Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 320 találat lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-240 | 241-270 ... 301-320

Névmutató: Németh László

2011. június 25.

Pomogáts Béla: a kultúra nem üzlet
Sepsiszentgyörgyi könyvbemutatóján Pomogáts Béla magyarországi irodalomtörténész nem csak a Magyar irodalom Erdélyben legújabb kötetérõl beszélt, hanem kritikus szavakkal szólt a magyarok olvasási szokásairól, nehezményezve, hogy nagyon lealacsonyodott az olvasási kultúra. Pomogáts, aki egyben a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaság - Anyanyelvi Konferencia elnöke, a jövõt illetõen inkább pesszimista, mint derûlátó; úgy véli, mostanra a sör meg a pálinka felváltotta a könyvet, ma már csak híg irodalmat, szemetet - erotikus és ponyvaregényeket - olvas a magyarországi olvasók nagy része, s noha egyre többen bolyonganak a világhálón, szerinte az internet civilizációs eszköz, de nem kultúra.
Pomogáts Béla szerint - aki, amikor sokat olvasott évente három-négyszáz könyvet tudott maga mögött - két nagy veszély leselkedik az olvasáskultúrára, az egyik, hogy teljesen átveszi a könyv szerepét az elektronikus civilizáció. Nem nagyon olvasnak ma már könyveket, magyarázza, hanem a tévé, a rádió, a különféle digitális szerkentyûk válnak fontosakká, és bár a magyarországi és az erdélyi könyvkiadás nagyon látványos eredményekkel jár, a kötetek egyre kisebb példányszámban jelennek meg. Szép emlékem, hogy a nyolcvanas évek közepén jelent meg Galgóczi Erzsébetnek a Vidravas címû regénye - egyik elsõ nagy leleplezõ regény volt a Rákosi rendszer szörnyûségeirõl -, és az elsõ kiadás néhány hónap alatt nyolcvankétezer példányban fogyott el. Ma egy népszerû író sikeres regénye nagyon jó, ha két-háromezer példányban megjelenik, verseskötet legfennebb néhány száz példányban. Egy kiváló magyar költõnek, Rába Györgynek volt egy verseskötete, mely összesen hetvenkét példányban került el az olvasóhoz. Ezek elég szomorú statisztikai adatok.
A másik nagy veszély Pomogáts szerint a tömegkultúra hatása: egyre kevesebben olvasnak komoly irodalmat, szakkönyveket még kevesebben. Amikor tanár voltam egy újpesti technikumban, és villamossal jártam az iskolába, rendszeresen olvasó embereket láttam. Volt Magyarországon egy Olcsó könyvtár nevû sorozat, három forintba - egy pohár sör árába - került egy kötet, mindent kiadtak, több mint ezer kötet jelent meg. Homérosztól Németh Lászlóig és Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig bármit el lehetett olvasni, és számtalanszor láttam, hogy munkáskülsejû emberek állnak villamoson, autóbuszon, fogódzkodnak egyik kezükkel, és a másik kezükben ott van kinyitva egy Olcsó könyvtár-kötet. Ezt ma már nem lehet látni, ha valaki olvas, ezeket a rettenetes giccseket és álkalandregényeket olvassa, rosszabb esetben pedig pornográfiát. A lakosság öt százaléka keres szépirodalmat, ezen valamiképpen meg kellene próbálni változtatni. A magyarországi olvasók csupán néhány erdélyi írót ismernek: Nyirõ József, Tamási Áron, Wass Albert.
�?gy véli, olyan kulturális politikára lenne szükség, ami megpróbálja ösztönözni a könyvolvasást, jobban össze kellene fogniuk azoknak a szervezeteknek is, amelyeknek a kezébe helyezték az irodalom sorsát - írók, irodalmi társaságok, írószövetségek, könyvkiadók, könyvtárak, könyvterjesztõk -, mert ebben a tekintetben is sok a mulasztás. A mai könyvárak mellett nem is lehet elvárni az emberektõl, az ország lakosságának nyolcvan százalékától, hogy kenyér és szalonna helyett könyveket vásároljon. Szerinte elérhetõ áron kellene könyveket forgalmazni, az olvasás támogatásában a Magyar Köztársaságnak kellene határozottságot vállalnia, ezen partizánharccal nem lehet segíteni.
Szüksége lett volna a Romániai magyar irodalmi lexikon utolsó köteteire, de az egyik magyarországi nagy könyvkereskedésben azt mondták, nincs, mert ezt a könyvet legfennebb hatvan-hetven példányban tudják eladni. Az nekik nem érdekes, tehát csak olyan könyvet terjesztenek, amit legalább ezer példányban el tudnak adni, márpedig ezer példányban legfeljebb a giccseket, a pornográfiát, a rémregényeket lehet eladni, egy lexikont, egy verseskötetet nem - fûzi hozzá. Meg is mondták, a könyv ugyanolyan árucikk, mint a pálinka, a kolbász és a gumióvszer. Nagyon nehezményezem, hogy a könyvforgalmazás teljesen alárendelõdött az üzleti szempontnak, márpedig a kultúra nem üzlet, soha nem volt üzlet. Nem volt a világon olyan társadalom, ahol a kultúra üzletnek számított. Ameddig ezt a helyzetet nem lehet áttörni, akár állami intézkedéssel, akár a szellemi életnek a gazdasági életnek valami összefogásával, addig ez a helyzet nem változik meg. Szerinte át kellene alakítani a magyar közszellemet, mert a haszonelvû, pénzközpontú világkép elég szörnyû eredményeket hozott Magyarországon.
Pomogáts Béla felidézte Nagy László utolsó televíziós beszélgetését, amikor megkérdezték tõle, mit üzen az emberiségnek? A költõ azt válaszolta, ha még emberi formájuk lesz, akkor csókoltatja õket. Féltem a jövõt - mondja erre Pomogáts -, nagyon meg tudom érteni Nagy Laci aggodalmát, én azonban nem csókoltatom õket...
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. július 23.

Vándorgyűlés Kunszentmiklóson
Kunszentmiklóson, a Varga Domokos Általános Művelődési Központban tartotta meg huszadik vándorgyűlését a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége (KITÁSZ). A rendezvényen – amely egyben tisztújító ülés is volt – Medvigy Endre leköszönő elnök és Németh Ágnes tiszteletbeli elnök javaslatára Kovács Attila Zoltán irodalomtörténészt, könyvkiadót, műfordítót, a Hírhatár lapcsoport munkatársát választották meg elnöknek. A Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körét Kovács Sándor Pál és Kovács István József képviselte az összejövetelen. Kovács Sándor Pál előadást is tartott, a kunsági népszokásokról, a kunok életéről szólt a jelenlevőkhöz. Székelyné Kőrösi Ilona történész, főmuzeológus, a KITÁSZ ügyvezető elnöke, a kecskeméti Katona József Emlékház vezetője A Duna-Tisza köze és a Kiskunság címmel tartott előadást. A vándorgyűlés résztvevői ellátogattak a szalkszentmártoni Petőfi Emlékmúzeumba is. Itt megkoszorúzták a 2004-ben elhunyt Majsai Károly múzeumigazgató emléktábláját.
A KITÁSZ számos szervezetet tömörít, határon innen és túl, a teljesség igénye nélkül: Berzsenyi Társaság, Erdélyi Könyv Egylet, Erdélyi Szövetség, Arany János Művelődési Egyesület, Ignácz Rózsa Irodalmi Klub, a Kárpátaljai Szövetség, a Kassai Magyarok Baráti Társasága, Katona József Emlékház, Kazinczy Ferenc Társaság, Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület, Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, Madách Kör, Magvető Irodalmi Klub, Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület, Németh László Társaság, Pro Universitate Partium Alapítvány, Tormay Cécile Kör, Vörösmarty Kör.
Az Irodalmi Társaságok Szövetsége megálmodója, kigondolója és első elnöke (1993-1998) Varga Domokos, kuszentmiklósi születésű, Kossuth-díjas író volt, akinek emléktábláját szintén megkoszorúzták. A megtisztelő címet később Réthei-Rikkel Lajos is kiérdemelte. 1998- tól dr. Medvigy Endre irodalomtörténész a szervezet elnöke. A KITÁSZ bejegyzett szervezet, 1997-től közhasznú szervezetként működik. Jelenleg 50 magyarországi, határon túli, aktív tagszervezetet egyesít, melyek fő tevékenysége az irodalmi, művészeti és kulturális élet, az irodalompártolás és az olvasáskultúra ápolása.
(Forrás: Kecseméti Lapok) Népújság (Marosvásárhely)

2011. október 31.

Bőven akad még fehér folt Szilágyi Domokos életművében
Két nap alatt három helyszínen – Szatmárnémetiben, Nagysomkúton, valamint Kolozsváron – emlékeztek meg Szilágyi Domokosról a hétvégén a költő halálának 35. évfordulóján. „Bőven van még mit felfedezni Szilágyi Domokossal kapcsolatban, az alaposabb kutatások fényében pedig jobban megismerhetővé válhat a költő, és jobban tudjuk majd értékelni életművét” – ez volt az egyik alapvető következtetés, amelyet levontak a hétvégén Szatmárnémetiben tartott irodalmi tanácskozás résztvevői.
Szilágyi Zsófia Júlia úgy vélte, Szilágyi Domokos írásainak körülbelül egyharmada máig ismeretlen. Az irodalomtörténész két évvel ezelőtt adott ki egy kötetet, amelyben az általa felfedezett számos olyan költemény is szerepelt, amelyre különböző lapokban, levelekben bukkant rá. Mint elmondta, azóta is talált a nagyközönség számára eddig ismeretlen Szilágyi Domokos-verset. Muzsnay Árpád, a rendezvénysorozat főszervezője hasonlóképpen vélekedik – mint a Krónika érdeklődésére kifejtette: igen hasznosnak tartaná, ha valaki felvállalná az erdélyi magyar írók, költők intézményes formában történő kutatását, ugyanis nagy szükség lenne a kritikai kiadásokra ahhoz, hogy alapos képet alkothassunk egy-egy irodalmár életművéről.
Muzsnay Árpád szerint a munkát mielőbb el kell kezdeni, hogy a kiadvány 2013-ra, a költő születésének 75. évfordulójára elkészülhessen.
Szilágyi Domokos családi levelezésével kapcsolatban például Csirák Csaba szerkesztésében korábban megjelent egy kötet, kellene azonban ennek a „párja” is, azaz jó lenne megismerni azokat a leveleket, amelyeket neki írtak, illetve a költő különböző szerkesztőségekhez írt leveleit is. Az irodalmi tanácskozás keretében Láng Gusztáv megpróbálta elhelyezni Szilágyi Domokost az erdélyi és az összmagyar lírában, kitérve a központ és a periféria viszonyára a második világháború utáni magyar irodalomban. A szatmárnémeti szobor koszorúzását megelőzően Nagy Gyula magyartanár a lázadó művészből a hatalommal megalkuvó értelmiségivé lett költő életútja kapcsán megfogalmazta a kérdést: érdemes-e vállalni a prófétasorsot, van-e célja az értelmes cselekedetnek egy irányvesztett társadalomban? Majd felelt is rá: „olvasatomban a válasz lehangoló”.
Nagy Zsuka költő, nyíregyházi folyóirat-szerkesztő saját, Szilágyi Domokos által ihletett versével idézte meg a költőelődöt, majd a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjai, illetve Havas Judit, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa mondott verset. Muzsnay Árpád az EMKE, Kereskényi Gábor pedig a szatmárnémeti önkormányzat nevében a magyar líra népszerűsítéséért kitüntetett két színművészt, Marcel Mireát és András Gyulát. A szombati, nagysomkúti megemlékezésen a nagybányai Németh László Gimnázium diákjai is szavaltak, valamint részt vett az ünnepségen Magyarlápos küldöttsége, ahol gyermekéveit töltötte a költő.
„Szilágyi Domokos a tragikus magyar költői sors megtestesítője, életművében sikerült egyesítenie a beláthatatlan magasságokat és mélységeket” – hangsúlyozta Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja szombaton a költő sírjának megkoszorúzásán, a Házsongárdi temetőben. „Fontos tanulság számunkra Szilágyi Domokos élettapasztalata, amely a megbékélés jegyében fogalmazható meg. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy képesek legyünk átérezni és megérteni a ránk hagyott életművet” – fogalmazott a főkonzul. Kántor Lajos ugyanakkor kifejtette: nem a Házsongárd lakójára kell emlékeznünk, hanem az élő költőre. A Kolozsvár Társaság elnöke szintén az életműben fellelhető mélységre és magasságra hívta fel a jelenlevők figyelmét, majd hozzátette: Szilágyi Domokos soha nem tartozott a divatos költők közé, rendhagyó módon kell rá tekintenünk.
A költő halálának 35. évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozat a Kolozsvár Társaság székhelyén folytatódott, ahol Szilágyi Domokos a mai emlékezetben címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést. „Hatalmas életműről beszélhetünk, amelynek megértése és megfejtése nem egyszerű. Az egyik legfontosabb kérdés talán az, hogy a költő ismert-e határokat, és ha igen, hogyan lépte túl ezeket” – indította a beszélgetést Kántor Lajos, az esemény moderátora. Mint mondta, már több éve próbálkozik egy kettős életműfeltárással, amelynek során Szilágyi Domokos mellett Szabédi László erdélyi költő műveit szándékszik megfejteni.
„Az életművek elemzésével szeretném felrajzolni az adott korszak képét is, Erdélynek ezt a furcsa, de termékeny időszakát. Az egymásra vetítésnek köszönhetően a művek különös megmutatkozásának lehetünk tanúi, emellett pedig minden bizonnyal Szilágyi Domokos nagysága is hangsúlyosan kirajzolódik majd” – részletezte Kántor Lajos. „Úgy gondolom, ha nem egy brutális korban születik, Szilágyi életműve sokkal játékosabb lett volna, hasonlóan Weöres Sándor verseihez” – vélekedett az eseményen Pécsi Györgyi magyarországi irodalomkritikus. Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész ugyanakkor elmondta: a teljes életmű feltárása és feldolgozása nagyon sok időt és anyagi fedezetet feltételez, amelynek megvalósítására jelenleg nincs intézményesített eljárásmód. Hozzátette: a költő verseinek kutatása továbbra is az önkéntesek feladata.
Kőrössy Andrea, Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

2011. november 22.

Fábián Ernő arcai
Fábián Mártával, Fábián Ernő özvegyével néhány nappal a férje emlékére állított szobor leleplezése előtt ültünk le beszélgetni. Ernő bácsiról érdeklődöm, próbálok minél többet megtudni. Hamar rájövök: nagy fába vágtam fejszémet. Fábián Ernőről írni nagy feladat, fel kell nőni hozzá, nem könnyű összegezni munkásságát, megmutatni emberi magatartását, eszmei kitartását.
Márta néni rajongással beszél férjéről. A közös múlt mozzanatai, az emlékek idézése pillanatokra ellágyítja. A szoboravató körüli zűrzavar, a történések sűrű forgataga is dúlja. De mesél, rendületlenül, s közben látom, férje szellemi örökségét viszi tovább – most már biztosan tudom azt is, miért érdemelte ki Kovászna város Pro Urbe-díját. Amit a beszélgetésből leszűrök: Fábián Ernő egymagában sok Ember volt. Sok arccal, melyek közül jó néhányat kevesen ismernek. A látó ember. Gazda József tanár 2001-ben Fábián Ernő nekrológjában a látó embertől búcsúzik: "látott, mérlegelt, következtetéseket vont le, és ítéleteket alkotott". A meghurcolt. A kommunista rezsim politikájával való első nyilvános ütközése házassága miatt következett be. Csupán azért, mert 1958-ban feleségével a házasság egyházi ceremóniáját is merték vállalni. Büntetésként Illyefalváról – ahol iskolaigazgató is volt – Lisznyóba helyezik. A faluban akkoriban még csak lámpással világítottak. Kitartásának köszönhetően visszakerül szülővárosába, 1961-ben ott lesz iskolaigazgató. 1971. november elsejéig, amikor minden magyarázat nélkül leváltják. Menesztése a közösség felháborodását hozza. A kovásznaiak 57 személy aláírásával – köztük pártaktivisták, milíciaparancsnok, kórházigazgató, román értelmiségi is – levélben kérnek magyarázatot a rezsimtől leváltása okáról. Választ soha nem kaptak, Fábián Ernő sem tudhatta meg, miért kellett elhagynia az igazgatói széket. Nem vádolták nyilvánosan, így védekezni sem tudott. Sokszor bírálta a rendszer intézkedéseit, de igazgatói munkásságával csak előrelendítette a kovásznai tanodát – melyik lehetett a bűne? A 80-as években doktori disszertációját visszautasítják azzal az érvvel, hogy nem emlegeti benne elégszer Elena Ceauşescut. Nem javít dolgozatán, inkább lemond a doktori címről. A rendszerváltás után hívják (ugyanazok, akik korábban kifogásolták dolgozatát): jöjjön, védje meg disszertációját, már nincs gond vele. A meghívást visszautasította, emberi méltósága kérte így. 1984-ben a Kriterion Kiadónál adták ki A példaadás erkölcse című kötetét. A könyvet megjelenése után két nappal visszavonták, az író neve feketelistára került a rendszerváltásig. A szerkesztő. 1990 áprilisában látott napvilágot Kovásznán Az Ige című református hetilap, főszerkesztője Fábián Ernő. Hollandiai segélyből kapott nyomdagépen sokszorosítják az újságot, melyet egyszerű egyházi lapnak nevezni vétek lenne. Fábián Ernő egyik interjújában a transzszilvanizmus felkarolójának nevezte a hetilapot, amely az összmagyarságon belül egy sajátos entitástudatot próbál képviselni. Kovászna szellemisége mellett a polgárság önszerveződési képessége is benne volt a lapban, éppúgy, mint az akkoriban alakult Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesületben is. A lap volt az a hely, ahol a kovásznaiak otthon érezhették magukat, megvitathatták problémáikat. Olyan lapnak indult, melyet a főszerkesztő véleménye szerint Orbaiszék fenn tud tartani (meglátására ma is alapozni lehet). A szerkesztőbizottság névsora volt a tartalmi érték garanciája: Kónya Ádám, Gazda József, Gazdáné Olosz Ella, Kusztos Tibor. Márta néni szinte babusgatva mutatja Az Ige megjelent számait, főképp az elsőt, melyen a címet ünnepélyes piros színnel nyomtatták. 1993-ban meg is szűnt a lap – többek között azért, mert elkerült Kovásznáról az újságot sokszorosító nyomdagép. Szavaiban ott a meglátás: Kovászna, Orbaiszék ma is megérdemelné saját lapját. A politikus. Az aktív politizálás gondolatával csak érintőleg foglalkozott. "egy pillanatig az is megfogalmazódott benne, hogy szenátor legyen az RMDSz listáján... de a törtetők, a csörtetők félrelökték, visszavonult sebeivel" – írja Gazda József. A magyar kisebbség rendszerváltás utáni sorsáról, szerepéről, az RMDSZ-ről sajátos fogalmazású véleménye volt. "Ha a képviselő-testület teljesen szakít a múlttal (...), akkor hosszú évek múlva jogállammá alakulna Románia, amelyben mi, erdélyi magyarok is elnyernénk megérdemelt jogainkat. Az RMDSZ első programnyilatkozata nem volt elég merész, elég forradalmi, többnyire a diktatúra alatt papíron kért jogainkat kérte, elevenítette fel" – mondta Horváth Aranynak adott egyik interjújában. Erdély jövőjét illetően optimista? – kérdezte akkor Horváth. "Nem, mert nincs rá alapom. De a mester, Németh László írja, hogy Marathónnál a reménytelenség győzött" – válaszolta Fábián Ernő. Változott valami azóta? – tehetjük fel neki a következő kérdést. A példakép. Fábián Ernő tanári példaképét újból felállítani nem kell. Annál fontosabb a kérdés: az új generációk követik Fábián Ernő szellemiségét? Márta néni válaszol a kérdésre, s amit mond, elgondolkodtató. Nem általános érvényű kritikája: a mai pedagógus megszűnt a gyerekek nevelőjének is lenni. Kevés kivétellel ugyan, de nem vesznek részt a közösségi életben, a diákokat nem irányítják tudatosan a helyi társadalom közeseményei felé – lásd a Fábián Ernő Népfőiskola előadásait. A megkeseredett lelkű ember. Állandó nyomás alatt élt, ez csupán ’90 után változott, közben éveken át, heti rendszerességgel írta radikális, övéiért dühöngő vezércikkeit a függetlenné vált Háromszékben. Megkeseredett lelkű emberként távozott – húzza meg a vonalat Márta néni.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. december 12.

Lezárult az RMDSZ könyvadományozási körútja
Pénteken, december 9-én Szeben megyében zárta útját a könyvkaraván, melynek keretén belül a hét folyamán 6 megye 14 szórványkollégiumához juttatta el erdélyi magyar szerzők műveit az RMDSZ Főtitkársága. Az 1500 km-s körút során a Communitas Alapítvány támogatásában az elmúlt években megjelent kiadványokból 2100 darab könyvvel támogatták a Kolozs, Máramaros, Szilágy, Maros, Brassó és Szeben megye szórvány településein működő magyar oktatást.
„A körút során alkalmunk nyílt megtekinteni a szórványkollégiumokat, felmérni, hogy milyen körülmények közt működnek, illetve mely térségekre terjed ki a vonzáskörzetük a magyar gyerekek felkarolásának tekintetében. Ugyanakkor az igazgatókkal, vezetőkkel, egyházképviselőkkel való beszélgetések rávilágítottak azokra a gondokra, hiányosságokra, amelyekkel ezek a kollégiumok küszködnek” – tájékoztatott Bodor László, az RMDSZ programokért és ifjúságért felelős főtitkárhelyettese. Elmondása alapján „A tapasztalatok azt mutatják, hogy nagyon kevés a specifikus probléma, amellyel találkozunk, a különböző megyék szórványkollégiumainak túlnyomó részt ugyanazokkal a nehézségekkel kell szembenézniük: a napról-napra tervezés, a működési költségek beszerzése, illetve a forráshiányok kérdőjelezik meg jövőbeni fennmaradásukat.”
Az RMDSZ Főtitkársága 2011-ben összesen 16 szórványkollégiumot támogatott könyvadományokkal, bepillantva tevékenységükbe, feljegyezve az általuk elmondottakat, továbbá figyelve a javaslataikra, ötleteikre és kéréseikre, amelyek mentén alakítja majd a jövőben a szórvány magyarság felkarolására koncentráló törekvéseit.
A könyvadományozási program a jövő évben előre láthatóan a szórvány területeken működő magyar házakhoz való könyvjuttatásokkal folyatódik: „Ezek a kollégiumok, valamint a magyar házak kulcsfontosságú szerepet töltenek be a szórvány magyar közösségek életében. Magas fokú odafigyelést és minden lehetőség szerinti támogatást érdemelnek, hisz meglétük jelenti a garanciát a családok, a közösségek, megmaradására, a magyar kultúra és identitás továbbvitelére” – fejtette ki Bodor László.
Útja felénél tart az RMDSZ könyvadományozási karavánja
A hétfőn, december 5-én elindított könyvadományozási program keretén belül az RMDSZ Főtitkársága a hét folyamán 14 szórványkollégiumhoz juttat el 2100 darab könyvet a Communitas Alapítvány által az elmúlt években támogatott kiadványokból. Az öt napos körút során Bodor László, az RMDSZ programokért és ifjúságért felelős főtitkárhelyettese látogat el a Szövetség helyi képviselőinek kíséretében a Kolozs, Szilágy, Máramaros, Fehér, Hunyad, Brassó, Maros és Szeben megye szórványtelepülésein működő kollégiumokhoz, a könyvátadások alkalmával konzultálva az adott helyszínen fellelhető nehézségekről.
„A könyvadományok átadása egy kiváló alkalmat biztosít arra, hogy találkozzunk és beszélgessünk a szórványkollégiumok képviselőivel, feltérképezzük a működésük során tapasztalt problémákat, illetve azok megoldási lehetőségeit” – fejtette ki Bodor László. A főtitkárhelyettes elmondása szerint az eddigi egyeztetések alapján az új oktatási törvény metodológiájának kidolgozása fokozottan foglalkoztatja a kollégiumok igazgatóit, hisz hivatalos oktatási intézményekké minősítésük, továbbá a különböző állami struktúrákból érkező finanszírozások nagymértékben megkönnyítenék a mindennapi munkájukat és jövőbeni fenntartásukat.
„A jelenleg egyházi vagy civil háttérrel működő iskolák, bentlakások létfontosságúak a szórvány magyar közösségek identitásának megerősítéséhez és továbbadásához, a magyar nyelvű oktatás és kultúra fennmaradásához ezeken a vidékeken. Az RMDSZ tevékenysége során kiemelt figyelmet fordít a szórványközösségekre, támogatva a létező pozitív kihatású kezdeményezéseket, valamint újak létrejöttét. Ennek értelmében a könyvadományozási körút folyamán a különböző szórványkollégiumok által jelzett gondokra is igyekszünk majd orvoslást találni lehetőségeink szerint” – hangsúlyozta Bodor László.
A könyv ajtó a világra – könyvadományozási programot indít az RMDSZ
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Főtitkársága ma egy nagyszabású programot indít útjára, melynek keretén belül könyvadományban részesít 15 szórványkollégiumot. Kezdeményezésünkkel segítséget kívánunk nyújtani ahhoz, hogy a szórványban élő gyerekek magyar nyelven olvashassanak és tanulhassanak. Ezzel megerősítjük azt, hogy a népszámlálás során megfogalmazott Minden magyar számít számunkra nem csak egy üres jelszó: könyvadományozási akciónkkal ezt ismételten tartalommal töltjük fel – jelentette be mai, kolozsvári sajtóértekezletén Kovács Péter főtitkár. Az RMDSZ Főtitkárságának Program és Ifjúsági Főosztálya december 5. és 9. között 14 szórványkollégiumhoz juttat 2100 példányt (kollégiumonként 150 db. könyvet) azokból a könyvekből, kiadványokból, amelyek a Communitas Alapítvány támogatásával jelentek meg az elmúlt években. Kovács hangsúlyozta: kizárólag erdélyi magyar szerzők szépirodalmi, tudományos, hiánypótló, valamint jubileumi, ünnepi munkái szerepelnek az akcióban. „Ezáltal is folytatni szeretnénk az erdélyi magyar irodalom, kultúra támogatását, az itt élő írók, költők munkáinak megjelentetésében és terjesztésében egyaránt részt kívánunk vállalni. Ez nem újdonság, hiszen a Szövetség a Communitas Alapítvány révén évek óta támogatja az erdélyi magyar könyvkiadókat: 2003-tól 46,5 milliárd régi lejt ítéltünk meg pályázati úton működésük elősegítésére” – fogalmazott a főtitkár. Bodor László, a Program és Ifjúsági Főosztályt vezető főtitkárhelyettes emlékeztetett arra, hogy a Szövetség Főtitkársága idén júniusban megszervezte az I. Kolozsvári Magyar Könyvnapokat, amelynek keretén belül hasonlóképpen könyvgyűjtési akciót bonyolított le. „A felajánlott könyveket a besztercei szórványkollégiumnak juttattuk el, a pozitív visszajelzések arra késztettek bennünket, hogy ezt a mozgalmat mindenképpen továbbvigyük” – mondta Bodor, aki vázolta a könyvadományok eljuttatásának útvonalát is.
December 5., hétfő:
Válaszúti Mezőségi Szórványkollégium (Kallós Zoltán Alapítvány, Kolozsvár) Mezőségi Téka Szórványkollégium (Téka Alapítvány, Szamosújvár) Bonaventura Szórványkollégium (Dési Ferences Rendház, Dés) December 6., kedd: Szamosardói Szórványkollégium (Németh László Alapítvány, Szamosardó) Bethesda Gyermekotthon és Szórványiskola-központ (Református Egyház, Zsobok) Ady Endre Szórványkollégium (Ady Endre Kulturális Egyesület, Szentkirály) December 7., szerda: Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum (Gróf Majláth Gusztáv Károly Alapítvány, Gyulafehérvár) Téglás Gábor Szórványkollégium (Geszty Ferenc Alapítvány, Déva) Petrozsényi Jézus Szíve Szórványkollégium (Szent Ferenc Alapítvány, Petrozsény) December 8., csütörtök: Szivárvány Szórványkollégium (Szivárvány Alapítvány, Magyarfülpös) Gaudeamus szórványkollégium (Gaudeamus Alapítvány, Segesvár) Kőhalmi Református Kollégium (Református Egyházközség, Kőhalom) December 9., péntek: Szebeni Református Kollégium (Református Egyház, Szeben) Árvácska Gyermekotthon (Református Egyház, Vízakna) „A program a jövő évben is folytatódni fog, ekkor a szórványban működő Magyar Házakat fogjuk könyvadományokkal támogatni” – összegzett Bodor László.
Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. január 22.

A kultúra és a magyarság
Nagyvárad- Szombat délután A Kultúra hányatott sorsa és a magyar nemzet címmel szerveztek rendezvény a váradi Ady Endre Középiskola dísztermében.
A Magyar Kultúra Ünnepe 2012 keretében zajlott rendezvényt a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége (BINCISZ) és a debreceni székhelyű Megyei Népfőiskolai Egyesület rendezte, a berettyóújfalui Bihari Népfőiskola, az Ady Endre Középiskola, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) és a Sapientia Varadiensis Alapítvány együttműködő partnerségével.
Katolikus intézetek
A megjelenteket Porkoláb Lajos, a Megyei Népfőiskola Egyesület elnöke köszöntötte, majd az öt évvel ezelőtt alakult Stadler klarinét kamarazenekar (Székely István együttesvezető, Varga Imre, Babos Dénes, Ary Jonathán, Ioana Ianc és Deák Szabolcs) lépett fel. Elhangzott Weiner Leó Rókatánca, a Monti-csárdás és Brahms 5. Magyar tánca. Ezt követően dr. Szigeti Tóth János szociológus, tanszékvezető főiskolai docens, a budapesti Magyar Népfőiskolai Társaság elnöke tartott előadást Az ember küzdelme, hogy lehetőségeihez méltó legyen címmel. Expozéjában az Orbán-kormány készülő közművelődési stratégiájával (Németh László Terv) kapcsolatos gondolatait fejtette ki, melyből kitünt, hogy egyetért az író azon elképzelésével, hogy a magyar irodalmat és művészetet világszínvonalra kell emelni. Ezután Dukrét Géza, a PMBET elnöke ismertette a Partiumi füzetek sorozat 68. kiadványaként megjelent Római katolikus intézetek Nagyváradon című könyvet, majd az ebben található írások többségének szerzője, Mons. Fodor József általános helynök beszélt röviden a Szent Orsolya-rend és az irgalmas nővérek váradi történetéről, a Szent Vince és az Immaculata Intézetről, valamint Nogáll János püspökről és nagyprépostról.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

2012. január 22.

Távoznak a váradi orsolyiták
Nagyvárad - A párizsi anyaház döntése alapján 2012. január 1-től megszüntették az Orsolya-rend váradi működését, az alapítása után 240 évvel- hangzott el egy könyvbemutatón az Ady Endre Líceumban.
Szombat délután a magyar kultúrát ünnepelték az Ady Endre Középiskola dísztermében, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége (BINCISZ) és a debreceni székhelyű Megyei Népfőiskolai Egyesület szervezésében. A megjelenteket üdvözlő dr. Fleisz János egyetemi tanár, BINCISZ-elnök arra hívta fel a figyelmet: immár tizenkettedik alkalommal ünnepel együtt Nagyvárad és Berettyóújfalu. Egy közös ötlet alapján 2001. január 22-én zajlott le a sorozat akkor még egynaposra sikeredett első kiadása. Egy újszerű kezdeményezés volt, azonban megtörtént az egymásra találás, és a közös társadalmi összefogásnak köszönhetően az idén már tizennyolc programmal várják az érdeklődőket, A Magyar Kultúra Ünnepéhez köthető, mennyiségileg bizonyára legnagyobb kárpát-medencei eseménykinálattal. A résztvevőket a bihari és újabban a nemzeti összetartozás köti egymáshoz, illetve köszönet jár a civil szervezeteknek is azért, amiért „meg tudjuk mutatni, hogy a magyar kulturális jelenlét erőteljesebb a világban, mint a gazdasági vagy számbeli hozzájárulás”.
A BINCISZ vezetője ugyanakkor is arra is kitért, hogy több mint 200 meghatározása létezik a kultúrának, ő ezek közül azt emelte ki, mely szerint gondolkodásra és cselekvésre késztet, nélküle nem létezik nemzeti öntudat. Értékét egyedisége jelenti, ami egyúttal fejlődésünket is megmutatja, és amelyet nem pénzben, hanem alkotásokban lehet kifejezni.
Könyvbemutató
A köszöntés után dr. Szigeti Tóth János szociológus, tanszékvezető főiskolai docens arról beszélt, hogy mennyire volt modern Németh László. Az író napjainkban is aktuális gondolatai közül egyebek mellett megemlítette a tantárgyak átjárhatóságának megteremtését, a közművelődés támogatását, a tanügy szerepét, az alapkészségek hiányának megszüntetését, az élethosszig tartó tanulást és a határon túli magyarok kérdésével való foglalkozást.
Meleg Vilmos színművész nagy sikert arató előadóestje után- a Magyarnak lenni című összeállításból hangzottak el részletek- Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke mutatta be a Partiumi füzetek sorozat 68. kiadványát (Római katolikus intézetek Nagyváradon), mely a Bihar Megyei Tanács, az RMDSZ-frakció és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség támogatával jelent meg. Elhangzott: bár ezekről az intézményekről sokan írtak már, Mons. Fodor József általános helynök más szemszögből ismerteti őket. Mivel e nagynevű intézmények megalapítása dr. Nogáll János püspök nevéhez fűződnek, külön fejezet foglalkozik a főpásztor életével és munkásságával. A könyvben Kolozsvári István tb. kanonok részletesebben ír a Szent Orsolya-rend történetéről, illetve a hozzá tartozó Szent Anna-templomról, Ocskay Etelka Ferdinánda, Polmann Mária Lucianna és Peczkó Zsuzsanna Kinga vizitátor nővéreknek köszönhetően pedig az irgalmas nővérekről tudhatunk meg többet.
Szerzetes rendek
Mons. Fodor József vikárius arra hívta fel hallgatósága figyelmét: a szerzetesi életformák a II. században jelentek meg, gondoljunk a pusztába elvonult remetékre, a stilétákra az aszkétákra, vagy az oszloposokra. Később keleten Nagy Szent Vazul, nyugaton pedig Szent Benedek írták meg a szerzetesi életformák szabályzatát. 1772-ben Szenczy István váradi őrkanonok alapította meg a váradi Szent Orsolya rendi kolostort és gimnáziumot, mely rend idén januárban szüntette be váradi működését, a párizsi anyaház döntése alapján. Az irgalmas nővérek 1878-ban kerültek Grazból a Körös-parti városba, nagyváradi tartományuk tavaly október 1-jén szünt meg, így az itteni nővérek ismét Grazhoz tartoznak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

2012. április 10.

Konferencia Tormay Cécile életművéről
A Magyar Írószövetség 2012. április 14-én egész napos tudományos konferenciát szervez Tormay Cécile és a Napkelet címmel. A tanácskozás szervezőit, Kollarits Krisztina irodalomtörténészt és Erős Kinga kritikust, a Magyar Írószövetség titkárát a konferencia aktualitásairól és Tormay Cécile írói munkásságáról kérdezte a Magyar Hírlap.
– Miért tartotta az írószövetség fontosnak, hogy tudományos konferenciát szervezzen Tormay Cécile-ről? Erős Kinga:- A tanácskozás célja, hogy az évtizedekig feledésre ítélt, de napjainkban egyre népszerűbbé váló írónő életművét áttekintse és az irodalomtudomány eszközeivel értékelje. Erre annál is inkább szükség van, mert civil kezdeményezésre az oktatáspolitika figyelmébe ajánlották a szerzőt a készülő Nemzeti alaptanterv kapcsán. Március 24-én Magyar Örökség Díjat kapott, március 31-én szobrát avatták. Ennek ellenére mind ez idáig a vele foglalkozó írások nagy része inkább publicisztikai jellegű, szélsőséges indulatoktól sem mentes: hol antiszemitának kiáltják ki, hol pedig a kommunizmus áldozatának. A Magyar Írószövetség feladatának tekinti, hogy teret adjon a közelmúltban megindult tudományos igényű szakmai párbeszédnek.
– Nemrég Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile címmel jelent meg könyve. Miért érezte fontosnak, hogy ezzel a témával foglalkozzon?
- Kollarits Krisztina: Az 1945 utáni kultúrpolitika a Horthy-korszak szinte minden népszerű polgári íróját betiltotta vagy félreállította. Ez lett a sorsa többek között Herczeg Ferencnek, Kosáryné Réz Lolának, Zilahy Lajosnak és Tormay Cécile-nek is. Kezdő irodalomtörténészként fontosnak tartottam, hogy a korábban nem kutatható területekkel foglakozzam. Így bukkantam rá Tormayra, aki a két világháború közötti konzervatív nemzeti irodalom meghatározó alakja volt, a Klebelsberg által a Nyugat ellenlapjaként indított Napkelet főszerkesztője, több nemzetközileg is sikeres regény szerzője.
– Tormay a hatvanas években kiadott, Spenótnak becézett irodalomtörténetben csak negatív figuraként jelenik meg, a közelmúltban kiadott A magyar irodalom történetében pedig csak mellékesen említtetik egy-egy mondatban. Az elhallgatás okai közül mennyire lehet szétszálazni a politikai, illetve az esztétikai okokat?
K. K.: – Amikor 2000-ben doktori dolgozatom témájául Tormayt választottam, ez kezdetben ellenállást és értetlenséget szült. Ennek okát leginkább abban látom, hogy az 1918–19-es eseményekről szóló Bujdosó könyvének antiszemita részletei miatt az egész életművet negligálni akarták. E. K.: – Egy író életművét nem lehet az illető politikai meggyőződése és tevékenysége alapján megítélni. Gondoljunk csak Knut Hamsunra vagy Heideggerre, akiket nem a politikai ballépéseik miatt olvasunk. Az elhallgatás mellett egy másik tendencia is tapasztalható: a politikailag elfogult olvasói rajongás. Az volna a jó, ha Tormayról sem politikai megnyilatkozásai vagy korabeli kitüntetései alapján alkotnánk véleményt, hanem művei alapján.
K. K: – Kutatómunkám során fontosnak tartottam a vele kapcsolatos sztereotípiák tisztázását; meggyőződésem szerint összetett személyiségről és életútról van szó. Nem lehet néhány olyan jelzővel elintézni mint: „antiszemita”, „nagyasszony”, „a Horthy-rendszer politikai kegyeltje”. Valóban, Tormayt 1930-ban Corvin-koszorúval tüntették ki, 1936-ban pedig majdnem Nobel-díjat kapott, bekerült a legesélyesebb öt jelölt közé; ehhez természetesen hozzájárult nemzetközi ismertsége, hiszen művei olvashatók voltak számos idegen nyelven. Ezek az elismerések felhívják a nagyközönség figyelmét egy alkotóra, önmagukban azonban még nem feltétlenül fokmérői az esztétikai teljesítménynek. Mivel 1937-ben elhunyt, majd 1948-ban betiltották, nem kerülhetett sor írói teljesítményének objektív értékelésére. Meggyőződésem, hogy az ő munkásságának teljesebb feltárása az egész korszak kulturális életének alaposabb megismerését eredményezi.
– A konferencia milyen aspektusait tárgyalja az életműnek? Kik lesznek az előadók?
E. K.: – A tanácskozás célja, hogy végigolvasva az életművet áttekintse és értékelje azt, valamint hogy megkeresse helyét a magyar irodalmi kánonban. Ezért fontosnak tartottuk, hogy egy-egy konkrét műről több előadás is elhangozzék, hogy előadóink irodalomtörténet-írásunk több nemzedékét és iskoláját képviseljék. Az egész napos tanácskozás délelőtti ülésén a konkrét művekről hangzanak el előadások. Lezsák Sándor A megcsonkított magyar irodalom című bevezető előadása után Alexa Károly az irodalmi kánonról fog beszélni, az Emberek a kövek között című regényről Kiss Gy. Csaba és Rózsássy Barbara, A régi házról Horváth Zsuzsa és Csekő Ernő, a novellákról Zsávolya Zoltán, a Bujdosó könyvről Benkő Krisztián és Szabó Ferenc, magam pedig itáliai útirajzairól tartok előadást. Délután a Napkelet folyóirat kapcsán Ekler Andrea Németh Lászlóról, Filep Tamás Gusztáv az erdélyi írókról, Rózsafalvy Zsuzsa a konzervatív irodalom körüli korabeli vitáról, Kollarits Krisztina pedig a folyóirat női szerzőiről tart előadást.
K. K.: – Tormay életművének ilyen sok szempontú tárgyalása reményeink szerint egy termékeny diskurzust indít el; talán olyanok is hozzá mernek nyúlni ehhez a témához, akik eddig kockázatosnak tartották. A magyar történelemben és irodalomtörténetben mindmáig vannak nem kellőképpen feldolgozott területek, ahol a tudományos feldolgozás és konszenzus hiányában még mindig a sztereotípiák irányítanak. Gondoljunk Károlyi Mihály, a Tanácsköztársaság vagy Horthy háborús szerepének megítélésére.
E. K.: – Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban nem az elhallgatás a megoldás. A Magyar Írószövetség feladatának tartja, hogy mint független kulturális intézmény teret adjon a termékeny vitának. A konferencia anyagát könyv alakban is megjelentetjük, a párbeszéd reményében. Magyar Hírlap. Erdély.ma

2012. június 7.

Új kiáltó szó – a nagybányai és bányavidéki magyarságért! – ALÁÍRÁSGYŰJTÉS
Kós Károly „...Akkor megkérdék őtet: Te kicsoda vagy? Illyés vagy-e te? És monda: nem vagyok. Próféta vagy-e? És felele: nem vagyok.
Mondának azért neki: Kicsoda vagy tehát, hogy megtudjunk azoknak felelni, akik minket elküldöttek: mit mondasz magad felől?
És monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában!"
(János evangéliuma, 1, 21-23)
Mi mindannyian, jelen Kiáltvány aláírói – a nagybányai és bányavidéki magyarság sorsa iránt felelős egyházfők, közéleti és civil szereplők, pedagógusok – aggódással követjük annak az önfeladó magatartásnak és közgondolkodásnak a terjedését, amely most már létében fenyegeti közösségünket.
A betegség – amelynek évtizedes tünetei: a vegyesházasságok terjedése, az anyanyelvű oktatás elutasítása, az elvándorlás, a tiltakozás nélküli belesimulás a többségi nemzettestbe, az önmagunkkal szembeni igénytelenség és letargia – immár közösségünk legjobbjait is megfertőzte: ragályos kórként terjed értelmiségi köreinkben is.
1992-ben, húsz esztendővel ezelőtt, még több mint 25 ezer nagybányai vallotta magát magyarnak. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint már csak 14 ezer. Ez matematikailag is közel 50 százalékos fogyást jelent mindössze két évtized alatt. A kézzelfogható, megtapasztalható valóság azonban még ennél is ijesztőbb: még ezt a 14 ezer magyart sem találjuk sehol.
Rendezvényeken ugyanazokat az arcokat látjuk. Templomainkban alig köttetnek tiszta magyar házasságok, alig keresztelnek magyar gyermeket. Óvodáink többé-kevésbé megtelnek ugyan, de mire ezek a gyermekek első osztályba, középiskolába érnek, elszivárognak, eltűnnek valahol a repedező szülői öntudat és a román nyelvű oktatási rendszer hajszálerein. Gyermekeinknek inkább román anyanyelvű barátaik vannak. Társaságban idegen hangzású zenét hallgatnak, sokszor még egymás között, a családban sem használják anyanyelvüket s ebben nem egyszer mi, felnőttek vagyunk készséges cinkosok.
Hol vagytok nagybányai, bányavidéki magyarok?
A folyamatnak az értelmiségi szülők gyermekei is egyre gyakrabban esnek áldozatául. Félő, hogy az általuk mutatott negatív példa nyomán a következőkben minden eddiginél jobban felgyorsul az asszimiláció vidékünkön. Húsz éves felezési idővel számolva fél évszázad múltán már alig lesz magyar Nagybányán és a Bányavidéken.
De tiszta lehet-e vajon a lelkiismeretünk? Megtettünk-e vajon mindent a folyamat megállítása érdekében? Vagy magunknak sem valljuk be, de érveinkkel csak tehetetlenségünket álcázzuk, s magasra tartott kézzel valójában már rég megadtuk magunkat a Sorsnak?
Mi, akik ezt a Kiáltványt aláírtuk, úgy érezzük, nem mehetünk el a jelenség mellett szótlanul. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb gondolkodója, Kós Károly szellemét idézve kiáltjuk ismételten magunk is a jelszót: ébredjetek húszesztendős álmotokból! Nyissátok ki szemeiteket! Vegyétek észre a hibákat, tévedéseket! Elég a passzivitásból, a visszavonulásból, az önfeladásból! Építenünk kell!
A juhok, bár oktalan állatok, ha farkas fenyegeti a nyájat, magasra szegett szarvakkal veszik körbe bárányaikat az akol körül. Mi nem vagyunk oktalan állatok. S bár megfogyatkoztunk, még mindig többen vagyunk mint száz esztendővel ezelőtt. És sokkal többen vagyunk mint 4-500 esztendeje, amikor templomainkat, iskoláinkat, ezt a várost, így, ahogyan ma kinéz, elődeink megépítették. Ne hagyjuk elveszni! Ne hagyjuk el hűtlenül ezt az észak-erdélyi magyar várat, amelyben nagyszüleitek, dédszüleitek leélték életüket! Amelyben megszültek és felneveltek benneteket, és akár áldozatokat is hozva magyar embereknek neveltek benneteket, abban a reményben, hogy majd ük- és szépunokáik is magyarok lesznek. Nem kérünk tőletek sem többet! Ne szakítsatok múltatokkal, ne vessétek el magyarságotokat – ezt a szüleitek által reátok testált csodálatos örökséget…!
SZÜLŐK: ne engedjetek az „így jobban érvényesül gyermekünk” divatjának! Ne fosszátok meg őket az anyanyelvű oktatás lehetőségétől – mert ezzel a magyarnak maradás lehetőségét tagadjátok meg tőlük!
Nem kevesebb, hanem TÖBB az az ember, aki anyanyelvén tanul. Az idegen nyelvű iskola viszont idegen nyelvű baráti kört jelent, majd vegyes házasságokat. Minden „elengedett” gyermekkel egy magyar családot veszíthetünk el, egy több évszázados magyar közösségnek leszünk akaratlanul is könyörtelen felszámolói.
A rosszul értelmezett szabadság szellemében soha ne bízzátok gyermekeitekre a döntést. Ne feledjétek: ők még nem tudnak dönteni, a döntés mikéntjére nektek kell őket megtanítotok! Válasszatok számukra magyar iskolát, s ha gyermekeitek képességei többet kívánnak mint a helyi lehetőségek, jobbnál-jobb erdélyi magyar tanintézetek, kollégiumok várnak tárt kapukkal reájuk. Neveljétek legjobb tudásotok szerint magyarnak fiaitokat és lányaitokat, hogy majd unokáitok is magyarnak születhessenek!
FIATALOK: keressétek egymás társaságát! Keressetek magyar barátokat, magyar társakat! Igen, ez valamennyire zárkózott, önmagunk felé forduló életet jelent. De ne feledjétek: évszázadokon át ez a zárkózottság tartotta meg Erdély legértékesebb közösségeit! Útravalóul adjuk számotokra a törvényt: zárjatok ki magatokból minden idegent. Ne engedjetek közel a szívetekhez idegen nyelvet, idegen kultúrát, idegen barátot. Mert az idegen barátból könnyen lesz idegen szerető, s aki nem anyanyelvén vall először szerelmet, később nagy valószínűséggel választ az életre is más nemzet fiai közül társat magának. Ne áltassátok magatokat, hogy nektek ez így is menni fog. Nézzetek körül ismerőseitek között: vajon hány vegyesházasságból származtak magyar gyermekek, majd magyar unokák...?
Legyetek hűek szülőföldetekhez, a gyökerekhez, amelyek éltetnek benneteket! Olvassatok magyar könyveket, hallgassatok magyar zenét, ismerjétek a magyar történelmet! Legyetek büszkék arra, hogy magyarok vagytok, mert ez tesz benneteket sajátossá, egyedivé, ez különböztet meg benneteket mindenki mástól ezen a világon!
PEDAGÓGUSOK, az ezer esztendős magyar oktatás legnemesebb örökségeinek hordozói: nagy elődeitekhez hasonlóan tekintsétek missziónak, végtelen áldozattal járó hivatásnak munkátokat! Tudjuk, ezer teher van rajtatok. De muszáj az ezeregyediket is vállaitokra venni, muszáj még többet felmutatnotok, sokkal többet mint többségi társaitok, mert iskoláink is sokkal jobbak kell legyenek, mint a többségi nemzeté! A ti munkátok nem hivatalnok-munka: nem ismerhet pihenést, sem munkaidőt! Egyetlen felsőbb hatalom állhat meg előttetek, s ez az önmagatokkal szembeni igényesség, a minőség követelménye!
Legyetek példaképek: pontosabbak a legpontosabbaknál, fegyelmezettebbek a legfegyelmezettebbeknél! Legyetek igényesek – legfőképpen önmagatokkal szemben! Egyetlen tanóra sem maradhat el. Egyetlen lehetőséget sem szabad kihagynotok, ami vonzóbbá, színvonalasabbá teheti iskolátokat. S egyetlen gyermek kezét sem szabad elengednetek – sőt keresnetek kell, meg kell fognotok a felétek nyújtott, vagy éppen tőletek elforduló, benneteket eltaszító gyermek- és felnőttkezeket.
Ne tanítani, hanem nevelni akarjatok! Ne szabadosságra, hanem a szabadsággal való élésre tanítsátok meg diákjaitokat! Legyetek befogadóak, nyitottak mindenre, ami érték, de alku nélkül elutasítóak a felszínesség, az értéktelenség iránt! S mert ennek a magyarságában megrendült, öntudatában meggyengült, idegenhez hajló liliomszál-ifjúságnak szüksége van a nemzeti nevelésre, hát legyetek magyarok legfőképpen és mindenekelőtt!
Legyetek tökéletesek – mert nincs más választásotok! Nem ellenetek, hanem értetek is szól a kiáltó szó!
Nem köthetünk kompromisszumot. Nincsen semmi „de”. Öntudatos, kemény, erős és dacos, minőségi magyarokká kell lennünk! Egymásért felelős magyarokká.
Jelen kiáltvány megfogalmazását sok-sok vívódás kísérte, hogy kimondjuk-e azt, amit mindenki tud, de senki sem akar beszélni róla. A haldokló előtt kíméletességből gyakran elhallgatják betegségét. Mi azonban bízunk abban, hogy bár betegek vagyunk, képesek vagyunk a gyógyulásra. Képesek vagyunk arra, hogy összeszedjük magunkat, hogy megerősödjünk.
Ehhez azonban akarni kell. Túl kell lépni a fájdalmakon, a magyarságunk vállalásával járó személyes és családi konfliktusokon. Nemet kell tudnunk mondani az idegen társnak, az idegen iskolának, az idegen közösség csábításának. Nemet kell tudnunk mondani a letargiának, a közömbösségnek, az igénytelenségnek.
S elvárjuk, sokszorosan elvárjuk értelmiségünktől – lelkipásztoroktól, pedagógusoktól, vállalkozóktól, közéletünk fáklyavívőitől –, hogy mindezekben, mint egykor a falusi tanító, vagy kántor, hitet és bátorságot adó, az összetartásban is irányt mutató, biztos kapaszkodók legyenek mindannyiunk számára.
A fentiek alapján mi, jelen Kiáltvány aláírói, elsőrangú feladatnak tekintve az anyanyelvű oktatás és nemzeti nevelés minőségi javítását, vonzerejének növelését, kezdeményezzük egy BÁNYAVIDÉKI CIVIL ISKOLASZÉK létrehozását.
Az Iskolaszék feladata, hogy mint közösségünk élő lelkiismerete és érdekeinek megfogalmazója, őrködjön az oktatás minőségén, hatást gyakoroljon a bányavidéki magyar oktatási intézményekre, tagozatokra és csoportokra, stratégiákat dolgozzon ki, biztosítsa a párbeszédet és információcserét, s oktatási intézményeinkkel együttműködve egységes irányt, vonzó szellemiséget és színvonalat szabjon és alkalmazzon. Az Iskolaszék tagjainak legitimitását a mögöttük álló társadalmi szervezetek, oktatási, egyházi vagy világi intézmények biztosítják.
Kós Károly szavaival búcsúzva: az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltunk hát, a cselekedni akaróknak, a kötelességtudóknak, az előrenézőknek. Mert az Élet nem vár, az Élet rohan.
S hinni akarjuk, hogy nem leszünk pusztában kiáltó szó csupán...
2012. május 31-én.
Eddigi aláírók:
VARGA KÁROLY
Nagybányai Református Egyházmegye
LIEB JÓZSEF
Szentháromság Római-katolikus Plébánia
BAK LÁSZLÓ
Nagybánya-óvárosi Református Gyülekezet
TASNÁDI ANDRÁS-ZSOLT
Nagybánya-újvárosi Református Gyülekezet
LUDESCHER ISTVÁN
Romániai Magyar Demokrata Szövetség, Nagybánya központú területi szervezet
HUPKA FÉLIX
Erdélyi Magyar Néppárt Máramaros megyei szervezet
SZANISZLÓ JÓZSEF
Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Máramaros megyei szervezet
VÁRADI ENIKŐ
Iskoláinkért Gyermekeinkért Egyesület
VIDA NOÉMI
Németh László Alapítvány
NAGY-JENEI ZOLTÁN
Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, Máramaros megye, Turul-Sas Hagyományőrző Egyesület
DÁVID LAJOS
Teleki Magyar Ház Társaság, EMKE
MARKÓ HAJNAL
Gróf Teleki Sándor cserkészcsapat, Nagybányai Táncház, Teleki Magyar Ház
APJOK NORBERT
Nagybánya Területi Ifjúsági Egyeztető Tanács
PINTÉR ZSOLT
Virtuális Nagybánya Egyesület – Nagybánya.ro. Erdély.ma

2012. június 22.

Felráznák a nagybányai magyarságot
Megoszlik a nagybányai magyarok véleménye az Új kiáltó szó kapcsán: van, aki feltétel nélkül támogatja, azonban olyanok is akadnak, akikben ellenérzést váltott ki a nagybányai és bányavidéki civil, politikai élet képviselőinek, egyházfőknek, pedagógusoknak az ott élő magyarsághoz intézett felhívása. A múlt heti Szempont mellékletünkben megjelentetett kiáltvány a többségi román nemzetbe való beolvadás veszélyeire, a magyar oktatás elsorvadására, a magyarság asszimilációjára hívja fel a figyelmet.
A felhívás megírását az a tény szülte, hogy az egyik vegyes általános iskolában működő nagybányai magyar nyolcadikos osztálynak mintegy fele jövőtől már románul folytatná gimnáziumi tanulmányait. Ráadásul, mint ahogy kiderült, ezeknek a gyermekeknek a szülei jórészt magyar értelmiségiek, a nagybányai magyar élet húzóemberei, akik ezzel negatív példát állíthatnak – vélekednek a kiáltvány aláírói.
A kiáltványból kiderül, hogy 20 évvel ezelőtt még több mint 25 ezer nagybányai vallotta magát magyarnak. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint már csak 14 ezer, ami közel 50 százalékos csökkenést jelent. A kiáltvány megfogalmazói rámutatnak ugyanakkor arra is, hogy még ezt a 14 ezer magyart sem találják sehol, hiszen magyar rendezvényeken állandóan ugyanazokat az arcokat lehet látni.
A Kiáltó szó a szülőknek és pedagógusoknak egyaránt üzen. Előbbieknek azt, hogy ne engedjenek az „így jobban érvényesül gyermekünk” divatjának, utóbbiaknak pedig azt üzeni, hogy ne csak tanítsák, hanem neveljék is a gyermekeket. A fiatalokat arra buzdítja, hogy magyar barátokat szerezzenek maguknak.
Iskolaszéket alapítanának
A kiáltvány aláírói egy Bányavidéki Civil Iskolaszék alapítását kezdeményezik, amely által tudatosítani lehetne, hogy az oktatás nem iskolai belügy, hanem az egész közösség gondja. Ugyanakkor ez a közösség élő lelkiismereteként a magyar oktatás gondjait orvosolná. A beolvadás megállításához szükség lenne az emberek felfogásának a gyökeres változására – vélik a kiáltvány aláírói.
Probléma-e a vegyes házasság?
A kiáltvány egyébként egyesekben ellenérzést váltott ki. Talán az a kijelentés okozta a legnagyobb felháborodást, amely az asszimiláció, a magyarság önfeladásának egyik fő okaként a vegyes házasságok egyre szélesebb körű terjedését tartja. Orzac Csilla például vegyes házasságban él, és mint a Krónikának elmondta, számára a Kiáltó szó nagyon sértő, hiszen az ő két gyermeke magyar iskolába jár, éltanulók, versenyekről is első díjjal térnek haza. Ráadásul – tette hozzá – ő és a román férje anyagilag is támogatják a nagybányai Németh László Gimnáziumot, és ahol csak teheti, mindenben segíti a magyar oktatást. A kiáltvány szerinte nagyon radikális hangvételű, és meglátásában el sem jut azokhoz, akiket érint. Orzac Csilla azt mondja, a megírására semmi szükség nem lett volna, ő inkább az összefogást sürgeti.
Egy másik szülő azt vallja, hogy az iskolaválasztás a család belső ügye, és senkinek sem tartoznak magyarázattal, ha éppen a román iskola mellett döntenek.
Egy neve elhallgatását kérő, szintén vegyes házasságban élő szülő szerint a kiáltvány egyenesen gyűlöletre buzdít. Elmondta, hogy a magyar iskolában tanuló gyermekét lerománozták, merthogy az édesapja román. Ő úgy látja, hogy ezt az írást a diákok fogják megsínyleni a legjobban. Elbeszélgettünk egy vegyesházasságból született diáklánnyal is, aki számára teljesen érthetetlen, hogyan lehet a vegyes házasságot „betegségnek” bélyegezni, mint ahogy az a kiáltványban megfogalmazódott. „Sokkal nagyobb gond az, amikor tiszta magyar szülők gyermeke román iskolába jár” – vélekedett a diáklány.
Vlaicu Zsuzsanna Máramaros megyei főtanfelügyelő-helyettes jónak látja az ilyen jellegű cikkek megjelenését, azonban arra int, hogy nagyon vigyázni kell a nyelvezettel, és nem szabad megsérteni és megbélyegezni senkit. „Ez egy interetnikus környezet, ahol fennáll a vegyes házasság veszélye. Én úgy gondolom, hogy azok a szülők, akik vegyes házasságuk ellenére magyar iskolába íratják gyermeküket, azokat értékelni kell, meg kell tartanunk magunk mellett, nem pedig elítélni amiatt, hogy annak idején román párt választottak” – vélekedett a főtanfelügyelő-helyettes, aki minden szülőt arra kér, hogy gondolja át döntését, és válassza a magyar iskolát.
A kiáltvány jelzi, hogy a magyar templomokban alig köttetnek tiszta magyar házasságok. „Nem kellene olyan nagyvonalúan kezelnünk a vegyes házasságok kérdését, szinte elfogadottá vált a mai világban, itt Nagybányán legalábbis, ha valakinek román párja van, merthogy attól kezdve, hogy egy gyerek magyar édesanyától születik, de román az édesapja, vagy fordítva, attól a pillanattól kezdve az a gyermek már román is. 50 százalékban maga döntheti el, hogy a későbbiekben a román vagy a magyar nemzet része akar lenni, hogy Petőfit akarja jobban szeretni vagy inkább Eminescut” – fogalmazott az Új kiáltó szó egyik kezdeményezője és aláírója, Dávid Lajos, aki immár tíz éve vezeti a nagybányai Teleki Magyar Házat.
Ő és a kiáltvány többi aláírója azt tapasztalta, hogy egyre inkább elharapódzik az a jelenség, amikor a magyar diákok egymás között románul beszélnek, a közösségi portálokon is román bejegyzéseket írnak, és idegen hangzású zenét hallgatnak. A már idézett diáklány azt állította, hogy attól ő még magyar marad, amiért éppen román vagy angol zenét szeret.
Identitászavar, identitásvesztés
Markó Hajnal, a Teleki Magyar Ház programszervezője szerint lelki merényletet követ el az a magyar szülő, aki gyermekét román vagy történetesen német nyelvű iskolába adja. „Sok gyermekkel dolgozom, és látom azt, hogy aki más iskolába jár, az már nem feltétlenül önmaga, olyan vegyes identitású lesz, olyan zavarodott lesz, igazából nem tudja, hova tartozik. Ha írni kell valamit magyarul, akkor szegény azt mondja, hogy én ezt nem tudom leírni, ha olvasni kell, akkor ugyanezzel a problémával szembesül, hogyha kicsit később netán még fogalmazni is kell, akkor még súlyosabbá válik a probléma, és a gyereket ezek mind magába fordítja, szúróssá teszi, és nem jók neki ezek a kudarcok. Egy magyar gyermek az óvodában tanulja meg a korának megfelelő mondókákat, játékokat, attól lesz gömbölyű az ő lelke. Az iskolában az első betűk ne legyenek idegenek számára, később úgyis megtanulja azokat is. Ez adja meg neki a többletet, és így tudni fogja, hogy hol van az ő helye a világban” – állítja Markó Hajnal.
Eközben Bak László nagybányai református lelkipásztor kérdésünkre arról beszélt, hogy a beolvadás Erdélyre és az egész Kárpát-medencére is jellemző. „Minden egyes nemzettest, ideértve a nagybányai románságot és magyarságot is, az öntudatvesztésnek és a minőségvesztésnek van kitéve, ami velejében érinti a család struktúráját, felépítését, de ugyanakkor a gyermekek személyiségfejlődését is befolyásolja.”
Nem támadás
Váradi Enikő, az Iskoláinkért Gyermekeinkért Egyesület elnöke lapunk megkeresésre leszögezte, a cikk senki ellen nem irányult. „A magyar megmaradásunk, a magyar identitástudatunk megmaradása mellett száll síkra. Lehet, hogy egy-két szót kellett volna árnyaltabban fogalmazni, mindamellett, hogy sokan átnéztük, átolvastuk, minden aláíró elolvasta. Nem baj, hogy ezt megfogalmaztuk. Mindig az ilyen erősebb hangvételű cikkeknek van meg a kellő hatása, az, ami port kavar, amiről beszélnek. Valószínűnek tartom, hogyha árnyaltabban fogalmaztunk volna, mindenki szép csendesen rábólintott volna, és nem beszéltek volna róla, márpedig erről beszélni kell” – összegzett az egyesület elnöke.
Zahoránszki Brigitta. Krónika (Kolozsvár)

2012. június 23.

Fényben, árnyékban
Beszélgetés a 90 éves Jánosházy György költővel, műfordítóval
– Közel egy évtizeddel ezelőtt beszélgettünk hosszasabban, akkor, amikor az Arany János-díjjal jutalmazták. Életműdíjnak tekintette az elismerést, és visszatekintve a megtett útra, úgy értékelte, hogy költői szempontból az utóbbi húsz éve volt a legtermékenyebb. Azt hiszem, hogy az azóta eltelt majdnem tíz esztendőről is kijelenthető ugyanez.
– Mondhatom, hogy ez is ugyanolyan termékeny volt. A kötet is, amit a kiadó erre az alkalomra jelentetett meg, friss termés. Eltér a szokástól, 90 évesen a régi versekből illenék könyvet összeállítani. De ez nem a korábbi költészetemből megejtett válogatás, mindenik frissen született vers.
– Folyamatosan jönnek a versek?
– Folyamatosan, de most már óvatosabb vagyok. Ahogy az ember öregszik, és figyel másokat is, láthatja, hogy egyesek idős korukra szellemileg visszaesnek. Nemcsak a memória gyengül, a gondolkodáskészségben is változások lehetnek. Egy csomó intellektuális funkció, ami az alkotásban nagyon fontos lehet, szintén csökkenhet. Ezért lép fel az óvatoskodás. Mielőtt ezeket a kötetben megjelent verseket írtam, egy hosszabb szünetet tartottam, ami alatt önmagamban kutakodtam, vajon tudom-e azt folytatni, amit addig csináltam, és ugyanolyan szinten, nem lesz-e kevesebb, amit nyújthatok, mint korábban. Erősen minőségigényes vagyok, kényes másokkal is, de elsősorban önmagammal szemben, és nem tudnám megbocsátani magamnak, hogy az eddiginél gyengébb színvonalon jelentkezzem. Pusztán csak azért, mert elértem ezt a kort, valaki meg, tekintettel a kilencven évemre, szánalomból kiadja a kötetet. Emiatt kellett a hosszabb szünet. Pedig abban az emberben, akinek már olyan a versírás, mint a jó napot, vagyis ez a természetes kifejezésmódja, felgyűlnek az érzések, gondolatok, mondanivalók. Bizonyos idő teltével akkora feszültséget keltenek benne, hogy azt muszáj valamilyen módon kiszabadítania magából. Így kezdtem el megint a versírást, de nem siettem vele. Azelőtt sem siettem, sosem volt bennem olyan késztetés, hogy sokat írjak. A költői eszményképeim is ilyen szerzők voltak, főleg a francia irodalomból ismertem egypár igazán neves költőt, akik nagyon kevés verset írtak, mégis irodalmi határkővé váltak.
– Mi a fokmérője? Honnan lehet biztos abban, hogy amit ír, tényleg a kívánt szintre emelkedik?
– Hosszú évekig kritikusként is tevékenykedtem, és kialakult bennem a képesség, a hajlam vagy ösztön, hogy önmagamat mint kritikus is olvassam. Főleg akkor sikerül ez, ha egy kis idő eltelt, és nem azt olvasom, ami még túl eleven, még túlságosan a sajátom.
– Költői kifejezési formája továbbra is a szonett…
– Ha ennyi ideig ezt műveltem, most már kitartok mellette. Nem véletlenül választottam a szonettet. És nem sznobizmusból, vagy talán nosztalgiából, hanem azért, mert egy nagyon jól felépített, arányos és igen tömör műforma, amely keretet szab a kifejeznivalónak. Zárt formát követel meg, aminek én feltétlen híve vagyok. Nem szeretem a szabad csapongást, amely ma nagyon divatos. Én igenis, a zárt, komor formákat szeretem, és nagyon sokat adok a zeneiségre, ami önmagában is ilyen formákat kíván. Annál is inkább, mert tudom, hogy a vers születésétől kezdve és végig a történelme során nagyon sokáig elválaszthatatlan volt a zenétől. Voltak korok, amikor énekelték is a verseket. Tulajdonképpen a vers zene is. Az kell hogy legyen! Ha nem az, akkor nem él az írás, akkor baj van vele.
– A szonettel bizonyos tematikai kötöttségek is jártak. Az elvárások az idők folyamán módosultak. Bármilyen gondolat bevihető a szonettbe?
– A világ fejlődik, az életkörülmények alakulnak, a gondolkodás is szélesedik, színesedik, a költőnek is jóval több minden járja meg manapság az eszét, mint századokkal korábban. Sokkal több a költői téma, olyasmi, ami ilyen kifejezést kíván, és fontosabb kimondani, mint azt, ami bizonyos korokban a költészet középpontjában állt. Más időben élünk, más viszonyok között. És bármilyen műformában, ami erre alkalmas, feltétlenül szóvá kell tenni a mai kor problémáit.
– Önt költőként ma mi érinti meg a leginkább a világból? Mi az, ami versírásra készteti?
– Sok minden. Elsősorban az én-élmény az, ami az emberből kikívánkozik, mindig is az egyéni, személyi élménytár, az egyéni érzésvilág volt a líra egyik alapja. De ugyanolyan izgató a világ, az emberiség létkérdése, amely egyre élesebben és egyre több problémával vetődik fel. Ezekről nem lehet nem beszélni. Költő az ember vagy nem, kizárt dolog, hogy ne foglalkoztassák ezek a dolgok, és ha történetesen költő, akkor természetes, hogy versben is kikívánkoznak belőle ezek a gondolatok. A versolvasóval való kapcsolatban is döntő dolog, hogy megpendüljenek ezek a kérdések is. Többoldalúan és mélyebben kötik az írót, a költőt az olvasójához.
– Furcsa metafora a könyv címe: Árnyékvitéz. Magyarázná?
– Az ember bizonyos korban kicsit már kezdi árnyéknak érezni magát. A vitézkedése is csak "árnyék-vitézkedés". Még él, még létezik, még tesz ezt-azt, próbálkozik, akar valamit, de mindez már egy kicsit árnyékban történik. A kora miatt már nem a napon, a fényben, ragyogásban van, akkor sem, ha esetleg még jól csinálja a dolgait. Magam szoktam mondani magamnak: árnyékvitéz vagy. Ez különben egy versemből kiemelt szó.
– Az eltelt években egy rendkívül nagy vállalkozása végéhez ért. Befejezte a Shakespeare-drámák fordítását, még apokrif műveket is átültetett magyarra. Nem maradt hiányérzete utána?
– De igen, de már pótoltam is. Meg is beszéltem a dolgot a kiadóval. Egész idő alatt valahogy kerültem két nagyon fontos Shakespeare-tragédiának a fordítását. A Rómeó és Júlia és az Othello volt az, ódzkodtam hozzájuk nyúlni. Talán azért is, mert a Rómeó és Júliát Kosztolányi is fordította, akit én nagyon szeretek és tisztelek. De végül is, amikor már mindent befejeztem, az apokrifokkal is foglalkoztam, és ennél a kettőnél kevésbé jelentős műveket is teljes odaadással lefordítottam, úgy éreztem, ezek mégsem maradhatnak el. Nekifogtam és megcsináltam. A Rómeó és Júlia a tavaly meg is jelent a Látóban, az idén pedig az Othello is az olvasók elé kerül. A kiadó ígérete szerint ez a kettő egy közös kötetben is napvilágot lát. Ezzel zárul le véglegesen ez a sokéves munkám.
– Persze Jánosházy György fordítói énje a Shakespeare-tolmácsolás végeztével sem tűnhet el. Mi jön ezután?
– A késő reneszánsz és a kora barokk korszakból több fontos drámát lefordítottam. Az az én korszakom, ott vagyok igazán otthon. A franciában, a spanyolban, az úgynevezett arany században ezt ismerem jól, ezt szeretem, ezzel foglalkoztam különösképpen. Álljunk meg egy pillanatra Shakespeare igen jelentős elődjénél, illetve kortársánál, Marlowe-nál. Egy évben születtek. Christopher Marlowe sajnos fiatalon halt meg, nem tudott kiteljesedni. Ő teremtette meg azt a drámai műformát, amelyben Shakespeare nagy lett. Marlowe keményen megalapozta és olyan rangra emelte azt, hogy a blank verses, nagy lélegzetű drámai megnyilatkozás az egész korszak meghatározó drámai jelenségévé vált. Legtöbbet emlegetett műve a Doctor Faustus, de még azelőtt megírta A nagy Tamerlánt. Ennek óriási sikere volt, ez arra késztette, hogy megírja a második részét is. Az első rész Tamerlán életének csak egyik felét foglalta magába. A második drámában az író megírta a továbbiakat. Furcsa módon Németh László, aki az első ötfelvonásos drámát lefordította, a másodikat már nem ültette át magyarra. A nagy Tamerlán első része meg is jelent különböző kiadásokban, a második rész a magyar közönség számára ismeretlen maradt.
– Biztos Marlowe a szerző? Az a kor bizonytalanságokkal is telített.
– Biztos. Egyesek Shakespeare drámáit is Marlowe-nak tulajdonítják, olyan legendák is keringenek, hogy minden Shakespeare-drámát ő írt, csak szöknie kellett, meg kellett rendeznie a saját halálát, baj volt vele, mindenféle bűnökkel vádolták. Állítólag külföldre menekült, és onnan küldözgette a darabjait, amelyeket Shakespeare neve alatt játszottak. Olyasmit azonban, hogy Shakespeare írta volna a Marlowe-műveket, senki sem állított, de fordítva igen. Na, ez A nagy Tamerlán érdekel.
– Önnek is sajátjává vált ez a kor és a shakespeare-i világ. Amint haladt előre a drámák tolmácsolásával, mind könnyebb lett a fordítás?
– Könnyebb, mert mondhatni, hogy én ezt az angol drámai nyelvet ismerem. Valószínű, hogy egy londoni pincérrel nem tudnék elbeszélgetni. De ezt a korabeli színpadi angolt maguk a mai angolok sem ismerik. Csak Shakespeare színpadán az őt megszólaltató színészek tudják igazán.
– És magyarul megszólaltatva kinek a nyelve ez?
– Ezt így nem lehet megmondani, de tény, hogy ötszáz évvel ezelőtti magyar nyelven nem lehet megszólalni. Nagyjából ez annak felelne meg. Csakhogy összehasonlíthatatlan a két dolog. Ötszáz évvel ezelőtt az angol teljesen más volt, mint ma. És a két nyelv is teljességgel különbözik egymástól. Ennek a hiteles visszaadásához ki kell alakítani egy sajátos nyelvet. Olyat, amely érezteti valamelyest, hogy miről van szó, milyen térségről, időszakról, ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy mai ember olvassa vagy hallja azt a színpadról. Ez a fordított Shakespeare-dráma közönsége számára előny az angollal szemben. Mert az angol néző, aki beül egy ilyen előadásra, kénytelen abban a formában hallgatni, illetve az olvasónak úgy kell olvasnia, ahogy megírták akkor. És nem minden szót ért belőle, mert sok angol szó elavult, vagy megváltozott az értelme. Az értelmezési problémák miatt a különféle kiadásokban mindig van egy csomó szómagyarázat. Létezik Shakespeare-szótár is, ez segít elmerülni az angol szövegben. A fordított szöveg esetében ilyesmi nem állhat fenn, mert az, aki ma fordít, nem engedheti meg magának, hogy az olvasója ne értse meg a fordítását. A befogadónak éreznie kell azt is, hogy ez nem mai dolog, a fordítónak viszont óvakodnia kell a rosszul értelmezett történelmiségtől, az csak ártana a műnek.
– A mediterrán költészet már nem foglalkoztatja? Jánosházy György a katalán, a baszk, a spanyol lírának is elismert tolmácsolója, ilyen fordításkötetei is jelentek meg.
– Mostanában kevésbé volt rá időm, az említett dolgok erősen lefoglaltak. De rendszeresen olvasom ezeket az irodalmakat is, csak hát a fordítás nekifutást igényel. Nem olyan az, hogy elhatározom, nekiülök, és öt perc múlva fordítom is. Az embernek újra bele kell helyezkednie abba a világba, elmerülnie benne, nem mint olvasónak, hanem mint fordítónak. Ahhoz, hogy a fordítás hiteles legyen, bizonyos fokig azonosulnod kell mindazzal, ami azt a népet jellemzi. Ez pedig nem olyan egyszerű.
– Kilenc évtized alatt ön nagyon sok emberrel, kiváló egyéniséggel megismerkedett, sok mindent átélt, tapasztalt, lehetnek olyan dolgok, történetek, események, amelyekre már csak ön emlékezhet. Arra nem gondolt, hogy könyvbe emelje az emlékeit?
– Nem. Természetes, hogy összegyűjthetnék ezt- azt az átéltekből. Ez azonban csak nekem lehet érdekes, másokat miért terheljek velük? A még létező időmet és energiámat kár lenne ilyesmibe ölnöm. A morzsákból, naplótöredékekből nem tudnék egy olyan összképet összeállítani, hogy az egészében érdekes legyen. Olyan, hogy egy világot megelevenítsen, hiszen csak úgy volna értelme. Most inkább megint egy önkutató szünet következik. Tudni szeretném, hogy mi van még bennem, és mennyit ér az, milyen szinten mutatkozhat meg, amit még nyújthatok.
– Akkor hát Isten éltesse! Termékeny pihenést és folyton megújuló alkotókedvet kívánok!
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

2012. június 25.

Magyar oktatás közadakozásból Nagybányán
Közadakozásra szólította fel a nagybányai óvárosi református egyházközség a nagybányai és a bányavidéki magyarokat, hogy a hét évvel ezelőtt eléggé rossz állapotban visszaszolgáltatott egykori egyházi iskola épületét felújíthassák.
Költözik? Nagybányán egyesek összevonnák a magyar tagozatokat.
Ebben a tervek szerint helyet kapna az az 1–4. osztályos tagozat, amely jelenleg a cintermi vegyes iskolában működik. Ezenkívül egy óvodai csoportot, valamint bentlakást is kialakítanának benne. Nagybányán a Németh László Gimnáziumon kívül – ahol 5–8. és gimnáziumi osztályok vannak – összesen két vegyes iskolában működik 1–4., illetve 1–8. osztályos magyar tagozat. Ezenkívül több óvodában működnek magyar csoportok is. A tavalyi népszámlási adatok szerint a máramarosi megyeszékhelyen a lakosság mintegy 10 százaléka vallotta magát magyarnak, ez közel 14 ezer lakost jelent.
Az egykori nagybányai református iskola 1860-ban épült. Ebből tavaly költözött ki egy kisegítő iskola. Az épületen az elmúlt 60 évben semmit nem javítottak, annyira rossz állapotban kapta vissza az egyház, hogy az egyik épületszárnyat félig le kellett bontani. Eddig az egyházközségnek sikerült a külső javítások háromnegyed részét befejezni.
A beruházást a 2011-es évben a város egyházakat támogató csomagjából az összes reformátusra jutó pénzösszegből sikerült fedezni. Ezenkívül támogatást nyújtott a külső tatarozáshoz Béres István Máramaros megyei RMDSZ-es parlamenti képviselő, Magyarország Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma, valamint a nagybányai újvárosi református gyülekezet is besegített a munkálatok költségeinek a fedezésére – áll a közadakozásra felszólító levélben.
Ugyanakkor sikerült az épület pincéjét is rendbe tenni, amely kiváló étkezdének. Itt működött egyébként az államosításig az iskola étkezdéje – mesélte lapunknak Bak László, a nagybányai óvárosi református gyülekezet lelkipásztora, aki hozzátette, hogy a gyülekezet magára vállalja a teljes külső felújítást, valamint az udvar rendbetételét.
A belső felújítást adományokból, valamint pályázati pénzekből képzelné el. A teljes belső tatarozáshoz mintegy másfél millió lejre lenne szükség. Az épülettel együtt fel kell újítani a víz- és csatornarendszert, a mosdókat, a villanyszerelést, és a lépcsőket is rendbe kell tenni.
„Első lépésként elkészülne a földszintnek a javítása, amihez körülbelül 500 ezer lejre van szükség. Itt elindulhatna egy 1–4. osztály, esetleg óvodáscsoportok, és így építkezhetnénk tovább akár egy erős 1–8. iskola irányába, akár bentlakás kialakításának az irányába. Utóbbit az épület tetőterében is ki lehetne alakítani. Ez a jelenlegi Németh László Gimnázium, illetve az alsó tagozat tanítónőinek és tanári karának az együttműködésével történhetne meg. Az épület a nagybányai óvárosi református egyházközség tulajdonában marad, és mindaddig a magyar oktatást fogja szolgálni, amíg erre szükség lesz” – fogalmazott Bak László tiszteletes.
Nagy szükség van a bentlakásra
Jelenleg az iskolának 14 tanterme van, de az épületet akár bővíteni is lehetne. A Németh László Gimnázium vezetősége inkább elemi osztályt és bentlakást képzelne el ott. „Úgy láttuk jónak, hogy az 1–4. osztály esetleg legyen ott, az 5–8-at azonban ne bolygassuk, maradjanak itt. Ugyanis a tanáraink, akik az 5–8-ban tanítanak, azoknak a 9–12. osztályokban is vannak óráik, és az órarend szempontjából az eléggé megzavarná a dolgunkat.
A másik ötletünk az volt, hogy bentlakást alakítsunk ki az épületben, ezzel megoldódna ez a probléma is. Iskolánk diákságának az egyharmada vidékről jön, és a környező megyék, Szatmár vagy Szilágy megye elszippantják a diákjainkat, mivel jó és olcsó bentlakást tudnak biztosítani számukra” – nyilatkozta Czumbil Csaba, a Németh László Gimnázium igazgatója. Elmondta, jelenleg egy román iskola bentlakásában szállásolják el vidéki diákjaikat.
Elszigetelten ugyan, de olyanok is akadnak Nagybányán, akik szerint a visszaszolgáltatott református ingatlanban kellene, hogy működjön a város valamennyi magyar 1–8. osztálya. Ez azt jelentené, hogy a jelenlegi 11-es számú, városszéli iskola magyar tagozata is beköltözne a városközponti épületbe. Úgy érvelnek az illetékesek, hogy az említett vegyes iskolában egyre inkább elsorvadni látszik a magyar tagozat, így előbb-utóbb fölszámolódik. Ezt az elképzelést azonban a többség nem támogatja, szerintük egy városszéli iskolában is szükség van magyar tagozatra.
Mindenki támogatására számítanak
Több nagybányai szülő már most érdeklődik az új iskola iránt. Az új iskolépületet azért tartják jónak, mert a történelmi központban van és így minden szülő számára elérhetőbb, mint a Németh László Gimnázium városszéli épülete. A gimnáziumban jelenleg 362 diák tanul, ehhez társulna még legalább 50 alsó tagozatos diák, akik az új épületben tanulnának. A gimnázium igazgatója szerint gondot jelentene az új épület fenntartása, ugyanis a fejkvóta rendszerben nem éri meg a gimnáziumnak több épületben működni.
„Ezt az épületet a kivitelezés nehézségei ellenére sem szabad hagyni, és a közösségnek, amennyire tudja, segítenie kell. Van egy számla, amelyre pénzadományt lehet utalni, de akár téglajegyet is lehet vásárolni, minden nagybányai lakos hozzájárulhat valamivel” – biztat Vlaicu Zsuzsanna Máramaros megyei főtanfelügyelő-helyettes, a Németh László Gimnázium korábbi igazgatója.
A munkálatok elkezdéséhez a nagybányai óvárosi református egyházközség minden nagybányai és innen elszármazott személy adakozására számít. Ennek érdekében külön számlát nyitott az egyházközség, és a gyülekezetnek hamarosan saját honlapja is lesz. Az egyházközség lelkésze reméli, hogy az adományok begyűjtésével idén őszre legalább az épület földszintje elkészülhet. Ilyen körülmények között idén ősszel még biztos nem, de remélhetőleg jövőre már újra magyar diákok népesíthetik be a műemlékként nyilvántartott iskolaépületet. Krónika (Kolozsvár)

2012. július 7.

Teremtsünk hitközösséget és nyelvi otthont a fiatalok számára
Beszélgetés Vetési László lelkipásztorral, szórványügyi előadóval
– Az 1989 előtti erőszakos asszimilációs törekvéseket a rendszerváltozás után ennek egyféle „rejtett” formája váltotta fel, amelynek sajnos megvan a maga romboló hatása, még akkor is, ha nem olyan mértékű, mint korábban. Úgy tűnik azonban, hogy az erdélyi magyar közösséget jelenleg sokkal inkább egyfajta „önkéntes beolvadás” veszélye fenyegeti. Mi a véleménye erről?
– Alapvetően ez így történt, a kérdés azonban árnyaltabb. Erőszakos asszimilációs jelenségekről, 1989 után is beszélhetünk. Jelentősen kifinomult az eszköztár, egy alattomos lélektani hadviselés zajlik: a kisebbségi nyelv hatalom általi megbélyegzése, a folyamatos etnikai sértegetések, a nyelvhasználat visszaszorítása a magánszférába, jogfosztottság fenntartása, a „másodrangú állampolgár” pszichózisa. Ezek mind az erőszakos asszimilálás kategóriájába tartoznak. Ennek nyitánya volt, mintegy hatalmi beintésre a marosvásárhelyi fekete március, ahol egyszerre érvényesült a félelemkeltés, megbélyegzés és elüldözés szándéka. A természetes asszimilációt a szabadság is szülte. Felszámolódtak az etnikumokat elválasztó, sajátosságaikat kijelölő évszázados határok, kiegyenlítődtek az etnikai-, nyelvi és regionális különbségek, sérültek a szabályok és a belső tiltások is. Évtizedekkel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy aranyosszéki vagy kalotaszegi magyar havasi vagy mócvidéki románnal házasodjon. Most viszont mindent és mindenkit hasonló szintre emelt (vagy süllyesztett) az azonos munkahely, a közös külföldi munkavállalás, itthon a közös munkaasztal, a közös élettér, a szórakozáskultúra, és a fiatalok nagyrészt vegyes környezetben szocializálódnak.
– Nemrég látott napvilágot a nagybányai és bányavidéki magyarság képviselőinek kétségbeesett felhívása a helyi magyar közösségekhez – elsősorban pedagógusokhoz, szülőkhöz, fiatalokhoz – amelyben az önkéntes beolvadás ellen emelik fel szavukat, az egyik veszélyt pedig éppen a vegyes házasságokban látják.
– A nagybányai nyilatkozat szép, felelős személyek felelősségteljes megnyilatkozása a régiójukat és az egész erdélyi magyarságot érintő kérdésekről. Az eredményekre és a hatására vonatkozólag azonban, sajnos, már több kérdőjel vetődik fel bennem. Követi-e összefogás, cselekvés? Nem biztos, hogy a magyarság jelentős tömegei mozgósíthatóak a kiáltó szókkal. Ha ez a dokumentum cselekvésre ösztönzi azt a régiót, amelynek szánták, akkor az nagyon jó lesz. Nagybánya környéke van olyan fontos az erdélyi-partiumi és az egyetemes magyarság számára, hogy komoly helyi és országos összefogás szülessen az oktatásért, a művelődésszervezésért, iskolafejlesztésért, gyermekprogramokért, és nem utolsó sorban az egyházak közösségépítő szolgálatáért. A történelmi Kővár-Máramaros két vidékéről van szó, amelyeket szintén utolértek a XXI. századi kisebbségi magyar sors nagy gondjai és kérdései. Azért is jellegzetes területek, mert két nagyvárosában (Nagybányán és Máramarosszigeten) − a nagy többségi beözönlések mellett − az utóbbi fél évszázadban egy hagyományos, történelmi, magyar polgári réteg mellé egy új, gyári munkás magyar népesség is telepedett. Ezeknek sokarcú és változó az önazonosság megőrző igénye. A városok mellett jelentős, életképes szigetfalvak (Koltó, Magyarberkesz, Szinérváralja, Domokos, Aknasugatag, Hosszúmező) is megmaradtak. Igen nehéz a sorsuk azonban a fogyó magyar népességű, nemrég még virágzó bányatelepüléseknek, a kis szórványoknak, amelyek kemény küzdelmet folytatnak az asszimiláció ellen (Felsőbánya, Miszbánya, Erzsébetbánya, Visó és Borsa). Ezekben a folyamatokban a magyarságnak sikerült olyan jelentős eredményeket is felmutatni, mint például a Németh László és a Leövey Klára nevét viselő nagybányai, valamint máramarosszigeti középiskolák, illetve a nagybányai Teleki Ház. Ezen megvalósítások és sikerek ellenére bárki észreveheti a nagy magyar közösségi gondokat, amelyek az említett Új Kiáltó Szó megfogalmazásához vezettek.
– Melyek ezek a konkrét gondok?
– Hosszú lenne a felsorolás, és ezek országos kisebbségi gondok. A városokat és falvakat egyaránt érintő, felgyorsuló, hihetetlen méreteket öltő vegyes házasság, nyelvromlás, nyelvi kényelem – ez utóbbi szinte eléri a nyelvi igénytelenséget – az anyanyelvi oktatás és az anyanyelvi közösség iránti igény lanyhulása, és általában minden kisebbségi etnikumhoz kapcsolódó értékőrzésről való lemondás. A kiterjedt „anyanyelvi oktatássérült” és „anyanyelvi írástudatlan” magyar réteg kialakulása és jelentős számbeli növekedése.
A mai Máramaros megyének érdekes és rendkívül értékes színfoltja az a néhány szigetfalu, amely elszánt küzdelmet folytat a magyarság megőrzéséért, a közösségi élet fennmaradásáért. Köztük Koltó a legismertebb helység és emlékhely, amely Petőfi-zarándoklatok központjaként ismert, ám ez erőt is ad a helyi közösségnek további túlélési cselekvésekre is. Koltó szomszédságában levő, Katalin névre hallgató – nemrég majdnem színmagyar – településnek már nehezebb a helyzete, mert Nagybánya román kertvárosává kezd alakulni. Magyarlápos és Domokos – előbbi város, a másik magyar falu a Lápos völgyében – szintén együtt küzd meg a többségi környezet asszimiláló hatásával. A Tisza mentén az egyetlen majdnem színmagyar település Hosszúmező, amely a máramarosszigeti Leövey Klára Gimnázium diákutánpótlását nagyrészt biztosítja. Mindenütt egyre nehezebb megharcolni a többség nyelvi agressziójával, a „nem érdemes magyarul beszélni”, „a román iskolában jobban érvényesül” jelenséggel.
– Beszélhetünk-e arról, hogy 1990-től kezdődően felgyorsult ez a folyamat?
– Az asszimilációs folyamatok nem egységesek, egyirányúak, hanem különböző változó vonulatokat mutatnak Erdélyben. Erről a kisebbségkutatók konkrét adatokkal tudnak szolgálni. A városi asszimiláció, a vegyes házasság mértéke mögött pontosan nyomon követhető a magyar etnikai csoport erőteljes elszigetelődése, elmagányosodása, vagy a régi otthonhoz, az „elhagyott szülőfalu”-hoz való kötődése, e kötődés foka is. Különösen akkor, ha ezt a kapcsolatot továbbra is folyamatosan ápolja az illető: hazajár családtagjaihoz, egyfajta agrárturizmusi kapcsolatot valósít meg. Így gazdagodik és épül az anyanyelvi közösség- és otthonélménye is. Hasonló kapcsolat volt megfigyelhető az 1990-es években, a nagy intenzitású magyarországi munkavállalások idején. Azok a bányavidéki, partiumi magyarok, akik a jelzett időszakban nagyobbrészt Magyarországon vállaltak munkát, javult nyelvi kifejezésmódjuk, gazdagodott szókészletük, és egyértelművé vált a magyarsághoz tartozásuk értéke. Úgy tűnik, ez lassan a múlté. Különösen Máramarosban ezt legalább egy évtizede felváltotta a helyi román, ukrán, ruszin többséggel együtt zajló spanyol-olasz munkavállalás hisztériája, amely egyértelműen más irányba vezeti magyarjainkat.
– Melyik tényező a legaggasztóbb a romániai magyarság „önkéntes” beolvadását illetően?
– Kettő különösen aggasztó méreteket öltött: sokan azért választják a román nyelvű oktatást, mert azt feltételezik, hogy akkor jobban érvényesül a gyermek. Ez egyébként nem csak erdélyi és csak magyar jelenség: ugyanerről panaszkodnak Felvidéken és Délvidéken is, de ugyanezekkel a tévhitekkel kell megküzdenie minden kisebbségi vezetőnek, a magyarországi szórványromán oktatásnak is pl. Méhkeréken. Ez afféle hóbort, divat szórványban. Egyik, erről szóló vidékjáró előadásomban így fogalmaztam, hogy „abban a tévhitben élünk, hogy az érvényesülés, a siker, a pénz többségfüggő kategória, hogy ezt csak románul lehet elérni úgy, hogy gyermekeink útjából eltakarítunk minden magyar értéket, mert az akadály.” Évek óta próbáljuk meggyőzni a közösségeket, a szülőket és magukat a gyermekeket, hogy a „jobban érvényesülés” tévhit. Másfél éve szinte egy időben jelent meg Péntek János nyelvészprofesszor értekezése arra vonatkozólag, hogy gyermekeinknek miért érdemes magyar iskolát választani; illetve Varga László marosvásárhelyi lelkész nyílt levele ugyanerről. Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány szervezésében Fehér megye valamennyi jelentős települését végigjártuk a dicsőszentmártoni Kökényes táncegyüttessel nevelni, oktatni és művészi élményt is nyújtani. „Minden magyar gyermeket magyar iskolába” mottóval előadások, beszámolók hangzottak el. A hatását még nem tudjuk pontosan lemérni.
A másik nagy gond a rendkívüli méreteket öltő vegyes házasság. Ami ezt illeti: nem csak az erdélyi, hagyományosan magyar jellegűnek érzett nagyvárosokban, hanem a szigetfalvainkban is nagy gondot jelent. Ennek hátterében a férfi és nő kapcsolatának teljes átalakulása, a régi társadalmi – közösségi szabályozások megszűnése áll elsősorban, továbbá az etnikai határok összemosódása és az etnikai másság elértéktelenedése. Tudjuk, a párválasztás bölcsője az ifjak közösségi életének színtere: iskola, baráti kör, egyház, szórakozás, hobbitevékenységek. Nagyon sok szülő elfelejti, hogy az iskola nyelvének kiválasztásával nagyrészt kijelöljük a gyermek teljes pár- és etnikumválasztását is. Évek múltával hiába jövünk kétségbeesve, hogy „hát én nem ezt akartam”! Azt azonban nagyon sok példa mutatja, hogy azokon a településeken, ahol a fiatalságnak szervezett anyanyelvi közösségi életet biztosít az egyház, egy-egy művelődési csoport vagy alapítvány, a vegyes házasság folyamata jelentősen lassítható. Mi mindenütt azt szorgalmazzuk a gyülekezeti munka megszervezésében, a fiatalokkal való foglalkozásban: tessék közösséget teremteni a fiatalok számára, mely nem csak hitközösség, hanem nyelvi otthon is. Példaként említeném a sok-sok gyülekezeti ifi csoportot, tábort, közös programot. A szamosújvári Téka tánccsoportot, amelynek fiataljai már nem csak együtt táncolnak, hanem szabadidejüket többnyire ebben a baráti közösségben töltik. Ez pedig a párválasztás bölcsője is lehet. Ezt és sok, ehhez hasonló példát kell Erdély-szerte népszerűsítenünk, szorgalmaznunk és segítenünk, de elvárnunk és megkövetelnünk is. Pontosan nyomon követhető, hogy ahol különösen magasra emelkedik a vegyes házasságok száma, ott nagyon nagy mulasztások érhetők tetten a közösségi élet szervezésében és az egyház ifjúsági munkájában is.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

2012. július 11.

KITÁSZ vándorgyűlés Marosvásárhelyt
Előadás-sorozat szellemi értékeinkről
A közelgő hétvégén, július 12-e és 15-e között tartja XXI. vándorgyűlését a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége. A közhasznú szervezet ez évben Marosvásárhelyen szervezi meg nyilvános és díjmentesen látogatható előadásainak sorozatát Az erdélyi magyarság szellemi értékei címmel. A szentendrei székhelyű szövetség Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versének sorait választotta a vándorgyűlés mottójaként, nem véletlenül: "Vajha Moldvának is kies parlagjai,/ Ameddig terjednek a Pontus habjai,/ Magyar Koronánknak árnyékába menne,/ S a csángó magyar is polgártársunk lenne!" Az eseménysorozatnak a Bod Péter Diakóniai Központ (Erdő utca 7b sz.) ad otthont, a vándorgyűlés programját az alábbiakban olvashatják.
Július 13., péntek: 9.00 – A vándorgyűlést megnyitja Kilyén Ilka a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület nevében és Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, kiadói főszerkesztő, a KITÁSZ elnöke (Szentendre). 9.20: Az ,,ismeretlen" Marosvásárhely – múlt és jelen. Előadó: Balás Árpád főiskolai tanár. 9.50: A vallás, a múlt, a mai kultúra összefonódása. Előadó: Henter György református lelkész. 10.20: Képzőművészet, kultúra, a város nagyjai. Előadó: Nagy Miklós Kund közíró. 10.50: Kávészünet. 11.05: Nyirő József néma küzdelme, emigrációs évei és három temetése. Előadó: dr. Medvigy Endre irodalomkutató, a KITÁSZ leköszönő elnöke (Budapest). 11.35: ,,Addig élünk, amíg módunkban áll visszafele tekinteni". Előadó: Farkas Ernő magyar szakos tanár, a Sütő András Társaság tagja. 12.05: Tamási Gáspár ,,vadon nőtt gyöngyvirágai". Előadó: Molnár Péterné, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, a KITÁSZ ügyvezető elnöke (Kunszentmiklós). 12.35: A város irodalmi értékei. Előadó: Kuti Márta szerkesztő-újságíró, tanár. 13.05: Ebéd. 14.00-17.00: Helytörténeti séta Balás Árpád idegenvezető, földrajztanár vezetésével. 17.30: Sütő András és Molter Károly sírjának megkoszorúzása a református temetőben.
Július 14., szombat – 9.00: Erdélyország története. Szilágyi Sándor, az első Erdély-történet szerzője. Előadó: Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, kiadói főszerkesztő, a KITÁSZ megválasztott elnöke (Szentendre). 9.30: Németh László erdélyi témájú esszéi és drámái. Előadó: dr. Cs. Varga István irodalomtörténész professzor (Budapest). 10.00: ,,Márton Áron üzenete" – verseiből olvas fel Gál Éva Emese költő (Gyergyószentmiklós). 10.30: Kávészünet. 10.45: Tamási Áron publicisztikája és a Vásárhelyi Találkozó. Előadó: Nagy Pál irodalomtörténész. 11.15: A népi írók gondolatait közvetítő kolozsvári Termés című irodalmi folyóirat (1942-1944) mának szóló üzenete. Előadó: dr. Neszmélyi Károly címzetes egyetemi tanár, a Népi Írók Baráti Társasága társelnöke (Budapest). 11.45: Kolozsvári Vasárnap és a Vasárnapi Újság 1921-1925-ben. Előadó: Szabó Zsolt főszerkesztő (Kolozsvár). 12.15: A költő feltámadása – Dsida Jenő költészete. Előadó: dr. Lisztóczky László irodalomtörténész (Eger). 12.45: Gazda József A harmadik ág című könyvét bemutatja a szerző (Kovászna). 13.15: Ebéd. 14.30: KITÁSZ-közgyűlés. 17.00: Petelei István, a novellista és hírlapíró. Előadó: dr. Kozma Dezső professzor (Kolozsvár). 17.30: A Népújság irodalmi mellékletét, a Múzsát bemutatja Nagy Miklós Kund közíró. 19.00: Vacsora. 20.00: Kilyén Ilka színművész műsora.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

2012. október 12.

Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

2012. október 19.

1956 októberére emlékezve
Több mint fél évszázadból visszatekintve 1956 októberére már nem emlékszem az események időbeliségére, a napok és hetek történései egybefolynak, csak egy-egy felvillanó kép vagy képsor él még tovább bennem, és az a felemelő bizonyosság, hogy a történelem általam ismert forradalmai közül ez volt a legigazibb és erkölcsileg a legmagasztosabb.
De jól emlékszem viszont arra a temesvári írószövetségi gyűlésre, ahol egyedüli felszólalóként elhamarkodottnak (hotărâre pripită) minősítettem azt a párthatározatot, amely a magyar forradalmat ellenforradalomnak bélyegezte. A románul elmondott beszédemben, mert jelen voltak a román, német és szerb írók is, azt próbáltam bizonyítani, hogy ha a kommunista pártok egyazon marxista történelemszemlélet kritériumai alapján ítélnek meg egy társadalmi eseményt, akkor hogyan lehetséges, hogy egyes pártok népfelkelésnek, a tömegek jogos fegyveres harcának vagy éppen forradalomnak vélik a magyarországi eseményeket.
Amikor leültem, Anavi Ádám csak annyit mondott: „a szívemből beszéltél!”. Ezt az epizódot különben a kilencvenes évek elején részletesen és irodalmilag feltupírozva megírta. Felszólalásom utáni másnapon Bukarestből megérkezett Domokos Géza, az Előre főszerkesztő-helyettese (én Forrai néven a fővárosi lap bánáti tudósítója voltam) és hosszasan tárgyalt a helyi döntéshozókkal, majd közölte, hogy szerencsére megúsztam egy írószövetségi kizárással, ami néhány nappal később meg is történt. De egy hét múlva az Előrétől is megérkezett az elbocsátó szép üzenet, a romániai sajtóban az első és az utolsó újságírói felmondás 56 okán. Hónapokig munka nélkül tengtem-lengtem, majd visszaköltöztem Kolozsvárra, a szüleimhez.
1957 kora tavaszán, amikor Domokos Géza az újrainduló Ifjúmunkás szerkesztőit verbuválta, Páskándi Gézának és nekem félnormás tudósítói állást ajánlott. Első megbízatásom az volt, hogy írjak Dávid Gyuláék tárgyalásáról. Úgy látszik, hogy felsőbb ukázra meg akarták szellőztetni a pert, mert a zárt tárgyaláson jelen volt Asztalos István, az Utunk megbízásából, Zimán József az Igazság, és Korda István az Előre részéről. És mintha összebeszéltünk volna, egyikünk sem írt egy sort sem.
A tárgyalóteremben karnyújtásnyira ültem az előttem álló Dávid Gyulától, és nem az ügyész vádpontjait és nem a magyar nevű törvényszéki bíró ügybuzgó beszédét hallgattam, hanem volt bolyais egyetemista kollégám keményvonalú és egy darabból kifaragott arcát néztem-figyeltem. És figyeltem a tekintetét, mert már annak előtte olvastam arról, amit a bölcsek évezredek óta tudtak, a tudósok pedig kísérletek alapján bizonyítottak: a tekintet adott helyzetben híven tükrözi az ember érzelmi állapotát, a szeretettől el egészen a halált megvető bátorságig. Ámulva és csodálkozva láttam, hogy szemrebbenés nélkül hallgatta végig az ügyész súlyosnál súlyosabb vádpontjait. Ennél súlyosabbakat talán még a bibliai filiszteusok sem mondtak az általuk megvakított nagy erejű Sámson fejére, akinek tragikus sorsát a szellem óriásai, Miltontól Németh Lászlóig, színpadra álmodták, Händel és Saint-Saëns zenébe szőtték, a reneszánsz legnagyobbjai pedig arcát szoborba faragták, vászonra festették.
És Dávid Gyula tekintete rezzenetlen maradt még a nehéz börtönévekkel teletűzdelt ítélethirdetéskor is. Ezt az arcot és ezt a tekintetet azóta sem tudtam elfelejteni. Németh László írja, hogy amikor drámáját írta a nagy erejű bibliai Sámsonról, a hamvaiból önmagát megújítani képes tragikus hősről, az általa csupán elképzelt sámsoni arc és tekintet egész életében elkísérte.
Nekem akkor úgy tűnt, hogy tekintetében ő mondott ítéletet a kolozsvári katonai törvényszék bírái felett, akik azért ítélték hosszú évekig tartó börtönbüntetésre, mert diákjaival a Házsongárdi temetőben gyertyát gyújtott a forradalom mártírjainak emlékére.
Komor idők sötét tárgyalása, még sötétebb ítélettel!
Kolozsvár szívében, ha néha találkozom Dávid Gyulával és köszöntjük egymást, külön öröm számomra, hogy láthatok még itt, fehérek közt egy európait.
ANTAL JÓZSEF
Szabadság (Kolozsvár)

2012. október 27.

A mezőségi szórványok szószólója
Örök igazságként vagy elcsépelt mondásként hangzik: díjkiosztásban, kitüntetések ünnepélyes átadásában is az a szép, hogy mindenik sajátos, egyedi, megismételhetetlenül más. Csak a helyet tekintve is már önmagában egyedi találkozás, hiszen a Malozsa völgyi magyar református falvakban emberemlékezet óta nem történt ilyen esemény. Istvánháza történelmet él át, erdélyi történelmet, szórványosodó életünk táltos erejű őrállásának megható pillanatát. A jelzőt a Földes Károly-díjra kiválasztott Bodolai Gyöngyitől kölcsönöztem, akinek másfél évvel ezelőtt jelent meg Erdély e sajátos világáról szóló riportkötete Táltos erő címmel. Úgy gondolom, a díj odaítéléséhez – tudatosan vagy tudatlanul – hozzásegített a könyv alcíme is: Riportok a magyar szórványról. Akár ennyi is elég lenne magyarázatképpen, miért is szóltak egy őszi, keddi délelőttön a református templom hívó harangjai, és miért öltöttek ünnepi ruhát hétköznapon az istvánházi emberek.
Keresem azt a sajátosságát, azt a másságát e díjkiosztásnak, amitől szép és emlékezetes ünnepi jelenlétünk. Huszadik alkalommal osztják ki a Czelder Márton erdélyi szórványdíjat azoknak a lelkipásztoroknak, akik példaadó szolgálattal és helytállással végezték/végzik gyönyörűséges terhű hivatásukat a végeken. És huszadik – jubileumi – alkalommal osztják ki a Földes Károly- díjat olyan nem lelkipásztorok számára, akik önzetlen elhivatottsággal és önfeláldozó kitartással felvállalták/felvállalják nyelvvesztő falvakban a segítés szép szolgálatát, valamint a segélykiáltás továbbadását. Bodolai Gyöngyi, a Marosvásárhelyen megjelenő megyei napilap, a Népújság szerkesztőjeként az utóbbit tette: jól képzett újságíróként színvonalas riportokban örökítette meg sorvadó erdélyi régióban, főleg a Mezőségen élő magyar reformátusok vallásos életét, iskolába kapaszkodók anyanyelvmegtartó küzdelmét, és óvta meg a feledés homályától megpróbált népünkért küldetést végző emberek neveit: Herman János nagysármási, Zöld György mezőköbölkúti, Zoltán János mezőbodoni lelkipásztorok, vagy Kövesdi Kiss Ferenc vártemplomi presbiter, göczi Szabó István példamutató kitartását. A mezőségi szórványokról írt riportok, akár egy fotóművész felvételei, egy már elmúlt idő, letűnt kor megörökítése. Ő még kifaggatta a Mezőség apostolának nevezett nagysármási lelkipásztort, Herman Jánost, és legközvetlenebb társa, útitársa, munkatársa volt a Mezőség prófétájának titulált Kövesdi Kiss Ferencnek.
Hadd említsek meg egy személyes élményt. Úgy tíz évvel ezelőtt egy vártemplomi presbiteri gyűlés végén Kövesdi Kiss Ferenc presbiter a gótikus terem asztalára tette kalapját, és arra kérte a vártemplomi presbitereket, adakozzanak a mezőségi szórványba menéshez benzinpénzre. Látva, hogy vasárnap nem lesz elég a begyűlt adomány, Feri bácsi halkan megjegyezte: "Nem baj, Gyöngyi kipótolja"… és vasárnap Bodolai Gyöngyi vitte saját autóján a Mezőség apostolát nemzetfelrázó útjára Frátára vagy Noszolyba, Göczre vagy madarasi Feketére, ahová később az egykori magyartanárnő a magyar gyermekirodalom legszebb könyveiből közel ötszáz kötetes könyvtárat gyűjtött össze és adományozott e mezőségi elzárt falunak.
Amint – a jó öreg latin mondás szerint – a könyveknek megvan a maguk sorsa, úgy a szórványszerető újságíróknak is. Ő már gyermekkorában hallotta Földes Károly nevét, amikor anyai nagybátyja, Nagy Ödön, akkor mezőfelei lelkipásztor, a városba jövet rokoni látogatáson felkereste őket, és mesélt a szórványról, a Mezőségről. Közel fél évszázad telt el azóta, és Bodolai Gyöngyi ma, 2012-ben Földes Károly-díjban részesül abban a templomban, ahol egykor – 1950-58 között – rokona, Nagy Ödön szolgált.
Mi, erdélyi reformátusok, vastagnyakú kálvinisták, hisszük a predesztinációt, az eleve elrendelést. Hisszük, hogy Bodolai Gyöngyi lelkében, gyermekkorában elvetett magból felnőttkorára a szórványmagyarságért fölvállalt szép szolgálat nőtt ki, és így vállalta a kopár hegyek mögé megbújt mezőségi falvak felkeresését, néha hideg őszi esőben, máskor sofőrpróbáló pocsolyás utakon.
A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen végzett magyar-francia szakos tanárnő tízéves tanári pályája után került az egykori Vörös Zászló korrektoraként a megyei lap szerkesztőségébe, majd a ’89-es fordulat óta, húsz éve annak újságírója, riportere, szerkesztője. Kövesdi Kiss Ferenccel való találkozása óta pedig a mezőségi magyarság szószólója, a nagysármási, az urszujatelepi (Mezőbodon) és más mezőségi magyar iskolák megmentését felvállaló "Kiáltó Szó".
Mint ifjú szerelmes, úgy meséli a mezőségi élményeket: a vendégmarasztaló mezőségi sáros utakon való autózást, a késő éjszakai hazajöveteleket, de legnagyobb érzelemmel a két lélekre apadt Göczről ír és beszél, ahol legalább ötvenszer megfordult. Nem csoda, hiszen édesanyja mezőpaniti volt, a göczi templomot a mezőpanitiak javították meg, s ő A göczi csoda címen adta Erdély, a Kárpát-medence tudtára szórványról szóló riportjában, hogy az erdélyi reformátusok még ma is egymás terhét hordozzák (Gal 6,2). A kolozsvári Világhírnév Kiadónál, a Fehér Holló sorozatban megjelent, magyar szórványokról írt könyvéből egyetlen idézetként hadd álljon itt Bodolai Gyöngyi mezőségi szerelme, a göczi csoda: "A »suvadásos« sebektől tarkított csupasz dombok, a jobbágyi »esetlenségben« épült falvak láttán, a színtelenné vált nyelv »diribdarabjai« után kapdosva el is tűnődhet az alkalmi látogató: honnan ered e táj megmagyarázhatatlan vonzereje, amellyel néhány embert a múltban és ma is megbabonázott. Akik különös, konok szeretettel ragaszkodnak a Mezőséghez, mint kevésbé szép, kevésbé ügyes, kicsit fogyatékos gyermekéhez a szülő. Ennek a kötődésnek köszönhetjük a göczi templom feltámadását is." (Bodolai Gyöngy: Táltos erő, Kolozsvár, 2011, 32. o.)
Németh László-i mértékkel mérve is, Bodolai Gyöngyi közel két évtizedes újságírói szórványszolgálata "az értelmiség hivatása", az erdélyi magyar sajtó szép példája. Ezért érdemli meg, és ezért gratulálunk neki a jubileumi, huszadik Földes Károly-szórványdíj átvételekor!
Istvánháza, 2012. október 16-án
Ötvös József marosvásárhelyi lelkipásztor
Népújság (Marosvásárhely)

2012. október 29.

Hetven év az irodalom és közélet szolgálatában
Tisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt
Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását.
Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából.
Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja.
1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján.
Emlékezései
Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén.
Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről.

Székely Újság (Székelyudvarhely)

2012. november 2.

Frigyre lépni a szülőfölddel – Színjáték a szorítóban
A sepsiszentgyörgyi „eseményekre”, természetesen a bukaresti Magyar Követség is figyelt, s ezeket a követség emberei, sőt az egykori hírhedett Rajnai Sándor személyesen is nyomon követte, ő maga és a követség apparátusában dolgozók is gyakran megjelentek a színházi bemutatóinkon. Természetesen „nem hivatalosan”, hanem színházkedvelőkként, Bukarest és Sepsiszentgyörgy között mindössze 200 km a távolság.
Rajnai Sándor már 1980. május 12-én kézjegyével látta el a Sepsiszentgyörgyi beszélgetések tárgyú, Puja Frigyes külügyminiszter számára küldött feljegyzését. A „Szigorúan titkos!'' jelentést Göndör Péter kultúrattasé készítette.
A feljegyzés korrekt, készítőjének tájokozottságára és a nemzetiségi ügyekben való jártasságára utal.
A titkosítás alól 1996-ban feloldott – visszaminősített – jelentés ma a kutatók rendelkezésére áll, a hozzánk eljuttatott másolati példány Vincze Gábor szegedi történésztől származik, amelyért ezúton mondunk köszönetet.
Az alábbiakban részletet emelek ki a jelentésből. A dűlt betűvel szedett szövegrészek a feljegyzés budapesti olvasójától és értékelőjétől – esetleg Puja Frigyes külügyminisztertől? – származnak.
„A Sepsiszentgyörgyön április végén megrendezett második nemzetiségi színházi fesztivál (kollokvium, S. L.) alkalmat adott számos beszélgetésre, amelyek lényegét az alábbiakban foglaljuk össze: Az általános nemzetiségi helyzetkép ellentmondásos és a viszonylag eseménytelen felszín alatt bizonyos feszültségek érzékelhetők. A felszínen a kulturális, anyanyelvi harc köntösében jelenhetnek meg nemzetiségi demonstrációk, így a színházi fesztivál is ennek egyik kerete. A színház ma a nemzetiségi körülmények között mint az anyanyelv, a nemzetiségi identitás, hagyományok, közös lelki alkat kifejezésének, a tömegek együvé tartozásának szinte kizárólagos politikai fóruma. Ezzel is magyarázható az áprilisi nemzetiségi színházi kollokvium hatalmas közönségsikere. Maga az akció gyakorlatilag központi anyagi támogatás nélkül zajlik, túlnyomó részben a megyei pártbizottság saját költségvetési keretei biztosítják a rendezvényeket, valamint az ország különböző nemzetiségi színházai. Bizonyos szerep jut az egészséges lokálpatriotizmusnak, a megyei első titkár személyes ambícióinak is.''
Sütő András „elszigetelése”
,Javában folyik Sütő András új drámájának „A szuzai mennyegző''-nek a publikálása és színpadra állítása körüli „egyezkedés'' – írják a követségi jelentésben. A sepsiszentgyörgyi színházi fesztiválra érkezett központi küldöttek, az SZMNT (Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács = a művelődési minisztérium szerepkörét töltötte be S.L.) színházi főosztályáról szövegmódosításokra igyekeztek rávenni a szerzőt. A Sütő körüli helyzetet egyébként egyfajta elszigetelési törekvések jellemzik. Nem jelölték parlamenti képviselőnek, lapja a marosvásárhelyi Új Élet kapcsán újabban akadékoskodásokat tapasztal, az Igaz Szó nem volt hajlandó közölni említett drámáját, sőt legújabban a főszerkesztő, Hajdu Győző elzárkózott egy, a Sütő irodalmi munkásságát elemző tanulmány közlésétől, arra hivatkozva, hogy „az most nem aktuális.''
A „Sütő körüli helyzet'' alakulásáról, a rendkívüli népszerűségnek örvendő író elszigeteléséről, a műveivel kapcsolatos akadékoskodásokról a kortárs magyarországiak sorolhatnák a követségi megfigyelést kiegészítő történeteket.
Sütő és a sepsiszentgyörgyi színház között a hatvanas évek végétől mély és tartós bizalmi viszony alakult ki. Jószerével a mi színházunk mutatta be – Tamási Áron, Illyés Gyula, Németh László, Csurka István társaságában! – Sütő mindenik, akkor elérhető színpadi művét. A szerző azokat a munkáit is elküldte hozzánk, amelyeket nem nekünk szánt, sőt a '80-as évek második felében már „műveinek visszautasításáért'' is hozzánk fordult, kérvén bennünket, hogy hivatalos levélben közöljük az elutasítást. Erre azért volt szüksége, hogy ne legyen „törvényszegő'', s a kézirat külföldre juttatását a hazai elutasítással indokolhassa.
Sütővel ekkor már nem csak a pártapparátus ideológiai felügyelői bakalódtak, akadtak mezei tollforgatók is, akik a „drámaelmélet'' bástyáiból lövöldöztek rá. Már ebben az időben egy vékony brosúrára való is tellett arra, hogy esztétikai vétségekért, drámaírói szabályszegésekért utasítsák el színpadi műveit. A hatalom számára Sütő nimbuszának ilyen megalapozású koptatása kedvezőbb volt, mint a nyílt, a brutális politikai támadás és leszámolás, amelyet az író hatalmas olvasótábora és a színházlátogatók seregei lázadozva utasítottak volna vissza.
Sütő András múlt- és jövő időben
2002-ben a 75 éves Sütő Andrást köszöntöttük Pusztakamaráson. Az évforduló évében a marosvásárhelyi Mentor Kiadó „köszöntő könyvvel” tisztelgett a kortárs írófejedelem előtt, s többek között és többek mellett engem is felkértek egy szusszanásnyi jegyzet megírására.
Halálának lélekbe markoló híre után lapunkban, a Háromszékben kellett búcsúznom tőle. Előbb megírtam Sütő András drámáinak drámája címen a jegyzetet, majd belelapoztam az évfordulós írásba, és meglepődve tapasztaltam, hogy egyetlen, a sírkereszthez hasonlatos betű, a „t” szavakhoz illesztésével a köszöntő írás nekrológgá alakul át.
Ilyen és ennyi lenne az élet, egy szó végén billegő jel s utána a pont, amelyhez egy folyamat hozzáloccsan és megfagy, megmerevedik, vagy lehetséges és van a „t” után is folytatás?
Sütő András valahányadik születésnapján – több-kevesebb esztendővel túl az emberélet útjának felén – okos dolog és érzelmes ötlet volt családias hangulatú, de templomian emelkedett ünnepségre a szülőfaluba, Pusztakamarásra szólítani bennünket – írtam akkor. Bizony, András barátunk már, sajnos, egyre kevesebbek öccse, és, szerencsénkre, egyre többünk bátyja, de aki azért még felkapja a fejét, ha bátyám megszólítás keveredik a szavak közé, vajon őt illeti-e a distanciázó szó? Jól érti, sokunknak, a nála idősebbek százezreinek is bátyja a szó másik értelmében, ő a nagyobb, a tehetségesebb, a jártasabb a szóvetésben, tulajdonképpen önmaga megtalálója a pusztakamarási beszéd diribdarabjai között, aki közel háromnegyedszázaddal ezelőtt nagy felfedezést tett: a beszéd forgácsdarab-szavait Arany János-i mívességgel úgy tudta egymás mellé pászítani, együvé simogatni őket, hogy ezek egy hatalmas nyelvépítmény együvé tartozó elemeivé, anyanyelvünk megtartó gerendázatává váljanak.
Ünnepeltünkre mindig is jellemző volt az anyanyelvi építkezés igénye, a megmaradás és itt maradás kötőanyagának kimunkálása. A nyelv bűvöletében él(t), ennek metaforikus kifejezési képességét egybeszedegetve olyan kommunikációs rendszer irodalmi kamarásává vált, amely képessé teszi gondolatainak és érzelmeinek szabad áramlását, képletesen szólva, a puszták, a mezőségek népe és a legrafináltabb nyelvi ínyesmesterek között.
Engem Arany János, Tamási Áron nyelvi mívessége mellett Sütő András nyelvteremtő mágiája babonázott, talán azért is, mert magam is hasonlatos nyelvi környezetből, faluról, azaz vidékről érkeztem. Sütő csak tökéletlenül utánozható népi gyökérzetű nyelvőrző és nyelvteremtő teljesítménye például már élete folyamán hatalmas lelki és szellemi térségekben hódított, mindenhol, ahol magyarok és magyarul beszélők élnek a világon – írtam később, a nekrológban. Mindenhol tankönyveket és iskolaablakokat nyitogatott, levegőhöz és fényhez juttatta az elszennyezetten fuldokló, sápadozó magyar nyelvet.
„Azt gondoltam: ha kézen fogom a század utolsó harmadában született gyermeket, és bebarangolom vele Nyelvünk Nagyfejedelemségét, örökségünk, törvényes jussunk számbavételével a holnap felé is ablakot nyithatunk. Reményeinkben a holnap azt ígérte, hogy ezeréves szülőföldünk örök hangjai közt a sajátosság méltóságának elemi emberi jogával zengi majd életrevalóságát nyelvünk is, az édesnek nevezett anyanyelv.
Azt gondoltam, hogy unokák s nagyszülők egymás szemeláttára fogják itt leélni életünket. Nem így történt”- vallotta A lőtt lábú madár nyomában című kötetének előszavában.
Sütő András nyelvi hódolata és hódítása talán a legmaradandóbb.
Maradandónak kellene lennie emberi tartásának, mindenkori kiállásának, népéhez-nemzetéhez való hűségének, a nagyvilágot műveivel bejárató egyetemességének drámáiba kivetített énjének belső viaskodása, a civil világban vállalt szerepe, sorsformáló és sorsot vállaló szülőföldközelben maradása is.
A feltételes beszédmód bizonytalanságába menekülő fogalmazásnak oka van. Az alkotó munka és az élet eme pászmáin már nem fogalmazhatunk olyan egyértelműen, mint Sütő András pompás nyelvezetének, stílusának térhódítása kapcsán.
Példát mondok. A mostani idős- és a mai középgenerációhoz tartozók Sütő András színpadi művei, drámái térhódításának lehettek tanúi. A történelmi végzet és a szabad akarat ütközésének katarzist kiváltó drámai alkotásai a diktatúra legsötétebb évtizedeiben lelki és erkölcsi fogódzót jelentettek számunkra, társadalmi küzdelmeinkben eligazításul és támaszul szolgáltak. Vitadrámáinak paraboláit, allegóriáit, mint rovásírást, képírást olvastuk és értettük. A kisebbségi lét poklának bugyraiban mi, magyarok és nem magyarok, demokratikusan gondolkodni próbálkozók egymás értőivé, a jót akarás szándékában egymás barátjává és cinkostársaivá lettünk. A csillag a máglyán, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, Káin és Ábel, A szuzai mennyegző, előbb itthon, Erdélyben, majd miután Sütőt a ’80-as évektől a hatalom kiszorította szülőföldjéről az Advent a Hargitán-nal és egyéb színpadi műveivel együtt Magyarországon vált szellemi útitársunkká és eligazítónkká.
Szinte érthetetlen, hogy a ’90-es évek Kárpát-medencét meghódító változásai, a szabadságot szabadossággal társító, a színpadokat Sütőtől és a közönségtől is elhódító irányzatok és csoportosulások kiszorították a közéletből és a művészetek világából Sütő Andrást és drámáit. Ez a Sütő drámák drámája.
2007 december
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

2012. november 22.

Kapaszkodó máramarosi szórvány
Negyedik alkalommal alpolgármester Nagybányán LUDESCHER ISTVÁN, aki egy évig megbízott polgármester is volt, tizenöt évig pedig az RMDSZ területi elnöke. Utóbbi tisztségből nemrég váltották le, az ok: a bányai területi szervezet a helyi választáson rosszul teljesített. Most ismét alpolgármester egy olyan városban, ahol a magyarság aránya alig 12 százalék. Sike Lajos interjúja.
Kezdjük a helyhatósági választás eredményeinek értékelésével. Igaz-e, hogy jelenleg Máramarosnak egyetlen magyar polgármestere sincs?
Egy azért akad, a koltói, de ő függetlenként indult. Tudom, ez lesújtó hír sokaknak, de sajátos helyzetünk miatt eddig sem bővelkedtünk RMDSZ-es önkormányzati vezetőkben. Alpolgármesterünk is csak kettő van, rajtam kívül a sülelmedi Bicsai István. Legutóbb eggyel több volt, mert Szinérváralján is mi adtuk a második embert. Megyei szinten az önkormányzati tanácsosok száma is csökkent, 23-ról 21-re. Nem mentegetni akarom magamat és közvetlen munkatársaimat, de mindez olyan körülmények közt történt, amikor noha a magyarság száma az utóbbi tíz évben 48 ezerről 34 ezerre csökkent a megyében, az RMDSZ-re most leadott szavazatok száma ugyanannyi volt, mint négy esztendeje. Véleményem szerint az eredményt nem annyira a mi hiányos munkánk, mint inkább a románságnak az előző választásoknál arányaiban sokkal nagyobb részvétele rontotta le. Persze, nem szeretnék mosakodni, mert az elmúlt időszakban akadt elég gondunk a szervezeten belül is. Ezeket nem annyira a két magyar vetélytárs párt okozta, hanem mi magunk. Jelentkezett egy fiatalokból álló, energikus csapat, mely eldöntötte, hogy minden RMDSZ-es vezetőt levált. Mondanom se kell, ez kissé felkorbácsolta a szenvedélyeket, hisz senkit nem az asztal alól húztunk elő, hanem a többség bizalmából került a helyére, miként ez a tavaszi önkormányzati választáson is történt. A területi RMDSZ-ben nemrég megejtett tisztújító gyűlés után azonban jobbára megnyugodtak a kedélyek. Az eddigi ügyvezető elnök, Vida Noémi ült a helyemre.
Valamit azért mégis jól csináltak, ha a 14 ezres bányai magyarságnak most is van magyar alpolgármestere, a 35 ezres szatmárinak vagy a jó ötvenezres váradinak viszont nincs!
Mindegyik eset más. Nem hiszem, hogy a városok egy az egyben összehasonlíthatók. Szatmárnémetiben azért volt most is esélye a magyar jelöltnek a győzelemre is, nekünk Nagybányán minimális, ezért nem is állítottunk, hanem megegyeztünk az USL-vel: ha szavatolják, hogy az egyik alpolgármesteri poszt a miénk lesz, készek vagyunk az ő jelöltjüket támogatni. Sikerült! Ugyanilyen alkuval lett RMDSZ-es alpolgármesterünk Sülelmeden is. Számunkra mindkét eset azt a közismert igazságot bizonyítja, hogy a politikában soha nem szabad feladni, olykor még a legreménytelenebbnek látszó helyzet is javunkra fordulhat. Még jobb példa volt erre pár éve az én polgármesteri megbízatásom. Ki gondolta volna, hogy egyszer csak adódik egy olyan helyzet Nagybányán, hogy – a román polgármester ellen indult eljárás miatt – a magyar alpolgármesterre ruházzák át a város vezetését, ha ideiglenesen is.
Talán ekkor kezdődtek a bajok a helyi RMDSZ háza táján is. Alkalmasint túl nagy volt az elvárás. A helyzet félreismerése vagy csak félretájékoztatás okán, egyesek azt gondolhatták, hogy most aztán sok mindent el lehet intézni a helyi magyarságnak, s mikor látták, hogy nem megy, megkezdődött a bomlasztás. Az adott törvényes keretek közt tudott-e intézni valamit saját közösségének?
Nem sokat, mert csakugyan kötött a törvény és a tanács, de valamicskét mégis, amiben a polgármesteri tisztséggel járó tekintély mindenképpen segített. A korábbinál több önkormányzati támogatást adhattunk a magyar egyházaknak, a katolikusoknak, reformátusoknak és evangélikusoknak. Ha jól emlékszem, összesen kétszázezer lejt kaptak. S valamivel többet csurgathattam a Németh László Líceumnak is. Utólag nézve, az adott keretek közt többet is tehettem volna. Ám ehhez nem kaptam segítséget az RMDSZ-től, sem a helyi szervezettől, sem az országostól. A közel másfél év alatt egyszer nem hívtak fel vagy kerestek meg, adtak ötletet, bátorítást! Ezt ma is fájlalom, mert egy kicsivel több siker nagyon jól jött volna az idei választási kampányban. Különben vigyáztam, hogy ne menjek bele olyan ügyekbe, amelyekkel az RMDSZ-t és a magyarságot kompromittálhatnám. Nyomást gyakoroltak rám például, hogy építsük meg a romákat elválasztó kerítést, de elutasítottam! A későbbi botrány a nemzetközi sajtót is bejárta, de ahhoz nekem már semmi közöm, akkor már nem én voltam a polgármester.
A mostani, véglegesnek tartott megoldás, az új romatelep is többször szerepelt a sajtóban. Mit szól hozzá?
Teljes felelősséggel mondhatom, hogy ez csaknem minden tekintetben jó megoldás. Az adott épületeket korábban többnyire irodának és raktárnak használták, a város sokat költött a felújításukra, megfelelő lakássá való alakításukra. Vezetékes víz, fürdő, mosdó, szociális kantin, iroda, óvoda, üzlet, megfelelő út, közlekedési lehetőség és minden szükséges van ott. Bebizonyosodott: nem igaz a vád, hogy szennyezett a terület! Az ügyben ellenérdekelt személyek ezt csak kitalálták, és „bizonyításként” könnyfakasztó permetet szórtak magukra és gyermekeikre. Így próbáltak hangulatot kelteni a városban. Hamar kiderült a turpisság.
Beszéljünk egy másik zűrös ügyről, a bányai Kiáltó Szóról, arról a bizonyos nyári kiáltványról! Fel akarták rázni vele Nagybánya magyarságát, hogy lehetőleg mindenki írassa gyermekét magyar iskolába-osztályba. Egy kicsit túllőttek a célon, csemege-témát adtak vele a román sajtónak, s az ügy az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz került! Ha a közlés előtt kivesznek belőle egy-két mondatot, vagy csak jelzőt, olyat, hogy kerüljék az idegeneket, és ne barátkozzanak románokkal, a lényeg nem változott volna, és senki nem köthetett volna bele. Eső után köpenyeg! Elsiettük, a noszogatás miatt, hogy gyorsan írjam alá, mert mindjárt lapzárta, én sem figyeltem jobban oda. Tizennégyen írtuk alá, gondolva, hogy foganatja lesz, mert közelgett a beiratkozás határideje. A gyors figyelmeztetés szükségességét az váltotta ki, hogy az egyik általános iskola magyar nyolcadik osztályának fele, tizenkét fiatal román líceumba iratkozott, miközben a Németh Lászlóban veszélybe került a harmadik IX. osztály indítása. A példátlan eset beszédtéma lett a bányai magyarság körében, többen cselekvést sürgettek. Magam is úgy gondoltam: ideje, hogy nyíltabban beszéljünk az ilyen ügyekről, mert városunkban a magyar gyermekek mintegy 30 százaléka román osztályokba jár. Persze, jó részük vegyes házasságban nevelkedett, ezt is tudtam. Nemcsak mint a helyi RMDSZ elnöke adtam az aláírásom, de szülőként is példát akartam mutatni, lévén az én házasságom is vegyes, a gyermekeink mégis magyar iskolába jártak. A kezdeményezés nem járt nagy sikerrel, sőt, akadtak magyar szülők, köztük tanárok, akik kitámadtak, hogy mit akarok, viszályt keltek a vegyes családokban? Az ügy hónapok múlva sem zárult le, a diszkriminációellenes tanács még nem tárgyalta, s a többségi lapok is tovább támadnak miatta. Az egyik éppen a tegnap kezdett ki ismét.
Hogyan látja, mi a legnagyobb gondja a máramarosi szórványmagyarságnak?
Elsősorban is az identitásvesztés. Több mint sok a tennivaló a folyamat lassítása, visszafordítása érdekében. A probléma annyira összetett, hogy a hirtelen nekifeszülés, a kampány nem segít, esetenként árthat. Mindnyájunknak van és lesz dolga bőven, mégis úgy látom, hogy az érdekvédelem választott vezetői mellett, sajátos helyzetünk okán, a pedagógusoknak kellene nagyobb szerepet vállalniuk a magyar közösség szervezésében. Talán a sajtó is jobban kiveheti ebből a munkából a részét.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-240 | 241-270 ... 301-320