udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
238
találat
lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-238
Névmutató:
Pál-Antal Sándor
2016. április 22.
Kötet Bernádyról, Marosvásárhely egykori polgármesteréről
Közel hatszáz oldalas kötet jelent meg dr. Bernády Györgyről, Marosvásárhely egykori városépítő polgármesteréről. A nyolc szerző Bernády életének különböző korszakait, tevékenységeit, politikai szerepvállalásait, családi életét kutatta és tárta a nyilvánosság elé. A kötetet a Bernády Házban mutatták be a szerzők jelenlétében.
Közös munka eredményeként született meg a kötet, amely mérföldkő lesz a következő nemzedékek számára, amik majd Bernády György és Marosvásárhely története iránt érdeklődnek – mondta Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke a könyvbemutatón. Nagy Miklós Kund, nem csak házigazdaként, de mint a kötet egyik szerzője és társszerkesztője szólt az egybegyűltekhez, ünnepnek nevezve az eseményt, hiszen fontos a marosvásárhelyieknek, de nem csak nekik, hogy egy olyan, nagy volumenű kiadvány látott napvilágot, amely mindenre kiterjed, ami Bernády György életét illeti.
A kötetet Pál-Antal Sándor akadémikus koordinálta, illetve Fodor Jánossal és Nagy Miklós Kunddal szerkesztette. A szerzők: György V. Imola, Józsa András, László Lóránd, Pál Judit, Sebestyén Mihály, Nagy Miklós Kund, Pál-Antal Sándor és Fodor János. A műszaki szerkesztő András Gabriella és Bálint Hajnal volt, a címlap grafikáját Datu Victor képzőművész készítette, a kötetben szereplő fotók elsősorban Plájás Istvánnak köszönhetőek. A szöveget Szőcs Katalin gondozta, a mutatókat Pál-Antal Judit készítette.
Arról, hogy hogyan jött létre a könyv, Pál-Antal Sándor elmondta, négy évvel ezelőtt merült fel az ötlet, Nagy Miklós Kund kérte, ajánljon fiatal történészeket, akik írnának Bernádyról, aztán újabb megkeresés következett, amikor elvállalta a koordinátor szerepét, majd egy megbeszélés, amelyen annyi ötlet és javaslat elhangzott, hogy azokból akár öt-hat kötet is létrejöhetett volna. Fokozatosan alakult ki a szerzői csapat, szinte valamennyien már korábban is foglalkoztak Bernádyval, kutatásokat végeztek tevékenységével, életével kapcsolatosan. A feldolgozott témák között találjuk Bernády és családjának történetét, amelyet a nemrég elhunyt Józsa András írta meg, a politikai karrierjének kezdeteit (1889-1900) Fodor János kutatta, ahogyan a Bernády Országos Magyar Pártban betöltött szerepét, vagy 1930-1933 között a Magyar Polgári Demokratikus Blokk és Bernády kapcsolatát is ő kutatta.
György V. Imolát az érdekelte, hogy hogyan viszonyultak Bernádyhoz a kortársai, illetve hogyan emlékezett rá az utókor 1940-1989 között, és hogyan alakult a kultusza 1990 után. Sebestyén Mihály azt a korszakát vett górcső alá az egykori polgármesternek, amely az újrakezdésé volt, Pál-Antal Sándor a polgármesterről, mint városfejlesztőről írt, László Lóránd pedig Bernádyról, a rendőrparancsnokról. Nagy Miklós Kund azt kutatta, hogy milyen irodalmi munkásság jellemezte Bernádyt, milyen könyvek sorakoztak a könyvtárában, miket olvasott, ha egyáltalán maradt ideje olvasni.
Antal Erika
Székelyhon.ro2016. április 28.
Az összefogás jegyében avatta fel Soós Zoltán a kampányszékházát
Az összefogás házának nevezték a szerda este felavatott kampányszékházat, ahol Soós Zoltán független polgármesterjelölt beszélt arról, hogy miért van szükség Marosvásárhelyen a változásra.
Szabadítsuk fel a várost! – ez a Soós Zoltán kampányszlogenje. Ahogy a kampányszékház avatóján – a Teleki- Köpeczi házban – elhangzott, a korrupció alól, a rossz városvezetés szelleme all, az elrontott esélyek alól kell felszabadítani a várost, amelynek lélekszáma 30 ezerrel lett kevesebb a legutóbbi népszámlálás adatai szerint.
A normalitás helyreállítása szükséges, az esélyek kihasználása – hangsúlyozta Soós, hozzátéve azt is, hogy félre kell tenni a sérelmeket, mindazt, ami a múltban fájó volt, és összefogással le kell váltani a mostani városvezetést. „Sem egy jól menő vállalkozás, sem apparátus nem áll a hátam mögött” – mondta a polgármesterjelölt, aki románul is megismételte az elmondottakat, mert –mint fogalmazott – a magyarok, a románok és a cigányok polgármestere is akar lenni.
A Forradalom (volt Szentgyörgy) utca 1. szám alatt álló épület, a Teleki-Köpeczi ház Marosvásárhely legrégebbi polgári háza. A történész Soós Zoltán ez alkalommal inkább az utca mai megnevezését, az abban rejlő jelképet látta fontosnak hangsúlyozni: Forradalom utca 1. szám, induljon onnan el egy „forradalom”, a megújulás, a felszabadítás, a váltás forradalma.
A jelenlevők, köztük az RMDSZ-, a Néppárt- és a Magyar Polgári Párt tagjai, civil szervezetek, egyházak, intézmények képviselői azokat a Bethlen Gábor-szobormaketteket is megtekinthették, amelyekről hamarosan eldönti a zsűri, hogy melyik álljon a város központjában. A pályázat eredményhirdetésére péntek este 7 órakor kerül sor a Kultúrpalota nagytermében, a szentegyházi Gyermekfilharmónia koncertje előtt.
Bethlen Gáborról és a 400 éve, éppen április 29-én láttamozott rendeletről, amivel szabad királyi város rangra emelte a fejedelem Marosvásárhelyt, és annak hozadékáról ugyancsak pénteken, délután öt órakor tart előadást a Kultúrpalota kistermében Pál-Antal Sándor akadémikus, Simon Zsolt tudományos kutató, Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója és Spielmann Mihály történész a Borsos Tamás Egyesület szervezésében.
Antal Erika
maszol.ro2016. május 2.
Marosvásárhely négyszáz évét ünnepelték – csak románul
Ünnepséget szerveztek Marosvásárhely szabad királyi várossá nyilvánításának 400. évfordulója alkalmából. Az előadások, ismertetők kizárólag román nyelven hangzottak el, még a magyar anyanyelvűek részéről is.
A Kultúrpalota Tükörtermében szervezett ünnepséget Marosvásárhely polgármesteri hivatala a szabad királyi városi rang megszerzésének 400. évfordulója alkalmából. A meghívottak között közéleti szereplők, közigazgatási tisztségviselők, egyetem- és intézményvezetők, az egyházak képviselői foglaltak helyet, román és magyar anyanyelvűek egyaránt.
A műsorvezetői teendőket ellátó Ioan Chiorean magyar nyelvű köszöntés után román nyelven néhány eseményt emelt ki Marosvásárhely történelméből – például, hogy 1601-ben a császári zsoldosok Basta tábornok vezetésével felégették a várost, amiért lakosai Mihai Viteazul mellett álltak ki, ezután pedig harmonikus, multikulturális összefogással elkezdődött a város újjá- és a vár megépítése –, majd Dorin Florea polgármester „jó napot kívánok, hölgyeim és uraim”-at követően román nyelven elmondta, a város múltjára mindenkinek büszkének kell lennie, Marosvásárhelynek remek potenciálja van, ne a középszerű cirkusz, a konfliktusok helyszíne legyen.
Cornel Sigmirean egyetemi professzor román nyelvű értekezésében az 1600-as évek erdélyi és marosvásárhelyi történelméből ismertetett eseményeket, Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja pedig magyarul elmondta, hogy a Bethlen-féle latin nyelvű dokumentum tartalmát fogja ismertetni románul: az addigi Forum Siculorumnak az 1616. április 29-én keltezett kiváltságlevéltől kezdve Marosvásárhely lett a hivatalos neve. A város közigazgatását az új státuszhoz kellett igazítani ( Kolozsvár mintájára szervezték át), lendületet vett a kézművesség, a gazdasági fellendülés pedig lakosságnövekedéssel járt, olyannyira, hogy a 18. század végére a történelmi Erdély ötödik legnagyobb településévé nőtte ki magát.
Angela Măgherușan-Precup Bernády György és Emil Dandea polgármesterek korszakainak eseményeit gyűjtötte össze, elemezte és jelentette meg könyv formájában, ebből szemelgetett román nyelvű ismertetőjében, végül Ioan Eugen Man (is) a 16. századi marosvásárhelyi értékekről tartott román nyelvű beszámolót.
Az előadások után Dorin Florea az évfordulóra készült emlékérmét adott át intézményeknek és egyházaknak, majd két marosvásárhelyi fiatalnak ítélték oda a Gratitudinae Urbi elismeréseket: az Amerikában élő, politikatudományokból és idegen nyelvekből diplomázott Laura Popnak (a laudációt Cristina Someșan tanárnő mondta), valamint Nagy Zoltán Gergely természetfotósnak (munkásságát a Marosvásárhelyi Fotóklub elnöke, Both Gyula románul méltatta és ő maga is román nyelvű beszédet tartott, majd magyarul is megköszönte a kitüntetést).
Az 1602–1658 között egy 1492-es erőd helyén épült vár kapubástyáján bronzplakettet lepleztek le „középkori lovagok” társaságában, lelkészek rövid ceremóniájának kíséretében. A fából készült pallón belépni készülő látogatót ismertető tábla is fogadja „Marosvásárhely mai lakossága szabadságvágyának és büszkeségének jelképeként”, a román, magyar és angol nyelvű történelmi szöveget Cornel Sigmirean jegyzi.
Az előadások után Dorin Florea az évfordulóra készült emlékérmét adott át intézményeknek és egyházaknak, majd két marosvásárhelyi fiatalnak ítélték oda a Gratitudinae Urbi elismeréseket: az Amerikában élő, politikatudományokból és idegen nyelvekből diplomázott Laura Popnak (a laudációt Cristina Someșan tanárnő mondta), valamint Nagy Zoltán Gergely természetfotósnak (munkásságát a Marosvásárhelyi Fotóklub elnöke, Both Gyula románul méltatta és ő maga is román nyelvű beszédet tartott, majd magyarul is megköszönte a kitüntetést).
Az 1602–1658 között egy 1492-es erőd helyén épült vár kapubástyáján bronzplakettet lepleztek le „középkori lovagok” társaságában, lelkészek rövid ceremóniájának kíséretében. A fából készült pallón belépni készülő látogatót ismertető tábla is fogadja „Marosvásárhely mai lakossága szabadságvágyának és büszkeségének jelképeként”, a román, magyar és angol nyelvű történelmi szöveget Cornel Sigmirean jegyzi.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro2016. május 3.
A polgármesteri hivatal is ünnepelt
Előadások a Tükörteremben – csak románul
A Bethlen Gábor által 1616. április 29-én kibocsátott adománylevél szabad királyi várossá emelte Marosvásárhelyt – az évfordulós ünnepséget múlt pénteken a Kultúrpalota Tükörtermében ünnepelte meg a polgármesteri hivatal. Az Erdély aranykorára visszatekintő előadások az üdvözlő szavak kivételével csak románul hangzottak el, bár, mint a város jelenlegi polgármestere hangsúlyozta: csakis a kölcsönös tisztelet, a toleranciára, harmóniára való törekvés jegyében fejlődhet a város.
A kölcsönös tiszteletből elégtelenre vizsgázott a polgármesteri hivatal akkor, amikor az általa szervezett rendezvényen a protokolláris üdvözlő szavakon kívül kizárólag román nyelven tartottak előadásokat arról a korszakról, amelyet a történelem Erdély aranykorának tart, a Bethlen Gábor fejedelem által kibocsátott, Marosvásárhelyt szabad királyi városi rangra emelő kiváltságlevél jelentőségéről. Chiorean Ioan, a rendezvény vezetője nemcsak az 1616. április 29-én aláírt kiváltságlevélről, hanem a vár újjáépítéséről, megerősítéséről szólt a közönséget üdvözlő beszédében, hangsúlyozva, hogy 400 év után ismét megújult a vár, amelynek ezúttal a multikulturalitás és a harmónia megőrzésében van szerepe. Majd 200 évet ugorva a történelemben, a Schola Particula jelentőségét méltatta, amely olyan fontos személyiségeket adott az országnak, mint Gheorghe Sincai és Petru Maior. Természetesen Bolyai Farkas és Bolyai János forradalmi téziseit is kiemelte, aztán ismét előrehaladva a történelmi időben, utalt arra, hogy Marosvásárhelyen átutazott Bartók és Enescu, itt történt a második szívátültetés Romániában 1999-ben, és 2015. január 15-én az első műszív beültetése. Itt alakult meg elsőként az országban a 112-es sürgősségi szolgálat, és "valószínűleg Marosvásárhelyen van napjaink legnagyobb szabadidőközpontja, a Víkendtelep, a legnagyobb állatkert, az első hivatalosan megalakult egyetemi konzorcium", az elmúlt napokban pedig a város történetének első Európa-bajnokságát is itt szervezték. Sajnálatát fejezte ki, hogy a város ünnepsége egybeesik a választási kampánnyal, miközben Dorin Florea polgármester többek közt a hallgatóságot arra kérte, hogy támogassa egy felelős városi tanács megválasztását, amely a jövőbe néz, a város fejlődéséért dolgozik és felülemelkedik minden egyéb érdeken. A városvezető szerint Marosvásárhelynek nagy fejlődési potenciálja van, és a várost nem a középszerűség, az állandó cirkusz, a konfliktus kellene jellemezze, hanem a kölcsönös tisztelet. Hangsúlyozta, a megemlékezést a várfalon elhelyezett emléktábla leleplezésével ünneplik, valamint emlékérmet adományoznak a legfontosabb intézményeknek, történelmi egyházaknak. Dorin Florea ugyanakkor kijelentette: két mellszobrot, illetve emlékművet javasol felállításra: az Erdélyi Iskola szoborcsoportot és Bethlen fejedelem szobrát.
Cornel Sigmirean egyetem tanár Erdély történelméről, Bethlen Gábor uralkodásának idejéről tartott előadást, Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, az MTA külső tagja románul és magyarul üdvözölte a hallgatóságot, majd román nyelven ismertette a Marosvásárhelyt szabad királyi városi rangra emelő kiváltságlevelet, amely biztosította a település további fejlődését. "A szabad királyi városi cím gyakorlatilag minden jogi, közigazgatási jellegű, addig elismert íratlan vagy írott jogszabályt, a korábbi kiváltságleveleket is megerősítette. Marosvásárhely mind bírósági, mind közigazgatási, mind pénzügyi szempontból egyenesen a központi hatalommal tartotta a kapcsolatot. Az adót a város a saját emberei révén a lakosság számára felosztotta és a saját embereivel szedte be. Nem idegen végrehajtók voltak a városban, akik rendszerint visszaéltek a hatalmukkal. A szabad királyi városi cím azt a jogot is jelentette, hogy a nagyjából felépített, de hivatalosan nem elismert várat be tudták fejezni, és felhatalmazást kaptak, hogy azt megfelelő hadieszközökkel is ellássák, hogy a lakosságát tudják védeni. Elég nagy területe volt a várnak, két utcával is rendelkezett, amikor már beépítették. Minden jobb módú városlakó a várban igyekezett helyet kapni magának, ahol nem léteztek nemesi kiváltságok, mindenki a város adófizetőjévé vált. Sok olyan apróság van egy ilyen kiváltságlevél megszerzése kapcsán, amit később kamatoztatni lehetett" – mondta a főlevéltáros.
Angela Magherusan Precup az emlékünnepség témájától eltérve Bernády György és Emil Dandea egykori polgármesterek koráról, a két városvezető, a "városépítő Bernády és a modern város megalapítója, a folyóiratokat létrehozó Dandea" megvalósításairól értekezett kimerítően. Az ünnepség Ioan Eugen Mannak a város urbanisztikai fejlődéséről szóló előadásával, majd az emlékérmek átadásával zárult. Az érmen a 400. évfordulót jelző szöveg latinul, illetve a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal felirat román és magyar nyelven jelenik meg, a kisebb, kabátgallérra tűzhető jelvény csak latin és román feliratú. A város jeles személyiségei – köztük Nagy Gergely Zoltán fiatal, tehetséges fotóművész, akit a legtöbb díjat nyert román fotósként méltatott Both Gyula, a marosvásárhelyi fotóklub elnöke –, valamint a közintézmények (prefektúra, megyei tanács stb.), a történelmi egyházak Dorin Floreától vették át az emlékérmet.
Az ünnepség a várban folytatódott, ahol leleplezték a Marosvásárhelyt szabad királyi városi rangra emelő kiváltságlevél kibocsátásának 400. évfordulóját jelző emléktáblát.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)2016. május 5.
A négyszáz éves Marosvásárhely kincsei
Marosvásárhely szabad királyi városi rangra emelésének 400. évfordulójára szervezett tudományos értekezletet a marosvásárhelyi történészeket tömörítő Borsos Tamás Egyesület. A jeles előadók a várossá válás történelmi tudnivalóit taglalták.
A Bethlen Gábor által adományozott kiváltságlevél másolata, a város akkortól használatos címere és pecsétje, illetve azok leírása a város 400. éves évfordulójára nyílt kiállításon látható a Vármúzeumban. A Marosvásárhely történetében legértékesebb dokumentumot az Állami Levéltárban őrzik, amely a belügyminisztérium fennhatósága alá tartozik, ezért csak a másolatát lehetett kiállítani.
Az 1616. április 29-én kelt kiváltságlevelével Bethlen Gábor fejedelem a székelység legnépesebb települését – a 17. század elején Marosvásárhely lakossága nem több, mint 2000-2500 fő – kiemelte a mezővárosok sorából és jogi értelemben egyenrangúvá tette az erdélyi nagyvárosokkal, Brassóval, Nagyszebennel, Besztercével és Kolozsvárral. Marosvásárhely már korábban is rendelkezett kiváltságokkal, amelyeket a magyar királyoktól és az erdélyi vajdáktól, valamint fejedelmektől kapott, és a város vezetésének sikerült is időről időre megújítani a privilégiumokat.
A szabad királyi városi rang tulajdonképpen joghitelesítést jelentett a város és lakói számára. Ezt a helyzetet elemezte Simon Zsolt történész, a Román Akadémia tudományos munkatársa, aki előadásában a rangemelés előzményeit ismertette.
A város kiváltságai
Pál-Antal Sándor akadémikus az 1616. április 29-én kelt szabadalomlevelet elemezte, pontról pontra. A rendkívül összetett és tömör, latin nyelven írott oklevélnek máig sincs hiteles, teljes fordítása – mutatott rá. A nyugalmazott levéltáros is egy 1863-ban készült tartalmi fordításra hivatkozva ismertette azokat a kiváltságokat, amelyeket a város elnyert: címer, zászló, pecsét, szabad vásártartási jog – a város polgárai peres ügyekben végső fellebbezésként egyenesen a fejedelemhez fordulhatnak, saját ügyvédeik lehetnek, a települést fallal lehet körülkeríteni, és amennyiben a városban laknak, a nemeseknek is adózniuk kell. Ezt azonban a nemesek sérelmezték, így a 31 nemesi telek továbbra is adómentes maradt, csak annyiban kellett adót fizetniük, amennyiben a várban is volt lakásuk.
A pestisjárványtól megtizedelt város
Soós Zoltán régész, a Maros Megyei Múzeum igazgatója a marosvásárhelyi várban végzett többéves ásatás eredményeit vetített képes előadásban ismertette, megjegyezve, hogy a várban működő egykori ferences kolostor maradványainak feltárása olyan mesterségek és műhelyek meglétére derített fényt, amelyekről írásos források nem maradtak fenn. Sikerült több középkori lakóház helyét meghatározni, a kolostort alaprajzában helyreállítani, a vártemplom freskótöredékeit feltárni, és láthatóvá tenni. A munkálatok még hosszú évekig tarthatnak és sok érdekességet felszínre hozhatnak, hiszen ez a vár abban a különleges helyzetben van, hogy a lebontott középkori épületekre (a 18. században beköltöző császári hadsereg elűzte a várban lakókat) nem építettek rá semmit, tehát csupán a rárakódott földréteget kell eltávolítani. Soósnak azt is sikerült tisztáznia – részben az írott források alapján (krónikák, oklevelek), részben a régészeti feltárások, falkutatások nyomán – hogyan épült a marosvásárhelyi vár, milyen szakaszai voltak az 50 évig tartó munkálatoknak. Előadásában részletesen beszélt az építkezésről, a teherről, amely a városlakókat sújtotta, hiszen „felsőbb” támogatás nélkül, saját erejükből kerítették fallal körbe városukat, hogy megóvják a különféle támadásoktól. Várkatonai védelmi szempontból csupán a portyázó hadaknak tudott ellenállni, egy szisztematikus ostrom azonban tragikus lett volna. Erre azonban nem került sor, az 1658-as tatárdúlás elkerülte a várost. A középkori városlakókat sokkal inkább megtizedelték a járványok – elsősorban a pestis –, mint a háborúk, ugyanis a köztisztaságra nem fordítottak figyelmet, gyakran megesett, hogy a szemét, az emberi ürülék a házak ablakáig ért. Ezért is eshetett meg az, hogy az első pestisjárvány az ittlakók egynegyedét vitte sírba.
Bethlen Gábor türelme
Bethlen Gábor művelődéspolitikáját Spielmann Mihály elemezte a legfrissebb szakmunkák és saját kutatásai alapján. A történész Bethlen Gábor könyvszeretetét, nyomdapolitikáját, könyvkiadását ismertette, kitérve a fejedelem korában külföldön tanuló akadémiták (peregrinusok) tanulmányidejére és a diákok népességére is. Bethlen vallási türelme gyakorlati türelmi politika volt, ugyanis sem a szombatosokkal szemben nem járt el, sem erőszakos térítésekre nem volt hajlandó – mutatott rá a kutató. Az uralkodó református vallás számára is az ideológiai támaszt jelentette uralkodásában, de nem tudta és nem is akarta nélkülözni a tanult katolikus főnemesség tagjait, akiket az udvari elit sorába emelt. Ami a románsággal szembeni magatartását illeti, igyekezett a román, ortodox papság működését támogatni. Fölszabadította a román papokat a jobbágyi sorból és a gyulafehérvári püspökség fennhatósága alá rendelte valamennyi ortodox vallású alattvalóját. Román források feltételezik, hogy végső szándéka a kálvinista vallásra való áttérítés lett volna, ezt azonban az oklevelek nem igazolják.
Bethlen volt az első olyan erdélyi uralkodó, aki tudatos művelődéspolitikát folytatott, egyenrangúnak tekintve a gazdasági vagy a hadi szükségletekkel. Erőfeszítéseket tett, hogy megszerezze Mátyás király Corvináit, ezt az erőfeszítését azonban nem koronázta siker. (A híres fejedelmi könyvtárból csupán két könyv maradt az utókorra, a többit elpusztította a már említett 1658-as tatárdúlás.)
Bethlen Gábor akadémiát alapított Gyulafehérváron 1622-ben, amit 1658-ban a tatárok elpusztítottak, de 1662-től újjáéledt Nagyenyeden, ugyanis Bethlen még életében a gyulafehérvári akadémiának ajándékozta Nagyenyedet minden tartozékával együtt. Az akadémia irányítására, valamint a tanulóifjúság oktatására külföldi tanárokat hívott, elsősorban a Német- Római Birodalomból, akik tevékenységük java részét már Bethlen halála után, I. Rákóczi György idejében fejtették ki
incs végleges döntés szoborügyben
Kettőt választott ki a zsűri a Maros megyei RMDSZ által februárban meghirdetett Bethlen Gábor egész alakos, köztéri szobor-pályázatára beérkező nyolc pályamunka közül – a terveken kisebb változtatásokat kell eszközölniük az alkotóiknak, hogy végül eldőljön, a kettő közül melyiket állítják ki Marosvásárhely főterén.
A Béke és az Aranykor jeligét viselő szoborpályázatok – Harmath István székelyudvarhelyi és Deák Árpád nagyváradi szobrász alkotásai – váltották ki a héttagú zsűri – Nagy Miklós Kund író, Keresztes Géza műépítész és az öt szobrászművész, Hunyadi László, Bocskai Vince, Gyarmathy János, Kiss Levente és Gheorghe Mureşan – tetszését. A nyolc pályaművet a Köpeczi-Teleki házban állították ki, és a közönség is kifejthette véleményét. A végső döntés egyharmadát a közönség szavazata tette ki, míg a kétharmadát a zsűrié. A közönség a legtöbb szavazatot a Consilio firmata Dei és a Kassiopeia című munkákra adta, 943, illetve 928 szavazatot. Őket a Szülőföld című alkotás követte 748 szavazattal és az Aranykor 684 szavazattal.
Az eredményhirdetésre a Kultúrpalota nagytermében azon az ünnepségen került sor, amelyet a 400. évfordulóra szerveztek. Négy évszázaddal ezelőtt ugyanis ezen a napon, 1616. április 29-én Bethlen Gábor, Erdély fejedelme aláírta azt a dokumentumot, amely szabad királyi városi rangra emelte a várost, hivatalosan is Marosvásárhelynek nevezve Székelyvásárhelyt. A rendezvényen a Szentegyházi Gyermekfilharmónia lépett közönség elé, a szoborpályázaton meghozott döntést Soós Zoltán független polgármesterjelölt hirdette ki, ünnepi beszédet mondott dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja.
A nyolc beérkezett pályamű: Fejedelem – Sánta Csaba, Szováta Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – Baróthi Ádám, Szászrégen Kassiopeia – Zavaczki Walter Levente, Székelyudvarhely Consilio firmata Dei – Makkai István, Marosvásárhely K – Pokorny Attila, Marosvásárhely Szülőföld – Nagy Benedek, Budapest Béke – Harmath István, Székelyudvarhely Aranykor – Deák Árpád, Nagyvárad
Antal Erika |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2016. május 17.
A Tündérkert légköre fullasztó
Történelmi korok sosem ütköznek, csak emberek, embercsoportok. Bethlen Gábor tizenhat esztendeig volt Erdély fejedelme (1613–1629). Azt a századot meg az előzőt sem nevezhetjük békésnek; elszánt gondja volt erre mind a Török Birodalomnak, mind a Habsburgnak. Reformáció és ellenreformáció ütközött a magyar királyságban. Miközben vergődött a már akkor Tündérkertnek nevezett Erdély mellett Moldva és Havaselve.
Bethlen mindenképpen segítette a hozzá alázatos hitlevelekkel forduló vallah vajdákat. Nem szándékom korrajzot adni rövid írásomhoz, ám mindenképpen jelezni akarom, hogy Erdélyben a 17. század elején, Bethlen korában a kérelem és a kérés nélküli adomány ideje jellemezte a vallahok erdélyi éldegélését. Ezzel igen-igen ellentétes a mai korunk légköre, melyben tiltva a magyar szó Erdélyben…
Lássuk csak a mostani Marosvásárhelyt, ahol 400. évfordulót ünnepeltek – a román vezetők, abból az alkalomból, hogy 1616. április 29-én Bethlen Gábor fejedelem Marosvásárhelynek szabad királyi város címet, kiváltságot és fejedelmi adománylevelet adott. A mostani város Kultúrpalotája és annak Tükörterme Erdély egyik híres műemléke, a magyar szecesszió egyik gyöngye. Ott gyűltek össze az évfordulóra a román vezetők, magyar meghívottak. A belépő, üdvözlő szavakon kívül ott magyar szó el nem hangzott, csak román. Nem került senki magyar, aki azt mondotta volna: eb ura fakó, magyarul szólok én!
Elhangzott a mindenütt mindent elfedőnek szánt „multikulturális együttélés a kölcsönös tisztelet és tolerancia” jegyében stb. Az ünnepi ülés szervezője Chiorean Ioan volt, aki kihúzván magát, emlegette, hogy a város felújított magyar várának szerepe ma a kölcsönös tisztelet és harmónia védelme. Innen ugrott át 200 évet, és máris a román kultúra, a Școala Particulară Ardeleană dicséretében pancsolt. Fölemlegette, hogy bizony átutazott Marosvásárhelyen Bartók Béla, Enescu, itt volt a második szívátültetés Romániában stb. stb.
Arról egy szót sem szólt ő sem, nemzettársai sem, hogy az 1960-as, 70-es években csak a híres Marosvásárhelyi (magyar nyelvű) Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem okleveleit fogadták el Nyugaton, mást nem. Pedig a város jó hírét az is keltette.
Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a város rangját méltatta Erdély aranykorában. Jellemző az ellentétek mai korára, szerintem. Cornel Sigmirean egyetemi tanár Bethlen Gábor koráról beszélt. A polgármester Dorin Florea, a román jövőbe mutatván, beszélt Marosvásárhely fejlődési lehetőségeiről, de ahhoz „el kell hagyni a középszerű cirkuszokat, ellenségeskedést”. Nemes román egyszerűséggel erre a rangra degradálta a magyarság igényeit. És a Vár ma védi a harmóniát.
Gondolom, a „modern város” kategóriába tartozik az is, hogy 1989-ig „zárt város” volt Marosvásárhely is, mint Kolozsvár, Nagyvárad… Beköltöző csak román lehetett. Dorin Florea méltó utóda lett a Kolozsvárt százszor meggyalázó Gheorghe Funarnak. A városnak szobrot ígért a polgármester az ünnepi alkalomból: szoborcsoportot a Școala Ardeleană nagyjainak (Marosvásárhelyre!), illetve Bethlen Gábor fejedelemnek.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2016. május 28.
Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)2016. július 11.
Búcsú Szabó Miklóstól
Folyó év július 9-én, 84 éves korában elhunyt Szabó Miklós, a történelemtudományok doktora, ny. tudományos főkutató. Tudományos tevékenységét levéltárosként kezdte, főiskolai tanárként folytatta, és tudományos főkutatóként több évtizeden át tanulmányozta múltunk forrásait. Az erdélyi magyar oktatás- és elittörténet, pontosabban az erdélyi diákok külföldi egyetemjárásának a feltárása terén végzett kimagasló eredményei szellemi műveltségünk történetének példaértékű megvalósításai.
Miki, ahogy szólítottuk mindnyájan, ismerősei és barátai, nemcsak szakmabeli kolléga volt, hanem jó barát is. Ismeretségünk túlnőtt a levéltáros–kutató viszonyon. Évek hosszú során több alkalommal dolgoztunk együtt kutatási tervek megvalósításán, kéziratok szakvéleményezésén, szakmai megbeszélések szervezése és lebonyolítása terén, valamint tanulmánykötetek szerkesztésén. És tettük mindezt kollégaként és jó barátként.
Ezen soraimmal búcsúzom tőled, mivel távollétem megakadályoz abban, hogy ravatalodnál mondhassam el búcsúszavaimat. És önkéntelenül eszembe jutnak az együtt töltött alkalmak, megismerkedésünk, sűrű szakmai és baráti beszélgetéseink. Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor kezdő levéltárosként hasznos tanácsokat kaptam tőled, a tapasztalt levéltárostól. És mindig úgy éreztem, hogy szakmai eszmecseréink tanulságosak voltak számomra. Rendezvényeink, kutatási témáink tervezésénél, elgondolásaink megbeszélésénél véleményedre, helyes meglátásaidra mindig számíthattunk.
Forráskiadásaid a ma és a jövő kutatói számára nélkülözhetetlen adatbázisokká váltak. A dolgozataidon végig nyomon követhető igényességed példaképpen áll előttünk. A tudományos kutatómunkát folytattad akkor is, amikor ezen tevékenység útjába számtalan akadályt gördített a múlt század nyolcvanas éveiben a totalitarista rendszer. Tudományos munkásságod 1990 után kiterebélyesedett. Sikerült befejezned az erdélyi diákok külföldi egyetemjárását összefoglaló többkötetes munkát.
Sajnos az utóbbi években megrendült egészséged megakadályozott terveid mAradéktalan megvalósításában. De nem feledjük, hogy hittel és az eredményeiddel szemben érzett felelősséggel tetted mindazt, amit a tudományművelés terén végeztél. Ennek megfelelően jártad végig a nemegyszer göröngyösnek bizonyult tudományos pályát.
Ami mAradandóan tanúskodik e földön végzett munkád értékéről, ami fenntartja emléked, az a szellemi alkotásod. Munkásságod eredményét hasznosan gyümölcsöztethetjük nemcsak mi, hanem utódaink is.
Miki barátom, munkádat becsülettel bevégezted, adjon neked békés nyugodalmat a drága anyaföld!
Dr. Pál-Antal Sándor akadémikus
Szabó Miklós /Sáromberke, 1932. nov. 13. – Marosvásárhely, 2016. júl. 9./
Főbb művei
Szabó Miklós-Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban 1521-1700 /Szeged, 1992/
Szabó Miklós, Simon Zsolt, Szögi László: Erdélyiek külföldi egyetemjárása 1849-1919 között 1-2. /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2014/
Szabó Miklós-Szögi László: Erdélyi peregrinusok /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998/
Sáromberke 1319–1994 (társszerzők Berekméri István, Nagy Géza, Tonk Sándor, Kolozsvár, 1994);
Búzásbesenyő (társszerző Pál-Antal Sándor, Marosvásárhely, 1995);
Mesél a múlt. Csíkjenőfalva 800 éves története (társszerző Jakab Sámuel, Marosvásárhely, 2001);
A Maros megyei magyarság történetéből (társszerző, társszerkesztő, Marosvásárhely, 1997);
Marosvásárhely történetéből (társszerző, társszerkesztő Pál-Antal Sándor, Marosvásárhely, 1999)
Népújság (Marosvásárhely)2016. augusztus 9.
Székelyföld története három kötetben (Éles szakmai vita egy új kiadványról)
A Székelyudvarhely finanszírozásával, a Haáz Rezső Múzeum kiadásában nemrég megjelent, huszonkét szerző tollából, Egyed Ákos akadémikus főszerkesztésével készült Székelyföld története című háromkötetes munkát elemezték történészek az egyik tusványosi kerekasztal-beszélgetésen. Két felkért bíráló éles kritikát fogalmazott meg, a szerzők és szerkesztők közül jelen lévők részben magyarázták a felvetetteket. Elhangzott: a nézeteltérések fő oka abból adódik, hogy egyesek monográfiaként, mások kézikönyvként tekintenek a műre, más-más elvárásokkal. Az is megfogalmazódott, ebben a pillanatban ez az összegző munka létezik, jó, hogy sikerült kiadni, és érdemes megvásárolni.
A kiadványról
Fehér János erdővidéki művészettörténész elmondta, a külső jegyek szempontjából a kiadvány reprezentatív, stabil felépítésű, kötése időtálló, belseje szép tükrű, ám hiányolta, hogy a képek nincsenek megszámozva, a szövegben nem mindig utalnak a képre. Az oklevelek képi megjelenítésének örvend, mert a látvány tudatosítja, hogy a levéltári forrásokra oda kell figyelni, ám ha valaki netán meg akarja keresni a forrást, nagyon nehéz dolga lesz. A kritikai apparátus szerinte nagyon hullámzó minőségű, nem egységes, nem következetes. Oldalakon keresztül folyik számos idézett szöveg minden forrás megjelölése nélkül. Az első és második kötetben túlburjánzó a redundancia, lépten-nyomon indokolatlan ismétlésekbe botlunk. Sokszor egész fejezetrészek, akár fejezetek elmAradhattak volna. A második kötet esetében talán 20 százalék megtakarítással is lehetett volna élni – véli a bíráló.
Az első kötetről
Az első kötet középkori része gyakorlatilag Benkő Elek 2012-ben megjelent, A középkori Székelyföld című kétkötetes művére alapoz, szövege és az illusztrációs anyag tekintélyes része onnan származik – folytatta Fehér János. Itt eltekintettek a képekre való utalásoktól, a képek nincsenek megszámozva, és ez megnehezíti a tájékozódást. A székelység eredete és őstörténete fejezetben a Kordé Zoltán által megfogalmazottak a régóta adott helyzetet tükrözik, a különböző vélemények nem látszanak stabil nyugvópontot találni, illetve a továbblépés, a megoldás lehetősége sem körvonalazódik. Az etnikai viszonyok része meglehetősen üdítő, a fejezet Hegyi Géza tollából született, tárgyilagos és kiegyenlített, kiviláglik, hogy a forrásokat ismerő, gondolkodó történész állította össze. Ugyanaz a helyzet a szintén Hegyi Géza által összeállított Egyházszervezet és egyházi élet című fejezettel. Megtörtént az okleveles források kritikai vizsgálata, illetve új források bevonása is. Az egyháztörténeti rész mintaként szolgálhatott volna a reformáció utáni egyházszerkezeti kérdéshez. Külön fejezet szól a székely jog sajátosságáról Egyed Ákos tollából, gyakorlatilag a régóta ismert általánosságok jelennek meg a tanulmányban, alapos történészi kritika, illetve a források filológiai elemzése nélkül. Jó lett volna egy jogász véleményét kikérni, hogyan működnek a jogi aktusok, mit jelentenek a jogi tételek.
A második kötetről
A második kötetben az első rész az Erdélyi Fejedelemség és a Rákóczi-szabadságharc korát öleli fel, szerzői Oborni Teréz, Balogh Judit és Tüdős S. Kinga. Ha valakit a korszak nagyon érdekel, akkor meglehetős kihívás előtt áll, mert a feladat nehéz: a szövegek terjengősek, tele vannak ismétlésekkel, következetlen és gondozatlan megszövegezéssel, csúsztatásokkal, sőt, még spekulálásokkal is – állapítja meg Fehér János. A jegyzetelés ezekben a részekben a legpocsékabb, a szövegeket gyakorlatilag nem szerkesztették, a szerkesztői munka kimerült abban, hogy a sorrendet megállapították. A szövegből kiderül, hogy a szerzők a szakirodalmat – ami gyakran százéves – ismerik, viszont a forrásokat kevésbé, például a székely széki jegyzőkönyvekre alig hivatkoznak, illetve Székelyföldi városok kapcsán nem tűnik fel a városi levéltárak áttanulmányozása, ami alapvető lenne. Kiemelte: nagyon sok a tárgyi tévedés.
A Székelyföld népessége a 18. században című fejezet (szerzője Pakot Levente) üdítő, viszont nem biztosítottak elég teret annak. Ám a konszolidáció kora teljesen ismerős szövegeket tartalmaz. Elekes Tibor, Hermann Gusztáv Mihály és Zepeczaner Jenő szerzőségével kiadott Udvarhelyszék közigazgatás-történetében megjelent szövegek olvashatóak, amelyek Hermann Gusztáv Mihálynak már a 2003-ban megjelent Náció és nemzet című könyvéből is ismerősek. Fehér János azt túlzásnak tartja, hogy az 1848–49-es szabadságharcnak száz oldal jutott.
A harmadik kötetről
Nagy Botond történész, Sepsiszentgyörgyi levéltáros a harmadik kötetet bírálta. Ebben a részben is fellelhető a redundancia, a nagyvonalú jegyzetelés, a logikai kohézió hiánya. Abszolút negatívumként értékeli, hogy hiányzik a Székelyföld történetének historiográfiája.
A dualizmus korának tárgyalásakor lépten-nyomon előfordul a centrum-periféria modell. Az elmAradottságról szóló diskurzus arra erősít rá, hogy a felülről történő vizsgálódás birodalmi szemléletet tükröz, amely mint gyarmatra tekint a Székelyföldre. Feltűnő a román szakirodalom látványos kerülése, főként a gazdasági kérdések esetében.
A levéltáros hiányol egy, az adózásról szóló fejezetet. 1848-ban a forradalmi kormány meghirdette a közteherviselést, 1850 után az abszolutista kormány ezt életbe is léptette, Székelyföld esetében a legnagyobb változást gazdasági téren ez hozta. A székelyek szabad pálinkafőzését is felszámolták a Bach-korszakban. Azért bajos e nélkül tárgyalni a gazdasági kérdéseket, mert jelentős adóalapot képzett. Ez csupán Háromszék megye esetében egy év alatt akkora összeget jelentett, ami duplája annak, amit tizenegy év alatt a magyar kormány oktatásra fordított. A székely kivándorlás kérdésekor még mindig Venczel Józsefre hivatkoznak, az agrárfelesleget említik okként, de figyelembe kell venni egyebeket is, az örökösödési szokásokat, amire Kövér György hívja fel a figyelmet, a vármegyei bürokrácia zaklatásait, amely elősegítette a kivándorlást. Kutatni kellene, mi történt a Romániába kivándorolt tömeggel a háború éveiben. A belső migrációt sem kutatták kielégítően. Székelyföld társadalmának struktúráját is jobban meg kellett volna rajzolni, az érdekellentéteket is meg kellett volna világítani.
Székelyföld mint hadszíntér a második világháború esetében (szerzője Nagy József) jól megoldott, van egy polgári rész és egy katonai, ám a kettő egyesítése, miként az első világháború tárgyalásakor történt (szerző Csikány Tamás), nem szerencsés. A katona sorsát nemcsak a bécsi levéltárban szórványosan felbukkanó levelezőlapokból lehet rekonstruálni, itt, Székelyföldön a levéltárakban léteznek források.
A román katonák kegyetlenkedéseiről vannak források a vármegyei levéltárakban. Miután kivonultak a románok, vizsgálatok folytak, és ennek az iratanyaga megvan. Nagy Botond kitért az elhurcoltak kérdésére is. Míg A székelység története tankönyvben a szerző a hasára csapott és bemondott egy jókora számot – román részről ezt támadták legtöbben –, Csikány Tamás erről a témáról egyáltalán nem tett említést, pedig a jelenség létezett.
Általános bírálat
Sok esetben a Székelyföld története cím használata gyakorlatilag indokolatlan, mert nem egy felelősségteljes, minden fejezetében egységesen igényes, széles körű kutatásokon alapuló, céltudatos eredményekre törő, professzionális munkával szerkesztett munkával állunk szemben, hanem a kötetek megírására felkért szerzőknek az elmúlt húsz évben megjelent, meglehetősen változó minőségű írásaiból összeállított szöveggyűjteménnyel – jegyezte meg Fehér János. Reményét fejezte ki, hogy ezeknek a köteteknek a megjelenésével a Székelyföld történetének megismerése kapcsán hosszú és meglehetősen terméketlen időszak lezárul, és elkezdődnek a komoly alapkutatások.
Monográfia vagy kézikönyv?
Bárdi Nándor, a harmadik kötet társszerkesztője a kritikák elhangzása után – látva a meglepődést a közönség soraiban – elmondta: azért kérték fel a két történészt a bírálatra, mert nem fényezni akarják magukat, hanem egy szakmai vita kezdetéről van szó, ami teljesen normális. Úgy tekinti ezt a három kötetet, mint egy olyan szakmai szintézist, amit a huszonkét szerző tudott produkálni három és fél év alatt. Számba kell venni, mik a problémák, előttünk az évtizedek, és el kell kezdeni az újabb és újabb alapkutatásokat – tette hozzá.
Mind a székely eredetkérdést, mind a székely írás kérdését historiográfiai feltárással oldották meg, olyan kompromisszumos megoldással, hogy a székely eredetkérdés két képviselője saját maga írhatta meg álláspontját egymás mellett. Nem állnak azon a szinten, hogy hosszú folyamatokat tudtak volna megírni. Nem birodalmi gondolkodásról van szó, hanem bizonyos modernizációs folyamatok egy-egy központban megrekedtek, ez mai napig így működik Székelyföldön. Még elmondta, két dolog keveredik: az, hogy a Székelyföld története kézikönyv-e vagy monográfia. Ez inkább egy kézikönyv, állapította meg, és a szerzők jelentős része így nyúlt hozzá.
Szerzői hozzászólások
Hegyi Géza – aki csak dicsérő szavakat kapott – az első kötet mundérjának a becsületét megvédendő idézte néhai Engel Pál történész álláspontját: amit egyszer jól megírtak, nincs értelme azon változtatni, és négy év alatt nem merültek fel új adatok, amelyek a Benkő Elek fejezetének átírását indokolták volna.
Csikány Tamás hadtörténész úgy véli, ez keretmű, ami alapja lehet a további kutatásoknak. A személyét ért bírálatra válaszolva elmondta, Budapesten él, a Székelyföldi levéltárakba nem jutott el, de a bécsiben talált dokumentumok bőségesen bemutatják az eseményeket és sorsokat, és ez elégséges, mivel összefoglaló műről van szó.
Hermann Gusztáv Mihály kifejtette, ennyire rövid időszakba beleférni elég kemény kihívást jelentett, hasonló szintézisek minimum egy évtizedet vettek igénybe, s azokban is mindig visszaköszönnek a szerzők előző munkái. Hozzátette, Pál-Antal Sándornak mint szerzőnek kiesését záros határidőn belül pótolni kellett, így a szerzők száma szaporodott, a stiláris összhang szétesett. A fejezetet elosztották Pakot Levente, Pál Judit, Egyed Ákos és saját maga között. Ahhoz képest, hogy milyen kilátástalannak nézett ki a helyzet egy adott pillanatban, nem is oldották meg rosszul – jegyezte meg.
Nagy József hadtörténész kifejtette, az éles kritikák ellenére nem gyenge munkáról van szó, hiszen a történészek állandóan vitáznak. Bátran ajánlja, hogy ott lehet mindenki polcán. Egyedi a kezdeményezés: aki nem történész, nem ismeri a szakfolyóiratokat, nem fogja összekeresgélni az összes szerző tanulmányait, itt minden szerzőtől talál egy kivonatot, ami keretbe foglalja az eseményeket. Az érdeklődő átfogó képet kap Székelyföld történelméről.
A jelen lévő szerzők még tömören ismertették az általuk írt fejezeteket. Így az említetteken kívül Oláh Sándor a kis magyar világ történéseit foglalta össze, Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa a két világháború közötti és a megyésítés utáni gazdasági kérdésekkel foglalkozott, a román agrárreform, a gazdasági nacionalizmus hatásait igyekezett bemutatni, és arra világított rá, a megyésítés utáni erőteljes iparosítás következtében hogyan változott meg a társadalmi szerkezet Székelyföldön.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. augusztus 12.
Szászrégeni Magyar Napok
Az RMDSZ szászrégeni szervezete, a Kemény János Művelődési Társaság, a Humana Regun Egyesület, a Szászrégeni Ifjúsági Szervezet, a Rákóczi Szövetség szászrégeni szervezete, az RMDSZ szászrégeni nőszervezete és a Csillag Egyesület szervezésében augusztus 18-án, csütörtökön kezdődik a IV. Szászrégeni Magyar Napok rendezvénysorozata. Csütörtök délután 6 órakor a radnótfájai református kistemplomban bemutatják a Bernády, a városépítő című könyvet. Meghívottak: Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi elnöke, Nagy Miklós Kund, Pál-Antal Sándor, Fodor János szerkesztők. Ugyanitt péntek délelőtt 11 órakor kezdődik a középiskolás diákok Réges- Régen című történelmi vetélkedője. Délután 3 órakor Nagy Attila tanár történelmi sétára hívja az érdeklődőket, gyülekező az evangélikus templom előtt. Délután 6 órakor Magyarságunk régen és ma címmel gálaműsor kezdődik az Eugen Nicoara művelődési ház nagytermében. Ekkor díjazzák a vetélkedő nyerteseit, és kiosztják az idei életműdíjakat, majd a történelmi egyházak képviselőinek jelenlétében kenyéráldásra kerül sor, végül a nagykőrösi Kőris kamarakórus mutatja be díszelőadását. Szombaton reggel a Lendület sportpályán kispályás labdarúgó-bajnokság kezdődik.10 órakor a művelődési ház nagytermében a Kicsi vagyok én, majd megnövök én... című előadásra kerül sor, a magyarrégeni 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat szervezésében pedig cserkésznap kezdődik. Délután 5 órakor a DIO Ház tárlatnyitónak és zongorakoncertnek ad otthont. Az érdeklődők Kalabér Tímea másodéves egyetemista festészeti kiállítását tekinthetik meg, zongorázik Osváth Hunor, a Kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia negyedéves hallgatója. Este 7 órától a szervezők klubestre hívják a szászrégenieket a radnótfáji volt kultúrotthonba (Crizantema étterem). Vasárnap reggel 9 órakor gulyásfőzés, 10 órakor sportversenyek kezdődnek a sportpályán. Délelőtt 10 órakor tartják a radnótfáji nagytemplomban az elszármazottak találkozóját. Délután 1 órakor a sportpályán szászrégeni néptánccsoportok lépnek színpadra. Este 7 órakor a Republic koncertezik, majd lampioneregetéssel zárul a program.
Népújság (Marosvásárhely)2016. szeptember 2.
Pál Antal Sándor Az elso világháború Erdélyben
Menekülés 1916 oszén
*
Bevezetoként röviden megemlítjük, hogy a román betörés hírére 1916. augusztus 28-ra virradóra lázas menekülés indult meg Magyarország belseje felé Erdély keleti és déli vármegyéibol. A hivatalok, bankok értéktárgyaikat, irataikat, a magánosok ingóságaik legértékesebb részét menteni igyekeztek.
A magyar hadvezetoség, tekintettel a határszéleken álló csekély haderore, a rendszeres, fokozatos visszavonuló védekezést választotta mindaddig, míg a harcterekrol kello számú haderot átirányíthatnak Erdély védelmére. A lakosság védelmét pedig gyors evakuálással látták biztosíthatónak. Az augusztus közepén létesített menekülési kérdésekkel foglalkozó kormánybiztosság augusztus 29-én, eléggé megkésve, elrendelte 11 vármegye kiürítését, a Maros vonaláig.1 Kijelölték mindenik kiürítendo vármegye lakosságának magyarországi részeken történo elhelyezését.
Az eseményekre fel nem készült, váratlanul értesült lakosság pánikszeruen menekült az ország belseje felé. Az elso nap még mehettek vonattal is, azután ki kocsin, ki gyalog indult meg a bizonytalanság felé. Helyben maradtak az elmozdulni nem tudó idosek, a szegények, valamint a románok többsége. ?rintettek elsosorban a székely megyék voltak: Csík, Háromszék és Udvarhely megye, valamint Brassó vidéke, de érintett lett Maros-Torda megye is. A menekültek száma az utólagos becslések szerint meghaladta a 200 ezret, de amint majd látni fogjuk, az értékelések közt nagy eltérések vannak.2
Hadüzenet és támadás
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely), 2016. szept. 9.
Az elso világháború Erdélyben
Menekülés 1916 oszén
Hivatalos intézkedések
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely), 2016. szept. 16.
Az elso világháború Erdélyben
Menekülés 1916 oszén
Földindulás.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely), 2016. szept. 23.
Az elso világháború Erdélyben
Menekülés 1916 oszén
A hosszú, gyötrelmes vándorlás
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely), 2016. szept. 30.
Az elso világháború Erdélyben
Menekülés 1916 oszén
Menekültek Marosvásárhelyen
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely), 2016. okt. 7.
Az elso világháború Erdélyben
Menekülés 1916 oszén
Menekültek Marosvásárhelyen
A hazatérés, veszteségek
Népújság (Marosvásárhely)2016. szeptember 2.
Az 1916-os román betörés történetét ismertették Marosvásárhelyen
Az első világháború és a menekülés centenáriumára szervezett előadássorozat Marosvásárhelyen ért véget, ahol Pál-Antal Sándor, Veres Emese Gyöngyvér és Berekméri Árpád Róbert osztotta meg a témával kapcsolatos kutatásainak eredményét, illetve bemutatták Koszta István és Marossy Géza Az 1916-os erdélyi elégia (székely kálvária) című dokumentumfilmjét is.
Néhány napja Kolozsváron Románia hadba lépésének 100. évfordulóját ünnepelték, pontosan azt, hogy a román hadsereg átlépte a Kárpátokat, a román-magyar határt. A hivatalos, háromnapos emlékkonferencián négyszáz történész vett részt, de senki nem volt közöttük a magyar történészek közül – mutatott rá Pál-Antal Sándor kutató, akadémikus, aki arról beszélt, hogy húsz évvel ezelőtt „kényszerítve” érezte magát, hogy az 1916-os menekülés kérdésével foglalkozzon, tanulmányt is írt a kutatásai eredményeiről, amelyben a Székelyföldi menekülés eseményeit tárta fel, Marosvásárhely szerepét hangsúlyozva az egykori események közepette.
Azt kutatta, hogy Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Sepsiszentgyörgyről hogyan, milyen útvonalon indult el a magyar lakosság Magyarország felé, hogy biztonságban érezze magát. „Az én családom is érintett volt, az egyik nagybátyám Debrecen mellett született egy szekérben” – mondta a történész, hozzátéve, hogy még nagyon sok a kutatnivaló ezen a téren. „Remélem, egy pár év alatt ezt a menekültkérdést sikerül annyira feldolgozni, hogy ne legyen talány senki számára” – fogalmazott Pál-Antal Sándor.
Budapestet felkészületlenül érte a menekültáradat
Veres Emese Gyöngyvér Budapestről érkezett, Marosvásárhelyi születésű történész, akit a barcasági csángók múltja érdekel, a néprajzi kutatásai során találkozott a menekülés témájával. A hétfalusi és barcasági csángók menekülésének kálváriáját dolgozta fel, levéltárakban, könyvtárakban talált iratok, visszaemlékezések, naplójegyzetek, illetve az idős emberekkel készített interjúk alapján.
Előadásában kitért arra is, hogy a román hadsereg 1916. augusztus 27-én, este 9 órakor átlépte a határt, abban a pillanatban, ahogy Románia bejelentette hadba lépését. Vonattal és szekerekkel indult a lakosság Budapest felé, ahol viszont nem voltak felkészülve a menekültáradatra. „Az egész meneküléstörténetet nem tudnánk ma megírni a korabeli sajtó nélkül” – mondta a történész, rámutatva arra, hogy a szerkesztőségek mindent vállaltak: a tudósítások mellett a segélyakciókról írtak, a családok egyesítésében segítettek, az erdélyi menekültek számára hirdetett állásokról értesítették az érdekelteket.
Kibédet nem támadták le a román katonák
Az első világháború és a ’16-os betörés egyházmegyei vonatkozásairól beszélt Berekméri Árpád Róbert, Maros megyei egyházi levéltáros, aki elsősorban az esperesi vizitációk kiegészítésére készült évi jelentésekből tudott meg sokat, azokban is az Említésre méltó események címet viselő fejezetben, amelyek rövidebb-hosszabb beszámolókat tartalmaznak, adatokat mindarról, amik akkoriban történt az egyházmegyék falvaiban. A menekülés kérdése nagyon jól kirajzolódik a levelezésekből is, amikor egy-egy fronton harcoló katona, vagy az itthon mAradottak közül írja meg valaki az éppen aktuális állapotokat. Kiderül ezekből a forrásokból, hogy melyek voltak azok a legérintettebb települések, ahonnan a lakosság zöme elmenekült, illetve melyek azok, ahová már nem jutott el a román hadsereg. Például Szovátaról és Sóváradról menekültek, de Kibédről már nem, oda csak lövedékekkel „látogattak” a román katonák.
A konferencián szó esett az itthon mAradottak javairól, házaik kifosztásáról is, valamint a megtorlásokról. Brassóban egy román asszonyt egy mozsárért ítéltek el, de akár egy szál virágért is súlyos büntetés járt. Ott a románok fosztották ki a hátramAradott magyarok vagy szászok házait. Viszont Csíkszeredában például a római katolikus Szabó család javait a szintén Csíkszeredai római katolikus Kovácsék vették magukhoz – mutattak rá a történtekre a kutatók.
Antal Erika
Székelyhon.ro2016. szeptember 4.
Az '56-os forradalomra emlékeztek és emlékeztettek Szentgyörgyön
Emlékezni és emlékeztetni akarnak – fogalmazták meg céljukat a Magyar sors, 60 évvel a magyar forradalom és szabadságharc után címmel szervezett kétnapos Sepsiszentgyörgyi szimpózium szervezői.
A Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezetének köszönhetően pénteken és szombaton jeles történészek tartottak előadást az 1956-os forradalomról, annak erdélyi vagy nemzetközi vonatkozásairól. Török József, a szervező Háromszéki szervezet elnöke elmondta, a rendezvény bajtársi találkozó is, hiszen jelen voltak a különböző erdélyi szervezetek tagjai, az Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség, a Székely Ifjak Társasága, a Gyergyószéki Fekete Kéz, a Nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak, a Szoboszlai-csoport, a meghurcolt ferences szerzetes, Ervin atya.
Tófalvi Zoltán történész, író a megnyitón leszögezte: egyetemes ötvenhatról kell beszélni, nincs külön magyarországi vagy erdélyi felkelés, hiszen 1956 októberében másodpercek alatt reagált az egész magyarság arra, hogy mi történt Magyarországon, Budapesten. A történész 1956 erdélyi mártírjairól beszélve elmondta: Budapesten nyolc erdélyi magyart végeztek ki, Erdélyben 12 kivégzés volt, a börtönökben 34 embert vertek agyon.
Sepsiszentgyörgyön az 1848–49-es forradalom hagyományai öröklődtek tovább, amikor 1956-ban szervezkedni kezdett a mikós diákokból alakult Székely Ifjak Társasága (SZIT), mondta Tófalvi Zoltán. A város nevében Sztakics Éva alpolgármester köszöntötte az emlékezőket, elmondva, történelmet írtak azok, akik szembe mertek állni a totalitárius rendszerrel. Rámutatott, hogy a Volt Politikai Foglyok Szervezetének is köszönhető, hogy Sepsiszentgyörgyön létrejöhetett az 1956-os emlékpark, emlékkiállítás, és október 23-ára megjelenik a Kollektivizálás 50 éve című könyv is.
Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai konzulja leszögezte: a fontos pillanatokban nem méricskélni kell, hanem tenni, és Magyarországon, Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön sokan bátrak voltak tenni. A két nap alatt Horváth Miklós, Benkő Levente, Kozma Csaba, Markó György, Pál-Antal Sándor, Tófalvi Zoltán történész tartott előadást.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro2016. szeptember 5.
1956 emlékezete
A pusztulásról sem feledkezhetünk meg
Magyar sors 60 évvel a magyar forradalom után címmel szervezett bajtársi találkozóval összekötött tudományos értekezletet a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete (VPFHSZ) pénteken és szombaton Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
A két nap alatt a téma jeles magyarországi és erdélyi kutatói tartottak nemcsak érdekfeszítő, hanem különböző töltetű érzelmeket is felkorbácsoló előadásokat 1956 történéseiről és azok következményeiről. Elsőként Török József VPFHSZ-elnök, a rendezvény ötletgazdája és levezénylője köszöntötte az előadókat és a magyarországi, valamint erdélyi sorstársakat, majd Tófalvi Zoltán osztotta meg gondolatait, hangsúlyozván, hogy az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc Kárpát-medencei eseményeit nem szabad egymástól különválasztani. Lukács Bence Ákos konzul Magyarország Csíkszeredai főkonzulátusa képviseletében üdvözölte az egybegyűlteket, arra figyelmeztetett, hogy a rossz megismétlődését csak úgy tudjuk elkerülni, ha nem feledkezünk meg a nehéz időkről és a pusztulásról.
Az előadók sorát Horváth Miklós magyarországi hadtörténész, egyetemi tanár nyitotta meg, aki az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásairól beszélt. Nem rejtette véka alá, hogy a rádióban elhangzott biztatások és ígéretek ellenére Amerika és nyugati szövetségesei a magyar forradalmat és szabadságharcot szovjet belügynek tekintették, vagyis tulajdonképpen szabad kezet adtak Moszkvának, hogy a magyarokkal szemben cselekedjen a belátása szerint. Markó György magyarországi történész, a Kommunizmust Kutató Intézet igazgatója a szovjet tankokkal, kézifegyverekkel szembeszállók kilétére mutatott rá. A hallgatóság döbbenettel vette tudomásul, hogy ezek a hősök zömében tizen- és huszonéves, katonai ismeretek birtokában sem lévő, azonban elszánt és bátor fiatalok voltak.
Pál-Antal Sándor Marosvásárhelyi történész, akadémikus a székely főváros ’56-os eseményeiről, Kozma Csaba Kolozsvári történész a Gyergyószárhegyi és Marosvásárhelyi szervezkedésekről tartott előadást. Tófalvi Zoltán kutató Moyses Márton, a diktatúra és nemzeti elnyomás ellen már 1956-ban tiltakozó, majd önmagát a Brassói pártbizottság épülete előtt 1970-ben felgyújtó baróti fiatalember tragikus sorsát ismertette. Végül Benkő Levente Kolozsvári történész az erdélyi magyar szellemi elit ’56-ban tanúsított magatartását ecsetelte, és a forradalmat – néhány kivételtől eltekintve – zömében elítélő állásfoglalását ismertette. A jelen lévő magyarországi forradalmárok, így D. Szűcs Lászlóné, a POFOSZ országos elnökének helyettese, Szalay Zoltán, a POFOSZ Budapesti elnöke és Dózsa László visszaemlékezései megdöbbentő és megható színfoltját képezték a kétnapos értekezletnek, melynek során a Sepsiszentgyörgyi ’56-os emlékparkot és emlékházat is meglátogatták.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2016. szeptember 7.
Az emlékezés keskenyedő ösvényén (hatvan éve lázadt fel Magyarország)
Kétnapos, igényes tudományos előadásokkal tarkított eseménysorozattal idézte meg az 1956-os forradalmat a Volt Politikai Foglyok Szövetségének Háromszéki szervezete Sepsiszentgyörgyön. A rendezvény, amelynek célja az egykori bajtársak találkozóján túl az események, valamint a tragikus kimenetelű következmények felidézése, az emlékek ápolása volt, baráti találkozó formáját öltötte magára, annak ellenére, hogy a szervezők a fiatalabb nemzedéket is igyekeztek megszólítani. Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Háromszéki szervezetének vezetője házigazdaként köszöntötte az előadókat, valamint a jórészt az idősebb korosztály (az egykori eseményeket kortársként meg- és túlélők, az egykori szerveződések képviselői) tagjaiból összetevődő hallgatóságot. „Emlékezni és emlékeztetni gyűltünk össze, jelezni, hogy idén hatvan évet jegyzünk az 1956-os forradalom kitörésétől, illetve a szovjet önkény általi leverésétől. Az események okozta sebek akkor gyógyulhatnak, ha felidézzük, emlékezünk a történtekre, nem felejtjük és nem engedjük elfelejteni. Kerek évfordulóhoz érkeztünk, hatvan éve emelkedett fel a magyarság a zsarnokság ellen, és a Magyarországon zajló események nyomán az egész Kárpát-medence megmozdult, győzelemben bízva, majd együtt siratva a vereséget és megtorlást” – fogalmazott Török József. Az elnök rámutatott: a kétnapos rendezvényen elhangzó előadások elsősorban a Budapesti eseményeket követő megtorlásokat, a résztvevők sorsát taglalják. Török József szerint az ünnepi esemény egyben bajtársi találkozó is, hiszen a közönség soraiban nem egy olyan személy ül, aki saját bőrén tapasztalta meg a megtorlásokat – mint Józsa Csaba, aki egyike azon három egykori baróti diáknak, akik Moyses Mártonnal együtt vágtak neki ötvenhat őszén, hogy csatlakozzanak a Budapesti forradalomhoz. Az elnök ezt követően felsorolta az előadókat: Benkő Levente Háromszéki származású, jelenleg Kolozsváron tevékenykedő történész az erdélyi értelmiségi elit ’56-os eseményekhez való viszonyulásába nyújtott betekintést, Horváth Miklós magyarországi történész, egyetemi tanár a forradalom nemzetközi vonatkozásairól értekezett, Kozma Csaba történész a Gyergyószéki Fekete Kéz szervezetről tartott előadást, Markó György, a Kommunizmust Kutató Intézet igazgatója a szovjet megszállókkal folytatott harc részleteit taglalta, Pál-Antal Sándor történész előadásában a Marosvásárhelyi forradalmi eseményeket mutatta be, és végül Tófalvi Zoltán erdővidéki történész, Moyses Márton esetének kutatója osztotta meg az általa feltártakat. Balogh Béla történész, levéltáros egészségi okok miatt lemondta részvételét, valamint Dávid Gyula irodalomtörténész, illetve Lengyel János, az anyaországi Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) elnöke is objektív okok miatt mAradt távol. Utóbbi kettő előadását egyrészt Benkő Levente történész (Dávid Gyulának a forradalom leverését követően a belügyminisztérium által az egyetemi körökben véghezvittekről szóló értekezése), másrészt Szűcs Lászlóné, valamint Szalay Zoltán (a Pofosz képviseletében) ismertette. „Csak egységes Kárpát-medencei ötvenhat létezik, egységesen kell beszélni az eseményekről, függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy az utódállamok valamelyikében történtek. A magyarság órák alatt reagált a Budapesten történtekre, ráadásul az események sodrában többen erdélyiek voltak, illetve a határokon túl is több helyszínen fegyveres megmozdulásokra készültek” – emlékeztetett Tófalvi Zoltán. A történész emellett egy súlyos tényre is felhívta a figyelmet – amely később az előadások, valamint a beszélgetések kapcsán több rendben is előkerült –, éspedig, hogy sok egykori áldozat hozzátartozói ma sem ismerik a részleteket, sőt, még azt sem tudni, hogy egyeseket hol temettek el – Erdélyben ez kifejezetten igaz.
Sztakics Éva Sepsiszentgyörgyi alpolgármester köszöntőjében a rendszerváltást követő alapos feltáró, emlékápoló munkát méltatta, majd a délelőtti előadások után a résztvevők megtekintették a kommunizmus áldozatainak emlékházát és az ’56-os emlékparkot.
Szombaton délelőtt újból a kutatóké volt a főszerep. Benkő Levente, Pál-Antal Sándor, valamint Tófalvi Zoltán közeli árulásról, feltétel nélküli áldozatvállalásról, a még gyermekfejjel megtapasztalt, majd évtizedig tartó szenvedésről, tűzhalálról, a kulturális elit meghasonlásáról is szólt. Mellbevágó tény, hogy a kommunizmus ellen fellépő erdélyi magyarok, mártírok máig nem kaphatják meg a megérdemelt tiszteletet még a hasonló sorsot megélt román bajtársaiktól sem. A rendezvényt a Székely Nemzeti Múzeumban tett látogatás, majd ünnepi vacsora zárta. Török József értékelésként lapunknak kifejtette: sajnálatos, hogy a fiatalság távol mAradt, pedig pedagógusokat is felkértek, lehetőleg vigyenek magukkal diákokat, viszont maguk az oktatók sem mutattak nagy hajlandóságot a részvételre. Fontos az emlékezés, az akkor történtek ismerete, hiszen egyre fogy azok köre, akik megélték a forradalmi eseményeket, akik valóban tudják, mit jelentett az önkényuralom, hiszen a mai ötven-hatvan évesek jelentős része is jórészt akkor született, így csak részleges ismeretekkel rendelkezik. A fiatalok számára pedig egyre távolibb mindez. Török József hozzátette: ők mindent megtettek, hogy az emlékezést élve tartsák, a kutatások folytatódjanak. Ezt a célt szolgálja az is, hogy a most elhangzott előadásokat várhatóan október 23-ig kötetbe szerkesztik.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. október 12.
500 éves a reformáció
Protestáns Marosvásárhely
Amikor ötszáz évvel ezelőtt a Wittenberg nevű német városból elindult a világtörténelem egyik legnagyobb lelki, szellemi mozgalma, a reformáció, városunkban – amit akkor Székelyvásárhelyként ismertek – két nagy egyházi intézmény, központ létezett: a város hivatalos plébániája a mai Bolyai tetőn, és a Ferenc-rendi barátok temploma meg kolostora a vár területén. Az egykori Szent Miklós-egyház helyén ma a református kollégium működik, az akkori ferences templomot pedig református Vártemplomként emlegetik a marosvásárhelyiek. Közben felépült a városban harmincnál is több templom, jelezve az idők változását, nyelvek és kultúrák találkozását, mutatva másnak és a nagyvilágnak, hogy több vallásfelekezet békésen megfér egymás mellett.
Marosvásárhely reformációjának első megbízható adata 1556. augusztus 6-a, amikor a szerzetesek távozni kényszerülnek a ferences kolostorból és templomból. A kolozsvári országgyűlés az üresen maradt kolostor épületében megengedi az iskolaalapítást, s így 1557-ben indul el ott a schola particula, amely az ide menekült sárospataki kollégiummal egyesülve (1718) a Székelyföld első református kollégiuma, főiskolája lesz.
Marosvásárhely távol esett a nagy hitviták helyszíneitől, itt sokkal csendesebben, majdhogynem észrevétlenül zajlott a hitújítás eseménysorozata. Krónikások feljegyezték, volt olyan időszak a város életében, amikor – egy férfit kivéve – a lakosság teljesen reformátusnak vallotta magát. Természetesen az idők folyamán sokszor változott a város vallásos, felekezeti összetétele, de a magyarság túlnyomó része mindmáig református. Ezt igazolja az a mai vallásos életkép, hogy a város húsz magyar templomából tíz református, kettő unitárius, egy evangélikus és egy baptista.
Egyháztörténeti feljegyzések szerint városunkban a reformáció századában három zsinatot tartottak, melyek közül az első (1559) döntő jelentőségű volt az erdélyi, sőt az egész magyar reformáció szempontjából. Alapjában véve itt, ezen a zsinaton dőlt el végérvényesen az erdélyi szász egyház és a magyar gyülekezetek hitvallásos szétválása. Az erdélyi hitújítás forrongó éveiben még tartottak városunkban két zsinatot: 1566. május 19- én, amelyen már az unitarizmus felé hajlottak, és 1567. szeptember 1-jén, amikor egészen antitrinitárius (a szentháromság elvetése) szellemű megegyezés született. Dávid Ferenc halála, majd a katolikus Báthoriak és a későbbi református fejedelmek kora nem kedvezett az unitárius tanok terjedésének, és Marosvásárhely egy erdélyi református régió, a Mezőség, Székelyföld, Küküllő és Fehér vármegyék találkozásánál református vallási központtá fejlődött.
A marosvásárhelyi református egyház súlyát és fontosságát igazolja az a történelmi tény, hogy Erdély 45 református püspöke közül nyolc városunkban volt lelkipásztor, a sor Göcsi Mátéval kezdődik, majd folytatódik Zágoni Aranka Györgyön (az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság megalapítójának apja), Antal Jánoson keresztül Csiha Kálmánig. Az erdélyi református egyház történetében volt egy időszak a 18. században, amikor minden második évben itt tartották közgyűlésüket vagy zsinatukat. Ugyancsak az itteni református egyház jelentőségét igazolja, hogy 1720-ban a református kollégiumban elindítják a teológiai tanszéket, ami – Nagyenyed és Kolozsvár mellett – az erdélyi református lelkipásztorképzést jelentette. Ez a teológiai tanszék 1854-ben szűnik meg bágyi Török János székely vértanú kivégzésével.
Pál-Antal Sándor Marosvásárhely történetében állapítja meg: "a marosvásárhelyi református egyházközség Erdély egyik legnépesebb és legerősebb gyülekezete a 18. században is". Majd a következő században felépül a második református templom, a Kistemplom. Ma városunkban kilenc református templom található és egy gyülekezeti ház, és ehhez a tíz egyházközséghez több mint 30.000 egyháztag tartozik – a város teljes lakosságának egynegyede. A 19. században szerveződik a másik két protestáns egyházközség, az evangélikus és az unitárius, sőt utóbbi az ezredfordulón felépíti második templomát is a Kövesdombon. A protestáns felekezetek legifjabbika Marosvásárhelyen a baptista közösség, amely – egyedüliként – törvényesen épített templomot itt a kommunizmus idején.
Egy ötödfél évszázados egyház múltját és súlyát, szellemi és lelki értékét, kulturális és művelődési fontosságát nemcsak a templomok és az ezekben végzett vallásos tevékenységek mutatják, hanem közvetve és közvetlenül beleépül hatása a helység életébe. Így gazdagította a város szellemi és tudományos életét a több mint 450 éves református kollégium messze földön híres tanáraival és itt végzett tanulóival, majd az egykori leányiskolával.
Sorozatunkban igyekszünk ezeket a protestáns gyülekezeteket és templomaikat részletesebben is bemutatni, s akkor majd neves vagy kevésbé ismert nevek kerülnek elő a feledés homályából, olyanok, akik hozzájárultak e város lelki, szellemi, kulturális életének gazdagításához. Példaként csak a kisebbségi létben eltöltött század protestáns egyházi személyiségeire emlékeztetek, akik ott élnek emlékeinkben: Bernády György, Farczády Elek, Ágoston Albert főgondnokok, Tóthfalusi József református lelkipásztor (a Képes Szent Biblia kiadója, a Kemény Zsigmond Társaság elnöke), Csiha Kálmán református esperes, püspök, Kolcsár Sándor unitárius esperes, közéleti ember, Fülöp G. Dénes iskola- és intézményalapító lelkipásztor. De itt élt, szolgált és küzdött Tolnai Lajos író, vártemplomi lelkipásztor, Antal János kollégiumi tanár, püspök.
Ha csak érintőlegesen is, szólnunk kell az egyházak egyik nagyon fontos lelki, szellemi és nemzeti neveléséről – a zenéről. Ma Marosvásárhelyen a Kultúrpalota koncertorgonája mellett csak a templomokban vannak orgonák, amelyeken színvonalas orgonakoncerteket tartanak, és ahol felekezettől vagy akár nemzetiségtől függetlenül együtt vannak a város lakói. Csak a Vártemplomnak 2016-ban három olyan énekkara van – Psalmus vegyes kar, Musica Humana női énekkar és Vox Angelica gyerekkórus – amelyek külföldi szerepléseik mellett hetente négyszer tartanak próbát. Aligha van ma itt élőbb közösség, mint azoknak a különböző korosztályokhoz tartozó énekkari tagoknak a találkozása, akik heti rendszerességgel együtt énekelnek vallásos és más műveket. Mindezek felemlegetése nem véletlen, hiszen az egyház egyik legnagyobb küldetése és szolgálata, lelki ereje a közösség megélése. Ennek bibliai alapja van, és egyben nemzetmegtartó hivatása. Ezért is él ma itt, ebben a városban egy tucatnál is több protestáns egyházközség békésen egymás mellett a nem protestáns vallásfelekezetek gyülekezeteivel, egyháztagjaival.
Ötvös József Népújság (Marosvásárhely)2017. február 20.
Buksa Éva-Mária újabb hősei
Átadni a szikrát
Jelenvaló múlt címmel a marosvásárhelyi Juventus Kiadónál jelent meg Buksa Éva-Mária magyartanár, író újabb könyve, amely a XIX. század három jeles erdélyi történelmi személyiségének – Bodor Péter, Bölöni Farkas Sándor, Orbán Balázs – dramatizált élettörténetét tartalmazza. A kötetet Sebestyén Spielmann Mihály történész ajánlotta a Deus Providebit Ház nagytermét kedden délután színültig megtöltő közönség figyelmébe.
Szucher Ervin a kiadó nevében köszöntötte a szerzőt, aki harmadik hasonló jellegű kötetét mutatja be a diákszínjátszóknak szánt Történelmi színjátékok, históriák, Üzen a múlt után.
Az új könyv, amelynek címe az is lehetne, hogy „jelent valló múlt”, azaz egy olyan múlt, amely megvallja a saját jelenét, és a miénkhez is van némi köze, három héroszról, hősről szól – kezdte méltatását Spielmann Mihály. Bár nagyon különböző személyiségek, a közös bennük az, hogy valamennyien a 19. században éltek, annak különböző korszakában. Közös vonást jelent székely eredetük is, Bodor Péter marosszéki, Bölöni Farkas Sándor erdővidéki, háromszéki, Orbán Balázs udvarhelyszéki székely. Mindhárman különböző világot képviselnek. Egyfelől Bodor Péter, a zseniális ezermester, aki mindig kívül kerül a történelem, a hatalom sáncain, a feltaláló, akinek nincs párja, nincs társa Erdélyben, a társadalom számkivetettje, akit egyetlen dolog, a feltalálás tud motiválni. Ha ez az út nem megy, marad a másik, a járhatatlan, a társadalom által elítélt, a csalás, hamisítás útja, de zsenialitását jelzi, hogy 1848–49-ben új típusú gyutacsot készít. Élete Pál-Antal Sándor kiváló történészt és a szépírókat is megihlette, neve Marosvásárhelyen a főtéri zenélő Bodor-kutat juttatja eszünkbe.
A könyv másik hőse Bölöni Farkas Sándor, a világcsavargó, később művelődésszervező. Elindul Bölönből, s bár jelentéktelen kis állásokhoz jut Kolozsváron, ez elérhetővé teszi számára, hogy megismerje az erdélyi arisztokráciát. Egyikük társaságában utazik Nyugat-Európába, majd Amerikába. Mivel nyelveket tud, és jó a megfigyelőképessége, felfedezi a nyugati demokráciát. Ennek modelljét szeretné Erdélyben is megvalósítani, ami 1848-ig utópia marad. Bár könyveit ma újra kiadják, korának tragikus figurája marad, tevékenységét korlátozták, könyvét (Utazás Észak-Amerikában) betiltották.
A harmadik színmű főhőse Orbán Balázs, a sikeres ember, akinek az élet mindent megadott. Bár számkivetettként élt egy ideig Keleten, nagyon sokat tanult, s az erdélyi ember vonzalma Kelet iránt az Utazás Keleten című könyvének is köszönhető. Hazatérése után 1859-től járta be a Székelyföld minden helységét, összegyűjtötte az írott dokumentumokat, és kikérdezte az értelmiségieket és az egyszerű embereket. Tette ezt annak ellenére, hogy az önkényuralom idején nem volt könnyű Erdélyben utazni. Az 1868-tól hat kötetben kiadott A Székelyföld leírása című munkájában azt a pillanatot, azt az Erdély-képet rögzíti, amikor a hagyományos világ bomlani kezd, és olyan szokásokat ír le, amit a húsz év múlva arra járó kutatók már nem találnak meg. Könyve sokáig a tiltott kötetek közé tartozott, és érdekességük, hogy az eredeti példányokban olvasható az előfizetők névsora is.
A három hősről szóló három írást, A remények zátonyán, avagy a lángelme krónikája, az Új idők fuvallata és A székely lélek apostola, avagy küzdelem a jóért és igazságért dramatizált életképeknek nevezi a szerző. Buksa Éva-Mária olyan életképeket mutat be, amelyeket könnyen el tudunk képzelni, nagy erényük a közérthetőség, és a szerző színpadra álmodja őket. Nem világszínpadra, hanem iskolai színjátszóknak, amatőr együtteseknek szánja, amelyek manapság darabhiányban szenvednek. Van közöttük olyan, mint például a Bodor Péterről szóló, amelyet az erdőszentgyörgyi tanerők elő is adtak, s a bemutatón jelen volt a Bodor Péterről szóló életrajzi könyv szerzője, Pál-Antal Sándor is. A legendákat a szerző kibővíti, hősei életközelbe kerülnek, számunkra is megfoghatókká válnak, ami a szerző tehetségét dicséri – hangsúlyozta Spielmann Mihály. A szerző célja a hazafiságra nevelés. Buksa Éva-Mária bátran el meri mondani, hogy egy erdélyi tudatot szeretne kialakítani, amelyben fontos, hogy legyenek hőseink, támaszpontjaink, legyenek kisemberek is, akik együttesen ezt a tudatot elfogadhatóvá, ismerőssé teszik. Másfelől a beszédkultúrát szeretné csiszolni, beszélni tanítani a diákokat, amit manapság elhanyagolnak az iskolában.
„Távoli rejtélyes múltunkat kutatva… korszakok, eszmék országútját bejárva érkeztem…” – kezdte mondanivalóját a szerző. Veretes szavaiból kiderült, hogy Buksa Éva-Mária az örök tanár, pedagógus marad. Aki tudja, hogy „történelmi- és művelődéstörténeti múltunk felelevenítése és őrzése identitástudatunkat erősíti”, és nemzeti közösségünkkel való azonosulásérzésünket fokozza. „Szellemi-kulturális örökségünk ismerete és – örök példaként világító – szellemi óriásaink életművének jövőbe mutató törekvései magyar közösségünk számára bátorítást, biztatást jelentenek”, és felcsillantják a jövőben való bizakodás reményét.
Ars poeticája szerint a Jelen szolgálata és a Holnapért való tenni akarás és cselekvés – eszmei síkon – lelkesítő erőforrás és kötelesség. „Művelődéstörténeti gyökereink feltárása… olyan értékmentő törekvés, amely nemzeti öntudatunknak, önértékelésünknek és összetartozásunknak erősítését hivatott szolgálni, hogy mindannyian kultúránk őrei, ápolói legyünk! Emlékezni kötelesség és együtt emlékezni öröm!” – mondta a szerző, aki Müller Pétert idézve a szikrát szeretné átadni, ami az olvasóban kaphat lángra.
Eddigi írásainak sikere a díjakon túl (EMKE-díj, a Magyar Írószövetség kiemelt elismerése) abban mérhető le, hogy első és második kötetéből több darabot színre vittek diákok és felnőttek, itthon és például Hollandiában is.
A bemutató során Kilyén László és Korpos András színművészek adtak elő két jelenetet Bodor Péter és Bölöni Farkas Sándor dramatizált élettörténetéből. Aszalós Enikő zenetanárnő pedig Gounod Ave Maria áriáját énekelte.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)2017. március 15.
Beszélgetés Pál-Antal Sándor akadémikussal – Kitűzték a lobogót „wárosunk tanácsházára”
Bodor Ferenc a központi témája annak a tudományos ülésszaknak, amelynek március 17-én a Hargita Megyei Kulturális Központ ad otthont, és amelynek előadói Csíkszék szabadságharcával foglalkoznak a legújabb kutatások tükrében. A tudományos ülésszak házigazdája Pál-Antal Sándor akadémikus, levéltáros, aki előadóként az 1848-as csíkszeredai eseményeket foglalja össze. Őt kérdeztük a legújabb kutatási eredményekről. Amint kiderült, a szabadságharc kutatása még bőven tartogat meglepetéseket.
– Mi adta a konferencia apropóját?
– Csíkszereda mindmáig ritkán volt kimondottan történelmi tárgyú konferencia helyszíne, ’48-cal kapcsolatos pedig egyszer sem. Mivel Süli Attila hadtörténésszel az utóbbi időben együtt dolgoztunk Bodor Ferenc életének, csíki ágyúöntő és lőporgyártó tevékenységének feltárásán, alaposabb kutatást folytattam a forradalom csíki vonatkozásait illetően. A feltárt forrásanyag alapján megismerhettem az események, főként a változások meglepően sok, a feledés homályába veszett vetületét. Én személy szerint ezekből szeretnék egy kis ízelítőt nyújtani a pénteki konferencián. Két előadás Bodor Ferenc tevékenységére és az ezzel kapcsolatos több mint egy évszázados vitára összpontosul. Elhangzik egy-egy ismertetés a csíki papság szerepéről a forradalomban, a gyergyóiak részvételéről a szabadságharcban, a forradalom szimbólumainak elterjedéséről a Székelyföldön, a székely identitás kérdéséről, a csíki események historiográfiájáról, valamint Csíkszeredáról.
– Azt hinnénk, az 1848–49-es szabadságharc már agyonkutatott, lezárt téma – lehet mégis újat mondani? Milyen meglepetésekkel szolgálhatnak a kutatási eredmények?
– Valóban, a szabadságharcra vonatkozóan elég sok írás megjelent mostanig: visszaemlékezések a harci eseményekre, tanulmányok a szabadságharcról, valamint feldolgozások Gál Sándor tevékenységéről. De magáról a forradalomról édeskeveset tudunk. Mindeddig két kérdésről készült kielégítőnek tekinthető ismertetés: a forradalom kezdeteiről, valamint a szék 1848 őszi „pacifikálásáról”. Mivel összegyűjtöttem és kiadásra készítem elő a korabeli levéltári forrásokat, volt alkalmam megismerni azok tartalmát. Rendkívül sok újdonsággal szolgálnak. Azok feldolgozása révén válik lehetővé egy tudományos igényeket kielégítő átfogó munka megírása. Nem néhány tucat dokumentumról van szó, hanem több százról. Lesz meglepetés a javából.
– Milyen események zajlottak Csíkszeredában 1848–49-ben? Talált „újdonságot”, bukkant eddig nem ismert adalékra kutatásai során a csíkszeredai vagy a csíki részvételt illetően?
– Tudtommal, a csíkszeredai városi események mindeddig nem kerültek a kutatók érdeklődési körébe. Gondolom, azért, mert hiányzott a szükséges forrásanyag. Éppen ebből a meggondolásból választottam a számomra már ismert levéltári adatok alapján ezt a kérdést. Nem maradt meg sok várostörténeti korabeli forrás, de arra elegendő, hogy felelevenítsük az eseményeket. Nyomon követhetjük itt is a forradalom hírének a fogadtatását, a háromszínű zászló kitűzése körüli csatározást, a változást ellenző katonarendűek és a forradalom vívmányainak az elfogadásáért kiállók közötti szembenállást, a városvezetésért való személyeskedéseket és egyebeket. A csíkszeredai események illusztrálására álljon itt egy példa: az 1848. április 5-i városi közgyűlésen az országgyűlés összehívása ügye mellett tanácskozás tárgya lett az unió szimbólumát képező nemzeti zászló kitűzésének a kérdése is. Míg az előbbiről ellenkezés nélkül egyöntetű határozatot hoztak, a nemzeti zászló kitűzését, amit bizonyosan a váratlanul megjelent Gecző János javasolt, az idősebb katonarendű tanácsosok és az esküdt testületi tagok leszavazták. De a javaslatnak hamar híre ment, és az általános felbuzdulásra a főbíró még aznap délután kénytelen a gyűlést újból összehívni. „Azonban később jobban meggondolkozván városunk közönségének egy része – olvasható Bartos Imre főbíró április 8-i jelentésében –, délutánra a nép öszvehívását mind addig követelte, míg én ellent nem állhatván, a Tanács és Esküt közönséget öszvehívni kéntelen voltam, mely másodszori gyűlésben a nemzeti három színű lobogót wárosunk tanácsházára, az Egyesülés és Éljen Ferdinánd cím reáírásával kitűzetni határozta. Határozatát töstént teljesedésbe is vette, és a lobogó kitűzésekor Ferdinánd ő Felségét és az Egyesülést háromszor-háromszor éljeneztetvén, a nép minden csend és rendzavarás nélkül szép csendben szétoszlott, és az ólta a legjobb csendesség uralkodik wárosunkban.”
– Foglalkozott kiemelten Gecző János vagy Veres Ádám személyével? Úgy tartják, hogy a forradalom hírét ők hozták el Csíkszeredába és mindvégig aktív szerepet vállaltak a szabadságharcban. Vagy hogyan látja Boros Ignác személyét – egyes vélekedések szerint ő az egyik legjelentősebb csíkszeredai szabadságharcos, de alig tudunk valamit róla…
– Csak sorjában. Én mindenekelőtt levéltáros vagyok. Felmérve a csíkszéki események kérdéskörét, rájöttem, hogy a kutatásokat új alapokra kell helyezni. Első a forrásfeltárás. És remélem, hogy az év végéig a forráskötet a kutatók asztalára kerül. Ezután következik a forrásfeldolgozás. Ebből is szeretném kivenni a részem, lehetőségeimhez képest. De ez nem egyemberes munka. Az említett személyek megérdemelnek egy alaposabb írást, de ahhoz kutató is kell.
– Vajon mi a magyarázata, hogy az idén, amikor éppen Gál Sándor születésének kétszázadik évfordulóját ünnepelhetjük, nem szerepel a konferencia napirendjén kifejezetten Gál Sándorra vonatkozó előadás? Hogyan látja ma Ön Gál Sándor alakját, a közismert forradalmárét, aki tábornok is volt, meg nem is…
– A válasz egyszerű. Nem volt a ki. Az ülésszakunk címéből is kitűnik, hogy ez alkalommal a forradalmi eseményekre vonatkozó legújabb kutatások eredményeivel foglalkozunk. Tehát nem egy egyszerű ünnepi megemlékezés. Gál Sándor egyébként is megérdemel egy külön ülésszakot. Én vele személyesen nem foglalkoztam, és nem is szándékozom. Értékelését másra bízom.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)2017. március 19.
Csíkszékiek szerepe a szabadságharcban
Tudományos ülésszakot tartottak pénteken a csíkszeredai Hargita Megyei Kulturális Központban, ahol történészek mutatták be az 1848-as forradalom és szabadságharc csíkszéki vonatkozásairól szóló kutatások legújabb eredményeit.
Pál-Antal Sándor csíkmadarasi születésű, Marosvásárhelyen élő levéltáros, akadémikus, a konferencia főszervezője a megnyitón elmondta, az ötletet Süli Attila magyarországi hadtörténész adta, akivel két éve közösen dolgoznak a csíki ’48-as események kutatásán. Úgy vélték, hogy az eredményeket elsősorban a csíkiakkal kell ismertetni. „Nem egy általános megemlékezéssel kapcsolatos múltfelidézést szerettünk volna, hanem az volt a célunk, hogy a legújabb kutatások eredményeit mutassuk be. Nagyon régi tervem volt a székelyföldi ’48-as események forrásainak közlése. Úgy gondoltam, hogy öt szék – öt kötet. 2001-ben sikerült a marosszékit kiadni, rá két évre az udvarhelyszékit, és ott elakadtam. Pedig a csíki eseményekre vonatkozóan ezelőtt több mint ötven éve kezdtem gyűjteni a forrásokat, nagyon sok iratot átmásoltam abból a csíki levéltárból, amelyiknek az anyaga mindmáig nem kutatható. Levéltáros lévén, alkalmam volt kezembe venni mindegyiket. A forráskötet összeállítása során meglepődtem, hogy milyen sok forradalmi eseményre vonatkozó tényről nincs tudomásunk, a múlt homályába vesztek. Ezek közzétételével igazán fel lehet vetíteni a múlt eddig elfelejtett részeit is” – mutatott rá Pál-Antal Sándor, aki Csíkszereda az 1848-as forradalomban című előadással nyitotta meg az ülésszakot. Ezt követően Süli Attila budapesti hadtörténész és Komán János maroshévízi történelem szakos tanár Bodor Ferencről szóló előadásai következtek, majd a gyergyószentmiklósi Garda Dezső a gyergyóiak részvételét mutatta be a forradalom és szabadságharc jelentősebb eseményeiben.
Azért fontos ez a konferencia, mert eddig egyféleképp ismertük a székelység részvételét a ’48-as forradalomban és szabadságharcban. Azt az irányvonalat Imre István és Egyed Ákos kutatásai szabták meg, Pál-Antal Sándor és Süli Attila kicsit másfelé és másképpen közelítik meg ezeket az eseményeket – magyarázta Garda Dezső, aki az ülésszak első részét vezette le.
Mihály János lövétei történész Magyar nemzeti színek Székelyföldön 1848–1849-ben címmel értekezését Tamási Zsolt marosvásárhelyi történelem szakos tanár előadása követte, aki arról beszélt, hogy milyen mértékben vett részt a csíkszéki római katolikus papság a ’48-as történésekben. Orbán Zsolt csíkszeredai történelem szakos tanár 1848 – a székely identitás vége? című előadásában arra kereste a választ, hogy igaz-e az az elmélet, amely szerint ’48-ban a székelység feladja a teljes, nációval járó előjogait, része lesz a magyar nemzetnek, integrálódik, és ezzel vége lesz a székely identitásnak. Az ülésszakot a csíkszeredai Forró Albert történelem szakos tanár Az 1848-as csíkszéki események a história tükrében című előadása zárta.
Péter Beáta
Székelyhon.ro2017. március 21.
Vetítéssel, könyvbemutatóval zárul a váradi ’56-os emlékév
Filmvetítésekkel és könyvbemutatókkal zárja a tavaly meghirdetett ’56-os emlékévet Nagyváradon a Szent László Egyesület március 24-én, pénteken, a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében.
14 órától a Naplófilm: 12 voltam '56-ban című filmet, 15 órától az Oly távol, messze van hazám című filmet, 16 órától pedig a Forró ősz a hidegháborúban – Magyarország 1956-ban című filmet vetítik. 17 órától több, ’56-os tematikájú könyvet is bemutatnak a korszak két kolozsvári kutatója, Benkő Levente történész és Dávid Gyula történész, ’56-os politikai elítélt jelenlétében.
Az alábbi könyvekről hallhatnak majd érdekességeket az érdeklődők:
– Benkő Levente: Volt egyszer egy ‘56. Akiket a forradalom szele és a megtorlás ökle megcsapott. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2016. A könyv szereplői a győztesek…Akik túlélték és ma egykori börtöneikbe, kényszermunkatáboraiba ellátogatva, emlékeznek az 1956 októberi felemelő napokra és a román Gulag általuk megjárt stációira. A szabadságálmokat szövögető bajtársakra és a börtönökben megaláztatást, kínzást elszenvedettekre.
– Dávid Gyula: 1956 Erdélyben, és ami utána következett. Nap Kiadó, Budapest, 2016. A kötet tanulmányaiban, visszaemlékezéseiben a Magyar Forradalom erdélyi–romániai eseményei, kihallgatások, koncepciós perek történései kerülnek feldolgozásra. Az olvasó megtalálja a kötetben az ’56-os perek magyar, román és német csoportjaiban elítéltek teljes névsorát, és néhány összefoglaló tanulmány keretében képet alkothat romániai 56 egészéről.
– Hatvan évvel a Forradalom után. A Sepsiszentgyörgyön 2016. szeptember 1–2-án tartott konferencia előadásai. Polis Könyvkiadó, 2016. A kötetben két budapesti előadónak: Horváth Miklósnak a forradalom nemzetközi vonatkozásairól és Markó Györgynek a szovjet erőkkel szembeszálló magyar fegyveres forradalmi csoportokról írott tanulmányai olvashatók, továbbá Dávid Gyulának a Bolyai Egyetem utolsó három évéről (1956–1959), Benkő Leventének az erdélyi magyar értelmiség 1956-os magatartásáról, Pál-Antal Sándornak Marosvásárhely 1956 októberéről, Tófalvi Zoltánnak az önkéntes mártírhalált halt Mojszesz Mártonról és Kozma Csabának a gyergyószárhegyi „Fekete Kéz”-ről tartott előadásai olvashatók. Ez lesz a kötet első erdélyi bemutatója.
Nemcsak a bemutatott könyveket lehet majd a helyszínen megvásárolni, hanem több, szintén ’56-os témájú könyv is lesz a standokon.
https://itthon.ma