlások idején is. az irodalom világában született meg a magyar forradalom egyik legfontosabb szellemi dokumentuma: az Irodalmi Újság november 2-i száma, ebben szerepelt Németh László Emelkedő nemzet, Déry Tibor Barátaim, Füst Milán Emlékbeszéd Thukididész modorában az elesett hősök sírja felett, Szabó Lőrinc Ima a jövőért, Tamási Áron Magyar fohász, Örkény István Fohász Budapestért című írása, és itt jelent meg Illyés Gyula még 1951-ben írott nagy költői műve: az Egy mondat a zsarnokságról. 1956 decemberétől az 1957-es esztendő első napjaiig az írószövetségnek kellett vállalnia a forradalom eszméinek erkölcsi védelmét. Az írószövetség december 28-án tartott közgyűlése kifejezésre juttatta a magyar írók hűségét a forradalom eszményei iránt, és Tamási Áron szövegezésében elfogadta a Gond és hitvallás címet viselő nyilatkozatot. Ebben olvasható: „keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. ” „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmai egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. ” Pomogáts Béla a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetének (Mefesz) képviselőjeként jelen volt a nevezetes írószövetségi közgyűlésen. Ezután a hatalom felfüggesztette a Magyar tevékenységét, majd a forradalomban való szerepvállalás vádjával több író, közöttük Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Varga Domokos, Lengyel Balázs, Gáli József, Obersovszky Gyula, Eörsi István, Buda Ferenc, Csurka István és sokan mások börtönbe kerültek, Pomogáts Béla a tököli internálótáborba került. Elsősorban azokat börtönözték be, akik korábban a kommunista párt harcos tagjai voltak, a forradalomban vállalt elkötelezettségüket a hatalom „árulásnak” tekintette. Más írók, közöttük Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Sinka István, Örkény István, Benjámin László és a fiatalabb nemzedékek köréből Nagy László, Juhász Ferenc, Fodor András, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Moldova György a kényszerű, vagy az önkéntes hallgatást választották. Ugyanakkor, bizonyára a hatalom engedékenységének bizonyítékaként, 1957-ben Heltai Jenő, Németh László és Szabó Lőrinc is Kossuth-díjat kapott. A következő esztendők díjazottjai között a kommunista rendszer mellett kiállók voltak, mint Darvas József, Dobozy Imre, Hidas Antal és Mesterházi Lajos. A díjazás ellenére Németh László Galilei című drámáját levették a Katona József Színház műsoráról, Magyar műhely címmel tervezett tanulmánykötete nem jelenhetett meg, és tanulmányainak Sajkódi esték című kötete is csak 1961-ben juthatott el az olvasó elé. A forradalom leverése után években az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, de az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a nyilvánosság elé. „A forradalom leverése és a hatvanas évek első fele közötti jó félévtizedben az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, semmiféle bénultság nem volt érzékelhető, igaz, az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a szélesebb nyilvánosság elé” – állapította meg Pomogáts Béla. /Pomogáts Béla: Az irodalom (látszólagos) veresége – a magyar forradalom után. = Erdélyi Helikon (Kolozsvár), 2009. máj. 25. – 10. sz. / Emlékeztető: Tamási Áron Gond és hitvallás című nyilatkozata nem jelenhetett meg, azonban kézzel másolva terjesztették éveken át.2009. május 29.
A kegyhelyet gondozó ferences barátok a csíksomlyói búcsút zarándoklatként ajánlják az oda látogatók figyelmébe. Csakhogy a barátok aggodalma olyan embereket is bánt, akik a legjobb szándékkal és legnagyobb tisztelettel érkeznek a nemzeti zarándokhelyre. Somlyó a kezdetektől fogva több, mint zarándoklat. Magyar identitásunk gyakorlása, mi több: tömegtüntetés volt akkor is, amikor a huszáros tartással fehér lovon ülő, dörgedelmes szónoklatú Márton Áront a hívek élőlánccal védelmezték az államilag szervezett ártó szándéktól, sőt akkor is, amikor a betiltott körmenetek és a pünkösdi búcsúra szervezett zsögödi szocialista barátkozások idején a „népek” a kegytemplom falait is szétrepesztették volna, hogy egy zsebkendőnyi simogatás erejéig a kegyszobor lábához fölkapaszkodjanak! És jelenleg a magyarság nemzeti megújhodásának talán a legfontosabb színtere, minden egyéb lejáratott vagy bejáratott szimbólumánál igazabb megnyilvánulása. Ha van az a bizonyos, Illyés Gyula megverselte „haza a magasban”, annak földi mása minden bizonnyal a Napba Öltözött Asszony lábánál keresendő, mert ide zarándokolnak az elfeledett magyarok, a csángók is magyar imádságért! Nem értem azonban, hogy a Mária-tiszteletet miért ne lehetne kifejezni hagyományőrző huszár egyenruhában, ami szoros atyafiságban van a Kossuth viselte polgári mentével ugyanúgy, mint a sujtásos makfalvi posztózekével! Alkalomadtán ott vannak a huszárok a budapesti Szent Jobb-körmenetben is, írta Laczkó Vass Róbert. /Laczkó Vass Róbert: Vitézkötés zarándok mentére. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 29./2009. június 22.
Június 20-án zsúfolásig megtelt Bélzerinden a református templom a két világháború helybeli hőseire való megemlékezésen. Petrucz János helybeli lelkész köszöntötte a jelenlévő lelkészeket, a világi meghívottakat. Megköszönte a községi tanácsnak az emlékmű felállításában nyújtott segítségét. Haász Tibor polgármester köszönetet mondott a hősök azonosításának hosszadalmas munkáját felvállaló szervezőknek, Szívós László kőfaragónak az emlékmű megépítéséért, Brittich Erzsébet képzőművésznek a magyar honvéd kopjafájának az elkészítéséért. Tóth Csaba az Erdély-szerte létező honvédsírok ápolásának, a kegyeletük megőrzésének a fontosságát ecsetelte. Ezután leleplezték a feketemárványból készült emlékművet, amelyiken feltüntették a két világháborúban elhunytak névsorát. Az emlékműre vésték Illyés Gyula sorait: „áll az én hazám már, védőbben minden magasságnál. ” Az egyházaikkal az élen a tömeg átvonult a temetőkertbe, ahol Petrucz János ismertette Jugola Jánosnak, a bélzerindi híd védelme közben bekövetkezett hősi halála körülményeit. /Balta János: Világháborús hősökre emlékeztek. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 22./2009. június 25.
Az immár ötödik alkalommal megszervezett Shakespeare-fesztivál indítja a Gyulai Várszínház idei évadját, a június 27. és július 12. között. Július 2-án láthatják az érdeklődők az Ahogy tetszik című vígjátékot Vidnyánszky Attila rendezésében, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös bemutatójaként. /Kékesdy Beáta: Szerelem és Shakespeare Gyulán. = Krónika (Kolozsvár), jún. 25./2009. június 26.
Első olvasatra a Rom egy személyes számvetés a kommunista múlttal, eklektikus emlék- és eszmefuttatás-gyűjtemény. Kukorelly Endre könyvében /Rom; A komonizmus története (Második, javított, bővített kiadás), Kalligram, Pozsony, 2006/ a tudományos munkák felépítését idéző jegyzetekben számos íróra, művészre, történelmi személyiségre hivatkozik, leltárba véve, hogy mások szerint is hogy volt ez a kommunizmus. Kukorelly elmondta, felidegesítette, hogy odahaza, Magyarországon egy újságban megtámadták azzal, hogy mit keres ő Németországban, miért nem más magyar írót hívtak oda helyette. A méltánytalanság és a düh késztette írásra. Keresni kezdte annak okát, hogy ő miért maradt ki teljesen a kommunizmusból, miért, lehetett neki jó az, ami akkor volt. Egész családjának a sorsába, múltjába volt kódolva a kommunistaellenesség, azaz a reakciósság, ahogy akkor nevezték. Kukorelly nem kevés teret szentel könyvében az íróknak, gyakran megidézi André Gide és Illyés Gyula szovjetuniós könyveit. Kukorelly az írástudók árulását érezte a leggonoszabbnak. Szerinte a kommunizmus: „ez a mindennapi, ünnepélyes feledékeny ízléstelenség. Akármit beadnak neked, megünnepeltetik veled, te meg, ha nem is veszed be, legalábbis elfogadod, nem tudsz az ünnepek elől kitérni, és ez a komonizmus. ” Szerinte puszta jelenlétünkkel legitimáltuk a rendszert. Az író figyelmeztet is: „... a szovjetónió nem múlt el. ” /Pap István: Romtalanítás: a „komonizmus” emlékei. = Krónika (Kolozsvár), jún. 26./2009. július 2.
William Shakespeare: Ahogy tetszik című vígjátékát mutatják be július 2-án a Gyulai Várszínházban, Vidnyánszky Attila rendezésében. Az előadás a Gyulai Várszínház, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, a debreceni Csokonai Színház és az Égtájak Iroda közös produkciójában valósul meg. /Ahogy tetszik Gyulán. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 2./2009. július 10.
Tamási Áron Énekes madár című székely népi játékával kezdődik el az a sorozat Budapesten, a Városmajori Szabadtéri Színpadon, amelyben magyarországi és külföldi társulatok vonultatják fel az elmúlt kőszínházi évadban bemutatott sikeres előadásaikat. A Turay Ida Színház Énekes madara az emberi tisztaság és az igaz szerelem diadala az irigység és a pusztításra törekvő erők fölött, többek mellett Hűvösvölgyi Ildikó és Benkő Péter szereplésével, Mikó István rendezésében. A beregszászi Illyés Gyula Színház július 11-én Csehov három egyfelvonásos komédiájával lép színre. /Klasszikus színházi július. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 10./2009. augusztus 3.
„Jöhet idő, hogy emlékezni / bátrabb dolog lesz, mint tervezni – / bátrabb új hont a mult időkben / fürkészni, mint a jövendőben – ?” – kérdezhették Illyés Gyulával a 25. Petőfi-emlékhelytalálkozó résztvevői augusztus 1-jén Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában. A magyarországi Petőfi Sándor Társaság másodszor választotta Erdélyt a negyed évszázados múltidézés színhelyéül. Tagjai először tíz évvel ezelőtt Segesváron rótták le kegyeletüket a fehéregyházi csatában elesett költőóriás előtt. Lokodi Edit, a Maros Megyei Tanács elnöke hangsúlyozta: – 160 év hangja hívott ma össze minket, erdélyi és magyarországi magyarokat Marosvásárhelyre és a Nyergestetőre, ahol 1949. augusztus elsején 200 székely próbálta meg a lehetetlent. 160 év múlva nemcsak erdélyi és magyarországi, hanem elsősorban európai magyarokról kell beszélnünk, akiknek létfontosságú feladata biztosítani, hogy az egyesült Európában Petőfi szerelme és szabadságharca magyar nyelven adódjék tovább. Szabó Levente irodalomtörténész A megszelídített Petőfi címmel tartott előadást az 1870-es évek legnagyobb irodalmi vitájáról, amely az első Petőfi-díszkiadás körül keletkezett, majd Dávid Gyula Petőfi-kutató, irodalomtörténész a szabadságharcos lírikus erdélyi emlékhelyeit térképezte fel. Reményik Sándor 1922–ben írta: „Az ország elvétetett tőlünk, / Elvétetett a hatalom / és a dicsőség is elvétetett, / Felbontatott és eltöröltetett / Közöttünk minden földi kötelék. / Térdig porban és övig hamuban / Mi mégis a te nemzeted maradtunk/ Petőfi nemzete” 1956-ban magyar–román akadémiai együttműködéssel ásatások kezdődtek Fehéregyházán, azon a helyen, ahol utoljára látták Petőfit, két év múlva azonban börtönbe vetették a költőre emlékező fiatalokat. Egy politikai fordulat révén az ispánkút Hunyadi László féldomborművével ékesített emlékhellyé válhatott, 1973-ban Székelykeresztúron egész alakos Petőfi-szobrot állíttattak, majd egy újabb politikai fordulat következtében, a ‘80-as évek második felében ugyanaz a hatalom nem kívánatos személlyé nyilvánította Petőfit. 1989 után jött el az az idő, amikor végre szabadon kinyilváníthatták kötődésüket Petőfihez, újraindulhattak a költő nevét viselő egyesületek és a hagyományos emlékhelyek száma kevésbé ismertekkel bővült – emlékezett Dávid Gyula. /Nagy Székely Ildikó: „Mégis a te nemzeted…” Emlékdélelőtt a Kultúrpalotában. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 3./2009. augusztus 8.
Markó Béla jövőbelátóan figyelmeztetett arra, hogy a magyar mint anyanyelv elleni hadviselés, amely jó ideje elkezdődött és folyik Szlovákiában, mire vezethet. Az erdélyi magyarok is megérték nyelvük kerékbetörését, amikor a helységneveket a hazai magyar sajtó és a kiadók nem írhatták csak románul. Rózsa Máriát tankönyvkiadói munkássága legnagyobb megrázkódtatása érte, amikor 1985-ben nemkívánatos íróknak nyilvánították a magyar irodalom oktatásában Kós Károlyt és Illyés Gyulát. A Tanügyminisztérium, a Sajtófőigazgatóság a Központi Bizottság propagandaosztályától jött az utasítás, hogy műveik nem jelenhetnek meg, ezáltal tankönyvekben sem szerepelhetnek. Kós Károlyt kizárni a romániai magyar irodalom tanításából, Illyés Gyula nélkül tárgyalni a XX. századi magyar irodalmat, ezt a tankönyvek szerzői nem fogadhatták el. Nyilatkozatukkal visszavonták tankönyveiket. Sebaj, a minisztérium új szerzőket nevezett ki, és az új tanévre alig néhány hónap alatt két tankönyvnek kellett elkészülnie. A kinevezett brassói magyartanárok megbirkóztak a feladattal, megértették, hogy magyar irodalom tankönyv nélkül nem lehet hagyni az iskolákat. Amikor a két új tankönyv nyomdai korrektúrában volt, közölték a helységnevekkel kapcsolatos tiltásokat. Módosítani kellett a szövegeket: Ady Endre Satul Adyban, Tamási Áron Lupeni-ben született, Áprily az aiudi kollégium tanára volt… valahogy így jelent volna meg az új tankönyvek szövege. Rózsa Mária eldöntötte: inkább kihagyja a helységneveket, körülírva, kikerülve, ahol lehet. Most is átnézhető az 1986-ban megjelent Magyar irodalom a XII. osztály számára című tankönyv, alig találni benne helységnevet, az is kisbetűs (brassói, vásárhelyi), hogy ne legyen szembeötlő. A hol? honnan? merre? kérdésekre nem válaszolhattak az írói életművek. A tanár ügyessége, mesterségbeli tudása kellett a tankönyvek használatához. Azután jött a rendszerváltás és visszaállt a helységnevek használatának rendje. Érthető most a megdöbbenés, amikor újra felüti fejét szlovák nyelvtörvény formájában az érthetetlen, abszurd intézkedés a XXI. század polgárai számára. /Rózsa Mária: A „zsoltáros” üzenete és amit a „nyelvtörvény” felidéz. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 8./ Markó Béla jelzett tanulmánya: Nyelvtörvény és környéke. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 24.